2010. július 30., péntek

Living the Dream 14 rész

Amikor felkeltem, már jobban voltam. A fejem sem fájt, és úgy éreztem, hogy az energia szintem is megnőtt. A tv-n megnéztem hány óra és csak 4 óra volt még. Valahogy rám tört egy olyan érzés, hogy fel kell hívnom Ryan-t. És ha már telefon, akkor Kírát is megpróbálom elérni. Először Kírát próbáltam meg. Bepötyögtem a számát és 1 perces hezitálás után, félénken benyomtam a zöld gombot.
- Hallo? – vette fel 3 csörgés után.
- Szia. Szandra vagyok, emlékszel még rám? – szólaltam meg halkan, és határozatlanul.
- Úristen. Szia. Hát hogy vagy? Hogy-hogy felhívtál? – nyugodtam meg az öröm hang hallatán.
- Én jól vagyok, köszi. Azért hívtalak, mert jövő héten, csütörtökön azt szeretném, ha ide utaznál. Lefoglalnám a jegyed meg minden. Mert pénteken utaznál akkor velem Párizsba, aztán pedig Berlinbe.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁá – hallottam egy nagy fülsüketítő sikítást. – Ez komoly? – rikkantotta pár lélegzetvétel után.
- Nagyon is.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
- Ki vered a dobhártyám – nevettem bele.
- Bocsi, csak ááh, annyira örülök. Azért nem mindig hívják el az embert egy nagy sztárhoz, és kérik tőle, hogy menjen el vele Párizsba és Berlinbe. – nevetett nagyokat.
- De én a barátnőd vagyok.
- Igen, tudom. Nem úgy értettem.
- Beszélt meg a szüleiddel és majd hívj oké? Ha jöhetsz, akkor le is foglalom a jegyet, amit majd ott Kanadába átvehetsz indulás előtt.
- Persze, már is megyek és megkérdezem. Jaj, annyira imádlak teee. – ájuldozott.
- És amúgy jól vagy?
- Igen, persze. Nagyon jól. Hogy megy a sztár élet? Minden oké? – nyugodott le kicsit
- Persze, minden jó. Élvezem az életet – kuncogtam
- Azt gondolom. Na, most megyek, majd kiugrok a bőrömből. Megkérdezem és hívlak. Szia
- Szia – bontottam a vonalat.
Hát ez gyors volt. Reméltem, hogy elengedik és akkor egy egész hétvégét tölthetek a legjobb barátnőmmel. Hogy hallhattam a hangját jó érzéssel töltött el. Mosolyra derültem. „Na, akkor most Ryan” – gondoltam magamban unott hangon. Felálltam, és míg kicsöngött lelépdeltem a lépcsőn.
- Szia – szólt bele
- Szia – ültem le a lépcsőre.
- Na, hogy vagy? Minden okés? – motyogta.
- Miért suttogsz? – kérdeztem aggódva.
- Hát öhm… csak nem épp jókor hívtál. Egy megbeszélésen vagyunk – magyarázta.
- Aha. Akkor hívjalak később?
- Nem, nem. Mondjad csak.
- Hát, csak érdeklődnék felőled, mivel te nem vagy képes felhívni – erőltettem meg a hangom.
- Tudod, hogy dolgozom – mentegette magát
- Jó, de 1-2 perced sincs rám? – emlékeztem Taylor szavaira.
- Mi bajod van? – kezdett a hangja mérges lenni.
- Semmi – dörmögtem.
- Akkor miért vagy ilyen?
- Mindegy – flegmáskodtam.
- Na, látod. Felhívsz veszekedni. – kezdett hangosabb lenni.
- Nem veszekszek. Csak neked mindig akkor nem jó, amikor felhívlak. Te meg sose lennél képes engem hívni. És még azt kérdezed, mi bajom van?! Honnan tudnám, hogy mikor érsz rá, huh? – idegesedtem fel. – magasan leszarod mi van velem.
- Hátt… komolyan. Miért tojnék rád? Figyelek rád, csak nem érek rá.
- Oh, igen? Akkor melyik a kedvenc virágom, mondjuk? – dühödtem be.
- Rózsa, mi lenne – püffögött a vonal másik oldalán.
- Ez szép. Sosem a rózsa volt a kedvencem.- mormogtam
- Ja, és most akkor egy hülye virág miatt veszekedjünk. Nem hiszem el, hogy ezt csinálod.
- Én meg azt nem hiszem el, hogy nem bírsz hazajönni legalább 1 héten egyszer. És azt is kétlem, hogy minden nap dolgozol, mert akkor már rég ki lennél purcanva.
- Jó, nem minden nap dolgozom, de nincs idő hazamenni meg visszajönni.
- Neked nem éri meg még azt a pár órát se? Hát ez szép, megmondom.
- Mi bajod van? – ismételte a kérdést.
- Mondom, hogy semmi – ordibáltam.
- Te meg nem mondasz el semmit. Fogadjunk valaki teletömte a fejed minden hülyeséggel.
- Nem tömték tele a fejem. – mormogtam.
- Tényleg nem érek rá. Csak ezt értsd meg. Felhívlak, ahogy tudlak – győzködött.
- Jó, ne haragudj – adtam fel.
- Nem haragszok, de ha megint ilyen kitörésed lesz, akkor inkább hallgass zenét, vagy aludj egyet.
- Most keltem fel – kuncogtam.
- Ja. Akkor kezdhetünk egy normális beszélgetést?
- Bocsi. – hajtottam le a fejem.
- Szóval, mit csináltál ma?
- Reggel befejeztük a dalok írását, aztán pedig pihentem.
- Na, hát az jó. Mikor kezditek a felvételt?
- Amikor visszajöttem Berlinből.
- Berlinből? – hökkent meg.
- Ja, igen. Jövő hét végén lesz egy koncertem Párizsban, aztán Berlinben.
- Ja, értem – nyugodott meg.
- Meg Kedden benne leszek az Oprah-ban, Szerdán pedig a GMA-ban.
- Akkor majd megnézem – mosolygott telefonon.
- Addigra itthon leszel már nem? – ráncoltam a homlokom.
- Ne haragudj, de úgy néz ki, hogy még 2 hétig is eltart.
- Ugye most viccelsz? – kezdtem megint bedühödni.
- Nem, sajnos – sajnálkozott.
- Jó, úgy is el leszek foglalva szerintem – vontam meg a vállam.
- Okés. Na, jó légy. És ne idegeskedj, oké?
- Oké – mondtam unott hangon.
- Szia – köszönt el
- Szia – nyomtam ki a telefont felhúzott szemöldökkel.
„Baró, akkor most megint nem lesz itt 2 hétig” – gondoltam elhúzott szájjal. Elhiszem, hogy dolgozik meg minden, de azért igaza van Taylornak. Felhívhatna, csak 1-2 perc az is számít. Ahogy ezen elgondolkodtam, hírtelen kopogtak az ajtón.
- Megyek – kiáltotta anyukám a konyhából.
- Hagyd csak, majd én kinyitom – mosolyogtam rá.
Odalépkedtem az ajtóhoz és lassan kinyitottam. Nagy mosoly kerekedett az arcomra, amikor megláttam ki az.
- Szia. Hát te? – néztem értetlenül Taylor édes mosolyát, és amit a kezében tartott
- Hozzád jöttem, bejöhetek? – húzta fel a szemöldökét viccesen.
- Ja, persze – engedtem be. – Mi az nálad? – néztem a kis rácsos hordozóra.
- Várj. – tette le és vett ki valamit belőle. – Tessék – adott ide egy nagyooon édes hófehér apró kiskutyát, amin egy rózsaszín masni virított.
- Aaaawwwwww – ájuldoztam – de édes. A tied? – vettem a kezembe.
- A-am – csóválta a fejét.
- Hát akkor? – ráncoltam a homlokom.
- A tied – mosolygott
- Mi? Nem…. nem fogathatom el. – csóváltam a fejem értetlenül.
- Dehogy is nem. – mosolygott tovább. – hát tudod, csak sétálgattam ma az utcán és megláttam ezt a kis kutyust, gondoltam örülnél neki. – vonta meg a vállát.
- Aha, és az utcán szetted fel csak úgy mi? – kuncogtam.
- Ühüm – nézett huncutul. – az a kis rózsaszín masni is már rajta volt úgy, hogy…
- Hát… köszönöm – néztem rá hálásan.
- Szívesen – simogatta meg a kezembe lévő kutyust. – Egyébként csak úgy megjegyzem, hogy Teacup Maltipoo fajtájú. Csak tudod, hogy tudd – bólogatott.
- Rendben. Köszi – mondtam vírnyogó hangon. – Nagyon aranyos, imádom – mosolyogtam folyamatosan.
- Ki az, kicsim? – jött közelebb anyukám.
- Taylor, és nézd mit kaptam tőle – mutattam neki a kezembe lévő kutyust.
- Jaj, de édes – jött oda.
- El kellene nevezni – súgta a fülembe Tay.
- Tényleg – ültem vissza a lépcsőre.
- Lány – ült mellém Taylor.
- Akkor segíts. Mi legyen a neve? – húztam össze a szemem.
- Hm… legyeeen – gondolkodott
- Bolyhos – ugrott be.
- Bolyhos? – kuncogott.
- Igen, csak úgy beugrott, ahogy ránéztem. Olyan kis bolyhos.
- Jobb ötletem van – mosolygott.
- Na? – vártam kíváncsian
- Legyen Mancsi – bólogatott elégedetten azzal a csillogó fogaival.
- Rólam akarod elnevezni? – fordultam felé sértődöttséget színlelve.
- Hát, tudtommal már nem nevez senki így – vonta meg a vállát. – és miért ne? Szerintem illik rá. – hírtelen eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha, de csak ha, újra együtt lennék vele és engem megint Mancsinak szólítana, és ha mondjuk, egyszer vinném magammal a kutyust, és Taylor is velem van, Taylor meg szól nekem, hogy Mancsi?! Akkor mindketten odafigyelünk? Kicsit vicces lenne.
- Szerintem inkább Bolyhos – ragaszkodtam hozzá.
- Rendben, akkor legyen Bolyhos – vakargatta meg a kutyus fejét, amire ő kétszer is elvakkantotta magát.
- Hát, te? Ember, de rég láttalak! – tűnt elő a semmiből Nick.
- Szia – állt fel Taylor köszönni Nicknek. Egész jó haverok lettek, mialatt együtt voltunk, így nem csoda, hogy örültek egymásnak.
- Hát, mi az a szőrgombóc a kezedbe? – gúnyolódott szokásához híve velem
- Ez nem szőrgombóc, hanem Bolyhos! – húztam ki magam – Taylor hozta, NEKEM – nyomtam meg a Nekem szót.
- Barátok mi? – csóválta a fejét Nick
- Fogd be – tátogtam neki.
- Hát, jó volt látni. De most mennem kell – búcsúztak egymástól a fiúk.
- A bátyád nem sokat változott.
- Csak fő sulis lett. És pimaszabb velem – kuncogtam.
- Azt észrevettem – húzta fel az orrát.
- Megyek, előkeresem, Bella régi cuccait. Segítesz? Vagy menned kell? – álltam fel Bolyhossal.
- Dehogy. Segítek – mosolygott.
- Okés – indultam el a garázs felé, mivel oda pakoltuk minden régi cuccát.
Jött utánam szélsebesen. Ez a kis meglepetés teljesen felvillanyozta az egész délutánomat. Most már tudom, mit fogok csinálni szabadidőmben.
