2011. május 30., hétfő

Szandra Burke's life 111 rész

Teltek múltak a napok, és a hónapok. Minden nagyon jól ment, és Taylorral a kapcsolatunk minden nap csak egyre jobb lett. Ahogy reménykedtünk mindannyian, hamar minden a helyes kerékvágásban ment tovább, és semmiféle feszültség nem volt a két család között. Taylorral mondhatni minden nap együtt vagyunk, még este is, hiszen most már nem igazán kérünk engedélyt ahhoz, hogy egymásnál aludhassunk, mert a szüleink sem szóltak semmit sem. Így mostanában olyan mintha már tényleg együtt laknánk, mert vagy mindig ő van nálam, vagy fordítva. Persze még mindig szoktak kisebb összekapások lenni köztünk, de percek alatt kibékülünk, és lépünk tovább, mintha mi se történt volna. A nyaraláson is túl vagyunk, s ahogy Taylor mondta még a kórházban, Hawaiira mentünk. A két család, és még Lauren és Jace is. Eszméletlen volt az egész hét. Bár én kicsit betegen indultam el nyaralni, hiszen eléggé megfáztam és legyengült a szervezetem, így muszáj volt gyógyszert vinnem magammal, hogy ne legyek betegebb. De hál’ hamar kievickéltem a náthából, és a nyaralásunk harmadik napján, már szinte kutya bajom se volt, de persze attól még a gyógyszereket szednem kellett. A lényeg, hogy életem egyik legjobb nyaralása volt, főleg, hogy Taylor is ott volt. Sokat nevettünk, és… sok szép éjszakánk volt. Persze egy szobába voltunk, mert a szüleinknek kitettük, hogy csak úgy megyünk el, ha együtt aludhatunk. Az elején ellenkeztek, de aztán még is meggyőztük őket. Szinte minden nap lent voltunk a parton, és mindenki szépen le is barnult. Hál’ a partnál rengeteg izgalmas játék volt, amit ki is próbáltunk. A kedvencem az a jacki volt és a banán hajó. Nagyon sokszor mentünk rajta és imádtuk mindannyian. Bár a banán hajón az elején féltem, hiszen annak az a lényege, hogy menet közben essünk bele a vízbe, de miután legyőztem félelmemet, már merészebb voltam.

A nyaralás után pár héttel vagyunk, s épp egy szombati kiruccanásra készülünk a családdal, az állatkertbe, mivel Stella és Make kívánsága az volt, hogy menjünk el megnézni a kis tigriseket, amiket nem rég hoztak az állatkertbe. Bár kicsit megijedtünk Taylorral, hogy ilyen sok ember közé merészkedünk, a testőrük nélkül, de reménykedünk, hogy megbirkózunk a tömeggel. Bevallom már én is nagyon vártam, hogy menjünk, mert vagy 8 éves lehettem, amikor utoljára állatkertbe jártam. És általában mindig jók ezek a családi kiruccanások. Így már kora reggel, ahogy felkeltem, kipattant a szemem, és látva, hogy még Taylor mellettem nagyban alszik, fogtam magam és óvatosan kiszálltam az ágyból. Mostanában sokszor filmezem magunkat, és ez valami szokás lett nálam, így most is egyből a kameráért nyúltam, gondolva arra, hogy majd egy kis kamerás ébresztést kap tőlem most Tay. Beállítottam gyorsan és halkan visszaültem az ágyra, közben rázummolva édes kisfiús arcára, ahogy aludt. Észrevehette, hogy már fent vagyok, mert mocorogni kezdett.

- Hmm…. – motyogott valamit az orra alatt, s lassan nyitotta ki szemét.


Elmosolyodtam, hiszen tényleg annyira aranyos volt, mint mindig. S ahogy a kamera felé jobban felébredt, morcosan fordította a másik oldalra a fejét.

- Na, lécci – kuncogtam el magam – nézz a kamerába – kérleltem mosolyogva.


Kérésemre, visszafordította a fejét, és hunyorogva intett egyet, amin megint kuncognom kellett.

- Jó reggelt Taycica – mondtam neki ismét kuncogva. Nem említettem még, de a hisztis kirohanásai miatt elneveztem Taycicának, ami az elején nem tetszett neki, de utána már megbékélt új becenevével, amin csak én hívhatom.
- Neked is – ásított nagyot elmosolyodva – most már leállíthatod a kamerát.
- A-a – ingattam a fejem – várod a mai napot?
- Ühüm – bólogatott kómásan.
- Mit fogunk ma csinálni? – beszéltettem.
- Megnézzük az ikertesóidat – motyogta – a nagycicákat.
- Így van – kuncogtam. Oroszlán a horoszkópom, így érhető, hogy miért vagyok oda értük.
- És megnézzük a papagájokat. A másik ikertesóidat – erre már kérdőn néztem rá – te is sokat beszélsz – válaszolt arckifejezésemre.
- Ah – nyúlt O-ra a szám és kuncogtam el magam – Nem is – védtem magam – na, jó. Talán egy kicsit – kuncogtam – és ugye megnézzük a nagy cápákat is – erre kimerevedtek a szemei, ugyanis köztudott, hogy Tay fél a cápáktól.
- Még az kellene – kuncogta el magát.
- Úgy is akváriumba vannak. Az ócenárium résznél. És oda is bemegyünk majd, ugye?
- Ühüm – bólogatott, megadva magát.


Megpusziltam az arcát, reggeli pusziként, majd leállítva a kamerát, kiugrottam az ágyból és izgatottan mentem a fürdőbe elvégezni a szokásos dolgaimat. Miután végeztem, a gardróbba indultam, s mosolyogva figyeltem, hogy Taylor is már felkelt az ágyból, viszont még mindig elég kómásan ült ott.
Jó kedvem volt és az idő is csodás volt odakint, így egy kis nézelődés után, egy nyárias ruha mellett döntöttem. Hamar felkaptam magamra, és a fürdőbe lépve, Taylor elé bevágódtam a tükörhöz, aki csak elmosolyodva figyelte, kitörő jó kedvemet. A hajamat összefogtam, és egy hajráfot raktam még bele, hogy ne lógjon a szemembe a frufrum, és a sminkes dobozomhoz nyúlva, felkentem egy kis festéket. Taylor is nagyban „szépítkezett” a hátam mögött a tükörben, s látva hogy szerencsétlenkedik a hajával, ránéztem, majd unottan nézett vissza rám a tükörből.

- Ne segítsek? – kérdeztem elmosolyodva.
- Jó, lenne – morogta – most sehogy se sikerül beállítani.
- Ne idegeskedj már ezen – kuncogtam rajta és fordultam vele szembe – hogy is szoktad? Így oldalra? – emlékeztem vissza, hogy is szokta bezselézni a haját.
- Aha, valahogy úgy – motyogta.


Gyorsan megcsináltam neki, majd kicsit oldalra hajoltam, hogy megnézhesse a tükörbe.

- Jó lesz?
- Nagyon is – mosolyodott el.


Még egyszer megnézte magát a tükörbe, amit végig figyeltem, majd két kezével közre fogva a szekrénynél, lágyan megcsókolt. Mosolyogva váltunk szét és visszatérve a szobámba, felhúztam egy papucsot, illetve elővettem egy kisebb oldaltáskát, amibe bele is pakoltam a fontosabb dolgaimat. Majd miután Taylor is kész lett, lementünk a földszintre, ahol már Stella izgatottan nyüzsgött.

- Megyünk a tigrisekhez, megyünk a tigrisekhez – ugrándozott körülöttünk, ahogy lementünk.
- Hát téged meg mi lelt? – kuncogtam rajta és simogattam meg a buksiját.
- Megyünk a tigrisekhez, megyünk a tigrisekhez – folytatta tovább.


Taylorral összenéztünk, majd ő is elnevette magát. Látva, hogy anyukám jön-megy a konyhában úgy döntöttem, hogy segédkezek neki összecsomagolni azt, amit akar hozni.

- Segítsek? – néztem rá mosolyogva.
- Hát… - nézett körbe magán – nem kell, köszi – mosolygott.
- Mikor is jönnek Debiék?
- Hm… - nézett az órára – 10 perc múlva talán.
- Akkor biztos ne segítsek? – kérdeztem rá mégegyszer.
- Biztos – mosolyodott el.


Így visszamentem Taylorhoz, aki körül, még mindig Stella ugrándozott, s kuncogva figyeltem, ahogy Taylor már majd elszédül attól, hogy Stella körbe-körbe ugrándozik.

- Imádom a tigriseket, imádom a tigriseket! – újított a mondatán Stella, mire még nagyobb nevetés tört ki belőlem.


Jó volt látni, hogy ennyire várja már ezt a kis kirándulást. Csak nehogy véletlenül beszökjön a tigrisek közé a végén, mert akkor, ajaj, lesz.

- Segíts! – tátogta Tay nekem.


Erre ismét csak elnevettem magam, hogy nem tud leszerelni egy 8 éves kislányt, de segítettem rajta. Kézen ragadtam és kimentünk az autóhoz, ami már készenlétben állt.

- Félelmetes húgod van – mondta elnevetve magát.
- Te meg nem bírsz el egy 8 évessel!
- Hát dehogynem! – vágta rá.


De mielőtt válaszoltam volna, elmosolyodtam és hírtelen Debiék érkeztek meg, s ahogy leparkoltak Make egyből kiugrott az autóból, majd Stella is kijött, és egymás kezét megfogva kezdtek el ugrándozni.

- Megyünk a tigrisekhez, megyünk a tigrisekhez – ugrándoztak mindketten.
- Hajaj, mi lesz ma itt – vakartam meg a fejem a két felpörgött kiscsajra nézve.
- Hát… nem tudom – kuncogta el magát – lehet nyugtatót kéne csempészni az italukba.
- Jaj, de bolond vagy! – durrogtam le a rossz ötlete miatt.
- Csak vicceltem – kuncogott.
- Reméltem! – vágtam rá.


Hírtelen olyan éhség tört rám, hogy majd éhen haltam. Nem tudom honnan jött elő ez az érzés, de előtört valahogy. Úgy éreztem, hogy azonnal ennem kell valamit.

- Te nem vagy éhes? – néztem Tay-re.
- Nem. Mert, te igen?
- Majd éhen halok! – vágtam rá.
- Akkor menj és kapj be valamit gyorsan – vonta meg a vállát.
- Igaz – bólogattam.


De mielőtt bementem volna, gyorsan köszöntem Debiéknek, és látva, hogy még anyukám pakolászik, elcsentem egy szendvicset az orra elől, amit csak mosolyogva figyelt, és mohón bekapkodtam. Bár kicsit ülepedett az éhség érzetem, de még mindig az voltam. Arra gondoltam, hogy majd az állatkertben eszünk valamit, így próbáltam nem enni többet. Visszamentem Taylorhoz, aki már nagyban Nickkel beszélgetett, s várták, hogy végre induljunk.

- Na, ettél? – mosolyodott el, ahogy odaértem.
- Ühüm – bólogattam.
- És mit ettél?
- Elcsentem egy szendvicset – vallottam be elkuncogva magam.
- A kis malac – hülyéskedett velem Nick, amire kissé sértődötten reagáltam, hiszen lányoknak nem mondhatnak olyat, hogy kis malac.
- Vagy te kis malac! – vágtam rá.
- Ne malacozd már le! – szólt rá Taylor, védve engem.
- Látod? Ennyi vagy! – nyújtottam ki Nickre a nyelvem.
- Persze, most nagy a szád, mi? – húzta fel a szemöldökét Nick.
- Nagy a szám nekem Taylor nélkül is – vágtam vissza.
- Persze, persze. El hisszük – bólogatott.
- Persze akkor meg nyalizol, amikor ilyen meg olyan VIP klubba akarsz menni, mi? – mondtam viccelődve.
- Hát, nem?! – vonta meg a vállát
- Testvéri szeretet, mi? Pföh – mondtam Nicknek incselkedően, a szám sarkában megbújó mosollyal.


Pár másodperc múlva, mindannyian elnevettük magunkat, s rá már jöttek is a többiek kifelé. Így Stella, Make Debi és Dan beültek, majd én, anyu, apu, Tay és Nick, szintén beültünk, és elindultunk az alig 1 órás útra. Út közben nem sokat beszélgettünk, csak hallgattuk a zenét a rádióba, én pedig nem értettem miért, de még mindig éhes voltam. Persze nem mondtam, mert Nick megint elkezdene viccelődni és lehet ezúttal megsértődtem volna, mert vannak néha csípős beszólásai. Igazából izgatott is voltam, de az egész oda úton csak azon járt az eszem, hogy mikor fogunk már enni. Pedig még ott se voltunk. Legszívesebben megettem volna, egy nagy lángost. De, hogy eloszlassam a gondolataimat, Taylorhoz bújtam, s inkább a rádióban lévő zenékre koncentráltam, hátha az eltereli a finom ételekről a gondolataimat.

Reményeim valamilyen szinten beálltak, mert az út további részében csak magamban dúdolgattam a dalokat, és néha-néha amikor Nick elmondott egy viccet, azon kezdtünk el nevetgélni. Viszonylag hamar oda is értünk, de mivel elég sokan voltak, így beletelt 10 percbe, míg parkolóhelyet találtunk. Végül a bejárattól kicsit távolabb tudtunk leparkolni, s ahogy kiszálltam, kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Megvártuk, míg mindenki összeszedi magát, majd Taylorral kézen fogva, indultunk meg a családdal. Látva a sok autót, és a sok embert, bevallom beparáztam egy kicsit, hiszen nem számítottam arra, hogy pont ma ilyen sokan lesznek.

- Jaj, Taylor mi lesz itt! – néztem rá félve – látod, mennyien vannak? Lehet jobb lett volna, ha valamelyikünk testőrét magunkkal hozzuk.
- Nem lesz itt semmi gond – kuncogott mellettem.
- Remélem – fújtam ki a levegőt.


Sokak pillantását éreztem magunkon, de mondjuk ez még nem is zavart, hiszen megszoktam. Attól féltem, hogy nehogy egy csoport letámadjon minket, aztán a végén meg az lesz, hogy be se jutunk az állatkertbe. De ahogy sétálgattunk egyre jobban elmúlt az a kis félelmem, főleg látva, hogy erre rendőrök is járkálnak. A pénztárhoz érve, mindegyiknél volt jócskán nagy sor, de mi kifogtunk egyet, ahol épp nem sokan voltak, így a szüleink egyből megálltak ott, kiváltani a jegyeket. Én csak nézelődtem jobbra-balra és próbáltam bekukucskálni az ajtó túloldalára, hátha látok valamit, aztán hírtelen elénk jött három tini lány, akik csillogó szemekkel álltak meg Taylor előtt.

- Ssszz… sziasztok – néztek ránk hitetlenkedve.
- Sziasztok – köszöntünk szinte egyszerre.
- Csinálhatunk egy képet Taylor? – néztek rá izgatottan – és veled is Szandra? – néztek rám
- Persze – mondta Tay, s mosolyodott el


Idehívták gyorsan az anyukájukat – gondolom, hogy ő lehet az – majd beálltunk, és le is kaptak minket.

- Köszönjük szépen – mondták a lányok vigyorogva.
- Nincs mit – válaszolt helyettem is Taylor.


Miután elmentek, csak elmosolyodtam, tudva, hogy ez sem lesz valami békés nap számunkra.

- Kezdődik – motyogta Taylor mosolyogva.
- Ühüm – bólogattam, s kuncogtam el magam.


