2011. január 30., vasárnap

Szandra Burke's life 61 rész

Tessék emberkék:D:D ez lenne a meglepim!! Nem szokásom ilyen hamar hozni a friss-t, de most úgy döntöttem, hogy még is hozok:D Remélem tetszeni fog mindenkinek:D Jó olvasást, puszi(L)



Hol vagyok? – néztem körbe a sötétségben. Olyan sötét volt, hogy az orromig sem értem el. Nagyon megijedtem, hiszen előtört belőlem a régi rossz emlék… a legrosszabb. Imádkoztam, hogy felkeljek, de egyszerűen nem ment. Aztán hírtelen mintha egy erdőben lettem volna. Egy zöldes, füves és… tök szép erdőben. Csak az volt a gáz, hogy kezdett sötétedni… itt is. Jaj, ne – mondtam magamban immár reszketve. Majd miután lassan megfordultam, megkönnyebbülve néztem az ismerős stáb tagokat, akik a tengerpart felé magyaráztak. Bizonyára valamilyen forgatáson lehettem. Egy ismerős alak közeledett hozzám, és ahogy még közelebb ért, ráeszméltem, hogy Whitney az, Lauren kollégája.

- Gyere, mindjárt kezdjük a kliped forgatását – mosolygott.
- Rendben, mindjárt – szólaltam meg.


Miért mondtam azt, hogy mindjárt, ha most nincs semmi dolgom? – forgott az agyamban. Hírtelen a testem magától fordult 90 fokot, majd fülig érő mosoly szökött az arcomra, ahogy megláttam az autónál álldogáló Taylort. Ő is visszamosolygott. A lábaim maguktól lassan elindultak felé, s ahogy oda értem lábujjhegyre álltam, majd finoman és lágyan megcsókoltam a homlokát. Annyira kellemes érzéssel töltött el. Egyszerűen késztetést éreztem, hogy meg kell puszilnom….







Hírtelen felébredtem. Ahogy felnyitódtak a pilláim egy mosoly terült el az arcomon. Olyan valóságos volt és még mindig érzem azt a kellemes, bizsergető érzést. Azt hiszem nem hiába álmodtam Taylorral. Azt hallottam, hogy legtöbbször arról álmodunk, amitől félünk, vagy azzal, aki nagyon érdekel. Az én esetemben tuti, hogy az utóbbi. Bár az elején tényleg féltem. Akkor ez amolyan kettős álom volt?! Hm… nem tudom. De sajnálom, hogy nem folytatódott tovább az álom. Az biztos, hogy emlékezni fogok az utolsó jelenetekre. Néhány percig még ezen tépelődtem, majd lehunytam álmos pilláimat és újra álomba estem…



Reggel viszonylag fitten keltem. Egyből a telefonomért nyúltam, hogy meglessem az időt, s ahogy a képernyőre néztem, megkönnyebbülve láttam, hogy még van egy kis időm a lustálkodásra. Kábé 15 perc pluszpihenés után, kimásztam az ágyból, s a fürdőbe érve elvégeztem a szokásosokat, majd a gardróbhoz indultam. Ma olyan semleges kedvem volt a ruhákkal kapcsolatban így nem sokat vaciláltam azon, hogy mit vegyek fel. Egy sima farmert húztam elő, és egy egyszerű, mintás ujjatlan felsőt, gyorsan felöltöztem, felhúztam egy papucsot, a vállamra akasztottam a táskám, s a korgó gyomromra eszmélve, lementem a földszintre.

- Jó reggelt, család! – köszöntem nekik mosolyogva
- Jó reggelt – mosolyogtak.
- Mi a reggeli? – ültem le Stella mellé.
- Egy kis pirítóst csináltam, ha jó neked – nézett rám anyu.
- Persze, hogy jó – tettem is a tányéromra néhányat.


Lassan a családdal nevetgélve, megreggeliztem, majd hallva, Lauren autójának dudáját, gyors búcsút vettem tőlük és mosolyogva huppantam be Lauren mellé.

- Szia, csajszi – mosolygott
- Szia – mosolyogtam.
- Mehetünk?
- Ühüm – bólogattam.


Elindultunk, majd miután a rádiót bekapcsolta Lauren, újra szóra nyitotta a száját.

- Na, és milyen volt a tegnap?
- Jó volt – mosolyogtam – Tayloréknál ebédeltem utána meg elmentünk fagyizni, este pedig néztünk egy filmet. Oh, míg el nem felejtem – jutott eszembe a bowling – ma este elmennénk páran bowlingozni, ha van, kedved gyere el.
- Persze, hogy van. De ki jön még?
- Felhívom még 1-2 barátnőmet. Te meg mondjuk, ha gondolod, elhívhatod Whitney-t is, vagy Jason-t.
- Szerintem Whitney úgy is a barátjával lesz, Jason pedig talán eljön.
- Rendben – mosolyogtam.
- És mikor, melyik klubban?
- Azt még nem tudom, de ha nem bánod Missy-től megkérdezem, hogy ő jön-e aztán Taylort felhívom, hogy egyeztessünk.
- Rendben, csak nyugodtan – mosolygott


Gyorsan elővettem a telefonom, majd Missy-t tárcsázva 2 csörgés után fel is vette. Ő is igen-t mondott, majd Taylort is gyorsan felhívtam.

- Szia – mosolyogtam a telefonba.
- Szia – mosolygott ő is.
- Akkor egyeztetünk az estével kapcsolatban?
- Ühüm.
- Én elhívtam Lauren-t, meg Missy-t, de lehet, Lauren hozza a… az egyik barátját.
- Oké, velem Jace meg Tony jön.
- Mikor és hol találkozzunk?
- Én a Luna klub Dc-re gondoltam és mondjuk úgy 6 óra körül?
- Oké, az jó lesz – bólogattam.
- Érted menjek, vagy külön menjünk?
- Hát… szerintem majd úgy fogok menni, hogy Laurennel meg Missy-vel.
- Rendben.
- Akkor majd ott találkozunk.
- Oké, szia.
- Szia – bontottam a vonalat.


Majd ismét Missy-t tárcsáztam és elmondtam neki, hogy majd én megyek érte, illetve, hogy Lauren is velünk jön. Az út többi részét, csevegéssel töltöttük, aminek a fő témája az esti program és a mai vásárlás volt. Ahogy megérkeztünk az első kiszemelt cipő bolthoz, leparkolt Lauren a közelben, majd kiugrottunk az autóból és – szokás szerint – paparazzi „testőrök” vezetésével, siettünk be az üzletbe. Lauren egyből kinézett néhány a ruháinkhoz illő cipőt, majd a kezembe nyomva az elsőt, gyorsan felhúztam és a tükör előtt bámészkodva néztem a lábamat.

- Szerintem nem olyan jó – húztam el a szám.
- Nekem tetszik, de ha nem érzed jól benne magad, akkor nézzük a következőt – mosolyodott el – elvégre időnk, mint a tenger.


Így gyorsan lehúztam, és a következőt – ami már jobban tetszett – próbáltam fel, majd ismét a tükör elé sétálva, végig mértem magamon.

- Ez már sokkal jobb – mosolyogtam.
- Szerintem is nagyon szuper – bólogatott elégedetten.
- Akkor ez marad – vontam meg a vállam.
- Helyes.


Visszahuzakodtam és a kosarunkba belöktem a választottat, majd Lauren ruhájához kezdtünk el keresgélni, s végül pár percnyi és néhány próbálás után, végre ő is megtalálta az „igazit”. Mivel még egyikünknek sem volt kedve még hazafelé menni, ezért úgy döntöttünk, hogy ha már vásárolunk, akkor tényleg vásároljunk, így miután fizettünk, visszaugrottunk az autóba és immár a ruhás boltokat céloztuk meg.


Annyira belemerültünk, hogy végül több órás vásárlás után, teli csomagtartóval indultunk haza. Nem tudom, hogy uralkodhatott el rajtam ez a vásárlási dolog, hiszen már kinőttem belőle, de úgy tűnik, hogy még nem teljesen hagytam el ezt a „rossz” szokásomat. Az tuti, hogy a kelleténél többet költöttem, de majd megpróbálom, eltitkolni a szüleim elől valahogy, mert ha ez kitudódik, akkor biztos, hogy kapok egy szép fejmosást minimum. Ahogy leállt előttünk Lauren, hírtelen elgondolkodtam azon, hogy, hogy a fenébe vigyem el ezt a sok holmit a nélkül, hogy valaki észrevenné?! Csak abban reménykedtem, hogy hátha épp fent van mindenki az emeleten. Kiszálltam az autóból, majd Lauren segítségével a kezemre aggasztgattam a szatyrokat – amik majd leszakították a kezem – és megbeszéltük, hogy 6 előtt valamikor ott leszek nála, majd egy gyors búcsúzkodás után, elindultam befelé. Ahogy beléptem, egyből anyukám összevont szemöldökével találtam szembe magam. – Ne már! – gondoltam magamban, egyre gyorsabban dobogó szívvel. Esküszöm úgy éreztem magam, mintha valami nagyon nagy bűnt követtem volna el, pedig csak vásároltam. Mondjuk, a szüleim amúgy sem szeretik, ha túl sokat költünk olyanokra, amik nem is annyira szükségesek.


- Hát… látom bevásároltál a következő szezonra is – ráncolta a homlokát.
- Öhh…. – hebegtem, miközben gyorsan forgó agyam valami hihetőt akart kitalálni – most kaptam egy magazintól, ajándékba. Tudod… a fotózás meg az interjú miatt, amit nem olyan rég csináltunk – dőlt belőlem a füllentés.
- Azt nem házhoz szokták szállítani?
- De… csak… a futár… öhm…. lerobbant az autója és felhívtak nem-e tudnék elmenni érte, mi pedig Laurennel pont arra jártunk – vontam meg a vállam.
- Oh, értem – bólogatott – segítsek felvinni?
- Oh, nem köszi. Felbírom – indultam felfelé megkönnyebbülve.


Bár elég rossz érzés ötlött belém, hogy hazudtam anyukámnak, de bevallom csak menteni akartam magam. Sőt még magamon is meglepődtem, hogy tud ilyen badarság az eszembe jutni. Még, hogy lerobbant az autója… - forgattam a szemem magamon. Ahogy felértem a szobámba, lepakoltam az ágyra a sok szatyrot, majd miután leültem pár percre pihenni, elkezdtem elpakolni a vásárolt ruhákat. Mire végeztem, már épp ott volt az idő, hogy kezdjek készülődni.Nem igazán akartam túl öltözni, mert csak bowlingozni megyünk, így pár percnyi nézelődés után egy farmert és egyszerű szűrkés-fehér felsőt vettem elő. Átöltöztem gyorsan, majd a fürdőbe bevonulva, lófarokba kötöttem a hajam, hogy ne zavarjon majd a gurításban, megigazítottam az egyszerű kis sminket, ami épp rajtam virított, majd a táskámat a vállamra akasztottam és a converse tornacipőmet felhúztam, majd utolsó pillantást vetve magamon, indultam el a földszintre.

- Elmentem bowlingozni a barátokkal. Nem hiszem, hogy sokáig leszek. Majd jövök – kiabáltam a szüleim felé, akik épp tv-ztek a nappaliban.


Felkaptam a kocsi kulcsom, majd mielőtt még megvártam volna a válaszukat, sietve rohantam a garázsba. Majd behuppantam a kormány mögé, kigurultam és már indultam is Lauren felé. Hogy ne untassam magam, bekapcsoltam a rádiót, s közben azt hallgattam. Ahogy Lauren elé értem, érkezés képp dudáltam neki egyet, majd néhány másodperc múlva, mosollyal az arcán ült be mellém.

