2010. szeptember 26., vasárnap

Szandra Burke's life 33 rész

Reggel fél6-kor a szokásos ébresztőmre kaptam fel a fejem.
- Még 1 percet – nyöszörögtem, ahogy lenyomtam a telefont.
Visszanyomtam a fejem a párnába és nyugtatóan lehunytam a szemem még egy kicsit. Azt hiszem ez a legrosszabb ebben. A korán kelés. Bárcsak egész nap aludhatnék – álmélkodtam. Aztán pár perc pluszpihenő után, erőt vettem magamon és feltápászkodtam az ágyon. Egyelőre minden el volt homályosulva előttem, így a fürdőbe kómáson belépkedtem és elkezdtem az arcomat megmosni. Miután már minden kitisztult előttem, fogat mostam és a hajamat is megfésültem. Most normálisan kiengedtem a hajam, mert nem igazán volt kedvem sokat bíbelődni vele. A bőröndömhöz lépve, pár perc nézelődés után egy vajszínű, csíkos felsőt vettem elő, egy szűk csinos farmerrel. Felöltöztem és a fürdőben még raktam magamra egy könnyed sminket, a lábamra felhúztam egy tömött talpú, elegáns szandált, felkaptam a vállamra a táskámat és elindultam a hallba. Amikor leértem már ott volt Michael, de az anyukámat még sehol sem láttam.
- Jó reggelt – mosolyogtam Michael-re – anyukám még nem jött le? – ráncoltam a homlokom
- Jó reggelt. Öhm… még nem – nézett körbe
- Akkor én jöttem korán – vontam meg a vállam – nálam ez nem szokásos – húztam el a szám.
Amíg nem jött le anyukám addig, csendben és álmosan vártunk rá. Néha- néha a telefonom képernyőjére pillantottam és még csak negyed 7 volt. Ahhoz képest, hogy – mint mindig – most is kómásan keltem, elég hamar kész lettem. – gondolkodtam el. A fejem jelenleg üres volt, nem nagyon gondoltam semmire. Pár perc után anyukám is betoppant.
- Mehetünk? – mosolygott ránk
- Ühüm – bólintottam.
Elindultunk az ajtó felé, ahol már is megjelent pár fotós. Jelenleg nem nagyon érdekelt, hogy fotóznak. Félig még aludtam szóval… el tudom képzelni milyen képek fognak születni. Hírtelen nagyon rám jött az ásítás, és próbáltam visszatartani, de nem sikerült, így gyorsan a szám elé kaptam a tenyerem és ásítottam egyet. Beültünk aztán már el is indultunk. Egész úton majd elaludtam. Nagyokat ásítottam és az ablakra hajtva a fejem próbáltam még egy kis pihenőt nyerni. Ilyenkor nehéz beindulnom, pedig még viszonylag hamar le is feküdtem. Bevallom, most jól esne egy jó kis starbucks-i kapucsínó. De remélem, ha odaértünk, a rajongók láttán beindulok majd.
********
Ahogy odaértünk elámulva figyeltem a tömeget. Most még többen vannak, mint legutóbb. A szemem egyből kinyílt, és ahogy reméltem egyből adtak egy kis löketet.
- Wáow – szólaltam meg még mindig sokkosan – úgy látom ez ma el fog tartani.
- Hmm – mosolyodott el Michael és anyukám is.
A sofőr a hátsó bejárathoz állva, kiszálltam és egyből bementünk az épületbe, ahol két kedves nő fogadott.
- Sziasztok – mosolyogtak ránk
- Helló – fogtam velük kezet
- Rengetegen vannak, gondolom látták odakint is, szóval gyere velem – fogta meg a vállam – először is, ha éhes vagy van még idő reggelizned – vezettek egy szobába, ami teli volt étellel meg itallal – ha esetleg autogramm osztás közben megéhezel, vagy megszomjazol, nyugodtan szólj a testőröknek és majd ők kihoznak ide, itt pedig bármit ehetsz – mosolygott kedvesen.
- Rendben, köszönöm – mosolyogtam vissza – de most még nem kérek semmit.
- Rendben. Ha bármire szükséged van, csak szólj. Nos, mindjárt 7 óra. Előkészítettünk mindent, úgy, hogy, ha úgy gondolod, már most bemehetsz.
- Persze – mosolyogtam izgatottan – megyek.
Mosolyogtak még egyet rám, aztán a testőröket követve, bevezettek az asztalhoz. Ahogy megláttam a rajongókat nagy mosolyra derültem, és integettem nekik, mire nagy sikoltozásba kezdtek. Lassan leültem a nekem készített asztalhoz és a testőrökkel a hátam mögött elkezdtem az autogramm osztást.
- Szia, hogy vagy? – kérdeztem mosolyogva az első rajongótól, ahogy ide adta az aláírni valót
- Öhm…jól és te? – kérdezte picit döcögve.
- Én is, köszi. Hogy hívnak?
- Lore – mosolygott rám
Aláírtam a posztert, amit ide adott, és a fehér rajongói felsőjét, aztán már következett is a következő. Nem lehetett túl sokat időzni az aláírásokkal, hiszen csak egy napom van arra, hogy ennek a sok embernek a kedvére tegyek. Mindenkire kábé egy percem volt, maximum kettő. Így el is telt pár óra, hogy én ott ültem az asztalnál és folyamatos mosolygás mellett írogattam az autogrammom. Nem volt semmi gubanc sem, kivéve, aki sírva lépett oda hozzám. Teljesen megértem őket. Én is régebben oda voltam Justin Timberlake-ért, és biztos vagyok benne, hogy ha 13-14 évesen találkoztam volna vele, akkor én is sírtam volna, vagy nem tudom. Most már persze más a helyzet. Ha megyek egy díjátadóra, és tudom, hogy egy kedvencem is ott lesz, akkor előtör bennem az a tipikus nagy rajongás, de akkor emlékeztet Michael egy szabályféleségre „Sztár ne sikoltozzon sztárért”. Szóval ezt mindig észben tartom, ha találkozok egy nagy kedvencemmel. Olyan 11 óra környékén elkezdett egyre jobban hányingerem lenni. Először azt gondoltam, hogy „oké, majd elmúlik” de nem múlt el. És egyre rosszabbul lettem. A gyomrom is elkezdett már fájni, nem értettem miért. Nem akartam időzni a hülyeségeimmel, mert szokott ilyen lenni és elmúlik magától, de most egyáltalán nem akart elmúlni. Hírtelen éreztem, hogy lesápadtam és akkor tudtam, hogy nem bírom tovább. Megszédültem egy kicsit és a testőrök felé fordulva léptem hozzájuk.
- Kimehetnék egy kicsit? Nem érzem jól magam – tettem gyorsan a szám elé a kezem.
Az egyik testőr bólintott egyet és a kifelé vezető útra mutatva, elindultam abba a szobába, ahol anyu és Michael tartózkodik. Ahogy beléptem mindenki mereven nézett fel rám
- Hé, jól vagy? – jött oda aggódva anyukám
- Nem, hányingerem van nagyon. Nem vagyok jól – fintorodtam el
- Ha hánynod kell, menj ki.
- Talán inkább egy kis friss levegőre – vontam meg a vállam.
- Lehet inkább éhes vagy! – biccentette oldalra a fejét.
Nem válaszolva elindultam a hátsó ajtó felé, hogy egy kis friss levegő után kapkodhassak. Ahogy kiértem mélyet szippantva belélegeztem, aztán kifújtam. Pár percig így álldogáltam, aztán éreztem, hogy talán kicsit jobb. Visszamentem a szobába és a hasfájást az éhségre fogva, elkezdtem falatozgatni.
- Tényleg éhes voltam! – töröltem le a szám, amikor befejeztem
Most már kutya bajom nem volt. Úgy látszik még is ez volt a gond. Éhes voltam. De egy kis friss levegő, és kaja megoldotta – mosolyodtam el.
- Megyek vissza – intettem még nekik
Aztán gyorsan visszalépkedtem az asztalhoz és a rajongók mosolyra derülését figyelve, leültem a székre. Innentől minden jól ment. Az egész napot, teljesen 8 óráig írással, evéssel, fotózkodással és ivással töltöttem. Örültem, hogy ilyen közelről találkozhattam a támogatóimmal. Mindenki nagyon aranyos volt. Megint kaptam néhány ajándékot, amit becsesen el is raktam. Nagyjából mindenkinek sikerült adnom autogrammot, így elégedetten mentem ki a ránk várakozó autóhoz. Beszálltunk és egyenesen a koncert helyszínére indultunk. Bíztam Lauren-ben, így fel sem hívtam, hogy mi lesz a ruhával, tudom, hogy nagyon jó szerelést hozott nekem össze. Bár ez az autogramm osztás elég könnyűnek tűnik, de ugyanakkor fárasztó is. Bevallom a fél kezemet a végére már alig éreztem és az az egész napi üldögélés… kibírható. Legalábbis a rajongókért simán megéri. Ezen elmélkedtem egész úton, így mikor odaértünk észbe kaptam és lassan kiszálltam az autóból, onnan pedig egyenesen a színpadhoz indultam. Ahogy beléptem örömmel láttam, hogy minden kész van, így a táncosok és a banda üdvözlése után, bementem az öltözőmbe, ahol egyértelműen Lory, Poby, Mary és Lauren várt mosolyogva.
- Sziasztok! – integettem, ahogy beléptem
- Na, milyen napod volt? – kérdezte Mary
- Elég jó – bólogattam – na, de készülődhetünk a koncertre! – csaptam össze a kezem – Lauren, megnézném a ruhát, amit összeválogattál – néztem rá
- Oh, persze. Gyere – mutatott a fogason lévő összeállításra, ami első pillantásra már meg is tetszett.
Egy sima, egyszerű, lengés fehér póló volt, egy különleges barna kockás sorttal, a csípőrészen egy övvel díszítve, cipőnek pedig, hogy ne csúszkáljak a sík színpadon, egy fekete csizma lett. Örültem, hogy sortot rakott ki, mert a párizsi koncerten nagyon melegem volt abban a hosszú nadrágban.
- Imádom! – böktem ki mosolyogva – te vagy a legjobb, Lauren – néztem rá hálásan, mire elmosolyodott és megvonta a vállát.
Mielőtt felvettem volna, elvégeztük a szokásos dolgokat. Megcsinálta Poby a hajam, Lori pedig egy csodás sminket rakott rám és Mary-vel is behangoltuk a hangom. Aztán gyorsan magamra vettem a kikészített ruhát és kihúzva magam, Lauren végrehajtotta az utolsó simításokat rajtam. Kimentem az öltözőből és egyenesen a színpad alá mentem, ahol mindenki rám várt. Anyukám kezét megfogtam és a körbe beállva, most egyszerre kezdtük el a szokásos imát. Ahogy elmondtuk, a banda lassan besétált a színpadra a hangszereikhez, a táncosok is elfoglalták a helyüket és én elrejtőzve a rajongók elől vártam, hogy végre kimehessek. Most is nagyon izgatott voltam, felpörögtem ismét és úgy éreztem, hogy ma is egy jó műsort hozunk össze. Amikor meghallottam, hogy a banda nekikezdett az első intro dalnak, kitágultak a szemeim és még jobban elkezdtem izgulni. Aztán amikor végre kimehettem, örömmel kezdtem bele az énekbe és adtam át magam a rajongók sikítozásából áradó energiának…..
*********
A koncert nagy sikert aratott. Minden tökéletes volt. A hangulat, az emberek, az energia. Minden. Nagyon jól éreztem magam. A rajongók sem kísérleteztek azzal, hogy fellopakodnak hozzám a színpadra. Nagyon jól sikerült. Amikor vége lett, elmondtam a búcsú beszédemet, aztán a színpadról leszaladva a többiek után, eljártuk az öröm táncot. Miután kiörömködtük magunkat visszavánszorogtam az öltözőbe, ahol egy kicsit leültem pihenni. Bevallom, most már érzem, hogy a testem kezd fáradni. Pár pernyi üldögélés után, végül Michael szólt, hogy indulunk vissza a hotelbe, így felálltam és elkutyagolva az autóig, beültem és már indultunk is vissza.
******
Ahogy felértem a szobámba, egyből a holnap reggeli utazásra gondolva, amit kiszállás után emlékeztetett Michael, a bőröndömhöz lépve, szépen elpakoltam a dolgaimat. Örültem, hogy végre hazamehetek és, hogy újra láthatok mindenkit otthon. Bár Stellának nem tudom, milyen magyarázattal fogok előrukkolni, de valahogy majd csak megoldom. Amikor kész lettem a bepakolással, gyorsan még letusoltam, aztán a pizsamámba bújva még gyorsan beállítottam az ébresztőt és izgatottan hajtottam le a párnára a fejem, alvásra ítélve…

2010. szeptember 20., hétfő

Szandra Burke's life 32 rész

Csak szólni szeretnék, hogy a frissek mostantól picit ritkábban lesznek mert egyre több a tanulni való, és sulin kívül is van pár elfoglaltságom!!

Amikor beültem, mosolyogva az ablakra hajtva a fejem elgondolkodtam ezen a hétvégén. Lényegében jó volt, nagyon jó. Bár most is volt fájdalom, de a legjobb, hogy újra együtt lehetek a régi szerelmemmel. Mindent megbocsájtottam neki, és próbálom elfelejteni, ami eddig jól megy… azt hiszem. Néhány perc töprengés után, a többiekhez fordulva érzékeltem, hogy döbbenve néznek rám.
- Mi az? – ráncoltam a homlokom
- Neked mióta a barátod Taylor Lautner? – fordult felém Michael
- Régóta. De bocsi, ez nem a ti dolgotok! – húztam fel a szemöldököm.
- Rendben, oké. Csak kicsit meglepett, hogy együtt láttalak titeket – húzta el a száját.
Még mindig felhúzott szemöldökkel, kissé feszülten visszafordultam az ablak felé, és csak csodáltam a város szépségét, amit valószínűleg egy hamar nem fogok ismét látni.