Belepusziltam az arcába, majd látva, hogy épp anyuék megvették a jegyet, odaléptünk hozzájuk, és elindultunk befelé. Leellenőrizték a megvett jegyeket, és már mehettünk is befelé. Már az eleje szép volt az egész vadasparknak. Mindenhol fák, és jó volt a levegő is. Stelláék egyből nekifutásból indultak az első állatokhoz, amik a pingvinek voltak, egy szép medencében. Csillogó szemekkel nézték, ahogy úszkálnak ott, s üvegen keresztül kezdtek nekik dobolni, amin kuncognom kellett, olyan édesek voltak. Apukám volt a fotós most, így persze lefotózta Stellát és Make-t, egy amolyan „pillanatkép” keretében, így megmaradt az aranyos emlék, ahogy szólongatják a pingvineket. Ezután átmentünk a szemben lévő medencéhez, ahol fókák úszkáltak. Csodálkozva néztem, hogy milyen nagyok és még hozzá milyen szépek. Folyamatosan ott úszkáltak a medence szélénél, s a két kislány, ismét felhevülve köszöngettek nekik. De mivel volt egy korlát, amin nem nagyon tudtak átlátni, Taylorral fogtuk őket, és ráállítottuk, hogy jobban lássanak. Apu ismét kattogtatta a fényképezőjét, s ezeken már mi is rajtuk voltunk. Pár percig még ott álltunk, míg a lányok kiélték magukat, s tovább mentünk immár egy nagy ketrechez, amiben a jegesmedve úr volt.

********

Körülbelül 1,5 órája sétálgathattunk ebben a nagy parkban. Megnéztük a jegesmedvét, a rénszarvasokat, sirályokat, sőt megjártuk az ócenáriumot, ahol rengeteg gyönyörű hal volt, és három nagy cápa. Egyszerűen csoda szépen meg volt csinálva az a hely. Sokat fotózkodtunk ott. Ebben a trópusi épületben, fentebb mentünk, ahol meg lehetett nézni a kígyókat, és az egyéb csúszó-mászókat, amiket végig egy undorral az arcomon néztem, hiszen utálom a csúszó-mászókat. Ebben az épületben rengeteg állat volt. Találkoztunk még 2 krokodillal is, és a többi hüllővel. Aztán már majdnem a tetején voltunk, ahol iszonyat meleg volt. Ott legfelül volt két maki majom, akik épp játszottak így jól elszórakoztunk rajtuk. Sőt az egyik még grimaszolt is. Aztán lefelé kellett indulni, és két függő hídon kellett átmenni, amit a drága Taylorom és a drága bátyám, Nick elviccelt. És nekik az volt a vicc, hogy amíg mi átmentünk azon a félelmetes függő hídon, ők mozgatták. Persze jól lemorogtam őket, mert megijesztettek mindketten, de utána csak nevettünk rajta. Volt ott egy szép vízesés is, ahol ismét csináltunk néhány fotót. Bevallom már alig vártam, hogy kijöjjünk ebből az épületből, mert iszonyat melegem volt, nem csak nekem, de mindenkinek. Majd végre, ahogy kiértünk leültünk az ottani egyik lócára, pihenni egy kicsit. Hírtelen megcsapta az orromat egy finom illat, s erre ismét elkapott egy nagyon heves éhség érzet. Az illat fele fordítottam a fejem, s csillogó szemekkel néztem oda, látva, hogy finom friss nagy perecet árulnak. Nagyon megkívántam. Pedig nem igazán vagyok oda a perecért, de most valahogy enni akartam belőle.

- Kértek perecet? – néztem mindenkire – mert én veszek. Éhes vagyok – simogattam meg a hasam kuncogva.
- Úgyis mindjárt eszünk, kibírod – mondta anyu.
- A-a. Perecet akarok enni! – makacskodtam.
- Én is! – állt fel Stella, s így már ketten voltunk.
- Én is kérek – szólalt meg Make, mire elvigyorogtam, győzedelmet aratva.
- Jól van, vegyetek! – sóhajtott anyu.
- Majd én, meghívlak titeket – fogtam meg a kezüket és indultunk a pereces standhoz.


Vettem mindhármunknak egyet, egyet, majd fizettem és visszamentünk a többiekhez. Közben nem bírtam ki, hogy ne harapjak bele, így ahogy letörtem magamnak egy kicsit, és bekaptam, mintha nem is tudom… a mennyországba lennék, annyira jól esett.

- Kérsz? – ültem le Tay mellé s kínáltam meg.
- Nem – ingatta a fejét kuncogva.
- Mit nevetsz? – kaptam be egy újabb falatot.
- Úgy tömöd magadba ezt a perecet, mintha sose ettél volna ilyet – kuncogott még mindig, látszólag rajtam.
- Hm… - vontam meg a vállam – éhes vagyok.
- Azt látom – mosolygott.


Míg megettük a kiscsajokkal a vett kaját, addig ott pihentünk és meglepetésemre egész békés volt. Bár néztek ránk sokan, de nem nagyon jöttek oda, maximum 1-2 rajongó. És ennek örültem is, hiszen legalább enni hagytak. Miután megettük, elindultunk azzal a tudattal, hogy keresünk egy asztalt magunknak, ahol mindenki tud enni. Mintha piknikeznénk. Sokan csináltak így ebben a parkban. Közben persze folyamatosan néztük az állatokat. S elhaladtunk a orrszarvúknál, a zebráknál, a zsiráfoknál, a fekete párducoknál, ahol meg is álltam jó néhány percre, majd elértük a fehér tigriseket is. S ezen állatok látványára, a két kiscsaj szinte azonnal „bevadult” és egyből ahhoz a ketrechez indultak. Nagyon szépek voltak. Gyönyörű fehér tigrisek. Apu gondoskodott arról, hogy megmaradjanak képek formájában. Jó néhány percet töltöttünk ott, míg a csajok csodálkoztak ezekben a szép állatokban. Majd valahogy rávettük őket, hogy induljunk tovább. Így folytattuk az asztalkeresést. Közben ismét elmentünk több állat mellett, mint például az elefántok, akik mellesleg nagyon aranyosak és jó nagyok voltak, s elhaladva mellettük, végre találtunk egy üres nagy asztalt, ahová egyből lepakoltak anyuék. Mivel volt az asztaltól pár méterre egy orrszarvú szobor, amire fel lehetett ülni, Stella és Make rá akartak ülni erre, s amíg anyuék kipakolták az enni-inni valókat, addig kézen fogva mentem el velük addig. Majd mihelyst szabad lett a szobor, felültek rá külön-külön és csináltam róluk 1-1 képet. Ezután visszamentünk, és a sok ennivaló látványára, újra megéheztem és majd kilyukadt a gyomrom, annyira megkívántam az előttem lévő ételeket. Egyből vettem abból, ami a kezem ügyébe került, és falánkan kezdtem el magamba majszolni. Közben jókat nevettünk és jól éreztük magunkat. Esküszöm így kint enni sokkal jobban esik, mintha egy étteremben vagy bárhol ennék. Tényleg minden falat olyan jól eső érzéssel ment le.

- Csappant az étvágyad Szandra – hallottam meg apu hangját, mire felkaptam a fejem, s elszégyellve magam figyeltem, hogy mindenki engem néz.
- Mert? – nyeltem le az épp megemésztett falatot.
- Hát… csak úgy látom lement néhány szendvics, meg a sütiből is ettél meg jó párat – magyarázta – nem mintha baj lenne. Úgy is mindig olyan keveset eszel.
- Hát… most jól esik – vontam meg a vállam.


Taylorra néztem, aki mosolygott rám felhúzott szemöldökkel, amit nem igazán értettem.

- Mi az?
- Semmi – mondta kuncogva rajtam.
- Jaj, már! – hajtottam le a fejem hírtelen elmenve a jókedvem.
- Mi a baj? – kérdezte anyu.
- Áh, semmi! – hajtottam le a fejem megsértődve – csak egész nap ezzel az evéssel szekáltok. Ha eszek az a baj, ha nem eszek meg az a baj! Reggel az a bolond lemalacozott – néztem Nickre sértődötten – te is nevetsz rajtam – néztem immár Taylorra – meg apu is izél, hogy mennyit eszek. Na! – vágtam be a durcát.
- Jaj, én nem azért nevettem – húzott magához Taylor próbálva kibékíteni.
- Mindegy – húzódtam el tőle sértődötten.
- Én is csak viccelődtem – motyogta Nick.
- Jó. Mondom, hogy mindegy! – mondtam ismételve önmagamat, immár kicsit ingerültebben.


Próbáltam azt mutatni, hogy nem foglalkozok vele, hogy ne legyen feszültség miattam, de Taylorra tényleg megsértődtem. Rosszul esett, hogy így kinevetett. Lehet, túlreagálom, de most ezt érzem. Főleg most, hogy nem vagyok jó kedvemben. Éreztettem is vele, azzal, hogy pár centire elhúzódtam tőle. Hál’ istennek a többiek között nem lett feszültség, mert tovább tudtak jó kedvűen nevetgélni, majd miután mindenki jól lakott összepakoltunk, és tovább indultunk, állatokat fürkészni. Direkt elkerültem Taylort, s két karomat magam elé fontam, hogy még véletlenül se fogja meg a kezem. Magam mögött hagytam, s inkább anyuval, Debivel és a két kiscsajjal mentem tovább, hátra hagyva a férfiakat. Éreztem, hogy végig engem néz, de nem néztem hátra, hogy biztosra vegyem ezt. Pont egy olyan ösvényen jártunk, ahol épp nem voltak állatok, csak néhány láma, amit nem sokáig néztünk, majd egy boltos sorhoz értünk, ahol mindenféle ajándéktárgyak voltak. Volt egy egyfajta jósoló automata vagy micsoda, amibe bele kellett tennünk a kezünket és állítólag megjósolja a jövőt, amire egyből „rácuppantak” a kislányok, így megálltunk ott, hogy megcsinálják. Engem jobban vonzott az ajándék boltban látott nyakláncok és karkötők, illetve mindenféle különleges tárgyak, így míg megcsinálták, addig ott elkezdtem nézelődni. Mindig is szerettem a különleges karkötőket, így kiválasztottam kettőt, és meg is vettem. De mikor visszanéztem ahhoz a jósolós micsodához, szem forgatva néztem, hogy már mindenki akart csinálni belőle. Így visszamentem, s Taylortól pár méterre, karba tett kézzel álltam meg. Tudtam, hogy engem néz, mivel végig ezt éreztem. Majd hírtelen, a szemem sarkából láttam, hogy felém indult, de nem mozdultam semmit sem. Közelebb lépett, s átkarolt a nyakamnál, majd óvatosan magához húzott.

- Mi a baj? – suttogta a fülembe.
- Semmi – vágtam rá semlegesen.
- Látom rajtad – motyogta – mi a baj? – kérdezte még egyszer.
- Hát szerintem neked is rosszul esne, ha rossz kedvedben kinevetnélek! – mondtam rá se nézve.
- És ezen akadtál így fent?


Erre csak felhúztam a szemöldököm, de mielőtt valami cifrát vágtam volna a fejéhez, inkább úgy döntöttem, hogy megtartom magamnak, így elkerülve a veszekedést.

- Hm…? – motyogta.
- Hagyjál inkább! – mondtam ridegen.
- Most miért kell ilyennek lenned?
- Te meg lehetnél kicsit megértőbb! De mindegy! – mondtam semlegesen.
- Hát nekem nem mindegy – mondta halkan, hogy mások ne értsék – amúgy se gúnyból nevettem – motyogta.
- Hát? Akkor te azt minek neveznéd? „Jaj de kövér vagy és ezért röhögök rajtad” féle nevetés, vagy mi? – húztam fel a szemöldököm sértődötten.
- Dehogy – vágta rá – ki mondta, hogy az vagy? Nagyon is csini vagy.
- Aha – mondtam semlegesen.
- Felőlem annyit eszel, amennyit csak akarsz. Azon nevettem, hogy milyen aranyos fejet vágtál – motyogta elmosolyodva.
- És ezt most higgyem is el?
- Ez az igazság – mondta lágyan, s puszilt bele az arcomba.
- Persze – vágtam rá.
- De azt se szeretném, ha elrontanád a gyomrod. Ezért is csodálkoztam, hogy így mindent összeeszel ma – magyarázta.
- Te csak ne félts engem. Nem fogom elrontani.
- Rendben, de akkor se haragudj, jó? Nem akartalak én bántani, vagy… kinevetni. Tudod, hogy nem lennék képes arra, hogy tudatosan bántsalak meg – simogatta közben a hajam.


Erre bizony már meglágyultam és kezdtem elhinni, azt, amit mondott. Nyakához borítottam a fejem, így végre hozzáérve, amit máris hiányoltam.

- Csak… egész nap azzal traktál mindenki, hogy eszek állandóan – motyogtam a nyakába – és felhúztam magam.
- Ők se azért mondták. Csak viccelődtek – mondta lágyan.
- Tudom, hogy túlreagáltam, de most mit csináljak, ha ilyen hangulatingadozásaim vannak?!
- Semmi baj – mondta elmosolyodva – oké? – emelte fel az államat, hogy a szemébe nézhessek.
- Oké – forgattam meg a szemem.
- Mosolyt! – mosolyodott el, s erre az egyszavas mondatára, akárhányszor mondja nekem, tényleg mindig elmosolyodok, és így tettem most is – ez a beszéd! – csókolt meg röviden.


Elmosolyodva és sértettség érzés nélkül mentünk vissza a még mindig jósoltató többiek közé.

- Te akarsz csinálni egyet? – kérdezte Tay rám nézve.
- A-a – ingattam a fejem – szerintem a fele se igaz.
- Azért jót lehet rajta nevetni. Én csinálok egyet – vonta meg a vállát.
- Oké – vontam meg én is a vállam.


Épp apukám csinálta ezt a jósolási micsodát, s addig elolvasgattam a többiekét, és meglepő, de tényleg vicces eredmények születtek. Majd Taylor is megcsinálta, és félig-meddig igaz is volt, de ugyanakkor ő is vicces eredményt kapott.

A nap ezután alapjába véve, hamar eltelt. A jósolás után még sok állatot néztünk meg, s késő délután, miután fagyiztunk egyet még bent a parkban, hazaindultunk. Bár ahogy kiléptünk, és megláttam a lángos-t kiírva az egyik boltnál, ami mellesleg bosszúságomra zárva volt, nagyon megkívántam. Mindennél jobban szerettem volna lángost enni, így szegény Taylort azzal zavarítottam meg, hogy kerítsen nekem valahonnan lángost. Hazaúton, apukám és Dan ötlete az volt, hogy álljunk meg még egyszer fagyizni, mert állítólag ismernek valami nagyon jó helyet, ahol isteni a fagyi, így megálltunk ott. De ahogy megláttam, hogy vannak ott ennivalók is, főleg lángos, egyből mondtam, hogy én azt is kérek, mire mindenki meglepően nézett rám, de nem tehettem róla, hogy ennyire megkívántam. Így apukám vett nekem lángost is, és fagyit is, amit hamar be is habzsoltam. Már a nap vége felé nekem is fura volt, hogy állandóan azt érzem, hogy éhes vagyok, de nem igazán foglalkoztam vele. Úgy is, míg Taylorral külön voltunk, rengeteget lefogytam és legalább, most visszajön az eredeti súlyom. Ezekkel nyugtatgattam magam.

