2011. február 27., vasárnap

Szandra Burke's life 67 rész

Szijasztok, itt a következő rész:D Remélem tetszeni fog, és ha van kedvetek véleményezzetek:D Jó olvasást

Az este folyamán sokszor fent voltam, hogy ránézzek Taylorra. Biztosan már be volt rögzülve az agyamba, hogy itt van és ezért tudtam felkelni többször is. Hála istennek nem észleltem azt, hogy lázas lett volna, ráadásul egész este úgy aludt, mint egy édes kisfiú, aki miután megkapta az esti kakaóját úgy bealudt, hogy egy medve ordítása se riasztotta volna fel. Bár az eldugult orra miatt, sokszor felhorkantott, amit kifejezetten nem tudok elviselni, de tőle még ezt is elviseltem, plusz köhécselt is, de ez már kevésbé zavart. Olyan jól esett, hogy vele aludhattam annak ellenére, hogy beteg. Egész este melegen tartott, így abszolút nem fáztam. Oh és rendesen le is izzadt, ami gondolom a láztól lehetett, de úgy tudom, hogy ha valaki kiizzadja a láz-t, akkor onnantól már jobban lesz. Hát… majd meglátjuk reggel, ha felkel.

Amikor reggel kinyitottam a szemem, egyből megfordultam, hogy Taylor-t megnézzem és örömmel láttam, hogy már jobban néz ki mint tegnap. De mivel nem akartam felkelteni a motoszkálásommal meg azzal, hogy bekapcsolom a tv-t, így úgy döntöttem, hogy lemegyek a konyhába segíteni anyukámnak elkészíteni a reggelit. Óvatosan kiszálltam az ágyból, és lementem.

- Jó reggelt – mosolyogtam anyukámra, aki épp a reggeli kávéját szürcsölgette.
- Jó reggelt – mosolygott – hogy aludtatok?
- Én jól – vontam meg a vállam – és szerintem Taylor is. Este sokszor ránéztem és mindig aludt, és még lázas sem volt.
- Na, ez jó hír. De attól menj el vele az orvoshoz.
- Persze. A szüleit felhívod majd?
- Már megtettem tegnap este – mosolygott
- És mit mondtak?
- Hát azt, hogy megpróbálnak minél hamarabb hazajönni, de megnyugtattam őket, hogy itt jó helyen lesznek.
- Ühüm, jól tetted – öntöttem magamnak egy bögre teát és ültem le vele szembe – szóval addig itt maradhatnak, amíg haza nem jönnek a szüleik?
- Persze – vonta meg a vállát.
- És ugye Tay végig velem aludhat?
- Majd meglátjuk.
- Oké – kortyoltam bele a teámba – mit akarsz csinálni reggelire?
- Egy kis meleg szendvicsre gondoltam.
- Oké, akkor segítek megcsinálni.
- Rendben – mosolygott – a forgatás mikor is kezdődik?
- Holnap.
- És ma nem kell menned sehová?
- A-a – ingattam a fejem – amúgy se megyek, mert inkább itthon leszek Taylorral. Elég bunkó dolog lenne, ha itt hagynám, magammal cipelni pedig nem akarom ilyen betegen. Inkább pihenjen. Meg amúgy sincs nagy kedvem menni sehová.
- Oké, rendben.
- Apu dolgozik?
- Ühüm – bólogatott – már kora reggel elment.


Megittam a teámat, majd ahogy anyukám elkezdte csinálni a reggelit beálltam hozzá segíteni.

Miután kész lettek az első szendvicsek, hírtelen Taylor jelent meg a konyhában, kómás fejjel, mire muszáj volt elmosolyodnom, hiszen nagyon aranyos volt.

- Szia – mosolyogtam rá.
- Jó reggelt – nyöszörögte érthetetlenül. Egyből leszűrtem a beszédéből, hogy fáj a torka, mivel szinte meg se bírt szólalni.
- Jobban vagy? – közben leült a pulthoz.
- Ühüm – bólogatott – Csak a torkom.
- Hallom. Úgy, hogy inkább ne beszélj, hanem igyál meg egy bögre forró teát – öntöttem ki neki és csúsztattam elé.
- Hogy aludtál? – kérdezte immár anyukám tőle.


Erre csak bólogatott jelezve, hogy jól, hiszen szerintem ő sem akart ilyen hanggal beszélni.

- Ugye tudod, hogy reggeli utána elmész a dokihoz?!– kérdeztem tőle - És én is megyek veled.


Erre csak összeráncolta a homlokát és elkezdte ingatni a fejét.

- De elmész. Ez nem játék – magyaráztam neki szűkült szemekkel – az én kedvemért – néztem rá immár oldalra biccentett fejjel.


Mire kis hezitálás után, rábólintott, én pedig elmosolyodva csináltam tovább a szendvicseket. Percek múlva már megérkeztek a lányok is, majd Nick is levánszorgott a finom illatokra. Taylornak a teától visszajött a hangja, így már tudtunk vele is beszélni.

Miután végeztünk a reggelivel, Tay jófiú módján követett engem a szobámba, hogy elkészülhessünk. Ahogy felértünk egyből a gardróbot céloztam meg, ahol kis nézelődés után egy farmernél és egy szivárvány mintázatú felsőnél maradtam, majd látva, hogy Tay van a fürdőben, leültem az ágy szélére és megvártam, míg kijön. Pár perc múlva egy farmerben és felső nélkül jött ki, mire elég ferdén néztem rá, hiszen beteg és még itt puccoskodik.

- Gyorsan vegyél fel valami felsőt – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Mert? – vigyorodott el.
- Mert beteg vagy és ne puccoskodj itt nekem – mosolyodtam el én is a mondat végén.
- Oké – kuncogott és indult felvenni a fehér felsőjét.


Mosolyogva mentem be a fürdőbe, majd gyorsan elvégeztem a szokásos reggeli teendőket és felöltöztem. Visszaléptem a szobámba, felhúztam egy fekete kényelmes csizmát, a vállamra kaptam a táskámat és indulásra kész álltam meg Taylor előtt.

- Kész vagy? Megvan minden, ami kell? – kérdeztem tőle.
- Ühüm – bólogatott.
- Akkor mehetünk?
- Aha – húzta el a száját.
- Na, több aktivitást – indultunk le a lépcsőn.
- Igen, főnök asszony – kuncogott.


Erre nekem is el kellett nevetnem magam. Főnök asszony? Bár bevallom, tényleg néha főnökösödök. Ahogy a földszintre értünk, gyorsan elhadartam anyukámnak, hogy hová megyünk, felvettem a kocsi kulcsot és a garázsba indultunk.

- Nem vezethetek? – nézett rám azzal a kérlelő pillantásával.
- Nem – vágtam rá – még a végén rosszul leszel nekem.
- Dehogy – ingatta a fejét – kérlek.
- Miért akarod folyton az én kocsimat vezetni?
- Nem tudom – vonta meg a vállát – csak szeretem ezt az autót.
- Na, látod. Én is. Ezért nem fogsz most vezetni.
- Légyszi – nézett rám boci szemekkel.
- Na, jó – fújtam ki a levegőt lágyult szívvel, annak ellenére, hogy eddig csak ő vezethette meg max a szüleim – de csak visszafele – tettem még hozzá.
- Rendben – vigyorodott el.


Gyorsan beültünk, Tay elmondta, melyik orvoshoz jár, kigurultunk és már indultunk is.

- Amúgy miért félsz ennyire a dokiktól? – kértem pár perc múlva.
- Őszintén? – húzta fel a szemöldökét – lehet, ki fogsz nevetni, de utálom azt az izét, amit lenyomnak a torkomon – fintorodott el.
- Azt a pálcikát, vagy mit? – néztem rá meglepődve.
- Ühüm – bólogatott – nem bírom – rázkódott össze.
- De muszáj valahogy megnéznie a torkod – kuncogtam.
- Tudom... csak valahogy nem bírom.
- Akkor mondd meg neki, hogy azt hanyagolja. Vagy nyisd ki jól a szád.
- De komolyan téged kicsit se zavar?
- Nem – ingattam a fejem – egyébként se a torkodon nyomják le, hanem csak a nyelvedet nyomja le vele.
- Nem baj – fintorodott el ismét.
- Amúgy azt mondta anyukám, hogy amíg a szüleitek nem érnek haza, addig ott maradhattok – néztem rá elmosolyodva.
- Hm… - mosolyodott el ő is.
- Mindjárt jobban érzed magad, mi? – kuncogtam.
- Azt meghiszem – kuncogott ő is – de kicsit úgy érzem, mintha a terhedre lennék – húzta el a száját.
- Mi? – néztem rá ráncolt homlokkal – Te hülye vagy már ne is haragudj – értetlenkedtem a bugyuta mondatán – miért lennél a terhemre?
- Hát nem csinálhatod a dolgodat miattam – vonta meg a vállát.
- Ezt most fejezd be, okés?! – néztem rá – még, hogy a terhemre vagy. Rég hallottam ilyen butaságot – ingattam a fejem – amúgy sincs dolgom, meg, ha lenne, akkor se hagynálak csak úgy ott betegen. Szerintem te se hagynál ott betegen, ha fordítva lenne.
- Nem, hát – kuncogott.
- Ennyi – vontam meg a vállam és kuncogtam el magam én is.


Az út további részében, nem nagyon beszélgettünk, inkább a rádióba hallgattuk a jobbnál jobb dalokat. Majd ahogy leparkoltam, szerencsére fotósok nélkül végre, kiszálltunk nyugodtan és besétáltunk a rendelőbe, ahol megint csak szerencsénkre 1-2 idősebb ember volt. Leültünk majdnem az ajtó elé, és csak vártunk.

- Menjek majd be veled? – suttogtam halkan.
- Ühüm – bólogatott bizonytalanul kis hezitálás után.
- Majd én beszélek – mosolyodtam el.
- Okés – hajolt közelebb egy puszit lehelve az arcomra, mire még jobban elmosolyodtam, s alig láthatóan elpirultam, majd összekulcsolta a kezünket én pedig, a vállára hajtottam a fejem.


Nem sokáig ültünk így, mivel a két idős néni és bácsi, megint szerencsénkre – hát ez ilyen szerencsés nap úgy tűnik – csak gyógyszert jöttek felíratni, így hamar be is hívott minket a doktor. Ahogy beértünk Tay leült a kezelő székbe.

- Nos, mi a panasza?! – kérdezte kedvesen a doki Taylorral szembe ülve.
- Magas láz, influenza, és még a torka is fáj – válaszoltam helyette, mire rám mosolygott Tay.
- Ühüm, értem – ráncolta a homlokát – akkor nyissa ki a száját – vette a kezébe a doki a rettegett kis acél pálcát. Ránéztem Taylorra, aki fintorodva nézte végig a doki mozdulatait, majd úgy döntöttem, hogy közlöm a dokival Tay rejtett „félelmét”.
- Nem bírja ezt – mosolyodtam el, egy feltörő kuncogást elrejtve – azt a valamit – mutattam rá.
- Semmi gond, akkor nyisd nagyra a szád, hogy meg tudjam nézni a torkod – tette le, mire Tay megkönnyebbülve és hálásan nézett rám.


Megnézte a torkát, majd a mellkasát is meghallgatta, és végre mikor végzett felém fordult, hogy közölje a tényeket.

- Ti testvérek vagytok, vagy…?! – nézett rám a doki, mire ledöbbenve és értetlenül néztem rá. Még, hogy tesók?! Még az kellene – gondoltam magamban.
- A barátnője vagyok – javítottam ki. Ránéztem Taylorra, aki szintén elég ferdén nézett a dokira.
- Értem. Szóval… torok gyulladása van, felírok néhány gyógyszert, amik hamar hatni fognak. És remélhetőleg pár nap alatt kievickél belőle – mosolyodott el – csak sok folyadékot igyon és pihenjen, meg persze szedje a gyógyszereket.
- Rendben, köszönjük – mosolyogtam vissza.


Gyorsan lefirkantotta a receptet, ideadta, még egyszer megköszöntünk és elindultunk a rendelő melletti gyógyszertárba, kiváltani a gyógyszereket.

- Hallottad, pihenned kell… bátyus – emeltem ki a bátyus szót, elkuncogva magam.
- Még csak az kellene – kuncogott fel ő is.
- Hát… nem baj, legalább már azt is elmondhatom, hogy a húgodnak néztek – nevettem fel.
- Pedig nem is hasonlítunk – kuncogott még mindig.
- Ühüm – bólogattam – mindegy is– vontam meg a vállam.


Gyorsan kiváltottuk a gyógyszert, majd beültünk az autóba és hazaindultunk.

Ahogy hazaértünk, beálltam a garázsba és a konyhában, megnéztük Tayel és anyuval milyen gyógyszereket írt fel, aminek a többségét ismerte anyukám, majd Taylor az előírás szerint be is vette azokat, amelyiket kellett. Öntöttem neki és még magamnak is egy bögre teát, majd felmentünk a szobámba és Tay egyből leheveredett az ágyra, a tv-t kapcsolgatva. Én is le akartam feküdni mellé, de pont akkor kezdett el csörögni a telefonom. Gyorsan megnéztem a képernyőt, amin Lauren neve állt, majd a kis zöld gomb benyomásával a fülemhez emeltem.

- Szia – mosolyogtam bele.
- Szia – köszönt jó kedvűen – beszélni akartam veled a holnapi forgatással kapcsolatban.
- Persze, mondd csak.
- Szóval azt akartam kérdezni, hogy holnap nem megyünk-e együtt?!
- Dehogynem. Persze. Elmehetek érted – mosolyodtam el.
- Saját autóval mennék, csak valami eltört benne és a szerelőnél van – mondta lehangolt hangon.
- Semmi gond. Tudod, hogy szívesen elviszlek magammal bárhová.
- Köszi – mosolyodott el ő is.
- Igazán nincs mit. Akkor majd ott leszek valamikor kora reggel.
- Rendben.
- Oh és tudsz valamit a klipbeli ruháimról, mert én semmit?!
- Persze. Már lerendeltem és már meg is érkeztek, de majd a forgatáson válogatjuk ki.
- Ja, okés. Rendben. Akkor majd megyek – mosolyogtam.
- Rendben, és még egyszer, köszi.
- Nincs mit.
- Szia.
- Szia – bontottam a vonalat.


Letettem a helyére a telefonom, majd elővettem a kis vékony plédemet, és Tay mellé befurakodva, magunkra hajtottam a plédet. Elhadartam gyorsan, hogy miért keresett Lauren majd a tv felé meredtem, amin épp egy izgalmas film ment. Jó volt így feküdni, kellemes érzéssel töltött el. Ráadásul tényleg jobban érezte már magát, ami még jobb kedvre derített.