Ahogy a reptérre értünk, kiugrottunk az autóból és a gyors vizsgálat után egyből felülhettünk. Az ablak mellett elfoglaltam a helyem, és elővéve az Ipodom, a fülembe dugtam a fülhallgatót, egy kis zenével terelve a figyelmem. Hírtelen mellém huppant Lauren nagy mosollyal én pedig kiszedve a fülemből a „dugót”, értetlenül néztem rá.
- Na, mesélj! Mi volt tegnap? Láttam, hogy elszaladtál. Mi történt?
- Hát öhm… felbukkant Taylor exe. Vagy is nem ex, csak a csaj hiszi azt. – vontam meg a vállam
- És? – ösztökélt, hogy mondjam tovább
- Megbántódtam és elmentem. Aztán Taylor utánam jött, és… kibékültünk – hajtottam le a fejem
- Na, ne! – rikkantott egy nagy mosollyal – megtörtént ugye? – csillogott kíváncsian a szeme
- Lauren! – kuncogtam rajta – ez legyen az én titkom – emeltem fel büszkén a fejem
- Ne már. Nem adom, tovább tudod. Csak kíváncsi vagyok
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – bújtam ki a válasz alól rafináltan
- Hmm – nézett rám kiskutya szemekkel
- Na, jó. Ha ennyire tudni akarod – forgattam a szemem – talán – vontam meg a vállam
- Áh, tudtam – ugrott meg – eltűntetek mind a ketten, szóval… egyértelmű – dőlt hátra büszkén
- Akkor miért kérdezted? – hökkentem meg
- A te szádból akartam hallani – kuncogott. – és akkor most együtt vagytok? – nézett rám csillogó tekintettel
- Igen – mosolyodtam el
- Istenem. Olyan aranyosak vagytok. Tegnap este mikor táncoltatok, áh – legyezgetett a kezével
Én csak végig kuncogtam rajta. Aztán mikor abbahagyta az ugrabugrát, mindketten becsatolva hátradőltünk és ellazultunk.
*******
Ahogy leszálltunk a Jet-ről, megláttam, hogy már vár ránk a fekete autó, így beültünk mindannyian és pár perc után, el is indultunk a hotelhez. Az úton szótlanul néztem ki az ablakon. Örültem, hogy újra itt lehetek Berlinben, nagyon szép város. Az egyik turné helyszín volt. Kedvesek az emberek, és elég… szenvedélyesek a rajongók. Mivel a legutóbbi ittlétünkkor, sikerült körbe járni, és megnézni a város nevezetességeit, így reméltem, hogy ezúttal időnk lesz egy normális sétára, úgy, mint Párizsban. Pontosabban szerettem volna lenézni az Unter den Linden-re, ami este egy gyönyörű sugárút.
- Lesz program délután? – fordultam Michael felé
- Nem, nem hiszem. Csak szólj, mielőtt elmennél délután valahová. De, ma lesz egy interjúd a hotelben, a Germs Tv egyik riporterével, és holnap reggel 7-től autogramm osztás a KadeWe-ben. Lehet, hogy egész napos lesz így majd csak a koncert előtt 1 órával tudsz eljönni. A koncert pedig este 9-kor kezdődik.
- Oké. rendben. Amúgy majd csak este szeretnék lemenni, sétálni. – mosolyodtam el – oh – jutott eszembe Stella – meg Stellának veszek valami ajándékot – néztem anyura.
- Oké. De tényleg szólj Tomnak, nehogy valami gubanc legyen – ráncolta a homlokát
- Persze – bólintottam.
**************
Ahogy odaértünk, kiszálltunk és a fotósokkal együtt a rajongók is szinte állatként rám támadva kezdtek el fotózni. Tom próbálta lefogni őket, amíg én besuhantam a hotelbe.
- Istenem, hülye fotósok – dörmögtem halkan, ahogy átrágtam magam rajtuk
Nem tudtam hírtelen, hogy álljak-e meg a rajongóknál autogrammot osztogatni, végül hírtelen döntés szerint a hotel lépcső előtt megállva, közelebb mentem a korhálthoz, ami visszataszította a rajongókat és egy pár autogrammot kiosztottam. Amikor úgy döntöttem, hogy ideje bemenni megfordultam és hírtelen egy rajongó a kezem után kapott. A kezemet a korlát mögé törte, ami rettenetesen elkezdett fájni és egyszer csak azt éreztem, hogy kezd eldőlni a vas korlát. Én próbáltam hátrálni, de a fájdalom és az, hogy szinte már lefogtak nem engedte. Teljes káosz volt. Végül Tom elém ugorva, szigorúan kirántotta a kezemet a rajongóéból, aztán a másik kezemmel megfogtam a fájó pontot és gyorsan beviharoztam a hallba. Szűkült szemmel, sziszegve próbáltam eltitkolni a fájdalmat. Csak remélni tudtam, hogy nem törték el. A többiek is beértek utánam, és mindenki körém gyűlve vizslatták, hogy jól vagyok –e.
- Fáj a csuklóm – sziszegtem Tom felé
- Hívjatok egy orvost – mondta kicsit hangosabban anyukám
- Jól vagyok csak fáj a csuklóm – ismételtem.
- Egy orvosnak meg kell néznie – nézte meg a fájó csuklómat anyukám.
- Gyere, van a hotelünknek egy orvosa – jött oda hozzám a hotel igazgatója
Tom, anyukám és az igazgató társaságában elsétáltunk az orvosi rendelőbe, ahová egyből be is mehettünk.
- Helló – köszöntem félénken az orvos felé
- Sziasztok – mosolygott ránk – mi történt? – ráncolta a homlokát a csuklómra pillantva
- Rajongó támadás – bökte ki anyukám
- Az történt, hogy egy rajongó a korlát mögé törte a kezem – vontam meg a vállam
- Ülj le ide – mutatott a székre, ahová le is huppantam
Szembe leült velem és elkezdte nyomogatni, amire szintén sziszegve feleltem. Pár percnyi hümmögés és vizsgálás után, felállt.
- Semmi komoly, csak egy rándulás – fújtam ki a levegőt ennek hallatán – írok fel egy különleges csuklópántot, amit pár napig hordanod kell, és reggelente be kell kenned – adta oda anyukámnak a receptet.
- Rendben, köszönöm – mondtam mosolyogva
Kisétáltunk immár megnyugodva és visszamentünk a hallba.
- Hol tudjuk kiváltani a receptet? – kérdezte anyukám az igazgatótól
- Óh, hagyja csak. Majd mi elintézzük. És sajnálom, a történteket – nézett rám bűnbánóan.
- Semmi, gond – mosolyogtam rá
A recepción még felvettük a szobánk kulcsát és a liftbe beszállva elfoglaltuk a szobákat. Ahogy beléptem megláttam, hogy már felhozták a bőröndömet is. „Ez aztán a kiszolgálás” – mondtam magamban elégedetten. Leültem az ágyra és eszembe jutva Taylor, előkerestem a telefonom és a számát tárcsáztam, de azt jelezte, hogy nem elérhető. „Biztos már a repülőn vannak” – gondoltam. Letettem magam mellé és egy kísérletet téve, bekapcsoltam a tv-t hátha lesz valami ismerős csatorna, amit tudnék nézni. Elkezdtem kapcsolgatni, de sikertelenül járva minden adó német volt. Eszembe jutott anyukám mondata hírtelen. Az, hogy elmehetnék meglátogatni a nagyimat. Talán tényleg nem lenne rossz ötlet. Még a végén azt hiszi, hogy megutáltam vagy ilyesmi. Tudom, hogy nehéz lesz oda visszamenni, de egyszer úgy is muszáj lesz. Ahogy ezen eleszméltem hírtelen gondoltam egyet és átmentem inkább Lauren-hez.
- Szia – dugtam be a fejem az ajtón
- Szia – mosolyodott el – gyere be.
- Csak unatkoztam, és gondoltam átjövök – vontam meg a vállam – már rég mondtam ilyet – gondolkodtam el és kuncogtam.
- Hogy van a kezed? – szűkítette össze a szemét
- Hát, fogjuk rá – ingattam a fejem – fáj még.
- Elég őrültek háza volt odakint – komolyodott el
- Ja – húztam el a szám – mikor utoljára voltunk sokkal nyugisabb volt minden – ültem le mellé
- Igen, mert akkor a neten nem mindenhol a ti képeitek voltak – mutatott egy félmosolyt
- Biztos, most a fél világ ezen csámcsog – hajtottam le a fejem
- Vagy az egész világ.
- Tudod, ilyenkor tök gáz sztárnak lenni. El se merem képzelni mi, lesz, ha hazaérek – forgattam a szemem – fogadjunk, ahogy elhagyom a házat, és meglátnak valahol, fotósok ezrei támadnak rám. Főleg ha Taylorral fogok valahová menni. Arról ne is beszéljünk – csóváltam a fejem – gáz lesz. De remélem, ki fogjuk bírni – sóhajtottam nagyot – vagy akkor nem mozdulunk ki a házból – kuncogtam el magam.
- El tudom képzelni – húzta el a száját – már gondolom az a felhajtás is elég, ami most körülötted van.
- Bizony, hogy elég – bólogattam – és te? Mi van a pasikkal? Mesélj te is! – mosolyogtam rá
- Áh, semmi – legyintett – itt-ott vannak helyes srácok, de most inkább a karrieremre koncentrálok – vonta meg a vállát
- Túlságosan lefoglallak – kuncogtam egyet
- Nem, dehogy. Csak most indult be igazán ez a biznisz, és inkább ezzel foglalkoznék. Mostanában rengeteg sztár megkeresett, hogy adjak nekik tanácsokat, persze ruha ügyben, meg ilyesmi.
- Ah. Az jó.
- Úgy, hogy. Most tényleg semmi fiú – kuncogott – amúgy, ha már így beszélgetünk, csak megjegyzem, hogy örülök, hogy én lehetek stylistod. Azt hiszem elég jól összebarátkoztunk a turné alatt – vonta meg a vállát
- Ne viccelj már – legyintettem egyet – tőled jobb stylistom nem is lehetne. És jó barátnőmnek tartalak – mosolyodtam el – veled aztán lehet bulizni – kuncogtam a koncert utáni buli első részére emlékezve.
- Az tuti – nevetett fel ő is.
- Amúgy, este menni kellene sétálni, nem? – vontam meg a vállam – persze csak akkor, ha lenyugszanak kívül a kedélyek.
- De, menjünk. Párizsban is tök jó volt.
- Okés. Meg gondoltam le kellene lógni az üzletekhez, szeretnék venni valamit Stellának. – vontam meg a vállam.
- A kis édes Stella – kuncogott.
- Ja. Már hiányoznak az otthoniak – húztam el a szám
- Hmm, nekem is – bólogatott
- Amúgy, mesélhetnél a családodról. Ha jobban belegondolok, nem is tudok róluk semmit – szűkült össze a szemem
- Áh, semmi extra. Van egy bátyám, aki már nős, és a szüleim. Nincs olyan nagy családunk – vonta meg a vállát.
- Végül is, az jó. Legalább a bátyáddal jól kijössz?
- Hát, régebben veszekedtünk sokat, de most már egész jól. – mosolyodott el
- Az én bátyám mindig pimaszkodik velem – ingattam a fejem. – néha úgy érzem, hogy én vagyok az idősebb – kuncogtam el magam.
- És amúgy, ő mit csinál?
- Fő sulira jár. Felvették a Harvard-ra. Apu nyomdokaiba akar lépni – vontam meg a vállam
- Ah. A Harvardra? – ámult el – oda nem könnyű bejutni.
- Nick egy igazi stréber – forgattam a szemem – de ugyanakkor nagyon dilis is – nevettem fel – megdolgozott azért, hogy bejusson.
- Ühüm, értem.
- Stella pedig majd most kezdi a sulit. Magántanulóként – húztam el a szám
- Miért pont magántanulóként? – döbbent le
- A szüleim azt hiszik, hogy a suliba nem fogják hagyni, azért mert ő a húgom – ingattam a fejem.
- Hát, lehet, van benne igazság.
- Talán igen, talán nem. Csak így a társasági élete egyenlő lesz, a 0-val. Mondjuk Makenával, Tay húgával nagyon jóban vannak. De, hol lesz a többi barátnő? – vontam meg a vállam.
- Ez is igaz – bólogatott – tudja, már mi akar lenni, ha nagy lesz?
- Óh, nem. De imád velem jönni, meg énekelni – mosolyodtam el
- Akkor lehet, megvan a következő Szandra – húzta fel a szemöldökét.
- Azt nem tudom. Ő fogja eldönteni, hogy mit akar majd csinálni – vontam meg a vállam – de az biztos, hogy ha ilyen életre vágyik, mint ami nekem van. Akkor tuti, hogy apu nem engedi meg neki, amíg legalább 14 éves nem lesz. Nekem is mindig azt mondta. Mondjuk, szerintem is így helyes. Legyen gyerekkora, és ne nőjön fel túl gyorsan.
- Bizony – bólogatott.
- Ott van anyukám is, aki imádja ezt az életet. Régebben ő is erre vágyott, de nem sikerült neki – vontam meg a vállam – fiatalabb korában egy bárban énekelt.
- Komolyan? Ezt nem is tudtam.
- Ühüm. Valószínűleg tőle, és a… nagypapámtól örököltem a tehetségem – nyeltem nagyot.
- Az szép.
- Ühüm – bólogattam
Még beszélgettünk egy kicsit, aztán felálltam, és ahogy visszalépkedtem a szobámhoz, épp kopogni akartak nálam.
- Itt vagyok – mosolyogtam az ismeretlen férfira
- Oh, szia. Felhoztam azt, amit az orvos írt fel neked – adta a kezembe a kenőcsöt és a csuklópántot.
- Köszönöm – vettem át
Bólintott egyet aztán már el is viharzott. Bementem a szobába és mielőtt a csuklómra raktam volna a csuklópántot, a kenőccsel bedörzsöltem, aztán amíg megszárad, gondoltam addig ismét megpróbálom Taylor-t. Ezúttal végre kicsengett.
- Szia. – szóltam bele mosolyogva, ahogy felvette
- Szia – vette fel boldogan – megérkeztetek?
- Igen. De ahogy kiszálltam a hotelnél minden tiszta káosz volt – mondtam elámulva
- Miért? – hökkent meg
- A fotósok, szinte vadállatként támadtak rám, és ugyanígy a rajongók is. Az egyikük úgy megkapta a kezem, hogy a korlát mögé törte és megzúzódott. Szóval az első utam az orvosi szobába vezetett – kuncogtam el a végét.
- Wáow. De jól vagy ugye? – váltott komolyra
- Igen, persze. Azt terveztem, hogy elmegyek vásárolni majd nem sokára, de szerintem ezt el felejthetem. – húztam el a szám – itt akárhová megyek Tom-ra szükségem lesz az tuti.
- A testőröd?
- Ühüm – bólogattam – jól kezdődik az ittlét- húztam el a szám- Legutóbb tök nyugis volt minden, és most a teljes ellenkezője.
- Szerintem a képek is eljutottak oda.
- Az lehet – ráncoltam a homlokom – és ti otthon vagytok már?
- Igen, épp most indultunk el a repülőtérről.