Ahogy hazaértünk, kiszálltunk és mivel, ma úgy beszéltük meg, hogy mindenki otthon alszik, így muszáj voltam Taylortól elbúcsúzkodni, holnapig. Majd miután elmentek, segítettem anyukámnak elpakolászni, és azt követve, felmentem a szobámba, és a lap-topomat elővéve, az ágyra heveredtem. Megnéztem a közösségi oldalakat, és mindent ahol fent vagyok, illetve válaszolgattam néhány kedves levélre, majd lassan elkezdtem érezni, hogy az egész napi sétálgatás fáradtsága kezd rám telepedni, így kikapcsoltam a gépet és a fürdőbe indultam. Hamar lezuhanyoztam, majd a pizsamámat felvéve, az ágyba feküdtem, s a tv-t kezdtem kapcsolgatni. Sokáig unottan kapcsolgattam, de hamar rá is untam, így inkább kikapcsoltam, majd magamra húzva a takarót hamar el is aludtam…

2011. május 27., péntek

Szandra Burke's life 110 rész

Szijasztok! Nah itt is van a következő! Remélem tetszeni fog. Jó olvasást, puszi!

Taylor szemszög

Tudtam, hogy most nem szabad eluralkodnia rajtam a vágynak, mert a szüleim kikészülnének, ha így találnának minket, de vizes haja, és legfőképpen vizes teste arra késztetett, hogy megcsókoljam. Ahogy beléptem mögé, Ő hátrálni kezdett, egészen, míg testünk össze nem ért, majd vállamra borította fejét. Mélyen belecsókoltam arcába, majd elrugaszkodott. Nem tudtam mozdulni, mintha a lábam földbe gyökerezett volna, de, ahogy megfordult, engedett a gyökér a lábamban, és vizes ajkaira terelődve a tekintetem, közelebb mentem és két kezem közé fogva arcát, finoman megcsókoltam. Puha és lágy ajkait akár egész nap tudnám csókolni. Kezeit derekam köré fonta, majd a hátamat le-fel mozdulatokkal simogatta, ami először felizzította bennem a vágyat, de próbáltam lenyugtatni és kontrollálni magam. Nem engedtük egymás ajkait. A szívem hevesen vert közelségére, és alig érezhetően beleremegtem szerelmes és finom csókunkba. Majd levegőért kapkodva váltunk szét, és miután elég levegőhöz jutottam, mohón elkaptam ajkait és tovább csókoltam. De most már csak lágy és apró csókokkal halmoztam el, hiszen tudtam, ha belemegyek egy szenvedélyes csókba, abból nekünk jó is kijöhet, de lehet rossz is. Újra szétváltak ajkaink. Mélyen belefúrtam tekintetem az övébe. Ahogy nézett rám, azzal a szerelmes tekintetével… meg tudna őrjíteni vele, jó értelemben. Imádtam ezeket a szemeket, el tudnám nézegetni órákon át. Egyszerűen, ahogy máskor is most is transzba ejtett ezzel a nézésével. Az arcát öntudatlanul is elkezdtem simogatni, majd tudatossá ment át. Majd hírtelen levette rólam a szemét, és homlokunkat összeérintve, hozzám bújt. Megpusziltam a homlokát, s közben arra gondoltam, hogy örökre szeretni tudom ezt a lányt. Akármennyit veszekszünk, mindig ugyanúgy fogom szeretni, és ha olyat is mondok neki, amit másnap megbánok, félre teszem a büszkeségem és akárhányszor megalázkodnék a bocsánatáért. Ezeken gondolkodva, hírtelen eszembe jutott valami. Hírtelen ötlet volt, de nagyon tetszett. Hiszen úgy is szeretni fogom, akkor, mire várjak? Ő a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam, és tiszta szívemből szeretem. És akármennyi baj-t sodor még elénk az élet, úgysem fognak változni az érzéseim. Érezve, hogy szeretném kinyilvánítani hírtelen elgondolásomat, Szandra újra a szemembe nézett. Nem volt bennem félelem. Csak ki akartam mondani, bármi áron. Lehet, a nemleges választ fogom kapni, de próba, szerencse. Ezért sóhajtottam egyet, majd bele is kezdtem.

- Gyere hozzám – mondtam komolyan gondolva, s mosolyodtam el.


Szandra szemszög

- Mi? – hőköltem hátra. Nem voltam biztos abban, hogy jól hallottam-e, így kérdőn néztem rá.
- Gyere hozzám – mosolygott, s ismételte meg az előbbit.


Erre nekem is el kellett mosolyognom, de nem hittem el, hogy komolyan gondolta. Biztos vagyok benne, hogy valami hírtelen ötletként ugrott be neki, ami egyben szerintem őrültség. Hiszen ilyen fiatalon, minden házasság puccsba megy. És bevallom, félek is a házasság gondolatától. Elvégre az csak egy papír. Oké, hogy fehér ruha, meg nagy buli meg minden, de szerintem ez még bőven várhat.

- Nem – vágtam rá mosolyogva, és álltam alá a víz alá.
- Mire várnánk? – kérdezte jókedvűen.
- Taylor, te hallod miket mondasz?
- Tudom, nem így a szokás, de veszek gyűrűt meg minden – motyogta.
- Nem kell az még. Ráérünk.
- De most miért? Úgy is szeretjük egymást, akkor mire várjunk?
- Ez eddig rendben van, de arra nem gondoltál, hogy 18 év alatt senki nem házasodhat? – kerestem gyorsan a megfelelő kifogásokat.
- Szülői engedéllyel, lehet – vágta rá frappánsan.
- És ha már szülők. Szerinted, mit szólnának? Nem hiszem, hogy örülnének.
- Ezek csak kifogások. A mai világban már a 15-16 évesek is összeházasodnak.
- Hát, azok ők. Mi meg mi vagyunk és nem egy normális életet élünk. Szóval ott a média is.
- Mióta számít a média véleménye?
- Jó, igaz. De akkor is – ellenkeztem – őrültség lenne.
- És? Nem baj – mosolygott.
- Bolond vagy! – ingattam a fejem mosolyogva, elhatározásán.
- A-a – jött közelebb – érted bolondulok, ezért akarlak elvenni – győzködött.
- A tied vagyok, nem kell ahhoz papír is!
- Na, jó! – sóhajtott nagyot – de nem adom fel.
- Kérdezd meg mondjuk 2 év múlva.
- 2 év? – húzta fel a szemöldökét – nem hamarkodod el.
- Jaj, de nem értelek. Nincs szükség papírra, ahhoz, hogy bizonyítsam, mennyire szeretlek. És arra amúgy gondoltál, hogy mivel jár a házasság? – húztam fel a szemöldököm – el kell innen költöznöd, és közös házba kell élnünk. Együtt.
- Valld be, hogy csak a házi munkától félsz – mondta viccelődve.
- Ez a másik. Nem lennék jó feleség. Utálok takarítani és az időm nagy részében otthon se vagyok. Majd elnéznéd nekem, hogy folyton Laurennel lógok? Vagy… a munkánk miatt se. Te is utazol, én is folyton utazok. Mi van akkor, ha elmész hónapokra? Otthon leszek egyedül? Vagy ha megyek turnézni, és neked épp akkor nincs forgatásod. Akkor meg te leszel otthon egyedül?
- Jó, jó, értem – kuncogott.
- Én nem a nemet mondom, hanem csak, hogy várjunk vagy 2 évet, míg komolyabbak leszünk meg minden. Most még szeretném élni a tini koromat. Szeretlek, és ezt te is tudod. De szerintem most neked se lenne jó, ha… így élnénk. Csak menjünk el nyaralni és élvezzük az életet.
- Oké – mosolygott – akkor hozzám jössz? – mondta, immár hallva a hangjában némi viccelődést.
- Bolond – csaptam a hasába felnevetve.


A hangulat immár jó kedvű volt, de nem nagyon tudtam kiverni a fejemből, ezt a házasságos dolgot. Szeretem Taylort, de nekem ez túl gyors lenne. Rémisztő belegondolni, hogy mit kell csinálni egy házasságban. Persze, viselkedhetünk úgy is, mint két eszeveszett tini, de akkor mit szólnának hozzá a külső szemlélők?! Biztos, hogy vagy bolondnak, vagy őrültnek tárgyalnának el minket. De azt viszont komolyan gondoltam, hogy 2 év múlva már szóba jöhet, hiszen biztosan addigra komolyodunk. Addig viszont, élvezzük az életet és azt, hogy vagyunk egymásnak.

Ezeken gondolkodtam, míg lefürödtünk, majd miután végeztünk, mindketten felvettünk egy pizsamát, ami most nekem Taylor felsőjéből állt és visszamentünk nevetgélve a szobájába.

- Nem vagy éhes? – kérdezte, ahogy lehuppantam az ágyra a tv távirányítójával.
- Hmm… kicsit – válaszoltam, közben kapcsolgatva.
- Hozok fel valamit akkor – ment ki a szobából.


Egyből kedvenc csatornámra kapcsoltam, amin ezúttal semmi izgalmas nem ment, így hírtelen eszembe jutott, hogy épp ma is adják a Vámpír naplókat, így egyből oda kapcsoltam, és épp kezdődött. Reméltem, hogy Tay nem fogja bánni, ha ma azt nézem. Pár perc múlva egy tálca szendvicsekkel jött be, majd lehuppant mellém és egyből elkezdte falatozni, vele együtt én is.

- Mit nézünk? – kérdezte két falat között.
- Vámpír naplók – vágtam rá.


Erre hírtelen félrenyelt, és köhögni kezdett, amit nem értettem igazából. Lehet véletlen volt, vagy azért, mert ma Vámpír naplókat nézünk.

- Meg ne fúlj itt nekem – ütögettem meg a hátát.
- Vámpír naplók? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, miután jobban lett.
- Ühüm – bólogattam.
- Szereted?
- Nagyon – vágtam rá.
- Mióta?
- Amióta a kórházba voltam, mert?
- Hát… - vonta meg a vállát.
- Oh, jah, vagy ők a konkurencia? Nem bírod őket vagy mi?
- Az egész Stephenie Meyer történetet lemásolták – morogta.
- Ez nem igaz – ingattam a fejem – csak sok a hasonlóság.
- Aha – motyogta – elég nagy hasonlóság az, hogy egy ember meg egy vámpír szereti egymást, aztán már azt is hallottam, hogy a második évadban farkasok is lesznek – vonta meg a szemöldökét semlegesen.
- És itt vége is a hasonlóságnak. Ez sokkal izgalmasabb és sok benne az akció meg minden.
- Oh, akkor most jelentetted ki, hogy jobban szereted azt a sorozatot?
- Nem! – vágtam rá – szeretem a Twilightot is, de nehogy azt hidd, hogy miattad. Persze azért is, de jó az alap történet. Csak már kicsit unalmas. Tudom, mi fog történni, de a Vámpír naplókban mindig van valami csavar. És ezért olyan izgalmas – mosolyodtam el – na, meg persze Ian miatt – motyogtam az orrom alatt, remélve, hogy nem hallotta meg.
- Ian Somerhalder? – húzta fel a szemöldökét.
- Mindenkinek kell valaki, akiért rajonghat – vontam meg a vállam.
- Na, jó. Ezt meg se hallottam – vette el mellőlem a távirányítót, és sértetten elkapcsolta a tv-t, mire megdöbbenve néztem rá.
- Most miért kapcsoltad el? Ne légy már bunkó!
- Nem vagyok bunkó! – mondta felemelve a hangját.
- Te csak ne emeld fel rám a hangod! – húztam fel a szemöldököm.
- Azt csinálok itt, amit akarok. Ez az én szobám még tudtommal! – vágta rá, mire elképedve néztem rá.
- És még te akarsz házasodni? Hagyjuk inkább – mondtam semlegesen és jöttem ki a szobából.


Rosszul esett, hogy így beszélt velem, pedig semmi rosszat nem tettem. Most attól, hogy szeretem Ian Somerhalder-t, mint színész, nem kell így felkapnia a vizet és féltékenykedni. Még rám mondja, hogy hisztis vagyok, holott nekem is lehetne miért cirkuszolni, e miatt a rajongások miatt, hiszen tudom, hogy odáig van Megan Fox-ért és Jessica Albáért is, még se szólok, amikor a tv előtt csorgatja a nyálát rájuk. Na, jó azért nem csorgatja a nyálát, de ha megy egy olyan film, amelyikben ők szerepelnek, el se lehet rángatni a tv elől. Viszont velem nem babrált ki, hiszen lementem a nappaliba, és magamra terítve egy pokrócot, bekapcsoltam a tv-t, majd halkra állítva, néztem tovább veszekedésünk tárgyát. Bíztam abba, hogy át gondolja miket is vágott a fejemnek, és lejön minimum bocsánatot kérni. Ha pedig nem jön le, akkor itt alszok a kanapén. Annyi gond legyen. Ugyanis ilyenkor nem lehet a fejével beszélni, így hiába járatnám a számat.

Kábé a sorozat vége felé járt, amikor meghallottam lépteket a hátam mögül, így, hogy ne ijedezzek, hátradöntöttem a fejem, megnézve, hogy ki lehet az. Látva, hogy ki is közeledik, picit megkönnyebbültem.

- Na, mi az. Lehiggadtál? Vagy tovább akarod szidni a fejem? – kérdeztem közben a tv-re pillantva.


Nem válaszolt semmit, s erre kicsit még is megijedtem, hogy talán nem is miattam jött le. De pár másodperc múlva, hátulról átölelt és lágyan belepuszilt az arcomba.

- Ne haragudj! – mondta hangjában érezve az őszinteséget – nem gondoltam komolyan csak… elborult az agyam.
- Mostanában elég sokszor elborul az agyad.
- Tényleg sajnálom – motyogta a fülembe – nem akartalak bántani, sem kiabálni.
- Jó, én nem haragszok, csak örülnék, ha nem rám zúdítanád a mérgedet. Ahogy mondtam, gondolkozz, mielőtt beszélsz. Inkább vegyél két mély levegőt, és csak utána mondd.
- Jól van, na! – motyogta aranyosan.
- Én sem szólok, amikor csorogtatod a nyálad Megan Foxra meg Jessica Albára.
- Igazad van.
- Csak nem értem, hogy egyik pillanatban, majd kicsattansz a jó kedvtől, aztán meg háborogsz meg felemeled a hangod rám – fordultam meg, hogy a szemébe nézhessek – esküszöm néha olyan, vagy mint egy hisztis lány a havija előtt.
- Jó hasonlatokat tudsz mondani – nevette el magát.
- Hát, de ez így van. Én szoktam így viselkedni azelőtt – motyogtam immár én is elmosolyodva.
- Na, gyere ide –kuncogott


Felálltam a kanapén, majd megfordultam rajta, és mosolyogva átöleltem Taylort, így eloszlatva bennem a sértettséget. Átemelt a kanapén, majd mosolyogva adtam egy puszit a szájára, s ezek után lassan visszamentünk a szobájába. Ledőltem az ágyán, majd látva, hogy hagyott nekem pár szendvicset, azt kezdtem majszolgatni.

- Nézheted, ha szeretnéd – vágódott le mellém, távirányítóval a kezében.
- Már vége, úgy, hogy… - vontam meg a vállam – nézz azt, amit akarsz. Elvégre ez a te szobád – idéztem fel, mondatát.
- A tied is – motyogta.
- Hm… oké. De tényleg nézz, amit akarsz – mosolyodtam el.
- Oké – mosolygott.