- Na, gyere – kapcsoltam fel a villanyt és tettem le a kiskutyát. Olyan kis picike, hogy az egyik tenyeremben elfér – egyébként mennyi idős?
- 2 hónapos. Azt hiszem – forgatta gondolkodóan a szemét.
Amire egy mosollyal és egy bólogatással feleltem. A kis kutyus félénken szagolgatott, ide-oda amikor leraktam. Nagyon édes volt. Most jut eszembe: Hová fogom tenni? Itt a garázsba tartsam, vagy neveltessem szobatisztának? Biztos van valami jó kutyaidomár vagy micsoda, aki megtanítaná rá. Nem szívesen hagyom, ebben a hideg és sötét garázsban. A végén meg az lesz, hogy elütjük szegényt a kocsikkal. Azt meg nem akarom. Taylorral előkerestük a kis kosarat ahol tud aludni, a táljait, a pórázt, és az egyéb kis játékokat.
- Azt hiszem ennyi – vakartam meg a fejem gondolkodóan, hogy van-e még valami, amit fel kellene vinni.
- Oké – mosolygott.
- Kicsit porosak, úgy, hogy le kellene mosni – húztam el a szám – mehetsz, ha akarsz – mosolyogtam rá.
- Áh, nem. Úgy sincs jobb dolgom – vonta meg a vállát.
- Oké. Akkor menjünk ki az udvarra és ott majd megmossuk – bólogattam és vettem a kezembe Bolyhost.
Hátrasétáltunk a nagy és szép udvarunkra. Leültünk a fűre, én pedig közelebb hoztam a slagot, amivel le tudjuk mosni a dolgokat.
- Jó dolga lesz – simogatta meg Bolyhost.
- Azt meghiszem – mondtam büszkén.
Bolyhos, elkezdett szaladgálni a szabad udvaron. Szerintem nagyon jól érezte ott magát. Vakkangatott és ugrált, mi pedig csak nevettünk rajta.
- Amúgy, hogy jutott ez az eszedbe? – néztem rá.
- Micsoda?
- Hát, hogy hozol nekem egy kis kutyát – csóváltam értetlenül a fejem mosolyogva.
- Nem tudom – vonta meg a vállát – csak, gondoltam örülnél neki. Szereted az állatokat – mosolygott huncutul.
- Ez igaz. És ennek a kis édesnek is nagyoon örülök. Csak félek, hogy nem lesz rá időm.
- Lehet hordozni is. Láttam sok olyan sztárt, aki a kutyáját hordozza egy táskában.
- Igen, tudom. Lehet én is ezt fogom tenni. – bólogattam szűkült szemmel. – Oh, jut eszembe. Venni kell neki kaját is.
- Ühüm. – bólogatott.
- Lehet, este átugrok valami állat boltba akkor – vontam meg a vállam.
- Oké. Holnap lesz valami dolgod? – mosolygott egy olyan „elolvadok” mosollyal.
- Ööö… szombat?
- Aham.
- Hát… nem érek rá – jutott eszembe Ryan megint.
- Miért, mit csinálsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Öhm… találkozom néhány barátommal – „Te hülye” – ütöttem magam fejbe a gondolatomban.
- Vasárnap?
- Nem jó – húztam el a szám.
- Oké – hajtotta le a fejét. – csak úgy, lóghatnánk együtt, nem? – nézett vissza rám.
- Öhm… nem akarlak megbántani, úgy, hogy inkább nem válaszolok erre. – fordultam Bolyhos felé.
- Miért nem látogatod meg Ryan-t? – meglepődve néztem rá – ha ő nem tud hazajönni, akkor te miért nem mész el hozzá? – húzta meg a vállát.
- Ez nem is olyan rossz ötlet. – forgattam a szemem gondolkodóan.
- Vagy túl elfoglalt vagy ahhoz is? – kérdezte flegmán.
- Mi bajod van? Figyelj… ha megint veszekedni akarsz, akkor most menj el. – ráncoltam a szemöldököm – köszi, a kiskutyát, meg a sétát tényleg jól esett és örülök is. De ha azért csinálod, hogy visszaszerezz, akkor ne fáraszd magad. – ez még nekem is sértő volt. Mert szeretném, ha velem lenne, de még sem szabad. Ez az ötlet, hogy meglátogassam Ryan-t tényleg jónak tűnt. – Vagy féltékeny vagy? – néztem rá kérdőn.
- Pff, nem – fordult el.
Tuti, hogy féltékeny. Azért annyira már ismerem, és simán le lehet olvasni róla, hogy az. Szóval féltékeny… az végül is jó, vagy nem? Nem, mert akkor érez valamit irántam. De… azt észrevettem, és…… nem, én csak barátságot érzek iránta. Ilyen baráti érzés vagy mi. Akkor miért kalimpál a szívem most, hogy látom féltékeny? Majd kiugrik a helyéről. Utálom, ha haragszik rám, vagy ha így viselkedik velem. Nem fair. Egy kínos csend állt be közöttünk, amit nem tudtam mivel megszakítani. Most mit mondjak neki? Azt, hogy oké, talán még én is érzek valamit? Kínos a helyzet. Vagy menjek el vele valahová? Akkor még jobban maga köré csavarna. Aztán pedig mindent tönkretennék Ryannel. Őt sem akarom megbántani. Össze vagyok zavarodva, teljesen. Ilyen hamar visszatérhetnek az érzéseim? Most mit csináljak? – pörgött az agyam értetlenül.
- Most inkább… jobb, ha megyek – törte meg a csendet.
- Miért? – álltam fel vele.
- Mindegy – hajtotta le a fejét.
- Ne menj el – suttogtam halkan. Bár nem tudom, mi a fenét csinálok, de nem akarom, hogy elmenjen.
- Most meg ne menjek el? – nézett rám szomorúan. – Én csak… azt hittem lóghatunk együtt.
- Jó, rendben – adtam fel – lóghatunk együtt.
- Nem akarom, hogy sajnálatból légy velem – csóválta a fejét.
- Nem azért. Tényleg akkor lógjunk együtt. – néztem le a földre – Nézd… fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Mert az ösztöneim azt súgják, hogy „jó, akkor lógjak veled és érezzem jól magam” – hadonásztam – de nem akarom tönkretenni Ryannal a kapcsolatomat. Ezért nem tartom jó ötletnek veled lógni – vallottam be. – egyszer úgy is kiderülne, ha nem is mondom el neki. És ha együtt látnának minket, biztos mennének a pletykák.
- És kit érdekel? Az csak pletyka – vonta meg a vállát.
- Neked csak pletyka. De nekem tönkretehet egy 1 éves kapcsolatot. Sőt, mostanában még vele se mennek a dolgok úgy, ahogy kellene. És jelenleg rettenetesen összezavartál – sóhajtoztam mélyeket.
- Összezavartalak?
- Igen. Hozol nekem ajándékot, és mélyen beszélgetsz velem. És…
- Érzel még valamit?
- Nem – hazudtoltam meg magam – ez ilyen baráti érzés… asszem – vontam meg a vállam.
- Oké – harapott az ajkába – de akkor holnap? – mosolyodott el.
- Jó, hol találkozzunk? – forgattam a szemem.
- Jöttök nálunk, nem? – hökkent meg.
- Hát, nem tudok róla – ráncoltam a homlokom.
- Pedig én úgy tudom, hogy most ti jöttök nálunk délután. – kuncogott.
- Tök, jó, hogy én tudok meg mindig mindent utoljára – dörmögtem.
- Tényleg nem tudtad?
- A-a – csóváltam a fejem.
- Kérdezd meg majd – kuncogott.
- Az lesz- húztam el a szám.
A végén még is itt maradt Taylor, és segített bevinni a kutya dolgait a házba. Közben azon kattogott az agyam, hogy mit csináljak, hogy ne bántsam meg egyikkőjüket sem. Most már bevallom, hogy Taylorral talán még mindig van közöttünk valami, és ezt észre is lehet venni. Tényleg szeretek vele lenni, és eléggé összezavarta az érzéseimet. Ha az eszemre hallgatok, akkor nem találkoznék vele, de viszont, ha a szívemre, akkor szeretnék vele találkozni. Úgy érzem, hogy ő törődik velem, és megérti az érzéseimet, de lehet, nem érné meg. Most komolyan azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha újra együtt lennék ezzel a tökfejjel? – térítettem magam észhez. A gondolataimból, Bolyhos kis vakkantása zökkentett ki, ahogy Taylor játszott vele. Észre se vettem, hogy már behoztunk mindent, és elkezdett játszani a kutyussal. Úgy látszik, tényleg eléggé elgondolkodtam. „De édesek” – hajlítottam a fejem oldalra, egy mosollyal az arcomon, ahogy néztem őket.
- Van kedved megnézni az újított szobámat? – mosolyogtam Taylorra. „Úristen, mit csinálok? Felhívom a szobámba? Megőrültem?” – ráncoltam a homlokom
- Persze. – mosolygott.
Igen, ezt még nem mondtam. A szobámat kicsit felújítottuk. Felhoztuk a zongorát, és a gitárokat, így már nyugodtan írogathatok a szobámba a zongoránál. És az egész olyan rock sztárok feeling. Nem tudom, miért hívtam fel Tay-t, de úgy is meg akartam neki mutatni. Lassan fellépdeltünk és kinyitottam az ajtót.
- Wow, na, ez már igazi pop-rock sztáros – nevetett, ahogy meglátta.
- Tetszik?
- Hmm… nem az én stílusom. Nekem túl lányos – húzta el a száját viccesen.
- Ooh – kuncogtam.
- Játszol valamit? – nézett a zongora felé.
- Mit játsszak? – lépkedtem lassan a zongorához.
- Nem, tudom. Van esetleg valami új szerzemény? – mosolygott, ahogy rákönyökölt a zongorára.
- Hát, az új albumról játszhatok valamit. – vontam meg a vállam és ültem le.
- Esetleg van olyan, ami hozzám fűződik? – harapott az ajkába.
- Nem, tudom – vontam meg a vállam – talán – forgattam a szemem mosolyogva.
- Talán? – mosolygott huncutul
- Aha – tettem a kezem a billentyűkre.
Már tudtam is, melyik dalt fogom eljátszani. Természetesen az egyik kedvencemet, amit még senki sem hallott. Ezt akkor írtam, amikor beletörődtem, hogy Taylor és én köztem mindennek vége. De ez a dal, nem a szakításról szól, hanem a hiányról. Akkor nagyon hiányzott, de olyan személynek szóló ez a dal, hogy nem akartam senkinek sem megmutatni. Most, hogy itt van ez a személy, akinek írtam, úgy éreztem, hogy itt az ideje. Bár lehet, félre fogja érteni, vagy nem is tudom. Őszinte ez a dal, tényleg. Még mindig nem tudom, mit csinálok. Mi a fenéért mutatom meg neki. Talán azért mert tudatni akarom vele, hogy mennyire hiányzott? Vagy, hogy akkor mit éreztem? Komolyan nem értem magam. A kissé zavarodott állapotomban, lassan lenyomódtak a megfelelő kezdő billentyűk, és elkezdtem énekelni a dallamhoz….