- Szia csajszi – mosolyogtam rá.
- Na, szia.
- Jason? – vontam fel a szemöldököm, hiányát észlelve.
- Áh, dolgozik – legyintett s húzta el a száját.
- Oh, de kár – rogyott le a mosolyom.


Tovább indultunk Missy-hez s közben épp a rádióba a kedvenc dalunk ment, így mindketten elkezdtünk poénból énekelni, amire személy szerint én egész felpörögtem az estére. Mikor megérkeztünk, gyorsan felvettük Missy-t is, majd ugyanazzal a hangulattal, immár Missy hangjával beépülve, indultunk tovább. Alig vártam már, hogy megint láthassam Taylort. Ma még nem is láttam. Ahogy ezen elgondolkodtam, rájöttem, hogy igen ám, már is hiányzik. Majd hírtelen, amikor az egyik piros lámpát pont elkaptuk, megcsörrent a telefonom, ami meglepetésemre Taylor számát jelezte. Mosolyogva nyúltam érte, majd vettem fel.

- Na, már is hiányoltok minket? – kuncogtam bele.
- Mondhatni – nevetett fel ő is – na, de csak szólni akartam, hogy vigyázz mert lesznek fotósok.
- Nem gond, akkor megyünk hátul – vontam meg a vállam.
- Én is hátul mentem be.
- Ja. Hát… akkor megint kapnak egy kis fizut. Nekik is kell valamiből élni.
- Ez is igaz – kuncogott – amúgy merre jártok már? – kérdezte gyanakvóan.
- Nem sokára ott leszünk. Eltart egy ideig, míg elkészülünk…
- Nők – mondta semlegesen.
- Hé - sértődést színlelve horkantam fel.
- Jól van, na – nevette el magát – siessetek.
- Oké, szia – nevettem még mindig vele.
- Szia – bontotta a vonalat.


Gyorsan elhadartam Laurennek és Missynek az előbbi telefonhívásomat, majd néhány további piros lámpa után, végre megérkeztünk. Leparkoltam a klub hátsó parkolójába, majd Taylor szavaira gondolva, másodpercek alatt jelentek meg a fotósok. De még ők sem tudták elvenni a jó kedvünket. Mi csak mozogtunk nyugodtan, mintha ott se lennének. Lezártam az autót, majd a klubba beérve, egyből a pálya felé vettük az irányt. Persze mielőtt beléptünk volna, elkértük a lábméretünkhöz megfelelő bowling cipőt, áthúztuk és élénk tekintettel próbáltam keresni Taylort és a többieket. Néhány perc múlva, végül meg találtuk őket a hátsó szárnyban, s immár mosolyogva lépkedtünk tovább hozzájuk, akik már tűkön ülve vártak minket. Bevallom messziről meg sem ismertem Jace-t – ugyanis akkor láttam utoljára, amikor leérettségiztem – úgy megváltozott. Tony-t pedig abszolút nem ismerem. Biztos valami kollégája lehet Tay-nek. Ahogy odaértünk legelsőnek Taylorhoz „ugrándoztam” oda, jelezve, hogy már tényleg hiányzott. Szorosan megöleltem, majd mikor kibújtunk egymás öleléséből a többieknek is köszöntem.

- Héé Jace. Meg se ismerlek már – mentem oda hozzá kuncogva.
- Hát… én meg már azt hittem, hogy csak a tv-ben láthatlak – vonta meg a vállát.
- Áh, dehogy – öleltem meg
- És a barátnődet hol hagytad? – kérdezte miután kibújtam az öleléséből.
- Melyiket? – szökött az egekbe a szemöldököm.
- Hát… szerinted?
- Jah, Kíra. Kanadába van, már hogy lenne itt – néztem rá értetlenül.
- Csak azt hittem, hogy itt tölti az ünnepeket.
- Áh, nem – ingattam a fejem.
- Amúgy te is sokat változtál. Mennyi minden történt ebben a 1,5 évben.
- Nekem mondod – mosolyodtam el.


Gyorsan bemutatkoztam még Tony-nak is, akiről kiderült, hogy Taylor egyik régi Michigan-i barátja, csak ide költöztek, majd eldöntöttük, hogy fiúk-lányok ellen lesz a „harc”, beírtuk a gépbe még gyorsan a nevünket és már kezdődhetett is a játék.

- Lányoké az elsőbbség – virította ki Taylor 100 Wattos fogsorát.
- Így van! – vágtam rá, s gondolva arra, hogy senki sem szeret elsőnek lenni, így úgy döntöttem, hogy merész leszek és elvállalom az elsőbbséget. – csak figyeljetek… és tanuljatok! – emeltem fel büszkén a fejem, és tettem bele a három megfelelő ujjamat a golyóba.
- Oh, majd meglátjuk ki tanul kitől! – vágott vissza Taylor.


Na, azt hiszem ez Taylornak az egyik legjobb tulajdonsága. Csipkelődhetek vele, mert érti a viccet és nem olyan, mint a többi nyálas fickó, hogy még társaságban is a „nyali-fali” megy. Eléggé társasági ember vagyok és ezért jó az, hogy ilyen ő is. Egy kis koncentrálás után, elhajítottam a golyót, majd izgatottan – nehogy elbénázzam, és a végén kiröhögjenek – álltam ott, hogy mennyi bábut sikerül ledöntenem. Majd magamon meglepődve, de ennél büszkébben fordultam meg, mikor mindegyik bábut sikerült egyszerre letipornom.

- Ez könnyű volt! – csapkodtam össze a tenyerem, megvont vállal.
- Höh, nézd már milyen laza a kis csaj! – bökte oldalba Jace, Taylort – még mindjárt trónfosztás lesz.
- Ne hamarkodd el a dolgokat – válaszolt Jace-nek, s közben vizslatott engem azzal a huncut mosolyával.


Miután összepacsiztam Laurenékkel, leültem melléjük, majd figyeltem az állítólagos „bajnokot”, az az Taylort. Azt hiszem, egyértelműen kijelenthetem, hogy mindkettőnkben meg van a versenyszellem, pedig én nem is szeretek sportolni. Viszont, le akartam győzni Tay-t minden áron, hiszen mindenben jeleskedik, legyen az karate, foci, színészkedés és még bowling is. De mivel karatézni és focizni nem tudok, és a színészi tehetségem sem nagy, így maradt a bowling. Viszont abban úgy éreztem, hogy muszáj győznöm. Valamiért szerettem legyőzni Taylort. Persze azért sosem vettem olyan komolyan. Az elmélkedésemből a golyó szakított félbe, ugyanis Tay végre ellökte és izgatottan figyeltem a golyó mozgását. Végül Tay is büszkén ült le, annak ellenére, hogy egy híján az összest letarolta.

- Még nincs vége! – mondta nekem, fél mosollyal, s ült vissza.
- Úgy látom emberedre akadtál! – nézett Tony rá vészjóslóan.
- Áh, csak mázlija volt – legyintett s nézett rám incselkedve.


Majd adok én neked mázlistát – kuncogtam magamban. Apukámnak köszönhetően – mivel ő elég jól bowlingozik – rám is esett némi tehetség, így majdnem biztos voltam benne, hogy talán „legyőzhetem”. De persze volt némi bizonytalanság is bennem.


Nagyon jól éreztük magunkat. A hangulat egyszerűen fenomenális volt. Szinte az egész játékot végig röhögtük. Tony is nagyon jó fej volt, ahogy így megismertem, Jace pedig annak ellenére, hogy kívülről változott, belül még mindig ugyanaz a bolond maradt. Az utolsó menetben, utolsóként Taylor gurított, amit nagyon izgatottan néztem végig, hiszen rettentően szoros volt az állás köztem és közte. Majd ahogy legördítette a bábukat, oda siettem a monitorhoz, ami mutatja az eredményt, s néhány másodperc múlva már Taylor is ott állt a hátam mögött, szeme a monitorra szegeződve.

- Na, lássuk. Lesz trónfosztás vagy nem lesz – jött közelebb Jace is.


Ahogy kimondta, már jöttek is az eredmények én pedig örömömben, úgy mond „vonyítottam egyet”, ahogy megláttam első helyen az én nevemet. Majd megfordultam, és ahogy Taylor fintorgó és csalódott arcára néztem, eluralkodott bennem egy egyfajta bűntudat. Erre én is már csak fél mosollyal, mosolyogtam, majd vigasztalásként, megöleltem és a fülébe súgtam:

- Nálam, mindig Te vagy a győztes! – bújtam ki az öleléséből miután megsúgtam.


Immár jobb kedvvel és csillogó szemekkel nézett rám, amit ismét nem tudtam szó nélkül hagyni.

- De jössz nekem egy csokival! – vontam meg a vállam.
- Veszítek, és még én fizessek neked? Micsoda világ ez kérem – ingatta a fejét.
- Te vagy a pasi! – vontam meg ismét a vállam.
- Oké, jogos! – kuncogott – majd megkapod.
- Behajtom rajtad – húztam fel a szemöldököm.


Amin csak megint elkezdett nevetgélni. Majd néhány perc múlva, elkezdtünk pakolászni és indulni hazafelé, mivel már az idő is 9 óra környékén járt. Leadtuk a bowling cipőket, s gyorsan visszahúztuk a sajátunkat, majd mielőtt kiléptünk volna a – szerintem – még mindig hadseregben várakozó fotósok színe elé, elbúcsúztunk egymástól és az autóhoz igyekeztünk a lányokkal. Én is éreztem, hogy lassan rám telepszik a fáradtság és a lányokon is meglátszott már, így miután kibeszéltük a ma estét, nem igazán akadt több téma, inkább csak csendben élveztük egymás társaságát.

Hamar haza vittem Missy-t majd utána Lauren-t is kiraktam, majd ahogy beálltam a garázsba, fáradtan baktattam fel a szobámba. Első utam a fürdőbe vezetett, ott gyorsan megfürödtem és a pizsimbe bújva, a tv elé letelepedtem. De még hallani akartam elalvás előtt Tay hangját, így úgy döntöttem, hogy felhívom, már ha fent van még. Reménykedtem benne, hogy így van. Előkaptam a telefonom és elkezdtem tárcsázni.

- Szia – mosolyogtam bele 2 csörgés után – már aludtál?
- Nem, dehogy. Épp most fürödtem meg.
- Oh, én is – lepődtem meg az azonos elfoglaltságunkon – csak még mielőtt elaludnék hallani akartam a hangod – vallottam be, kissé elpirulva.
- Oh – kuncogott – úgy is felhívtalak volna, mert én is így vagyok ezzel – mosolygott.
- Oh – ógattam megint elalélva – de egyébként jól vagy?
- Persze, miért?
- Hát… csak láttam némi bántást rajtad, hogy rosszul esett vagy valami… érted.
- Hát… igen. Nagyon szíven ütött – mondta komolyan. Bár az elején bevettem, de aztán véltem felfedezni egy kis komolytalanságot a hangjában - Dehogy is. Ez csak egy játék – kuncogta el magát.
- Tuti?
- Tuti.
- Akkor jó – sóhajtottam fel megkönnyebbülve – holnap délután már utazok.
- Igen… tudom – sóhajtott – de délelőtt még találkozhatunk nem?
- Mindenképp – erősítettem meg a bizonytalanságát – gondolod, csak úgy elmennék? – ráncoltam a homlokom.
- Nem – mosolygott.
- Bár nekem pakolnom kell… - húztam el a szám, eszembe jutva – mondjuk, nem sok mindent kell bepakolni, úgy, hogy lehet, hamar végzek. Attól függ, mikor kelek.
- Semmi gond. Majd akkor átmegyek délelőtt és majd csinálunk… valamit – váltott huncut hangüzemmódba a „valamit” szónál.
- Mire gondolsz, valami alatt? – kérdeztem ugyanazzal a kaján hanggal.
- Nem tudom… majd meglátjuk – mosolygott.
- Jól van – kuncogtam- Most már fekszek lefelé, elfáradtam egy kicsit.
- Igen, én is.
- Majd gyere akkor.
- Persze.
- Szia, jó éjt.
- Szia, neked is – bontotta a vonalat.