- Már próbáltalak egyszer, de akkor biztos még a repülőn ültetek.
- Igen, biztosan.
- A kezemre amúgy épp az előbb hoztak valami kenőcsöt meg csuklópántot. Fájt egy kicsit, de most már jobb.
- Remélem semmi komoly.
- Mondtam, csak zúzódás.
- Tudod már kedden mikor értek haza?
- Nem, még nem volt időm Michael-től megkérdezni. De majd megkérdezem.
- Okés.
- Már hiányoznak az otthoniak – húztam el a szám – pedig csak pár napja mentem el – kuncogtam – gondolod, milyen lehet, amikor turnézok.
- Hát, el tudom képzelni. A forgatás is olyasmi. 3 hónapig távol az otthontól. Szívás, de jó buli.
- Az. Amúgy ma még lesz egy interjúm is, holnap pedig reggel 7-től autogramm osztás. Aztán este koncert.
- Nem fogsz unatkozni – kuncogott.
- Az tuti – nevettem én is el magam.
- Nah, jól van. Most lerakom, de majd még hívlak.
- Okés. Szija – mosolyogtam
- Szia – bontotta a vonalat.
Ahogy letettem, lassan a csuklómra húztam az ajánlott csuklópántot és az ablakhoz sétálva kikukkantottam, hogy még mindig akkora-e a felhajtás és sajnálkozva néztem, hogy még mindig rengetegen állnak ott.
- Szandra! – kopogott Michael
- Menjek az interjúra? – jutott eszembe hírtelen
- Igen, gyere. – mutatott kifelé
Lassan lesétáltunk a hallba, onnan pedig egy interjú szobába ahol már mindenki készen volt és mosolyogva fogadtak.
- Helló – köszöntem mosolyogva
- Szia – jött közelebb egy kedves, fiatal nő. – én vagyok a riporter… Lamberta Rhode– nyújtotta a kezét
- Szandra Burke – fogtam vele kezet mosolyogva
- Tudom, hogy nem szabad képeket készíteni, de esetleg velem csinálnál egy közös képet? – nézett rám bájosan. - Nem fog kikerülni sehová, csak a barátaimnak mutatnám meg – vonta meg a vállát
- Persze, rendben – egyeztem bele.
- Köszi – vette elő a fényképezőjét
Egy fickónak a stábból oda adta, és egy gyors beállás után már le is fotózott minket.
- Köszönöm – nézett hálásan
- Ugyan már – legyintettem egyet
A riporter visszaült a helyére, aztán pár perc múlva én is leülhettem vele szembe.
- Akkor 5 4 3 2 1 – mutatott ránk a kamerás
- Üdvözöllek itt nálunk Szandra.
- Én is örülök, hogy újra itt lehetek – mosolyogtam.
- Az első kérdésem az lenne, hogy: szerinted a rajongóid mennyire látnak téged önmagadnak? És mit gondolhatnak rólad?
- Hmm, jó kérdés – ingattam a fejem – én általában mindig önmagamat adom. Őszinte ember vagyok és sosem szerettem a hazugságokat. Hogy mit gondolhatnak rólam a rajongóim? – húztam fel a szemöldököm értetlenül – ezt tőlük kérdezd meg – kuncogtam el magam.
- Esetleg tervezed, hogy a színészkedésben is kipróbáld magad?
- Igen, abszolút. Nagyon szeretnék egy másik ember bőrébe bújni.
- Ha tehetnéd, egy napra kinek a bőrébe bújnál?
- Hmmm – vágtam egy gondolkodós fejet – nem is tudom – húztam el a szám – azt hiszem, erre most nem tudok válaszolni – vontam meg a vállam.
- Beszéljünk egy kicsit az új albumodról. Úgy, hallottam, hogy már készülőben van.
- Igen, így van. Bár a felvételek még csak ezúttal fognak következni, de nagyon izgatott vagyok, hogy újra a stúdióban dolgozhatok.
- Pár hete fejeződött be az első turnéd. Milyen tapasztalatokat szereztél ez alatt a pár hónap alatt?
- Hű, rengeteget. Először is megtanultam, hogy nagyon kemény és fárasztó egy ilyen turné. Azt, hiszem jobban fel kellett volna rá készülnöm. De egyben nagyon jó volt. A rajongókhoz közelebb kerülhettem és rengeteg csodálatos emberrel dolgozhattam együtt.
- Lehet tudni, mikorra várható a következő turné?
- Még nem. De remélem, hogy jövő nyáron újra neki indulhatok.
- Ez ugye, sok utazással jár. Ilyenkor biztosan nehéz lehet a családodtól távol lenni.
- Igen, ez így van. Nagyon nehéz a szeretteimtől messze lenni. De mindig ott van velem anyukám és néha a kishúgom is elkísér, vagy a bátyám, és néha még az apukám is el tud szakadni a munkától, hogy láthasson, aminek nagyon örülök. Mindig azt mondtam nekik, amikor 1-1 turné helyszínről felhívtam az otthonaikat, hogy becsomagolom őket egy bőröndbe és mindenhová magammal fogom vinni őket – kuncogtam el a végét.
- A barátaiddal hogy állsz?
- Csodálatos barátaim vannak. Imádom őket. Bár keveset tudok találkozni velük, de tudom, hogy ha szükségem van rájuk, akkor ott vannak nekem.
- A szüleid, esetleg most jobban aggódnak érted?
- Ezt, hogy érted? – szűkítettem össze a szemem
- Hát, hogy ez a média világ esetleg magával húzhat. Nem félsz attól, hogy majd egyszer elmerülsz ebben a világban és nehéz lesz kiúszni belőle?
- Oh, nem – ingattam a fejem – igazából két életet élek és azt hiszem, e-miatt vagyok még mindig ugyanaz a szomszéd lány, aki régen voltam. Az egyik életem a színpadon és a kamerák előtt forog, a másik pedig otthon, a régi nyugis családi környezetben.
- Emlékszel még az első fellépésedre?
- Igen, az elég… furcsa volt – kuncogtam – mert nagyon féltem és lámpalázam volt. De aztán sikeresen megnyugtattak és minden jól ment.
- Elég elfoglalt vagy, van időd ezek mellett az iskolára?
- Öhm… májusban sikerült leérettségiznem. És tervezem, hogy majd talán 2 év múlva elkezdem a fő sulit is.
- Nem lehetsz azért olyan tökéletes! Árulj el valami cikis dolgot magadról.
- Hát, talán amit néha kicsit szégyellek, hogy túlérzelgős és sírós vagyok. Már, mint, hamar el tudok érzékenyülni a színpadon vagy egy film láttán.
- Van olyan, hogy megszállottja vagy valaminek, vagy valakinek?
- Oh, igen. Egyszerűen imádom Nicholas Sparks műveit. Nem tudok betelni velük.
- Hogyan jött az az ötlet, hogy első klipped, amivel berobbantál olyan… rockos legyen?
- Ez igazából egy másik oldalam- kuncogtam - amit legtöbbször a színpadon mutatok. A közönséggel így akartam megismertetni magam. Jó volt a kamera előtt elengedni magam és csak vadulni egyet.
- Utolsó kérdés: mit üzennél a berlini rajongóknak?
- Azt, hogy köszönök mindent, hiszen nélkülük, most nem lehetnék ebben a csodálatos városban. Tudom és érzem is, hogy mellettem állnak. Az tesz boldoggá, amikor a színpadról látom a csillogó és mosolygó szemeket. Akkor azt gondolom „ hogy, igen. Ez értetek van” Nem tudom szavakba önteni mennyire hálás vagyok nekik mindezért. Imádom őket.
- Köszönöm az interjút.
- Én, köszönöm – mosolyogtam őszintén
Kezet fogtunk aztán felálltam és Michael-hez lépve elbúcsúztunk.
- Mennyi már az idő? – néztem ráncolt homlokkal Michael-re
- Öhm…- nézett az órájára – 7 óra.
- Micsoda? – rikkantottam fel – hogy ment el ilyen hamar az idő? – húztam el a szám
- Nem tudom – vonta meg a vállát – amúgy jó volt az interjú – mosolyodott el
- Szerintem is. Végre semmi magánjellegűt nem kérdezett ez a nő. Meg kedves volt – mosolyogtam én is.
- Igen, igen.
- Több ilyen riporterre lenne szükség – kuncogtam el magam.
- Hmm – kuncogott ő is.
- Amúgy mikor indulunk haza? És itt lesz buli?
- Nem, itt nem lesz buli. De amúgy kedd hajnalban 5 órakkor indul a gép.
- Ami azt jelenti, hogy… olyan 7-8 óra körül már otthon is leszünk!
- Igen – bólogatott
- Okés - mosolyogtam
Egy gyors búcsú után, visszamentem a szobámba és egyenesen az ablakhoz léptem, megnézni mi a helyzet odakint. Örömmel néztem, hogy az első bejáratnál pár kitartó rajongón kívül nem észleltem több személyt, ezért egy könnyed sóhaj után úgy döntöttem, hogy gyorsan átlibbenek Lauren-hez, Tomhoz és a többiekhez megkérdezni, hogy velem tartanak-e a sétára. Miután mindenki beleegyezett visszamentem és valami kényelmesebbe át akartam öltözni, így a bőröndömet felnyitva elővettem egy egyszerű farmert és egy kényelmes fekete-fehér hosszú ujjú felsőt. Ki engedtem a hajam még gyorsan felhúztam egy balerina cipőt és a telefonomat belegyömöszölve a zsebembe, elindultam a megbeszélt helyre, ami a hallban volt. Ahogy leértem mosolyogva figyeltem, hogy már mindenki lent volt.
- Mehetünk? – libbentem közéjük
- Igen! – mondták fülig érő szájjal
Elindultunk, és ahogy kiléptem a hotelből, a szoba ablakából látott pár rajongó feltűnt és csillogó szemekkel tartottak felém.
- Szia – köszöntek félénken mire elmosolyodtam – készíthetünk egy képet veled? – mondták el német akcentussal.
- Hát, persze – léptem közelebb hozzájuk.
A gyors fotózkodás után végre elindulhattunk a sugárútra. Már besötétedett így még gyönyörűbb ez a környék. Bevallom, New York este a legszebb város Japán után, de Berlin is a top 5-be van nálam. Most olyan békés volt minden. Nevetgélve sétálgattunk végig ezen a hosszú útszakaszon, amíg meg nem éreztem a zsebemben rezgő telefonomat. Előkotortam és elmosolyodtam, ahogy a képernyőre pillantottam.
- Bocsi, ezt fel kell vennem – léptem hátrébb a többiektől
- Heey – szóltam bele kuncogva
- Szia – hallottam meg Taylor vidám hangját – na, hogy ment az interjú?
- Elég jól. Aranyos volt az a nő. Semmi magánjellegűt nem kérdezett.
- Az jó. A kezed jól van már?
- Oh, persze. Már nem is fáj – legyintettem egyet
- Ennek örülök. Mit csinálsz most?
- Lejöttünk sétálni az Unter den Linden-re.
- Ooh, biztos szép.
- Gyönyörű – mosolyogtam – és te? – kérdeztem vissza
- Pffuh, punnyadok itthon – mondta unottan – mindjárt jön az American Idol – kuncogott.
- Oh – nevettem fel – szerintem mi még sétálunk, egy kicsit aztán lefekszek aludni, hogy holnap felbírjak kelni – húztam el a szám – amúgy kedd hajnalban indulunk vissza és úgy 7 vagy 8 körül érünk haza.
- Eléd mehetek majd? – kérdezte picit könyörgő hangon
- Ennyire hiányzok? – komolyodtam el
- Nagyon – suttogta
- Oh, te is nekem – húztam el a szám – de ne kelj fel olyan korán miattam!
- Terveztél keddre valamit?
- Nem. A stúdiózás valószínűleg szerdától kezdődnek, miért?
- Király, akkor kedden együtt töltjük a napot – mondta vidáman.
- Oh, öhm… rendben – kuncogtam – na, és mit szeretnél csinálni? – kérdeztem huncut hangon
- Nem, tudom. Elmehetnénk ebédelni, vásárolni, bowlingozni vagy csak lógjunk otthon, este meg mondjuk vacsi.
- Wáow. Te aztán eltervezted azt a napot – ámultam el – de, felmehetnénk Beverly Hillsbe. Vagy… talán meglátogatnám a nagymamám – sóhajtottam nagyot – már régen láttam.
- Azt is lehet.
- Úgy érzem, hogy talán most már vissza tudok oda menni. Hiszen, rengeteg szép emlék fűz oda – vontam meg a vállam.
- Hát, igen. A nagypapád… az éneklés. Tudom én – sóhajtott fel – és én – mosolyodott el a telefonba.
- Tényleg – mosolyodtam el
- Emlékszel már? – kuncogta el magát
- Még, jó. Nehéz lenne elfelejteni – ingattam a fejem. – na, jól van. Most megyek, még lógunk, kicsit a barátaimmal aztán tényleg lefekszek.
- Úúh, remélem, majd rám gondolsz – képzeltem el magamban, ahogy a vonal másik oldalán felcsillan a szeme
- És még rád mondják, hogy „jó fiú”. Na, persze – röhögtem fel mire ő is nevetésbe tört ki.
- Hát, lényegében az vagyok. Nappal. De, akkor mondd azt, hogy nem voltam jó – csattant fel a mondat végén egy kuncogást elrejtve
- Khmm… - néztem a barátaimra – azt hiszem ezt ne most tárgyaljuk ki – kuncogtam el a végét – a barátaim kábé 1,5 méterre állnak tőlem és mindent hallanak.
- Oh, oké. Befogtam – nevetett fel
- Majd találkozunk otthon – kezdtem búcsúzni – nem hiszem, hogy holnap lenne időm telefonálgatni – húztam el a szám
- Oké, semmi gond. Majd akkor beszélünk valamikor.
- Oké, szia – suttogtam
- Szia – nyomtam meg a piros gombot.
Mosolyogva visszalépkedtem a barátaimhoz, ők pedig szintén mosolyogva néztek rám.
- Na, ki volt az? – húzogatta a szemöldökét Travis
- Senki – vontam meg a vállam
- Aha, azért bazsalyogtál ennyire – bökött oldalba Jens
- Ajj – dörmögtem kuncogva – egy barátom volt – forgattam a szemem
- Fogadjunk, hogy az új pasija volt. Az a Taylor gyerek – szólalt meg Lukas
- Jól van, le lehet rólam szállni – legyezgettem a kezemmel. – menjünk, visszafelé mert holnap korán kelek – fordultam meg az úton.
Visszaindultunk lassan. Az egész úton végig nevetgéltünk, aztán 1x, 2x eszükbe jutott a telefonálásom Tay-el és azon kezdtek el gúnyolódni, mire én mindig csak forgattam a szemem és mosolyogva lehajtottam a fejem. Ahogy visszaértünk már senki nem volt a hotel előtt, így nyugodtan besétáltunk és a liftbe beszállva, felmentünk a szobánkba.
- Team Taylor – kiabált utánam gúnyolódva Jens
- Fogd be Jens – szóltam vissza nevetve.
Bementem és egyből a fürdő felé véve az irányt, letusoltam, felvettem egy pizsamát, beállítottam a telefonon az ébresztőt és gyorsan a takaró alá bújva pár perc alatt el is aludtam…