Egész délután tv-ztünk és épp egy film végénél jártunk, amikor Tay a mosdóba vonult, majd amikor visszajött leült mellém, a kezét átrakta rajtam, majd fura arckifejezéssel kezdett el vizslatni. Az elején még nem igazán zavart, de utána már kezdett fura lenni számomra,

- Van valami gond?! - néztem rá értetlenül.
- A-a – ingatta a fejét elmosolyodva, mire úgy szint értetlenül, de én is elmosolyodtam.
- Hát akkor?! – mosolyogtam még mindig.
- Mondták már neked, milyen szép szemed van? – nézett az előbb említett szemembe.
- Öh… nem – hajtottam le a fejem kuncogva, hogy ne lássa, a kis zavarba jöttemet – szeretnél valamit, vagy… mi van veled? – kuncogtam még mindig immár rá nézve.
- Nem nézhetlek csak úgy?
- Dehogynem… csak… nem tudom. Fura vagy.
- Szeretlek nézni – nézett azzal a macsós fejével.
- Ez rendben van, csak… zavarba hozol – kuncogtam.
- Ez a célom – mosolyodott el kajánul.


Ledöbbenve ültem ott, és érezve, hogy kezd az arcom égni, nevetve inkább gyorsan a fejemre húztam a plédet.

- Nagyon kis mocsok voltál most – kuncogtam a takaró alatt még mindig piros fejjel.
- Áhá, most megvagy – nevetett fel ő is és kapta el a csípőmet, ami mellesleg a legCsikisebb pontom.


Tudta, hogy ott vagyok a legcsikisebb ezért először lassan kezdte el, mire még csak 1-szer, 1-szer felugrottam és kuncogtam, majd hírtelen azt éreztem, hogy a nyújtott térdemre ráül, és a csikizést sokkal gyorsabb tempóra váltotta. Én persze egyből elkezdtem kalimpálni a lábammal és fennhangon nevetni.

- Kérlek, ne kínozz – kiabáltam a nevetéstől fulladozva.


Hallottam, hogy már ő is nagy nevetésbe tört ki, mire én már nem bírva tovább a takaró alatt, kibújtam és a kezemmel próbáltam lefogni Taylor-t, de nagyon kicsinyke eséllyel. Miután kudarcba fulladt ez a tervem, megpróbáltam kiszabadítani a lábaimat alóla, hogy legalább el tudjak futni előle, de sajnálatosan nagyon lefogott, így már minden reményem elmúlt.

- Hagyd abba, kérlek – sikítoztam még mindig nevetve.
- Csak akkor, ha szépen kéred – nevetett velem együtt.
- Rendben, kérlek, szépen ne csináld, mert megfulladok – hadartam el gyorsan.
- Na, jó. Most az egyszer kegyelmezek – hagyta abba végre kuncogva és szállt le rólam.
- Köszönöm szépen – vettem egy mély levegőt és fújtam ki – látom már sokkal jobban vagy – szólaltam meg, miután kifújtam magam.
- Úgy tűnik hatnak a pirulák – bólogatott.
- Huh – vettem még egyszer egy mély lélegzetet – gonosz vagy – motyogtam.
- Mit mondtál? – nézett rám tágra nyílt szemekkel.
- Semmit! – vágtam rá, gondolva arra, hogy lehet megint a csikizéssel fog „büntetni’.
- Na, azért – mosolyodott el kajánul.
- Höh, még te vendégeskedsz az Én szobámba, és te fölényeskedsz itt – mondtam tetetett sértődöttséggel.


Mire ismét azzal a „na, várj, csak mindjárt megkapod” nézésével nézett, mire inkább újra visszavonulót fújtam.

- Oké, inkább semmi – mondtam 1 hanggal fentebb.


Erre mindketten elnevettük magunkat, majd visszaült mellém. Hírtelen úgy éreztem, mintha megkívántam volna a jégkrémet, ezért úgy gondoltam, akkor már Tay-t is megkérdezem.

- Kérsz jégkrémet?
- Hát…. – vonta meg a vállát.
- Eszel velem? – néztem rá boci szemekkel.
- Ühüm – bólogatott elmosolyodva.
- Oké – álltam fel


De mielőtt leindultunk volna, a karját a nyakam köré fonta és magához húzva egy nagy cuppanós és finom arcra puszit kaptam, amihez hangot is adott. Majd utána kuncogva mentünk le a konyhába. Ahogy leértünk Tay leült a pulthoz. Nem tudom, miért, de még mindig ment a rádió, igaz halkan, de akkor is ment, biztosan anyukám felejtette így. De nem kapcsoltam ki. Egy kis keresgélés után a hűtő ládából elővettem egy nagy tál epres jégkrémet, kivettem mindkettőnknek 1-1 kanalat, leültem a Tay melletti pultszékre, közénk tettem a jégkrémet és személy szerint, én, mint valami píranya, „ráugrottam” a jégkrémre. Főleg, hogy epres… a kedvencem. Bevallom tényleg rettentően megkívántam a jégrémet. Taylor csak mosolyogva figyelte a falánk mozdulataimat, s közben ő is eszegetett a maga tempójában. Mikor már csillapodott az étvágyam, immár csak lassú tempóban nyaldostam a kanalamról a finomságot. Közbe persze fújtam a hülyeségeimet, amiken Tay jókat röhögcsélt.

Egyszer már azt vettem észre, hogy a csillogó szemeivel néz rám fele, mire kicsit megijedtem, hogy nehogy megint belázasodjon.

- Nem vagy lázas? – simogattam meg az arcát. De egyáltalán nem éreztem lázasnak, így kicsit megnyugodtam, viszont ismét így nem értettem, miért néz rám így – miért nézel így? – mosolyodtam el rajta.
- Mondtam már – mosolygott – szeretlek nézni.
- Hát… ez esetben… oké – vontam meg a vállam.


Hírtelen a rádióban egy nagyon szép számot kezdtek el játszani. Bár ez egy egyszerű kis jégkrém eszegetés, de úgy éreztem, hogy ez már kezd átmenni romantikussá. Amit persze egyáltalán nem bánok. Késztetést éreztem arra, hogy én is a szemébe nézzek. Egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetem a csillogó, gesztenye barna szemeiről. Mindketten csak néztünk egymás szemébe, mosolyogva. Egyszerűnek hangzik, de még is olyan varázslatos volt számomra ez a pillanat. Olyan tipikus romantikus filmbe illő pillanat, amiket imádok. Olyan szerelmesen nézett rám, hogy komolyan még magam se hittem el, hogy ez tényleg a valóság. Valaki csípjen meg – motyogtam magamban. De most biztos nem fogom azt kérni Tay-től, hogy „Csípj meg, mert nem hiszem el, hogy ez a valóság”. Nem rontom el a pillanatot. Nem bírtam már tovább. Meg akartam csókolni. Érezni végre az ajkait, az enyémen. Ezért nem vártam tovább. Elkezdtem közeledni, s közeledésemre ő is reagált ugyanezzel a reakcióval. Végig a szemébe néztem, majd mikor már milliméterekre voltak egymás ajkaink, a szemeim immár lefelé csukódtak készülve rá.

Majd megéreztem a gyengéd és lágyan csókoló ajkai ízét, amitől egy gyors libabőr száguldott át rajtam. Nem értettem, pedig már annyiszor megcsókolt és még mindig folyton átszalad rajtam a libabőr. Most tisztán éreztem, hogy teljes a szívem. A gyomromban pillangók szálingóztak, és azt éreztem, hogy ebben a pillanatban bármikor elrepülhetnék. Hmm… mit tesz egy romantikus dal. Lágyan kényeztettük egymás ajkait. Nem volt szó most szenvedélyről, csak a tiszta szerelmet éreztem iránta, ami most először jött ki, és amitől olyan boldognak éreztem magam. A szívem 200 fokkal gyorsabban száguldott a mellkasomban, az ereim is csak úgy dübörögtek. Olyan mintha aludnék, és Taylor csak egy álom lenne számomra, pedig nem az. De ha tényleg csak egy álom lenne, akkor örökké csak aludni akarnék. Annyira kell nekem Taylor, mint földnek az eső, vagy mint csillagnak az ég. Kezdem komolyan azt érezni, hogy az életem nélküle már csak egy boldogtalan lyuk lenne. Ebben a pillanatban egy nagy fordulatot vettek az érzéseim iránta. És ezt úgy értem, hogy ezek az ártalmatlan érzések kezdenek átmenni nagyon erősekké. A lágy csókáradatok kezdtek apró szájra puszikká átmenni, majd még mindig közel, egymás szemébe váltunk el egymástól és még mindig olyan szerelmesen nézett rám, hogy úgy éreztem a menten megőrülök.

- Ne csináld ezt velem! – motyogtam neki.
- Te ne csináld – suttogta ő is.


Muszáj voltam elfordítani a fejem, mert tényleg az őrületbe kerget ezzel a nézésével. Egy mély levegőt kellett vennem ahhoz, hogy újra eszemnél legyek. Aztán elmosolyodva néztem vissza rá, mire ő is elmosolyodott. Hírtelen felállt tárt karokkal, jelezve, hogy meg akar ölelni, én pedig persze ellenkezés nélkül követtem őt. Szorosan egymás karjaiba zártuk egymást. Én a szívéhez nyomtam a fejem, s hallgattam a dörömbölő szívverését. Legszívesebben, most elkezdenék sírni, olyan jó érzések törtek fel bennem. De visszatartottam magam, és szorosan odabújtam Taylorhoz. Éreztem, hogy minden szeretetét átadja nekem, úgy ahogy én is. Azt hiszem, örömmel kijelenthetem, hogy most már nem csak fülig vagyok szerelmes, hanem tetőtől- talpig, és ezt az érzést senki sem veheti el tőlem.

Percekig álltunk ott ölelkezve, majd miután lehiggadtak a kedélyek, szétváltunk egymástól egy mosollyal az arcunkon.

- Szerintem menjünk most már fel – mondtam két sóhaj között.
- Oké – mosolygott.


Gyorsan a mosogató gépbe tettem a kanalakat, a jégkrémet pedig vissza a helyére, majd kéz a kézben vánszorogtunk fel a szobámba. Már egy picit késő volt, és mivel nekem holnap korán kell kelnem, ezért úgy döntöttem, hogy én elmegyek lefürödni gyorsan, így fogtam magam és a fürdőbe vándorolva, levetkőztem és megfürödtem. Miután kész lettem, magamra kaptam a pizsamámat, majd visszamentem a szobámba.

- Mehetsz – mosolyogtam rá.
- Oké – mosolygott vissza.


Majd felállt és ő is elment fürödni. Addig megvetettem az ágyat, és a tv távirányítót magamhoz véve, bebújtam az ágyba és elkezdtem kapcsolgatni a csatornákat. Tay-re gondolva, végül megálltam az American Idolnál.

Taylor is gyorsan megfürdött, majd látva, hogy mire kapcsoltam a tv-t, egy arca puszival hálálta meg, s bújt be mellém. A műsor közben, többször is kibeszéltük a fellépőket, és néhányon jókat nevettünk, néhányójukon pedig elképedve néztem végig, amilyen szépen énekeltek. Az eredményhirdetés fele már kezdtem álmosodni, ezért a nyakamig felhúztam a takarót, majd Taylort átölelve, hamar el is szunyókáltam….

2011. február 25., péntek

Szandra Burke's life 66 rész

Vészesen teltek a napok. Az új dalt, amit Taylorról írtam az nagy sikert aratott Jasonnél, és hamar fel is vettük. Annyira megtetszett neki, és szerinte olyan sláger lenne belőle, hogy végül úgy döntöttünk, hogy abból lesz az új klip. 1,5 hét telt el szilveszter óta, de sok minden történt a munkával kapcsolatban. Megkezdődtek a klip forgatás előkészületei és a próbák is. Hála a rendező úgy döntött, hogy itt Los Angelesben fogjuk forgatni, így nem kell sehová sem utazgatnom és nem kell távol lennem Taylortól. 1-2 nap múlva már forgatunk is. Oh és ha már Taylor. Nagyon jól megvagyunk. Bár még mindig nem sikerült meg győznöm anyukámat a nálunk alvásról, de próbálkozom. Ma Taylor szülei elutaznak néhány napra, és anyukámat kérte meg, hogy nézzen rájuk addig, amíg távol vannak, így egy újabb esély adódott nekünk arra, hogy együtt lehessünk, de ismerve anyukámat, úgy sem fog engedni semmit.

Ma reggel izgatottan keltem fel, mert végre, ha átmegyek Taylorékhoz, bebizonyíthatom neki, hogy nem csak egy luxus csajszi vagyok, aki vásárol, és nem csinál semmit, ha nem megmutathatom neki, hogy tudok főzni és még takarítani is. Szívesen megcsinálom nekik. Azért nem akármilyen fából faragtak engem. Így amikor felnyitottam a szememet, egyből kipattantam az ágyból és a fürdő felé vándorolva elvégeztem a szokásos reggeli teendőket. Ezek után a gardróbomba mentem, ahol pár percnyi nézelődés után, kivettem egy lila felsőt, egy fekete farmert és még egy rétegként egy csíkos hosszú ujjú kardigánt. Felöltöztem, és ismét a fürdőbe lépve, igazítottam a hajamon, dobtam magamra egy kis alapozót, felkaptam a táskám, felhúztam egy papucsot és már indulásra kész voltam. Bár nem akartam elmenni anélkül, hogy ettem volna, ezért megálltam a konyhában és készítettem magamnak reggelit, anyukám társaságában.

- Mész át Taylorhoz? – nézett rám miközben eszegettem a falatjaimat.
- Ühüm – bólogattam.
- Majd én is délután átnézek, hogy minden rendben-e, oké?
- Persze – nyeltem le.
- Segíts neki mindenben.
- Nem azért megyek, hogy üljek a hátsómon – vontam meg a vállam.
- Tudom, tudom – mosolygott.


Gyorsan még bekapkodtam az utolsó falatokat, majd a székről felpattanva, elköszöntem anyukámtól és elindultam gyalog Taylorék felé. Jó idő volt, így semmi kedvem nem volt kocsikázni, meg a friss levegő is kell.


Amikor odaértem, csöngettem egyet abban bízva, hogy Taylor nyit ajtót, de pár percet várva, a kicsi Make nyitotta ki az ajtót, nagy mosollyal az arcán.

- Szia, kicsi lány – öleltem meg mosolyogva.
- Szia – kuncogott boldogan.


Letettem a táskámat, majd látva, hogy Taylor sehol sincs, Make felé fordultam.

- A bátyád? – mosolyogtam rá.
- A szobájába van. Nem érzi jól magát – motyogta elhúzott szájjal.
- Tényleg? És mi van vele? – ráncoltam a homlokom aggódóan.
- Nem tudom, nem mondta – vonta meg a vállát.
- Csináljak neked reggelit? – mosolyogtam rá.
- Nem, köszi. Már ettem – ült le a tv elé.
- Rendben, akkor felmegyek Taylorhoz – mondtam neki a lépcső aljáról.


Tényleg aggódtam, ezért sietősen lépkedtem felfelé. Lassan kinyitottam az ajtaját, és megláttam, ahogy az ágyban gubbasztva, nyakig betakarózott és látszólag tényleg elég sápadt is volt.