Ezzel, ahogy gondolhattam volna, egy foci meccsre kapcsolt, és mereven figyelte a képernyőt. Nyugodtan feküdtem ott, és lassan eszegettem a szendvicset, s 1-1 majdnem gól-nál, Tay izgatottan előre hajolt, aztán csalódottan feküdt vissza az ágyba, miután nem szereztek gólt az a csapat, akiknek szurkolt. Én ezt csak kuncogva néztem végig, hiszen nem tudom, mi lehet olyan izgalmas egy foci meccsben. Rugdossák a labdát ide-oda. Leizzadnak és büdösek lesznek. Semmi élvezet nincs benne. Mondjuk az amerikai focit, kicsit megszerettem Taylor által, mivel volt olyan, hogy elcipelt magával 1-1 meccsre. De persze nem rajongok érte.

Majd kábé rá egy órára, miután meg ettem a szendvicseket, levittem a konyhába a tálcát, és érezve, hogy kezd rám ülepedni a fáradtság, bebújtam az ágyba. Taylor is így tett, miután kezdett valamiért unalmas lenni számára a meccs. Lekapcsolta a tv-t, majd még kicsit beszélgettünk, azután szorosan hozzá bújtam, illetve nyakánál átkaroltam és hallgatva egy ideig édes szuszogását, hamar én is álomba szenderültem…

2011. május 24., kedd

Szandra Burke's life 109 rész

Egész éjjel szinte majd felfaltuk egymást. Bár, már nem mondhatom el azt, hogy most először történt meg, de most is varázslatos volt. Tele gyengédséggel, szenvedéllyel és legfőképpen szerelemmel. Elmondhatom, hogy talán életem egyik legjobb éjszakája volt. Nem sokat aludtunk, mert főleg egymással törődtünk és nem igazán tudtuk beérni a másikkal. Majd hajnal körül, mikor már Taylor nem bírta tovább szusszal, csak akkor tudtunk elaludni. Bár én még kis ideig fent voltam, és csak hallgattam a szuszogását, illetve végig mosolyogva figyeltem, édes és kisfiús arcát, ahogy aludt. De nem sokra rá, hozzábújva, én is hamar álomba szenderültem.

**********

Reggel arra ébredtem fel, hogy valaki a nyakamba mélyen belepuszilt, s észbe kapva, hogy ki is van mellettem, egyből el is mosolyodtam.

- Jó reggelt napfény! – suttogta a fülembe lágyan.
- Hm… - sóhajtottam nagyot, kinyújtózva – hány óra? – kérdeztem rekedtesen, egy ásítás közepette.
- Mit számít az? – motyogta.
- Igaz – értettem vele egyet és bújtam közelebb hozzá – nem akarok felkelni – motyogtam.
- Nem is muszáj – ölelt magához finoman.
- De mivel már jól ismerlek, így tudom, hogy te nem tudsz egész nap feküdni! – vetettem el a gyors, egész napi lustálkodás ötletét.
- Ez így van – kuncogta el magát – de, most még lustizhatsz! Nekem sincs kedvem még felkelni – bújtunk össze, melegen tartva az ágyat.
- Juhé! – őrjöngtem kómásan és ásítottam bele még egyszer.


Erre Tay csak halkan felkuncogott, és csak békésen élveztük egymást. Jó volt ez a csend. Végre mondhatom, hogy minden békés most már. Semmi félelem nem volt bennem. Főleg azért, mert itt van velem Taylor, és tudom, hogy nem is fog elmenni. Tudom, hogy szeret és én is Őt. És azt is tudom, hogy vele akarom leélni az életemet, mert biztos vagyok abban, hogy senki sincs hozzá fogható. Tudom, hogy sokat veszekszünk, és vágunk egymás fejéhez olyanokat, amiket, ahogy kimondtuk meg is bántuk, de én akkor is szeretem. Ezek után, kétlem, hogy bárki szét tudna minket szakítani, annyira megerősödött bennünk, legalábbis bennem, minden iránta érzett érzelmem. Még ezek a békés és csendes pillanatok is annyira jók. Pedig csak fekszünk egymás mellett, összebújva. Még is olyan sokat jelent.

Nem tudom meddig feküdhettünk így, de ezeken gondolkodva, az álmosság kiment a szememből, s éreztem, hogy Taylor sem aludt vissza. Így kibújtam ölelésünkből, és felülve az ágyon, kezeimet is kinyújtóztattam.

- Terv a mai napra? – kérdezte Tay elmosolyodva.


Nem tudom miről, de valahogy eszembe jutott, hogy Taylor egyébként a Breaking Dawn-t forgatná, így nem értem, hogy miért is van még L.A-ben.

- Neked amúgy nem a Breaking Dawn forgatáson kellene lenned? – néztem rá.
- Már vége van. Legalábbis nekem – válaszolt mosolyogva.
- Hogy-hogy? – feküdtem vissza a hátamra, s néztem rá.
- Hát… már felvettük az én részeimet.
- Ja – bólintottam.
- Szóval…? Terv? Ötlet?
- Nem tudom – vontam meg a vállam.
- Menjünk le Long Beach-re.
- Megint a partra? – húztam fel a szemöldököm – ne. – ingattam a fejem.
- Érthető, hogy a víz már nem a kedvenced, de azt hittem szeretsz a partra járni.
- Szeretek is, csak már unom! – vontam meg a vállam. Hírtelen eszembe jutott a paintball, és, hogy muszáj oda elvinnem Taylort. Ezekre gondolva, rejtélyesen rámosolyogtam.
- Na, mi jutott eszedbe? – kérdezte szintén elmosolyodva.
- Paintball-oztál már?
- Az nem olyan lövöldözős valami?
- De – vágtam rá.
- Nem, még nem – ingatta a fejét.
- Akkor megvan a mai program – csaptam össze a tenyerem.
- Menjünk… paintballozni? – húzta fel a szemöldökét, halkan felnevetve.
- Miért, az tök jó! – vágtam rá.
- Te már voltál?
- Hogyne! Laurenékkel.
- De hát az fiús játék.
- És? Hol van az megírva, hogy a lányok nem paintballozhatnak, vagy mondjuk, nem gokartozhatnak?
- Sehol – kuncogott.
- Ennyi! – vágtam rá – felhívom a srácokat, és mehetünk. Hidd el nekem, iszonyat jó!
- Ennyire odáig vagy érte? – kuncogott rajtam.
- Aha – bólogattam – igaz másnap csak úgy virítani fogsz a kék-lila foltokban, de annyi baj legyen – legyintettem.
- És…! – nézett rám rejtélyesen.
- Mi és? – húztam fel a szemöldököm.
- Ma cserélünk. Te jössz nálunk – mosolyodott el.
- Jó – vágtam rá – de… először anyukáddal beszélnem kell, emlékszel?
- Tényleg.
- Akkor lehet, áttesszük délutánra a paintballt. Hány óra? – ültem fel, s az órára pillantva, figyeltem, hogy még 10 óra van – felhívod anyukádat, hogy nem-e találkozhatok vele?
- Nálunk is beszélhettek. Nem kell azért találkozót megbeszélni.
- Hmm…. rendben – bólintottam.
- Akkor, ma paintball – sóhajtott nagyot.
- Azt hittem szeretsz akciózni – mondtam egy kacér mosollyal az arcomon.
- Szeretek is – vágta rá elmosolyodva.
- Akkor mi a gond? – húztam fel a szemöldököm – nyugi, kapsz védő felszerelést. Bár szegény Jace-en nem segített a múltkor – húztam el a szám, visszagondolva, hogy szegénynek a legérzékenyebb pontját találtam el.
- Mert?
- Semmi, semmi – ingattam a fejem – de jobb, ha felkészülsz, mert nem kispiskóta az ellenfeled – emeltem fel büszkén a fejem.
- Na, ne mondd! – vágta rá kuncogva.
- De, de – bólogattam – nem kell engem annyira alábecsülni.
- Nem is tettem – kuncogott.
- De komolyan! Nem kell itt izélni, hogy jaj fájt-e vagy valami! Csak keményen – bólogattam mosolyogva.
- Izélni – ismételt engem.
- Jól van, na! – kuncogtam el magam – akkor… elmegyünk nálatok? – váltottam kicsit komolyabbra.
- Ühüm – bólogatott.


Ezzel kimásztam az ágyból, s magamra kaptam egy hosszabb felsőt, majd a fürdőbe mentem, s kis gondolkodás után, végül úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok. Így elhadartam gyorsan Taylornak, hogy hová megyek, majd a zuhany alá álltam, és elkezdtem magamra verettetni a vizet.
Miután végeztem, kiszálltam, és magam köré tekerve egy kendőt, mentem ki a gardróbomba.

- Nagyon dögös! – szólt utánam Taylor kuncogva, ahogy elmentem előtte.


Erre csak kinyújtottam rá a nyelvem, és a ruháim között kezdtem el keresgélni. Nem sokáig kutakodtam, csak egy farmert és egy fehér felsőt vettem elő, rá pedig egy vékonyabb mellényt. Felöltöztem, majd visszatérve a fürdőbe, lófarokba fogtam a hajam, és készen állva léptem vissza Tay-hez, aki még mindig épp öltözködött.

- Lehetőleg anyukáddal négyszemközt akarok beszélni! – szólaltam meg, s erre csak felhúzta rám a szemöldökét.
- Mit akarsz neki mondani, amiről nem tudhatok?
- Semmit, csak… mindegy. Négyszemközt akarok vele beszélni, és kész.
- Ja – mondta semlegesen.
- Most mit hisztizel? Attól, hogy a barátnőd vagyok, szerintem nem muszáj mindenbe beleavatkoznod – húztam fel reagálására a szemöldököm.
- Nem hisztizek – morogta – azt te szoktad csinálni – motyogta alig hallhatóan, de reményeit széttörtem, mert meghallottam, de inkább elengedtem a fülem mögött, mivel nem akarom már a reggelt veszekedéssel kezdeni.
- Most mi bajod van ezzel? Akkor legyél ott, mit bánom én! Na! – fújtam nagyot.
- Jó, mindegy! – vágta rá duzzogva.


Egy kicsit feszült lett a helyzet, de mivel nem akartam még jobban gerjeszteni a feszültséget, így inkább nem szóltam vissza és hagytam hadd duzzogja ki magát. Akárhogy is tervezte, egyszer sem mondtam neki, hogy azt akarom, hogy ott legyen, mialatt az anyukájával megbeszéljük a dolgokat. Mit gondolt? Azért nem szeretném, hogy ott legyen, mert így bizalmasabban tudok beszélgetni Debivel és mindent elmondhatok neki, ami bántja a szívem. Igazából, a legfőképpen az bántott, hogy fájdalmat okoztam nekik a viselkedésemmel és ezért akarok elnézést kérni tőle.

Láttam rajta, hogy még mindig duzzog, így inkább úgy döntöttem, hogy majd a gardróbomba huzakodok fel, így odamentem, s felvettem egy fekete kényelmes nyári csizmát. Majd ahogy felálltam, megijedve éreztem, hogy már a hátam mögé lopakodott, és átkarolva derekamat hozzám bújt.

- Most meg nyalizol, mi? – mosolyodtam el.
- A-a – motyogta, elszégyellve magát – bocsi – motyogta a fülembe.
- Miért is?
- Mert olyan hülye vagyok.
- Nem vagy te hülye, csak gondolkozz, mielőtt beszélsz – vágtam rá.
- Megfogadom – motyogta, kisebb kuncogást elrejtve – akkor béke?
- Én nem haragszok – vontam meg a vállam.
- Akkor jó – puszilt bele az arcomba – most már mehetünk! – jelentette ki.
- Oké – fordultam vele szembe.


Bocsánatkérően nézett rám, s közben elővette azt az aranyos arckifejezését is, amitől mindig majd elolvadok.

- Nem haragszok – ismételtem önmagam.
- Tuti? – nézett boci szemekkel.
- Ne nézz már így! – kuncogtam el magam – tényleg nem – ingattam a fejem – és mehetünk! – tettem hozzá.


Hogy tényleg elhiggye, adtam egy puszit a szájára, majd mosolyogva indultunk le a földszintre, ahol persze összefutottunk anyukámmal. Gyorsan elhadartam neki, hogy hová megyünk, és azt is, hogy ma, ha minden igaz, váltás lesz és én alszok ott. Volt egy kis kifogása ellene, de pár percnyi győzködés után, rávettem. Majd Taylor autójába huppanva, már indultunk is feléjük.

Hamar oda is értünk, és kiszállva az autóból, Taylor előre engedett, majd belépve a házba, láttam, hogy Dan és Debi a nappaliban voltak, s ahogy észrevettek minket, nagy csönd lett a házba. Ahogy gondoltam, kicsit kínosan éreztem magam, és bátortalanul néztem Taylorra.

- Gyere – motyogta, s kézen ragadva mentünk bentebb.
- Sziasztok – intettem félénken feléjük.
- Sziasztok – mondták szinte egyszerre, halványan elmosolyodva.
- Debi… - kezdtem bele – beszélhetnénk? Négyszemközt!
- Persze – bólintott.


Értve a célzásomat, Dan felállt mosolyogva, és elment, majd érezve, hogy Taylor még mindig ott áll mellettem, ránéztem.

- Már itt se vagyok! – emelte fel mindkét kezét védekezően.


S ezzel felment az emeletre, így végre Debivel kettesben maradva.

- Gyere, ülj le – mondta. A kanapéra leültem vele szembe.
- Öhm… nem is tudom, hogy kezdjek bele – gondolkodtam el hírtelen. Tényleg fogalmam sem volt, hogy hol kezdjem, de végül még is belekezdtem valahogy – szóval… - sóhajtottam nagyot – sajnálom, hogy fájdalmat okoztatom nektek, azzal, hogy… úgymond kitagadtalak titeket az életemből – néztem rá bocsánatkérően – pedig szeretlek titeket, de nem szülőként. És így utólag, már tudom, hogy miért éreztem így. És azt is sajnálom, hogy… nincs meg a lányotok.
- Nem kell, sajnálkozod – ingatta a fejét – semmi baj nincs. Sosem haragudtunk rád. Hiszen érthető. Lehet így volt a legjobb, hiszen ha ez nem így történik, akkor talán sosem derül ki, hogy… végül én tévedtem – hajtotta le a fejét.
- De nem értem, hogy, hogy jöttetek rá? Vagyis, honnan gondoltátok, hogy én vagyok az?
- Hát… míg turnézni voltál, és Taylor is távol volt, anyukáddal sokszor beszélgettünk, és valahogy elmondta nekem, hogy… örökbe fogadtak. Elkezdtem kérdezősködni, hogy mikor és hol fogadtak örökbe, meg minden, és így valahogy belém ötlött. Minden egyezett. És akkor értettem meg, hogy miért érezlek lányomnak és, hogy miért kedveltelek meg szinte azonnal, amikor találkoztam veled – mesélte elmosolyodva – ez nem a te hibád. Sőt, nekem kell bocsánatot kérnem, hogy ennyi ideig fájdalmat okoztam, nem csak neked, de a fiamnak is. Nem is tudom, hogy juthatott eszembe az, hogy ide költöztesselek – ingatta a fejét szomorúan.
- Semmi gond nincs – mosolyodtam el – csak az anyai ösztön beszélt belőled.
- És tudnod kell, hogy… mi nem haragszunk. Örülünk, hogy együtt vagytok megint, mert veled boldog Taylor, és ez a legfontosabb nekünk. Egyszerűen csak nem értem, hogy, hogy érezhettem ezt ennyire félre.
- Semmi baj – nyugtatgattam – szerintem, el kellene felejtenünk ezt a néhány hónapot. Csak éljünk tovább, úgy, ahogy régen. Hidd el, hogy most, hogy megint Taylorral lehetek, minden sértettség, bánat… egyszerűen minden ilyen rossz érzés eltűnt belőlem.
- Igen, tudom – mosolygott – nagyon szeret téged.
- Én is szeretem… nagyon – emeltem ki az utolsó szót.
- Tudom, tudom – bólogatott.
- Akkor, megbeszéltük? Biztos, hogy semmi gond nincs? – kérdeztem rá még egyszer mosolyogva.
- Minden rendben – mosolygott.
- Rendben – sóhajtottam nagyot megkönnyebbülve.