De jó. Holnap délelőtt átjön, és még együtt lehetünk indulás előtt egy kis ideig – örömködtem magamban. Viszont, hogy frissen keljek, már tényleg ideje volt lefeküdnöm, így nem húzva az időt, kikapcsoltam a tv-t, majd a párnára hajtva a fejem, percek múlva aludtam is….

2011. január 29., szombat

Szandra Burke's life 60 rész

Ahogy bentebb mentünk, megláttam a családot, akik kirobbanó örömmel fogadtak engem. Mivel Debi a konyhában sütött-főzött, ezért hozzá indultam először megölelni.

- Szia Debi – integettem neki mosolyogva.
- Oh, végre itt van az én második lánykám – ölelt meg szorosan.


Második lánykám? Oh, igen. Mindig mondta, hogy olyan vagyok, neki mintha már a lánya lennék, biztosan így értette – magyaráztam meg magamnak. Debi után, Dan következett, aki a nappaliban üldögélve, vajon mit nézett? Nagy meglepetésre, persze, hogy foci meccset.

- Szia Dan – állt fel és öleltem meg őt is.
- Szia – mosolygott.


És végül a drága és nagyon aranyos Make maradt. Épp az udvarról jött befelé, és amikor meglátott ő is kitörő örömmel ölelt meg. A köszönések után visszamentem Taylorhoz, aki mosolyogva figyelte végig az előbbi jelenetet, s indulásra kész fordultunk a kijárat felé.

- Hová mentek? – szólalt meg Debi.
- Hát… csak lógunk egy kicsit – vonta meg a vállát Taylor.
- Miért nem ebédeltek velünk? – kérdezte Debi mosolyogva.
- Rendben – mondtam elmosolyodva, s néztem Taylorra, aki egyetértve bólogatott.
- Nagyon helyes – nézett ránk Debi – jó idő van, így kint eszünk, és már az ebéd is kész van. Menjetek nyugodtan ki, mindjárt viszem – magyarázta.
- Segítsek valamiben? – ajánlottam fel a szíves segítségem.
- Hát… ha szeretnéd, a poharakat kiviheted. Elfelejtettem a terítésnél.
- Persze – indultam a kikészített poharas tálcához.


Óvatosan a kezembe vettem – mert ugye elég béna vagyok ebben, ezért féltem is, nehogy elejtsem – és elindultam a teraszra, ahol már a kész asztal várt. Addig a többiek is már kimentek, s ahogy leraktam sikeresen a poharakat, visszamentem Debihez.

- Segítsek még valamiben? – mosolyogtam rá.
- Nem, köszi – mosolygott – még kell pár perc a húsnak, de gyere, addig beszélgessünk egy kicsit – invitált magához.


Bevallom kicsit megijedtem. Nem tudom mit ért azon, hogy beszélgessünk, de biztos nem a zenetanárom számát akarta elkérni.

- Látom, most már minden rendben közöttetek? – kérdezte halkabban, ahogy közelebb léptem hozzá.
- Igen – mosolyodtam el – és sajnálom, hogy karácsonykor nem úgy sült el az este.
- Semmi gond – legyintett – de örülök, hogy megoldottátok. Mondjuk Taylor csak annyit mondott, hogy veszekedtetek, de min? Tudom nem az én dolgom, de azért még is érdekelne.
- Hát úgy mond badarságon vesztünk össze – vontam meg a vállam füllentve. Imádom Debit, de még az ő orrára se akartam rákötni az igazságot. Elég, ha én, Lauren és Taylor tudjuk.
- De ennyire?
- Tudod, milyenek vagyunk – forgattam a szemem.
- Igaz – bólogatott – na, és hol leszel szilveszterkor?
- New Yorkban leszünk a családdal. Benne leszek egy szilveszteri showban és azt hiszem, majd csak másnap jövünk haza – húztam el a szám.
- Oh, tényleg. Anyukád is említette. Pedig jó lett volna, ha ti is itt vagytok a kis itthoni házibulin – mosolyodott el.
- Ühüm-, értettem egyet.
- Ma szerettetek volna menni valahová Taylorral?
- Hát… igazából csak lógni akartunk egy kicsit, de így még jobb – mosolyodtam el.
- Azt hittem már, hogy keresztbe tettem egy tervetekben.
- Jaj, dehogy – legyintettem.


Ezután megkönnyebbülve mentem ki, csatlakozva a többiekhez s ültem le a Taylor melletti székbe. Néhány perc múlva Debi már hozta is a finom ebédet, majd mind az öten miután szedtünk magunknak – személy szerint, én éhesen – hozzáláttunk.

Az ebéd nagyon finom volt és nagyon jól éreztem magam. Imádom ezt a családot. Annyira aranyosak és kedvesek velem. Az ebéd közben néhányszor – Taylor szerint – beégette Dan, az apja, majd elpirulva pirított rá Taylor, de én csak jókat nevettem rajtuk. Amin a legjobban nevettem az az volt, amikor Dan elmesélte Taylor eltévedését L.A-ben. Na, hát akkor azt hittem meg fulladok a nevetéstől. Nem is tudtam, hogy ilyen jó humora van Dannek. Tényleg nagyon jól állt neki, ahogy elmondta. Az biztos, hogy kábé 1 hónapja nem nevettem ilyen jót. Minden esetre hibátlan volt a hangulat és úgy minden egybevéve. Miután segítettem Debinek elpakolni mindent, már majdnem csak délután 4-et ütött az óra. Nagyon gyorsan elment az idő. De még mindig volt kedvem egy kicsit lógni Tay-el, így úgy döntöttünk, hogy elmegyünk fagyizni egyet a pinkberry-be, a közös kedvenc helyünkre. Gyorsan bevágódtunk az autójába és már indultunk is.

**********

A fagyizás is nagyon jó volt. Bár Taylornak nem lett volna szabad ennie, de mindig csal egy kicsit, ami persze nem olyan nagy baj. A fagyizás után, már egyikünknek sem volt már kedve lófrálni, a fotósok elvették a kedvünket, ugyanis amikor visszaértünk az autójához, fotósok százai álltak ránk várva. Így úgy döntöttünk, hogy egy kicsit még átmegyek náluk aztán majd hazavisz.

- Istenem. Hülye paparazzik – ingattam a fejem, mérgesen, amikor beléptünk a házba.
- Nyugi – mosolyogva tette le a kocsi kulcsot.
- Hát… mindegy.
- Ne hagyd, hogy idegesítsenek – fogta meg a kezem, amitől hírtelen elkezdtem megnyugodni.
- Igaz. Felesleges. – mosolyodtam el.
- Na, gyere királylány – húzott magával a nappali felé. És tessék, még egy becenév. Bár bevallom ez a kifejezés egyáltalán nem engem illet.
- Nem vagyok királylány – mormogtam neki az orrom alatt.
- Nekem igen – kuncogott.
- Oh, hát, ahogy gondolod – vontam meg a vállam.


A nappaliba mikor beértünk, épp Debi és Dan tv-ztek, s szóltunk nekik, hogy itt maradok egy kicsit, majd felmentünk Taylor szobájába én pedig egyből az ágyra leheveredtem.

- Beraksz valamit? – kérdeztem tőle, látva, hogy a filmek között keresgél.
- Mire gondolsz? – csillant fel a szeme egy kaján mosollyal az arcán.
- Nem bírom ezeket a perverz gondolataidat – ingattam a fejem kuncogva – mégis mire? Filmre.
- Oké, mit szeretnél? – mosolygott.
- Valami horrort! – jelentettem ki határozottan. Tényleg olyan horroros kedvem volt most.
- Hmm… oké. Akkor… Csendes Hallgatás? – mutatta fel a dvd lemezt.
- Azt még nem is láttam.
- Akkor itt az ideje – rakta be gyorsan a lemezt és huppant mellém gyorsan.
- De, ha ijesztgetni mersz esküszöm, hazamegyek – jegyeztem meg mielőtt elkezdi. Ugyanis mindig ezt csinálja, ha együtt nézünk horrort.
- Oké – nevetette el magát.


A film inkább volt undorító, mint félelmetes. Na, jó. Volt 1-2 rész ahol szépen megugrottam, de Taylor sem tartotta be a szavát, mert az ijesztős részeknél direkt csipkedett szóval még ő is rá tett. Na, ezért nem szeretek vele horrort nézni. Nem éli bele magát pedig színész, hanem inkább engem csipked. Persze nem haragszok rá e-miatt, mert már megszoktam. Mikor vége lett a filmnek, Taylor kikapcsolta a Dvd-t én pedig addig felkapcsoltam a villanyt, majd leültem vele szembe.

- Azt mondtad nem fogsz csipkedni – húztam fel a szemöldököm.
- Nem csipkedtelek – mosolyodott el.
- Áh, dehogy – legyintettem.


Nem akartam későn hazamenni, így az órára pillantottam ami, majdnem 8 órát mutatott. Úgy gondoltam, hogy most már lassan ideje lenne hazamennem.

- Azt hiszem mennem, kellene – húztam el a szám – vagy… maradhatnék – játszottam el a gondolattal elmosolyodva.
- Az jó lenne – mosolyodott el kajánul – de nem lehet – rogyott le a mosoly az arcáról.
- Áh, tudom – vontam meg a vállam – Majd fűzöm kicsit anyuékat és akkor majd megengedik, hogy néha ott aludj. Ha Ryannek megengedték, akkor neked is – mosolyodtam el.
- Várj! Ryan ott aludhatott, amikor akart? – ráncolta a homlokát.
- Hát… nem, épp amikor akart, de akkor igen, amikor valami díjátadóra mentünk vagy csak bulizni.
- És le is feküdtél vele?
- Taylor! – pirítottam rá.
- Mi az?! Tudni akarom – emelte fel a fejét.
- Miért akarnád tudni?
- Tudni akarom, hogy voltál –e valakivel utánam – vonta meg a vállát.
- Igen – hajtottam le a fejem.
- Legalább jó volt? – ráncolta a homlokát.
- Taylor, ne már…. – hajtottam le a fejem elpirulva.
- Mi az? – kuncogott.
- Most komolyan a…. szexről beszélgessünk? – húztam fel a szemöldököm – mert ez kényes téma.
- Akkor csak annyit mondj, hogy jobb-e mint én?!
- Oh, szóval erre megy ki a játék.
- Nem, de kíváncsi vagyok.
- Nem bízol magadban?
- Dehogynem – püfögött – ne térj ki a kérdés alól – mosolyodott el.
- Nem fogom növelni az egod – vontam meg a vállam mosolyogva. Egyébként egyértelmű lenne a válaszom: persze, hogy Ő. Hiszen azzal mindig sokkal jobb, akit tényleg szeretek – amúgy meg mióta lettél ilyen… perverz? Vagy ennyire ki vagy éhezve? – mosolyodtam el kajánul.
- Azt hiszem az utóbbi – vallotta be.
- Gáz – vontam meg a vállam.
- Most akkor mondd azt, hogy te nem!
- Én nem vagyok „kiéhezve”. Tudok szex nélkül élni.
- Na, persze.
- Nem vagyok én pasi, hogy az eszemet a gatyámba hordjam.
- Mert szerinted én ott hordom?
- Hát néha igen.
- Hát mit csináljak, én is… pasi vagyok – ráncolta a homlokát.
- Ja, jó tudni – húztam fel a szemöldököm.
- Ezt úgy érted, hogy nem vagyok… férfias? – húzta fel ő is a szemöldökét.
- Nem én mondtam – vontam meg a vállam.
- Chh – fordította el a fejét.