2010. július 27., kedd

Living the Dream 13 rész

- Héé. Szia – ugrott mellém hírtelen Taylor. – Hát te? Itt? – nézett rám kérdőn.
- Szia – hajtottam le a fejem és sétáltam tovább.
- Hé, hé, mi a baj? – jött utánam aggódva.
- Semmi – erőltettem az arcomra egy mosolyt.
- Mit csinálsz te itt? – mosolygott édesen.
- Csak, kicsit egyedül akartam lenni. Gondoltam sétálok egyet. – vallottam be őszintén. – És te? Talán követsz engem vagy mi? – kuncogtam el magam természetesebben.
- Dehogy. Csak… ki akartam jönni kicsit.
- Csajokat bámulni, mi? – derültem jobb kedvre.
- Hmm… meglehet – hülyéskedett. – De ugye akkor már nem haragszunk és béke van? – bólogatott lassan.
- Igen – én is bólogattam határozottabban.
- Oké. Az jó – fújta ki a levegőt. - Hát, ha már itt vagyok. Sétálunk egyet? – húzta fel a szemöldökét kérdőn.
- Sétáljunk – egyeztem bele egy mosollyal az arcomon. – Azt, hiszem. Beszélnünk kellene. – hajtottam le a fejem.
- Rendben. Beszéljünk. Miről akarsz? – váltott komolyra.
- Nem is tudom. Talán… elmondhatnád, hogy… miért szakítottál. És az igazi okát. Mert ez nem hagy nyugodni. – bukott ki belőlem.
- Rendben – ültetett le egy kisebb sziklára – Figyelj – kezdte – én …nem akartam szakítani.
- Mi?.. – néztem értetlenül
- Majd bele döglöttem érted? Hogy nem láthatlak, még csak a hangodat se hallhattam. Nagyon fájt. És tényleg nem akartam szakítani, sem téged megbántani.
- Akkor…miért?
- Nem tehettem mást – hajtotta le a fejét.
- Mi?
- Egyszerűen, nem tehettem mást.
- Én választ akarok. Ez nekem nem válasz. – kezdtem bedühödni.
- Csak nem volt más választásom érted? – emelte fel ő is a hangját. – Az apám miatt. Azt mondta, hogy választhatok közted és a karrierem közt. Mert a kettő együtt nem fog menni, szerinte.
- És te a karriert választottad – néztem rá szúrósan.
- Hát ez, az. Nem választhattam. Mert, ahogy ezt apám elmondta, már hozzá is tette utána, hogy hívjalak fel és szakítsak.
- És te követted?
- Nem. Veszekedtem vele, de rám erőltette és nem tehettem mást – nézett mélyen a szemembe.
- Rendben, de akkor miért Sms-ben? Miért nem tudtál legalább felhívni? Vagy eljönni személyesen? – csuklott el a hangom.
- Nem tudom.
- Mondtam, nekem válasz kell. Az igazat.
- Jó – emelte fel megint a hangját – azért mert ha meghallottam volna a hangod, akkor egyszerűen nem tudtam volna megtenni. Nem ment volna. Ezért Sms-ben.
Értetlenül csóváltam a fejem és ültem vele szembe, már kissé könnyes szemmel.
- De aznap este. Fogalmad sincs, hogy hányszor hívtalak. Sőt, azon a héten minden nap. De mindig azt jelezte, hogy „ez a szám már nem elérhető”.
- Mert lecseréltem a számom – hajtottam le a fejem.
- Igen, gondoltam – húzta el a száját. – Hónapokig azon agyaltam, hogy tudnám rendbe hozni. Aztán valahogy ott maradtunk. A családom is utánam jött. Most pedig visszajöttünk, mert itt minden közelebb van hozzám. Amikor visszajöttünk, attól féltem, hogy összefutunk, és valaki mással látlak majd. És tessék – hajtotta le a fejét – bekövetkezett. Amikor megláttalak azzal a Ryannel, azt gondoltam, hogy „Haver, ezt jól elszúrtad”. De nem adom fel – vonta meg a vállát. – Őszintén szólva, azt sem hittem, hogy szóba állsz még velem. A díjátadón meg sem lepődtem, hogy úgy csináltál mintha nem ismernél. Csak tettettem. Fontos voltál illetve vagy még mindig nekem. – nézett a szemembe. – Próbáltam más lányokkal elfeledtetni a bánatom de nem nagyon segített. – sóhajtott nagyokat. – És akkor most te jössz. Először is. Miért utálod Taylor Swiftet?
- Rendben – bólogattam. – Öhm.. amikor megismertem Ryan-t. Akkor dolgoztunk az első albumomon, és nem is tudom, de valahogy Taylor Swift oda keveredett a Hollywood Records-hoz vendégként. Akkor Ryan ott volt velem. Aztán amikor bejött tök aranyos volt így látszólag meg minden, de amikor kettesbe hagytam őket. Az a kígyó megpróbálta elcsábítani. Aztán mikor megláttam, hogy kicsit túl közel hajoltak egymáshoz. Féltékeny lettem. Ryan kimagyarázta magát, de Taylort… Swiftet – mosolyodtam el – már akkor megutáltam. Aztán hetekig… folyamatosan hívogatta, és találkozni akart vele meg minden. Amikor már Ryan is megunta elmondta nekem. Aztán megint összefutottam vele a stúdióba, és hát, ne tudd meg mi volt.
- Verekedtél vele? – kuncogott.
- Nem. Csak jóól kiosztottam. A többiek meg csak néztek minket kb így, hogy „ez aztán ad neki”. Az a kis… meg se bírt szólalni. Eléggé felhúzott akkor. Mikor elment és kezdtem lenyugodni, arra se emlékeztem, hogy miket mondtam neki – kuncogtam - Azóta gyilkos szemmel nézek rá.
- Óhh, értem – nevetett. – hát, ha feldühítenek, akkor támadsz.
- Azt meghiszem. De sosem verekszem – mosolyogtam – csak szóval.
- Igen, tudom. – mosolygott – és hogy vannak a nagyszüleid?
Ennek hallatán a torkom elszorult és nem bírtam nyelni. A szemembe könnyek szöktek, amik patakként akartak kirobbanni. Lehajtottam a fejem, egy szó sem jött ki a számon.
- Valami rosszat mondtam? – emelte fel az állam.
- Nem – nyöszörögtem.
- Mi történt velük? – nézet rám aggodalmasan.
- Öhm ezt kihagytam a Swift-es sztoriból… tavaly decemberben. A nagypapám szívrohamot kapott…- csuklott el a hangom – és azért mert feldühítette, ahogy veszekedtem Swift-el. És még az is, hogy tudta milyen rosszul voltam azért, hogy szakítottál.
- De jól van? – nézett rám aggódóan.
- Meghalt – csordultak le a könnyeim.
- Istenem. Én… sajnálom – fogta meg a kezem.
- És ez még semmi. – töröltem le a könnyeimet – rá két napra Bella, tudod a kutyám. Ő is meghalt. Ja és te is elhagytál. Aztán márciusban Kíra ment el. Szóval tök jó volt az életem – gúnyolódtam magamon.
- Én…nem tudok mást mondani, csak, hogy sajnálom. Nem tudtam ezeket – csóválta értetlenül a fejét.
- Legalább most már tudod – vontam meg a vállam.
- Tudom mennyire szeretted a nagypapád meg Bellát is – hajolt közelebb.
- Nagyon – ismét kezdett a szemem könnybe lábadni. – Nagypapámnak köszönhetek mindent. Azt, hogy éveken át tanított zenélni, énekelni. És már nem láthatta, ahogy az álmomat… az álmunkat, valóra váltom. Tudom, már nem most történt. Lassan egy éve, de… akkor is rossz és hiányzik. Az volt a szerencsém, hogy akkor ott volt nekem még Kíra, és Ryan is meg a család. De nekem egy valakire volt szükségem – néztem rá.
- És én nem voltam ott – hajtotta le a fejét.
- Igen, de nem hibáztatlak. Nem tudhattad – erőltettem az arcomra egy fél mosolyt.
- Rendben – bólogatott. – jó, hogy ezeket tisztáztuk – mosolygott rám.
- Azért hiányzik, hogy néha valakivel lelkizzek – nevettem el magam. – mostanában minden ilyen érzést inkább elfolytok.
- Az nem jó. Nem szabad magadban elfojtani.
- Hát, mit tudnék csinálni? – vontam meg a vállam
- Hívj fel engem. Mondjuk – húzta fel a szemöldökét, ami viccesre sikeredett és nevettem egyet rajta. – De várjunk csak! Ilyenkor hol van Ryan? – nézett rám.
- Hát öhm… őszintén. Mostanában nem nagyon működik vele. Tudod, izéé… kezd kihűlni. Keveset van velem – vontam meg ismét a vállam.
- Azt észrevettem. Ugyanis a díjátadó óta nem láttam. – húzta el a száját. – pedig szerencsés egy pasas. Mindig veled kellene lennie – nézett
- Ja. Csak még annyira se erőlteti meg magát, hogy legalább felhívjon – húztam el a szám.
- Azért szereted?
- Ez a szerencséje, hogy igen. Szeretem – bólogattam.
- Ahogy már mondtam, szerencsés egy fickó. – fordult el. – És… néha… azért… gondoltál… rám? – fordult vissza hozzám.
- Igen… sokszor – bólogattam – és te? – húztam fel a szemöldököm egy mosollyal az arcomon.
- Mindig – hajtotta le a fejét.
- Mi? Mindig rám gondoltál? Na, ezt nem veszem be – kuncogtam el magam.
- De, tényleg. Azon kattogott az agyam, hogy mit csináljak, ha újra találkozok veled. Vagy, hogy egyáltalán szóba állsz-e velem. Vagy, hogy rendbe hozhatom- e a dolgot. Sok kérdés…
- válasz nélkül – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Pontosan – mosolygott rám.
- De, hát szóba álltam veled, és barátok vagyunk – mosolyogtam rá. – és mi is rendben vagyunk.
- Ühüm – hajtotta le a fejét.
- De, jó, hogy tisztáztuk.
- Igen – bólogatott – jó.
- Jövő héten megyek Párizsba – suttogtam huncutul.
- Tényleg? Wáow. Az jó – kuncogott- és miért?
- Koncertem lesz. Aztán Berlinbe lesz egy 1 órás koncertem. Ha nagyon akar jönni Makena, akkor hozd el. – vontam meg a vállam.
- Rendben. Megkérdezem. Dee…. én is mehetek? – suttogta, ahogy közelebb hajolt.
- Nem, csak Makena jöhet! – húztam ki magam. – Hülye – csaptam óvatosan homlokon – persze, hogy jöhetsz – kuncogtunk együtt – és a szüleid is jöhetnek, ha akarnak – vontam meg a vállam – de hamar szólj, mert akkor rendezek VIP jegyeket.
- Oh, VIP? – húzogatta a szemöldökét.
- Deee, majd beültetlek titeket a legutolsó sorba. De hülye vagy – nevettem vele – és ne mondd, hogy nem szoktál hozzá a VIP-khoz. – csóváltam a fejem.
- Csak hülyülök – nevetett.
- Tudom – húztam el a szám. – De viszont előtte, benne leszek az Oprah-ba, és a Good Morning Amerikába.
- Az jó, mikor?
- Kedden Oprah, szerdán GMA. – mosolyogtam rá. – és öhm… köszi – néztem rá hálásan.
- Micsodát? – kuncogott.
- Hát… nem is tudom. – hezitáltam – hogy, itt vagy. – mondtam végül őszintén.
- Szívesen – bólogatott – és, hogy áll az album?
- Már megvannak a dalok, már csak fel kell énekelni. – mondtam büszkén.
- Wáow.
- De nem sietjük el. Ráérünk. – mosolyogtam.
- Nekem is most, még lesz két délelőtti forgatás a Valentin napban, aztán az Új hold promóciókig szabad vagyok. Azt se tudom, mit fogok csinálni annyi ideig. Már, mint, majd február 14-én lesz a Valentin nap premier, arra elmegyek és utána Júniusig szinte teljesen szabad vagyok. Mondjuk közbe, lesz egy reklám, meg díjátadó.
