2010. december 16., csütörtök

Szandra Burke's life 46 rész

Ahogy felértem, ledobtam a táskámat és már a randira gondolva, a gardróbomba mentem kiválasztani az esti szerelésem. Nem igazán tudtam, hogy mit vegyek fel, de aztán a kedvemre hagyatkozva, ami ezúttal az elegáns és csinos volt, úgy döntöttem, hogy így fogok felöltözni. Pár ruhát leakasztottam a fogasról és az ágyamra letéve, próbáltam kitalálni, hogy melyik lenne jó. Egy lila glitteres, egy sötétkék és egy fekete szűk fazonú ruha hevert előttem. Pár percig gondolkodva, a fekete mellett maradtam, ami azt hiszem a legalkalmasabb ehhez az alkalomhoz. A többi ruhát, amire már nem volt szükségem azt gyorsan visszaraktam a helyükre, aztán a fürdőbe mentem, ahol letusoltam és hajat is mostam. Amikor kész lettem, magam köré csavartam egy kendőt és a hajszárítót a kezembe véve, elkezdtem megszárítani a hajam, majd amikor már száraz lett, gyors mozdulatokkal a hajvasalóval kisimítottam a hullámos hajszálaimat. A szobámba visszalépdelve, felvettem a kikészített ruhát és ismét a fürdőben elkezdtem a sminkelést.

- Szandra? – hallottam meg hírtelen anyukám hangját.
- Itt vagyok – kiabáltam neki.
- Hát te hová mész? – kukkantott be az ajtón
- Taylor vacsorázni hívott.
- Oh, értem. És nem lesz ez a ruha kicsit rövid? – ráncolta a homlokát
- Jaj, anyu… - forgattam a szemem miközben a spirállal igazítottam a szempilláimat – talán melegítőben menjek??
- Nem azt mondtam. De mondjuk, egy nadrág jobb lenne, nem?
- A-a – ingattam a fejem.
- Este már hűvös van. Meg ne fázz.
- Anyu – néztem rá – nem vagyok már ovis – mondtam higgadtan – miért ne vehetnék fel ruhát? Különben is, vettem alá harisnyát.
- Rendben – mosolygott – bár még én lennék ilyen csinos – húzta el a száját.
- Anyu – pirítottam rá – te egy bomba nő vagy. Sok ennyi idős nő megirigyelhet, hogy ilyen fiatalos anya vagy 3 gyerek után.
- Oh, kösz kislányom – mosolyodott el.
- Ez az igazság – mosolyogtam rá.
- És, hová mentek?
- Nem tudom. Nem kérdeztem, de biztos valami jó helyre – vontam meg a vállam.
- Na, és érzel már valamit? Szerelmes vagy?! – nézett mosolyogva
- Igen – mondtam neki egy kis hezitálás után.
- Az jó. Tudod, megmondom őszintén Taylor az első olyan barátod, akit tényleg én is kedvelek meg apád is.
- Azért, mert a családjával alapból jóban vagyunk – néztem rá.
- Nem ezért. Azért mert rendes fiú és illetek egymáshoz.
- Tényleg? Vagyis, szerinted illünk egymáshoz?
- Igen. Én azt látom, hogy jól megértitek egymást.
- Hmm… kivéve, amikor veszekedünk.
- Igen – kuncogott - Nem is kérdeztem, milyen volt ma Ashley-vel a nap? Miket csináltatok?
- Oh, hát… beültünk egy szalonba és megcsináltattuk a körmeinket meg utána egy kávézóban ettünk.
- Hadd nézzem csak a körmöd – jött oda hozzám.
- Nem akartam csicsásat, ilyen kis egyszerű lett – mutattam neki.
- Ez is szép.
- Köszi – mosolyogtam rá.
- Hjaj… mi lesz a tökmagból – nézett rajtam végig – nem rég még pelenkában szaladgáltál itt, most meg már kész nő lett belőled, sőt mire észreveszem, már ki is repülsz innen.