Tessék. Már megint egy hülye vitatkozás, ráadásul egy ilyen hülyeségről. És még azt mondja, hogy én vagyok forrófejű, miközben most is ő sértődött meg. Ráadásul ő erőltette ezt a témát. Nekem kínos ilyenről beszélni. Ha a szexről akar beszélgetni, akkor beszélje meg valamelyik haverjával. Tudja, hogy nem szeretem fényezni a dolgokat, de ezzel csak magát akarja fényezni. Ha azt mondom, hogy „igen, nagyon jó vagy” akkor meg lehet még nagyobbra nő az ego-ja és valami felfújt nagyképű hólyag lenne belőle. Így is tudja magáról, hogy minden második lány utána epedezik, akkor meg miért akarja fényezni magát. Jézusom… ennyi erővel én is kérdezhetném tőle, hogy miért tetszek neki annyira, meg, hogy – ha már témánál vagyunk – milyen vagyok az ágyban, azért, hogy jókat halljak magamról. Fuh… most megint felidegesített egy kicsit. Egy kínos csend állt be közöttünk, és tisztán éreztette velem, hogy nem akarja, hogy itt legyek ezért megtörtem a csendet.

- Megyek, ha már megint nincs mondanivalód – álltam fel várva a válaszára, de sértődötten még felém se nézett - Na, jó. Hello – mentem ki a szobájából.


Bár már sötét volt, de a horror film ellenére, bátran neki akartam vágni a haza útnak, mivel semmi kedvem nem volt nézni a sértődött kisfiú szerepét. Ha ilyen gyerekes, akkor tessék, csak csinálja. Én jeleztem neki, hogy nem akarok ilyenről beszélni, még is erről akart. Akkor meg mit van odáig meg vissza, azért mert nem mondom ki a nyilvánvalót. Amikor leértem a földszintre épp Dan eszegetett a konyhában.

- Hová mész? – kérdezte egy mosollyal az arcán.
- Hazafelé – mosolyodtam el én is.
- És Taylor? – húzta fel a szemöldökét.
- A szobájában duzzog – mondtam semlegesen.
- Haza se akar vinni? Mert ugye már elég sötét van. Veszélyes ilyenkor kint sétálni.
- Hát… ahogy látod – vontam meg a vállam.
- Na, majd mindjárt beszélek én vele – kapta be az utolsó falatot.
- Hagyd csak. Had duzzogjon. Egy hülyeségen kezdett el velem vitázni – ingattam a fejem.
- Jól van. Akkor gyere, majd én, hazaviszlek – fogta meg a kocsi kulcsát.
- Nem szükséges – mosolyodtam el.
- Én ragaszkodok hozzá – nyitotta ki az ajtót.
- Akkor, köszönöm – mosolyogtam.
- Nincs mit.


Gyorsan beugrottunk Dan autójába és már indultunk is. Még mindig kicsit mérges voltam, hogy ilyenen felhúzta magát, de már kezdett elhalványulni a mérgem.

Ahogy leállt elénk, kiszálltam, még egyszer megköszöntem és elbúcsúzva tőle, bementem a házba, ahol a nappaliban épp Nick és anyu tévéztek.

- Sziasztok – köszöntem nekik egy fél mosollyal az arcomon.
- Szia – köszöntek – hogy telt a napod? – mosolygott anyukám.
- Elég jól – mosolyodtam el.
- Mi az, hogy így le vagy lombozva? – ráncolta a homlokát anyu.
- Áh, semmi. Csak kicsit fáradt vagyok már – füllentettem – megyek is, lepihenek. Jó éjt.
- Oké, rendben. Jó éjt – mosolygott anyu.


Nem akartam, hogy tudjon róla. Hiszen ez olyan kis semmiség. Biztos kibékülünk majd, ha végig gondolja Tay miért is haragudott meg. Ahogy felértem a szobámba, a fürdőbe rontottam, levetkőztem, majd a zuhany alá állva, elkezdtem áztatni a bőrömet.

Azt hiszem egy órát állhattam a zuhany alatt. A hajamat is megmostam, de legfőképp nagyon jól esett most ez a zuhany. Már abszolút nem haragudtam Taylorra. Ismerem milyen. Én is ilyen vagyok. Felhúzom magam a hülyeségeken aztán már 5 perc múlva megbánom. Reméltem, hogy ő is megbánta már, hiszen tényleg nem érdemes ezért haragudni egymásra. Miután kiszálltam, magam köré tekertem egy törölközőt és megtöröltem a hajamat. Aztán gyorsan a pizsamámat felvettem, majd a tv elé, az ágyamba bújtam. Az éjjeli szekrényemről a kezembe vettem a telefont azzal a céllal, hogy talán felhívom Taylor-t. Már épp, hogy benyomtam a zöld gombot, de aztán még is úgy döntöttem, hogy még sem hívom fel. Lehet, már alszik. Nem szívesen ébresztem fel. Így unottan a tv-t bámulva kapcsolgattam az adókat, míg végre találtam egy jót, amin épp egy tök jó film ment. A filmnézés közepette, hírtelen elkezdett rezegni a telefonom és én egyből a fejemet felkapva a kezembe vettem, majd látva, hogy Taylor keres, mosolyogva vettem fel.

- Hello – szóltam bele lágyan.
- Szia – hallottam meg a szomorú hangját – ne haragudj. Én… tök hülye vagyok. Sajnálom.
- Nem haragszok – mosolyodtam el.
- Tényleg? – kérdezte immár picit jobb kedvvel.
- Tényleg.
- De tényleg sajnálom. Csúnya dolog volt tőlem, hogy haza sem vittelek, főleg, hogy apámnak kellett hazavinni.
- Tényleg nem haragszok. Felejtsük el – mondtam kedvesen. Tényleg ahogy mondtam nem haragudtam rá és végre túl akartam lépni ezen a badarságon.
- Rendben – mosolyodott el még jobb kedvűen – és sajnálom, hogy olyan témáról faggattalak, amit nem akartál.
- Az rendben van, csak… - sóhajtottam nagyot – úgy éreztem akkor, hogy kezdesz te is olyan nagyképű és önimádó lenni. Mert azokból indulva, amiket kérdeztél, nekem az jött le, hogy magadat akarod fényesíteni. Pedig tudod, hogy nálam ez nem jön be. Tudom, hogy nagy Hollywoodi sztár lettél meg minden, örülök neked, de nagyon kérlek, hogy ne változz meg. Rendben van, hogy tudod magadról, hogy jól nézel ki, hiszen ez a Hollywoodi sztárok első szabálya, de ne hangoztasd, mert akkor sok utálót fogsz szerezni. Tudod, hogy nem szeretik az ilyen embereket – mondtam lágy hangon – imádom azt, aki vagy ezért sem azt kérem, hogy változz meg, hanem, hogy ne változz meg. Mert akkor azt hiszem, tudod, mi lesz a vége. Ha így folytatnád ezt az önimádást, akkor nálam csak azt érnéd el, hogy megutállak, vagy halálosan haragudni fogok rád. Én sem szeretem az ilyen embereket. Légy magabiztos, de ne hangoztasd – nyeltem nagyot.
- Hmm… az egyik dolog, amit imádok benned, az, hogy ilyen őszintén tudsz velem beszélni – mosolygott a telefonba – és, mióta lettél te ilyen bölcs? – kuncogta el magát – egyébként igazad van. Tényleg néha elkap ez a Hollywoodi járvány.
- Majd én teszek arról, hogy földhöz ragadt maradj – mosolyogtam.
- Az jó lesz – kuncogott – akkor nincs harag?
- Nincs – ingattam a fejem, bár nem tudom miért, hiszen nem látja.
- Helyes – mosolygott – és amúgy mit csinálsz?
- Punnyadok a tv előtt – húztam el a szám – megy valami vicces film és azt nézem. És te?
- American Idol – kuncogta el magát.
- Gondolhattam volna – nevettem el magam én is.
- Találkozunk holnap?
- Hát… attól függ, mikor végzek Laurennel.
- Hová mentek?
- Vásárolni – mosolyodtam el.
- Az nem ér rá máskor? – ráncolta a homlokát.
- Nem, mert cipőt kell venni ahhoz a ruhámhoz, amiben a bálba, leszek.
- Milyen bál?
- Jah, még nem mondtam. Kiderült, hogy New Yorkba valami puccos álarcos bálra vagyok hivatalos.
- Ja, értem.
- Nem sok kedvem van menni, de Michael azt mondta, hogy muszáj a jelenlétemet adnom.
- Biztosan jó lesz – mosolygott.
- Hát… majd meglátjuk – vontam meg a vállam.
- Szóval…?
- Ja, igen. Ha végeztünk Laurennel és még nem lesz, késő akkor felhívlak, aztán találkozhatunk.
- Oké, jól hangzik. És New Yorkba akkor mikor indultok?
- Csütörtök délután 4-kor indul a gép. A vissza jövetelről még semmit sem tudok.
- Ühüm, értem.
- És mit akarsz holnap csinálni?
- Nem tudom… csak veled akarok lenni – mosolyodtam el meglágyulva.
- Oh, aranyos vagy – motyogtam neki.


Mire csak ő is elnevette magát. Hírtelen eszembe jutott egy jó ötlet a holnap estére.

- Te, figyelj. És mi lenne, ha elmennénk egyet bowlingozni? A barátokkal.
- Ez is egy jó ötlet. Felőlem mehetünk. Akkor majd holnap felhívom néhány barátomat.
- És én is megbeszélem a barátnőimmel.
- Rendben… akkor már tuti, hogy találkozunk – mosolygott.
- Tuti – mosolyodtam el én is.
- Cool – nevette el magát.


Bár még nem akartam letenni, de már fáradtnak éreztem magam, így még gyorsan elbúcsúztam Taylortól, megbeszélve, hogy majd hívjuk egymást holnap a bowlinggal kapcsolatban is. Még néhány percig néztem a tv-t, majd kikapcsoltam, nyakig betakaróztam, és hamar el is aludtam….