- Hát, nekem mindig van valahol koncertem, vagy autogramm osztás, vagy rajongói találkozó. Most az új album. De… szeretnék kicsit színészkedni is majd – bólogattam mosolyogva.
- Ooh, az jó dolog. Ennyi mindent tudsz egyszerre csinálni? – ráncolta a homlokát.
- Szerintem igen. – húztam kérdőre a szám.
- Szóval, zenélsz, ha jól tudom, még táncolsz is, és színészkedni is akarsz.
- Pontosan.
- Wáow.
- Te meg táncolsz, színészkedsz és karatézol.
- Igazából már csak a színészkedés, de abból is sok van.
- Hogy hogy? – ráncoltam a homlokom.
- Nincs időm, bejárni a hip-hop kidekhez. Karatézni meg végképp nincs.
- Áh, értem. Én se táncolok csak ritkán, úgy, hogy…
- A zene az életed.
- Az. – hajtottam le a fejem. – De amúgy szívesen elvállalnék, mondjuk egy dráma filmben egy szerepet. Az ilyen brutálisan nagy szerelem, és a vége szomorú. Nem tudom, az ilyenek vonzanak – vontam meg a vállam.
- Oh, igen? – kuncogott.
- Most mi van? Te meg állandóan akcióznál. Na. De egy vígjátékban is jó lennél… amúúgy – viccelődtem. – vagy arra is gondoltam, hogy a saját életemről egy filmet. – húztam el a szám. – végül is, az is drámai. És lehetek a főszereplő – kuncogtam – de az biztos, hogy Nicholas Sparks rendezné. Nekem más rendező nem kell – fontam össze magam előtt a karom.
- Ő rendezte a…
- Szerelmünk lapjai – forgattam a szemem.
- Ühüm – mosolygott huncutul. – éés, azért szoktál még zongorázni, vagy csak úgy zenélni? – húzta a vállát.
- Persze. Amikor szomorú vagyok, zenébe fojtom.
- A zenéd beszél helyetted – nézett rám.
- Hát, azt szokták mondani. – vontam meg a vállam.
- Hmm..igen – bólogatott.
- Úha, de elszaladt az idő – néztem Taylor órájára.
- Menned kell? – ráncolta a homlokát.
- Hát, nem muszáj – nem akartam még menni. – amúgy valaki meg akar ismerni – jutott eszembe Missy.
- Kicsoda? – húzta fel a szemöldökét.
- Missy, az egyik barátnőm. Nagy rajongód, úgy hogy szerintem, ha meglát, minimum a nyakadba ugrik. – kuncogtam.
- Hmm… meséltél rólam? – húzogatta a szemöldökét.
- Hát, csak szóba jöttél – mentettem magam. – és csak is ő tud róla, hogy mi ismerjük egymást. Nem akarom, hogy ez kitudódjon.
- Nyugi, én sem. Mert akkor mindkettőnket, mindenhol megtalálnának, és nem hagynának békén. Biztos valami siker sztorit csinálnának belőle.
- Szerintem is – értettem egyet. – De, most már tényleg megyek.– vontam meg a vállam – Alszom egyet délután – álltam fel.
- Oké. Hazakísérhetlek? – mosolygott.
- Ühüm – bólogattam.
- Mondjuk, addig mesélhetnél Ryan-ről. Hogy mit szeretsz benne – húzta el a száját.
- Nagyon izgat ez a dolog mi? – nevettem el magam.
- Csak kíváncsi vagyok.
- Öhm… hogy mit szeretek benne? Most, hogy kérdezed. Fogalmam sincs – kezdtem gondolkodóba. – vagy is, de tudom. Ha velem van, akkor öhm…. megtesz nekem mindent és hát jól érzem vele magam.
- Ennyi? Azt hittem, ámuldozni fogsz róla – nézett rám püffögve.
- Vannak rossz szokásai is sajnos – forgattam a szemem.
- Például?
- Hogyha távol van, le se szar engem – fejeztem ki magam csúnyán – és mindig féltékenykedik – csóváltam a fejem. – például, ha bulizunk, akkor nem táncolhatok a fiú barátaimmal, mert akkor már egyből ágyba is bújtam velük, Ryan szerint.
- Ez bolond – nevetett.
- Te csak meg ne szólalj. Neked is vannak problémáid a féltékenykedéssel úgy, hogy…
- Már kinőttem – huncutkodott.
- Hát, azt kétlem, hogy ki lehetne nőni. Itt csak a bizalom a kérdés.
- Gondolod, hogy Ryan nem bízik benned? Vagy mi?
- Bennem igen, de másokban nem. Csak azt nem értem, hogy ha itt van és féltékeny, akkor, ha nincs velem, hogy nem féltékeny? Már, mint tudod, hogy akkor meg elvileg még jobban kellene aggódnia. – értetlenkedtem.
- Arra nem gondoltál még, hogy esetleg megcsal? – nézett rám kérdőn.
- Mi? Az nem lehet – rikkantottam fel – Te tudsz valamit! – ráncoltam a homlokom.
- ÉÉÉn? Csak feltételeztem. – vonta meg a vállát.
- Na, gyerünk. Mond el, amit tudsz – győzködtem.
- Tényleg semmit sem tudok, csak mondtam. – hadonászott.
- Tuti?
- Tuti – forgatta a szemét.
- Akkor jó. – húztam el a szám – de lehet, fel kellene hívnom. Tegnap óta nem beszéltünk – hajtottam le a fejem.
- Miért nem várod, meg hogy ő hívjon?
- Arra várhatnék – kuncogtam gúnyosan.
- Micsoda egy pancser – dörmögte az orra alatt.
- Ne… ne szóld már le – kuncogtam.
- De milyen ember az, aki nem hívja fel a barátnőjét legalább egyszer egy nap? – húzogatta a vállát.
- Ő ilyen. Lefoglalja a munka.
- Azért biztos lenne rád 1-2 perce. Nem hiszem, hogy úgy kifáradna.
- Jól van, na. Más téma. – nevettem rajta.
- És, öhm… akkor most nincs is kutyád? Azóta? Bocsi, hogy felhozom de… komolyan Bella is? – ráncolta a homlokát.
- Nincs kutyám. És igen, ő is elment. A kis édes kutyusom – húztam el a szám.
- De, hogy? Vagy mi történt vele?
- Hát öhm… az állatorvos azt mondta, hogy valami mérget evett. Egyszer kiszökött és átment a szomszédhoz, így arra gyanakodtunk, hogy talán ők mérgezték meg. – vontam meg a vállam.
- Szegény – húzta el a száját. – a koncerttel kapcsolatban nem ígérek semmit. Először a szüleimet kérdezem meg, és ha ők engedik, akkor elvisszük Make-t. Mert ha megtudná, és nem visszük el, akkor szerintem még gyalog is elmenne a koncertre – kuncogott.
- Olyan nagy rajongóm? – ámultam el.
- Jaj, ne is mond. Már én is fújom kívülről minden számodat.
- Tényleg? – kuncogtam, ahogy elképzeltem énekelni.
- Igen. Minden nap a szobájában csak úgy bömböl a zene. És nem mást- mást hallgat. Hanem mindig ugyanazt. A te albumodat. Aztán ha beindul, akkor még a gitárját is előveszi és énekel is mellé.
- Úristen – törtem ki nevetésbe.
- És ez így megy kábé kétnaponta. Sokszor már félek hazamenni – húzta el a száját. – de amúgy én is szeretem a dalaidat – mosolygott.
- Az jó. Melyik a kedvenced? – húztam fel a szemöldököm.
- Öhm… lássuk csak. – gondolkodott – azt hiszem… a „Just go” – lepődtem meg.
- Az egy lassú dal – néztem le a földre.
- Igen, tudom. De nagyon szép – mutatta ki a csillogó fogait.
- Oké, akkor most tartozok egy vallomással.
- Hallgatlak.
- Azt a dalt rólad írtam – húztam ki magam.
- Valahonnan éreztem – fújta ki a levegőt. – de tudod, hogy nem szeretem, ha rólam irkálsz dalokat.
- Hát, most mit csináljak? Akkor te adtál ihletet – forgattam a szemem.
- Oké. Nem baj – nézett rám édesen.
Amíg hazaértünk az egész úton nevetgéltünk, és hülyültünk egymással.
- Rendben, akkor majd beszélünk – öleltem meg.
- Oké – ölelt meg szorosan.
- Szia – mosolyogva intettem felé.
- Szia – indult tovább.
Jó érzés volt mindent tisztázni vele, és tiszta lappal kezdeni. Mióta Kíra is elment, azóta senkinek sem tudtam így megnyílni. Úgy éreztem, hogy megérti az érzéseimet, és Ő lélekben is velem van. Valahogy az érzéseim ismét kezdtek erősödni iránta, lehetséges, hogy a tűz kezd fellobbanni, ami immár kihűlt Ryan iránt. Vagy ez csak azért van, mert már rég láttam? Úgy éreztem, hogy jelenleg ő a legjobb barátom, aki mindent tud rólam, még is így szeret. Kissé összezavart ez a mai vele töltött délután. Lehet, jót tenne, ha meglátogatnám Ryan-t. Nem is tudom. Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy ha még több időt töltök, Taylorral visszanyeri a szívemet. Nem akarom ezt bevallani, pedig tudom. Olyan… más hogy érzem magam vele. Amikor Ryannel vagyok, olyan mintha… mintha… nem is tudom. Akkor csak olyan vagyok, mint máskor. De ha Taylorral vagyok, akkor olyan felszabadult és vidám vagyok. Egyszóval: Önmagam. Pedig szeretem Ryan-t. De ami igaz, az igaz. Nem akarom megbántani ezzel Ryan-t ezért nem szándékozom neki elmondani, és nem is akarok vele veszekedni. És tönkre sem akarom tenni a kapcsolatomat vele.
Amikor bementem a házba, már nagyrészt mindenki otthon volt. Mikor megláttak minden szem rám szegeződött.
- Van valami rajtam? – néztem körbe magamon.
- Nem, kicsim. De hol voltál? – jött oda hozzám anyukám.
- A partra lementem, sétálni egyet.
- Áh, értem.
- Fura, hogy mindenki itthon van – mentem apukámhoz mosolyogva.
- Így legalább meglehet a pénteki nagy családi vacsora – ölelt meg apu.
- Igen - bújtam ki szorításából.
- Jól láttuk, hogy Taylor kísért haza? – szólt közbe Nick.
- Aah, ti leskelődtök utánam? – kerekedett O-ra a szám.
- Nem, de nem volt nehéz kiszúrni titeket. – húzta el a száját anyu.
- Barátok vagyunk – mosolyogtam.
- Aha – mondta unott hangon Nick.
- Most mi van? Tényleg azok vagyunk – nevettem.
- Azért szorongattátok egymást annyira – gúnyolódott Nick.
- Ez nem igaz – kezdtem el kergetni.
- Úgy se kapsz el – mint két dedós elkezdtünk szaladgálni az asztalnál.
- Na, várj csak – nevettem, ahogy futottam utána.
- Nőjetek már fel – dörmögött ránk anyukám.
- Jól van, na. – kuncogtunk mindketten.
Az arcomról a mosolyt most nehézkesen lehetett levakarni. Folyamatosan mosolyogtam, mint egy vadalma.
- Mit fog ehhez szólni Ryan? – csóválta a fejét Nick huncutul.
- Fogd be – kuncogtam. – Anyu majd segítsek valamit?
- Nem, nyugodtan menj a dolgodra – mosolygott rám.
- Igazából, csak le akartam feküdni kicsit.
- Álmodozni? – kötekedett Nick.
- Bratyó…- húztam fel a szemöldököm – már bocs, de én az álmomat élem – húztam ki magam.
- Ooh, kis menő, egofalváról. – csóválta a fejét.
- Egy sztárnak legyen önbizalma – vontam meg a vállam.
Ezzel felmentem a szobámba, bekapcsoltam a tv-t és halkra állítottam. Tényleg kicsit le akartam dőlni, aludni, mert mintha fáradt lennék. A fejem is belefájdult. Lefeküdtem, magamhoz szorítottam a párnám, aztán egy unalmas film közepette, éreztem, hogy lassan felmondja a szolgálatot a szemem és elkezdett lecsukódni….