- Hé, szia – mentem közelebb hozzá – mi a baj? – ültem le mellé.
- Szia – motyogta – semmi – ingatta a fejét.
- Látom, hogy nem érzed jól magad – simogattam meg a kezét.
- Csak biztos valami hülye nátha – forgatta a szemét.
- Ha azt mondom, most én leszek az ápoló nővérkéd, elárulod nekem, hogy hol fáj? – próbáltam jobb kedvre deríteni, ami sikerrel járt, hiszen elnevette magát, és tudni kell, hogy a nevetés gyógyító hatású.
- A torkom, meg mindenem – motyogta immár jobb kedvvel.
- Szegénykém – simogattam meg ismét. Tényleg sajnáltam, elég rosszul nézett ki és a bőre is elég forró volt – nem vagy te lázas? – tettem a homlokára a kezem, ami egy kicsi volt melegebb az enyémnél, de jobbnak láttam, ha megméri – szerintem mérd meg, mert gyanús vagy te nekem. Merre van a lázmérő?
- Lent az ebédlő szekrényben.


Gyorsan felálltam és lementem, majd néhány percnyi keresgélés után, végre megtaláltam, és visszamentem hozzá. Lassan felült és a hóna alá téve a mérőt, elkezdtünk várni. Szerintem lázas volt, mert úgy csillogott a szeme, hogy csak, na.

- Tegnap még jól voltál – motyogtam neki.
- Mikor felkeltem reggel akkor lettem ilyen rosszul – húzta el a száját.
- Biztos összeszedtél valamit.
- Lehet.


Pár másodperc múlva már pityegett a kis szerkentyű, Taylor kivette majd a kezembe nyomta, ami 37,5-öt mutatott. Csak hőemelkedés?! Többre számítottam.

- Szerintem el kellene menned a dokihoz.
- Nem – ingatta a fejét – jól vagyok.
- Aha, persze. Látom – mondtam semlegesen – na, jó – sóhajtottam nagyot – feküdj vissza és pihenj. Főzök neked teát meg keresek valami gyógyszert, oké?
- Ühüm – mosolyodott el és feküdt vissza.


Ingattam a fejemet rajta. Nem értem miért nem akar orvoshoz elmenni, bár férfiak… tettetik a kemény csávót aztán meg félnek elmenni. Apukámról meg Nickről már tudom. Ők sem mernek sosem elmenni, ha valami bajuk van. Felálltam mellőle majd a konyhába lépve felraktam neki egy kancsó teát, és elkezdtem gyógyszer után keresgélni. Bár utálok más cuccaiba kutakodni, de ezúttal muszáj volt valamit előkeresnem neki. Végül találtam fájdalom csillapítót, ami le is viszi a lázát. Öntöttem neki egy pohár vizet, majd a kezembe vettem a gyógyszert és feliszkoltam vele hozzá. Szegénykém épp már majdnem elaludt, de muszáj voltam felkelteni. Lenyelte a gyógyszert, majd vissza is feküdt én pedig lementem a konyhába és pont már a tea felfőtt így lezártam. Kiöntöttem neki egy bögrébe majd azt is felvittem neki.

- Hé, nem kell sündörögnöd. Jól vagyok – motyogta.
- Dehogynem kell – ültem le mellé.
- Elég gáz, hogy pont most betegszek meg – forgatta a szemét.
- Nem baj – simogattam meg a fejét – majd most már remélhetőleg jobban leszel – mosolyodtam el.
- De talán jobb az, ha hazamész. Nem akarom, hogy elkapd tőlem.
- Ne légy már buta. Dehogy megyek én innen sehová. Meg amúgy is. Erős szervezetem van. Nekem egy ilyen nátha meg se kottyan – mosolyogtam rá.
- Akkor jó – mosolyodott el ő is.


Visszamentem a konyhába, majd Make kérésére, gyorsan átmentem vele hozzánk, hogy Stellával játsszon, és mert nem akartam, hogy egyedül mászkáljon az utcán, majd Taylorhoz mentem, aki immár békésen szunyókált. Lehalkítottam a tv-t és leültem az ágy melletti fotelbe. Szerettem volna főzni valamit, de az anyukája csinált nekik bőségesen kaját. Igazából nem akartam elmenni sehová, mellette akartam lenni. Tényleg aggódtam miatta, de reméltem, hogy most már jobban lesz. Hírtelen a telefonom kezdett rezgésbe majd gyorsan kiosontam, hogy ne keltsem fel Taylort.

- Szia, Michael – szóltam bele miután megnéztem a képernyőt.
- Szia. Na, szóval a forgatás szerdán kezdődik a nyugati parton, de szeretném, ha már 9-10 óra körül itt lennél, ugyanis szeretnénk hamar kezdeni.
- Persze, persze. Okés. Ott leszek.
- Remek. Akkor majd találkozunk
- Oké, szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Csak amikor letettem akkor eszméltem fel, hogy a parton forgatunk. Mint az álmomban. Ez furcsa. Lehet, megálmodom, 1-2 dolgot az elkövetkezendő jövőből? Hm… nem tudom – vontam meg a vállam. De a part kifejezetten jó döntés a forgatásra. Viszont az nem, hogy a héten lesz. Bár ki gondolta volna, hogy pont most lesz beteg Tay?! Remélem szerdára már jobban lesz, vagy aggódhatok miatta egész nap. Ezen elmélkedésem után visszamentem hozzá és leültem ugyanabba a fotelbe, majd a halk tv-t kezdtem el kapcsolgatni.

Órákig csak üldögéltem a tv előtt, hol lementem valamit inni, vagy hol találtam magamnak valamilyen kis elfoglaltságot. Közben sokszor Taylorra néztem, aki békésen aludt még mindig, és amikor néha-néha a homlokára tettem a kezem, már éreztem, hogy normális hőmérsékletű, így nyugodtabb lettem. Már tényleg eléggé untam magam, ezért úgy döntöttem, hogy felnézek az internetre Taylor lap-topján. Reméltem, hogy nem fog haragudni érte. Gyorsan felkaptam és visszaültem a fotelba, bekapcsoltam és felmentem a közösségi oldalakra, ahol fent vagyok. Megint elég sok üzenetem jött, és néhányat meg is néztem, amikre persze válaszoltam is. Elgondolkodtam azon, hogy lehet, a telefonomat csatlakoztatom az internethez, mert így még közelebbi kapcsolatba lehetek a rajongókkal. És amúgy is… most ez a menő mindenkinél. Így gyorsan megnéztem hogyan is lehet ezt megcsinálni, majd pár percnyi kis babrálgatás után végre sikerült behoznom a telefonomon is azt a közösségi oldalakat, amiket használok, és ahol tudok információt átadni. Visszaraktam a telefont a helyére és a lap-topon folytattam. Elkezdtem böngészni néhány érdekes oldalt és az ITunes-ra is felnéztem, mi a helyzet. Videókat is nézegettem, olyanokat, akik feléneklik különböző zenészek dalait és meg kell hagyni, találtam 1-2 nagyon tehetséges emberkét. Na, ilyenkor gondolkodom el, azon, hogy annyi tehetségtelen celeb van már mostanság, közben pedig az interneten rengeteg nagyon tehetséges embert lehet találni, akikből nem akármiért válna sztár. Tudom, hogy már unalmas… de példának ott van Swift. Az oké, hogy countryénekes, mert annak is kell lenni valakinek, de ugyan már az a hang nála… komolyan a fülemet sérti. Bevallom, tényleg van 1-2 jó száma, de kábé ennyi a tudomány. Tudom, hogy sokan szeretik, de ahányan szeretik, annyian utálják is. Nekem is vannak utálóim tudom nagyon jól… kaptam olyan utáló levelet hogy juhúú. De erre csak megint azt tudom mondani, hogy ízlések és pofonok. Ha nem ilyen múltunk lenne, akkor is azt mondanám, hogy nincs tehetsége az énekléshez és ez csak egy vélemény. Valaki meg él-hal érte. Na de inkább nem is ragoznám tovább. Szívem szerint ezeken az ismeretlen tehetségeken segítenék, valóra váltani az álmaikat, de nekem is nehezen indult be és most jól haladok a karrieremmel. Bár az már egy nagy lépés, hogy felmerik tölteni az internetre, azt, ahogyan énekelnek. Valaki úgyis rájuk fog találni. Ha Isten úgy akarja, akkor az ő álmuk is valóra válik valamikor, de persze ezért tenni is kell valamit.

Néhány videót még megnéztem és miután már az internetet is meguntam, úgy döntöttem, hogy kicsit kutatok Taylor gépében, tudva, hogy ez nem olyan szép dolog, de hajtott a kíváncsiság. Bár igazából csak a képeit akartam megnézni. Volt néhány megnevezetlen mappája és mindegyikbe belekukkantottam. Az egyikben viszont olyan képeket találtam, ami elszomorított egy kicsit. Az a mappa tele volt olyan képekkel ahol egy lánnyal volt – gondolom talán a volt barátnője – és ez rosszul esett. Ráadásul nem egy olyan kép volt, ahol megcsókolja vagy fogják egymás kezét. De most nem a féltékenység szaladt át rajtam, hanem az a tipikus rossz érzés. Tényleg rosszul esett, hogy még mindig a gépén tartogatja ezeket a képeket. Nem értettem, hogy miért. De biztos van rá oka. Egy fintorral az arcomon néztem végig az összes képet, majd gyorsan ki is kapcsoltam a gépet, mivel teljesen elment a kedvem mindentől. Épp amikor lecsuktam a lap-topot, meglepődve néztem Tay-re aki élénk pillantással figyelt engem.

- Észre se vettem, hogy már fent vagy! – húztam fel a szemöldököm s raktam le a gépet az asztalára – hogy érzed magad?
- Jól vagyok – mondta jobb hangon és egy fél mosollyal az arcán.
- Ennek örülök – mosolyogtam vissza – öhm… nem baj hogy használtam a gépedet? – húztam el a szám.
- A-a – ingatta a fejét – de, mi volt az a fintor? Csak nem valami csúnyát láttál? – mosolyodott el huncutul.


Persze. Ezek a pasik. Még betegen is élénk a fantáziája – gondoltam magamban.

- He?! – húztam fel az orrom – nem, nem láttam… csúnyát – forgattam a szemem.
- Hát akkor? – ült fel.
- Áh, semmi. Nem akarlak fárasztani – legyintettem.
- Nah most már akkor tényleg el fogod mondani – mosolygott.
- Rendben – hajtottam le a fejem visszaemlékezve a képekre.
- Szóval?
- Szóval… megnézegettem a képeidet és találtam olyanokat, amiket valójában nem értem, hogy miért vannak még a gépeden – magyaráztam megvonva a vállam.
- Milyen képeket? – ráncolta a homlokát.


De mielőtt szóra nyitottam volna a szám, Tay közbevágott.

- Mutasd meg inkább – pislákolt.


Így a kezembe vettem a gépét, bekapcsoltam, s közben leültem vele szembe, majd amikor bejött, megkerestem azt a mappát, ami zavart engem, majd behoztam azokat a képeket is és felé fordítottam a lap-topot. Elkezdte nézegetni a képeket, és ráncolt homlokkal hol rám nézett, hol pedig a képernyőt fürkészte, majd amikor a végére ért felnézett rám értetlen arccal.

- Ezek már elég régi képek – húzta el a száját – nem tudtam, hogy még rajta vannak – nézett rám bocsánatkérően.
- Én nem, nem haragszok – ingattam a fejem – csak nem értettem miért vannak még rajta.
- Teljesen elfelejtettem. Ha akarod, most azonnal letörlöm.
- Nem kell – ingattam a fejem – ha neked fontos… - vontam meg a vállam.
- Dehogy – mondta meghökkenve – már nincs jelentősége.
- Csak elég rosszul esett – hajtottam le a fejem, az ajkaimat harapdálva – tudom ezek csak képek… de akkor is – vontam meg a vállam – ki ő? – néztem fel rá.
- Ő… csak egy lány még Michigan-ből – mosolyodott el.
- És még? – nyújtottam el.
- Az első barátnőm. 1 évig voltunk együtt – vonta meg a vállát – Aztán megcsalt és szakítottam vele – nézett rám azzal az elszomorodott tekintetével. De ez eszembe jutatta a Miami-s dolgot, és még rosszabbul éreztem magam.
- Hm… tök jó. Most ettől még jobban érzem magam – mondtam gúnyosan – akkor nekem miért bocsájtottál meg?
- Az más. Te legalább bocsánatot kértél és habár nem egyből, de elmondtad. Aztán meg volt az a kitörésem és… tudod – forgatta a szemét – a lényeg, hogy az durvább volt. Ott nem csak egy csók volt, ha érted – húzta el a száját – meg plusz nem tőle tudtam meg szóval… - vonta meg a vállát még mindig letörve.
- Sajnálom – húztam el a szám együtt érzően, ugyanis tényleg teljesen át tudtam érezni, mivel én is ilyesmin mentem keresztül csak én voltam olyan hülye, hogy megbocsájtottam.
- Tényleg nincs jelentősége – húzta el a száját – nem volt az a nagy love – kuncogta el magát.
- Emlékszel még Joe-ra?
- Jézusom… - forgatta a szemét – ühüm.
- Ő is ezt csinálta velem.
- Tudom, mondtad – mosolyodott el.
- Mikor?! – hökkentem meg.
- Amikor ott voltunk a nagyszüleid birtokán.
- Tényleg – jutott eszembe – el se hiszem, hogy azok is mi voltunk – mosolyodtam el én is.
- Pedig mi voltunk. De a legszebb emlék… amit sose felejtek el – nézett rám huncutul – az a plázás dolog – nézett a plafonra kerülve a szúrós tekintetem, amit rászegeztem, ahogy eszembe jutatta a kínos pillanatot Kírával.
- Ne már – pirultam el és kezdtem kuncogni.
- Miért?! Tök dögös volt – húzogatta a szemöldökét és nevetett fel.
- Nagyon vicces vagy – mondtam gúnyosan s a végén én is elnevettem magam – légyszi, ne emlékeztess ilyen kínos pillanatokra, amikor az agyam helyett szerintem csak egy rágógumi volt. Hogy lehettem olyan hülye, komolyan – ingattam a fejemet, magamon – mondjuk… most sem vagyok valami ép eszű, főleg ha rám jön a 10 perc – forgattam a szemem.
- Hát… legalább nem én mondtam – emelte fel mindkét kezét, erre csak O alakzatba nyúlt a szám és mielőtt lecsaptam volna, rá tetettet sértődöttséget mutatva, megfogtam a mellette lévő párnát és az arcába csaptam, közben ő már fuldokolt a nevetéstől.


Örültem, hogy már ilyen jól érzi magát és azt is, hogy tisztáztuk azt a dolgot. A képeket végül tényleg kitörölte, és ha már ott tartott, akkor minden olyan képet törölt, ami már nem kell neki. Röviden frissítette a galériáját. Ezek után kikapcsolta és mivel már éhes volt, így úgy döntöttünk, hogy lemegyünk enni valamit. Az anyukája által készített ételből, kivettem 1-1 adagot, felmelegítettem és csendben eszegettünk. Miután jól laktunk, visszamentünk a szobájába és mivel még Taylor nem érezte teljesen jól magát, ezért visszafeküdt az ágyába én pedig mellé leheveredtem, majd a fejét a mellkasomra helyezte, én pedig átadva a szeretetemet, elkezdtem simogatni a fejét, s közben a tv-t kapcsolgattam, majd Taylornak eleget téve, megálltam egy foci meccsnél.