2010. szeptember 17., péntek

Szandra Burke's life 31 rész! FIGYELEM: enyhe 18-as karika

Teljes utálattal, és szomorúsággal néztem Taylor Swiftet, ahogy a gyilkos szemeivel méreget engem. Aztán Taylorra néztem, és láttam, hogy még mindig bűnbánóan néz rám és egyből beugrott. Azt mondta, hogy sajnálja de nem értettem, hogy mit. Azt mondta, hogy azért mert hülye volt. Akkor erre értette? Hogy ide hívta a rusnya rüfkéjét. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja. Mit akarhat? Vagy csak én értem félre? – pörgött le az agyamban mindez, mindössze pár másodperc alatt. Nagy szomorúság ült ki a szívemre és ezúttal az arcomra is. Éreztem, hogy nem sok kell ahhoz, hogy a zokogás át vegye felettem az uralmat. Hezitáltam, hogy vajon itt és most oltsam le és rúgjam ki Swiftet, vagy ne balhézzak, és csak menjek el! A szomorúság átvette az egész testemet, ezért hírtelen döntést hozva arra jutottam, hogy inkább csak elsétálok. Egy utolsó szomorú pillantással ránéztem Lautnerre, aztán közelebb léptem Swifthez.

- A tiéd – mondtam elcsukló hangon.

Azzal elkezdtem felszaladni a lépcsőkön. A torkomban gombóc keletkezett. És ismét előjött az a fájdalom és üresség a gyomromban. A szívem sajgott és én csak úgy elsétáltam. A szemembe könnyek gyülekeztek, amiket már nem nagyon tudtam visszatartani. Ahogy felértem arra a folyosóra, amelyiken a szobám van, nem tudtam tovább tartani. Kitörtem, mint egy hírtelen jövő vihar. Hangosan elkezdtem sírni, amit most úgy éreztem senki sem tudott volna leállítani. A falhoz léptem és a fejemet rádöntve próbáltam eltakarni magam az esetleg itt kóválygó emberektől. Minden könnycsepp patakként zúdulva csorogtak az arcomon. A lélegzetem egyre szapora lett. Reszkettem egész testemben. Rendszertelenül szedtem a levegőt, úgy éreztem azonnal megfulladok ebben a fájdalomban. Amikor visszakaptam, újra elveszítem. Miért van ez? Miért csinálja ezt? Mire jó ez neki? Nem ártottam neki semmit. Miért érdemlem ezt tőle? – záporoztak bennem a kérdések. Megfordultam a falnál, hogy immár hátradőlve több levegőhöz jussak. Értetlenül ráztam a fejem, mintha ezzel el tudnám ezeket feledtetni. Talán visszamehetnék harcolni érte? Ugyanis nem szokásom feladni. De ezúttal már nem volt erőm. És nem akartam leégetni magam. Aztán újra magamon éreztem két szempárt, ahogy figyel. Nem akartam odanézni, nem akartam tudni, hogy ki az, egyszerűen csak nem akartam. Aztán meghallottam, hogy a léptei egyre közelednek hozzám végül nem álltam meg, hogy ne nézzek oda.

- Hagyj békén – sziszegtem halkan Taylor felé pillantva.
Láttam, hogy rá is kiült a szomorúság, de ahogy ránéztem még több könnycsepp gyűlt össze a szememben. Mély levegőt vett és szótlanul felgyorsítva a lépéseit felém tartott.

Hírtelen az ajkait az enyéimre tapasztotta olyan szenvedéllyel, amit már rég éreztem. Nem tudtam neki ellenállni, és már nem is akartam. A testemen libabőr futott át és a lélegzetünk egyre szaporább lett, ahogy a csókok áradata egyre hevesebbé váltak. Ezúttal nem gondolkodtam, csak cselekedtem. A testemet elöntötte egy kéjes vágy. Megéreztem a kezeit, ahogy a gerincemen végigfuttatja, ami még forróbb vágyat keltett bennem. Egy lélegzetnyi levegő vétel után, összefonódva lépkedtünk a szobám ajtaja felé. Közben forró ajkaival kéjesen csókolni kezdte a nyakamat, majd lassan ismét a számhoz tért vissza. Ahogy elértem az szobaajtó kilincsét, kicsaptam és elkezdtem letépni róla a felsőt. Maga mögött becsukva az ajtót, immár félmeztelenül a blúzom alá nyúlt és ellenkezés nélkül leszedte rólam. Immár a keze a fenekemhez landolva, belemarkolt s közben a nyakamat csókolgatta, amitől egy halk nyögés jött ki a számon. Megérezve egyre duzzadó férfiasságát, türelmetlenül nyúltam a nadrág övéhez s kezdtem megszabadítani tőle a nadrágot is. Közben a cipőjét lelökte magáról. Miután szinte már állattá vált ösztönök által vezényelt terv után, leszedtem róla a nadrágot , Ő kezdett bele ugyanebbe. De türelmetlenségem forrása miatt, gyors ütemben a nadrágom gombját kigombolva letoltam magamról és ismét az ajkaira tapadva jeleztem, hogy Akarom Őt. A kezét ismét végigfuttatva a gerincemen megállt a melltartóm csatjánál, amit sikeresen kicsatolva már le is dobtam magamról. Lassan ráfektetett az ágyra, és felém emelkedve a nyakamtól lefele, egészen a combomig forró csókokkal árasztott el. A remegésem immár vággyá fonódott át. Lassan lehúzva rólam az utolsó ruhadarabot, gyengéden, vággyal teli csókolta körbe púpom körül, aztán egyre lentebb haladva tudtam, hogy mi fog következni.

- Gyere ide – súgtam Neki rekedtes hangon, amire felnézett és felkúszott, hogy immár ajkait az enyéimhez tapassza.
Az ujjaival elkezdte gyengéden simogatni a hajamat. Aztán egy gyors mozdulattal, már nem bírva magával, letépte magáról az alsó nadrágot és egy csomagért nyúlva kibontotta. Ugye azért bármilyen helyzetben a biztonság a legfontosabb. Újra fölém emelkedve, forró bőrünk összeérve, hevesen megcsókolt, és egy lélegzetnyi levegő vétel közben megéreztem a belém eresztett kemény férfiasságát. Felhúzva a térdeimet, egy kéjes nyögés hagyta el a számat…..
*******
Másnap reggel a hátamon megérzett gyengéd csókra, hírtelen összerázkódtam és felkaptam a fejem. Amikor kinyitottam az álmos szemeimet megláttam Taylort egy fél mosollyal az arcán, ahogy felült.
- Szia – nyöszörögtem neki, elbújva a kezem mögött.
- Szia – simogatta meg a meztelen hátam.

Nem tudtam mit mondani neki, de azt tudtam, hogy az elmúlt éjszaka volt a teljes békülés. Vagyis… azt hiszem. Én már nem haragudtam rá, mert ha tényleg át akart volna vágni, akkor nem jött volna utánam. Lehetséges, hogy neki is meglepetés volt Taylor Swift. El tudom képzelni arról a kis gebéről. Ryan-re is rá volt állva, jó ideig. Ma már mindent máshogy látok. Nem kellett volna csak úgy elsétálnom és azt mondani neki, hogy „a tiéd”. Simán leolthattam volna ott mindenki előtt és harcolhattam volna érte. Tök hülyén érzem magam. Elfutottam, mint egy pityergő kislány. Hírtelen beugrott, hogy ma nekem még utaznom is kell tovább, így megint felkaptam a fejem.
- Hány óra? – néztem rá aggódva
- Öhm…. – vette fel a telefonját – mindjárt dél.
- Mi? – ugrottam ki az ágyból és kezdtem el gyorsan magamra kapni a ruháimat – Hol a táskám? – néztem körbe aztán megakadt a tekintetem Tayloron, hogy próbálja leplezni a huncut mosolyát. Ahogy ránéztem egyből leesett.
- Te hazudós – dobtam hozzá egy párnát, mire nevetésbe tört ki.
- Színész vagyok- vonta meg a vállát nevetve
Mire sértődöttséget színlelve elfordultam és leültem az ágy szélére.
- Gonosz vagy – motyogtam kuncogva.
Közelebb csúszott hozzám és hátulról átölelve a fejét a vállamra rakta.
- Tegnap… nem tudtam, hogy itt van Taylor. Fogalmam sem volt, hogy eljön utánam. Megmondtam, hogy nem találkozok vele. Nem értem mit keresett itt – vallotta be őszintén elhúzott szájjal.
Elhittem neki, minden szavát. Őszinte szokott velem lenni, így reméltem, hogy nem csap be. Pár pernyi csönd után aztán feleltem neki..
- Oké – motyogtam és bólogattam lassan.
- Rendben – suttogta és hajolt közelebb egy puszit nyomva az arcomra.
Így ültünk pár percig, csöndben, egymás szívverését hallgatva, aztán újra észbe kapva, kibontakozva az öleléséből felálltam és a táskámból elővéve a telefonomat, megnéztem hány óra.
- 10 óra – állapítottam meg
- Reggelizzünk együtt. Mielőtt elmennél – mosolygott rám
- Oké – egyeztem bele – fél 12-kor már megyünk kifelé, úgy, hogy még gyorsan a reggeli előtt összepakolok. – vettem elő a bőröndöm – de te meg öltözz végre fel – dobtam hozzá a felsőjét és nevettem el magam.
- Oké – nevetett ő is – majd találkozzunk lent az étteremnél. Megyek és összekapom én is magam – öltözött fel gyorsan
- Oké – intettem neki, ahogy kiment az ajtón mosolyogva.
Mielőtt felöltöztem volna, a fürdőbe sietve egy gyors tusolás után, magam köré tekertem egy törölközőt és a bőröndömhöz léptem. Úgy akartam felöltözni, hogy mikor Berlinbe érünk, ne keljen ott is átöltöznöm, így egy selyem zöld-fehér vékony pántos blúzt és egy csinos egyenes szárú farmert vettem elő, hozzá pedig egy fehér magas sarkút. Felöltöztem aztán visszamentem a fürdőbe, és úgy ahogy tudtam, kettőbe befontam a hajam, még kentem magamra egy könnyű sminket és visszamenve a szobámba, a bőröndbe bepakoltam a cuccaimat, hogy már csak fel kelljen venni. Miután mindennel kész lettem felvettem a táskám és az ajtó felé véve az irányt kinyitottam és pont anyukám akart kopogni.
- Szia – néztem rá meglepődve
- Oh, most akartam kopogni – kuncogta el magát, mire én is elnevettem magam – hová mész? – nézett végig rajtam
- Öhm… Taylorral megreggelizünk – vontam meg a vállam
- Rendben. Majd fél12-kor légy az autónál – mosolygott
- Oké. Ott leszek
- A bőröndökért majd feljönnek és felviszik a Jet-re, hogy ne keljen azzal is bíbelődni.
- Rendben – mosolyogtam vissza. – akkor majd találkozunk az autónál – léptem ki előle.
- Oké – szólt még utánam.

Lassan lesétáltam az étteremhez, ahol Taylor nagy mosollyal fogadott.
- Csinos – fogta meg a kezem
- Köszi – mosolyodtam el.
Leültünk egy asztalhoz és egy gyors rendelés után, pár perc múlva már hozta is a pincér.
- Ugye tudod, hogy ha leszállsz a LAX-on fotósok ezrei támadnak le? – kérdeztem tőle mosolyogva
- Azt hiszem… fel kell készülnöm – kuncogta el magát – de neked se ártana erre felkészülni. Mikor fogsz hazaérni? – ráncolta a homlokát
- Öhm… pfuh – vágtam egy gondolkodós arcot – kedden valamikor – vontam meg a vállam. – megkérdezem majd Michael-től.
- Michael? – szűkítette össze a szemét
- A menedzserem – mosolyodtam el.
- Ja – kuncogta el magát.
- Aztán ahogy hazajöttem, stúdiózni fogok. – vontam meg a vállam
- Oké. Nekem még lesz egy délelőtti forgatás a Valentin napba – nézett rám komolyan
- Nem lesz kínos Swiftel forgatni? – húztam össze a szemöldököm
- Megoldom – vonta meg a vállát
- És, mi lesz a jelenetben? – bíztam abban, hogy nem valami csókos jelenet lesz
- Hát, amikor a suli lépcsőjén összefutnak… azt hiszem – forgatta a szemét gondolkodóan
- És ott mi lesz? – faggattam tovább
- Beszélgetés – mosolyodott el, kitalálva, hogy mire gondolok – csók nélkül – bökte ki, mire kifújtam a bent tartott levegőt.
- Az jó – hajtottam le a fejem, a féltékenységet eltakarva – amúgy Kristent is meg akartam keresni – böktem ki hírtelen
- Miért?! – nevette el magát
- Hogy meg tudjam mi bajod volt velem – vontam meg a vállam elhúzott szájjal.
- Jah – húzta el ő is a száját – de tudod, hogy… - váltott komolyra, de tudtam mit akar kimondani így egy gyors mozdulattal a mutatóujjamat a szája elé tettem.
- Ne most mondd ki. – ráncoltam a homlokom és ingattam a fejem – szebb pillanatban kell kimondani a varázsszót – vettem el az ujjam
- Oké – mosolyodott el – csak tudni akarom… hogy akkor nincs semmi baj?! – nézett rám komolyan
Körbenéztem, hogy figyel-e valaki aztán válaszként áthajolva az asztalon egy leheletnyi csókot adtam neki.
- Ez a válaszom – hajoltam vissza
Amire elmosolyodott, és egy bólintással folytatta az evést.
- Azt megbeszélhetnénk, hogy mit mondjunk interjúkon rólunk – vonta meg a vállát
- Hát öhmmm – forgattam a szemem – ne mondjunk semmit. Csak kerüljük ki a témát – vontam meg a vállam – semmi közük ehhez.
- Ez is igaz. – értett egyet
- Úgy is rájöttek vagy rá fognak jönni, hogy együtt vagyunk, és ha rákérdeznek, akkor csak mondjuk azt, hogy jól megvagyunk. Vagy nem tudom – húztam el a szám. – de semmi konkrétat nem szabad mondani
- Ja, tudom – húzta el ő is a száját – mikor lesz már kedd – sóhajtott fel, mire értetlenül néztem rá
- Még el se mentem – kuncogtam el magam. Eszembe jutva, az indulást rápillantottam a telefonomra és épp 11:20-at mutatott. – de, tényleg mindjárt mennem kell – húztam el a szám
- Hmm – hajtotta le a fejét
- De, majd felhívlak – mosolyodtam el.
- Oké – kapta be az utolsó falatokat.
Én is gyorsan még bekapkodtam az ennivalót, aztán Taylort magammal húzva a hátsó ajtó előtti folyosóig, megálltunk.
- Majd felhívsz, ha odaértetek? – simogatta meg az arcom
- Ühüm – bólogattam – és majd akkor is mielőtt indulunk haza – mosolyodtam el – meg, nem tudom – vontam meg a vállam és öleltem át a nyaka körül.
- Gondoltad volna? – mosolyodott el
- Micsodát? – tettem fel a kérdést egy halk kuncogással
- Hát, hogy Párizsban… jövünk össze – húzta fel a szemöldökét
- Aah, tényleg – ráncoltam a homlokom – nem könnyen lehet elfelejteni.
- Hát, nem – értett egyet kuncogva.
Közelebb hajolva egy lágy csókot adtam neki, amit a végén félbeszakítottak.
- Oh, Szandra! – bukkant fel Michael
- Igen? – kaptam oda a fejem
- Gyere, indulunk a reptérre – nézett rám ráncolt homlokkal
- Oké, már is – görnyedt le az ajkam széle – ő volt Michael – fordultam vissza Taylorhoz – de, hallottad – sóhajtottam nagyot – mennem kell – simítottam végig a nyakán
- Oké. Vigyázz magadra – mondta szomorú arccal
- Majd találkozunk – csúsztattam a kezem a tenyere közé
- Oké - suttogta
Bólintottam egyet, és még egy búcsú csókot adva neki, az autó felé indulva, beültem és már indultunk is…