2010. július 25., vasárnap

Living the Dream 12 rész

Az előző részből egy kis fel elevenítés!!

A szívem összeszorult, és a sírás ismét maga alá vont. „Nem kínozom magam” – gondoltam, ahogy visszapakoltam mindent. Kitöröltem a szemembe felgyülemlett könnycseppeket és visszaraktam a dobozt a helyére. Vissza battyogtam az ágyamhoz, lefeküdtem, és már az álmos szempilláimat lehajtva pár perc múlva mély álomba szenderültem…

Másnap reggel nehezen nyíló csipás szememet anyukám csiripelő hangjára nyitottam ki.
- Kicsim! – éreztem a kezét a vállamon.
- Hmm? – nyöszörögtem.
- Csak keresnek telefonon. Fontos.
- Ki az? – húztam fel az orrom.
- Michael. Azt mondja, hogy szeretne egyeztetni veled pár időpontot.
- És nem ér rá később? – nyújtóztam ki.
- Nem igazán – vonta meg a vállát.
- Jó. Csak még egy percet – nyújtottam fel a mutatóujjam.
- Tessék – adta oda a telefont.
- Anyu, mióta mondom neked, hogy ne vedd fel a telefonom? – háborodtam fel.
- Bocsi – nézett bocsánatkérően, és lépett ki az ajtón.
- Szia, na, mondjad – szóltam Michael-nek.
- Ma reggel sok meghívást kaptál. Szóval, szerintem vedd elő a noteszed és írd fel.
- Oké. – nyúltam a fiókomhoz. – Mondhatod – vettem elő a notesz tollat.
- Szóval… jövő hét Kedden, élőben Oprah show, este 7-kor, interjú.
- Igen – írtam fel – Opraaah? – kapcsoltam.
- Igen.
- Oké – jegyeztem fel.
- Szerda: Good Morning Amerika reggel 8 óra. Ez fellépés. Pénteken, pedig utazol Párizsba, egy 1 órás koncertet kell tartanod. Ne kérdezd, mert ez is csak hírtelen jött. De nyugi lesz mindenre időd. A koncert szombaton lesz, de tudod, előtte a próba.
- Igen, oké megvan – jegyeztem fel ezeket is.
- Jövő hét után Hétfőn, pedig szintén egy 1 órás koncert Berlinben. Előtte autogramm osztás + 1 óra.
- Öhhm… oké. Felírtam. Ennyi? – tettem le a tollat.
- Igen, ennyi lenne.
- Rendben, akkor szólok a bandának. És te ma jössz reggel a stúdióba?
- Igen, mindjárt indulok is.
- Rendben, szerintem én is nem sokára megyek. Csak épp most húztál ki az ágyból – kuncogtam jobb kedvvel.
- Oké, oké – nevetett velem. – Akkor majd gyere.
- Oké. Szia.
- Szia – bontotta meg a vonalat.
Visszaheveredve az ágyba, emlékeztettem magam, hogy fel kellene kelni. Nehezen kimászva az ágyból, indultam a fürdő felé, hogy elvégezzem a reggeli teendőket. Megmosakodtam, fogat mostam, aztán a gardróbom felé vettem az irányt. Most meglepően nem válogattam sokat a ruhák között. Felvettem egy csinos farmer nadrágot, egy egyszerű fehér felsővel és az egyik kedvenc bőrkabátomat. Magamra raktam, néhány karkötőt, a nadrágra pedig egy övet és visszamentem a fürdőbe. Ott megfésülködtem, dobtam magamra egy egyszerű sminket aztán visszamenve a gardróbhoz elővettem egy bőrszínű magas sarkút. Megnéztem még gyorsan magam a tükörbe és elégedetten indultam a fekete táskámért. Beleraktam a dolgaimat, és már indultam is lefelé a konyhába. Stella, Nick és anya épp reggeliztek.
- Nem eszel velünk? – szóltak egyszerre.
- Ne haragudjatok, de megyek a stúdióba. Majd bekapok valamit. – zártam le röviden.
- Oh, azért szerintem van időd, egy kis reggelire. – jött hozzám anyukám.
- Rendben, legyen – adtam fel.
Letettem a kocsi kulcs mellé a táskám, és eltipegtem az asztalig. Leültem Stellával szembe, és elkezdtünk falatozni.
- Csini vagy ma – mosolygott rám Nick.
- Köszi. – néztem rá egy bájos mosollyal. – apu már megint dolgozik? – néztem körbe érezve a hiányát.
- Tudod, hogy mindig korán kezd. – húzta el anyu a száját.
- De hát péntek van. Igazán lazíthatna – kaptam be egy falat pirítóst.
- Mit akart Michael? – kérdezte anyukám.
- Öhm.. kedden megyek az Oprah show-ba. Szerdán Good Morning Amerika. Szombaton Párizs, hétfőn Berlin. Huh, de jól megjegyeztem – dicsértem meg magam.
- Uh, akkor lesz programod.
- Lesz – mosolyogtam – Párizsban és Berlinben egy órás koncert lesz, úgy, hogy már pénteken valószínűleg hajnalba indulok. Aztán szerintem kedden vagy szerdán jövök haza. Remélhetőleg, most végre elmehetek majd egy városnézésre.
- Akkor én is készülök majd – mosolygott rám anyukám.
- Megint mész? – szólt Nick anyura nézve.
- Egy koncertjét sem hagyom ki. – nézett ismét felém.
- És én nem mehetek? – nézett ránk Stella szomorúan.
- Stella, kicsim – fogta meg anyu a vállát – nem tudom. Szerintem sok dolgunk lesz, és nem lesz rád időm, hogy figyeljek rád. De tudod, hogy mindig hozunk ajándékot. – simogatta meg.
- Rendben – virult ki az ajándék szó hallatán.
- Na, jó. Most már rohanok – ittam meg az utolsó csepp teát.
- Vigyázz magadra – szólt utánam anyukám, ahogy felvettem a kocsi kulcsot és a táskám.
- Vigyázok. Mint mindig – forgattam a szemem és nyomtam mindenkinek egy puszit az arcára.
Kilépdeltem a garázsba, beugrottam az autóba, felnyitottam a kaput, beindítottam a kocsit, és már tolattam is kifelé. Bekapcsoltam a rádiót, és épp a párizsi koncertet említették. Érdekes, még egy órája se tudom, hogy koncertem lesz, ezek meg már jelentik befele – gondoltam. Sokszor nem értem, honnan tudnak meg mindent olyan hamar. De hát, ez van.
*****
Amikor odaértem, ismét paparazzik hada várt már rám. Kiszálltam, és besiettem a stúdióba. Jó kedvem volt, a tegnapi düh-el ellentétben.
- Sziasztok – köszöntem mosolyogva mindenkinek.
- Oh, megérkeztél. Jó, hogy korábban bejöttél – ölelt meg Jason.
- Hát, valaki kirángatott az ágyból – mosolyogtam Michael-re.
Amire ő is elkezdett kuncogni.
- Na, akkor kezdhetjük? Vagyis folytathatjuk – kerestem a szememmel Bryan-t és Saci-t.
- Persze, már a másik szobában várnak téged.
- Oké – indultam el.
- Oh, várj – tartott vissza Jason.
- Igen? – pördültem meg.
- A dalokat, majd csak akkor kezdjük felvenni, amikor visszajöttél Berlinből, úgy jó lesz?
- Nekem igen. – mosolyogtam.
- Rreendben – húzta meg.
Bólintottam egyet, és bementem a segítőkhöz.
- Sziasztok – ültem le Bryan mellé.
- Szia – mondták egyszerre.
- Na, az utolsó dal. – mosolygott rám Saci.
- Igen! Jelenleg, most olyan jó érzés kavarog bennem, úgy, hogy egy ilyen dalt hozhatnánk össze – vontam meg a vállam.
- Milyen jó érzés? – nézett rám Bryan.
- Hát, hogy jól érzem magam a bőrömben. Meg olyan, hogy senki sem állíthat meg. Ha értitek – mosolyogtam.
- Igen, már meg is van – kezdett el írni Saci.
Nekem is sok ihletem volt ehhez a dalhoz, úgy, hogy mint mindig hármas erővel kezdtünk el dolgozni rajta.
*********
A dal nagyon jól sikerült. Talán ez lett az egyik kedvencem a többi közül. Elég hamar végeztünk. Már 11 órakor.
- Na, ez is megvan – csapta össze a tenyerét Jason, ahogy oda adtuk neki a dalt. – akkor mi mára végeztünk – mosolygott.
- Oké – bólogattam.
- Nem vagytok éhesek? – nézett rám és Bryanre, Saci.
- Hát, én ettem mielőtt eljöttem. De felőlem mehetünk enni valamit – vontam meg a vállam.
- Hát, én kicsit éhes vagyok – vakargatta Bryan a hasát.
- Akkor menjünk – fogtam meg a táskámat. – Itt a közelben van egy étterem, beülhetünk oda. És gyalog is mehetünk – néztem mindkettőjükre.
- Rendben, menjünk – jöttek.
Elindultunk és várhatóan, amikor kiléptünk, a fotók kattogása ismét felzendült. Bár bíztam abban, hogy amíg átmegyünk, az étterembe tisztes távolságba maradnak, de végig mellettünk kattogtattak. Legszívesebben félre löktem volna őket, mert mindig az útban voltak, de nem tehettem, mert akkor már másnap a címlapon virítanék olyan címmel, hogy „Szandra bevadult” vagy ilyesmi. Sajnos ehhez hozzá kell szokni. Gyors léptekkel, a fotósokat néhány méterrel magunk után hagyva végre elértük a célpontot. Leültünk egy kellemes asztalhoz, és rendeltünk.
- Végül is, akkor ezt vehetjük egy ebédnek is. Úgy is mindjárt dél – vontam meg a vállam, ahogy a kezembe vettem az étlapot.
- Igen – mosolyogtak rám.
- Kiválasztották már mit kérnek? – jött oda hozzánk egy kedves pincér.
- Öhm.. igen – mosolyogtam – én csirke salátát kérnék. –tettem le az étlapot.
- Én is azt kérem – egyezett velem Saci.
- Énn…pedig. Steak-et. – választotta ki Bryan.
- Rendben. Esetleg valami üdítőt?
- Én.. umm… barack gyümölcslevet – mosolyogtam tovább.
- Én kólát kérek – mondta Bryan.
- Én pedig ásványvizet – fejezte be Saci.
- Rendben. Már is hozom.
Igazából Bryannel és Sacival nem sok mindenről tudunk dumcsizni. A munkáról, meg a zenéről. A magánéletemről nem nagyon szoktam nekik mesélni. De azért el lehet velük lenni.
- Úgy hallottam, hogy jövő héten bőven akad programod – szólalt meg Bryan.
- Oh, igen. Kedden Oprah, Szerdán GMA, hétvégén Párizs, hétfőn pedig Berlin. Majd csak szerda felé jövök haza szerintem.
- És viszel magaddal valakit?
- Persze. Jön velem az anyukám, a testőröm Tom, Michael, Lori, Poby, a banda. Sok mindenki.
- Úgy értem, hogy valami barát?! – kuncogott Saci.
- Oh, ezen még nem is gondolkodtam.
- Jah. – hökkent meg Bryan.
- De most adtál egy ötletet. – kerekedett a szám nagy mosolyra.
- Tényleg? Na és mit?
- Elhívom a hétvégére a legjobb barátnőmet. Úgy is tegnap nagyon éreztem, hogy hiányzik. És már rég beszéltem vele.
- Na, ez jó ötlet. Hol lakik?
- Kanadában.
- Húh, hát az nem itt van.
- Tudom, de majd küldök neki repülőjegyet. Meg először felhívom majd. – örültem meg.
Remélem, hogy Kíra el tud majd jönni. És biztos örülni, fog, hogy jöhet velem Párizsba meg Berlinbe is. Alig vártam, hogy hazamenjek és felhívjam. Bryan tud jó ötleteket mondani. Vagy is most nem is mondott semmit, de még is eszembe jutott ez. A gondolataimból a pincér zökkentett ki.
- Parancsoljanak – tette le az enni-inni valót.
- Köszönjük – mondtuk egyszerre.
Mindhárman elkezdtünk falatozgatni, és 1-1 falat közben beszélgetni. Jól elvoltunk. Nevetgéltünk, amikor 1-1 poént elsütött Bryan. Amikor pedig körbenéztem, láttam, hogy a távolból még mindig minket lesnek. „Mi lehet ebbe a munkába olyan érdekes”- gondoltam magamban egy fintorral a számon. Amikor végeztünk, fizettünk és visszasétáltunk az autónkhoz.
- Azt, hiszem, most már megyek – mosolyogtam rájuk az autóm mellett állva.
- Én is szerintem – mondták ismét egyszerre.
- Jól, van. Akkor majd találkozunk. – öleltem meg őket – sziasztok – integettem.
- Szia – kiáltott Saci
- Szia – szólt Bryan.
Beültem és hazafelé vettem az irányt. A gondolataim valahogy a tegnap estére koncentrált. Ma már máshogy gondolok mindent. Illetve nem. Nem mindent. Talán most már kész lennék arra, hogy Taylorral megbeszéljük azt a szakítás dolgot. Vagy nem is tudom. Vajon most mit csinálhat? Ő is rám gondol? Vagy ezen jár az esze? Sajnos nem látok a fejébe. Nem tudom, mire gondol és, hogy mit akar. Fontos voltam-e neki? Vagy fájt-e amikor látott Ryannel? Gondolt-e néha rám az elmúlt 1 évben? Szeret-e még? Vagy szeretett valaha is? Tényleg megváltoztam volna? Istenem ez a sok megválaszolatlan kérdés. Egyre inkább érzem, hogy kezd visszatérni az a gyomorgörcs, amit akkor éreztem. Ez elszomorít, de nagyon. Talán be kellene vallanom, hogy Ryannel sem igazi már a kapcsolatunk. 1 hónapban maximum 3-szor látom. Ez így nem jó. És az sincs rendjén, hogy nem érzem a hiányát! Vagy csak már megszoktam? De éreznem kellene a hiányát. Ez is kezd kihűlni. Vagy már ki is hűlt? Nem értem miért érzek így. Mióta újra felbukkant Taylor, egyszerűen Ryan-re már aligha gondolok. Mindig Ő jár a fejemben. Megfertőzött és nem tudom kiverni az agyamból. A merengésemből egy enyhe duda hang zökkentett ki. „Oh, zöld a lámpa. Oops” – húztam el a szám a kocsival elindulva. Délre hazaértem. Beálltam a garázsba, és szomorkás fejjel kiszállva az autóból felbaktattam a szobámba. Szerencsémre, senkivel nem futottam össze a házban, így nem kellett magyarázkodnom, hogy miért vagyok szomorú. Felmentem és mindent lepakolva ráheveredtem az ágyra. Még több kérdés halmozódott fel bennem. Vajon akar-e még engem? Vagy tényleg csak barátként gondol rám? Hiányzom neki? Nagy sóhajokat véve úgy döntöttem, hogy talán jól esne, ha sétálnék egyet a parton. Kicsit kitisztulna az agyam, és tisztán tudnék gondolkodni. A partra jobb lesz, ha átöltözök. Feltápászkodtam és átöltöztem egy egyszerű fehér lenge, nyárias ruhába, amihez természetesen egy fehér strand papucsot húztam fel. Minden cuccomat a szobámba hagyva elindultam a part felé. Hála a szüleimnek, hogy ide építették a házat, elég közel van hozzánk. Már messziről láttam, hogy sokan vannak lent. De tudok 1-2 olyan helyet, ahová kevesen járnak le, és a fotósok sem találnak meg. Vagy is ez a part nyugatibb része. Néhány szörfös srác szokott ott lenni, de ennyi. Nem fújt a szél, és így hullám sem volt, bíztam abban, hogy most a szörfösök sem lesznek kint. Ahogy sétáltam lefelé, pár rajongóm megállított egy kép kedvéért. Persze, mint mindig, most is kedvesen fogadtam őket. Amikor elmentek én haladtam tovább, lassú léptekkel. Amíg egy meglepetés szerű hang nem szólt utánam…..