- Oh, Anyu – mosolyogtam rá és öleltem meg – nehogy azt hidd. Nem olyan könnyen szabadultok tőlem.
- Remélem is – mosolygott
- Segítesz a cipőválasztásban?
- Persze – indultunk a cipős szekrényem felé – van az a fekete zárt magas sarkúd, tudod. Szerintem az jó hozzá.
- Erre gondolsz? – mutattam fel neki.
- Igen, igen – bólogatott.
- Én is ezt képzeltem – mentem az ágyamhoz és ültem le.
Felhúztam, felvettem még egy kellemes színű bőrkabátot, magamra fújtam a kedvenc parfümömből, a vállamra kaptam még egy kisebb táskát, amibe az elengedhetetlen dolgok belefértek és megnéztem magam a tükörben.
- Igazán csini vagy – mosolygott anyukám
- Köszönöm – mosolyogtam vissza.
Lassan letipegtem a földszintre, anyukám társaságában, és ahogy leértem, épp az ajtócsengő szólalt meg.
- Ez biztosan Taylor lesz – mondtam, ahogy meghallottam.
Az ajtóhoz mentem és még gyorsan igazítottam magamon, majd lassan kinyitottam.
- Szia – köszöntem neki mosolyogva
- Szia – mosolygott.
- Gyere be – invitáltam a házba.
- Szia, Taylor – köszönt neki anyukám.
- Helló – ölelték meg egymást.
- Mehetünk? – mondtam mosolyogva
- Ühüm – bólogatott.
- Érezzétek jól magatokat – ölelt meg anyukám.
- Rendben, szia, anyu – zártam be magam mögött az ajtót.
És amikor megfordultam, az autó felé, tágra nyílt szemekkel és meglepődve néztem magam elé.
- Ne! Mi ez az autó? A tied? – mentem közelebb lassan ámultan.
- Nem tetszik? – nézett rám megilletődve.
- Viccelsz? Már hogyne tetszene. Jézusom, a tied?
- Igen – kuncogott – nem rég vettem – vonta meg a vállát.
- Na, jó. Én ebbe nem szállok be – fordultam meg kuncogva.
- Most miért?! – fogott meg mosolyogva.
- Legalább mondhattad volna, hogy ezzel jössz, és akkor mondjuk, nem veszek fel ilyen rövid ruhát. Mivel elég alacsony az autó és még feltűnő is, kétlem, hogy megúsznám villantás nélkül. Vagy akkor nagyon remélem, hogy valami eldugott helyre viszel – magyaráztam neki mosolyogva.
- Nem lesz gond, gyere – nevetett rajtam és nyitotta ki az ajtót.
- De ha miattad…
- Nyugi – vágott közbe.
Végül lassan és elég bénán be tudtam szállni, persze Taylor végig nevetett és vele együtt én is nevettem magamon és a bénaságomon.
- Istenem… semmihez sem merek nyúlni – néztem körbe az autó belsejében, ahogy beszállt Taylor is – mit rejtegetsz még Taylor Daniel Lautner? – néztem rá még mindig a sokk hatása alatt lévő arckifejezésemmel.
- Nem tudom… – nézett rám sunyin és közbe indult el.
Erre ismét értetlenül néztem rá, amin elkezdett kuncogni.
- Imádom a meglepetéseket de… nézzük csak. Nincs szülinapom, se névnapom se semmi. Vagy elfelejtettem valamit? – húztam fel a szemöldököm.
- Miért kell ünnepnek lenni ahhoz, hogy meglepetést szerezzek neked? – mosolygott rám.
- Wáow, hát akkor… köszönöm – mosolyogtam rá.
- Szívesen.
- Esetleg rejtegetsz még más sport autókat is?
- Hát… van egy Porschém és egy Mercedesem is.
- Mi? Komolyan? Mire kell neked 3 sport autó? – húztam fel a szemöldököm – lécci, nehogy az legyen, hogy te is azok közzé a nyálas Hollywood-i pasik közé tartozol, akik a sport autóikkal menőznek! – néztem rá ijedten a gondolattól.