Örültem, hogy végre megbeszéltük, így már nem éreztem kínosan magam, sőt, mintha mi se történt volna, úgy viselkedtünk egymással. Nem sokra rá, Taylor vizes hajjal szánkázott le a lépcsőn, és a konyha felé indult, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Itt sem vagyok! – motyogta egy gyors falatot bekapva a sütiből.
- Már megbeszéltük – mondtam elmosolyodva, mire sütivel tele tömött pofiját egyből ránk kapta, és hevesen kezdett bólogatni. Ezen muszáj volt elnevetnem magam, annyira aranyosan tömte magába.
- Akkor, gyere fel – motyogta, miután lenyelte.
- Oké – bólintottam.


Felmentünk a szobájába, de még mindig nem értettem, miért ilyen vizes, és, ahogy jobban megnéztem, át is öltözött.

- Miért ilyen vizes a hajad? – kérdeztem leülve az ágyára.
- Csak lefürödtem! –vágta rá.


Hírtelen eszembe jutott a paintball, és, hogy szólnom kellene a barátainknak.

- Akkor megyünk még paintballozni? – kérdeztem rá nézve.
- Ühüm – bólogatott és ment vissza a fürdőbe, megszárítani haját.
- Akkor felhívom a srácokat –vettem elő a telefonom.


Gyorsan felhívtam mindenkit, és tetszett nekik az ötlet, bár amikor mondtam, hogy Taylorral megyünk, mindenki hangjában hallottam a meglepődést, kivéve a Laurenében, de persze ő már tud mindenről. Meg is beszéltük, hogy nem sokára találkozunk a paintball pályánál. És ahogy kész lett Taylor, indultunk is, hogy minél hamarabb ott legyünk, így több időt lehetünk a pályán.

Út közben nagyjából felkészítettem, hogy mire számíthat és meséltem neki arról, amikor először voltunk. Néha jó kedvűen felnevetett, de volt olyan, hogy behúzta fülét-farkát a fájó lövöldözések hallatán. Nagyjából emlékeztem az útra, így könnyen oda találtunk, s ahogy közeledtünk, már messziről láttam az ismerős alakokat. Leparkoltunk Laurenék autója hátához, és jó kedvűen mentünk a többiekhez közelebb.

- Sziasztok – köszöntünk szinte egyszerre.
- Sziasztok – köszöntek, még mindig kissé meglepetten.


De nem igazán foglalkoztunk velük, úgy is látják, hogy együtt vagyunk, meg amúgy sincs miért magyarázkodni. Egyből Laurenhez mentem fülig érő mosollyal, s értve boldogságomat, ő is hatalmas mosollyal fogadott. Miután mindenki köszönt mindenkinek, elindultunk a pálya vezetőhöz, s szintén megint elmondta a szabályokat, illetve a többi tudni valót. Meg kaptuk a ruhákat, illetve a védőfelszerelést, a puskákkal együtt, majd egy külön pályára vezényeltek minket, ahol kedvünkre futkározhatunk. De mielőtt neki indultunk volna az akciózáshoz, csináltunk néhány képet, majd gyorsan kiszúrva a legjobb búvóhelyet, egyből elfoglaltam, és lesben vártam az „áldozataimat”…

**********

Ahogy reméltem, most is nagyon élveztem az egész játékot. Bár kaptam jó néhány telibe talált lövést, aminek tuti, hogy holnap meg fog maradni a helye, de tényleg nagyon jó volt. Igazából most sem tudtam, hogy épp kit lövök, mert a maszkokból senkit sem lehetett felismerni. Csak remélni tudtam, hogy ezúttal senkit sem sértettem meg, főleg nem Taylort. Már késő délután volt, amikor mindenki fáradtan ült le a fa asztal köré. Rendesen kiakcióztuk magunkat, az már biztos. De megéri minden percet. Kis pihenés után, végül úgy döntöttünk, hogy ideje hazaindulni, így gyors búcsút véve egymástól, autóba szálltunk, és hozzám indultunk, hogy összeszedjek néhány cuccot magamnak.


- Na, milyen volt? – néztem Taylorra kíváncsian.
- Jó volt – bólogatott elmosolyodva.
- Nem lőttek meg nagyon?
- Nem – ingatta a fejét – téged?
- Hát… biztos lesznek holnap lila foltjaim, de jól vagyok.
- Remélem nem én lőttelek meg úgy – kuncogta el magát.
- Én személy szerint azt se láttam, hogy kit lőttem, és azt sem, hogy ki lőtt engem – kuncogtam én is.
- Én se tudom – mosolygott – majd mehetünk többször is.
- Pont ezt akartam mondani! – vágtam rá egyetértően.


Ahogy odaértünk, kiszálltam, és gyors tempóban vágtáztam fel a szobámba, mivel addig Tay kint maradt az autóba. Gyorsan, amit épp találtam, összedobtam, és még elraktam a szükséges holmijaimat, majd anyutól gyors búcsút véve, beszálltam Taylor mellé és már indultunk is feléjük.

Picit fáradtan, de ugyanakkor jó kedvűen mentünk fel a szobájába, s hamar le is pakoltam a cuccaimat. Mindketten leizzadtunk és kicsit koszosak is voltunk, így nem akartam halasztani a fürdést.

- Mehetek én először fürödni? – néztem rá, közben előszedve a tisztasági holmijaimat.
- Miért kellene külön menni? – húzta fel a szemöldökét huncutul – ne pazaroljuk a vizet!
- Vannak mások is a házban!
- Hát… ide biztos nem jönnek be – mosolygott kacéran – na, nem lesz semmi! A fürdés alatt – tette hozzá.
- Na, jó – forgattam a szemem elmosolyodva.
- Mindjárt megyek – vigyorgott.


Erre csak bólintottam egyet mosolyogva, majd a fürdőbe vonultam. Nem akartam várni, míg bejön, így levetkőztem gyorsan és a tus alá álltam. Nem gondolkodtam, csak kikapcsoltam az agyam és élveztem a meleg áramlatot a testemen. Hátradöntöttem a fejem, hogy a hajamat is érje a víz, s lecsukott szemmel kezdtem el mosni.

Hírtelen egy forró kezet éreztem meg csípőmön, s egyből hátrébb döntöttem magam, hogy egész testemen érezhessem érintését. A fejemet hátulról a vállára döntöttem, s Ő forrón belepuszilt oldalról az arcomba. A szívem akaratlanul is heves ütemben kezdett el dobolni, és a testemet forróság érzet járta be. Nem akartam ettől tovább menni, így nem fokoztam a tüzet bennünk azzal, hogy visszareagálok finom puszijára. Elrugaszkodtam tőle, és megfordultam. Láttam rajta a vágy utáni epedezést, de ő sem firtatta tovább inkább. Próbáltam lenyugtatni heves szívverésemet azzal, hogy inkább folytatom a fürdést és nem nézek a vízcseppekkel teli testére. De egy mozdulattal Taylor két kezével, arcomat közre fogta, és lágyan, de ugyanakkor forrón az ajkaimra tapadt. Éreztem benne a vágyakozást, mindkettőnk felől, de nem szítottuk, csak lágyan csókolgattuk egymást. Bár a szívem, ismét majd kiesett a mellkasomból, és az ütőereimen szinte látni lehetett, ahogy dobog. Közelebb húzott magához, hogy jobban érezhessük egymást, s keze immár a nyakamra tévedt, majd beletúrt vizes hajamba. Én derekánál fogtam át, és a hátát kezdtem simogatni, miközben el nem engedtük egymás ajkait. Kontrolálltam a vágyaimat, így csillapodni látszódott a majd kieső szívem heves dobogása. Szünet nélkül csókoltuk egymást. Lágy, finom, szenvedélyes és forró volt. Ezek a legjobb szavak rá. Éreztem, hogy Taylor is majd bele remeg szerelemmel teli csókolózásunkba, de úgy tűnt, ő is kontrollálja magát. Majd levegőért nyúlva, zihálva váltunk szét, alig pár milliméterre egymás ajkaitól. Néhány másodpercnyi szünet után, Taylor ismét rám tapadt, de immár csak lágy apró csókokat lehelgettünk egymásra. Olyan puha és finom ajkai vannak, hogy egész nap elcsókolgatnám így, az már biztos. Majd újra elváltunk egymástól és csak néztünk egymás szemébe, szerelemmel teli tekintettel. Simogatta az arcomat, és le nem vette rólam a szemét. Majd, hogy megtörjem a transz-t, levettem róla tekintetem, és homlokunkat összeérintve bújtam hozzá. Megpuszilta a homlokom, s erre csak elmosolyodtam. Nem tudom, hogy tudja-e mit jelent ez a szimbólum, de én tudom, és örültem neki, hogy megtette ezt a lépését. Hiszen az, ha egy pár egyike, megpuszilja a másik homlokát, nem jelent mást, mint, hogy: örökre szeretni fog. Én hiszek ebben, csak úgy, mint a csodákban, és remélem, hogy mindez így is lesz, mert én tudnám örökkön-örökké szeretni. Ezen elgondolkodva, éreztem, hogy szóra akarja nyitni a száját, így újra tekintetébe fúrtam az enyémet, és vártam a mondanivalóját. Mélyen a szemembe nézett, és sóhajtott egyet, majd belekezdett.

- Gyere hozzám…

2011. május 21., szombat

Szandra Burke's life 108 rész

Sziasztok:D Tessék itt a next:D Nem beszélek, mert nem húzom ezzel is a türelmeteket:D Remélem tetszeni fog!! Jó olvasást, puszi

Már pattanásig feszültem, míg az a szerencsétlen doki kinyitotta azt a borítékot, majd mikor végre sikerült neki, egy gyors áttekintés után, belekezdett.

- Szóval… - nézett fel ránk – a DNS teszt eredménye szerint, önök 99,9%-ban… - sóhajtott és akadt meg.
- Igen? – szólalt meg Taylor, eszmélve a hangjában egy kis idegességet.
- Önök nem testvérek – dülledtek ki a szemeim erre.
- Tényleg? – kérdezte Taylor immár a hangjában a megkönnyebbülést felismerve.
- Igen – bólogatott a doki elmosolyodva.


Én nem szóltam semmit, csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal. Belül ujjongtam és örültem neki, de kívül azt akartam mutatni, hogy mindezt lazán veszem fel és, hogy már alig érdekel. Taylornak még mindig magamon éreztem a pillantását, de én persze nem néztem rá. Éreztetni akartam vele, hogy jobb, ha teperni fog, vagy tényleg el fog veszíteni Lily miatt. De persze, ha ezt akarja, akkor nem is kell tennie semmit sem.

- Akkor mi mehetünk is – néztem Laurenre.
- Oké – bólogatott.


Gyorsan elbúcsúztam a dokitól, és megköszöntem a munkáját, majd se Debire se Taylorra, rá se nézve, kimentünk az ajtón.

- Várj már – hallottam meg az ismerős hangot, a hátam mögött.
- Mi van? – fontam magam elé a karom.
- Nem is örülsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Oh, azt gondoltad, hogyha kiderül ez, akkor elfelejtem a tegnapit? – húztam fel a szemöldököm – hát nagy tévedésben élsz – mondtam semlegesen – hagyj békén. És inkább felejts el engem – sziszegtem dühtől izzó tekintettel.


Meg sem várva a válaszát, megfordultam és gyors léptekkel az autóhoz mentünk Laurennel. Majd bevágódva, már indultunk is.

- És most mi lesz? – kérdezte Lauren rám nézve.
- Semmi – vontam meg a vállam – tök jó, hogy kiderült, de attól még nem fogok neki megbocsájtani. Sőt… még csak nem is kért bocsánatot.
- De azért majd beszéljétek meg.
- Nem akarok én már vele semmit se beszélni.
- Akkor ennyi? – húzta el a száját.
- Azt hiszem – mondtam lehajtott fejjel, s éreztem, hogy szívembe újabb fájdalom kúszik.


Nagyon fájt, hogy tényleg még csak bocsánatot sem kért és azt hitte, hogy az eredménnyel minden helyre áll. Most kivételesen azt kívántam, hogy bárcsak még is tesók lennénk, és akkor legalább muszájságból nem beszélhetnénk. Össze voltam zavarodva. Igazából már azt se tudtam mit érzek. A fájdalom keveredett az iránta érzett szerelemmel. Szomorú voltam és fájt minden porcikám. Pedig azt hittem, hogy ha kiderül az igazság, jobban fogom magam érezni, de nem így történt. Leginkább most szerettem volna egyedül lenni, így Lauren-t hazavittem, s miután megköszöntem mindent neki, és elbúcsúztam tőle, haza indultam. A torkomban újabb gombóc kerekedett, amit hamar le is nyeltem. S ahogy beálltam a garázsba, kedvetlenül mentem be a házba, ahol anyukám lépett elém hírtelen, mire megugrottam.

- Na, mi lett az eredmény? – nézett rám kíváncsian.
- Negatív. Vagyis nem vagyunk tesók – motyogtam.
- Ennek akkor örülni kellene, nem?
- Passz – vontam meg a vállam és sóhajtottam nagyot. – fent leszek a szobámba – mondtam elkerülve a további beszélgetést.


Felmentem a szobámba, majd az ágyamra feküdve, magamhoz húztam kedvenc macimat, és csak néztem ki a fejemből, Tayloron gondolkodva. Valahogy nem tudtam másra gondolni, csak az elmúlt három napra. Pedig annyira jó volt, megint megölelni, megcsókolni, és csak összebújni vele. Erre mindig, amikor boldog lehetnék, bekavar valami. Nem tudtam mit csináljak. Egyszerűen semmihez se volt kedvem. A szerelmi bánatra, a csoki lenne a legmegfelelőbb megoldás, de még most azt sem kívántam, hiszen a gyomromban görcsök keletkeztek és ettől az egész feszültségtől hányingerem volt már. Csoda, hogy még nem készültem ki idegileg. Komolyan nem csodálkoznék azon, ha holnap megjelennének az első ősz hajszálaim, a sok idegesség miatt, vagy ha a hajam kezdene hullani. Újra megjelent a fejemben, az a csók. És rám jött a sírás. De próbáltam visszatartani, és lenyelni, hiszen nem éri meg, hogy ezért sírjak.

Nem tudom meddig feküdhettem így, de valahogy szomjas lettem, így úgy döntöttem, hogy lemegyek inni valamit. Feltápászkodtam az ágyról, majd lassan leindultam a földszintre. Lehajtott fejjel lépkedtem lefelé, s hírtelen meghallottam egy ismerős hangot, mire felkaptam a fejem, és meglepődve néztem, ahogy Taylornak épp anyukám magyaráz valamit.

- Te?! – sziszegtem, összeszűkült szemekkel.