2011. január 27., csütörtök

Köszönöm szépen:D

Szijasztok:D Nah, hát megkaptam a második díjamat amit nagyon-nagyon köszönök drága olvasómnak (ami viszonzott:D) wonderworld-nek(L) Nagyon jól esik, hogy gondoltál rám:D










Az első akinek természetesen küldöm az nem más, mint wonderworld!! Nagyon szeretem a Tayloros történeteit, és nagyon tetszik, ahogy leírja a dolgokat. Ügyesss :D:D Aki eddig nem olvasta a történeteit, annak figyelmébe ajánlom:D:D
http://ashley-meraz-newlife.blogspot.com/
http://storywithhe.blogspot.com/




A második emberke akit megillet ez a díj, az nem más mint a drága Rijjah! Egyszerűen élek-halok a történeteiért. Nagyon tehetséges és kedves.Bár mostanában eltűnt de én attól folyamatosan olvasgatom az írásait amikor van időm és sosem unom meg.
http://girlwithblacksunglasses.blogspot.com


A harmadik kedvencem az Ariel:D Nagyon tetszik a története, és már szinte a bőrömből kiugorva várom a következő fejezeteket(L)
http://by-ariel.blogspot.com

A negyedikként Carly-t választom, akinek a történetéért szintén majd meg halok. Nagy izgalommal olvasom minden egyes fejezetet és irtó kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni Carly-val illetve Jake-el.
http://emlekeimet-keresve.blogspot.com/

Végül ötödiknek Cserrybogyesz-t választottam, akinek úgy szint nagyon bírom a történetét. Ügyesen ír és nagyon kíváncsi vagyok a folytatásokra:D
http://cserryke.blogspot.com

2011. január 26., szerda

Szandra Burke's life 59 rész

Szijjasztok:D:D egy kis fejlemény és itt az új rész is!! Szóval az a helyzet, hogy tegnap lebetegedtem és a hétre már kiírt a doki, így fel tudtam rakni:D:D most már jobban vagyok és próbálok írni minél többet:D:D Remélem tetszeni fog!! Jó olvasást,puszi:D


Másnap reggel, frissen és jó kedvvel keltem fel. Teljesen fel voltam pörögve. Legszívesebben futottam volna néhány kört, hogy lehiggadjak. Az a tegnap este eszméletlenül jó volt. Úgy érzem, mintha szállnék egy láthatatlan szárnnyal a rózsaszín felhők között. Tényleg a fellegekben érzem magam, csak nehogy valaki visszahúzzon és a végén pofára essek. Bár ezt kétlem, főleg Taylor mellett – sóhajtottam nagyot, ahogy a nevét említettem. Ma kivételesen mindenhez volt kedvem. Vásárolni, bulizni, csatangolni, medencézni, sétálni, még takarítani is volt kedvem, pedig az nagyon ritka. Kihasználva a jó kedvemet, kipattantam az ágyból és a fürdőbe iramodva elvégeztem a szokásos reggeli teendőket, majd a szobámat percek alatt rendbe raktam. Mielőtt a gardróbhoz indultam volna, a korgó gyomrom szakított félbe, jelezve, hogy igen ám már éhes vagyok. Így úgy döntöttem, hogy előbb lemegyek reggelizni. Már a lépcső aljáról éreztem a finom illatokat.

- Jó reggelt! – csiripeltem mosolyogva a család felé.
- Neked is – mosolygott anyu.
- Nézzenek oda! Majd kicsattansz, olyan jó kedved van, szinte már ragyogsz – húzta fel rám Nick a szemöldökét.
- Nem lehet jó kedvem? – kérdeztem tőle a vállamat megvonva.
- Hát… ahhoz képest milyen morcos voltál mostanság… azt kell mondanom, hogy: végre – mondta ki megkönnyebbülve a végre szót – de úgy sejtem Taylornak van köze ehhez a jó kedvhez.


Erre csak fülig érő mosollyal vontam meg a vállam és ismét Taylorra gondolva, beleharaptam az alsó ajkamba.

- Hm… eltaláltam – bólogatott elégedetten.
- Úgy látom, a húgodat meg is csókolták – bökte meg apu Nicket, meglepetésemre, hogy ezt csak úgy félvállról veszi.
- Szerintem volt ott több is – húzta fel a szemöldökét. Erre a mondatra,- annak ellenére, hogy nem volt igaz, elpirultam egy kicsit.
- Nem igaz – ráncoltam a homlokom.
- Oh, dehogy is nem. Nézd csak, hogy elpirultál – nevette el magát és a „most elkaplak” arckifejezésemet használva, Nick felállt készen állva a szokásos „fogócskánkra”.
- Nem igaz – indultam felé nevetve – na, várj csak – szaladgáltunk körbe a pultnál.
- Ne is tagadd, tudjuk az igazságot – kiabálta.
- Jól van, elég volt – mondta apu, jó kedvűen.
- Csak annyit, hogy nem tagadom az igazságot – vágtam csípőre a kezem.


Nevetettek fel. Ma feltűnően mindenkinek jó kedve volt, hála. Ez valami telepátia? Ha jó kedvem van, akkor tényleg mindenkinek a családban, de ha rossz, akkor van, aki semleges, de van, akinek szintén, nincs jó kedve. Hát, nem tudom. Minden esetre, örültem, hogy így együtt van a család. Hírtelen az ajtócsengő szólalt meg és mivel épp majdnem az ajtónál álltam még mindig csípőre tett kézzel, ezért én nyitottam ajtót.

- Majd én – legyintettem feléjük és nyitottam ki az ajtót.


Ahogy kinyitottam meglepetten néztem az ismeretlen, fiatal fiúra, aki egy gyönyörű rózsaszín tulipán csokorral állt a kezében.

- Jó napot! Szandra Burke? – nézett rám kedvesen.
- Igen, én vagyok – mosolyodtam el én is.
- Aláírná itt – mutatott a kis noteszára, és ahol alá kellett írnom. Meglepetten írtam alá. Bevallom arra gondoltam, hogy ő egy rajongó lehet, aki aláírást kér és hoz ajándékot is. De miután aláírtam, hátra pillantottam, ahol egy virág futáros autó állt, ebből arra gondoltam, hogy akkor talán még sem rajongó.
- Ez az enyém?! – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Igen – adta a kezembe, a gyönyörű csokrot.
- Kitől jött? – ráncoltam a homlokom.
- Nem tudom… biztosan van hozzá levél – vonta meg a vállát.
- Köszönöm – mondtam értetlenül.
- Nincs mit – mosolygott – viszlát – indult az autója felé.
- Viszlát – köszöntem neki.


Még mindig értetlenkedve zártam be magam mögött az ajtót. Elvarázsolt ez a csokor. Ráadásul tulipán… és rózsaszín. Imádtam. Már csak azt kell kideríteni, hogy kitől jött, így elkezdtem keresgélni valamilyen kis levelet. Hamar meg is találtam, s kíváncsian nyitottam ki a fehér lapot.

„Hello napfény! Véletlenül egy virágos boltba jártam és ezért gondoltam, hogy megleplek. Remélem, tetszik.
Ui.: Nagyon szeretnélek ma látni!
Imádlak, Taylor”


Olvastam el a sorokat, ellágyulva és hatalmas mosollyal az arcomon. Milyen édes már – kaptam a kezemet a szívemhez, ami már szokásához híven, elkezdett hevesen dobogni. Nincs még egy ilyen fiú a világon az már biztos. Ki kelne fel kora reggel, hogy küldjön egy csokor virágot? Na, jó azért még sem olyan korán, de akkor is kell, minimum 1 óra mire kiszállítják. Nagyon aranyos volt tőle. Ráadásul emlékezett a kedvenc virágomra. Hát… most már nagyon kell vigyáznom arra, hogy megmaradjon az ép eszem. Vagy szerintem a végén azt is el fogja venni. Arcomra fagyott mosollyal és a szokásos ajakharapásommal bambultam magam elé ezen merengve. Pedig már a tegnapi is annyira jó volt, most meg még ezzel a virággal tetőzte- sóhajtozva gondoltam vissza a tegnapra. Plusz talált nekem egy új becenevet, vagy mi? Napfény… mondjuk apukám szokott még így hívni, de jobban tetszik, mint a Mancsi – kuncogtam el magam.

- Kitől jött ez a gyönyörű csokor? – térített vissza anyukám hangja a valóságba.
- Van 1-2 tippem – húzta fél mosolyra Nick a száját.
- Hát öö… Taylortól – szólaltam meg, halkan mosolyogva.
- Milyen kedves tőle – mondta lágyan anyukám.
- Igen, az – értettem vele egyet.


Észbe kapva, úgy döntöttem, hogy már is felhívom Taylort, hogy megköszönjem neki. Így a lenti otthoni telefont használva - ami épp mellettem volt az elő szekrényen – felvettem és beütöttem Taylor számát. 2 csörgés után, fel is vette.

- Véletlenül, hogy keveredtél te virágboltba? – szóltam bele nevetve, miután felvette.
- Oh, az titok! – mondta ő is jó kedvűen – de, ugye tetszenek?! – véltem felfedezni egy kis bizalmatlanságot a hangjában.
- Viccelsz? Imádom. Annyira szépek. És emlékeztél! – őrjöngtem a telefonba.
- Hát… bizonyos dolgokat nem lehet elfelejteni – mondta lágyan.
- Köszönöm szépen – mondtam hálálkodva.
- Szívesen – mosolyodott el – de tényleg látni szeretnélek ma.
- Rendben – mosolyogtam.
- Mondjuk, együtt ebédelhetnénk, vagy csak úgy lóghatnánk.
- Rendben – ismételtem önmagam – mikor és hol?
- Érted megyek. 1 óra múlva?
- És mi lenne, ha én mennék át és majd onnan megyünk? – gondoltam Lauren-re – beugrok Laurenhez egy kicsit előtte.
- Úgy is jó.
- Rendben, akkor úgy egy óra múlva ott leszek.
- Oké. – mosolygott – szia.
- Szia – bontottam a vonalat.


Miután letettem, úgy döntöttem, hogy még sem fogok akkor most enni, hanem majd Taylorral. De a tervemet tudatnom kellett a családdal, így oda mentem hozzájuk.

- Nem sokára találkozom Taylorral, úgy, hogy majd vele ebédelek.
- Figyelj, csak kislányom – fordult felém apu – nem túl sok ez az idő, amit együtt töltöttök? – ráncolta a homlokát.
- Apu, még csak tegnap békültünk ki. Meg amúgy sincs semmi dolgom ma – magyaráztam neki.
- Hát… jó – bólintott rá.
- Fent leszek – indultam a lépcsőn felfelé.


Ahogy felértem a szobámba, egyből a gardróbhoz igyekeztem. Valami egyszerűt, de nagyszerűt akartam felvenni. És mivel kint is tombolt a nap ereje, így annak ellenére, hogy tél van, valami nyárias ruhára gondoltam. Plusz, persze Taylornak is tetszeni akartam. Egy kis nézelődés után, végül a döntésem egy fehér pánt nélküli egybe ruhára esett. Gyorsan felvettem majd a fürdőszobába igazítottam a hajamon, dobtam magamra egy kis sminket és felhúztam egy lábujjas papucsot. A telefonomat akartam a táskámba becsúsztatni, ámde mikor megnéztem a képernyőt, egy nem fogadott hívást jelzett Michael-től. Eszembe jutva New York, gyorsan vissza is hívtam.

- Szia, Mike! – köszöntem neki miután felvette.
- Szia. New Yorkkal kapcsolatban hívlak. Csütörtök délután 4-kor indul a gép. A szilveszterről pedig annyit, hogy a műsor után tudod lesz az az after party. Nos, kiderült, hogy egy álarcos bál lesz. Szóltam Laurennek mindenről, úgy, hogy e-miatt ne aggódj. Csak annyit, hogy valami nagyon szép és elegáns ruhát válasszon ki mindenki, mert elég puccos lesz. Oh, és jól készüljetek fel, mert New Yorkban hideg van. Kabát, sapka, sál. Minden ilyen meleg ruhát tegyetek majd be. Ja, és már szóltam a szüleidnek is.
- Rendben, oké. De az ilyen puccos bálok elég unalmasak. Muszáj nekem oda menni? – húztam el a szám.
- Igen, mert meg kell adnod a jelenléted, hogy lássák, hogy ott vagy. De a többit majd megbeszéljük még.
- Rendben.
- Ennyit akartam. Majd akkor csütörtökön megyünk értetek.
- Oké, szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Na, szép. Egy puccos bálon tölthetem a szilvesztert, ami biztos dög unalom lesz. De muszáj ott lennem, ahogy mondta Michael. Végül is, ha a jobb oldalát fogom, akkor, szép ruhát vehetek fel, meg a családdal lehetek. De elég gáz, hogy pont szilveszterkor nem bulizhatok egy nagyot. Hmm, mindegy is. Lehet nem is úgy lesz, ahogy gondolom. Majd meglátom – vontam meg a vállam.