2010. szeptember 14., kedd

Szandra Burke's life 30 rész

Ahogy elmentünk a színház előtt, megpillantottam, hogy már is rengetegen állnak ott. Egyből még nagyobb mosolyra derültem, ahogy megláttam a rajongókat. Amikor megérkeztünk a hátsó ajtóhoz, kiszálltam és besétáltam a színpadhoz, ahol már nagyban folyt a munka.
- Sziasztok. Megjöttem – kurjantottam el magam
Idenéztek és mosolyogva integettek nekem. Elindultam vissza az öltözőmbe, de előtte úgy gondoltam, hogy benézek a táncosokra is, hogy mindenki megvan-e.
- Sziasztok – dugtam be a fejem az öltözőjük ajtaján.
- Oh, szia – mosolyogtak, ahogy megláttak.
- Na, mindenki megvan? – néztem körbe.
- Igen – bólogattak.
- Király. Kész vagytok? – húzogattam a szemöldököm
- Nagyon is – nevették el magukat.
- Rendben. Megyek, én is készülődök – intettem még nekik aztán kifordulva az ajtón, mentem az öltözőbe.
Amikor beléptem, már ott volt Lori és Poby is, és épp jó ízűen beszélgettek.
- Sziasztok – mosolyogtam rájuk – öhm… megzavartam valamit? – húztam fel a szemöldököm
- Nem, dehogy – csóválták a fejüket.
- Oké – ültem le a székre – nem tudjátok, hogy Mary merre van? – ráncoltam a homlokom.
- Oh, az előbb láttam itt a folyosón. Téged keresett – mondta Poby
- Oké. Köszi – álltam fel újra
Ahogy Poby mondta, elindultam a folyosón reménykedve abban, hogy Mary-vel találkozom. Szerettem volna most előbb behangolni, hogy utána már csak a smink a frizura és a ruha legyen hátra. Minden ajtón bekukucskáltam, hogy hátha ott van, de sehol sem láttam ezért visszafordultam és úgy döntöttem, hogy a színpad körül, körbenézek, hátha ott megtalálom.
- Szandra! – hallottam meg Mary hangját a hátam mögött – te merre jártál? – jött oda hozzám mosolyogva
- Téged kerestelek.
- Én meg téged – kuncogott
- Akkor biztos elkerültük egymást
- Igen, biztosan. Te miért kerestél? – ráncolta a homlokát
- Hogy, akár most is kezdhetnénk a hangolást – vontam meg a vállam
- Rendben.
- És te? Mondta Poby, hogy kerestél
- Azt akartam kérdezni, hogy mikor kezdjük a hangolást. De akkor ez már tárgytalan – mosolygott.
- Oké, akkor menjünk a zongorához – indultam az öltözőm melletti szobába, ahol a zongora helyezkedik el.
Lassan elsétáltunk, és Mary lehuppanva a zongorához, már kezdte is a kezdő hangot, amit a saját hangommal utánoztam.
********
Körül belül 10 percig hangoltunk és miután minden hang a tökéletes helyére került, átmentünk az öltözőbe, ahol, ahogy beléptem Lauren mosolygott vissza rám.
- Itt vagyok, a ruháddal – mutatott a fogason lógó kiválasztott ruhára.
- Nagyon jó – ültem le Poby elé.
Ahogy leültem, Poby már elő is kapta a hajvasalóját, és elkezdte igazgatni a hullámaimat. Mint máskor, most is negyed óra alatt végzett velem. Aztán a helyét átadva Lori-nak, megfordultam és már kezdte is a sminkelést. Miután kész lett Lori is, mindenki kivonult a kis magán helyükre, aztán egyből Lauren levette a ruhámat és gyorsan belebújtam.
- Bejöhetek? – hallottam meg anyukám hangját
- Persze, pont kész vagyok – igazítottam még egy utolsót magamon.
- Szia, Lauren – mosolygott anyukám rá
- Helló Misis. Burke – köszönt vissza Lauren
- Szandra, drágám. Már itt vannak Deby-ék is, köszönsz nekik? – kérdezte mosolyogva.
- Persze – derült fel előttem az égbolt, ahogy kimondta anyukám.
Izgatottan indultam el anyukám oldalán, már a fellépésre is gondolva. A vendéghelyiségben vártak engem. Lassan besétáltunk és ahogy Makena meglátott, oda szaladt hozzám és megölelt. Már nem okozott meglepetést, és nem is számítottam másra. Imádom ezt a kis csajt, komolyan – mosolyodtam el.
- Sziasztok – köszöntem kifújva a levegőt, ahogy elengedtem Make-t.
- Nézzenek oda, a szupersztár megérkezett – villantotta elő Taylor a fogait
- Ha-ha. Te beszélsz – fintorodtam el viccesen. Közelebb jött és megöleltük egymást
Aztán ugyanígy mindenkit megöleltem végül Taylor mellett megállva folytattuk a beszélgetést.
- Olyan izgatott vagyok – mosolyogtam folyamatosan – most kivételesen időbe kész lettem mindennel – kuncogtam
- Körbe vezetel? – szólalt meg Make
- Te még nem vitted magaddal sehová? – ráncoltam a homlokom Taylorra, mire elkezdte a fejét csóválni – gonosz vagy – suttogtam neki egy grimasszal az arcomon és mosolyodtam el. – persze – fogtam meg a kezét és indultunk el – ejj, a szupersztár bátyád kihagy az izgalmas életéből – gúnyolódtam vele kuncogva
- Ha-ha. Hol van Stella? – csapott vissza Tay
- Öooh… otthon – forgattam a szemem, mire Taylor is elkezdett kuncogni – szóóval…- néztem Make-re – mit szeretnél látni?
- Leginkább a színpadot – csillogott a szemem
- Oh, hát… tudod, a rajongók nem láthatnak a műsor előtt. És valószínűleg, már megnyitották a színház ajtaját. Ha egy kicsit előbb jöttök, akkor meg tudtam volna mutatni – néztem rá bűnbánóan
- Oké – hajtotta le a fejét – semmi gond.
Sétáltunk tovább, és közben megmutattam neki a különböző szobákat, ahol gyakoroltunk, öltöztünk, vagy épp csak pihentünk.
- Szandra! – hallottam meg Cinty, az egyik táncosom hangját
- Igen? – pördültem felé
- Azt mondták, hogy szóljak neked. 10 perc és kezdünk – tördelte a kezét
- Oké. Már is megyek – bólogattam – huh, akkor menjetek és üljetek le – néztem Taylorékra – 10 perc – elkezdtem még jobban izgulni és indultam Cinty után.
Amikor befordultam a színpad alatti részhez, megláttam, hogy a szokásos körbe már csak engem várnak. Odamentem, és az üres helyet elfoglalva, immár Michael kezdett bele a szokásos koncert előtti imába.
********
Ahogy a banda elfoglalta a helyét a színpadon, már is meghallottam a rajongók felcsendülő hangját. Rettenetesen izgatott voltam, nem meglepően. Lassan kikukkantottam a színfalak mögött, hogy mire számíthatok, amikor a színpadra lépek és mosolyogva néztem, hogy nagyon sokan voltak. Anyukám, Laurenék és Taylorék ott ültek a színpadtól kicsit hátrébb, de jól láthatóak voltak, mivel egyből kiszúrtam őket. Valószínűleg holnapra az internet teli lesz, a mai baleseten történt képekkel és, hogy a koncerten is ott volt Tay meg a családja. De, most őszintén Jesse szavaival élve: nem érdekel. Visszabújtam a színfalak mögé, és vártam, hogy elkezdjük a műsort. Már bementek a vokál énekeseim is, így már biztosan másodpercek kérdése és kezdünk. A kezembe vettem a mikrofont, a fülembe pedig a füldugót és izgatottan álltam a függöny mögött, hogy végre elő „ugorhassak” a színpadra. Amikor végre belekezdtek az első dalba, hírtelen még jobban izgatott lettem és, hogy ezt az izgalmat kicsit enyhítsem elkezdtem rázni a kezem és aprókat szökkentem a lábaimmal egy helyben. A hátam mögött két nagyobb őr állt, akik készek arra, hogy bármikor a színpadra jöjjenek, ha egy őrültebb rajongó fel merészkedik hozzám. Amikor végre a vokálisaim elkezdték lázba hozni, a már amúgy is lázban úszó rajongókat, és ahogy kimondták a nevem, én bombaként, Rock sztáros módon elő is ugrottam, és a mikrofon állvány mögé már is beállva kezdtem bele a „Starting now” dalomba, amit a rajongók élvezettel énekeltek velem. Kirobbanó formában, énekeltem végig a dalt, közben pedig pár pillantással Taylorék felé néztem. Makena is teljesen lázban volt, állva ugrált és énekelt velem, ami még jobban mosolyra derített. A dal végén, arra gondolva, hogy sokan nem fogják érteni a mondanivalómat, a kezembe vettem a mikrofont és a színpadon közelebb léptem a rajongókhoz, hogy pár szót szóljak hozzájuk..
- Hello mindenki – kiáltottam – Szandra Burke vagyok, olyan jó titeket látni, olyan szépek vagytok – néztem körbe a hatalmas színházban – köszönöm, hogy eljöttetek ma este. Ez az első fellépésem itt, és nagyon izgatott vagyok e-miatt. Remélem, hogy ezen az estén mindenki jól fogja érezni magát. Szóval azt kérném…. hogy lazuljatok, táncoljatok és énekeljetek velem. Imádlak titeket. Köszi, hogy itt vagytok – sóhajtottam nagyot mosollyal az arcomon.
Egy bólintással Luke felé, már kezdte is a következő dalt, ami szintén egy elég pörgős szám.
*******
Az egész koncert nagyon jól sikerült. A rajongókkal nagyon meg voltam elégedve. Minden dalt kivétel nélkül végig énekelték és táncoltak velem. Imádom őket. Olyan aranyosak voltak. Két dal között, az első sorban állók fel dobáltak nekem ajándékokat, amiket meglepett arccal és egy „Köszönömmel” vettem fel a színpadról és vittem a dob mellé. Akár hányszor Taylorék felé néztem, mindig azt láttam, hogy jól érzik magukat, amitől még boldogabb lettem. A koncert végén 4x hívtak vissza, és nem álltam meg, hogy ne menjek. Igazán megérdemelték a ráadást. Aztán végül elköszöntem a magam módján, és örömmel teli a bandával és a táncosokkal, teli energiával leszaladtunk a színpad alá, ahol csak örültünk a sikernek. Ujjongtunk hangosan, aztán az öröm után mindenki visszasétált az öltözőjébe, a koncert utáni bulira készülődve. Mielőtt visszamentem volna, még anyukám elém ugrott, hogy gratuláljon, aztán valahogy előbukkant a Lautner család is. Makena ugrándozva jött oda hozzám.
- Aláírod ezt nekem? – nyomta az orrom alá az albumom borítóját.
- Ühüm – vettem el a mindig Tomnál tartott tollamat és a borítót.
Aztán miután aláírtam neki, megölelt és mosolyogva örvendezett tovább, amire csak egy kuncogással feleltem.
- Olyan jó volt a koncert. Gratulálunk – ölelt meg örömteli arccal Deby és Daniel. – jól éreztük magunkat – mosolyogtak.
- De, jöttök a bulira is? – mosolyogtam vissza
- Áh, nem. Abból már kinőttünk. A bulizást Taylorra hagyjuk – néztek a hátam mögött álló Tay-re.
- Óh, igen – fordultam meg – a randi – súgtam oda neki huncutul.
- A randi – ismételte – jó voltál – villantotta elő a fogait és ölelt meg
- Köszi – néztünk egymás szemébe, ahogy kibontakoztam az öleléséből. – na, de most – emeltem fel a mutatóujjam – megyek és átöltözök. Aztán irány a buli – ráztam meg a hátsóm bulis üzemmódra kapcsolva. – majd ott találkozunk – pusziltam arcon gyorsan Tay-t.
Visszasiettem az öltözőbe, ahol gyorsan ittam egy kis vizet, és megtöröltem az arcomat. Aztán visszaöltöztem a koncert előtti ruhámba, és a hátsó ajtó felé véve az irányt behuppantam az autóba és már indultunk is vissza a hotelba. Ahogy megérkeztünk kiszálltunk és gyorsan felsiettem a szobámba. Hamar levetkőztem és a tus alá beállva, kezdtem magam tisztítani és hajat mosni. Fél óra tusolás után kiszálltam, magam köré tekertem egy törölközőt és a hajszárítót elővéve elkezdtem beszárítani a hajam. Miután gyorsan szárazra szárítottam, a szobába visszalépve a bőröndömet felnyitva kezdtem kutakodni egy csinos szerelés után. Pár perc nézelődés után elővettem egy selyem világoskék blúzt, egy fehér csinos egyenes szárú nadrágot és egy ezüstös magas sarkút, díszítésképp a csípőm köré egy barna övet helyeztem és egy nyakláncot a nyakamba akasztottam. Aztán visszatipegtem a fürdőbe a sminkes táskámmal, amiből elővéve pár hullámcsatot, oldalra felcsatoltam a hajam, befújtam hajlakkal, felkentem magamra egy csinos sminket, szájfénnyel, a telefonomat még gyorsan belegyömöszöltem a hátsó zsebembe, és indulásra készen beálltam a tükörbe, ahol elégedetten néztem magamon végig. Bezártam magam mögött az ajtót, és először átsétáltam anyukámhoz..
- Szia – mentem be hozzá
- Szia – mosolyodott el – wáow, de csini vagy – nézett végig rajtam
- Köszi – mosolyogtam vissza – te jössz a buliba?
- Nem. Menj csak nyugodtan. Nekem most ehhez, nincs sok kedvem. – vonta meg a vállát.
- Rendben – bólogattam lebiggyesztett ajakkal. – akkor, majd reggel találkozunk – mentem oda hozzá és pusziltam meg
- Oké. Érezd jól magad – mosolygott.
- Köszi – mentem ki az ajtón.
Laurenben biztos voltam, hogy jön ezért átlibbentem hozzá is.
- Szia – dugtam be a fejem az ajtaján
- Szia – épp húzta fölfelé a magas sarkúját
- Mondd, hogy jössz bulizni! – mentem beljebb
- Persze – mondta határozottan, mire megkönnyebbülten sóhajtottam
- Csinos ez a ruha – néztem végig a türkizkék koktél ruháján
- Köszi. Te sem panaszkodhatsz – mosolyodott el.
- Hát, ma este randim lesz – vontam meg a vállam és hajtottam le a fejem egy huncut mosolyt eltitkolva.
- Na, gyere csak ide! – húzott az ágyra – milyen randi és kivel? – nézett csillogó szemekkel – és, mit csinált itt Taylor Lautner és a családja? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva
- Hát öhm… jóban vagyunk velük. A randi pedig… Tayloral lesz – hajtottam le a fejem – igaz nem olyan igazi randi, mert a bulin találkozunk majd.. – vontam meg a vállam
- Van még időnk. Szóval… mesélj – húzogatta a szemöldökét
- Már régóta… ismerjük egymást. A szüleink jóban vannak. De azt hiszem erről már meséltem nem? – ráncoltam a homlokom
- Nem emlékszem rá – vonta meg a vállát – mesélj még!
- Szóval… ez hosszú. De a lényeg, hogy régebben már jártunk egymással… és most újra.
- Aaaw – ámult el – komolyan?
- Ühüm – bólogattam
- De miért szakítottatok?
- Röviden, a munkája és a karrierje miatt.
- És most újra kezdtétek?
- Igen – vontam meg a vállam
- Várj. Ryannel mi van?
- Nem láttad az Opraht?
- Nem – ingatta a fejét
- Szakítottunk, mert nem működött ez olyan jól, mint aminek tűnt.
- Oh, értem – húzta el a száját – és most színre lépett Taylor Lautner – kuncogott
- Valahogy úgy – vontam meg a vállam és kuncogtam vele
- Hát ez… komolyan. Hihetetlen. Ismertétek egymást még azelőtt…
- Mielőtt híresek lettünk. Igen – mosolyodtam el
- Wáow. És mennyi ideig tartott a románc?
- 4 hónapig.
- És most újra fellobbant?
- Ühüm – bólogattam
- Szóhoz se jutok.. – ámuldozott – szerintem aranyosak vagytok. Nagyon helyes és rendesnek tűnik.
- Köszi. – mosolyogtam – na, de menjünk, mert már elszállt az idő – néztem az órára, ami már majdnem 10-et mutatott.
- Oké, oké – állt fel ő is.
Lementünk az autóhoz, s közben még csatlakoztak hozzánk a táncosaim a banda, Lori és Poby is. Ez egy after party, amit a koncertszervezők rendeztek a tiszteletemre. Ide természetesen az egész csapatom jöhet, a szervezők, és a többi VIP tag, akik fizettek rá. A bulit a hotel egyik alsó szinti helységében rendezték, így nyugodtan fotósok nélkül sétálhattunk. Amíg leértünk, teljesen felpezsdültünk. Végig nevettünk és ugrattuk egymást. Ahogy meghallottam a zenét már egyből megéreztem a lábamban a bugit. Menni akartam táncolni. Én is teljesen be voltam zsongva. Lassan lesétáltunk az utolsó lépcsőfokokon és egyből kiszúrtam a fehéren csillogó fogaival tündöklő Taylort, ahogy mosolyogva jött elém.
- Hmm… csini vagy- nézett végig rajtam
- Hát… - forgattam a szemem – te sem panaszkodhatsz – néztem végig rajta.
- Tudod, ma randim van egy nagyon szép lánnyal – emelte fel büszkén a fejét
- Tényleg? – karoltam bele – és hogy hívják? – néztem rá tettetve komor arccal.
- Hmm – vágott egy gondolkodó fejet – nem is tudom –húzta el a száját – tudod, mostanában csak úgy nyáladdzanak utánam a csajok. Nem tudom megjegyezni mindegyiknek a nevét – vonta meg a vállát, mire a szám O formájúra kerekedett
- Hát ez szép – csaptam bele a hasába sértődöttséget színlelve, de tudtam, hogy csak viccel ezért végül mindketten elnevettük magunkat.
Közben a pulthoz sétáltunk.
- Iszunk valamit? – néztem rá
- Tudod, hogy nálam semmi alkohol. Szóval alkoholmentes valamit – húzta el a száját
- Még mindig alkohol szűz vagy? – ingattam a fejem értetlenül
- Jó fiú vagyok – forgatta a szemét
- Hát, jó – vontam meg a vállam – akkor ma én sem alkoholozok – döntöttem el.
- Oh, csak miattam – jött közelebb, hogy ajkaimra lehelve suttogja.
- Talán – vontam meg a vállam és mosolyodtam el – és amúgy is. Nem fogom kiütni magam – fordultam a pultoshoz.
- Mit adhatok? – szakított félbe a pultos minket
- Én Fruit Punch-ot. – vágtam rá
- Én pedig Bora-Borát – kérte ki Taylor is
- Milyen név az a Bora-Bora? Vagyis milyen koktél? – kuncogtam el magam a nevén
- Finom – bólogatott
- Oh. Oké, még olyat nem ittam – vontam meg a vállam
- Megkóstolhatod – mosolygott huncutul
- Rendben – néztem rá ugyanolyan huncut pillantással.
Pár perc múlva a pultos már elénk is tette a rendelt italt. Taylor bólintására kortyoltam egyet a bora-borából, és tényleg finom volt. Megkaptam én is a koktélomat, aztán megfogtam a kezét és magammal húzva, oda sétáltunk Laurenékhez, akik nyugisan beszélgettek egy kis sarokban. Leültünk hozzájuk és mindenkinek bemutattam Taylort. Leültünk és elkezdtem iszogatni az italomat, amikor egyszer csak felcsendült egy dal, amit annyira imádok.
- Ez basshunter – kiáltottam – nyomás a táncparkettre – álltam fel és dobtam le magamról a magas sarkút, mert ugyebár magas sarkúban nehezen lehet jól bulizni – gyerünk Taylor, Lauren. Mindenki – legyengedtem a kezemmel.
- Menjünk – állt fel Lauren
- Gyere már – néztem Taylorra kis kutya tekintettel
- Mindjárt megyek – mosolygott
- Oké – indultam el Laurennel.
Ahogy a parkettre értünk, mindketten felpezsdülve ringatóztunk a tömegben a zene ritmusára. Torkunk szakadtból kezdtünk el énekelni. Imádtam ezt a dalt, ez mindig feldob és felpörgök tőle. Nagyon jól éreztem magam. Ahogy vége lett folyamatosan jöttek a jobbnál jobb dalok, így még mindig nem ültünk le, hanem folyamatosan, szünet nélkül táncoltunk. Közben el is felejtkeztem Taylorról, így amikor megláttam, ahogy épp az egyik táncosommal, Josh-al beszélget, rázva magam odaslisszoltam és invitáltam, hogy jöjjön velem táncolni. Amikor meglátta, hogy közeledek nagy mosoly húzódott az arcára és ingatta a fejét, hogy nem jön. De végül beadva a derekát, megfogtam a kezét és magammal húztam a tömeg közepére. Épp egy másik kedvenc számomat játszotta a Dj név szerint „Cascada-tól a Pyromania”. Ez a dal most nagyon illett rám, mert teljesen fel voltam tüzelve. Egyébként Taylor azt hajtogatja mindig, hogy nem tud táncolni, közben meg tök jól mozog. Próbáltam invitálni arra, hogy mozogjon velem, így elkezdtem közelebb dörgölőzni hozzá aztán körbe táncoltam, végül megadva magát elkezdte ő is rázni magát. És még arra is rávettem, hogy énekeljen. Velünk együtt mozgott és énekelt, ami engem nagyon meglepett. Úgy látszik végül még is rávettem az éneklésre, csak az volt a baj, hogy senki nem hallotta. Na, nem baj. Már ez is valami. Lassan érezni lehetett közöttünk az egyre jobban fellobbanó szikrákat, ahogy közelebb és közelebb simultunk egymáshoz. Tudom milyen Taylor, nem nagyon szeret bulizni, de most tényleg azt láttam, hogy jól érzi magát, velem együtt. Bár én szeretek bulizni, mint már ezt észrevettétek. A dal végén már teljesen ki voltam, a lábaim is kezdtek fájni, amit nem csodálok. Szerintem tuti, hogy 1,5 órán át táncoltunk folyamatosan. Én elindultam a kis sarokba, ahol voltunk, hogy tudjak egy kicsit pihenni, de a Dj meglepetésképp egy lassú dallal ajándékozta meg a vendégeket, így mielőtt le tudtam volna ülni, Taylor hírtelen megfogta a kezem és most ő húzott a parkettre.
- Egy lassú tánc talán jár nekem – suttogta a fülembe mire elmosolyodtam
Átkaroltam a nyakánál és hozzábújva, hagytam, hogy vezessen. Pár percig így maradtunk, aztán a fejemet felemeltem, hogy a szemébe tudjak nézni. A dal további részét, orrunkat összeérintve folytattuk.
- Sajnálom – szólalt meg hírtelen, mire értetlenül ráncoltam össze a homlokom
- Mit? – suttogtam
- Hogy hülye voltam – nézett bűnbánóan
- Már mondtam, hogy felejtsük el – mosolyodtam el.
Ő is egy fél mosolyra húzta a száját aztán elkezdett közeledni, mire ugyanígy reagáltam. A szívem ismét hevesen vert. És ahogy egymáshoz bújtunk éreztem, az Ő szíve dobogását is, ami szintén majd ki ugrott a helyéről. Végre mikor már újra megcsókolhattuk volna egymást, hírtelen két szempárt éreztem magamon, ahogy feszesen néz minket.
- Taylor, édes. Itt meg mi folyik? – hallottam meg az ismerős hangot és rogyott le a kezem Taylor nyakáról. Oda néztem, és az várt amire számítottam…