Csak rám nézett szomorúan, majd valamilyen oknál fogva, elindult felém. Nem akartam vele beszélni, nem akartam látni, semmit sem akartam tőle, így jobb megoldásnak láttam, ha visszamegyek a szobámba, így mielőtt közelebb ért volna hozzám sietős léptekkel elszáguldottam, de hallottam a hátam mögött a lépéseket, s éreztem is, hogy jön utánam.

- Tudod, hogy úgy is beszélnünk kell, hiába menekülsz – mondta utánam jőve.
- Nincs mit mondanom – kiabáltam, s csaptam be előtte az ajtómat.
- De nekem van! – mondta, s kezdte kinyitni a szobaajtómat.


Én makacs módon, nem akartam meghallgatni, így inkább biztosabb helyre menekültem: a fürdőszobába, ami kulcsra zárható, így magam mögött bezárva az ajtót, be is kulcsoltam és összehúzott térdekkel ültem le. Hallottam, hogy bejött a szobámba, s mivel már jól ismert, tudta, hogy a fürdőbe zárkóztam be.

- Gyere ki és beszéljük meg – hallottam meg a hangját, az ajtó másik oldaláról – ne légy gyerekes.
- Nem akarok veled beszélni – válaszoltam elhadarva.
- Hallottad egyáltalán, mi az eredmény?
- Tudtommal, még nem vagyok süket. De az nem fog változtatni a dolgokon.
- Dehogynem. Minden a régi lehet, ha hagyod, hogy megmagyarázzam.
- Nem érdekelsz! És a magyarázatod sem – vágtam rá.
- Akkor is el fogom mondani, de jobb lenne, ha kijönnél – kérlelt immár lágyabb hangon.
- Jobb lenne, ha elmennél! És én itt befejeztem!
- Hát… akkor ajtón keresztül fogsz meghallgatni!


Erre nem válaszoltam semmit sem. Valahogy előtört belőlem ismét egy feszültség, aminek újabb sírás érzet lett a vége. Valójában kíváncsi voltam a magyarázatára, de a makacsságom mindig közbe szól. Nem tudom, miért vagyok ilyen, de mindig ezt csinálom. Egyedül Taylor hozza ki ezt belőlem. És nem tudom, miért pont ő. Talán azért, mert túlságosan fontos nekem és sokat várok el tőle?! Bár szerintem a hűség és az őszinteség az alap dolog egy kapcsolatban. A szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban, és ez jelezte azt, hogy még mindig ott állhat az ajtónál. A torkomban gombócok keletkeztek, s mivel senki sem lát, így engedtem, hogy az előttem lévő tárgyakat elmossák a könnyeim. Már nem érdekelt, hogy érdemes-e sírnom, vagy nem. Muszáj voltam kiadnom magamból.

- Nézd… - hallottam meg ismét Taylor hangját – teljesen félre értetted. Semmi sincs köztem és Lily között. Tudod, milyen a média. Azt akarták, hogy reklámból úgy csináljunk, mintha randizgatnánk és Lily valamiért ezt komolynak gondolta. De mivel akkor nem voltunk együtt, jó ötletnek gondoltam ezt a randizgatós témát – magyarázta, s erre nem igazán tudtam, hogy mit akar ebből kihozni – tegnap akartam vele úgymond szakítani, de valójában nem is jártunk – ekkor jöttem rá, hogy még hazudott is nekem. Hiszen a szemembe mondta, hogy nem randizgatott senkivel, erre kiderül, hogy nagyon is találkozgatott Lily-vel. Erre újabb könnyek szöktek a szemembe, s hagytam hadd gördüljenek le arcomról – szóval, tegnap bejött és pont, amikor benyitottál… csak megcsókolt, minden nélkül. De nekem az nem jelentett semmit sem. Tudod, hogy érzek irántad – mondta szinte már könyörgő hangon. De nekem ez most nem volt elég – amiket mondtam neked a kórházban, mind igaz. Eddig sosem hazudtam neked, és nem most fogom elkezdeni. Te is tudod, mennyire szeretlek, jobban, mint bárkit – hallottam hangos sóhaját. De ez nekem még mindig nem volt elég. Ezeket már ezerszer hallottam tőle és még mindig nem győzött meg a felől, hogy megbocsáthassak neki – Ne haragudj. Nagyon sajnálom, ha megbántottalak – mondta lágyan, s észleltem hangjában, a gyötrődést – Kérlek, könyörgök neked! – sóhajtott ismét nagyot. Valahogy átéreztem a fájdalmát, és hangjában egyre jobban észleltem, hogy szenved. És lehet itt már, sőt biztos, hogy velem volt a gond, hiszen, még mindig azt éreztem, hogy nekem ez nem elég. Könyörögni, bárki könyöröghet. Rengetegszer hallottam már azt tőle, hogy mindenkitől jobban szeret. És a „ne haragudj” mondatát is már hallottam jó párszor. Egyre hangosabbnak hallottam a sóhajtozásait, de makacs természetemnek köszönhetően, eszembe se volt kinyitni az ajtót – Nem akarlak elveszíteni! – mondta kissé rekedtesen.

S, ahogy ezt kimondta, megváltozott bennem valami. Erre a mondatára felkaptam a fejem, s rájöttem, hogy ez volt az, amire vártam. Hogy ezt mondja. Ez kellett nekem, hogy kimondja, nem akar elveszíteni. A szívem megkönnyebbülve dobbant nagyot, s a könnycsatornám is készült az elapadásra. Lehet, ez nem mindenkinél van így, de az érzéseim gyorsan változnak és most is ez történt. Hírtelen elhittem neki, amit mondott és nem érdekeltek a történtek. Így letörölgettem a könnyeimet, és felálltam, majd az ereimben érezve a lüktetést, nyitottam ki szomorú arccal az ajtót. Ahogy kinyílt, Taylor szenvedő és szintén elkámpicsorodott tekintetével találtam szembe magam. S erre előjött a bűntudatom, hogy megint csak olyan csúnyán viselkedtem vele. Lehajtottam a fejem, mielőtt észrevette volna, hogy sírtam, de ő lágy kezével az arcom megfogta, és felemelve az államat, a szemembe nézett.

- Ne haragudj – ingatta a fejét szomorúan.


Nem válaszoltam semmit, csak némán néztem szenvedő tekintetébe. Már nem igazán haragudtam rá és mivel tudom, hogy tud a nézésemből olvasni, így nem kellettek szavak, ahhoz, hogy tudja mi a válaszom rá. Pillantásomra, kissé megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd megpuszilta lágyan a homlokom, és magához húzva megölelt, a nyakamhoz bújva.

- Nem akartalak bántani, esküszöm. Nem akartalak – motyogta, s ölelt szorosan.


Válaszul, csak én is még szorosabban öleltem magamhoz, s így maradtunk néhány percig. Éreztem, hogy az ő szíve is, csak úgy dübörög a mellkasában, és sóhajtozásaiból ítélve, komolyan mondott minden szót. Azt hiszem, most már ideje lenne leszoknom ezekről a makacsságaimról, mert legalábbis eddig mindig történt valami félreértés. Nem kellene mindig elfutnom, és azt szajkóznom, hogy nem akarom látni, vagy nem akarok beszélni vele, amikor pont az ellenkezőjét érzem. Taylornak bizonyára valami különleges ereje lehet, mert ő megért, de én nem értem saját magamat, mit miért csinálok.

- Tudod, ez mit jelent? – motyogta még mindig a hajamba bújva.


És én bolond, csak ekkor jöttem rá, hogy már nincs, mi gátolna minket. Már nincs az, hogy titokban kell találkoznunk, vagy, hogy nem beszélhetünk egymással és, hogy nem láthassuk egymást. Csak most fogtam fel igazán, hogy mit jelent ez. Minden a régi lehet. Megint minden nap láthatom, és vele lehetek, a nélkül, hogy bárki ellenezné. Igazából mostantól, akárkinek nem tetszik az, hogy vele vagyok, nem fog érdekelni. El se hittem, hogy ez tényleg igaz. Azt hittem csak álmodom.

- És miért nem jutott eszedbe ez a DNS teszt, hónapokkal ezelőtt? – motyogtam elmosolyodva.
- Nem tudom – mosolyodott el ő is, és bújtunk ki egymás öleléséből.


Viszont megint elszomorodtam, hiszen eszembe jutott, hogy hazudott nekem, így ha már itt vagyunk, rá kérdeztem.

- És akkor miért hazudtál nekem? – fontam magam előtt össze a karom.
- Hmm…? – nézett rám értetlenül
- Azt mondtad a kórházban, hogy senkivel se randiztál!
- Hát nem is randiztam. Az inkább olyan… munka vacsora volt, csak Lily randinak hitte.
- Őszintén! Most már mindegy! – mondtam.
- Jó. Talán egyszer. De az se volt komoly – vallotta be.
- És ne hazudj nekem, mert legközelebb már nem lesz bocsánat – magyaráztam neki. Bár ezt a mondatomat, nem igazán gondoltam komolyan, hiszen egy határig meg tudok neki bocsájtani, viszont ha átlépi azt, akkor onnantól komolyan nincs bocsánat.
- Nem lesz legközelebb – mosolyodott el és ölelt meg ismét szorosan.
- Hát ajánlom is! – motyogtam a nyakához bújva.


Elmosolyodtam én is, hiszen végre vége a rémálomnak. Mostantól nem engedem, hogy bárki elvegye tőlem. Kivéve, ha ő akar menni. Olyan jó volt, csak így ölelkezni. Érezni, hogy itt van. Csupa boldogság érzet ment át rajtam, és hírtelen minden bánat, szomorúság, fájdalom eltűnt belőlem. Jól mondják, hogy a szerelem érzés mindennel felér, de ugyanakkor meg is bolondítja az embert valamilyen szinten. A lényeg, hogy imádom Taylort, és igazából sosem gondoltam volna, hogy pont Ő lesz az, az ember, akiért ölni is képes lennék. Sőt, azt se gondoltam volna, hogy egyáltalán lesz ilyen ember. Ezek gondolataim közepette, már csak azt éreztem egyszer csak, hogy Taylor belepuszil az arcomba, és kibújva ölelésünkből, arcomat két keze közé fogta, majd közeledve, vártam, hogy végre megcsókoljon.

Vágyaimat teljesítve, az ajkaimra tapadt forrón, és lágyan kezdtük csókolni egymást. Volt benne szenvedély, szerelem, vágy és persze az elmaradhatatlan öröm és megkönnyebbülés. Újra végig futott a fejemben, az, hogy megint minden a régi lehet, s erre önkéntelenül is belemosolyogtam csókunkba. Elválva egymástól, Taylor valamiért felvette azt a csábos mosolyát, amitől valahogy könnyen zavarba jövök.


- Mi az? – kérdeztem lesütve a szememet. Próbáltam kerülni ezt a pillantását, mert tényleg másodpercek alatt zavarba tud hozni, pedig nem vagyok az a pirulós fajta.
- Semmi – vágta rá mosolyogva.
- Jaj, ne nézz már így! – tettem gyorsan szemem elé a kezemet, kislányosan, és kuncogtam el magam.


Erre csak ő is elnevette magát, majd újra belepuszilt arcomba, és jó kedvűen átölelt s én is nyakánál átkarolva bújtam hozzá szorosan. Ezekben a másodpercekben, tényleg olyan lett volna ez az egész utóbbi pár hónap, és a tegnapi nap, mintha csak egy nagyon rossz rémálom lett volna. Aztán mindketten felkeltünk, és eltűnt. Most minden tényleg a régi lehet. Bár el kell magyarázni, majd Dannek és az én apámnak is, és biztos Debinek is fáj az, hogy még sem én vagyok az elveszett kislánya, de idővel, majd biztosan tényleg minden a jó kerékvágásban fog tovább menni. A lényeg, hogy nem kell titkolóznunk többé, és bármilyen ellenkezés nélkül, megölelhetem, vagy megpuszilhatom. Mondjuk biztos lesz egy kis kavarodás a médiában, és a baráti körünkben, hogy megint együtt vagyunk, de felőlem azt gondolhatnak, amit csak akarnak.

- És, most mi lesz? Csináljunk valamit? Vagy hívjam össze apáinkat? Van ötleted? – motyogtam neki.
- Nekem tök mindegy, csak veled legyek – motyogta ő is suttogva a fülembe.


Jaj de aranyos vagy – mondtam magamba, s mosolyodtam el. Igazából teljesen egyetértettem vele, mert nekem is tök mindegy volt, hogy mit csináljunk, csak a lényeg az, hogy vele legyek. De azért nem nagyon akartam húzni az időt azzal, hogy elmondjuk mi a helyzet az apáinknak. Nekik joguk van tudni. Így kibújtam ölelésünkből, és Debi-re gondolva, elkomorodtam.

- Anyukád mit szólt? Fájt neki, vagy örült?
- Meglepődött – vágta rá – szinte biztos volt abban, hogy te vagy az elveszett lány, mert a születési dátumod is stimmel meg a korod is, és az is, hogy kórházban fogadtak örökbe. De persze így megint előjött neki ez a szomorúság, hogy még sincs meg. Én meg akárhogy együtt akarok érezni vele, nem megy, mert én… nagyon örülök, hogy tévedett – bólogatott megkönnyebbülve – de amúgy mondta anyu, hogy el fog jönni hozzád.
- Miért?
- Nem tudom – vonta meg a vállát – beszélni akar veled.
- Hát… jó. Most már jöhet, nem fogom elküldeni. És… tudja valaki más is?
- Nem – ingatta a fejét – neked?
- Anyu tudja még. Elmondtam neki, és ő pedig örült. Azt mondta, jól tettük, hogy megcsináltuk a tesztet, viszont annak nem örült, hogy beszöktem hozzád – kuncogtam el magam.
- Azt is elmondtad? – húzta fel a szemöldökét.
- Ühüm – bólogattam – csak kicsit letolt e-miatt, de hál’ nem kaptam büntetést meg semmi ilyesmit.
- Akkor ezért nem szólt semmit, amikor bejöttem – eszmélt fel.
- Bizonyára – vágtam rá – szóval? Mi legyen? Tiszta vizet kellene önteni a pohárba.
- Ühüm – bólogatott.
- De egyelőre nem akarok nálatok menni – ingattam a fejem.
- Miért? – lepődött meg.
- Mert kínos lenne ez nekem. Nem tudom… de kínos.
- Kínos?
- Csak elég rosszul érzem magam amiatt, hogy úgy viselkedtem velük. Először beszélek anyukáddal és majd utána.
- Hát… rendben – fogta meg a kezem - Akkor beszélek apuval – puszilt meg és indult az ajtó felé.
- Most elmész? – néztem rá kérlelően, jelezve, hogy pont az ellenkezőjét akarom.
- De, visszajövök – mondta, halványan elmosolyodva.


Akármilyen önzőség is volt, nem akartam, hogy pont most menjen el. Még alig békültünk ki, már is megy elfelé. Ezért végig olyan kérlelően néztem rá, Ő pedig látva pillantásomat, nem mozdult.