Bár nem vagyok odáig a sportokért, de most meglepődve magamon még elkezdett érdekelni a foci. Persze nem kell túlzásokba esni sem. Mondjuk csak úgy szabályok nélkül én is szeretem ezt játszani, futkározni meg ilyesmi. Jól le lehet vezetni a dühömet benne. Délután jól elvoltunk, beszélgettünk még néhány dologról. Mesélt néhány Michigani barátairól, meg kicsit bővebben kifejtette azzal a lánnyal való kapcsolatát, viszont késő délután megint elkezdte rosszul érezni magát. A hideg rázta és ismét kezdett a homloka meleg lenni, ezért nyakig takarózva csillogó szemekkel pislákolt az ágyban, de amikor megmértem a lázát, megint nem sokat mutatott, de hogy enyhítsem a fájdalmát, hoztam fel neki teát és gyógyszert. Meglepetésemre ez nem igazán hatott. Sőt még rosszabbul lett. Nagyon elkezdtem aggódni. Azon gondolkodtam, hogy mit is csinált anyukám kiskoromban, amikor felszökött a lázam. Hát persze… hideg vizes kendő – jutott eszembe néhány percnyi morfondírozás után. Így gyorsan kivettem két fehér kendőt és az egyiket bevizeztem jó hideggel, kicsavartam majd Taylort segítve lassan felült, felhúztam a felsőjét és mielőtt elkezdtem figyelmeztettem, hogy ez rossz lesz. Majd ahogy belekezdtem, felszisszent egyet és megfeszült egész testével.

- Tudom, hogy rossz, de nyugi – néztem rá bocsánatkérően.


Nagyon sajnáltam, ugyanis tudom, hogy milyen rossz érzés ez. Amikor mindened fáj és hideg vizes kendőt tekernek a mellkasodon keresztül. Miután próbáltam úgy körbe tekerni, hogy ne annyira fájjon, gyorsan egy száraz kendőt is rátekertem majd óvatosan visszafeküdt. Többször is mondtam neki, hogy menjünk be a dokihoz, de ő még most is ellenkezett. Kábé olyan 20 perc múlva, láttam, hogy még a vizes kendő sem segített rajta, és amikor megmértem a lázát kidülledt szemekkel figyeltem, hogy felszökött 40 fokra. Ezután már csak a hideg fürdő jött, de nem voltam biztos abban, hogy hogy kell csinálni, ezért gyorsan felhívtam anyukámat, hogy siessen ide. Közben végig Tay mellett ültem és a homlokán cserélgettem a vizes kendőt.

- Olyan gyorsan mozogsz – motyogta hírtelen és nézett rám a csillogó szemeivel.


Most tényleg beijedtem. Gyorsan mozgok? Hiszen csak a kendővel simogatom a homlokát.

- Már képzelődsz is?! – nyeltem nagyot.


Erre csak a vállát vonta meg. Néhány perc múlva hallottam, hogy jön valaki felfelé, majd anyukám kukkantott be az ajtón.

- Na, itt vagyok – jött közelebb – hadd nézzelek – tette a kezét Tay arcára – te aztán tüzelsz. Akkor csináljunk neki egy hideg fürdőt.
- Egy mit? – kérdezte Tay kétségbeesve.
- Nyugi, az nem fáj. – fogtam meg a kezét – csak bele kell tenned a lábad a hideg vízbe – mosolyodtam el.
- Oké – motyogta bólogatva.
- De holnap felmész az orvoshoz – kiabált ki anyukám a fürdőből.


Erre megint ránéztem Taylorra, aki belegyezően nézett rám vissza. Mondjuk, ha akar, ha nem úgy is felvittem volna az orvoshoz, mert aki ilyen beteg annak fel kell menni. Pár perc múlva már hozta is anyukám Tay ágya mellé a lavór vizet, majd lassan felült, felhúzta a nadrág szárát és óvatosan belelógatta a lábát a vízbe. Az elején ismét csak sziszegett, de utána mintha már kezdett volna hatni végre.

- Anyu nem lenne jobb, ha nálunk aludnának? – vetettem fel a kérdést – Make Stellával, Tay pedig… velem – vontam meg a vállam.
- Van vendégszoba is – húzta fel a szemöldökét.
- Jajj nem azért. Csak, hogy mi van akkor, ha este belázasodik, vagy ha nem lesz jól. Mi bajotok lesz, ha egyszer velem alszik.
- Rendben – mondta ki két sóhaj között – de előbb várjuk meg, hadd menjen le a láza.
- Oké – mosolyodtam el Tay-re, aki immár mintha jobb színben lenne.


Vártunk még kábé fél órát, amikor már Taylor normálisan beszélni is tudott. Tényleg nagyon megijesztett. Nagyon veszélyes lehet az, ha valakinek felszökik így a láza. De vajon hol lett ilyen beteg? Vagy az is lehet, hogy sokáig csak gyűltek benne a bacik és most jött ki mind. Hát… nem tudom, de remélem most már tényleg jobban lesz és nem lesz lázas. Miután már teljesen lement a láza végre, összepakoltam néhány holmit neki és Makenek majd bezártam a házat, beültünk az autóba és már indultunk is.

Amint hazaértünk tudattuk apával meg a többiekkel a dolgot, majd mivel már későre járt, így felmentünk Tay-el a szobámba és ő egyből levágódott az ágyamra, mire egy kuncogás tört fel belőlem.

- Öltözz át és feküdj le. Addig én elmegyek fürödni – mosolyogtam rá.
- Oké – bólogatott visszamosolyogva, fáradt szemekkel.


Gyorsan levetkőztem, beálltam a tus alá és percek alatt kész lettem. Felvettem a pizsamámat majd kimentem és Taylor mellé bevackoltam magam. Láttam rajta, hogy aludna már, ezért lentebb vettem a tv-t, de már nekem sem volt kedvem tovább tv-zni, így kikapcsoltam. Nem igazán érdekelt, hogy elkaphatom-e a betegséget csak az, hogy mellettem van, így még közelebb bújtam Taylorhoz, majd percek múlva már mindketten az álmok tengerében úszkálhattunk…

2011. február 20., vasárnap

Szandra Burke's life 65 rész

Szijasztok:D Mivel a hétvégén megszállt az ihlet, úgy döntöttem, hogy felrakok még egy részt, ha nem bánjátok:P :D Igaz ez egy kicsit rövidebb lett, de remélem tetszeni fog!! Jó olvasást puszi:D


Az úton csak némán, az ablakon bámultam kifelé, a tájat és a felhőket fürkészve. Lauren is fáradtan bealudt mellettem, így még beszélgetni sem tudtam senkivel.

Leszállás előtt, óvatosan felkeltettem Lauren-t, majd bekötöttük magunkat. Néhány perc múlva végre sikeresen leszálltunk, kikötöttük magunkat és leszálltunk a gépről.



Ahogy hazaértünk, felmentem a szobámba és percek alatt kipakoltam, majd az ágyra leheveredve, elkezdtem Taylort tárcsázni.

- Szia – mosolyogtam a telefonba.
- Szia – mosolygott ő is – már otthon vagy?
- Igen. Pár perce jöttünk haza. És te?
- Én már órák óta itthon vagyok – kuncogott - milyen volt az út?
- Unalmas – mondtam semlegesen – képzeld, mindenki olyan fáradt volt, hogy bealudtak. Még Lauren is – kuncogtam.
- Oh – nevetett velem – és te? Nem vagy fáradt?! – kérdezte a huncut hangnemében.
- Én? Olyan fitt vagyok, mint egy kis kutya – hadartam el.
- Hm… - kuncogott fel megint – szeretne akkor menni valahová, Mis fitt kiskutya? – nevette el a végét.
- Hát… - gondolkodtam el – nem nagyon – húztam el a szám, s kuncogtam el magam – de a partra van kedvem lemenni.
- Jól van – mosolygott – akkor majd ott találkozunk.
- Okés. Szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Ahogy letettem, már is a gardróbba igyekeztem, mert ugye itt meleg van, és elég ferdén néznének rám, ha lemennék kötött pulcsiba meg fekete nadrágba, meg amúgy is már melegem volt. Valami egyszerű ruhát szerettem volna felvenni, ami Taylornak is tetszeni fog, így néhány percnyi keresgélés után egy barna, több mintás, nyakba kötős ruhát vettem elő. Átöltöztem, rendbe raktam a hajamat, majd egy strand papucsot a lábamra húzva, már indultam is lefelé.


Néhány percnyi sétálgatás után, megláttam Taylor ismerős alakját majd elmosolyodva mentem tovább.

- Szia – köszöntem neki fülig érő mosollyal.
- Szia – mosolygott ő is.




(a parton sétálás, zene)
Megöleltük egymást és adott nekem egy homlok puszit.

- Hű, csini – nézett rajtam végig, ahogy szétváltunk.
- Köszi – mosolyogtam rá.
- Na, és mi a helyzet? – indultunk el a parton.
- Semmi – vontam meg a vállam – veled?
- Dettó.
- Na és mondd csak. Hogy volt ez az eljövetel?! Gondoltál egyet és csak úgy eljöttél vagy mi?
- Nem – kuncogott – a szüleimnek mondtam aznap, hogy mi a tervem és éjfél előtt eljöttem.
- Nem is szóltak, hogy nem jöhetsz?
- Szóltak, de… már lassan nagykorú vagyok. Magam hozom meg a döntéseimet – mosolyodott el.
- Hmm… tényleg. Te már 18 leszel? – kaptam észbe és néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Bizony – bólogatott.
- Hű. Hogy repül az idő. Nem akarsz velem cserélni? Úgy lennék már 18.
- Hát… ha gondolod, elcserélhetjük az anyakönyvi kivonatot, de akkor nevet is kell cserélni – kuncogta el magát – miért akarsz te már 18 lenni?
- Hát… akkor, ahogy te is mondtad, hozhatok saját döntéseket, nem kell elkérezkednem sehová, lehet saját lakásom, egyszóval önálló lehetek.
- Miért akarnál elköltözni abból a szép házból? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem tudom – vontam meg a vállam – lehet, hülyén hangzik, de tényleg szeretnék önállósodni.
- Szeretnél főzni, takarítani, és a számlákat fizetni?
- Hát… főzni meg tanulnék, vennék fel takarító nőt, a pénzzel pedig sosem volt gond – vontam meg a vállam – vagy csak valami lakótárssal lakni. Az még jobb lenne.
- Hát… én nem tervezem, hogy egy hamar elköltözök otthonról.
- Lehet, máshogy fogom gondolni mire, odaérek.
- De, ha úgy nézed. Akkor mi szinte csak aludni jövünk haza. Mindig utazunk.
- Ez is igaz.
- Nem lenne érdemes szerintem külön lakást venni.
- Mindjárt még lebeszélsz a tervemről – kuncogtam el magam.
- Nem akarlak lebeszélni, csak elmondom, hogy én ezt, hogy látom – mosolygott.
- Messze van az még, hogy én 18 legyek.
- Eljön az hamar. Majd meglátod – kuncogott – egyébként nem balhéztak a szüleid?
- Nem – ingattam a fejem – azt hitték, hogy azért léptem le, mert meguntam. Meg Lauren is falazott nekem.
- Jó fej ez a Lauren. Csípem – mosolygott.
- Igen – kuncogtam, visszaemlékezve a ma reggelre – nagyon jó barátnőm.
- Hogy ismerted meg?
- Hát… vásároltam az egyik boltban és nem tudtam dönteni két ruha között – forgattam a szemem magamon – ő meg oda szólt nekem, hogy segítsen-e én meg mondtam neki, hogy igen jó lenne. Aztán elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy a Teen Vogue-nál dolgozik és ruhákat is tervez, plusz még néha stylistként is beáll. Kíváncsi voltam a ruháira, így elhívott magához, hogy megmutassa és hidd el nekem, hogy nagyon jó ruhákat tervez – néztem rá – néhányszor elmentem vele divatbemutatóra, meg sokat lógtunk utána együtt, aztán közeledett már a turném és először csak megkértem, hogy próbaként tervezzen nekem néhány fellépő ruhát, amik persze nagyon szuperek lettek. És mivel Michael rám bízta a ruhákat, így én dönthettem erről. Aztán meg megkértem, hogy mit szólna hozzá, ha a turném alatt a stylistom lenne és elfogadta. Onnantól kezdve pedig egyre jobb barátnők lettünk, most meg már mondhatni, hogy ha van valami közös program, akkor ő az elsők között van, akiket felhívok.
- Akkor röviden a ruhák hoztak titeket össze – kuncogott.
- Hát… így is mondhatni – nevettem vele – a lényeg, hogy nagyon szeretem Lauren-t – mondtam komolyan.
- És az a Missy?
- Róla már meséltem neked – vontam meg a vállam – a turnémon ő volt az egyik háttér táncosom és úgy lettünk jóba. Bár mostanában már nem vállal el ilyen turnékat, mert van egy tánc csapata és inkább velük foglalkozik.
- Ühüm.
- De igazából nagyon sok jó emberrel dolgoztam együtt a turnén. Most meg, hogy 6 hónapig megint turnézok… áh – mosolyodtam el – nagyon várom már. Remélem, megint velük fogok dolgozni bár erre nagyon kevés százalék, van. Ha tudnád mennyit majomkodtunk – ingattam a fejem visszaemlékezve – még nagy koncert előtt is, amikor már mindenki nagy izgalomban volt.


Erre csak elkezdett nevetni rajtam.

- Komolyan. Volt olyan, hogy épp mielőtt felmentem a színpadra elkezdtek velem hülyéskedni. Vagy volt olyan is, hogy amikor oldalra néztem rájuk csak elkapott a röhögő görcs és ott mindenki előtt majd megfulladtam a nevetéstől. A próbákon, meg áh… inkább, no comment – kuncogtam.
- De nem fáraszt le? Mármint 6 hónap azért sok idő.
- Ez olyasmi, mint nálad a forgatás csak sokkal stresszesebb. Hajnal 4-kor kelés, aztán vagy a rádióba vagy valami műsorba megyek, vagy autogramm osztás, vagy interjú, legjobb esetben kirándulni megyünk vagy vásárolni.
- Minden nap? – húzta fel a szemöldökét.
- Ühüm. Általában. Amikor pedig este fellépés, akkor egész délelőtt próba legalább egyszer mindent, meg figyelni kell, hogy minden a helyén legyen, délután pedig készülődünk a nagy koncertre.– vontam meg a vállam – ruha próba, a hajamat csinálják, behangolás és hát… ha jut egy kis szabad idő, akkor olyankor kimegyünk a levegőre kiengedni a gőzt – kuncogtam – vagy épp ráspannolunk a műsorra.
- Szabad nap sincs?
- Van, persze, hogy van. De nem sok. Általában 1-2 napok vannak a koncertek között, de van olyan, hogy egymás után 3 napig csak koncertezek. Olyan is van, hogy akár 1 hétig nincs koncert és olyankor mindenki pihen egy kicsit.
- Jesszus. 3 napig folyamatosan koncertezel? Hogy bírod? – ráncolta a homlokát.
- Könnyen és egyszerűen. Mindenhol elalszok, ahol csak tudok – vontam meg a vállam mosolyogva.


Erre ismét csak nevetni kezdett.