Gyorsan a táskámba csúsztattam a telefonomat, a vállamra kaptam a táskám és a földszintre indultam. Nem igazán volt most kedvem kocsikázni, meg amúgy is Lauren itt lakik a közelbe, Taylorral együtt, így úgy döntöttem, hogy inkább sétálok egyet.

- Majd jövök! – intettem a családnak, ahogy kinyitottam az ajtót.


Szép volt az idő, tökéletes egy sétára. Úgy is régen járkáltam már így. Plusz rám is fér. Ahogy elindultam Lauren felé, már is találkoztam egy majdnem szomszéddal, aki pár házzal arrébb lakik tőlünk és már jó rég nem láttam. Nagyon kedves idős bácsi, Tod-nak hívják.

- Szia, Szandra! – köszönt felém mosolyogva.
- Hello, Tod! – intettem neki.
- Azt hittem már csak a tv-ben láthatlak, te lány. Hű, de megnőttél, és milyen szép lettél – mosolygott rám.
- Oh, köszönöm – mosolyogtam vissza.
- Na és, hogy megy a sorod?
- Elég jól – bólogattam – kissé elfoglalt vagyok mostanság – vontam meg a vállam.
- Na, hát az szép. Mi szél hozott erre?
- Hát, csak az egyik barátnőmhöz megyek. Szép nap van ma, ezért is sétálok egy kicsit.
- Nagyon helyes. Kell a friss levegő. Ne mindig a stúdióban légy bezárva – kacsintott rám.
- Hát… azért máshová is megyek, de ami igaz az igaz – mosolyodtam el.
- A család jól van?
- Persze, minden rendben.
- Nagyon helyes.
- Öhm… sajnálom, de most mennem kell. Örülök, hogy láttam – mosolyogtam rá, bocsánatkérő tekintettel.
- Menj csak. Én is örülök. És további sok sikert neked – intett.
- Köszönöm – intettem vissza.


Na, tessék. Már megérte, hogy saját lábbal megyek Laurenhez. Mindig is bírtam ezt a bácsit. Nagyon kedves, bár néha voltak fura perverz beütései. De persze ártalmatlan. Jó érzés volt találkozni vele. Tényleg nagyon fura, hiszen itt élek, de időm nagy részét fent a városban töltöm, vagy a parton vagy bent a házban. Mióta elfoglaltabb lettem, eszembe sem volt kijönni a régi imádott parkunkba. Pedig az sem változott semmit – néztem arra felé, ahogy elmentem mellette. Hm… mennyi szép emlék köt ide. A versenyek, amiket csak úgy barátok között rendeztünk és persze a végén mindig csak nevettünk, a barátnőimmel való beszélgetések és séták, na meg persze az a fesztivál, ami megváltoztatta az életemet. Bevallom én is sokat változtam azért. Ha visszagondolok arra, hogy akkor alig mertem kiállni a színpadra, most meg folyamatosan alig várom a koncerteket… látszik a változás. És talán magabiztosabb is lettem. Régebben is kiálltam magamért, de most néha túlzásba viszem. Talán azért, mert a karrierem elején sok bántást kaptam? Igazából ezt még nem mondtam, de tényleg a kritikusok rendesen szétszedtek akkor. Folyton azt írták, hogy apukám jóvoltából tartok ott ahol vagyok, vagy nem felelek meg az elvárásoknak vagy nem is vagyok olyan tehetséges, vagy, hogy túl fiatal vagyok. Mindig volt valami. De meg tanultam ezeket kezelni és most már pozitív kritikának veszem. Nem fogok kiborulni. Igazából foglalkoznom sem kellene az ilyenekkel, de valahogy mindig elér hozzám is és akkor már nem tudok nem foglalkozni vele. Ezen elmerengésem közepette, észbe kaptam, hogy már ott vagyok Laurennél, így csengettem, majd néhány perc várakozás után, Lauren mosolyogva nyitott ajtót.

- Szia – öleltem meg.
- Szia – bújtunk ki egymás öleléséből – de csini vagy – nézett végig rajtam.
- Köszi – nevettem el magam – Taylor-hoz megyek, de előtte beugrottam, ha nem baj.
- Jajj, ne hülyéskedj már – legyintett – apropó. Taylor. Na, gyere csak, mesélj el mindent – ültünk le a kanapéra.
- Hát… nem is tudom, hol kezdjem – mosolyogtam.
- Az elején.
- Rendben. Szóval, ahogy elmentél én lementem hozzá és az elején veszekedtünk, majd bocsánatot kért és mondta, hogy meg akarja beszélni, ezért elmentünk sétálni egyet a parton. Ott megbeszéltünk mindent, elmondta, hogy Ryan-re volt féltékeny és ezért viselkedett úgy. Én is bocsánatot kértem tőle, és így… megbocsájtottunk egymásnak.
- Oh – mosolygott – és mi volt este? – csillant fel a szeme.
- El se hiszed, de annyira jó volt, hogy… nagyon. Elvitt egy kis titkos helyére, ami egy kilátó volt és nagyon szép volt. Szégyellem is magam e-miatt, mert mióta megszülettem az óta itt élek, még sem láttam még L.A fényeit.
- Nyugi, még én sem láttam – ütögette meg a vállam – na, és utána?
- Hát… szerelmet vallott nekem – ért fülig a mosolyom.
- NE! Komolyan? – tágultak ki a szemei mosolyogva.
- Ühüm – bólogattam.
- Mit mondott?
- Hát… hogy számára különleges vagyok, meg, hogy idézem „én vagyok a legjobb dolog az életében” – dobbant nagyot a szívem e-mondat végén – meg azt is mondta, hogy ezt még soha senkinek nem mondta rajtam kívül.
- Atyám, milyen romantikus.
- Aztán én is megmondtam neki, hogy én is szerelmes vagyok bele.
- Igazi lelkis pillanat volt.
- Igen – bólogattam – aztán… megcsókoltuk egymást és még milyen jó volt – sóhajtottam nagyot – utána pedig már csak öleltük egymást L.A fényei előtt.
- Milyen aranyos – mosolygott.
- Ráadásul képzeld. Ma reggel küldött nekem egy csokor virágot a kedvenc virágomból.
- Oh, Szandra. Tök féltékeny lettem. Nekem is kell egy ilyen pasi – kuncogta el a végét – na, persze ne érts félre, nem rátok vagyok féltékeny, hanem csak az érzésre. Tök szerencsés vagy, hogy találtál egy ilyen fiút.
- Igazából Ő talált rám, kétszer is, de nyugi, biztos meg van valahol a neked való fiú is – néztem rá mosolyogva.
- Remélem – vonta meg a vállát – apropó ruha. Már tegnap beszereztem néhány maszkot a bálra, neked pedig hozattam néhány gyönyörű ruhát. Ma reggel meg is érkeztek, gyere, nézd meg – állt fel.
- Oké – indultam utána izgatottan.


A szobájába érve, már láttam is a szebbnél szebb ruhadarabokat. Kiválasztottam azokat, amik tetszenek és sorba rakva, próbáltam fel az összest. Legutoljára azt választottam, amibe már első látásra beleszerettem, egy fehér, rózsaszín árnyalatos ruha. Igazából az összes jó volt rám, de egyik sem az igazi. Alig vártam már, hogy az utolsót magamra vehessem. Amint Lauren segítségével belebújtam, már is éreztem, hogy ezt bizony mintha rám öltötték volna. Imádtam. Kényelmes volt és gyönyörű.

- Na, fordulj meg – fordított magával szembe – gyere, nézd meg magad – indultam a tükör felé.


Ahogy megláttam magam, még jobban imádtam a ruhát. Semmi csalódás nem ért, sőt még jobban állt, mint gondoltam.

- Ez gyönyörű – mosolygott Lauren – azt hiszem, megvan az „igazi”, ugye?
- Meg bizony – bólogattam – bár ebben az uszályban nem fogok elesni majd? – néztem rá.
- Le lehet venni, úgy, hogy majd csak a bevonulásnál lesz rajtad az uszály.
- Oh, akkor oké – mosolyogtam – alig várom már, hogy felvegyem – kuncogtam el magam.
- Na, de gyere. Vedd le, én is hadd próbáljak néhányat. De kell a véleményed.
- Oké – bújtam ki belőle gyorsan és öltöztem vissza.


Lauren egy egyszerűbb darabot választott ki, de nagyon szép volt ez is. Sötét, hosszú ruhát, aminek a mellrészén volt egy kis ezüstös díszítés. Lauren is hamar belebújt és gyönyörűen állt neki. Nagyon hozzá illett ez a ruha.

- Gyönyörűen áll – mosolyogtam rá, ahogy nézegette magát a tükörbe.
- Köszi, nekem is tetszik – mosolygott – akkor azt hiszem, mindkettőnk ruhája megvan – csapta össze a tenyerét – állj! Cipő! Holnap elmegyünk vásárolni.
- Oké – kuncogtam rajta.
- Anyukádnak van ruhája? Mert akkor ő is ugorjon be és nézünk neki egyet.
- Szerintem van neki. Vagy akkor már felhívott volna, vagy mondta volna nekem, mert tudja, hogy ide is jöttem.
- Akkor okés – ment és öltözött át.


Miután segítettem elrakni a többi ruhát, megbeszéltük, hogy akkor holnap reggel jön értem Lauren és megyünk vásárolni, majd gyorsan elbúcsúztunk egymástól és sietve, igyekeztem Taylorékhoz.

Ahogy oda értem, gyorsan becsöngettem s néhány percnyi várakozás után, végre Taylor mosolyogva nyitott ajtót.

- Szia – köszöntem neki visszamosolyogva – na, megjöttem.
- Szia – mosolygott – és késtél.
- Oh, bocsi – néztem rá bocsánatkérően – csak elment az idő Laurennél.
- Oké, semmi gond. Gyere be.


De ahogy bentebb léptem és majdnem elmentem mellette, óvatosan megragadta a kezemet, majd visszahúzott maga elé, mire meglepetten néztem.

- Azt hiszed, megúszod ennyivel?! – nézett rám komolyan és húzta fel a szemöldökét.
- Nem csináltam semmit – néztem rá értetlenül.
- Mintha valamit elfelejtettél volna – ráncolta a homlokát.


Teljesen megrémített. Mit felejtettem el? És miért viselkedik így?!

- Megrémítesz. Mit felejtettem el?


Erre csak elfordította a fejét, s fél szemmel engem nézett, de láttam rajta valamilyen huncutságot. Aztán leesett, de mekkorát koppant. Szerintem még Indiába is hallották. Hát, persze. Puszit akar, és itt gonoszkodik velem, azzal, hogy megrémít. Ezért immár ráncolt homlokkal és csípőre tett kézzel néztem rá, majd néhány másodperc múlva úgy, ahogy gondoltam, kitört belőle a nevetés.

- Látnod kellett volna az arcod – hebegte két levegő vétel közbe.
- Ha-ha. TDL, ne gonoszkodj velem, mert megjárod – mosolyodtam el én is a mondat végén – amúgy meg tudom, hogy mit akarsz – emeltem fel büszkén a fejem.
- Na, mit?! – nézett rám azzal a kacér képével.
- Egy csókot – hajoltam közelebb ezt a két szót az ajkára lehelve – de nem kapsz – mentem hátrébb – mert gonosz voltál – indultam el.
- Na, gyere csak – kapta el a derekamat és húzott a falhoz óvatosan. Persze egyből rám tört a nevetés, mert azt a pontot kapta el ahol talán a legCsikisebb vagyok, majd mikor a falhoz szorított lassan elmúlt a nevető görcs.
- Nem ér sarokba szorítani – mosolyogtam rá.
- Dehogynem – hajolt közelebb a derekamat szorongatva.