2010. szeptember 12., vasárnap

Új kinézet

Szijasztok:D Mivel ma unatkoztam, úgy gondoltam, hogy ideje kicsit világosabbá varázsolni a blogot ezért átalakítottam. Egy ilyen nagyon világos zöldes színt kapott, nekem tetszik. Szerintem vidám lett:D a következő rész egyébként már csak holnapra várható! Véleményezni lehet

2010. szeptember 10., péntek

Living the dream 29 rész


- Taylorék… súlyos balesetet szenvedtek – nézett a szemembe már ő is könnyes szemekkel.
- Mi? És jól vannak? Mondd, hogy jól vannak? – pánikoltam be a legrosszabbra gondolva.
- Nem tudok semmit. Most hívott apád, hogy a tv-ben volt benne.
- És hol? Itt Párizsban? – elkezdtem a hajamba túrni
- Igen. Egy hotelhoz tartottak, a koncerted miatt és beléjük ment egy autó, ami totálkárosra törte az autót, amiben ültek.
- Ne! – suttogtam – nem lehet. Nem halhattak meg – elkezdtem rángatni anyu karját. – nem – csóváltam a fejem értetlenül.
- Még semmi biztosat nem tudunk. Nyugodj meg. Biztosan jól vannak.
- Totálkárosra tört az autó, amiben ültek! És nem tudok semmit! Hogy a fenébe nyugodnék meg?? – törtem ki sírásba – melyik utcában van ez?
- Nem tudom – hajtotta le a fejét
- Tudnom kell anyu! – záporoztak folyamatosan a könnyeim – hát ez volt a rossz megérzésem – kaptam észbe.

Felpattantam, és úgy ahogy a lábam bírta elkezdtem futni lefelé a halba, hátha ott tud valaki segíteni. A lépcsőházon keresztül, minden ajtót kicsapva szaladtam, úgy ahogy bírtam. Pánikoltam. Nem akarom ezt. Nem akarom a legrosszabbat hallani. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom. Ahogy lent voltam a halban, az első ember, aki jött velem szembe leszólítottam.

- Segítene, kérem? – néztem rá rémülten.
Franciául elkezdett valamit halandzsázni nekem, így figyelmetlenül ott hagytam. Elmentem a portáig ott hátha kapok segítséget.
- Elnézést, kérem, segítsen! – kérleltem.
- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen
- Most történt egy nagy baleset. Nem tudja, merre van? – lihegtem ész veszetlenül
- Oh, amit az előbb mutattak a tv-be? Azt hiszem az Operának az utcájában.
- Istenem, köszönöm. Megmentette az életemet – hálálkodtam neki.
Gyorsan lefutottam a hátsó bejárathoz, remélve, hogy ott lesz az autó, ami elvisz engem akárhová. Szerencsémre ott volt, a sofőrrel együtt. Gyorsan kicsaptam az ajtót és beugrottam.
- Az Opera utcája tudja, merre van? – pánikoltam folyamatosan.
- Igen – vágta rá
- Akkor vigyen oda, de azonnal – mondtam neki.

Indított és már indultunk is. Nem hiszem el. Ez az én hibám. Ha nem mondom nekik, hogy lesz, itt koncertem akkor nem jönnek el és nem lesz baleset – remegtem a félelemtől. Nem lehet, hogy vége. Egyszerűen nem lehet. Csak most jövök rá, hogy milyen fontos nekem Taylor. Belehalok, ha valami baja lesz vagy ha… nem, erre nem szabad gondolnom. Nem hagyhat itt. Nem lehet. Már nem érdekelt a média, hogy kint lesznek. Nem érdekeltek a fotósok, sem a híradósok. Ott akarok lenni és a saját szememmel látni, mi történt. Akár kibírom akár nem.

- Innen le van zárva az út – zökkentett ki a sofőr a gondolataimból
- Oké – láttam meg a tömeget, ahogy kiszálltam gyorsan az autóból.

Ahogy kiszálltam, még nagyobb félelem uralkodott el rajtam. Minden porcikám remeg. A gyomrom összeszűkült. A szívem már 400-al ver. Nyelni sem bírok. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Senkinek. Lassan elindultam a tömeg felé. A lábaim már maguktól mozogtak, egyre gyorsabban. Amikor odaértem próbáltam átrágni magam mindenkin, és valahová kijutni. Nem érdekelt senki és semmi csakis Ő és a családja. Végül egy tisztásabb helyre értem, ahonnan több mindent ki tudtam venni. Elkezdtem körbe nézni, hátha megtalálom őket. Aztán hírtelen megakadt a szemem az autón. „Istenem” – tettem a tenyerem a szám elé. Az autó orra totál káros, és oldalt is eléggé csúnya. A gyomrom még jobban összeszűkült és a lélegzetem is szapora lett. Azt hittem, hogy elájulok hírtelen. Nem kaptam levegőt. Aztán észbe kapva, hogy miért is siettem ide, erőt vettem magamon és tovább folytattam a keresést. Ismét körbe-körbe nézelődtem és hírtelen egy fél kő leesett a szívemről. Megláttam Make-t az anyukájával a másik oldalt. Elkezdtem oda sietni hozzájuk, ahogy csak tudtam. Ismét mindenkin átvergődtem magam és végül ők is megláttak engem.