- Ne nézz már így! – jött vissza hozzám, végig a kezemet fogva – hmm… - puszilta meg röviden és lágyan az orrom hegyét.
- Még csak most jöttél vissza és már is mennél! – motyogtam lehajtott fejjel.
- Csak jó lenne, minél hamarabb letudni ezt az egészet. Aztán onnantól csakis a tiéd vagyok – mosolyodott el.
- Akkor tervezhetem a nyaralást.
- Határozottan igen – bólogatott.
- És ugye, nem fogsz forgatni a nyáron?
- Hát ööh… fogok. De nyugi, elrendezem.
- Hát remélem is.
- De tényleg megyek, beszélek apuval, te is tedd ezt, aztán átjövök, és itt leszek – mondta az arcomon végig simítva.
- És hozzál magaddal cuccot, mert itt alszol! – szögeztem le hírtelen ötlettől vezérelve.
- Oké – nevette el magát – ha senkinek nincs ellenvetése, csak akkor.
- Nem lesz! – vágtam rá.
- De beszélj apukáddal.
- Oké.
- És, ha még sem jöhetek, akkor hívj.
- Jöhetsz – vágtam rá ismét.
- De, ha még sem.
- Jó – motyogtam.


Elmosolyodott, majd ismét megölelt és egy rövid búcsúcsókkal, el is ment. Végignéztem a lépteit, s elmosolyodva dőltem háttal a falnak, olyan érzéssel, mintha most lennék először szerelmes. Részben ez igaz, de ha úgy vesszük már 1,5 éve az vagyok szóval… Boldog voltam. Szerelmesen álmodoztam néhány percig a falhoz dőlve, végig pörgetve a fejemben, az előbb történteket, majd mivel muszáj voltam valakinek elmondani, úgy döntöttem, hogy felhívom legjobb barátnőmet. Így a telefonhoz nyúlva, elkezdtem tárcsázni Laurent.

- Szia – köszönt bele mosolyogva.
- Szia – köszöntem vissza jó kedvűen.
- Oh, végre. Minek köszönhető ez a jókedv?
- Vagy inkább kinek! – javítottam ki.
- Hallom van mesélni való. Na, hallgatlak! – mondta kíváncsian.
- Szóval… röviden, tömören, Taylorral kibékültünk – mosolyogtam, mint egy vadalma
- Utálom ezt mondani, de én megmondtam! – kuncogta el magát.
- Kiderült, hogy az egész egy félreértés volt – húztam el a szám.
- Mondd!
- Hát azt mondta Tay, hogy a média miatt úgy csináltak, mintha randizgatnának, így reklámozzák a filmet, és a lényeg, hogy ezt Lily komolyan gondolta. Tegnap pedig, azért volt ott Lily, mert Taylor úgymond szakítani akart vele, és én pedig pont akkor mentem be, amikor Lily megcsókolta. De… uh – rázkódtam össze visszagondolva, idióta makacsságomra – olyan bolond voltam, hogy azt se tudtam mit csinálok. Képzeld, eljött Taylor, és én pedig pont lefelé mentem a lépcsőn, és én hülye, mivel nem akartam vele beszélni be akartam zárkózni a szobámba, de Tay bejött, és ezért inkább a fürdőbe zárkóztam be, oda pedig már nem tudott jönni. És így ajtón keresztül magyarázkodott. Tiszta hülyén viselkedtem – ingattam a fejem.
- Jól van az – kuncogott – a lényeg, hogy béke van, igaz?
- Ühüm – bólogattam – csak még el kell mondani ezt az egészet Dannek meg az én apámnak is. A média meg gondoljon azt, amit akar.
- Jaj, te! – kuncogott – jó, hogy végre vége ennek az egésznek.
- Ne is mondd! – vágtam rá – akkora megkönnyebbülés van bennem, hogy el se tudom mondani.
- Hát elhiszem.
- És az a legjobb, hogy minden úgy mehet tovább, mint régen – mosolyodtam el – úgy, hogy most már beiktatunk egy dupla randit veletek! – jutott eszembe hírtelen – és elmegyünk nyaralni is. Rávettem, hogy Ő is jöjjön.
- Helyes, helyes! – vágta rá.
- Ráadásul ma itt alszik, ha minden igaz – kuncogtam el magam.
- Jaj, részletek nem kérek! – nevetett fel.
- Jaj, nem úgy! – vágtam rá – csak tudod… megpróbáljuk bepótolni az elmulasztott hónapokat.
- Aha – mondta nevetve.
- De komolyan! – kuncogtam.
- Oké, oké – nevetett.
- De, megyek is. Apuval beszélnem kell! Majd hívlak.
- Oké, és jók legyetek – kuncogott.
- Mint mindig – vágtam rá nevetve – na, szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Ahogy leraktam, összeszedtem magam, és a földszintre indultam, hogy anyukámtól megtudakoljam, merre van apu. A lépcsőn leérve, láttam, hogy anyu a nappaliban épp tévézik, így oda indultam.

- Na, kibékültetek? – kérdezte anyu elmosolyodva, ahogy odaértem.
- Igen – vágtam rá mosolyogva – de, apuval ezt meg kell beszélnem. Itthon van?
- Még dolgozik.
- Akkor bemegyek hozzá.
- Tudod, hogy nem szereti, ha ott zavarjátok!
- De ez fontos! Kibírja azt a 10 percet.
- Oké, te tudod – vonta meg a vállát.
- És, ha nem gond, Tay ma itt aludna.
- Hát… - gondolkodott el. Reméltem, hogy igen-t mondd, hiszen megengedték még anno, és ez még mindig érvényes – rendben – mondta ki egy sóhajjal, mire egyből elmosolyodtam.
- Köszi – vágtam rá – akkor megyek is – indultam el a garázs felé.


Gyorsan bevágódtam az autómba, és ahogy kigurultam, elindultam apu cége felé. Ide elég ritkán jövök be, és kábé fél órás az út oda, hiszen majdnem a város túlsó végén van, de most csak az érdekelt, hogy minél hamarabb elmondhassam neki. Kicsit féltem attól, hogy, hogy fog reagálni, de erősített az a tudat, hogy remélhetőleg megérti, és nem fog túlságosan kiborulni.

Amint odaértem, leparkoltam, és egyenesen bementem, majd a liftbe szállva, megnyomtam a negyedik emeleti gombot, és felfelé indultam. Nem számítottam semmire, ezért nem is igazán izgultam, csak végre túl akartam rajta lenni. Kinyílt a lift ajtó, és apu kissé idősödő asszisztenséhez mentem.

- Szia, Rose – mosolyogtam rá.
- Oh, szia, édeském. Rég jártál itt – mondta kedvesen.
- Aput keresem! Bemehetek hozzá?
- Nincs bent nála senki, úgy, hogy menj csak nyugodtan – mosolygott
- Rendben, köszönöm – intettem neki még.


Az ajtaján először bekopogtam, majd lassan kinyitottam, s látva, hogy épp a számítógépén dolgozik valamin, bentebb mentem.

- Szia – köszöntem rá.
- Szia, hát te? – nézett rám meglepődve.
- Csak meg akarok valamit beszélni – ültem le a vele szemben lévő fotelbe.
- Hallgatlak – figyelt rám.


Lassan és érthetően belekezdtem, és elmeséltem neki mindent. Egész Vancouvertől, a mai napig, amikre néha felháborodva, néha pedig meglepődve reagált. Nem igazán szólt közbe, csak hagyta elmondani, mindent, és majd csak utána szólalt meg.

- Hát… ez… nem semmi! – bólogatott ledöbbenve.
- Ez van – vontam meg a vállam.
- Akkor most kiderült, hogy nem Debiék a biológiai szüleid.
- Igen – bólogattam – ezért Taylorral megint együtt vagyunk.
- Ühüm, értem – nézett rám elgondolkodva.
- Csak tisztázni akartam, hogy tudd.
- Hát… jól tetted!
- És… Taylorral ott folytatnánk, ahol abbahagytuk.
- Rendben, értem, ezzel nincs semmi gond. Rendes srác, és bízom benne – magyarázta – de azért kicsit dühít, hogy nem mondtad el ezt hamarabb.
- Tudtam, hogy úgysem értenétek meg – vontam meg a vállam – ezért sem mondtam el. De most már mindegy. Ha nem is minden, de úgy nagyjából a helyére kerültek a dolgok. A biológiai szüleim miatt, meg te se és anyu se aggódjatok, mert nem érdekelnek – ingattam a fejem – ha felbukkannának, akkor sem érdekelnének. Én a ti lányotok vagyok, és ennyi.
- Tudom, tudom – mosolygott.
- Akkor… rendben vagyunk? Mármint, nem haragszol, meg semmi ilyesmi?
- Nem haragszok – mosolyodott el – annak jobban örülök, hogy végre boldognak látlak.
- Hát… igen. Van is miért – mosolyodtam el fülig.
- Amíg boldognak látlak Taylorral, addig semmi ellenvetésem nem lesz.
- Akkor ma ugye nálunk aludhat? – tettem fel gyorsan a kérdést, a pillanaton kapva, hogy ilyen „engedékeny” úgymond.
- Felőlem, ott aludhat – mondta sóhajtva, kis hezitálás után.
- Köszi – álltam fel boldogan – akkor én megyek is. Nem zavarlak – pusziltam meg – majd otthon találkozunk, szia – intettem neki mosolyogva.


Boldogan köszöntem még Rose-nak, és leérve, az autómba vágódtam, és hazaindultam. Boldog voltam. Nagyon is. A szüleim nagyon megértőek voltak, nem is gondoltam volna, hogy ennyire meg értik majd. Az órára pillantottam, és még jobban megörültem, hiszen nem sokára már jön is Taylor és együtt lehetek vele végre, szünet nélkül.

Épp, ahogy beálltam otthon a garázsba, a telefonom csörrent meg, s látva, ki neve szerepel a képernyőn, fülig érő mosollyal vettem fel.

- Hello idegen – kuncogtam el magam.
- Szia – nevetett fel ő is – na? Mi a helyzet? – kérdezte kíváncsian.
- Apuval beszéltem, és még csak mérges sem volt. És nálad?
- Apu kissé meglepődött, de ő sem volt túlzottan mérges, csak kicsit csalódott volt, de ez azt hiszem érthető.
- És itt aludhatsz. Nincs ellenvetés.
- Akkor jó – kuncogta el magát.
- Mikor jössz? – kérdeztem kíváncsian.
- Mit szólnál, ha előbb inkább elmennénk valahová?
- Jaj, megint kezded a meglepetés záport! – nevettem el magam.
- Nem úgy – kuncogott – vacsizni valahol.
- Ja. Hát… menjünk. Tegyük hivatalossá a médiának, na?! – viccelődtem.
- Hm… nem is rossz ötlet! – nevetett fel jó kedvűen.
- Akkor menjünk, de hová? A Steak house-on kívül, bárhová elmegyek! – szögeztem le, mire ismét csak felnevetett.
- Oké – kuncogott még mindig – akkor menjünk sushi-zni.
- Na, ez már jobban hangzik.
- 1 óra múlva?
- Oké – mosolyogtam.
- Akkor majd megyek érted! – mosolygott ő is.
- Oké – ismételtem – szia.
- Szia – mondta lágyan, s bontotta a vonalat.


Szóval sushi-zni megyünk. Bevallom, azért se vagyok annyira oda, de a steak már a hátamon jön ki. Nem értem, hogy szeretheti ennyire. Nekem is vannak kedvenc ételeim, de nem mindig azt eszem. Mindegy is. Ez az ő dolga. Mondjuk inkább azt egye, mint azokat a protein hülyeségeket, amikor az izmokat kellett magára szedni. Ezen elgondolkodva, kiszálltam az autóból, majd ahogy bentebb mentem, elmeséltem anyunak, hogy mi volt apunál és, hogy elmegyünk Taylorral vacsorázni, majd gyorsan felmentem a szobámba, és a gardróbomba mentem egyből, keresni valamit. Valami randizós cuccra gondoltam, így egy kis keresgélés után, egy bordó felsőt, és egy farmert vettem elő. Felöltöztem, majd a fürdőben rendbe tettem a hajam, és egy kis sminket is kentem fel. Visszamentem a szobámba, ahol az órára pillantottam, s látva, hogy alig 5 percem van még, egy fekete magas sarkút felhúztam, és a bőrdzsekimet, majd a táskámat magamra kaptam és leindultam a földszintre. Épp ahogy leértem, pont csöngettek, így egy gyors szusszantás után, kinyitottam az ajtót.

¬**********

A vacsorán jól éreztük magunkat. Bár, ahogy gondoltuk elkapott minket néhány fotós, de nem igazán érdekelt minket. Sok mindenről beszélgettünk, és sokat nevettünk. Jó volt vele kicsit kimozdulni. Utoljára az idejét se tudom, mikor voltunk együtt így vacsorázni. Mindent megbeszéltünk és úgy döntöttünk, hogy nem az újra kezdésnél, hanem a folytatásnál maradunk.

Majd ahogy hazaértünk, még épp fent voltak anyuék, s jó éjt kívánva nekik, felmentünk a szobámba.

- Mész? Vagy én menjek először? – kérdezte Taylor, mire értetlenül néztem rá.
- Hmm..?
- Fürödni – vágta rá.
- Ja – kaptam észbe – menj csak- mosolyogtam rá.
- Oké – indult be a fürdőbe.


Míg lefürdött, addig megvetettem az ágyat, és még arra is volt időm, hogy lemenjek magamnak egy bögre teáért, majd látva, hogy még mindig a fürdőbe van, leültem az ágy szélére és kapcsolgattam a tv-t. Nem sokra rá végre, kijött Taylor csak egy pizsama alsóban, mire akaratlanul is muszáj voltam őt bámulni. Még felső teste vizes volt, és a haját piszkálta épp. Nem vette észre, hogy Őt bámulom. De egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Hogy is mondják ezt? Oh, igen. Olyan dögös volt és szexi. Pedig csak egy pizsama alsóban feszített, de nekem így is a nyálam csorgott. Mondom, van valami hatása a víznek, mert valahogy mindig beindítja a fantáziámat, ha Taylort vizesen látom. Hogy visszanyerjem az ép eszemet, nyeltem egy nagyot, majd inkább fogtam magam és szótlanul, ezúttal én foglaltam el a fürdőt. Nem bántam egyébként, hogy osztozkodnom kell vele, mert Taylorral bármiben szívesen osztozkodok. Én is beálltam a tus alá, és csak veretettem magam a vízzel. Nem gondoltam semmire, csak úgymond kikapcsoltam az agyam. Közben hajat is mostam, s ahogy végeztem megtörölköztem, s ezúttal pizsamaként csak egy cső toppot és a hozzá illő alsót vettem fel. Visszamentem a szobába, s látva Taylort háton elterülve az ágyamon, bevallom megint beindította azt a nagy fantáziámat. Csak elmosolyodtam, majd elmentem előtte, hogy lekapcsoljam a nagy villanyt.

- És, most meg foglak erőszakolni! – mondtam viccelődve, ahogy lekapcsoltam a villanyt.
- Hm… - mosolyodott el és húzta fel a szemöldökét kíváncsian.