- De nagyon jó buli.
- Jó is lehet több ezer rajongó előtt fellépni – mosolygott.
- A legjobb érzés a világon – mosolyodtam el én is – az a jó, hogy most nem akarlak titeket, mint színészeket megsérteni, de ti általában csak a premieren vagy díjátadókon találkoztok a rajongókkal és kábé ennyi, de mi zenészek, minden koncerten ott vannak és az autogramosztásnál is közelebb kerülhetek hozzájuk. Olyan jó, amikor velem énekelnek és minden egyes dalt ismernek. Imádom őket. Erre nincs jobb szó. Akárki akármit mond, szerintem a rajongók nélkül még mindig valahol a padot koptatnám most veled együtt.
- Ez tényleg így van – mosolygott.
- Komolyan már hiányoznak, ahogy most így belegondoltam – nevettem el magam.
- Elhiszem – kuncogott velem – na és mi a helyzet Kírával?
- Most hogy jutott eszedbe? – mosolyogtam rá.
- Nem tudom – vonta meg a vállát.
- Hát… amúgy nem tudom, mi van vele. Utoljára karácsony előtt találkoztam vele, amikor tudod elmentem hozzá egy hétre. Azóta nem beszéltem vele.
- Már nem vagytok olyan jóban? – ráncolta a homlokát.
- De csak… más ez így, hogy olyan messze van tőlem. Egy kicsit megváltozott az tény, de… - sóhajtottam nagyot – nem tudom. Még barátok vagyunk, de már nem a legjobbak. Ő is szerzett új barátokat és én is, ennyi az egész.
- Oh, értem.


Hírtelen eszembe jutott az, hogy Taylor még soha sem mesélt nekem a többi család tagjáról, csak azokról, akikkel együtt él.

- Hé, tudod mi jutott az eszembe? – néztem rá csillogó tekintettel.
- Na, micsoda? – mosolygott.
- Az, hogy én már meséltem neked a többi családtagomról, de te még apukádon, anyukádon és Make-en kívül senkiről sem meséltél.
- Oh – kuncogott.
- Mondjuk, a nagy szüleidről mesélhetnél. Vagy már… - húztam el a szám.
- Jaj, nem. Még élnek – mosolygott - Nagyon jó fejek, mindkét oldalról. Csak épp nem sokat látjuk őket, mert tudod ők Michiganben maradtak.
- Ühüm – bólogattam.
- Nem vagyok olyan annyira jó viszonyba velük, mint te a nagymamáddal vagy a… - nézett rám.
- A nagypapámmal. Nyugodtan kimondhatod – mosolyogtam rá. Bár én is meglepődtem magamon, hogy ilyen könnyedén, mindenféle torok görcs nélkül ki tudtam mondani.
- Szóval igen. De elvagyok velük – mosolygott.
- És esetleg nagynéni, nagybácsi? Unoka tesók?
- Igen, vannak, de velük is ugyanúgy keveset találkozom. És… ha már unokatesóknál vagyunk… - mosolygott rám – 2 hónap múlva lesz az unokanővéremnek az esküvője és én szeretném, ha velem jönnél.
- Tényleg? – néztem rá megdöbbenve és mosolyogva.
- Ühüm. Elvégre a barátnőm vagy, nem?! Szeretném, ha megismernének.
- Hát… rendben – bólogattam – de nagyon ciki, ha azt mondom én még nem voltam esküvőn? – pirultam el alig láthatóan.
- Dehogyis – nevetett fel.
- Nem sűrűen házasodnak az én családomba – vontam meg a vállam.
- Semmi gond – kuncogott még mindig – előtte egy héttel lesz egy ilyen nagy családi ebéd, aztán rá egy hétre lesz az esküvő.
- És az ebédre is menjek?
- Persze.
- Ooké – húztam el – köszi, hogy engem hívtál – néztem rá feleszmélve.
- Ne viccelj már. Nem is hívnék mást – mosolygott és ölelt magához.
- És mi van, ha nem jövök be nekik?! – kérdeztem kissé rémülten.
- Már miért ne szeretnének? – ráncolta a homlokát.
- Nem tudom, mondjuk, mert elrontok valamit vagy olyat mondok, ami nekik sértő. Amilyen béna vagyok biztos, hogy el fogok rontani valamit.
- Nyugi – nevetett fel.
- Lehet majd számítani őrült családban maradt rajongókra?! – húztam fel a szemöldököm.
- Talán – vágta rá.
- Oh, remek. Akkor vannak kis gyerekek is? – mosolyodtam el.
- Van 1-2 – kuncogott.
- Oh, akkor nem lesz baj.
- Na látod – nevetett.


Még jó néhány óráig sétálgattunk. Nagyon jót beszélgettünk, és még a naplementét is megvártuk, amit egy kis dombon leülve, egymáshoz bújva figyeltük. Bár nekem néha-néha elkalandoztak a gondolataim az esküvő felé. Tudom még csak 2 hónap múlva lesz, de én már is elkezdtem izgulni. Őszintén már alig vártam, hogy megismerhessem Taylor többi családtajgát. Ha abból indulok ki, hogy ők milyen kedvesek, akkor szerintem nem lesz gond. Ráadásul, ha kicsik is lesznek, akkor meg sima ügy. Imádom a gyerekeket és általában jól elvagyok velük. Lehet, azért mert részben még én is gyerek vagyok?! Hmm… talán. A naplemente után mivel már picit késő volt, így mindketten felálltunk és haza sétáltunk, majd búcsúzásként adtam neki egy szenvedélyes csókot és bementem a házba. Nem voltam még álmos, de hírtelen megkívántam a forró teát, mivel kint már egy kicsit hideg volt és én pedig fáztam már. Így a konyhába mentem és épp egy szerelmes dal játszódott a fejemben, így amíg felraktam a teát azt dúdolgattam. Amikor kész lett, lekapcsoltam és a kedvenc bögrémbe öntöttem, hogy hűljön egy kicsit, majd hírtelen apukám jelent meg a konyhában.

- Szia, kincsem – puszilta meg homlokomat.
- Szia, apu – mosolyogtam rá.
- Hmm… készülsz valahová? – nézett rajtam végig.
- Nem, dehogy is – ingattam a fejem – csak Taylorral voltam lent a parton – mosolyodtam el.
- Oh, értem. Csináltál teát?! – szagolt bele a gőzölgő kancsóba.
- Ühüm – fújtam bele a bögrémbe.
- Jól tetted.
- Amúgy jól éreztétek magatokat a bálon?
- Igen, jó volt. De te hamar leléptél.
- Áh, untam – legyintettem – mikor feküdtetek le?
- Uh, hát már reggel volt.
- Aszta. Akkor tényleg jó volt – ámultam el, ugyanis nekik nem szokásuk reggel lefeküdni.
- Ühüm – öntött magának is.
- Anya?
- Tv-zik fent.
- Ja. Képzeld Taylor elhívott az unokanővérének az esküvőjére – meséltem neki csillogó szemekkel.
- Tényleg? – mosolyodott el – az jó. És mikor lesz?
- 2 hónap múlva. Michiganben. Ugye elmehetek?
- Persze, kis napfény – mosolygott.
- Oké – örültem meg – és ha már Taylornál járunk – jutott eszembe az, hogy Ryannek engedélyezték az itt alvást – nem lehetne megoldani, hogy néha Taylor itt aludhasson? – tettem fel lassan és félénken a kérdést.
- Nem tudom – kortyolt bele a teájába – ezt majd megbeszéljük anyával meg Taylor szüleivel.
- De Ryannek is engedtétek.
- Majd meglátjuk, rendben? – mosolygott.
- Rendben – hajtottam le a fejem.


Nem valami bíztató. Tudom, hogy anyukámat tovább kell majd fűzni, mert habár ő az engedékenyebb, de ebben elég szigorú. Főleg Taylorral szemben, bár ezt sosem értettem miért. Nem kell félreérteni, kedveli, Taylor-t csak valamiért még sem engedi meg pedig már többször is kérdeztem tőle. Ezen elmerengve baktattam fel a szobámba és dőltem le a tv elé, közben még mindig a teámat szürcsölgetve. Majd ahogy megittam, gyorsan letusoltam és az ágyba bújva elkezdtem kapcsolgatni a tv-t. Semmi jó nem ment benne ezért úgy döntöttem, hogy bekapcsolom a lap-topom és elolvasok néhány e-mailt. Először is felnéztem a közösségi oldalakra, ahol fent voltam és boldogan néztem a szebbnél szebb kommentárokat, amiket a drága támogatóim hagytak maguk után. Aztán néhány levelet is elolvastam, s mosolyogva válaszoltam mindarra. Hogy ne maradjanak hír nélkül a rajongók, úgy gondoltam, hogy feltöltök néhány új képet a profiljaimra, így gyorsan kiválasztottam néhányat és fel is raktam. Nem tudtam eldönteni, hogy rakjak-e fel Taylorral közös képet, de végül úgy döntöttem, hogy miért ne? Így kiválasztottam egy mostanit, majd azt is feltöltöttem, hadd örüljenek. Néhány pletykás weblapot is megnéztem még, hogy nagyjából tudjam, mit írnak rólam ezek a firkászok, de semmi sértőt és hazugságot nem találtam, így megnyugodva kapcsoltam ki a gépemet. Érezve, hogy már kissé elnehezedtek a pilláim, elraktam a lap-topot, majd magamra húztam a takarót és hagytam, hogy lecsukódjanak fáradt szemeim…

2011. február 18., péntek

Szandra Burke's life 64 rész! Nagy 18-as karika!!!!!!!

Szijasztok! Meghoztam a következő részt és bocsi, hogy pontosan 1 hete volt az utolsó de a héten minden nap volt valami dogám így muszáj voltam rá tanúlni:S A lényeg, hogy itt vagyok most már:D Figyelmetekbe ajánlom a címben írt tényt, hogy 18-as karika van kirakva elméletben. Remélem tetszeni fog, jó olvasást mindenkinek puszi:D


Először nem akartam hinni a fülemnek. De meg is könnyebbültem, viszont mérges is lettem, amiért így rám ijesztett. Lassan fordultam meg, nehogy csalódás érjen és végül rájövök, hogy csak a fülem rossz. A szívem immár nem a félelemtől dobogott olyan hevesen. Aztán amikor megfordultam, végre tudtam hinni a fülemnek illetve a szememnek is. Egyszerre boldogan és megfagyva álltam ott.

- Te… te mit csinálsz itt? – dadogtam kitágult szemekkel.
- Nem is örülsz?! – vigyorgott Taylor.
- Dehogynem – öleltem meg szorosan még mindig az arcomra fagyott mosollyal – de… nem értem – értetlenkedtem miután kibújtam az öleléséből – honnan tudtad, hogy itt leszek?! És még is mikor jöttél? Miért nem szóltál? – dőltek belőlem a kérdések.
- Először is megvannak a kapcsolataim, úgy egy órája szálltam le a repülőről, és meglepetésnek szántam – vigyorgott még mindig a 200 wattos mosolyával – oh, és boldog újévet.
- Neked is – örömködtem.
- És, ahogy ígértem. Nem éjfélkor… de meghoztam – nézett rám kajánul.


Mire leesett, hogy bizony az újévi csókra gondol. Nem szóltam semmit csak én is a magam huncut módján elmosolyodtam, jelezve, hogy értem a célzást. Majd türelmetlenül vártam a finom és lágy csókját, mint csipkerózsika a hercegét, hogy felébressze az álmából. Persze nekem azért nem kellett annyit várnom, hiszen másodpercek múlva már a forró ajkait az enyéimre tapasztotta, és átadva magam a pillanatnak, kezdtek vad táncba eredni egymást érő nyelvünk. Reméltem, hogy jó lesz ez az évem, és ezt, hogy Taylor eljött hozzám, csak is jó jelnek veszem. Főleg, hogy a szerencse csókomat tőle kaptam. Abban is reménykedek, hogy nem lesz több nagyobb konfliktus közöttünk, és, hogy innen már csak jó irányba fog haladni a kapcsolatunk. A szenvedélyes csókból kezdtünk lassú, lágy sűrű puszikba átmenni, majd lehűtve ajkainkat, kissé zilált állapotba váltunk szét.

- De miért hagytad ott a családod... miattam?! – kérdeztem tőle, miután elég oxigénhez jutottam és picit lehiggadtam.
- Azért, hogy veled legyek – támasztotta a homlokát az enyémhez, mire persze eltévedtem lágy barna szemeiben.
- Mondták már neked, hogy őrült vagy?! – motyogtam.
- Nem – ingatta a fejét – mert én csak érted őrülök meg – és még ezt tudja vajon tetőzni? – tettem fel magamban a kérdést az olvadás határán. Mert ha igen, akkor komolyan kiskanállal kell majd összeszednie.
- Kivel jöttél?
- Egyedül.
- Se menedzser, se tes…
- Senkivel. Magam jöttem – vágott bele a mondatomba.
- Jól van – mosolyogtam még mindig – menjünk be akkor – fogtam meg a kezét, s próbáltam magammal húzni, de ő lágyan visszahúzott.
- Gyere velem – nézett a szemembe.
- Hová?!
- Csak gyere. Szökjünk meg erről, ahogy te mondanád „dög unalom” helyről – csillant fel a szemében a tűz.


Persze rájöttem a szeméből, hogy mire gondol és ezzel bennem is felszította a tüzet. Igazából még maradnom kellene, de őszintén nem érdekel. Nem tudtam, hová akar menni Tay, de az is mindegy volt, hiszen az a fontos, hogy vele vagyok. Átfutott az agyamon az, hogy mit fognak szólni a szüleim a hírtelen eltűnésemhez?! De ez sem nagyon érdekelt. Csábítóan hangzott az, hogy szökjek meg vele innen. Így egyértelműen a szívemre hallgattam és a heves bólogatásom után, megragadta a kezem, majd sietősen kiviharoztunk az épületből. A kabátomat sem tudtam felvenni, de már az sem nagyon izgatott.

- Hová megyünk? – kérdeztem a levegő után kapkodva.
- Nem tudom – nevetett fel szabadon, ami tetszett bár kicsit fura volt, hogy siettünk csak nem tudtuk hova.
- Hol szálltál meg?! – lassítattam le a tempón.
- Itt a közelben – nézett rám még mindig nagy lángoló tűzzel a szemében.
- Talán… felmehetnénk – vontam meg a vállam lazán – mondjuk beszélgetni… vagy tv-zni – adtam a hülyét.
- Igen?! – mosolyodott el kajánul.
- Igen – bólogattam.
- Jól van – mosolygott és bólogatott ő is.


Újra megfogta a kezem és ismét sietős léptekkel vezetett a szállodája felé. Nem akartam magamnak bevallani, de tény, hogy már nagyon akartam érezni Őt. És azt hiszem ez erre a legmegfelelőbb idő. Bár fogalmam sincs, hogy másnap ez mivel fog járni, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Az is lehet, hogy észre sem vették azt, hogy leléptem. A szüleim elől pedig jól el fogom titkolni, már ha majd eltudom. Nem derülhet ki ez a kis ellógás, különben szerintem kemény büntetést kapnék anyuéktól. De, most komolyan. Melyik fiú tenné azt meg, hogy felül éjfél előtt egy repülőre csak azért, hogy az újév első napját a szerelmével töltse?! Mert szerintem nem sok. Egy igazi kincs ez a Taylor. Jól meg kell őrizni és nem szabad elengedni.