Ellenkezés nélkül vártam, hogy végre „lecsapjon” rám a kis gonoszkodó. Pár másodperc múlva, újra ajkaink egymásra tapadtak, ugyanazzal a tűzzel és szenvedéllyel. Én átkaroltam a nyakát, majd onnantól kezdve a mellkasán simítottam végig egészen a csípőjéig, ami teljesen hozzám simult. Átkarolva derekát, a hátán fölfelé haladva simítottam végig, még jobban magamhoz szorítva. Bevallom egyre jobban kezdtem beindulni rá, de mindketten észbe kapva, zihálva váltunk szét.

- Mondd csak, te fel akarsz izgatni? – kérdezte még mindig nagy lánggal égő szemeivel.
- Én? Dehogy – vettem le róla mindkét kezem és tartottam fel – ártatlan vagyok – mosolyodtam el kajánul.
- Te? Ártatlan? – mosolyodott el – már 1,5 éve nem vagy az.
- Na és akkor most légy rá büszke – fontam össze magam előtt a karom.
- Az vagyok – emelte fel büszkén a fejét.
- Amúgy meg számolod vagy mi?
- Én? Dehogy! – ingatta a fejét
- Pf, áh, nem – legyintettem egyet mosolyogva.
- Amúgy… nagyon szép vagy ma – nézett rám csábosan.
- Oh, köszönöm – néztem rá ellágyulva, s ölelt meg.


Ahogy megölelt, most éreztem igazán, hogy újra tényleg együtt vagyunk. Én is szorosan átöleltem és a nyakához bújva, pusziltam bele az arcába. Magamba szívtam azt a finom illatát, és most is éreztem, hogy átadja minden szeretetét. Miután kibontakoztunk egymás öleléséből, mosolyogva még megpuszilta a homlokomat, majd leraktam a táskám és végre bementebb mentünk a házba….

2011. január 23., vasárnap

Szandra Burke's life 58 rész

Szijasztok drága olvasóim:D:DLL ne haragudjatok, hogy csak most hozom a frisst, de az utóbbi 3 napban kész idegroncs lettem!! Fő oka a tesóm és még egy személy, de azt nem írom ide:D:P Most már valamilyen szinten össze szedtem magam, és jobban vagyok, szóval igyekszem folyamatosan írni nektek:D:D Sajnálatosan a következő frissről csak annyit, hogy valószínűleg csak hétvégén lesz, mivel anyukám fősulira jár és most egy hétig nem lesz itthon, így rám marad a házi munka stb... plusz tesóm felrakott valami idióta játékot a gépre és megszállottja lett, ezért minden nap csak 8 után tudok géphez jutni hétköznap :((( De, ha esetleg hamarabb tudok géphez ülni a hét folyamán, akkor mindenképp hozok frisst:D:D A mai részről annyit, hogy lehet valaki kicsit "nyálasnak" fogja gondolni, de ízlések és pofonok:D Remélem, hogy azért mindenkinek tetszeni fog és véleményeztek:D Jó olvasást, puszi:D


Nem tudtam, hogy mit mondjak. Los Angeles fényei teljesen „elcsábítottak”. De egyben picit szégyelltem is magam ebben a pillanatban, mert 16 éve már itt élek, de még sosem láttam így L. A-t. A nagy kábultság közepette, gyorsan észbe kaptam és Taylor felé fordulva csak rámosolyogtam, ő pedig vissza.

- Szép – préseltem ki az ajkaim közül ezt a rövid szót.
- Bevallom féltem attól, hogy már jártál itt – vonta meg a vállát
- Pedig nem – ingattam a fejem
- A város egyik kincse – ült le egy kiemelkedő homokbuckára.


Az egyik legalapvetőbb kérdés jutott az eszembe, de mielőtt feltettem volna, leheveredtem mellé.

- És, miért pont ide hoztál? – néztem rá kíváncsian.
- Mert… számomra ez egy különleges hely – mosolyodott el – és, gondoltam megosztom veled – nézett rám.
- Miért különleges a számodra?
- Azért mert mióta… ismert lettem. Azóta nem sok hely van, ahol egyedül lehetek. És ez az a hely ahová ki szoktam jönni, gondolkodni, na meg, ha egyedül szeretnék lenni.
- És… miért pont velem osztottad meg? – tudom, elég bugyuta kérdéseim vannak, de tényleg kíváncsi vagyok.
- Azért… mert te is különleges vagy – nézett rám csábosan.


Hát… komolyan, ha nem lenne bennem ennyi erő, akkor ebben a pillanatban már csak egy kiskanállal tudnának össze szedni, mert ismét az olvadás szintjén voltam és ez után a szavak után, elindult bennem valami… pozitívan.

- Miből gondolod, hogy különleges vagyok? – mosolyogtam rá, csillogó szemekkel.


Először csak elmosolyodott, majd szóra nyitotta a száját.

- Hát… nem tudom. Te olyan más vagy. Érdekes, mert mindkettőnk álma valóra vált, de a legjobb az, hogy te még mindig ugyanaz a vicces és mosolygós lány maradtál – nézett mélyen a szemembe – örülök, hogy nem változtattak át azzá a tipikus hollywoodi plázacicává.
- Tanultam az élettől, és ha olyan lennék, akkor valószínűleg azt érném el, hogy mindenki utálna – vontam meg a vállam – meg… tudod, milyen vagyok – forgattam a szemem – ha valamit nem akarok, úgy sem engedem. Ráadásul 1-2 ember keményen nyalizik, és az olyannak nálam már régen rossz – gondoltam itt Taylor Swiftre, aki folyamatosan azzal jött, hogy készítsünk duettet, mert mi most „jóba lettünk”. Bár szerintem túlzás az a szó hogy jóba lettünk. Inkább csak ismerősök vagyunk.
- Kire gondolsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Hát… nem mondok neveket csak annyi, hogy mindig lesz olyan, aki próbál „benyalni” nálam.
- Na… de még is – próbált győzködni.
- Ha neveket mondok, akkor biztos megint veszekedés lesz – fordultam a fények felé, lehangolt arccal.
- Nem lesz. És nem kell név, csak írd körbe.
- Oh, activity? Ez tetszik! – mosolyodtam el – szóval… ismered, és asszem még jóban is vagy vele. Szőke, hosszú, göndör hajú, és szerintem majdnem egy magasságba vagytok. Ráadásul a keresztnevetek is egyezik.
- Oh, tudom – mosolyodott el – mit csinált már?
- Áh, semmit – legyintettem – csak tudod, mikor mondta, hogy „csináljunk egy duettet, mert „kibékültünk”.” – utánoztam a hangját - Meg, hogy milyen jó engem megismerni, meg mit tudom én még mit hadart ott össze – ingattam a fejem s forgattam a szemem – fogadjunk, csak azért csinálja, hogy úgy állítsa be magát nálad, mint egy „angyal”, közbe meg rühell engem.
- Ne légy ilyen pesszimista – nevette el a végét.
- Én nem vagyok pesszimista. Nagyon is optimista vagyok, de nálam nem jönnek be az ilyenek. Nem vagyok én vidéki, hogy country-t énekeljek – vontam meg a vállam – bocsi, tudom, hogy ez kicsit egoistás volt, de ami a szívemen, a számon. Nem fényezek semmit. Tudom, flegmán viselkedek azokkal szemben, akiket nem kedvelek, de meg lehet rá az oka. Próbálok minél kedvesebb lenni azokhoz, is mint pl Swift. De sajnálom, nem felejtek könnyen.
- Semmi gond. A szándék a lényeg – ölelt át és húzott magához.
- Azért érdekes… Taylor meg Selena állítólag legjobb barátnők és mindkettő az exed. Lehet, forralnak ellenem valamit – vágtam egy gondolkodós fejet – mondjuk Sel-ről nehezen képzelem el.
- Túl nagy a fantáziád – nevette el magát – nem akarnak ők rosszat.
- Remélem – húztam el a szám.


Bár tényleg furcsa ez a számomra. Vagy csak véletlen? Pont ők ketten legjobb barátnők és mindkettő Tay exe. Azért elgondolkodtató ez a dolog. Meglehet, hogy forralnak ellenem valamit, de lehet tényleg csak túl nagy a fantáziám. Selenáról nem nagyon tudom elképzelni, hiszen ő kedves lány és nem rossz szándékú, viszont Swift pont az ellenkezője. Hogy lehetnek ők legjobb barátnők? Tűz és víz a két lány, legalábbis ahogy én ismerem őket. Arra gondolva, hogy Taylorral vagyok, inkább eloszlattam ezeket a gondolatokat, de ahogy ismét feleszméltem, eszembe jutott az a dolog, amit Taylor elfelejtett elmondani azon a vacsin. Valami jó hírt akart mondani, de a nagy dühöngésemben elfelejtettem és ő sem mondta.

- Amúgy, el akartál mondani még valamit azon a vacsin, de még sem mondtad el – néztem rá
- Oh, tényleg – ráncolta a homlokát.
- Mi volt az? – néztem rá kíváncsian.
- Hát… nem olyan érdekes- vonta meg a vállát.
- Nyugodtan elmondhatod, persze csak ha szeretnéd – mosolyogtam rá.
- Öhm… rendben – mosolygott ő is – igazából már napok óta rólunk gondolkodok. Hogy… én úgy érzem, most valamiért más ez az egész. Régen is jól elvoltunk, de most valamivel szorosabb ez… a dolog. Talán az, hogy 1 évvel idősebbek lettünk, vagy a sok veszekedés, ki tudja – vonta meg a vállát – van valami benned… nem tudom… valami különlegesség – fogta meg a lábamon heverésző kezem. És ettől az érintésétől, a beszédétől, na meg a nézésétől, a szívem ismét zilált állapotba került - El se tudod hinni, mennyire számít az, hogy ilyen sok minden után… még is itt vagyunk – nézett rám komolyan – Nem vagyok a szavak embere – hajtotta le a fejét – csak érezd – tette a szívére a kezem, amit első érintésre már is éreztem, hogy ugyanúgy zihál mint az enyém – mennyit jelent, hogy itt vagy velem.


Ettől az utolsó mondatától, belém fagyasztotta a szavakat és jó értelemben. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyit jelentek neki. Úgy tűnik, még is eljött az az idő, amikor kitárulkozik nekem, amitől teljesen ellágyultam. Ilyet még senki sem mondott nekem. Ha nem lennék most itt, ebben a pillanatban akkor amilyen érzékeny vagyok, lehet, elpityeregném magam a boldogságtól. Nagyon jól esett minden szava és nagyon megérintett. Nem tudtam egy szót se kipréselni a számon, teljesen lefagytam. Ő is csak nézett rám azzal a „szenvedően” szerelmes tekintetével. A másik kezét felemelve, a nyakamra helyezte lágyan és a hüvelyujjával kezdte simogatni az arcomat, mitől az ütőereim is olyan sebességre kapcsoltak, mint még talán soha. De nem csak az én ereim dübörögtek, ugyanis, ahogy éreztem, az Ő kezében is dörömböltek az erek. Néhány másodperc múlva, egyre közelebb hajolt, míg a homlokát az enyémnek támasztotta, s ismét szóra nyitotta a száját.