2010. július 17., szombat

Living the Dream 11 rész

Megjött az újabb rész:D Ez kicsit hosszabbra sikeredett, remélem tetszik!!

A nagy dühöt kifújva vágódtam be az autóülésbe, magam mellett becsapva az ajtót. Idegembe a kocsi kulcsot is elejtettem, úgy, hogy lehajoltam és elkezdtem keresgélni az ülés alatt. – Végre – fogtam meg a kulcsot. Hírtelen felhajolva elfelejtettem, hogy ott a kormány így belevágtam– Ajj ne már – dörzsöltem meg a zsibbadó fejem. Beledugtam az indítóba a kulcsot, és belenéztem a tükörbe. Az utója még mindig ott állt, de nem nagyon érdekelt. Beindítottam az autót, körbenéztem, hogy nem-e jön valami autó, kifaroltam és visszanézés nélkül beletapostam a gázba. Amikor kiértem a parkolóból, eszembe jutott, hogy hátul vannak a cuccok így lassabbra vettem a tempót. Amúgy sem szabadna száguldoznom, de azért még is gyorsabban mentem, mint ahogy szoktam. 15 perc tempózás után, hazaértem. Leparkoltam a ház elé, arra emlékeztetve magam, hogy megyek még a stúdióba is. Megnéztem még, hogy mennyi az idő. „Hm, jól eltelt. 2 óra”- gondoltam. Kipattanva a kocsiból sétáltam a csomagtartóhoz. Két körben bevittem minden szatyrot. Szerencsére, pont hazaért anyukám, így nem kellett bajlódni még a kipakolással is.
- Azért örülnék, ha segítenél – szólt utánam anyukám, ahogy mentem volna fel a szobámba.
- Öhm, van még időm – vontam meg a vállam és vettem az irányt a konyhába.
- Mész a stúdióba ugye? – mosolygott rám.
- Igen – mosolyogtam vissza.
- Esetleg ha jössz haza, beugorhatnál Stelláért! – állt meg a lélegzetem a mondat hallatán.
- Öhm, szerintem sokáig leszek, úgy, hogy nem hiszem, hogy korábban jönnék – próbáltam menteni a menthetőt.
- Rendben, akkor majd én átugrok érte – tette a kezét a vállamra.
Amikor mindent elpakoltunk, megköszönte anyukám, hogy bevásároltam és, hogy segítettem neki, amire egy mosollyal és egy „szívesennel” feleltem, aztán mikor indulni akartam a stúdióba észrevettem, hogy lehűlt a levegő. Féltem, hogy megfázok így felmentem és elkezdtem kutakodni a gardróbban. Elővettem egy fekete csőnacit, egy sötétlila, mintás felsőt, és egy fekete kardigánt. Felkaptam a fehér táskámat, átpakoltam a dolgaimat és elindultam lefelé. Lent még felkaptam magamra egy kényelmes nyári csizmát, két puszival elköszöntem anyukámtól és már mentem is kifelé az autóhoz. Beindítottam az autót és elindultam. Egész úton próbáltam nem arra az idióta veszekedésre gondolni. De egyszerűen nem ment. Hogy ítélhet meg? Azt mondja, hogy változtam. Jó bevallom, igen változtam 1-2 dologban, de ha nem tetszik neki, akkor ne nézze. Talán azt gondolta, hogy visszajön, bedobja magát nálam és minden a régi lesz? Rosszul gondolta, nagyon rosszul. Régen az a lány voltam, aki mindenkivel kedves, hülyülős és egyben aranyos lány, de hírtelen haragú. Ez most sem változott. Az idegenekkel még mindig kedves vagyok, de ha rossz az első benyomás, akkor a kedves lány átváltozik flegmává. A barátaimmal, és a családdal természetesen ugyanolyan vagyok, mint régen. Ők tartanak még mindig a földön. Nekik köszönhetően nem szálltam el. Vagy is úgy gondolom, hogy tényleg nem szálltam el. Lehet, valaki azt hiszi, de előbb ismerjenek, meg aztán ítéljenek. Taylor pedig kihúzta nálam a gyufát azzal, hogy ítélkezik felettem. Mert ki ő, hogy megmondja, ki vagyok? Igen is, tudom, hogy ki vagyok. És még ő dumál nekem. Nem én vagyok az, aki kigyúrta magát, és nagyképűen feszít ide-oda. Chh. – dübörgött bennem az adrenalin. - Jó, az igaz, hogy a szerepért csinálta, és, lehet, hogy nem nagyon érdekli az izmai. – kezdtem nyugodni – De sajnos a büszkeségem attól nagyobb, hogy én kezdeményezzem a békülést. Egyáltalán ki akarok én békülni? Végül is, mióta „barátok” vagyunk, szinte csak veszekszünk. Mi sülhet ki ebből? Az, hogy megutáljuk egymást. És Ryan is rossz szemmel nézné, ha jóba lennék vele. Szóval.. szerintem inkább hagyni fogom ezt a dolgot. Ha megkeres, megkeres, ha nem, nem. – zártam le magamba. Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, hogy már milyen közel vagyok a stúdióhoz. Az út kábé fél óra, de néha ha gyorsabban megyek, kevesebb. Mindig a hátsó bejáraton megyek be, ahol nem mindig találnak meg a paparazzik, de amikor befordultam a parkolóba már kiszúrtam, hogy 3 fotós vár. „Atyám, ne már. Ezek mindenhol megtalálnak” – fortyogtam belül. Leparkoltam, és felkaptam a vállamra a táskám. Amikor kiszálltam már is hallatszott a fényképező kattogások. Én, mint aki se lát se hall, rohantam az ajtó felé. Semmi kedvem nem volt jó pofizni ezeknek az életszipolyozóknak. Bármit megadnának egy „fincsi” képért. De tőlem nem kapnak az biztos. Én nem amolyan Lindsay Lohan, vagy Nicol Richie típus vagyok, akik „villantanak”. Tőlem ne is várják. Hallottam 1-2 furcsa kérdést, a mellettem szaladgáló fotósok felől, de nem érdekelt. Szinte kitéptem az ajtót, és bementem füstölt fejjel. Bentebb mentem a stúdióhoz, ahol már Jason, Michael, Saci és Bryan várt.
- Sziasztok – fújtam ki a levegőt.
- Szia – állt fel megölelni Michael. – Wohóó, te szinte fortyogsz. Mi történt? – tolt el magától.
- Áh, semmiség. Csak ezek a hülye fotósok. Még nem igazán szoktam meg – húztam el a szám.
- Lesz időd erre is – mosolygott rám.
- Szia, Szandra – bukkant elő Michael háta mögött Jason.
- Szia – öleltem meg. – Na, kezdhetjük? – néztem Sacira és Bryan-re.
- Elő azokkal a dalokkal – csapta össze a kezét Jason.
- Úristen – csaptam a kezem a homlokomra.
- Mi az? – néztek rám kérdőn.
- Én, hülye meg otthon felejtettem a nagy sietségben. –szégyenkeztem.
- Oh – húzta el a száját Jason.
- De nem messze lakok, ha van idő, akkor gyorsan hazaugrok értük.
- Oké, az jó lenne – bólogatott.
- Valaki jön velem? – pirultam el. Valakinek le kellett foglalnia, vagy megint törni fogom a fejem egész visszaúton.
- Megyek én – ajánlkozott Saci
- Oké, gyere- mutattam az ajtó felé.
Ahogy kiléptünk ismét a fotósok vártak, ami nem volt meglepő. Szintén nem érdekelve, mindketten behuppantunk az autóba és már faroltam is kifelé a parkolóból.
- Na, és tudsz valami jó szöveget? – kérdeztem Sacitól idétlenül érezve magam. „Ilyen hülye kérdést”- gondoltam.
- Hát öm… majd együtt összehozzuk – mosolygott. – És hány dalt írtál?
- Ami az új albumra feltehető, és eladható abból van most kábé 6 dal. Nem igazán volt időm írni sajnos. És szerintem még azokon is van mit javítgatni.
- Semmi gond. Megoldjuk. Nem sietünk most. – kedvesen nézett rám. – De elég idegesnek tűnsz. Van valami baj?
- Hát…csak vitáztam – húztam el a szám.
- A barátoddal?
- Nem. Nem Ryannel. Az egyik régi „haverral” – jelezgettem a kezemmel.
- Á, értem. És min veszekedtetek? – faggatott.
- Azt állítja, hogy megváltoztam. – csóváltam a fejem.
- És igaz? Mert tudod én, nem régóta ismerlek.
- Nem, nem igaz. Csak 1 év után jött vissza, és azt hiszi az alatt minden ugyanolyan maradt. De nem érdekes… mindegy – legyintettem.
- Majd kibékültök – mosolygott.
- Azt kétlem – dörmögtem halkan az orrom alatt. – Ha nem gond, kapcsolok valami zenét – nyúltam a rádió felé.
- Persze. – tette ki az ablakon a kezét.
Bekapcsoltam a rádiót és valami új dal ment, rajta amit még nem hallottam. Jó ez unaloműzőnek – gondoltam. Hazafelé szinte tényleg suhantunk. Amikor leparkoltam gyorsan a házunk elé, futva rontottam be a házba, onnan pedig a szobámba. Előkerestem azt a 6 dalt, és mint a szél, futásba szaladtam vissza az autóhoz.
- Itt vagyok – lihegtem, ahogy beültem a kocsiba.
- Ez gyors volt – mosolygott.
- Na, nyomás – indítottam be a Bmw-m.
Amíg mentünk, nem nagyon beszélgettem Saci-val. Igazából kedvem se volt. Mire vissza értünk már végre elmentek a fotósok, így nyugodtabban tudtam leparkolni. Kiszálltunk, lezártam az autót és gyors léptekkel igyekeztünk befelé.
- Megjöttünk – kiáltottam, ahogy beléptünk az ajtón.
- Helyes, gyertek – szólt elégedetten Jason.
Közelebb mentünk és leültünk a kanapéra. A dalokat leraktam az asztalra, amit már Jason a kezei közé is vett. Pár percig nézegette, és lapozgatta.
- Ezek tetszenek. Őszinték – mosolygott rám. – és eladhatóak – fújtam ki a levegőt. – Nézzétek meg ti is – adta oda Bryannek és Sacinak.
A kezeimet dörzsölgetve rakosgattam idegesen ide-oda. Féltem, hogy azt mondják nem jó, és akkor kezdjem újra. De általában ha Jasonnek tetszik, akkor mindenkinek. Azért még is idegeskedtem. Ez a pár perc úgy telt el, mintha egy nap lett volna.
- Tényleg nagyon jók – mosolyogva nézett fel Bryan – szerintem ezen már nem is kell változtatni – örültem meg.
- Egyetértek – szólalt meg Saci.
- Rendben. Akkor, ha mindenki egyetért mindenkivel, kezdhetjük a következő 6 dal írását – csapta össze Jason ismét a tenyerét. – vagyis ti – javította ki magát. – Nekem mindjárt jönnek felvenni pár dalt, ti pedig addig menjetek át a szomszéd szobába. Ott nyugodtabban tudjátok írni. – mosolygott ránk.
- Oké – álltam fel és vettem el egy gitárt.
A többieket követve átvonultunk a másik szobába, ahol leültünk és elkezdtünk a dalokon dolgozni.
- Esetleg van valaki, akiről szeretnél énekelni? Vagy düh? – szólalt meg Saci, a fejembe látva.
- Igen – vágtam rá – de ez inkább düh, mint szeretet – szorítottam össze a szemem Taylorra gondolva.
- Oké, akkor ez a valaki, barát vagy esetleg több? – kérdezősködött Bryan.
- Ex – hajtottam le a fejem.
- Oh, akkor már is jön az ihlet. De várj, Ryan?
- Nem. Régi ex – javítottam ki.
Belém is beütött az ihlet, így mindhárman elkezdtünk összedolgozni.
******
Délután 6 órára, már meg volt 5 dal. Mindegyik nagyon jól sikerült. Mivel szeretek ilyen szakítós dalokat írni, ezért a legtöbb olyan lett. Főleg, hogy most teli vagyok düh-el. Nagyon tetszett mind. Volt szomorú, bulizós és mérges dal is. Az utolsóhoz valahogy nem jött már egyikünknek sem az ihlet. Közben Jason is ránk-ránk nézett, és nekik is nagyon tetszettek a dalok. Amikor már „kifáradtunk”, megbeszéltük, hogy holnap délelőtt még beugrok, megírni azt az utolsó dalt. Aztán amikor készen lesz, minden akkor már csak fel kell énekelnem. De ahogy mondtam, ezzel nem siettünk, és akkor fogok menni ha Jason is ráér. Elköszöntünk egymástól, és beültem az autómba. Mivel még elég korán volt, és nem akartam hazamenni, már csak azért sem, hogy el tudjam kerülni azt, hogy én menjek Stelláért, ezért megpróbálkoztam Missy-t elhívni, meginni valamit. Elővettem a táskámból a telefonom és volt egy nem fogadott hívásom. Taylor „Chh” – gondoltam. Nem érdekelt és nem is fogom visszahívni. Megkerestem Missy számát és már tárcsáztam is.
- Szia Missy – köszöntem neki unott hangon.
- Szia – boldogan őrjöngött.
- Nincs kedved most meginni valamit? – vettem boldogabbra a hangom.
- De, van kedvem – mosolygott.
- Akkor érted megyek, itt vagyok a Hollywood Records-nál.
- Oké – tettem le a telefont.
Elindultam Missyért. Az úton végig dörömböltettem a rádiót, hogy elűzze a gondolataimat. Amikor oda értem már Missy mosolyogva várt.
- Szia csajszi – ült be az autómba.
- Szia – mosolyogtam.
- Na mizujs? – indultunk el.
- Hát, semmi. Ma megírtuk a dalokat az új albumra.
- Akkor nem sokára ismét turné? – kuncogott. – engem hívj majd táncosnak.
- Mindenféleképpen. De amúgy most lassan fogunk haladni, nem akarok sietni az albummal. – húztam fél mosolyra a szám.
- Áh, nem baj. Hová megyünk?
- Starbucks? – ajánlottam fel a kedvenc kávézómat.
- Kiráály – húzta meg az „á” betűt.
- Mikor lesz a fellépés?
- Holnap után, de ma pihiztünk kicsit. Tudod, azért nekünk se árt.
- Hát, ja – értettem egyet.
Amíg oda nem értünk beszélgettünk és jókat nevettünk egymáson. Bár az én nevetésem inkább keserű volt, mint természetes. Leparkoltam és meglepően semmilyen fotós nem volt ott.
- Úgy látszik ma a paparazzik nyugdíjba mentek – dobtam be egy „viccet” – bár a Hollywood Records-nál egyszer lekaptak – húztam el a szám.
- Az sosem gond, igaz? Hülye fotósok – érzett velem együtt.
Bementünk és kértünk 1-1 kapucsínót, aztán leültünk az egyik kis sarokba. A gondolataim megint Taylor körül forogtak. Valahogy a dühöm kezdett elszállni és egyre jobban azt éreztem, hogy ki akarok békülni vele. De még mindig ott motoszkált bennem, az a büszkeség. Biztos voltam benne, ha meglátom és rám mosolyog, akkor minden haragom elszáll iránta. Ajj, miért nem tudom kiverni a fejemből? – töprengtem. – Most meg rosszul érzem magam, azért mert ordibáltam vele. De azt tudom, hogy nem én fogok először lépni. Ha jól ismerem, és a telefonhívásból ítélve, már ő sem haragszik, de csak hadd szenvedjen. Na, jó ez csúnya volt. Minek kellett újra felbukkannia az életemben?! Érdekes, amit mondott az üzletben. Az, hogy a díjátadón még is valahogy összefutottunk annyi ember között, és majdnem egymás mellett ültünk. Aztán az after party-n is. Plussz délelőtt az üzletben, aztán az autónk. Igaza volt, még tényleg hiszek a sorsban, csak nem akartam igazat adni neki. Lehet még is nekem kellene lépnem először. És Ryan? Mi van, ha megtudja? Minimum leordítja, a fejem vagy nem tudom. De hát, amennyit foglalkozik velem, szerintem sosem tudná meg. Reggel óta sem hívott. És lassan már semmit sem fogok érezni Ryan iránt. Sosincs itt velem, sosem hallgat meg, csak akkor, ha itt van, de az 1 hónapban 3-szor előfordul kábé. Most miért mondok ilyeneket? Hiszen szeretem. Igaz, hogy keveset van velem, de amikor nem forgat akkor még is velem van.