- Nem! – ingatta a fejét mosolyogva – nem mindegyik az enyém, és alig használom őket.
- Oh, értem – bólogattam – Ígérd meg, hogy egyszer vezethetem őket – néztem rá kérlelően.
- Ígérem – mosolygott – de csak ha én is ott vagyok – tette hozzá.
- Félsz, hogy összetöröm? – kuncogtam el a végét.
- Hát… - biccentette oldalra a fejét – nem én mondtam.
- Azért olyan rossz nem vagyok – nevettem fel.
- Tényleg nem – ingatta a fejét.
- És… hová megyünk?
- Egy magyar étterembe. Tök jó hely – mosolygott
- Magyar étterembe? Mióta jársz te… magyar étterembe? – néztem rá értetlenül.
- Isteni a steak-ük – somolygott
- Oh, már értem – forgattam a szemem – a kis steak mániás. De, ha már a magyaroknál járunk… akkor van valami, amit nem tudsz rólam. Illetve nagyon sokan nem tudják ezt rólam.
- Micsodát? – húzta fel a szemöldökét.
- Félig magyar vagyok, félig amerikai és félig Pourte Rico-i. De elég szomorú, hogy sem Magyarországon, sem Pourte Rico-ban nem jártam még – vontam meg a vállam.
- Komolyan? – mosolyodott el – mármint, hogy ezekről a helyekről származol?
- Komolyan.
- De, hogy? – nézett rám értetlenül.
- Hát… nagymamám Pourte Rico-i, nagypapám amerikai volt, és anyukám pedig teljesen magyar. Ott született és ott élt 18 éves koráig. De az ottani rokonokat abszolút nem ismerem.
- Wáow – mosolygott – ez tényleg új volt most nekem. De akkor mi történt anyukád családjával?
- Hát… anyukám mindig azt mondta, hogy nem volt olyan jó kapcsolata a családjával, így mikor nagykorú lett összepakolta a holmiját és elköltözött San Diego-ba. Ő is énekesnő akart lenni, de végül egy bárban kapott munkát, először, mint pultos, de aztán énekelt is minden este. Apuval pedig ott ismerkedtek meg. – magyaráztam neki – tök romantikus az egész történet egyébként… - vontam meg a vállam – apu a Harvardon tanult és igazából csak hétvégenként találkoztak, mivel tudod… nem egy óra az út San Diego-ba. De akárhányszor találkoztak, apu mindig meglepte valamivel anyukámat. Aztán komolyra fordult köztük minden és anyu ide költözött Kaliforniába. Persze összeházasodtak és utána jött Nick, én és… Stella – fújtam ki a levegőt a végén.
- Ezt még sosem mesélted nekem – mosolygott rám.
- Hát… nem mindenkinek mondom el – vontam meg a vállam – kicsi koromba mesélte mindig anyukám – mosolyodtam el én is.
- Aranyos. De… mi történt anyukád családjával? Mármint… bajok voltak, vagy ilyesmi? – ráncolta a homlokát
- Annyit tudok, hogy nem volt jóban velük – húztam el a szám.
- És, ha lenne rá lehetőséged… megismernéd őket?
- Nem tudom. Ezen még nem gondolkodtam – vontam meg a vállam – lehet, hogy normálisak, de az is lehet, hogy undokok. Nem tudom.
- Ki tudja – vonta meg a vállát – lehet, ők szívesen megismernének.
- Azt mondod, hogy utazzak oda és keressem fel a rokonokat? Meg a nagyszüleimet?
- Talán. Nem lenne jó?
- Nem tudom. Mondjuk, ha belegondolsz, hogyha annyira meg akarták volna keresni a lányukat, akkor már rég megtették volna. De… semmi. És ha ők nem kíváncsiak ránk, akkor én miért legyek?
- Ez is igaz.
- Tudom, ez bunkón hangzott… de most így jó az életem. Nem kell az nekem, hogy az „új” rokonok felbolygassák, ha esetleg tényleg meg ismerném őket.