Ahogy mondta elég közel volt a hotel, így mikor odaértünk gyorsan kikérte a kulcsát majd a liftbe beugorva már tartottunk is felfelé.

- Szóval… tv-zünk! – mosolygott – na és mit szeretnél nézni?
- Hát… - vágtam egy gondolkodós fejet – mondjuk, Spongya Bob? – néztem rá komolyan.
- Hmm…. – nézett ő is gondolkodóan – azt hiszem az jó lesz – bólogatott kacéran mosolyogva.


Persze tudta, hogy csak hülyülök és, hogy egyáltalán nem tv-t akarok nézni, főleg nem Spongya bob-ot, mivel nem vagyok odáig érte.

Már a liftben éreztem a közöttünk fellángoló szenvedélyt, s egyre izgatottabb lettem, ahogy kezdtünk közeledni a végcélhoz. Közben Taylor keze az enyémhez tévedt és már éreztem a tüzes, forró bőrét, mitől én is hírtelen forróvá váltam. Az ajtóhoz érve, már mindkettőnk szemében a vágy lángolt, nekem pedig egyre hevesebb szívverésem majd kiütötte a pulzusomat, s ahogy kinyitotta, előre engedett majd miután ránk zárta az ajtót, átadva magát a helyzetnek kézen ragadott és a falhoz nyomva, végre tüzes ajkaink összetapadva kezdtek vad táncba. Nyelvünk lágyan simult egymáshoz, a leheletünk összekeveredett. Még közelebb húztam magamhoz, de még mindig nem éreztem elég közel, ezért a mellkasához érve kezdtem el kigombolni az ingjén lévő gombokat. Közben forró és lágy keze, a ruhámon lévő hátsó cipzárra terelődött majd érintését a hátamon érezve, mitől újabb libabőr szaladt rajtam végig, lassan kezdte lehúzni az előbb említett cipzárt. Ez a folyamat kínzóan lassúnak tűnt, így felgyorsítva a dolgokat, kezdtem el magamról leráncigálni a szűk ruhát.

Éreztem, hogy az ereimben a vér lávává válik, mely minden porcikámat bejárta. Bár nem értettem miért, de ebben a pillanatban minden emlék végig szaladt az elmémen. A találkozásunk, a beszélgetések, a nevetések, az együttérzések, a kedvessége, a szeretete, a veszekedések, majd az ezt követő kibékülések, végül, de nem utolsó sorban az érintése, amit mindig is igényeltem, és ahogy ezek végig mentek bennem rájöttem valamire: azt hiszem, fülig szerelmes vagyok bele. Szeretem, ehhez semmi kétség nem fér. Valami olyan varázst érzek iránta, amit eddig még soha senki iránt nem éreztem. Egyedül Ő tudja úgy megdobogtatni a szívem, hogy közben több ütemet is kihagy. A sírás kerülgetett. Persze nem a szomorúságtól, még csak közel sincs hozzá. Hanem a boldogságtól.

Az emlékekből Taylor csókáradatának befejezése zökkentett ki, majd látva a csillogó, vágytól izzó szinte már fekete szemeit, s arckifejezését, ami azt sugallta, hogy talán ugyanaz ment végig a fejében, mint nekem, immár a gyors csókokat, lágy, lassú és szenvedélyes csókra váltotta. Míg a nyelvünk egymást kínozva táncoltak, lekerült rólam a felső testem utolsó ruha darabja, majd megindultunk az ágy felé, s közben próbáltuk mindenhol érinteni egymást, majd elválva ajkaink, lágyan lefektetett az ágyra és felém hajolva ismét az ajkaimat vette kezelésbe.

Az ajkaimról leválva, immár a nyakamat cirógatta forró csókjaival, majd egyre lentebb haladt. A köldökömnél megállt, ahol körbecsókolta, amitől a hasamban egy nagyon furcsa, de irtó jó érzés hasított bele. Meleg érintése és csókja, sokáig elidőzött ezen a bizonyos ponton, s ettől kiolthatatlan lázba hozott.

Persze addigra már semmi értelmes gondolatom nem volt, így hátra vetve a kezem a párnába markoltam, majd nem bírva tovább, egy kéjes nyögés hagyta el a számat. Közben lekerült rólam az utolsó fedő darab is, majd látva, hogy Taylor sem bír már magával, gyorsan lekapta magáról az alsó nadrágot, és a dzsekijéért nyúlva, kihúzott egy csomagot majd gyorsan fel is húzta. Persze ez az idő számomra hosszú óráknak tűnt, pedig azt hiszem még egy perc sem volt.

Ismét fölém hajolt egy forró csókra, majd egy kis odalenti motoszkálás után, egyetlen mély lökéssel összeolvadt a testünk. Magamban megérezve férfiasságát, élvezettel teli hangon nyögtem fel, majd a hátára simítva forró kezemet, elkezdte a kínzóan lassú lökéseket.

Kezdetben tartotta a tempót, s közben a nyakamtól kezdve, az ajkamig körbejárt, amit automatikusan viszonoztam. Majd megindult a jobb keze, felfelé haladva az én bal kezem felé, miközben tempót váltva immár, gyorsabbra vette. A légzésem még szaporább lett, egyeletlenül vettem a levegőt. A másik kezével szorosan tartott, majd ahogy összekulcsolódtak a kezeink, mindkettőnk felnyögött hevesen. A nyögéseink egyre hangosabbakká váltak. A szenvedély elhomályosította az elmémet. Éreztem, hogy mindkettőnk számára közel a mennyország kapuja. A levegő után kapkodva, egy remegés szaladt végig a testemen, ami egyenesen a mennyországba repített, majd néhány lökést követően Taylor egy mélyről jövő nyögés kíséretében, szintén átadta magát a kéjnek.


Míg vártuk, hogy vágyaink lecsituljanak, szorosan egymáshoz bújtunk, majd Taylor legördült rólam és szembe fordulva vele, magához húzott, hogy arcunk csak pár milliméterre legyen egymástól. Szemhéjaink szinte egyszerre nehezedtek el. Majd pár perc múlva, hagytam, hogy lecsukódjanak és átadtam magam az álomvilágnak….

Arra ébredtem, hogy valaki a hajamat simogatja, és ahogy feleszméltem, hogy Taylorral vagyok, egy mosoly kíséretében nyitottam ki a szememet.

- Felébresztettelek? – kérdezte halkan.
- Nem – motyogtam.


Sokáig néztünk egymás szemébe, szinte már elvesztünk egymásban, s közben Taylor hol a vállamat, hol a nyakamat, hol a hajamat simogatta, ami nagyon jó érzéssel töltött el. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét, mert úgy nézett rám. Majd mielőtt rákérdeztem volna, nagyot nyelt és egy mély lélegzetet követve, megszólalt.

- Szeretlek – suttogta bizonytalanul.


A szívem hírtelen ismét két ütemet kihagyva kezdett el dobogni. Megkönnyebbültem, hogy ki mondta. Elmosolyodtam, ellágyulva, majd én is szóra nyitottam a szám.

- Én is szeretlek – mondtam halkan.



Ő is elmosolyodott, majd összekulcsoltuk a kezünket, én pedig még közelebb bújtam hozzá, hogy egy lágy csókot tudjak neki adni, s ismét mindketten álomba keveredtünk…

Reggel a szemembe áradó napfényre keltem fel, s Taylor hátulról szorosan ölelő karjaiba, aki édesen szuszogott a nyakamhoz bújva. Nem akartam felébreszteni ezért próbáltam lassan kimászni mellőle, hogy megnézzem az időt. Miután sikeresen kikeltem, a telefonomat kezdtem el keresni, amit meg is találtam a földön heverészve. Ahogy a képernyőre néztem, láttam, hogy volt 5 nem fogadott hívásom Lauren-től. Jézusom! – csaptam a homlokomra. Mit fogok mondani a szüleimnek, hogy hol voltam? – kérdeztem magamban. Utolsó reményem az, hogy talán nem is vették észre, hogy leléptem, vagy azt is gondolhatják engem ismerve, hogy meguntam és azért jöttem el. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani, de valami jó magyarázattal kell előrukkolnom. Az idő is már fél 10-et mutatott, mire még jobban megijedtem. Miben megyek vissza? Vegyem fel azt a szép ruhát és abban vágtassak a Hiltonig?! A fürdőszobába mentem, ahol a tükörben elképedve néztem magamat. A sminkem elmosódva, a hajam össze-visszaállt. Esküszöm úgy néztem ki, mint egy másnapos lotyó. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább lemosom a sminkem és valahogy rendbe hozom a hajamat. Legalább a fejem nézzen ki valahogy.

Miután végeztem, magamra kaptam Taylornak az egyik felsőjét, hogy azért még se meztelenül legyek, majd egy hírtelen ötlettől vezérelve, felmentőként úgy döntöttem, hogy visszahívom Lauren-t. Bár fogalmam sem volt róla, hogy milyen állapotba van, vagy, hogy alszik-e még. Gyorsan beütöttem a számát és már tárcsáztam is. Néhány csörgés után, végre felvette.

- Hallo?! – szólt bele kómás hangon.
- Lauren?
- Szandra! – kapott észbe – te meg hol a túróban vagy?
- Öhh… a LacRos hotelbe – vallottam be.
- Mi? Mit csinálsz te ott? Csak azt ne mondd, hogy leitattak és valami hülye barommal ott kötöttél ki? – emelte fel a hangját kissé mérgesen.
- Nem, dehogy. Elmagyarázom, csak el tudnál jönni értem? És hoznál valami göncöt is? – kérleltem halkan, hogy ne keltsem fel a még mindig szundikáló Taylort.
- Jó, rendben. Össze szedem magam és megyek.
- Várj! Anyuék tudják?
- Nem. Még alszanak.
- Jaj de jó – könnyebbültem meg – ne mondd meg nekik, kérlek.
- Egy szót sem szólok.
- Köszönöm.
- Sietek.
- Oké, szia – bontottam a vonalat.


Annak ellenére, hogy nem volt szívem felkelteni, úgy éreztem, hogy muszáj, mert nem akartam elmenni úgy, hogy ne tudná, ezért lassan elkezdtem simogatni a haját, hátha arra felkel.

Sikert aratva, végül lassan kinyitotta a szemét és mosolyogva ült fel az ágyon.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá.
- Neked is – mosolygott.
- Mindjárt jön értem Lauren, úgy, hogy csak köszönni akartam. Előtte még átöltözök. Nem akarok báli ruhában végig menni New Yorkon – nevettem el magam.
- Oké – kuncogta el magát ő is – nem fognak balhézni a szüleid? – ráncolta a homlokát.
- Remélem – vontam meg a vállam – Lauren azt mondta, hogy nem tudják, mert még alszanak, úgy, hogy abban reménykedek, hogy mire visszaérünk még aludni fognak. Nem akarom, hogy tudjanak róla.
- Rendben – mosolygott.
- Mikor jössz haza?
- Már a délivel indulok vissza. De, ha gondolod… mehetek veletek.
- Nem – ingattam a fejem – nem muszáj tudniuk, hogy te is itt voltál. Mert akkor már kombinálnának – forgattam a szemem.
- Oké. Akkor majd otthon várlak – mosolygott.
- Úgy még jobb – mosolyodtam el én is.


Pár perc múlva, már rezgett a telefonom egy sms-t jelezve Laurentől, amiben azt írta, hogy már itt van a hotel előtt. Gyorsan megírtam neki, hogy melyik emeletre jöjjön fel, majd az ajtó előtt vártam meg.

- Szia – nézett rám megkönnyebbülve, majd ahogy végig mért, hogy miben vagyok, ráncolt homlokkal jött közelebb – rajtad meg mi van?
- Elmagyarázom. Csak hadd öltözzek át – vettem ki a kezéből a hozott ruhát – várj meg itt – mentem be a szobába.


Taylor is már felkelt, és az utazásra pakolta épp a holmiijait. Gyorsan átöltöztem, a kezembe vettem a báli ruhát, majd átadva a pólóját, nyomtam egy csókot az ajkára és megöleltem.

- Majd otthon találkozunk – motyogtam, mikor kibújtam az öleléséből.
- Oké – mosolygott.
- Szia – intettem neki, s indultam az ajtó felé.
- Hé – szólt lágyan.
- Tessék? – fordultam meg.
- Szeretlek – mondta még mindig ellágyulva.
- Én is – mondtam ki két sóhaj között és mosolyogva.


Még egyszer végig néztem rajta, majd kiléptem az ajtón, ahol már Lauren csípőre tett kézzel és aggodalmas arckifejezéssel várt.

- Mehetünk – mondtam neki egy mosollyal.
- Remek – indultunk a lift felé – és akkor elmagyaráznád, mit csináltál itt? – indultunk lefelé.
- Majd a szállodában. Ne gondolj semmi rosszra.
- Jól van – sóhajtott nagyot.
- De kérlek a szüleimnek egy szót se – néztem rá kérlelően.
- Rendben. Bízhatsz bennem – mosolyodott el.
- Köszi – sóhajtottam megkönnyebbülve.


Ahogy leértünk, beültünk a taxiba és már indultunk is vissza fele. Amikor oda értünk, kiszálltunk, majd újra a liftbe szállva, felmentünk a lakosztályunkba, ahol ismét megkönnyebbülve figyeltem, hogy a szüleim még mindig alszanak.

- Mázli – mosolygott Lauren, ahogy beléptünk a szobánkba.
- Az- bólogattam – de… mielőtt neki kezdenék, elmegyek, lefürdök, meg rendbe vágom magam, aztán majd elmesélem az egészet – magyaráztam neki, mire csak bólintott egyet, majd a táskámból felkaptam egy piros, kínai feliratú viszonylag meleg felsőt, és egy fekete nadrágot, amiben haza mehetek, és a fürdőbe mentem.


A tus alá állva, elkezdtem magamra engedni a meleg vizet, ami rettentően jól esett a bőrömnek. Meg is mostam a hajamat, majd kábé fél óra fürdés után, kimásztam, magam köré tekertem egy kendőt, meg töröltem a hajamat, és a hajszárítót elővéve elkezdtem szárítani a hajam. Percek alatt kész lettem, gyorsan felöltöztem és látva Lauren türelmetlen arcát, leültem az ágy szélére és belekezdtem.