- Min gondolkodsz ennyire? – röppentett vissza Missy a való világba.
- Áh, semmi. – legyintettem.
- Engem nem csaphatsz be. 3 hónapig voltam veled összezárva, annyi idő alatt megismertelek. Na, gyerünk. – mosolygott
- Tényleg semmi. – hajtottam le a fejem.
- Szandra. Bízhatsz bennem – fogta meg a kezem.
- Rendben. Ugye tudsz titkot tartani?
- Persze.
- És amit most mondok, azt soha senkinek nem árulhatod el, rendben? Különben ha ez kitudódik, akkor még több fotós rám fog hajtani. – néztem a szemébe.
- Bízhatsz bennem – fogta meg a kezem.
- Hát, hogy értsd, kezdem az elején. Ismered Taylor Lautnert?
- Viccelsz? Rajongója vagyok – derű jelent meg az arcán.
- Akkor most dobni fogsz egy hátast ettől – kuncogtam el magam – Taylor és én tavaly, együtt jártunk. Amikor még egyikünk sem lett még híres. És ő volt a legelső szerelmem.
- Aaaaa – tátotta a száját hangosra. – És ezen mi olyan borzasztó?
- Amikor elment a Twilight forgatásra, 2 hét múlva szakított velem…. Sms- be – nyomtam meg a szót.
- Azt hittem ő egy rendes srác – ráncolta a homlokát.
- Igazából az, de ez most mindegy. Akkor nagyon megharagudtam rá. És a Teen Choice-on találkoztam vele. Bocsánatot kért meg minden, de nem hagytam magam. Mivel a szüleink jóban vannak így másnap nálunk vacsiztak és megbeszéltük, hogy barátok leszünk.
- Komolyan? – nyílt nagyra a szeme.
- Csak egy baj van – csaptam a kezemet a lábamra – azóta mindig veszekszünk valamin. És ma azt állította, hogy tökre megváltoztam, amire felkaptam a vizet, holott ő változott a legtöbbet. És így nagy ordibálás közepette otthagytuk egymást egy bevásárló központ parkolójában. Mert ott összefutottunk és beszélgettünk. És most rosszul érzem magam e-miatt.
- Ryan tudja?
- Ja, röviden eltiltott tőle – húztam el a szám. – De nem tud arról, hogy összefutottam vele.
- Huh. Szandra. Te jóban vagy Taylor Lautnerrel, a farkas fiúval? Áuu – nevetett.
- Hát, jelenleg nem vagyok vele jóban.
- Biztos kibékültök majd. – simogatta meg a vállam. – De csak barátok vagytok? – mosolygott.
- Ühüm.
- A barátok nem szoktak ennyit veszekedni. Vagy mikor jártál vele akkor is veszekedtetek sokat?
- Nem, nem veszekedtünk sokat. Csak néha. De most… ááh. Csak tudod, az a baj, hogy ha meglátom és rám mosolyog vagy bocsánatot kér, akkor egyszerűen nem tudok nemet mondani neki. És pedig nekem kellene tőle kérnem, vagy már nem tudom – hajtottam le a fejem.
- Nyugi. Majd helyrejön a dolog – nyugtatgatott.
- Ja – tördeltem a kezem.
- Deee – hajolt felém nagy szemekkel – egyszer bemutathatnál neki – villogtatta a pilláit.
- Majd meglátjuk – mosolyogtam rá.
- Oké – kényelmesedett vissza a székbe.
Amikor meghozták a rendelésünket elkezdtük iszogatni és Missy mesélte mennyi felkérésük volt, aminek nagyon örültem. Pár aranyos kis rajongóm odajött hozzánk félénken, hogy adjak nekik autogrammot és csináljunk egy közös képet. Nagyon édesek voltak. Persze én boldogan teljesítettem a félénk kis kéréseiket. Lassan kortyolgatva az italunkat, elment az idő és már negyed 8 volt. Igazából még mindig féltem hazamenni, de kockáztattam. És Missynek is mennie kellett. Hazafurikáztam vele, és utána, nagyon lassan én is hazadöcögtem. A telefonom ismét jelezte a nem fogadott hívást, amit Taylor hagyott. Hezitáltam, hogy hívjam –e vissza. Elvégre, inkább én vagyok a hibás, neki kellene haragudnia – gondolkodtam. Nem tudtam mit csináljak. Szorongatom a kezemben a telefont, már a zöld gomb felé nyúlva, de inkább majd később felhívom talán – döntöttem el. A garázs kaput kinyitottam és beálltam az autómmal. Táskámmal a karomon, kiszálltam és bevágtattam a házba. Anyukám, mint mindig épp a konyhában sündörgött. Próbáltam észrevétlenül felillanni a szobámba.
- Szia, megjöttél? – szólt utánam anyukám.
- Igen – bújtam elő a lépcső aljáról.
Csak kérlek, ne mondd, hogy menjek Stelláért, kérlek, kérlek – imádkoztam magamban.
- Na, és jól sikerült? – mosolygott rám.
- Igen, már csak egy dal kell. – színleltem az idegességet.
- Az nagyon jó. Stellát…
- Nem érek rá – vágtam rá sejtve a mondat végét.
- Oké. De azt akarom mondani, hogy Stellát már hazahoztam. – esett le minden kő rólam.
- Remek – mosolyogtam nyugodva.
- Történt valami?
- Nem, dehogy is. Csak kicsit idegeskedtem, hogy jól fognak-e menni a dolgok a stúdióba. – füllentettem.
- Oké. Rendben. Éhes vagy?
- Hát, most hogy mondod – kordult meg a gyomrom. – ma még csak egy kis nutellás izé van bennem. – kuncogtam azon, hogy elfelejtettem enni.
- Akkor, gyere. Csináltam egy kis rántott halat– vett elő egy tányért.
- Uh, nyammi – nyaltam meg a szám.
Ahogy megkaptam a halam, falánk éhesen kezdtem habzsolni. Persze azért normálisan.
- Azért hagyj apádnak is – kuncogott rajtam anyu.
- Oké – kaptam be az utolsó falatot. – Uh, ez fincsi volt – simítottam meg a picit kigömbölyödő hasam.
- Látom ízlett – nevetett.
- Ühüm – álltam fel. – de kicsit elfáradtam, úgy, hogy felmegyek a szobámba és lefekszek – adtam egy puszit anyunak – jó éjt! – intettem.
- Neked is- szólt utánam.
Felslisszoltam a szobámba és ledobtam az ágyam közepére a táskám. Most egy jó forró fürdőre vágytam, úgy, hogy bementem a fürdőbe és elkezdtem teli engedni a kádamat. Közben visszalépdeltem az ágyamhoz és megvetettem, hogy már azt se kelljen. Amikor teli lett a kád, elzártam a vizet, levetkőztem és belecsusszantam a forró vízbe. Sikerült teljesen ellazulnom, és kikapcsolnom az agyam. Hátradöntöttem a fejem és átvettem a víz mozgását.
******
Lazításomból, a Do-We’re in heaven, imádott csengőhangom vetett véget. Kinyitottam a szemem, óvatosan feltápászkodtam, magamra kaptam a köntösöm és bízva abban, hogy a sértett „barátom” az, csúszkálva botladoztam a telefonomig. Nem nézve a képernyőre, nyomtam meg a gombot és emeltem a fülemhez.
- Halló? – lihegtem halkan bele.
- Am, szia – hallottam egy halk hangot, amiért gyorsan rápillantottam a telefonomra.
- Oh, szia – szégyenkezve dőltem rá az ágyra.
- Öhm… haragszol rám? – hallottam a szomorú hangját.
- És te? – kérdeztem vissza ugyanolyan hangon.
- Hát… már nem – fújta ki a levegőt. – de fáj, amiket mondtál.
- Tudom, és sajnálom – löktem el a büszkeség érzésemet.
- Rendben, de én is sajnálom, hogy úgy megvádoltalak. – sajnálkozott.
- Felejtsük el – sóhajtottam.
- Nem ártana egymást újra megismerni, nem? – lett kicsit jobb kedve.
- Hát, nem tudom. Lehet ez nem jó ötlet – jutott eszembe Ryan.
Már a mondat végén megbántam, hogy kimondtam. Éreztem, hogy ezzel ismét kicsit megbántottam.
- Azt mondod… hogy inkább hagyjuk egymást?
- Ühüm – öngettem határozatlanul, pedig nagyon nem ezt akartam.
- De… miért? – váltott ismét szomorú hangnemre.
- Mindig veszekszünk és ez nekem igazán nem kell.
- Ennyiért? – hallottam egy kis düh-t a hangjába.
- Plusz, nem szeretném, ha ezért Ryan felhúzná magát.
- Istenem az a Ryan. Tönkretesz mindent – dörmögte.
- Nem bírod őt igaz? – mosolyodtam el.
- Hát nem. Mindentől eltilt vagy mi? Én nem ilyennek ismerlek, akit el lehet tiltani bármitől.
- Akármennyire is fog fájni ez neked…. de bevallom, hogy ez miattad van.
- Miattam? – dermedt meg.
- Mert nem akarom, hogy elhagyjon. Ő is utazgat, és mindig attól félek, hogy egyszer csak küldd egy sms-t azzal, hogy boccs szakítok – suttogtam.
Emlékeztem vissza arra a délutánra. Lehet, túlzok kicsit. De sms-ben szakítani? Legalább ha felhívott volna, vagy személyesen eljön. Esetleg elmondta volna bővebben az okát, hogy miért szakított.
- Nem azt mondtad, hogy hagyjuk ezt a témát? – szólalt meg 1 perc múlva.
- Tudod nagyon jól, hogy mennyit jelentettél nekem és te csak úgy elintéztél. – emeltem fel kicsit a hangom.
- Én.. csak engedd, hogy megmagyarázzam – győzködött.
- Mindegy. Az a lényeg, hogy te sem és én sem haragszok. És most mennem kell. Szia – nyomtam ki a telefont.
Tenyeremből kiejtve a telefont temettem az arcom a kezembe. Hogy lehet az, hogy még mindig elszomorít? És rosszul érzem magam e-miatt. Tényleg, Taylor akkor sokat jelentett nekem, de ez már a múlt. Túl vagyok rajta – bíztattam magam – vagy nem? – bizonytalanodtam el – De, igen. Túl vagyok rajta – álltam fel határozottan. Nem gondolva erre, visszamentem a fürdőbe, leengedtem a vizet és felöltöztem. A szobámba lépdelve vissza emlékeztem arra a 4 hónapra, ahol még Taylor aktív része volt az életemnek. Az a sok nevetés, csókok, beszélgetések. Kezdett hiányozni. Pedig nem szabadna ilyenre gondolnom, de még is gondolok. Valóban nem lenne jó, Taylor közelében lenni, vagy is jó lenne, de ha nem magamra gondolok, hanem a barátomra akkor nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
Ahogy elértem az ágyam szélét, beleugrottam és fejem búbjáig húzva a takarót próbáltam aludni. Egy újabb emlékkép forgott le előttem.
„- Tudod mit mondtak Jacob szerepével kapcsolatban? – húzta huncut mosolyra a száját. – Na, mit? – ültem fel az ágyon. – Azt, hogy ki kell gyúrnom magam – húzogatta a szemöldökét. – Óh, - álltam fel az ágyról – akkor se leszel izmosabb, mint Brad Pitt – húztam el a szám. – Nnnaa, ezt most megkaptam – durcáskodott. – Jajj már, csak ugratlak. – mosolyodtam el. – Igen, tudom – mutatta a büszke fejét – na, várj csak- kapott el és húzott az ágyra. – Neee lécci! – kapkodtam levegő után, ahogy elkezdett a legCsikisebb pontomat csiklandozni vagy is a talpam. – Taaaylor – fulladoztam a nevetéstől. – Lécci, hagyd abba, nem bírom – sikítoztam. Hírtelen leállt, amitől meglepődtem. Nem szokott ilyen hamar elengedni. – Fejbe rúgtál! – nézett rám a fejét vakarászva. – Ooh – pusziltam meg ott ahol megütöttem. – Bocsi – néztem rá boci szemmel. – Nem fájt, annyira – húzta el a száját, amin én jót röhögtem. – Oh, mit szeretnél? – fektetett le mellé az ágyra. – Hmm, semmit – jött közelebb. Az ajkaimba haraptam, ettől a nézéstől. Amikor így néz rám, olyan melegséget és szerelmet érzek, mint még senki iránt. – Mi lesz velem nélküled, ha elmegyek arra a 3 hónapra! – csóválta a fejét – Veled? És velem? – ráncoltam a homlokom – Bele fogok dögleni – kuncogtam el magam”
Na, jó. Ezt, itt és most hagyd abba Szandra Burke - csapkodtam a fejem. Nem kell, hogy még egyszer bele essek. Barátok vagyunk és ennyi. Úgy kell rá gondolnom. Menni fog ez – legyintettem. Hogy elűzzem a gondolataimat, lassan lehunytam a szemem. Hírtelen eszembe jutott.
- A nyaklánc – ugrottam elő a takaróm alól.
Muszáj volt megnéznem, hogy meg van-e. Bár ebben biztos voltam, hiszen tudom, hogy az emlék dobozomba tettem. Kipattantam az ágyamból, és elviharoztam a gardróbomba, ahol a legfelső polcon egy rejtett helyre van eldugva a dobozkám.
- Jajj már – dörmögtem, ahogy nyújtóztam utána.
Behoztam egy széket, felálltam rá, és leemeltem. Lemásztam a székről, és a földre huppanva nyitottam ki óvatosan. Általában akkor nézek bele, hogyha a hírnév megszállottja leszek, és ez mindig segít a régi emlékeket felidézni. Ez olyan dolog, hogy valaki naplót ír az emlékekről, én pedig fontos tárgyakat rakok el. Amikor kinyitottam a szemem elé tárult minden a régi életemből. Az első, amit a kezembe fogtam, az egy közös fénykép a régi barátaimmal. „Istenem” – kezdett a szemem könnybe lábadni, ahogy felidéztem minden boldog, közös percet velük. Nem, nem a szomorúságtól pityergek, hanem a boldogságtól. Hogy milyen csodálatos barátaim vannak/voltak. A sok nevetés, hülyülés, vásárlás, és a legfontosabb, hogy amikor magam alatt voltam mind ott voltak mellettem. Nagyon hiányoznak. Főleg Kíra, akárki akármit hisz, még mindig ő a legjobb barátnőm. Attól, hogy kevesebbet beszélünk. Letettem magam mellé a képet, és egy másikat vettem elő. „Oh” – mosolyodtam el. A kép a 15-dik szülinapomon készült, és ezen a képen Taylor és én vagyunk, ahogy táncolunk. A képre volt ragasztva az a nyaklánc. „Még mindig ugyanolyan”- suttogtam, ahogy a kezembe vettem. Nézegettem, szemlélgettem pár percig aztán mellém raktam. „Te jó ég” – fogtam meg azt a kedvenc gitáros medálomat, amit a nagypapámtól kaptam. A szívem összeszorult, és a sírás ismét maga alá vont. „Nem kínozom magam” – gondoltam, ahogy visszapakoltam mindent. Kitöröltem a szemembe felgyülemlett könnycseppeket és visszaraktam a dobozt a helyére. Vissza battyogtam az ágyamhoz, lefeküdtem, és már az álmos szempilláimat lehajtva pár perc múlva mély álomba szenderültem…