- Persze, tudom – mosolygott.
- És, te? Ha én meséltem te is mondhatnál valamit a rokonokról… esetleg a szüleidről?!
- Hát nekem azért ilyen történeteim nincsenek… de azt tudom, hogy a szüleim amerikaiak, és a rokonok közül van német, holland illetve francia is.
- Oh, imádom a franciaiakat – mosolyogtam.
- Tényleg? – kuncogott.
- Igen. Nagyon kedvesek és aranyosak – magyaráztam – Alyson rokonod?
- Alyson? – húzta fel a szemöldökét – Mármint Alyson Stoner?
- Ühüm – bólogattam.
- Nem, nem. Miért?
- Nem tudom… de mintha Make hasonlítana Alyson-ra.
- Tényleg?
- Lehet rossz a szemem – nevettem el a végét.
- Hát… nem tudom - mosolygott

Az út további részét csöndben töltöttük el, persze az én gondolataim valamiért az anyukám családján járt. Taylor ezt most rendesen a fülembe ültette. Lehet, hogy anyukámnak nem volt szép gyerekkora? Vagy csúnyán bánt vele az egész család és rokonság és azért ment el. Hát… ki tudja. Minden esetre, ha nem ment volna anyu San Diego-ba akkor most én és a tesóim sem léteznénk. Akkor valószínűleg most egy másik lány ülne Taylor autójában, és más valaki életét boldogítaná. Rossz ebbe belegondolni. Nem igazán bírnám ki, ha valaki mással lenne. Hálát adhatok az Istennek, hogy azon a napon összeismerkedtek a szüleim és egy csodálatos gyerekkort tudhatok magam mögött. Sőt, azért is hálát adhatok, hogy idáig eljutottam az életben és, hogy itt van nekem Taylor is. Hálát adhatok, hogy ilyen jó kapcsolatom van a családommal és, hogy ennyire támogatnak mindenben, ami jó nekem.
- Valamin elgondolkodtál! – rántott vissza Taylor hangja a valóságba.
- Áh, semmiség! – legyintettem egyet.
- Megjöttünk egyébként – mosolygott.
- Oké.
Először körbenéztem, hogy tiszta-e a levegő és látva, hogy sehol egy fotós, megkönnyebbülten szálltam ki az autóból. Hírtelen eszembe jutott valami, amivel mindig kötekedek Taylorral. Hiányzott egy ember erről a „randiról”.
- Hiányzik valaki! – néztem rá, ahogy kiszálltam.
- Kicsoda? – ráncolta a homlokát.
- Hol van Ryan? – néztem körbe – talán szabadságot vett ki? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Nagyon vicces – mosolyodott el – most nem kell ide Ryan – indultunk közbe az étterembe.
- Hát, pedig már komolyan kezdtem hiányolni! – húztam el a számat tettetve a hiányát.
Ugyanis a drága Ryan – Taylor testőre – mindenhová követett minket. Persze, tudom, ez a munkája, hogy védje Taylort, de elég pofátlan dolog, amikor oda ül velünk egy asztalhoz, aztán még beszélgetni sem tudunk. Oké, hogy jó barátok meg minden, de akkor is. Ha már engem visz randira, akkor ketten legyünk. Egyébként jóban vagyok vele meg jó fej, csak ez az egy dolog zavar.

Besétáltunk az étterembe, leültünk és a pincér megérkezésével kikértük a rendelést.
- Szép ez a hely – néztem körbe.
- Ugye, mondtam, hogy jó hely – mosolygott.
- Igen – mosolyogtam én is.
- Szóval… szeretnék valamit megbeszélni veled! – váltott komolyra.
- Ajaj, ez komolyan hangzik.
- Hát… nekem az és fontos.
- Figyelek – néztem rá.
- Nem tudom, melyikkel kezdjem… a jóval vagy a rosszal – húzta el a száját.
- Hát akkor inkább a rosszal… - rogyott le a mosoly az arcomról….


Szandra ruhája:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Üzemeltető: Blogger.