- Make, Deby. Istenem – öleltem meg mindkettőjüket. – Jól vagytok?
- Szandra – kiáltották egyszerre – jól igen, de mit csinálsz te itt? – nézett rám ráncolt homlokkal Deby
- Hol van? – kérdeztem lélegzet visszafojtva a válaszra várva.
- Ott – mutatott egy rendőrautó felé
Ahogy odanéztem Ő is rám nézett és észrevette, hogy itt vagyok. Elkezdtem a tömegen végig suhanni, most már nem érdekelve, hogy kit ütök el. Taylor is elkezdte átvergődni magát.

- Elnézést! Elnézést! Elnézést – csak ezt hajtogattam rekedt hangon.

Az eszem már nem járt sehol. Csak meg akartam ölelni, és tudni, hogy még mindig él és, hogy jól van. Aztán kábé a tömeg közepére érve, ahogy megláttam egyből a karjai közé borultam. Olyan szorosan öleltem át, ahogy csak tudtam. Nem akarom elengedni soha többet. Nem akarom. Aztán pár másodperc múlva minden érzelem feltört. Elkezdtem zokogni úgy, mint amikor… meghalt a nagypapám. A fejemet a nyakába fúrtam, hogy érezze mennyire szorosan ölelem. Nem akartam, hogy eleresszen. Ebben a pár másodpercben mindent megbocsájtottam neki. Rájöttem mennyire szeretem, és, hogy nem akarom elveszíteni. Éreztem a szíve heves dobogását amint ő is elkezdett még szorosabban ölelni. A lélegzetem még mindig szapora volt és a remegés sem múlt el.

- Te… remegsz – suttogta halkan a fülembe. Nem tudtam válaszolni, mert a torkomat mintha elvágták volna a folyamatosan feltörő könnyek. – Nyugodj meg – bújt szorosan hozzám.
- Jól vagy? – jött ki rekedten a két szó.
- Igen. Nincs semmi bajom – tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. – de… itt vagy – mosolyodott el
- Itt vagyok – mondtam halkan és bólogattam.

Pár másodpercig néztünk egymás szemébe aztán érzékenyen megfogta a nyakam és elkezdett közeledni. Csak én nem vártam, meg amíg ő közeledik így egy pillanatban, rátapadtam az édes ajkaira és hevesen megcsókoltam. Most már tényleg nem érdekelt, hogy az emberek ezt látják, és, hogy valószínűleg a baleset mellett ez lesz a másik nagy hír, nem érdekelt. Most már csak is Ő érdekelt. Ahogy egymásra tapadtunk és éreztem, hogy itt van, és jól van, minden félelmem elszállt. Elkezdtek a heves csókok, apróbb és lassúbb csókká válni. Aztán elhúzódtam tőle, hogy ismét a szemébe nézzek. Amikor láttam, hogy elmosolyodik minden kő leszakadt rólam és megkönnyebbülve, mosolyogva húzódtam közelebb hozzá, hogy az orrunk összeérjen. Megfogta a kezem és elkezdtünk visszamenni a családjához. Amikor odaértünk örömmel láttam, hogy Dan apu is jól van és Debyvel elkezdtek mosolyogni ránk. Nem tudom miért, de kicsit kínosan éreztem magam ezért bele is pirultam.

- Oké. Vége a műsornak. Mehetünk? – tettem fel a hülye kérdést még mindig kínosan érezve magam– hol szálltok meg? – ráncoltam a homlokom.
- A Hilton Arc De Triomphe Paris-ben – válaszolt Deby
- Oh. Micsoda véletlen. Én is ott vagyok – húztam kérdőre a szám
- Menjetek, mi még Taylorral elintézünk pár papírt aztán mi is megyünk. – szólt közbe Dan.
- Mivel? – nézett rá kérdőn Deby.
- Velem – kuncogtam el magam – autóval vagyok. Vagyis sofőrrel de… egy helyre megyünk és az én rendelkezésemre áll, úgy, hogy jöhettek – mosolyogtam rájuk. –egyébként a sofőr, aki vezetett, jól van?
- Igen. Megsérült, de nem komolyak – válaszolt Dan ismét.
- Az jó – nyugodtam meg. – akkor mehetünk? – mosolyodtam el ismét.
- Igen. Majd akkor gyertek – adott még egy puszit Taylornak és Dan-nek, aztán még gyorsan felvette a bőröndöket.

Én csak mosolyogtam egyet Taylorra aztán elindultunk az autó felé immár teljesen megnyugodva és mosolyogva. El se hiszem. Olyan jó volt kibékülni vele és megcsókolni és… áh – áradoztam magamban róla, amíg az autóhoz értünk. Ahogy odaértünk beültünk és a sofőr egy kérdő nézéssel nézve rám már indított is.

- Szóval. Akkor jóban vagy most már Taylorral? – tette fel Deby mosolyogva a kérdést. – mert már nem bírtam nézni, ahogy szenvedett. Tényleg – csóválta a fejét.
- Szenvedett? – húztam fel a szemöldököm.
- Minden nap azon tanakodott, hogyan hozza rendbe. Nem evett, nem ment sehová. Csak ült a szobájában és a telefonját fogta. Szóval… ne értsd félre, de örülök, hogy így beijedtél ettől a balesettől – kuncogta el magát.
- Hát, igen. Rájöttem 1-2 dologra – vontam meg a vállam.
- Mikor kezdődik a koncert? – vágott közbe Make.
- Este 7 – válaszoltam neki mosolyogva

Az út többi részében mind a hárman az ablakon kifelé bámulva gondolkodóba estünk. Bár az én mosolyomat és a jó kedvemet, senki sem tudta most elvenni. Azt hiszem a békülést máshogy képzeltem volna el, de… ha ez most nem lett volna, akkor valószínűleg nem jöttem volna rá mindezekre. Amikor megérkeztünk, kiszálltunk és egyenest bementünk. Nem voltak fotósok, meg senki sem hála istennek. Odamentem Deby-ékkel a portához, hogy felvegyék a lakosztályuk kulcsát.

- Te melyik emeleten vagy? – fordult felém Deby
- 10 – feleltem mosolyogva.
- Rendben, akkor csak eggyel leszünk lentebb – mosolygott vissza.

Ahogy felvették a kulcsot elindultunk a liftbe. A kilencediknél elköszöntem tőlük, és felmentem tizedikre, onnantól pedig egyenesen a szobámba. Besétáltam az ajtómon és az ágy felé sétálva, háttal ledőltem az ágyra és felhúztam mindkét lábamat. Újra a szíves rózsaszín felhőket láttam magam előtt. Mintha az égen repülnék, és sosem akarnék leszállni onnan. És akkor most jön a dili időszakom – gondolkodtam el kuncogva. Ha szerelmes vagyok, már pedig nagyon az vagyok, akkor egyszerűen csak… meghülyülök. Persze jó értelemben. Akkor mindig ugrálok körbe-körbe, mosolygok folyamatosan, áradozok a barátomról és mindig megnevettetem az embereket. De azért tudok normális is lenni. A ma esti koncert annyira jó lesz. Érzem. Minden oké Taylorral, és most fog először látni a színpadon a családjával együtt. Mindent bele kell adnom.

*******
Nem tudom mennyi ideig feküdhettem így, de egy kopogásra eszméltem fel.
- *Come in – kiabáltam
Amikor Taylor bedugta a fejét az ajtón, még nagyobb mosoly kerekedett az arcomra.
- Hé – köszöntem neki csillogó szemekkel.
- Szia - mosolygott
Felültem az ágyon és figyeltem, ahogy leheveredik mellém.
- Szóval…?! – kezdte
- Szóval? – ismételtem
- Mi lesz most? Úgy értem… elolvastad a… levelet? – nézett a szemembe.
- Ühüm – bólogattam.
- És…? – húzta fel kérdőn a szemöldökét
- És… megbocsájtok. Azt hiszem ez már kiderült – forgattam a szemem gondolkodóan.
- Mindent elfelejtünk és… új lappal kezdhetjük? – mosolygott huncutul.
- Úgy érted… felejtsek el mindent én? – helyesbítettem ki. – azt nem ígérem – váltottam komolyra – de… kezdhetjük új lappal – mosolyodtam el ismét.
- Rendben – mutatta ki a fogait
- Mi lesz a randival? – húztam fel a szemöldököm
- Randi? – hökkent meg
- Aha – bólogattam
- Randi – mosolygott – Oké.
- Elhívhatnál, mondjuk a ma esti bulira – vontam meg a vállam
- Buli? – hökkent meg ismét – ja, a saját bulidra? – bólogatott.
- Aha – ráncoltam a homlokom viccesen.
- Ez fura – forgatta a szemét – de oké. Eljössz velem ma este… szórakozni?
- Hát, nem is tudom – húztam el a szám – talán kérdezd meg holnap – vontam meg a vállam és fordultam el, hogy ne lássa a huncutságot az arcomon.
- Te gonosz – nevette el magát. Mire már én sem bírtam tovább és kitört belőlem a nevetés.
Lassan visszadőltem hátra az ágyra, ő pedig felém hajolva elkezdte a hajamat simogatni.
- Persze, hogy ott leszek – mondtam és hajoltam közelebb, hogy egy csókot adhassak neki.
- Szóval… akkor mi van ezzel a Jesse Mccartney gyerekkel? Tudod mostanában kicsit unszimpatikussá vált valahogy – húzta el a száját.
- Taylor! – rikkantottam rá – ne már. Már is féltékenykedsz – csóváltam a fejem
- Én nem – püfögött – csak… na – vonta meg a vállát
- Csak, na? – húztam fel a szemöldököm – duettet készítünk, ha annyira akarod tudni – kuncogtam el magam – és semmi esélye nálam – elkezdtem igazgatni a felsője nyakát.
- Ezt akartam hallani – adott egy puszit az orromra.
- Várj csak. Hány óra? – kaptam észbe a koncertre gondolva.
- Ööh – vette elő a zsebéből a telefont – 5. Miért?
- fél 6-6 körül megyek a színházba felé. Koncert előtt ott kell lennem legalább 1 órával – vontam meg a vállam.
- Hnmm, addig mit csináljunk – forgatta a szemét huncutul
Én egyből kapcsoltam mire gondol..
- Ajj. Rossz vagy – böktem meg – de én átmegyek anyukámhoz. Informálni… rólatok – húztam fel a szemöldököm. – jössz? – mosolyogtam rá
- Ühüm – emelkedett fel rólam.
Én is letápászkodtam az ágyról, és elindultunk az anyukám szobájába.
- Amúgy, honnan tudtad, hogy melyik az én szobám? – néztem rá kérdőn
- Megkérdeztem a recepción.
- Ja – bólogattam.
- A mai koncert, az nagy koncert lesz?
- Nem – csóváltam a fejem – 1 órás lesz. – mosolyogtam rá. – még mindig American Idol-t nézel? – nevettem el magam hírtelen erre gondolva.
- Sose unom meg – nevetett ő is – szerintem azért szerethetem ennyire, mert nem tudok énekelni – szűkült össze a szeme.
- Szerinted, nem tudsz énekelni. Szerintem meg tudnál, nincs rossz beszédhangod, így szerintem az énekhangod se lehet valami rossz. – vontam meg a vállam – egyszer úgyis ráveszlek, hogy énekelj – ráncoltam a homlokom és kuncogtam
- Áh, kétlem – húzta el a száját – azért az egyért lennék zenész, hogy így a rajongókkal több kapcsolatot lehet létesíteni. Nem? – nézett rám
- De. – bólogattam – de ha Portugáliában jársz és imádnak a rajongók. Semmiféle képen, ne menj hozzájuk közel. – húztam el a szám – imádom őket, de kicsit erőszakosak.
- Erőszakosak? Ja, igen. Az Oprah-ban láttam, amikor mesélted. Tényleg. Megkerestél engem, hogy találjak neked szerepet? – ráncolta a homlokát és mosolygott. – érdekes, nem tudok róla!
- Ajj, tudom. Gáz volt – kuncogtam el magam – szerinted mit találhattam volna ki? Az igazságot mégsem bökhettem csak úgy ki – vontam meg a vállam.
- Hát, kimásztál belőle az a lényeg – nevetett fel. – mikor indulsz Berlinbe? – sóhajtott fel
- Holnap délben indul a gép – húztam el a szám – de már kedden itthon leszek. Kibírod – néztem rá huncutul.
- Hát. Muszáj, vagyok – mondta unottan – úgy látszik, ezúttal nem te vársz rám, hanem én rád – ráncolta a homlokát.
- Fordult a kerék – vontam meg a vállam.
- Hozzá kell majd szokni ahhoz, hogy lesz olyan, amikor külön leszünk – húzta el a száját
- Tudom.
- De, nem jövő májusig – mosolyodott el.
- Mi? – néztem rá kérdőn.
- Kábé jövő májusig nem nagyon fogok utazgatni. Majd februárba lesz a Valentin nap premier, aztán majd márciusba jövök ide Párizsba, mert van egy reklám, a Star Ambassador telefon reklám, és 2 rajongót kisorsolnak, hogy 1 napot velem tölthetnek. Aztán hazajövök, és majd április elején lesz Madridban egy rajongói találkozó és majd csak június-ban l esznek az Eclipse promók, aztán július elsejétől jön az Abduction.
- Wáow. Te aztán megtervezted a következő évet – ámultam el – én csak annyit tudok, hogy valószínűleg májustól kezdődik a nyári turném. Most tudod, hogy az albumon dolgozunk aztán… nem tudom – vontam meg a vállam – biztos közbe jön 1-2 díjátadó vagy premier.
- Az jó – mosolygott – és… milyen volt az első turné?
- Istenem. Kár, hogy kihagytad – néztem rá felhúzott szemöldökkel – eszméletlen jó volt. Komolyan. A rajongók, a csapatom, a rengeteg kedves és tehetséges ember és az utazás. Imádtam – áradoztam
- Huh. Hát, majd ha mész a következőre, akkor majd meglátom milyen is egy nagy koncert – kacsintott rám
- Tűzijáték, nagy színpad, több százezer rajongó, stadion és a csillogás – húztam el a szám – ja, és minden nap hajnal 4-kor kelés. Viszont a turné közepén mindig van pár nap szünet, amikor pihenhetek.
- Wáow. És azt olyankor, hogy bírod? A színész élet teljesen más – értetlenkedett.
- Azt hiszem jól. De volt már olyan és most ne nevess ki – mutattam rá a mutatóujjammal – hogy majdnem két napig folyamatosan fent voltam, aztán egyszer csak felpörögtem és minden hülyeséget összezagyváltam. A végén pedig csak eldőltem és egy fél napot végig aludtam – nevettem visszaemlékezve.
- Oh – nevetett ki – komolyan?
- Mondtam, hogy ne nevess – törtem ki én is nevetésbe. – Ó és a legjobb, hogy általában minden koncertemet majdnem lekéstem. Pedig te is tudod, hogy nem vagyok olyan késős, de ááh, őrület volt. Tudod, Missy akit mondtam.
- Ühüm.
- Szóval, amikor Los Angelesbe volt a turnézáró koncertem, előtte 1,5 órával ott volt már mindenki, mi pedig Missy-vel úgy döntöttünk, hogy az egész csapatból mindenkivel csinálunk közös képet. Még azzal is, akit nem is ismertünk. Szóval elkezdtük és annyira bele melegedtünk, hogy a menedzserem szaladt utánam azzal, hogy mindjárt kezdődik a koncert. Én meg csak elkezdtem futni az öltözőbe. Pár perc alatt kész lettem. Az az éjszaka őrület volt. – kuncogtam.
- Buli lehet – nevetett fel ismét
- Az – bólogattam.