Tényleg elindult bennem valami, így jobbnak láttam, hogy inkább kulcsra zárom az ajtót. Miután bezártam, az ágyra másztam, s egyből ajkaira tapadtam, majd átlendítve lábamat rajta, a derekára ültem, és tovább folytattuk egyre hevesedő csókcsatánkat. Nem így terveztem, de azt hiszem, egyikőnk sem tehet róla, hogy erős a kémia köztünk. A kezével végigsimított a combomon, s érintésére végig ment bennem egy, egyfajta bizsergés. A légzésem is egyeletlen lett és a szívem majd kiesett a mellkasomból. Az ereimben érezni lehetett a dübörgést, a gyomromat pedig valami furcsa és jó érzés kerítette körbe. Levegőhöz jutva, elváltunk egymástól, Taylorra néztem, aki vággyal telin nézett vissza rám, s egy mozdulattal levetettem a felsőmet, és immár csupasz felsőtesttel borultam rá, újabb csókcsatába indulva. Megéreztem, hogy hátamon végigsimít, s erre egy rövid libabőr szaladt át rajtam. Bőrünk összeérve, csak forrósodott, és egyre jobban eluralkodott rajtunk a vágy. Majd hírtelen, fordult a kocka, és Taylor került fölém. Két karomat hátra támasztotta, és nyakamat kezdte el forró csókjaival elhalmozni. Lágy érintésére, egyre fokozódott bennem a vágy, és erre egy halk nyögés hagyta el a számat. Hangosabban vettem a levegőt, s önkéntelenül is ajkaimba haraptam. Arcomat végighalmozva csókjaival, a számhoz ért, s szenvedélyesen beleharapott, majd zihálva, szétválva egymástól, mellkasomon folytatta. Éreztem, hogy kezd megszűnni körülöttem a világ, és már csak Ő és én léteztünk, itt és most…

2011. május 20., péntek

Szandra Burke's life 107 rész

Szijasztok honeys!! Itt az új rész. Véleményeket kérek majd:D Nem is beszélek többet. Jó olvasást és mindenkinek jó hétvégét. Puszi:D
A reggelem pocsékul kezdődött. Eléggé le voltam hangolva, de nem is csodálkoztam rajta. Éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok kipihent, így még nem is keltem fel. Fájt a fejem, és nem is akárhogy. A tegnap esti kép feltűnt a fejemben, ahogy Lily megcsókolja Taylort s erre csak összehúztam magam, hiszen újabb ütést éreztem a mellkasomban. Nem akartam rá gondolni, de valahogy nem sikerült. Már nem kellett sírnom, de nagyon fájt. Nagyokat sóhajtottam, és próbáltam visszaaludni. Aztán eszembe jutott a teszt is. Hogy ma fog kiderülni minden. Alap esetben izgatott lennék, de most már nem igazán érdekel. Lesz, ami lesz. Ha kiderül, hogy még sincs semmi családi kötelék közöttünk, úgysem fog változtatni azon, hogy most mennyire dühös vagyok rá. Ugyanolyan leszek vele. Ha pedig kiderül, hogy még is igaz, akkor élek tovább. Biztos nehéz lesz megint távol lenni tőle, de ha egyszer sikerült, másodjára is menni fog távol tartanom magamtól. Igazából hiába is ezt így előre terveznem, szinte biztos vagyok benne, hogy Taylor ezt nem fogja annyiba hagyni. Komolyan már egyre jobban várom azt a családi nyaralást, mert akkor elvonulhatok egy kis időre a gondok elől.

Míg kiszűnt a fejfájásom addig pihentem és gondolkodtam, majd kimászva az ágyamból a fürdőbe mentem. Elvégeztem a reggeli teendőimet, és közben arra jutottam, hogy elmegyek a stúdióba, ahol elütöm majd az időt. Ahogy végeztem a telefonom csörrent meg, majd újra arra gondolva, hogy talán megint Taylor próbálkozik, felhúzott szemöldökkel kaptam a telefonomért, de ahogy ránéztem, elmosolyodtam, és felvettem.

- Szia, Lauren – szóltam bele.
- Szia – mosolygott – nah, hallom most nem én ébresztettelek – kuncogott.
- Nem – nevettem el magam én is.
- Csinálsz ma valamit?
- Hát… a stúdióba akartam beugrani. Tudod, ma jön az eredmény és addig elütöm ott az időt.
- Csak mert nekem sincs semmi dolgom.
- Akkor, ha gondolod, gyere velem. Közbe meg ebédelhetünk is valahol. Úgyis van mit mesélnem.
- Na! – mondta kíváncsian.
- De nem valami jó – húztam el a szám.
- Ajaj.
- Mindegy – sóhajtottam nagyot – majd elmondom.
- Oké.
- Akkor összeszedem magam, és elmegyek érted.
- Oké – mosolygott
- Szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Így ahogy letettem, a gardróbomba indultam.Nem sokáig nézelődtem, egy farmer és egy csíkos cső toppnál maradtam. Felöltöztem, majd a fürdőben lófarokba kötöttem a hajam, felhúztam egy tornacipőt, a táskámat a vállamra kaptam, és lementem a földszintre.

- Szia, anya – néztem rá elmosolyodva.
- Szia – mosolygott – mész valahová? – nézett végig rajtam.
- Ühüm – bólogattam – Laurennel elmegyünk ebédelni, meg beugrok a stúdióba aztán… - akadtam meg, majdnem kimondva a DNS tesztet. Nehéz volt most megállni, hogy ne mondjam el anyának. Bevallom elgondolkodtam azon, hogy lehet, jobb lenne, ha tudna legalább anyu róla. Biztos kicsit mérges lenne, de megértené.
- Aztán? – húzta fel a szemöldökét.
- Anya el kell mondanom valamit – ültem le közben, s döntöttem el, hogy ideje kitálalni.
- Mondd – ült le velem szembe.
- Biztos, hogy nem fogsz ennek örülni, és, hogy mérges leszel de… muszáj elmondanom.
- Ühüm – bólogatott összeráncolva a homlokát.
- Szóval tudod… Taylor bekerült tegnapelőtt a kórházba, és nem engedtetek be hozzá. Az a helyzet, hogy én még is ott voltam vele aznap éjszaka, meg az azutáni éjszaka is.
- Tessék? – húzta fel a szemöldökét.
- Nehéz megérteni, de… szükségem volt rá. És neki is rám. Beszöktem hozzá kétszer is.
- Hát ez… - ingatta a fejét ledöbbenve.
- És… csináltunk DNS tesztet, aminek ma jön ki az eredménye.
- Hogy mit csináltatok? – húzta fel a szemöldökét.
- DNS tesztet. Mert egyikünk se hiszi el, hogy mi tesók vagyunk.
- És miért nem szóltál hamarabb? – emelte fel a hangját.
- Pont ezért. Mert tudtam, hogy mérgesek lennétek.
- Na, figyelj – komolyodott el – jó ötlet a DNS teszt, nem is ezért vagyok mérges. Hanem inkább azért, mert beszöktél. Ha elmondtad volna, megértettem volna, hogy be akarsz menni, ezért meg ezért – magyarázta.
- De én mondtam nektek. Még sírtam is neked, hogy engedjetek be, de ti nem engedtetek.
- Azért mert nem akartam, hogy oda állíts olyan állapotba. Meg féltettelek is persze.
- De a lényeg, hogy ma jön ki a teszt eredménye. Viszont Taylor megcsalt engem, úgy, hogy nem érdekel. Már csak kíváncsiságból megyek el.
- Mi? Megcsalt? – kerekedtek ki a szemei.
- Aha – bólogattam – a kolléga nőjével, Lilyvel. Tegnap volt, amikor bementem hozzá és épp csókolóztak, szóval… - vontam meg a vállam lehajtott fejjel.
- Jaj, kicsim – tette a kezét a vállamra – akarod, hogy menjek veled az eredményért?
- Nem – ingattam a fejem – ez eddig igazából Taylorra meg rám tartozott. De most már kíváncsi vagyok, hogy tényleg Debiék-e a biológiai szüleim, vagy nem. Taylor meg mehet a búsba.
- Rendben, de értesíts, hogy mi volt.
- Oké – bólintottam.
- És most tényleg oda mész ahová mondtad?
- Igen – bólogattam – tegnap is Laurennel voltam egész nap. Igazából nem hazudtam nektek, csak nem mondtam el.
- Jól van, most már mindegy. És Debiék tudnak erről?
- Nem – ingattam a fejem – csak Lauren én meg Taylor volt, aki tudott erről. Senki más. De már nem tudtam tovább eltitkolni.
- Jobb az, ha elmondod – bólogatott – semmi baj. Nem haragszunk, legalábbis én.
- De nem akarom, hogy más megtudja ezt a beszökősdit. Elég, ha apu is arról tud, hogy csináltattunk Taylorral DNS tesztet.
- Rendben – mosolyodott el.
- Kösz, anyu – sóhajtottam fel.
- Nincs mit.
- De most már megyek – álltam fel – szeretlek – öleltem meg.
- Én is – motyogta – vigyázzatok magatokra.
- Oké, szia – intettem neki.


A garázsba mentem, ahol az autómba vágódva, kigurultam és már indultam is. Figyelem elterelés képp bekapcsoltam a rádiót, ami először jó ötletnek tűnt, de aztán még sem, ugyanis eszembe jutatta az, amikor rádión keresztül küldött nekem egy dalt. Akkor az is olyan jól esett, és olyan boldogsággal töltött el. Lefogadom, hogy az sem volt igazi.

Míg odaértem végig ezen gondolkodtam, majd ahogy megálltam Lauren előtt, dudáltam neki egyet, s hamar be is vágódott mellém.

- Na, szia – mosolyogtam rá.
- Szia – mosolygott – na, mesélj csak! – nézett rám kíváncsian, s közben indultunk el.
- Hát… képzeld a nagyságos úr megcsalt engem.
- Mi? – ment fentebb a hangja 2 oktávval.
- Ühüm – bólogattam – tegnap este megint bementem hozzá, csak épp tudod ki volt nála?
- Ki?
- Lily Collins! És épp csókolóztak.
- Hogy az a… – mérgelődött – mi van azzal a bolonddal, megártott neki a kórházi szag vagy mi? Milyen dolog ez már. Ott nyalizik neked meg minden, aztán meg a szemed láttára csal meg. Hát komolyan ezt nem gondoltam volna róla.
- Nekem mondod? – ingattam a fejem – őszintén már a teszt eredmény se érdekel. Úgyis szakítok vele. Ráadásul még hívogatott is az este.
- Pff… szerintem kimosták az agyát ott a dokik – ingatta a fejét.
- Meglehet, de hogy nem normális az is biztos. De érted, hogyha nem szeret, akkor miért mondja? Meg miért kedveskedik ennyit nekem? Nem értem.
- Meg van menve szegény – ingatta a fejét.
- Micsoda? – néztem rá értetlenül, fennakadva az előbbi mondatán – meg van menve? – kuncogtam el magam.
- Aha – bólogatott és kuncogott ő is.
- Bolond vagy – ingattam a fejem rajta, kuncogva még mindig.
- És jól bírod? Mármint tudod, nem akadtál ki nagyon?
- Először igen, de utána már… nem is tudom. Furcsa, mert általában tudod, kiakad ezen az ember, és napokig sír, de szerintem én már megszoktam, hogy folyton valami rossz ér. Persze fáj, meg nem szeretek rá gondolni, de… igaz a mondás, mi szerint, ami nem öl meg, az megerősít.
- Tényleg így van – bólogatott egyetértően.
- De egyébként érdekes, mert a Rocksztár életemben, semmi gond nincs. Ott élvezem az életet és jól érzem magam, de ahogy visszatérek a normális életemhez, minden olyan bonyolult lesz. A kettő rendesen üti egymást.
- Tényleg fura.
- Lehet jobb is így, ha külön vagyunk. A karrieremre koncentrálhatok legalább.
- Na, erre kíváncsi leszek.
- Most miért? – néztem rá.
- Hát… ahogy ismerlek titeket, együtt lesztek. Főleg, ha kiderül, hogy semmi közötök sincs egymáshoz, mint családon belül.
- Nem hiszem – ingattam a fejem – most először csalt meg, ráadásul úgy, hogy tudatánál volt. És aki megcsal valakit egyszer, az többször is meg fogja tenni. Szóval kétlem, hogy lesz valami. Nehéz lesz, ebben biztos vagyok, de… nem tudom – vontam meg a vállam – mindegy is – ingattam a fejem.
- Az eredményért mikor kell menni?
- Úgy lesz, hogy Taylornak is meg nekem is jelen kell lenni és úgy fogjuk meg tudni, de egyébként délután kell menni.
- Oh. Fogsz Taylornak mondani valamit? – húzta el a száját.
- Nincs mit mondanom neki – ingattam a fejem.
- Gondolom – húzta el a száját – veled megyek, oké? – mosolyodott el.
- Az jó lesz – bólogattam elmosolyodva.


Mielőtt bementünk a stúdióba, megálltunk ebédelni, s közben folyamatosan beszélgettünk. Bár említettem, hogy nem szeretek a tegnap estéről beszélni, de fura módon, szinte végig azt beszéltük. Minden lehetséges okot felvetettünk, hogy mit miért tett, de egyikünk sem tudta a választ. Majd ahogy ott végeztünk, a stúdióba indultunk, ahol immár jobb kedvünk lett. Ott mindig jó kedv van, és ez minket is elért. Sokat nevettünk és hülyéskedtünk, illetve Jason megmutatott egy kis részletet az új dalaimból. Ahogy közeledett az, az időpont, amikor mennünk kell a kórházba az eredményért, egyre jobban izgultam és féltem is, a Taylorral való találkozástól. Így elbúcsúztunk Jasonéktől, és elindultunk a kórház felé. Nem igazán beszélgettem most Laurennel, mert már nagyon eluralkodott rajtam az izgatottság. Arra is kíváncsi voltam, hogy vajon Taylor is hoz-e magával valakit, bár nem hiszem, hogy rajtunk kívül bárki is tudná, így arra számítok, hogy egyedül jön.

Ahogy odaértünk a kórházba, leparkoltam s közben nyugtatgattam magam, nehogy az eredmény kimondása előtt még összeessek. Kiszálltunk Laurennel, majd a bejárat felé indultunk, és, ahogy bentebb mentünk, egyből a rendelő felé vettük az irányt. Már messziről láttam Taylor ismerős alakját, és nagy meglepetésemre még sem egyedül volt. Ott volt Debi is. Akkor ezek szerint, ő sem bírta már titkolni az anyja elől. Nem akartam közelebb menni, így Laurenre néztem kérlelően, s ő értve a nézésemet megálltunk pár méterrel tőlük, s ott vártuk a dokit. Taylor persze egyből kiszúrt minket, és szomorúan nézett rám, de nem igazán tudott meghatni. Én is jeleztem egy hosszú szúrós pillantással röviden, hogy jelenleg mit gondolok róla. Debi is rám nézett, de egyikőjük sem jött közelebb, amiért hálás voltam, mert semmi kedvem nem volt Taylor közelébe lenni. Mindenesetre elég feszült volt a helyzet. Nem sokra rá megérkezett a doki is, így megvártuk míg Taylorék bemennek, és utána mi is bementünk. A gyomrom már fel-alá járkált, és Taylor jelenléte csak egyre jobban gerjesztette bennem a feszültséget, amit próbáltam csak egy olyan „ölős” pillantással elintézni. Annak ellenére, hogy azt mondtam nem érdekel az eredmény, most már bevallom, érdekel. Kíváncsi voltam.

- Akkor… mondhatom? – nézett a doki először Taylorékra, aztán ránk.


Erre csak bólintottam egyet, majd elkezdte lassan feltépni azt a borítékot. Idegtépő volt ez a néhány másodperc. Taylornak a pillantását végig magamon éreztem, de én nem néztem rá. Inkább az orvosra figyeltem, aki csigalassúan bíbelődött azzal a szerencsétlen borítékkal. Majd mikor végre kivette, végigfutatta rajta a szemét, és csak utána kezdte szóra nyitni a száját.

- Szóval… - nézett fel ránk – a DNS teszt eredménye szerint, önök 99,9%-ban…

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.