- Szóval… - mosolyodtam el visszaemlékezve – nem hiszed el, hogy kivel voltam.
- Kivel? – nézett csillogó szemekkel.
- Taylorral – mosolyogtam.
- Mi? – szökött egekbe a szemöldöke – hogy? Vagy mi? Nem értem – nézett értetlenül.
- A bálon elkezdtem Bruno Marssal beszélgetni, aztán amikor kimentem a mosdóba, Taylor ott volt – rövidítettem le – azt mondta, hogy azért jött, hogy velem legyen, meg még mondott néhány szép dolgot. Aztán azt mondja nekem, hogy szökjek meg vele arról a helyről én meg persze, hogy belementem. Utána pedig… hát – hajtottam le a fejem elpirulva.
- Hajaj… mi történt? – kérdezte kuncogva.
- Felmentünk a szálloda szobájába onnan pedig gondolom, már tudod, mi volt – mosolyodtam el szégyenlősen.
- És még te mondod, hogy milyen unalmas lesz ez a szilveszter! – emelte fel a hangját nevetve.
- Szerintem ezt senki nem gondolta volna – vontam meg a vállam.
- Nem tudtál arról, hogy ide jön?
- Nem – ingattam a fejem.
- Haj öcsém. Míg én dumálgatok, egy unalmas hülyével addig te egy szállodába hancúrozol Taylorral! – ingatta a fejét kuncogva.
- Hát… ez van – vontam meg a vállam.
- És mondd csak… jó volt? – húzogatta a szemöldökét.
- Mondjuk úgy, hogy életem legjobb szilvesztere volt – nevettem el magam.
- Áh – nevetett hangosan és ölelt meg – de ugye… védekeztetek?! – nézett rám komolyan
- Lauren! – pirítottam rá – nem vagyok hülye. Persze.
- Helyes – bólogatott – és nem velünk jön haza?
- Nem – ingattam a fejem – mondtam neki, hogy menjen azzal amelyiket hamarabb lefoglalta, mert nem akarom, hogy a szüleim tudomást szerezzenek erről.
- Ja, értem.
- De, otthon várni fog – mosolyodtam el ismét.
- Jajj, szerelmes kis madárkáim – ölelt meg még egyszer szorosan – olyan aranyosak vagytok – motyogta.
- Köszi – mosolyogtam rá, ahogy kibújtunk egymás öleléséből.
- Olyanok vagytok, mint két kis tigris. Mindig marjátok egymást, de e-közben majd meghaltok egymásért – kuncogott.


Ezen nekem is nevetnem kellett, hiszen valahogy tényleg így van.

- Megadnék mindent egy ilyen pasiért – sóhajtott nagyot – ha tudnád mekkora egy mázlista csajszi vagy.
- A legjobbat még nem is mondtam – mosolyodtam el.
- Na?! – nézett kíváncsian.
- Azt mondta, hogy szeret.
- Tényleg? – kérdezte lágyan
- Ühüm – bólogattam – kétszer is mondta.
- Kezd komolyodni, igaz? – mosolygott.
- Igen, azt hiszem. Tudom, régebben is jártunk, de akkor még más idők jártak – vontam meg a vállam – akkor még szinte gyerekek voltunk.
- Persze – mosolygott.
- Most más.
- Érettebbek vagytok.
- Igen – bólogattam.
- Szép dolog a szerelem – kuncogott.
- Az bizony – mosolyodtam el Taylorra gondolva – na és te? Mit csináltál? Kivel voltál?
- Áh, tudod azzal kezdtem el beszélgetni, akivel elmentem, de kiderült, hogy egy unalmas pasi – forgatta a szemét – próbált vicces lenni, de nem ment neki. Utána elkezdtelek keresni, elmentem megkérdezni a szüleidet, hogy hol vagy, ők meg azt mondták, hogy biztos eljöttél, mert unatkoztál, én meg mondom, jól van, akkor én is jövök utánad. Aztán mikor bejöttem csak a hűlt helyedet találtam és úgy elkezdtem aggódni. Őszintén mondom bíztam benned, azért nem szóltam a szüleidnek. Abban reménykedtem, hogy lehet még a bálon voltál csak elkószáltál ott valamerre, de mikor reggel hívtál azt hittem kifordulok az ágyból, látva az ágyad, hogy még üres. Azt hittem valami nagy baj van – magyarázta.
- De jól végződött – kuncogtam.
- Ühüm – nevetett velem.


Néhány percig még beszélgettünk, aztán Michael szavára kimentünk enni hozzájuk. Mindenki olyan kómás fejjel ült ott, hogy azt hiszem én és Lauren voltunk a legélénkebbek. Meg persze a kicsi Stella. Lassan, nyugisan mindenki teli ette magát, magamat is beleértve, majd visszament mindenki a szobájába összepakolni a cuccait. Annak ellenére, hogy kevés dolgot hoztam magammal, eléggé szétszórtam mindent, így elég volt megkeresni néhány dolgot. Miután végeztünk, kivittük az előtérbe a cuccainkat, ahonnan egyből el is vitték. Majd megvártuk, míg mindenki rendbe teszi magát, aztán még Michael leadta a kulcsokat, megköszöntük az ellátást, és az autóba huppanva már indultunk is a repülő térre. Nem sokat beszélgettünk a többiekkel, inkább csak pihengettek, én pedig az estéi emlékeket idéztem fel, amik miatt ismét libabőr futott végig rajtam. Úgy éreztem, hogy ma akárki akármit mond, az arcomról a mosolyt nem igen tudja lehervasztani senki. Ahogy megérkeztünk a repülőtérre, kiszálltunk majd az épületben elvégezték a szokásos átvizsgálást, majd a repülőre felszállva, mindenki csendben leült, és néhány perc múlva már indultunk is…

2011. február 14., hétfő

Kampány

Szijasztok:D Most mással jöttem! Carly, az Emlékeimet Keresve című blog írója indított egy kampányt, miszerint vannak erőszakos írók, akik folyton azt akarják, hogy kommenteljünk. Ezzel én is egyetértek, azért is írtam ki, hiszen én is láttam már olyan blogot ahol azzal "fenyegetnek", hogy x meg y komment után rakják fel az új részt. Szerintem ez egy nagy baromság, már bocsi a csúnya kifejezésért. Hiszen aki szeret írni, az úgyis ír akármennyi olvasója van, aki meg nem az ne is írjon akkor. Én is úgy kezdtem, hogy alig 2-3 olvasóm volt, de megmondom őszintén nem zavart, és nem vették el a kedvemet az írástól. Sőt... még több történet íródott meg bennem és egyre több ötleteim vannak, amiket nagyon szeretnék papírra vetni majd. És ezzel az erőszakos írókkal is úgy vagyok, hogy ha látok ilyet, akkor bele se kezdek a történetébe, mert én személy szerint nagyon nem szeretem az ilyen embereket és így a történeteiket sem szeretem olvasni. Szerencsére nem állok kapcsolatba jelenleg ilyen íróval (kal), akivel pedig kapcsolatba voltam, azzal már rég nem vagyok. A lényeg, hogy próbáljunk meg együtt kampányolni az ilyen bloggerek ellen. Nyugodtan kitehetitek a saját blogotokra és ti is elmondhatjátok a véleményeteket :D

2011. február 11., péntek

Szandra Burke's life 63 rész

Szijasztok!! Először is nagyon sok boldog szülinapot a mi Taylorunknak. Tök fura, hogy már 19:/:/ És ő az az első olyan sztár akit már több mint 1,5 éve imádok!! Nah de a lényeg, hogy meghoztam nektek a frisst:D Remélem tetszeni fog! Jó olvasást puszi


Másnap Lauren hangjára keltem fel.

- Szandra, gyere, kelj lassan, mert megyünk reggelizni, aztán pedig indultok a próbára – rázogatott óvatosan.
- Rendben – nyögdécseltem kómásan.


Lassan feltápászkodtam, s pár percig az ágy szélén üldögélve bambultam magam elé, míg kicsit magamhoz térek. Persze, ahogy hallottam fél álmomban, Lauren jól szórakozott rajtam a kis kuncogásaiból ítélve, mert, ahogy ismerem magam, ilyenkor olyan képet vágok, mint aki azt se tudja, hol van. Miután félig-meddig magamhoz tértem, elvánszorogtam a táskámig, ahonnan kivettem a reggeli teendőkhöz szükséges dolgaimat, majd a fürdőbe lépve, elvégeztem azokat.

- Milyen idő van kint? – kérdeztem Laurenhez fordulva, amint kiléptem a fürdőből, immár jobb állapotban.
- Hát… annyira nincs hideg, de L.A-hez viszonyítva hideg van – vonta meg a vállát.
- Jól van – mentem ismét a táskámhoz.


Gondolkodás nélkül előkaptam egy farmert és egy egyszerű szürke felsőt és átöltöztem, majd Lauren-t követve indultunk az ebédlő felé, ahol már az asztal ismét tele volt mindenféle finom reggelivel.

- Jó reggelt álomszuszék – mosolygott rám anyukám.
- Jó reggelt – mondtam két nyújtózkodás közepette.


Mindenkinek köszöntem, majd az asztalhoz ülve, el is kezdtük a reggelit. Bár én még nem is voltam éhes, de azért tömtem magamba egy kis ennivalót. A reggeli közben nem mindenki volt olyan élénk, mint tegnap este, de nem is meglepetés, hiszen a sok álmos fejből kivehető volt, hogy nem rég keltek velem együtt. A reggeli után visszamentem a szobába, felhúztam egy tornacipőt, felvettem a bőrdzsekimet, és, hogy védjem a torkomat, a nyakam köré tekertem egy sálat, majd Michaellel és a bandával, elköszöntünk a többiektől és indultunk a próbára. Nem izgultam most különösebben. Teljesen nyugodt voltam. Az eszemben inkább a mai este és Taylor járt. Taylor! – mosolyodtam el – Az én édes Taylorom. Vajon mit csinál most? Oh, hát persze. Biztosan már Debi nyúzza, hogy menjen vele vásárolni a mai estére. Ahogy elképzeltem milyen képet vág, amikor az imádott anyukája hurcolássza magával ide-oda, a bevásárló központban magamban elkuncogtam magam, mire a többiek is rám mosolyogtak, félig értetlen fejjel. Vagy az is lehet, hogy talán még alszik. Áh, kétlem. Ő nem olyan hétalvó, mint én. Maximum, ha sokáig volt fent. Na, és itt van a mai este. Kész rejtély számomra. Bár nem számítok olyan nagy bulira, hiszen általában az ilyen puccos esték nekem mind unalmasan telnek. Lauren eddig mindig fogott magának egy helyes vagy épp csak neki helyes pasast, akivel el tudott beszélgetni, de én általában sosem élvezem az ilyeneket. Még ha jó zene lenne, akkor azt mondanám, hogy elmegy, de áh… inkább, no comment. Nem várok sok jót. Mondjuk most a család is itt lesz, persze Stellán kívül, hiszen ő még kicsi az ilyenekhez, de esetleg még Nick az utolsó reményem, hacsak ő is le nem lép valami lánnyal. Majd elválik. Mire feleszméltem, már meg is érkeztünk a stúdió helyszínére, majd a már megszokott fotós hadsereggel siettünk be az épületbe, ahol kedvesen fogadtak az ott lévő emberek. Amíg Luke és a többiek beszerelik a szükséges hangszereket, addig én és Michael egy kedves és szimpatikus férfival kezdtünk el társalogni egy kapucsínó kíséretében. Jobban mondva, csak Michael és ő társalogtak, inkább én csak némán hallgattam őket. Miután intett nekem Luke, hogy készen vannak, udvariasan szóltam közbe Michaelnek, majd a bólintására oda siettem a többiekhez, fel a színpadra és egy kis hangolás után, bele is kezdtünk a próbába.

Minden jól ment, össz-vissz kétszer kellett elpróbálni a dalt, amivel készülünk, majd ahogy visszaértem Michael-höz, immár a műsor szerkesztőivel ácsorogtak ott rám várva. Elmagyarázták a műsor menetét, és, hogy mikor kell bemennem, illetve, hogy a műsor kezdése előtt hányra kell ott lennünk, majd egy gyors búcsúzást követően, visszaszálltunk az autóba, és indultunk a szállodába.

Amikor visszaértünk egyből felmentünk, ahol meglepetésemre mindenki a tv előtt gubbasztott a luxus nappaliban. A reggeli kómás kelésem ellenére, immár egy picit fel voltam pörögve és semmi kedvem nem volt itt üldögélni egész délután, ezért eldöntöttem, hogy felrázom a többieket is.

- Mi ez a lazulás itt kérem?! – mondtam kuncogva, ahogy bentebb mentem – New Yorkban vagyunk, nem Chichago-ban. Na, gyerünk. Menjünk kirándulni valahová – tettem csípőre a kezem. Erre mindenki összenézett, majd értetlenkedve nyitotta szóra apukám a száját.
- Reggel még alig láttál, már meg kirándulni akarsz? – hökkent meg.
- Az reggel volt – vontam meg a vállam.
- Mi megyünk veled – szólalt meg a hátam mögött a drága bandám.
- Helyes – mosolyogtam rájuk – még valaki?!
- Hülye vagy?! Jó, hogy megyek – állt mellém Lauren fülig érő szájjal.
- Én is megyek – állt fel Nick.
- Én is mehetek? – szólalt meg Stella, a szüleinket fürkészve.
- Hát… akkor Tomot vigyétek magatokkal – néztünk rá.
- Azért vagyok – állt fel mosolyogva.
- Akkor esetleg még valaki?! – tettem fel a kérdést-önmagamat ismételve.


Erre már senki nem válaszolt, így megvontam a vállam majd egy „Akkor majd jövünkkel” el is köszöntünk a bent maradtakkal. Igazából nem is bántam, hogy a felnőttek nem jönnek, hiszen akkor az lett volna, hogy „vigyázz erre meg vigyázz arra” stb… Tomot, a testőrömet pedig nagyon bírjuk. Jó fej és jól elvagyunk vele. Mivel tényleg nem volt annyira hideg, mint, ahogy Michael mondta, így közösen eldöntve, arra jutottunk, hogy inkább sétálunk. A szállodától elindulva, jártuk végig az utcákat, ami most is tele volt mindenhol és szokás szerint, rengetegen bámultak meg minket illetve sok nagyon aranyos rajongó félénken jött oda hozzánk, fotót vagy épp csak egy aláírást kérni. Persze én teljesítettem a kívánságukat, hiszen ez a legkevesebb. Sokkal többel tartozok nekik, mint hinnék. Közben sokat nevettünk és hülyéskedtünk, kötekedtünk egymással illetve hecceltük egyik-másik embert. Viszont egyszer valahogy az esti bálra terelődött a téma és Lauren valami olyat mondott, ami belefagyott az eszmémbe.

- Szerintem nem fogsz te ma unatkozni – nézett rám huncutul mosolyogva.
- Ezt hogy érted? – szökött fel az égbe a szemöldököm.
- Áh, sehogy, sehogy – legyintett ezzel elintézve a dolgot.


Nekem persze nem ment ki a fejemből ez. Biztos, hogy utalhatott valamire. Azért ennyire már ismerem. Nagyon furdalta a kíváncsiságomat. De tudtam, hogy úgy sem tudok semmit sem kiszedni belőle, ezért nem is próbálkoztam tovább. A séta további részében ismét nagyok voltak a röhögő görcsök, főleg nálam, bár néha-néha még mindig elkalandoztak a gondolataim Lauren mondata után. Nagyon jól telt el a délután, majd időben visszamentünk a szállodába és a műsorra kezdtünk el összepakolni, amikor ismét az eszembe vágott az a mondat.

- Hé, Lauren – néztem rá mosolyogva – mire céloztál, amikor azt mondtad, hogy nem fogok unatkozni?
- Áh, tényleg semmire. Csak van egy jó megérzésem. Nem tudom – vonta meg a vállát mosolyogva.
- Rendben – vontam meg a vállam, így tényleg elintézve a dolgot.