2010. július 13., kedd

Living the Dream 10 rész


Gondoltam, minden sort végig járok, és ha kell valami, akkor leveszem a polcról. Ahogy beléptem nem tudtam melyik irányba induljak. Végül balra indultam, ahol az első sorban a lemezek, dvd-k és a könyvek voltak. Pont nem rég jött ki Keri Hilson debütáló albuma, és meg akartam venni, mert szeretem őt meg a számait. Gondoltam megkeresem hát ha, van még belőle. A leghátsó polcon meg is találtam. Kivettem egyet és beledobtam a kosárba. Mentem tovább a következő sorban, ahol az iskolakezdési cuccokat találtam. „Hmm, régi szép emlékek” – gondoltam egy fél mosollyal az arcomon. Már nem kell erre a sorra mennem, mert idén a turné előtt sikeresen letettem az előrehozott érettségit. Hogy, hogy csináltam? Magántanuló lettem így könnyebb volt otthon tanulni magántanárral. Nagyon nehéz volt, mert Decembertől, májusig minden nap tanulnom kellett. Meg kellett tanulnom az egész 4 éves anyagokat. De meg akartam csinálni, mert úgy gondoltam, hogy minden könnyebb lesz így, és már nem kell figyelnem akkor a tanulásra is. A főiskolával úgy vagyok, hogy talán majd egyszer, ha idősebb leszek, akkor megszerzem a diplomát, de ez még messze van. Igaz, hogy Stella idén lesz elsős a suliban, de ő is magántanuló lesz, mert mióta ismert lettem, azóta már az óvodában sem hagyják békén. Így a szüleim úgy döntöttek, hogy ő is magántanuló lesz. Bár ezt nem díjazom, hiszen a legjobb barátságok ott szövődnek, meg minden. Próbáltam őket rábeszélni, hogy ne legyen Stella magántanuló, de sikertelenül. A szüleim azt gondolják, hogy zaklatni fogják Stellát, azért mert ő a kishúgom. Vagy csak azért fognak vele barátkozni. Igen, ez is meglehet. De mi van, ha nem? Kicsit haragszok is rájuk, mert például nekem nagyon jó volt az általános, és a középsuli első éve is. Szóval nem értem… Vállamat megvonva mentem tovább a sorokon. Ezek a sorok inkább ilyen háztartási cuccok voltak, úgy hogy nem sokat bajlódtam ott. Az utolsó sorhoz igyekeztem, ahol a kamerák, mobilok, és az ilyen számítógépes cuccok vannak. Ott mindig szívesen nézelődök. És talán egy új lap-topot is kellene vennem, mert ami most van az már elég régi és kezd elromlani is. A videó játékos sor után, már jött is a lap topos. Rengeteg jót láttam, de nem nagyon értek az ilyenekhez, úgy, hogy nem nagyon tudtam dönteni. Közben még a kosárba dobtam egy új fülhallgatót, mert az enyém már nem szól. Végül három lap-top tetszett meg nagyon. De fogalmam sem volt, hogy melyik legyen. Itt állok csípőre tett kézzel. Még azt hiszik, dili vagyok, vagy valami – gondoltam magamban kuncogva.
- Heey – köszönt oda egy ismerős hang vidáman.
- Öuu.. hello – néztem körbe értetlenül. Nem tudtam hová tenni, hogy kitől származik a hang.
- Itt vagyok – hallottam közelebbről a nevető hangot.
- Óh, szia – találtam szembe magam Taylorral.
- Hát te? – jött közelebb.
- Öhm.. hát cirkálódok a lap topok között. Nem tudom, melyiket vegyem meg. – húztam el a szám.
- Én se nagyon értek hozzá – nézett a lap topos polcra.
- Pedig már bíztam abban, hogy segítesz – nevettem el magam.
- Óh, hát segítenék, ha tudnék – kuncogott.
- Na, jó. Majd talán máskor veszek. Úgy, sem olyan sürgős – indultam el a kosárral.
- És, mit csinálsz te itt? – jött mellettem a saját kosarával.
- Öm.. vásárolok? – kuncogtam el magam a bugyuta kérdésén.
- Ja, hát igen. Mi mást lehet csinálni egy bevásárló központban. – hajtotta le a fejét.
- Gondolom te is.
- Igen. Anyu elküldött, hogy vásároljak. – néztem rá hírtelen meglepődve.
- Érdekes. Az én anyukám is elküldött vásárolni. Mondjuk tényleg nem volt semmi ma reggel a hűtőben.
- És egyedül jöttél? – kérdezte felháborodva.
- Ühüm. Miért?
- Hát, egy ilyen törékeny lányt elengedni… egyedül. Bevásárolni. – kötekedett velem.
- Nem is vagyok az. És el tudok jönni egyedül is, képzeld – fordítottam el a fejem sértődést színlelve.
- Amúgy tudsz róla, hogy a húgod nálunk van?
- Igen. – fordultam vissza. – Most jut eszembe, veled nem is lenne szabad beszélnem. – sütöttem le a szemem.
- Mit tettem már megint? – ráncolta a homlokát.
- Semmit sem tettél.
- Akkor meg?
- Úgy, mond, el vagyok tiltva tőled.
- Óh, már értem. Ryan igaz? – találta ki.
- Ühüm. Elmondtam neki, hogy most már… barátok vagyunk – emeltem ki a szót – és hogy nem kell aggódnia. Erre ő felháborodva esett nekem, hogy nem beszélhetek veled, mert ki tudja, mit akarsz tőlem, meg, ha esetleg beszélnék, vagy találkoznék, veled akkor őt felejtsem el. Meg ilyenek. – piszkáltam a kosarat.
- Ez beteg – kuncogott rajta.
- Elég féltékeny típus. Pedig nincs is rá oka. Amennyit van velem… már 100x megcsalhattam volna. Azt mondta, hogy nem vagy neki szimpatikus – bólogattam huncutul a fejem.
Amire ő értelmetlenül bólogatta a fejét.
- De most összefutottunk, úgy hogy nincs miért kiborulnia Mr. Zöldikének – kuncogott.
- Igaz – értettem vele egyet.
- Amúgy jobban vagy? – tért komolyabb hangra.
- Igen, sokkal jobban – mosolyogtam rá. – Neked, hála – sütöttem le a szemem.
- Ennek örülök – virította ki a csillogó fogait. – Csinálsz délután valamit? – dőlt előre a kosarán.
- Igen, ami azt illeti, igen. A stúdióban leszek. Az új albumon dolgozunk.
- Áh, értem.
- És te? – néztem rá.
- A Valentin nap forgatására megyek.
- Ühüm – hajtottam le a fejem.
- De ha nem lett volna programod, akkor eljöhettél volna velem – mosolygott.
- Nem hiszem, hogy az egy jó ötlet lenne. – húztam el a szám.
- Ja. Mr. Zöldike akkor megver, vagy mi? – kuncogott.
- Ne nevezd így, lécci – kértem tőle. – és nem valami verekedős típus. Meg táncos sem. – árultam el.
- Pfuh. Ez nagy hiba – nevetett. – nem tud táncolni, huh? A nagyember.
- Nem is ismered. És ne bántsd – vettem komolyabbra a hangom.
- Oké. Bocsi – nézett rám huncutul. – csak nem tudom, mit eszel ezen a Ryan-en.
- Nem szoktam rajta enni – húztam fel viccesen a szemöldököm.
- Nem úgy értem – nevetett.
- Jól van. – kuncogtam vele. – és te mit ettél azon a Selenán? – vetettem oda neki.
- Aranyos lány. De nem az én esetem
- Aha. – válaszoltam semlegesen.
- Kérdezhetek valamit? – kérdezte komolyan.
- Öhm… persze – forgattam a szemem.
- Hol a nyaklánc, amit kaptál tőlem? – ráncolta a homlokát.
- Öhm… - hezitáltam – melyik? – tettettem a hülyét.
- Mintha olyan sokat kaptál volna – forgatta a szemét – a szülinapos.
- Nem tudom. Azt hiszem már nincs meg – hazudtam.
- Rendben – fordult el sértődötten, amitől kissé feszült lett a helyzet. – érdekes nekem még mindig meg van. A nyakamba – motyogta.
- Most miért hoztad fel? Az a nyaklánc nem jár, kötöttséggel úgy tudom – szóltam csípősen. – azt hiszed, hogy elmész, megbántasz és még utána is hordani fogom? Hát te el vagy tévedve, már ne is haragudj - vágtam oda sértődve. – Mondtam, hogy felejtsük el az egész múltat, és kezdjük csak barátként. De ha még egy normális barát se tudsz lenni, akkor jobb ha most békén hagysz és elmész. – néztem rá szúrósan
- Jól van. Bocsi – hajtotta le csalódottan a fejét.
- Csak, hogy tudd. Nekem van egy barátom. És ha ezzel arra célzol, hogy miattad lépjek vissza egyet és legyen ugyanolyan, mint…
- mint régen – fejezte be a mondatom.
- Mint régen. Nem fogom megtenni. – fújtam ki a levegőt haragosan. – Úgy, hogy ezt itt és most zárjuk le.
- Jó – adta meg magát.
- Jó – ismételtem.
A további pár percben egy kínos csend állt be közöttünk. A nyaklánccal kapcsolatban hazudtam neki, mivel még mindig megvan abban a dobozban, ahol az olyan emlékeket zárok, amik számomra fontosak. Azt a nyakláncot szülinapomra kaptam tőle. Olyan medál van hozzá, hogy egy szív, amit kétfelé lehet törni, az egyik félre az van vésve hogy LO, a másikra pedig, hogy VE. Az egyik medál pedig Taylornál van, a másik pedig nálam. Amikor megkaptam azt beszéltük, meg, hogy ha szétválunk és évek múltán újra találkozunk, akkor arról ismerhetjük meg egymást. De 1 év után nem nagyon változtunk úgy, hogy… És amikor szakított, akkor haragomban levettem a nyakláncot, és beletettem a dobozba. Kábé ennyi a története, de mindkettőnknek fontos volt akkor, mert az jelentette, hogy összetartozunk. Csendesen sétáltunk egymás mellett a sorok között, és ami kellett bele dobtuk a kosárba.
- Akkor most haragszol rám? – törte meg a csendet Taylor. – Mert azt utálom – nézett rám szomorúan, amitől minden haragom elszállt.
- Nem – hajtottam le a fejem.
- Oké. Akkor, ha gondolod, segíthetek cipekedni – mosolygott rám.
- Az jó lenne. Köszi – bólogattam.
- Vagy, akár haza is vihetlek – kacsintott.
- Autóval vagyok – húztam fel a szemöldököm.
- Neked már jogsid is van? – hökkent meg.
- Hahó, 16 éves vagyok. Persze, hogy van – kuncogtam.
- Akkor jó – bólogatta elégedetten a fejét. – és milyen autód van? – húzogatta a szemöldökét.
- Majd meglátod – mosolyogtam büszkén.
- Gondolom valami POR CHE féle – húzta el a száját.
- Nem. Azért azt még nem engedik a szüleim. De most, hogy mondod….lehet felhozom nekik a témát – vágtam gondolkodós fejet.
- Oh. Akkor valami tragacs? – kuncogott.
- Fogd be. Mondom, majd meglátod. És aki kíváncsi hamar megöregszik. – húztam el a szám.
- Ookéé – kuncogott tovább. – és, hogy állsz a sulival? – hozta fel a fura témát.
- Leérettségiztem idén – nagy mosoly kerekedett az arcomra.
- Esetleg még valami meglepetés? – hökkent ismét.
- Hát öö nem tudom – forgattam a szemem.
- És, hogy csináltad?
- Előrehozott. Hónapokig tanultam rá és így.
- Aszta. Én is idén raktam le, úgy hogy… - vonta meg a vállát.
- Az is jó – kuncogtam.
- Holnap ráérsz majd?
- Miért?
- Hát, lemehetnénk, a partra mondjuk sétálni – húzta el viccesre a száját.
- Taylor – fújtam ki a levegőt – mit akarsz ezzel?
- Csak, mint két barát. Akkor most mondd azt, hogy nem szoktál valamelyik barátnőddel sétálgatni a parton? – mosolygott.
- De, szoktam. De te nem a barátnőm vagy.
- Hanem egy „haver” – hadonászott a kezével.
- Ha megtudná Ryan, minimum, hogy kiherélne – nevettem el magam.
- Tudok, sok olyan helyet ahová nem járnak a fotósok. Hála Istennek mindketten olyan környéken lakunk ahol nem nagyon járkálnak a paparazzik. Hidd, el tudom, mire gondolsz. Eljössz velem, meglátnak és már mindenféle pletykát elindítanak. Ryan begőzöl, én kapok tőle, és akkor valószínűleg te is fogsz kapni. Azt meg én nem akarom. Úgy, hogy bízz bennem és olyan helyre viszlek, ahová nem jutnak be a fotósok.– fújta ki a levegőt.
- Wáow. Te ennyire előre látó vagy? – kuncogtam.
- Hát, szerintem így lenne, de nem biztos – vonta meg a vállát.
- Honnan tudsz ilyen helyekről? Még csak most jöttél vissza. – néztem rá
- Vannak kapcsolataim.
- Ja – néztem a polcokra értetlenül.
- Szóval? – mosolygott huncutul.
- Az olyan lenne, mintha randiznánk – állapítottam meg. – és az még jobban nem lenne helyes
- Muszáj mindig helyesen cselekedni? – bólogatott a fejével.
- És ezt épp te mondod? A jó fiú? – bújtam ki a válasz alól.
- Jól van, gúnyolódj csak. De most az jobb lenne, ha minden hétvégén totál részegen jönnék haza? Vagy cigiznék, vagy drogoznék? A karrieremnek nagyon ártana. És amúgy se vagyok olyan. – nézett rám. – És te sem vagy ilyen.
- Jól van, én sem vagyok ilyen. – adtam fel. – de mi van, ha elmegyek és te meg beárulsz engem Ryannél? – gyanakodtam.
- Ne légy már ilyen. Miért árulnálak be? Most mondtam, hogy nem tudja meg. Mert akkor te is kapnál velem együtt, azt meg nem szeretném. Te nagyon nem bízol bennem – villantotta elő a fogait.
- Egyáltalán miért akarsz velem találkozni? Azt még nem mondtad. – húztam fel a szemöldököm.
- Hogy lássalak. – vallotta be lehajtott fejjel. – olyan nagy baj, hogy szeretek veled lenni? – emelte fel a fejét.
- Az sosem baj. Csak szerintem ez a séta neked többet jelentene, mint nekem.
- Na, jó. Valójában abban bízok, hogy elmondod, majd ott mi van ezzel a Swift lánnyal?! Találkoztam már vele, és szerintem tök aranyos lány.
- Ízlések és pofonok – dörmögtem az orrom alatt.
- De most komolyan.
- Komolyan. – vágtam rá. – Hagyjuk ezt a témát.
- Rendben – mosolygott huncutul. – És új számod van? – kérdezte halkan.
- Aha – válaszoltam semlegesen.
- Szám csere? Hogy fel tudj hívni ha, kellek – nézett rám kuncogást rejtve.
- Öhm – hezitáltam – rendben. Végül is – vontam meg a vállam.
- Helyes. Mondhatod – kapta elő a telefonját.
- Inkább beírom. Nem akarom, hogy zaklassanak, ha esetleg hallgatóznak- suttogtam
- Oké – adta a kezembe.
Beírtam a számomat, aztán egy gombnyomással tárcsáztam, hogy én is el tudjam menteni.
- Tessék –adtam vissza neki.
Kivettem a zsebemből a telefonom és Taylort követve elmentettem a számát.
- Ez könnyen ment – bökött oldalba.
- Azt gondoltad, hogy most „sem” adom meg? – húztam fel a szemöldököm.
- Átfutott az agyamon – húzta el a száját.
Amire én egy nevetéssel reagáltam. Már indultunk a pénztár felé, mivel minden megvolt. Mindketten fizettünk, és elindultunk az autó felé. Taylor ígérete szerint segített nekem cipekedni. Amikor közeledtünk az autómhoz, elővettem a kocsi kulcsot és megdöbbenésemre Taylor is ezt tette.
- Na, ez az én kocsim – nyomtam meg a nyitó gombot.
- Wáoh. Akkor meglepi, mert az enyém meg itt áll veled szembe. - Fordított meg – és az enyém fekete Bmw – erre én nagy nevetésbe törtem ki – most mit nevetsz? – nézett rám kérdőn.
- Hát öhm, amikor befordultam, akkor láttam, hogy ez az autó itt áll és gondoltam tök poén lenne, ha két bmw egymás mellett állna, ráadásul egy fekete meg egy fehér. De elfoglalták a mellette lévő helyet így szembe álltam – kuncogtam tovább.
- Komolyan? – kuncogott velem.
- Igen – fordultam vissza az én autómhoz
- Hm, legalább az autónk márkája legyen ugyanaz – vonta meg a vállát
Segített bepakolni a csomagtartóba, én pedig csak hálásan néztem rá. Mikor mindent bepakoltunk lezártam, és Taylor nekitámaszkodva az autómhoz nyitotta a száját.
- És, mit gondoltál, amikor megláttál a díjátadón? – mosolygott.
- Nem tudom – vontam meg a vállam.
- Én azt, hogy őrület, hogy ott találkoztunk 1 év után. Nem furcsa? Talán a sors – húzogatta a szemöldökét.
- Nem hiszek a sorsban – válaszoltam kissé flegma hangon.
- Na, ezt bár ne mondtad volna – mosolygott továbbra is.
- Ezt hogy érted? – néztem rá kérdőn.
- Tudom, hogy hiszel benne. Ne is tagadd. Ismerlek – biccentette jobbra a fejét egy huncut mosollyal.
- Változtam – húztam el a szám – jaj, hagyj már az ilyen baromsággal – kezdett idegesíteni.
- Hű, azért nem kell felhúznod magad – lépett hátrébb. – de tényleg változtál – rogyott le a válla.
- Miben? – ráncoltam a homlokom.
- Hát, nem is tudom. Mondjuk, hogy nem mindig vagy az a kedves lány, mint voltál – állapította meg.
- De még mindig az vagyok. Csak kezdesz most már kicsit az agyamra menni – vallottam be neki őszintén. – ezekkel a régi hülyeségekkel. A jelenbe kellene élned. Fogd fel, minden megváltozott, minden. – nyomtam meg a „minden” szót.
- Azt tudom. De egyáltalán meg vannak még a régi barátaid? Mert én úgy látom, nem a földön jársz már – püffögött mellettem.
- Igen, még vannak. És igen is a földön járok. Ugyan úgy takarítom a szobám, eljárok a barátaimmal, vásárolok és lejárok a parkba, ha van időm. Csak sokat dolgozom, idősebb és magabiztosabb lettem, ennyi az egész. – hajtottam le a fejem.
- Ez biztos? – vont kérdőre.
- Igen – vágtam rá. – ja, és kiállok magamért. Ami a szívemen az a számon – húztam ki magam. – Na és mi van veled? Olyan büszkén járkálsz a nagy izmaiddal, mint valami pankrátor! – éreztem, hogy ez szíven találja – ja és csajok ezrei futkosnak utánad. Akkor csak mondd, hogy nem használod ki – fújtam ki a levegőt. – Lefogadom, hogy minden második lány reggel az ágyadban akar kelni, vagy levetkőztetni. – néztem rá szúrósan.
- Hát ez az! – emelte fel a hangját – te is már csak azt az izmos pasast látod bennem, huh? Képzeld, nem magamért csináltam, hanem a szerepemért. Nem akartam elveszíteni ezért gyúrtam rá, és ha ez a következménye, akkor el kell fogadnom. Az a baj, hogy akárhová megyek, mindenki az izmaimmal van eltelve. Pedig nem fogok vetkőzni, csak max a szerepekért vagy a fotózáson, de ennyi. És szeretem a rajongóimat. Szerinted én tehetek róla, hogy szeretnek vagy mi? És egyáltalán nem használok ki semmilyen helyzetet. Tudod mióta nem voltam együtt egy lánnyal? Már az idejét se tudom. Te voltál az utolsó, aki nagy nyomot hagyott bennem és most így rám támadsz, azért mert kívülről másnak látszok – izzott a szeme a dühtől és a szomorúságtól
- Te vádolsz meg azzal, hogy én változtam meg – panpogtam vissza. – egyáltalán nem is ismersz. – forrt a vérem a dühtől.
- Igazad van, nem ismerlek – fújta fel magát és nagy léptekkel rohant az autójához.

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.