Ahogy odaértünk anyukám ajtójához, bekopogtam és bedugtam a fejem.
- Szia – láttam meg ahogy, még mindig az ágyon üldögél, és a híreket próbálja nézni.
- Mit tudtál meg? – nézett rám rémülve.
- Ezt – húztam be magam után Taylort mosolyogva.
- Jól van mindenki? – jött közelebb megkönnyebbülve
- Igen – mondta Taylor mosolyogva.
- Hála Istennek – nyugodott meg - Hol vannak a szüleid?
- 1 emelettel lentebb.
- Már is megyek… - kezdett kisétálni az ajtón – de… várjatok! – nézett rám – akkor most ti…? – húzta fel a szemöldökét.
- Új lap – vágtam rá
- Oh, értem. Oké – ment el mosolyogva.
Ahogy kiment mi egymásra néztünk és elkezdtünk kuncogni. Hírtelen a zsebembe megéreztem, hogy a telefonom elkezd rezegni.
- Lauren! – néztem a képernyőre – szia, mondd! – feleltem, ahogy a fülemhez emeltem.
- Be tudsz jönni hozzám?
- Igen, persze. Miért? – ráncoltam a homlokom.
- Egyeztessünk a mai koncertre.
- Jah, oké. Már is ott leszek – bontottam a vonalat – a stylistom – néztem Tay-re – megyek ruhát válogatni a koncertre – vontam meg a vállam
- Menj csak – mosolygott
- Akkor szerintem már csak a koncert előtt találkozunk – húztam el a szám
- Oh – görbítette le a száját
- Ha van, kedved gyere velem! – vontam meg a vállam
- Nem, menj csak.
- Tuti?
- Tuti – mosolygott
- Akkor majd találkozunk – adtam egy csókot neki
- Oké – suttogta
- Szia – intettem neki.
Lassan elbaktattam Lauren szobájáig, aztán fülig érő mosollyal léptem be hozzá.
- Szia – köszöntem neki
- Oh, szia. Már is itt vagy? – hökkent meg mosolyogva.
- Igen, itt voltam anyukámnál. – vontam meg a vállam
- Ja. Na, akkor lássuk – tolta elém a fellépő ruháimat
- Szerintem, most ne legyen valami… csicsás – húztam el a szám
- Rendben, akkor mit szólnál egy kényelmes, de szűkített fazonú farmerre és valami csillogós felsőre?
- Rendben.

A farmert egyből megtaláltuk, aztán pár perc múlva megpillantottam egy fehér alapon, ezüst flitteres felsőt, ami nagyon megtetszett. Levettem a fogasról, és ahogy felmutattam Laurennek, neki is tetszett. Cipőnek egy elég vékony szabású nyári, fekete csizmát választottunk, mivel ehhez a szereléshez nem nagyon megy a converse. Amikor minden megvolt hírtelen megint megéreztem a telefonom rezgését.
- Szia, Michael! – szóltam bele
- Szia, hol vagy? – kérdezte
- Laurennel vagyok, a szobájába. A fellépő ruhát választottuk ki.
- Oké. De indulnunk kellene a színházba, mindjárt háromnegyed 6 van. Gyere le az autóhoz.
- Oké, megyek – nyomtam ki a telefont. – na, megyek lefelé az autóhoz, mert indulunk. – néztem Laurenre
- Rendben, menj csak. Nem sokára én is megyek, és viszem a ruhát is – mosolygott
- Okés – mentem ki az ajtón.
Úgy, ahogy voltam elindultam lefelé, onnan pedig az autóba behuppantam és már indultunk is. ..

*Gyere be

2010. szeptember 7., kedd

Living the dream 28 rész


Másnap reggel a szemembe fényesen világító napra ébredtem.

- Mi a..? – dörmögtem, ahogy feltápászkodtam a függönyt behúzni.

Gyorsan behúztam és, hogy legyen valami fogalmam az időről, emlékezve, hogy tegnap a telefonomat a farmer farzsebében hagytam, előkotortam és a képernyőre szűkült szemmel pillantva, láttam, hogy majdnem 10 óra.
- Hát persze, hogy lekéstem a reggeliről – bosszankodtam emlékezve Jens szavaira.
Ráadásul anyukám sem jött volna ébreszteni – csóváltam a fejem. Vagy lehet ő is elaludt – vontam meg a vállam. Mindegy – dőltem vissza az ágyba. De végül arra gondolva, hogy most nem otthon vagyok, és még vásárolni is akarok, ezért kitöröltem a homályosságot a szememből és eltébláboltam a fürdőig, ahol a szokásos dolgokat elvégeztem, aztán a bőröndömet kicibzárolva, nézelődtem a ruhák között. Mivel láttam, hogy kint csodás idő lehet, ezért egy farmer miniszoknyánál, egy fehér, mintás felsőnél és egy fehér sapkánál maradtam. Magamra vettem gyorsan, de, hogy tutira menjek, felvettem még egy fekete hosszú ujjú felsőt is rá. Felhúztam a topánkám, a párizsi könyvemet még beledobtam a táskámba, a karomra vettem és elindultam az anyukám szobája felé.
- Hahó?! – kopogattam be
- Gyere – mosolygott rám anyukám frissen.
- Felkelthettél volna – förmedtem rá, ahogy beléptem
- Csak olyan békésen aludtál – vonta meg a vállát
- Jó – ültem le az ágyra – akkor most, hogy reggelizzek? – néztem rá kérdőn
- Jaj, kicsim. Sztár vagy. Bármit kérsz, ők megteszik. Szerintem, ha lemész a konyhára, akkor secc-perc alatt összeraknak valami reggelit neked.
- Anyu, ne mondj ilyeneket – néztem rá értetlenül – ki vagyok én, hogy parancsolgassak nekik – vontam meg a vállam.
- Szandra Burke, a híres tini sztár – fogta meg a vállam.
- A lányod vagyok. Nem… a sztárod – emeltem fel a szemöldököm.
- De ehhez, igazán hozzászokhatsz. Kérhetsz tőlük bármit, megteszik, mert nem minden nap van egy nagy sztár a konyhájukba – simogatta meg az arcom
- Ehhez nem kell, hogy hozzászokjak. És nem is akarok – néztem ismét értetlenül – én is csak egy lány vagyok, semmi több. Szerencsém volt ezzel és ennyi. Ne mondj nekem ilyeneket, mert… tudod mit? Mondd annak, akinek olyan természete van, hogy az embereket ugráltassa. Mert te is tudod, hogy én nem vagyok ilyen – csóváltam a fejem – de, úgy látszik, már csak egy híres sztárnak tartasz, a lányodat… pedig elfelejtetted. – mentem ki dühösen a szobájából.
El se hiszem, hogy az anyám ilyeneket mondd nekem. Talán csak azért akar velem jönni mindenhová, hogy a reflektorfénybe legyen? Hát akkor legyen. Csak ő nem tudja, milyen szar érzés, ha a magánéletébe turkálnak, és mindenhová fotósok követik. Szinte sehová sem mehetek Kaliforniába a nélkül, hogy ne követnének. És azt mondja, hogy szokjak hozzá? Ahhoz, hogy ugráltassam az embereket? Nem. Én nem vagyok olyan. Ezt tudhatná, már igazán. Inkább akkor megcsináltam volna magamnak. Ahogy dühöngve végig mentem a folyosón Laurennel találkoztam össze véletlenül.
- Oh, szia – mosolygott rám
- Helló – mondtam élesen
- Hé, hé, mi a baj? – állított meg – megbántottalak, vagy tettem valamit? – rémülten nézett rám
- Nem, dehogy – fújtam ki a levegőt – csak az anyám – forgattam a szemem.
- Gyere, meséld el – invitált be a szobájába.
- Szóval… felkelek, ma reggel megnézem az órát – ültem le az ágyra – és hoppá már 10 óra. Lekéstem a reggeliről. Anyukám általában felkelt, de most nem tette. Nem voltam dühös rá, mert ez nem az ő dolga tudom én csak… na, mindegy. Bemegyek hozzá meg minden, ezt a reggelis dolgot elmondom neki. Erre mit válaszol? – néztem rá ámultan – azt, hogy „ó kicsim, menj, le nyugodtan a konyhára kérj tőlük bármit, hiszen sztár vagy és ők megteszik neked. Szokj ehhez hozzá” én meg dühös lettem. Nagyon jól tudja, hogy nem szeretem az embereket ugráltatni a kedvemért, csak ha fontos vagy sürgős. És az fáj benne, hogy ő is egy tini sztárnak tart, nem a lányának. Mindenhová jön velem azért, hogy ő is a reflektorfényben legyen. Mondjuk ez nekem tök 8, de abszolút nem érti ezt a sztár életet.
- Oh, értem – húzta el a száját. – biztos nem úgy értette.
- Mindegy – vontam meg a vállam. – akkor ilyen… felvidulásként. Mehetünk vásárolni? – mosolyodtam el.
- Persze – mosolyodott el ő is.
- Oké. Akkor felőlem mehetünk – vontam meg a vállam.
- Menjünk – kapta fel ő is a táskáját.
- Autóval megyünk – fordultam felé mire bólintott egyet
Lementünk a lifttel és egyenest a hátsó ajtónál álló autóhoz mentünk, amiben a sofőr már várt minket. Gyorsan beültünk és elmondtam a sofőrnek, hogy merre vigyen minket.
- A La Défense negyed-hez – mosolyogtam a sofőrre.
- Azt hittem vásárolni megyünk – nézett rám kérdőn Lauren
- Oda megyünk. Láttam a könyvben, hogy jó hely – mosolyogtam rá.
- Ja – bólogatott.
Amikor odaértünk ámultan figyeltük ezt az elképesztő negyedet. Rengeteg csodaszép felhőkarcolók, szobrok és… üzletek. Bár zsúfolt volt, de bíztam abban, hogy nem fognak követni. Elindultunk az első elegáns üzlet felé, amit megláttunk. Amikor bementünk, ledöbbentünk mennyi csodaszép ruha van itt. Egy kis nézelődés után, végül Lauren vett magának egy csinos ruhát. Nekem is tetszett pár, de nem mindig ugrok bele az első boltba úgymond. Ahogy mentünk tovább a következő üzletbe, és, ahogy beléptem egyből megláttam azt a ruhát, amibe beleszerettem. Egy Tiffany vajszínű estéji ruhát. Odamentem hozzá és csak csodáltam. Lauren utánam jött és mosolygott.
- Szerelem első látásra – néztem Laurenre csillogó szemekkel.
- Próbáld fel – súgta halkan.
- Segíthetek? – jött oda egy eladónő.
- Öhm… ezt a ruhát szeretném felpróbálni – mosolyogtam rá.
- Szép választás. Már is leveszem – adta ide.
Én elviharoztam vele az öltözőbe, ahol gyorsan lekapva a ruháimat belebújtam és lassan kisétáltam Lauren elé.
- Ez… csodálatos. Gyönyörű – ámuldozott.
- Még uszálya is van. – mutattam neki a hátsó részét – tisztára, mint egy menyasszonyi ruha. De még sem az.
- Nagyon szép. Ezt meg kell venned.
- Megveszem – mondtam az eladónőnek, aki mosolyogva figyelte a reakciókat.
Visszamentem az öltözőbe és gyorsan visszaöltöztem. Kivittem lassan a ruhát, ők pedig szépen elrakták egy táskába. Kifizettem és már vihettem is. „Az enyém” – örömködtem magamban. Még jó pár boltot bejártunk és én is vettem még néhány ruhát. Aztán már kezdtem érezni, hogy éhes vagyok így beültünk egy étterembe ebédelni. Itt egyből egy angolul beszélő pincér szolgált ki minket, szóval nem kellett agyalnunk azon, hogy, hogy rendeljünk. Kikértük a rendelést, aztán amikor kihozták elkezdtünk enni. Közben persze beszélgettünk. Bevallom, Laurennel tényleg most már mondhatom, hogy jó barátnők lettünk. Jól elvagyunk egymással. És hasonlítunk is szerintem. Belsőre. Az eszegetés közben egyszer csak egy nagyon rossz érzés ütött belém. A szívem és a gyomrom összeszorult és hírtelen levegőt sem kaptam pár másodpercig. Magam elé bámultam, és próbáltam lélegezni mélyeket.
- Hé, jól vagy? – nézett rám Lauren aggódva.
Aztán lassan elmúlt ez a rossz érzés.
- Igen – néztem értetlenül – csak rossz érzésem van – vontam meg a vállam – mindegy. Biztos semmiség – legyintettem.
Ettünk tovább, és amikor végeztünk, felálltunk és elindultunk a szatyrokkal az autó felé. Elment a kedvem a vásárlástól így mondtam Laurennek, hogy ha nem bánja, akkor én inkább visszamennék a hotelbe, és ő is velem tartott. Beültünk az autóba és 20 percnyi autókázás után, kiszálltunk és felmentünk a saját szobánkba. Leraktam mindent az ágyamra és leültem. Lehet anyu tényleg nem úgy értette! – kezdett lelki ismeretfurdalásom lenni. Átmegyek hozzá, megnézem, hogy van – döntöttem el. Átmentem a két folyosón és lassan benyitottam a szobájába. Amikor megláttam épp az ágyán lehajtott fejjel ült, nekem pedig egyből minden haragom elszállt.

- Anyu! – mentem közelebb
- Szandra. Nem úgy értettem hidd el – nézett rám bűnbánóan.
- Tudom – mentem oda és öleltem meg
Pár percig így álltunk, aztán elengedtem, de még mindig szomorúságot láttam az arcán.
- Szandra, el kell mondanom valamit – nézett a szemembe.
- Micsodát? – ráncoltam a homlokom.
- De ígérd meg, hogy nem borulsz ki – fogta meg a vállam.
- Miről van szó? – kezdtem aggódni.
- Deby-ék… - kezdte
- Mi van Taylorékkal? – nyitottam nagyokra a szemeimet. A szívem elkezdett 200-al verni és az aggódásom is egyre magasabb lett. – anyu mi történt? – néztem rá már épp könnyező szemekkel – Anyu! – csuklott el a hangom.
- Nyugodj meg. Minden rendben lesz! – nézett szomorúan a szemembe.
- Hogy nyugodhatnék meg? – emeltem fel a hangom – mi történt? – kezdtem egyre homályosabban látni.
- Taylorék….

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.