Pedig már csillant fel bennem valami remény, de úgy tűnik, hogy még sem lesz semmi. Eloszlatva végleg ezeket a gondolatokat, a kikészített ruha szettet, ami egy fekete szűk farmer, egy mintás fehér felső, 2 db kiegészítő övvel, egy kényelmes fellépő csizma és különlegességként egy rózsaszín divatos sapkát vettem fel. Gyorsan átöltöztem és gondolva arra, hogy a műsor előtt úgy is megcsinálják a hajam és ki is sminkelnek, csak igazítottam rajtuk egy picit aztán indulásra készen álltam. Néhány perc múlva, már mindenki kész volt, majd lassan elindultunk és az autóba bevágódva, már mentünk is.

Az út közben már végre kezdtem izgatott lenni. Kíváncsi voltam már, hogy milyen lesz élő műsorban lenni, ugyanis még nem sikerült eddig ezt megtenni. Meg persze biztos a hangulat is jó lesz. Ahogy odaértünk, már rajongók és fotósok ezrei várták, hogy kiszálljak az autóból. Erre sem kellett sokat várniuk, hiszen nekem is picit már sietnem kellett, de, hogy ne okozzak csalódást a rajongóknak, ismét meg álltam néhány fotó és aláírás erejéig, majd Tommal a hátam mögött bementünk, ahol már mindenki ide-oda sétálgatott. Látszólag minden rendben volt, így nem strapáltam magam. Michael vezetésével, már is bementem a sminkeshez, s egyből egyszerre 4 kéz kezdett el rajtam dolgozni. A fodrász illetve a sminkes is. Közben a kezembe vettem a műsor menetét, amit külön nekem is kinyomtattak, és elkezdtem olvasgatni, nehogy valamit még elrontsak. Miközben olvasgattam, hírtelen a zsebemben kezdett el a telefonom rezegni, majd egy mosollyal az arcomon gyorsan a fülemhez kaptam.

- Szia – szóltam bele lágyan, Taylor hangjára várva.
- Szia, szépségem! - mosolygott bele – na, mi a helyzet?
- Épp a sminkes és a fodrász kezei közt ülök – kuncogtam.
- Oh – nevetett fel ő is.
- És veled? Mit csináltál ma?
- Semmi különös. Anyunak segítettem díszíteni, meg még ezt-azt. Gondolom neked izgalmasabban telt a nap.
- Hát… voltunk próbán, aztán meg kimentünk sétálni, most meg itt vagyok – vontam meg a vállam – de jó nap volt. Már csak a bálon legyek túl, meg a műsoron. De főleg a bálon.
- Mi bajod van a bálokkal? – kuncogott.
- Semmi bajom nincs velük, de miért pont szilveszterkor kell ilyen puccos izére mennem. Meg a legtöbb ilyen unalmas. Nem nekem való.
- Hátha megváltozik a véleményed ma – nevetett még mindig.
- Neked legyen igazad.
- Szandra! – szóltak hírtelen az ajtóból.
- Ne haragudj, de most mennem kell. Szerintem most fognak „bekábelezni” – macskakörmöztem a kezemmel.
- Persze, menj csak – mosolygott – Jó szórakozást neked.
- Remélem, meglesz, legalább a műsorban – kuncogtam – neked is. Te biztos jól fogod magad érezni.
- Reméljük. Na, szia.
- Szia – bontottam a vonalat.


Mielőtt felálltam volna, gyorsan megnéztem magam a tükörbe, hogy mit kreáltak, és elégedetten mentem ki a színfalak mögé. Ahogy kiléptem, jól sejtettem, hogy a „bekábelezés jön”, ugyanis két kedvesnek tűnő fickó jött oda hozzám és kezdte rám rakosgatni a már meg szokott dolgokat. Miután végeztek már épp, hogy ment a műsor. Pont Jordin Sparks volt a színpadon, amit én mosolyogva néztem végig, hiszen nagyon szeretem, ahogy énekel és kedves csajszinak tartom, bár valahogy még sem sikerült a színfalak mögött találkoznom vele. Majd még gyorsan meginterjúvolták Jordin-t és végre egy rövid felkonferálás után, mi állhattunk az előbb említett színpadra. Bevallom már izgultam is, nehogy elrontsak valamit az élő showban. Elessek, vagy elfelejtsem a szöveget… jajj még az kéne. Felálltunk a színpadra és Luke már is belekezdett a dalba, amit második slágeremként tudhatok maga mögött.

Szerencsére nem rontottam semmit, és a hangulat is egyre jobb lett a dal alatt. Mindünk feloldódott kellő képpen, és miután megkaptuk a tapsvihart a stúdióból, a bandám társaságában léptünk oda a műsorvezetőhöz, aki szintén kitörő örömmel és kedvességgel fogadott minket. A gyors interjú után, már következett is az utánunk jövő fellépő, aki szintén egy új híresség, Bruno Mars személyében. Személy szerint én imádom ezt a fickót. Annyira jó hangja van és tehetséges. Mosolyogva figyeltem, ahogy előadja a „The first time” című dalát, amit persze szintén nagyon szeretek. Nem találkoztam még vele, de úgy tűnik, hogy most végre sikerül. Mosolyogva néztem végig az előadását, majd ő is oda lépett hozzánk és őt is meginterjúvolta a műsorvezető. Innentől már csak nagyrészt az ez évben történtekről beszélgettünk. Én is elmeséltem, az élményeimet, és, hogy mennyi jó is történt velem. Persze szóba került a magán élet is, de könnyen ki furakodtam magam belőle. Tapasztalat. Szóba került az év elején történt Haiti földrengés, aminek a segítésén természetesen én is részt vettem. A politikát is felhozták, aminek nem igazán örültem, hiszen nem szeretem, ha valaki politizál. Igazából úgy vagyok ezzel, hogy oké Obama lett az elnök, mindenki őt akarta és itt vége a tudománynak. Reklámként beszéltem még a hamarosan kijövő albumomról és a turnéról is, na meg persze elmondtam, hogy várhatnak egy klipet, amit majd csak ezek után kezdünk forgatni. Jól elbeszéltük az időt és a műsor is színes volt, ráadásul a hangulat is nagyon adta magát. Éjfélhez közeledve a műsor menete szerint ki kell mennünk a tűzijátékra, na és persze a himnuszra, így gyorsan magamra kaptam a kabátomat és immár a családommal, illetve a műsorban szerepelt vendégekkel álltunk kint. Már nagyon izgatott voltam. Alig vártam, hogy átlépjünk a következő évbe. Lauren szintén mellettem állva, ugrándozott izgatottan. Aztán pár perc múlva elkezdett mindenki visszaszámolni, s e-közben a stáb tagok illetve a műsorvezető osztott ki 1-1 pohár pezsgőt, amiből én is és a családom is kapott. Majd a himnusz elkezdődésével mindenki csöndben adta át a tiszteletet az újévnek.

A himnusz utolsó másodperceiben már lehetett hallani a pezsgők robbanását és a sikítozásokat, majd ahogy véget ért, mindenhol konfetti gépek kezdtek el lövöldözni, mi pedig átadva magunkat a mulatságnak és az örömnek, szintén elkezdtünk sikítozni és ugrándozni. Az első, akihez odafordultam az természetesen a mellettem álló mostani legjobb barátnőm, Lauren és fülig érő mosollyal ölelgettük egymást Boldog Új évet kívánva. Majd sorban a családtagjaimon, a bandán, Michael-ön és egyszerűen mindenkin végig mentem ugyanígy ujjongva. Aztán az ismeretlen, de kedves emberkékhez is odamentem. Már csak Taylor hiányzott és az az eszméletlen új évi csókja. Sajnáltam, hogy nincs itt, vagy is, hogy én nem vagyok ott... na, jó a lényeg akkor is az lenne, hogy vele lennék. Úgy megölelgettem volna. Az első szilveszterünk lenne együtt. Na, de bízok abban, hogy nem az utolsó. Ezen elmélkedésemből a tűzijáték első robbanása zökkentett ki. Mindig is szerettem a tűzijátékot, szerintem olyan szép. Most is így volt. Bár New York-tól mit is vártam. A sokáig tartó tűzijáték után, visszamentünk a stúdióba, ahol gyorsan bekaptunk valamit, mivel nekem már személy szerint majd kilyukadt a gyomrom, majd megköszönve a stáb tagok munkáját, elköszöntünk rövid időre tőlük és elindultunk a szállodába, a bálra készülődni.

Amikor oda értünk egyből felmentünk a lakosztályba, ahol már várt az anyukám által bérelt fodrász és sminkes. Bár nem értettem miért bérelt, amikor van saját. De mivel én úgy döntöttem, hogy lefürdök, így először anyukámat és Lauren-t vették kezelésbe. Pár perc alatt lezuhanyoztam, ügyelve arra, hogy a hajam ne legyen vizes. Majd gyorsan megtörölköztem és a kikészített fehéres-rózsaszín ruhába belebújtam és látva, hogy kész lett anyukám, elfoglaltam a helyét a székben és már hozzá is kezdtek a hajamhoz illetve a sminkemhez. A sminkkel nem sokat kellett bíbelődni, hiszen az nagyon tetszett, amit a stúdióban kreáltak, így csak javítottak rajta. Viszont a hajammal kicsit többet kellett foglalkozni, hiszen egy bálra azért illik illő frizurával menni. Alul feltűzte, oldalt pedig lazán kieresztett néhány hullámos tincsemet, majd még rakott bele néhány kiegészítő csatot és kész is volt. Rakott rá még egy kis lakkot, hogy tartsa, majd felhúztam a ruhához vásárolt cipőt és az álarcot, befújtam magam a kedvenc parfümömmel, felkaptam a retikülöm és a kabátomat, majd látva, hogy már csak rám várnak, végre elégedett arcok kíséretében indultunk el. Meg kell hagyni, mindenki nagyon elegáns és szép volt. Bár az álarccal még mindig nem voltam kibékülve. Arra jó, hogy valakit úgy ismerjenek meg, hogy közbe nem látják az arcát. Csak remélni tudtam, hogy a bálon senkit nem fogok össze keverni. Lassan lesétáltunk az autóhoz, majd ahogy behuppantunk már indultunk is. Út közben nem igazán beszélgettem. Inkább Los Angelesben járt az eszem. Biztosan jól szórakoznak oda haza. Legszívesebben mindenkit felhívtam volna sorban, de minél hamarabb ott vagyok a bálon, annál hamarabb elmehetek.

Amikor odaértünk, a fotósok ismét letámadtak, de ezúttal számítottam rájuk, hiszen minden ilyen eseményen ott lebzselnek. Kiszálltunk mindannyian és néhány kép erejéig kint maradtunk, majd besiettünk a hideg elől. Amint beértünk, leadtuk a kabátunkat és elvegyültünk a többi öltönyös és estéi ruhás emberke között. Ahogy gondoltam, a zene dög unalom volt, mindenki csak beszélgetett, semmi tánc, csak itt-ott lassúzott valaki. Laurennel egymásra néztünk elhúzott szájjal, majd a pincértől elvettünk egy kis innivalót és unalom űzésként azt kezdtük el kortyolgatni. Néhány perc múlva Laurennek megakadt a szeme egy igen elegáns fickón, majd rám nézett azzal a kérlelő pillantásával.

- Menj csak! – biccentettem a pasi felé, akit kinézett magának.


Fülig érő mosollyal indult el. Már meg szoktam ezt tőle. Mindig kinéz valakit magának. De ez persze nem gond. Nem fogom magamhoz kötni vagy ilyesmi. Viszont így már csak egyedül ácsingóztam ott. A szüleim beszélgetnek valami idősebb emberrel, Nick-et már nem is láttam a teremben, Michael pedig szintén elvonult a terem valamelyik sarkába. „De, jó” – gondoltam magamban semlegesen. Így csak nézelődtem, körbe és iszogattam az italomat. Bár igazából az érdekelt, hogy mikor léphetek le innen végre.


- Szia. Zavarlak? – hallottam meg egy idegen hangot mellőlem.


Értetlenül oda fordultam, majd néhány másodperc alatt végigpásztáztam a srácot, végül egy fél mosollyal az arcomon visszaköszöntem.

- Szia, nem zavarsz – mosolyodtam el.
- Még nem volt alkalmam hivatalosan is bemutatkozni, de már a műsorban találkoztunk – mosolygott az álarc alatt.
- Öhm…. – néztem rá értetlenül.
- Bruno Mars.
- Oh, ne haragudj. Csak az álarc miatt nem ismertelek fel – húztam el a szám bocsánat kérően.
- Semmi gond – mosolyodott el.
- Oh. Én pedig Szandra Burke – fogtam vele kezet – örülök, hogy megismertelek.
- Én is. Jó voltál a műsorban.
- Köszi. Te is.
- A szüleiddel vagy itt?
- Igen, velük is. Meg egy barátnőmmel meg persze a menedzseremmel.
- Ühüm, értem. Egyébként nem baj, hogy ide jöttem?
- Dehogy – legyintettem – legalább nem unatkozok.
- Ja. Elég uncsi egy ilyen bál – húzta el a száját.
- Nekem mondod – értettem vele egyet – szívesebben lennék Los Angelesben a barátommal.
- Hát én is így vagyok vele. Csak én a barátnőmmel – mosolygott.
- Oh, van barátnőd? – mosolyodtam el.
- Igen – bólogatott – csak nem tudott eljönni. Meg, hogy őszinte legyek nem szívesen keverem bele ebbe az őrült világba.
- Igaz – bólogattam én is – amúgy meg kell dicsérnem a hangodat, nagyon szép. Legalábbis én odáig vagyok érte – vallottam be picit elpirulva.
- Köszi – mosolygott.
- Nincs mit.


Jól elbeszélgettem Bruno-val. Nagyon aranyos pasi és az a legjobb, hogy tényleg csak barátilag jött oda hozzám, ami egyben kedves is tőle, hiszen nem is ismertük eddig egymást és ő csak úgy idejött. Leginkább a munkáról beszélgettünk, mivel szerintem egyikünk sem akarta a másiknak csak úgy kiteregetni a magán életét. Elég jól elvoltunk, még nevettünk is. Fél óra beszélgetés után, a sok üdítőtől már ki kellett mennem a mosdóba, így gyorsan elnézést kértem és elvonultam a mellék helységbe. Miután végeztem, zsörtölődve indultam vissza, mivel a bénaságomnak hála lefröcsköltem magam véletlenül vízzel a kézmosásnál. Viszont ahogy kiléptem az ajtón, hírtelen egy kéz szorosan a számra tapadt, majd a derekamon körbe is megéreztem a másik kezet és a folyosói falhoz vetődve, a szívem félelmet érezve kezdett el száguldozni a mellkasomban. Nagyon megijedtem. Nem mertem mozdulni sem, hiszen fogalmam sem volt, hogy kivel állok szembe, mivel a hátam mögött fogott le. Az elmémet a régi emlékek öntötték el. Nem akartam megint olyan helyzetbe kerülni. Persze csak velem történnek ilyenek… engem találnak meg… a bűnözők. Bűnözők – mondtam még egyszer magamban. Egyre jobban féltem, már majdnem csak pánikoltam. De próbáltam meg tartani a hideg véremet és nem elveszteni a fejemet. Hírtelen éreztem egy közeledő arcot a fülemhez, mire már a lábam is remegésbe kezdett. Hogy fogok én most innen kijutni?! – kérdeztem magamban nagyot nyelve.

- Hé, ne félj! Csak én vagyok – hallottam meg az ismerős hangot…

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.