- Te vagy a legjobb dolog az életemben – emelt ki minden szót suttogva – és… még ezt tényleg sosem mondtam neked de… nem azért bocsátottam meg, mert én is megbántottalak, hanem azért, mert… én szerelmes vagyok beléd. És tudnod kell, hogy rajtad kívül ezt még soha, senkinek sem mondtam ki ilyen nyíltan.


A kezeim immár remegésbe kezdtek, és egész testemben tűz lángolt. Hogy lehet valaki ilyen aranyos? És… és… még a megfelelő szót se találom rá. „Te vagy a legjobb dolog az életemben” – hangzott el a fejemben ismét az előbbi mondata. Soha senki nem mondott nekem még ilyet sem. Legszívesebben tényleg sírva fakadnék, de nem fogok, hiszen akkor azt hinné, hogy még valami baj van. Pedig nincs. Most, ebben a pillanatban, minden a legnagyobb rendben van. A testemben lévő tűz, az ajkaimat is elérte, ezért egyre jobban vágytam Taylor csókjára, ami lehűti ezt a lángot. Csak néztünk egymás szemébe, nem tudtam egy ép mondatot sem kinyögni, de úgy tűnt Taylor, hogy nem is várja azt, hogy mondjak valamit. Aztán mintha a fejembe látna, ismét még közeledni kezdett, majd a vágyaimat lehűtve, szintén forró ajkait az enyéimre tapasztotta. Lágy csókjától, az egész testemen libabőr szaladt végig. Beletúrtam selymes sötét hajába s majd megízlelve egymás nyelvét, egyre szenvedélyesebbekké és vadabbá váltak a csókok. Bár mielőtt a vágyaink még többet akartak volna, eszembe jutattam magam, hogy éppenséggel rossz helyen vagyunk. Itt bárki megláthat, így lassan és lágyan – nehogy még félre értse – lassítottam a csókáradatok tempóján, majd érezve, hogy ajkaink tüze kezd lehűlni, elégedetten váltunk szét. Nem igazán akartam abbahagyni, de tudtam, hogy most nem helyes „belemélyülni” a dolgokba.

Azt hiszem most jött el a pillanat, amikor Taylor teljesen elérte a szívemet. Eddig csak nyújtózkodott érte, de ezekkel a szavakkal már a markában tartja. De, hát mit tehettem. A szívnek nem parancsolhatok. Úgy tűnik, hogy újra előjöttek a régi érzések, viszont ezúttal erősebbek. Furcsa, hogy a szavak és a tettek milyen gyorsan meg tudják változtatni az ember érzéseinek erősségét. Akárhogy is akartam lassan haladni, nem igazán sikerült. De azt hiszem ez nem a mi hibánk, hiszen ahogy az előbb említettem, a szívnek nem parancsolunk. Végre tisztán láttam a dolgokat. 1. Taylornak fontos vagyok, 2. Együtt maradtunk és 3. Újra szerelmes lettem. Észbe kapva, gyakorlatilag most vallott nekem szerelmet. Úgy éreztem, hogy már nekem sem kell magamban tartogatnom, és Taylorban is tisztázódnia kell a dolgoknak, ezért én is bevallottam neki a kölcsönösen érzett érzelmet.

- Én is szerelmes vagyok beléd – néztem a szemébe elmosolyodva.


Ő is elmosolyodott egy megkönnyebbült sóhajjal fűszerezve, majd mindkét karjával átölelve magához húzott én pedig ellenkezés nélkül, odabújtam hozzá. Jól esett kimondani, bár ez még nem az a bizonyos szó, de már közel van hozzá. Olyan varázsos ez a hely. Azt hiszem, ki lehet jelenteni, hogy ez most már a mi helyünk. Vajon Taylor sokat gondolkodott ezeken a dolgokon, vagy csak épp most spontán jött neki? Nem tudom, de lehet, hogy izgult, attól, hogy mit fogok rá reagálni. Az biztos, hogy ezek a szavak után, ha nem is teljesen, de el fog múlni a féltékenységem. Újra megbízom benne.

Percekig ültünk ott ölelkezve, s Taylor mellkasához bújva, hallgattam hevesen dobogó szívverését. Közben a homlokomtól megkezdve, az orromig puszilt végig, amitől a gyomromban ismét átment egy furcsa érzés. Rájöttem arra is, hogy már nagyon hiányzott a szeretete, főleg az, hogy megpusziljon, megöleljen és simogasson. Szükségem van minderre, mert ez olyan boldogsággal tölt el, hogy… nem tudom szavakba önteni. Érzem a csodát. Ahogy beszél… minden szava felhevít, ha mellettem van, mosolygok és most oly szép a világ. Olyan jó volt így üldögélni. Bárcsak megállíthatnám az időt és örökké itt maradhatnánk.

Nem tudom meddig ülhettünk ott összebújva, de nagyon megnyugtató volt mind a táj és a fények, de főleg, az, hogy Taylor is ott volt velem. Közben többször is leheltünk egymás ajkaira 1-1 halvány csókot is. Aztán hírtelen mindketten valami moccanásra kaptuk fel a fejünket, ami a sötétségből jött.

- Hallottad ezt? – kérdeztem tőle ráncolt homlokkal.
- Igen – nézett a hang felé – de szerintem valószínűleg egy madár vagy valamilyen állat lehet – vonta meg a vállát.
- Állat? – kerekedtek ki a szemeim – mint például?
- Lehet egy oroszlán! – gúnyolódott fél mosollyal.
- És ha egy fotós? – jutott eszembe.
- Akkor meg gazdagszik ezekből a képekből.
- Mert olyan sokat érünk? – húztam fel a szemöldököm.
- A szennylapoknak biztos.
- Hát… legalább most az igazat írják le – vontam meg a vállam.


Anyukám eszembe jutva, feleszméltem, hogy lehet, már késő van, így gyorsan az órámra kaptam a tekintetem, ami már fél 11-et mutatott. Hű, jól elment az idő – lepődtem meg magamban.

- Lehet, jobb lenne, ha mennénk. Anyu nem fog örülni, ha későn megyek haza. – húztam el a szám.
- Igaz is. Nehogy miattam kerülj bajba – mosolyodott el huncutul.
- Úgyse rád fognám – álltam fel.
- De én meg magamra fognám – állt fel ő is.
- Persze utána meg miattam haragudjanak rád a szüleim – indultam az autó felé mosolyogva.
- Inkább rám, mint rád – nyitotta ki nekem az ajtót még mindig kaján vigyorral az arcán.
- Na, jó. Vita berekesztve – néztem rá
- Ez nem is volt vita.
- Hát… ahhoz képest, amiket szoktunk művelni… tényleg nem az – nevettem el a végét s ültem be az autóba.


Néhány másodperc múlva már Taylor is mellém vágódott, majd indultunk is.

- Amúgy, köszi, hogy elhoztál ide – mosolyogtam rá.
- Viccelsz? Senki másnak nem mutatnám meg – mosolygott vissza – szóval… hogy is lesz akkor ez a New Yorki út?
- Még én sem tudok sokat. Csak annyit, hogy előtte nap utazunk, de azt sem tudom, hogy hánykor. Majd holnap megérdeklődöm – magyaráztam – Miért? – néztem rá.
- Semmi, csak tudni akartam.
- Azt hittem már te is jönni akarsz – mosolyogtam rá.
- Hát… nem lehetek pofátlan a szüleimmel szemben – vonta meg a vállát – mennék, de muszáj ott lennem, tudod.
- Persze – értettem meg.
- Szeretnél még visszajönni ide?
- Ide? Persze, itt lakok – néztem rá értetlenül.
- Nem úgy értem. Hanem oda ahol az előbb voltunk – nevette el magát.
- Oh, még jó – mosolyogtam – miért kell neked GPRS? – néztem a készülékre majd Taylorra.
- Hát… elég fura történet. De röviden annyi, hogy a múltkor eltévedtem itt L.A- ben és apu sózta rám.
- Mi? Eltévedtél? – próbáltam visszatartani a nevetést, de nem sokáig bírtam így néhány másodperc múlva kitört.
- Jól van, nevess csak ki – mondta komoly képet vágva, de a végét ő is elnevette.
- Bocsi – hüledeztem neki levegőért kapkodva – ez olyan dolog, mint velem az a kilátás. 16 éve élek itt, de még sose láttam – mondtam, mikor már kezdett múlni a röhögő görcs – mindenesetre, ha elromolna ez a kütyü és kell egy idegenvezető… tudod, kit kell hívni! – néztem rá kacéran magamra utalva.
- Ühüm – bólogatott azzal a huncut mosolyával az arcán.


Az út többi részén már nem nagyon csevegtünk. Én személy szerint azért, mert kezdtem fáradni már, ugyanis az utóbbi 24 órában alig aludtam valamit és Tayloron is látszott már a fáradtság. De azért az arcunkkal is kommunikáltunk így nem unatkoztunk. Ahogy leparkolt elénk, jó éjt-csókot adtam neki, majd jelezve, hogy kér még egyet – már ki ismertem ezt az arckifejezését - közelebb hajolt és tüzesen, forró ajkait az enyémre tapasztotta. A jó éjt- csókból már nem sok kellett, hogy át lendüljön egy következő szintre, de észbe kapva, eltoltam magamtól.

- Na, na, na! – mosolyogtam rá – talán majd máskor – vontam meg a vállam és szálltam ki az autóból.
- Aludj jól – mosolygott rám.
- Te is – dobtam még egy puszit felé, jelezve, hogy még emlékszem a régi jelünkre. Igazából nem különösebben egyedi, de szerintem aranyos. Én dobok neki puszit, Ő pedig elkapja, és a szívéhez szorítja. Mindig ezt csináltuk.


Miután bementem a házba, lassan próbáltam felosonni a lépcsőn, de a konyhában anyu alakját véltem felfedezni. Mi az beállt Colombo-Nak? – gondoltam magamban

- Szia, anyu! – intettem neki a lépcső aljáról – megjöttem. És még messze van a hajnal.
- Rendben – bólogatott – helyes. Jól érezted magad? – mosolyodott el.
- Igen, nagyon – mosolyogtam rá én is – de, most megyek. Kicsit fáradt vagyok már – vontam meg a vállam – Jó éjt – indultam felfelé
- Oké, neked is – mosolygott.


Ahogy felértem, gyorsan átöltöztem, majd az ágyba huppantam. Most nagyon puha és jó volt. Rájöttem, hogy már tényleg fáradt voltam. Bár nem meglepő, hiszen ahogy mondtam, nem sokat aludtam az éjjel. Meg elég zsúfolt nap volt ez. A végére pedig maga a tökéj. Ezen elmélkedésem után, hamar álomba is zuhantam….

2011. január 19., szerda

Szandra Burke's life 57 rész

Itt a következő rész:D Remélem ez is tetszeni fog:D:D Jó olvasást hozzá!!


Egyre jobban kezdtem félni, attól hogy mi fog történni. Azt sem tudtam, hogy mit mondjak neki. Majd spontán, ami jön. Ahogy halkan közeledtem hozzá, egyre jobban vert a szívem és a térdem is kezdett remegni. De erőt vettem magamon, és próbáltam nem mutatni az idegességet. Taylor a vizet fürkészte, így nem vette észre, hogy felé tartok.

- A húgom aggódik, úgy, hogy igazán hazamehetnél – mondtam neki semleges hangnembe, ahogy oda értem.


Amikor meglátta, hogy ott állok, fürgén felugrott és bocsánatkérő tekintettel közeledett hozzám.

- Figyelj, ne haragudj. Nagyon sajnálom – nézett rám őszintén
- Mit? – fontam össze magam előtt a karom.
- A tegnapit, hogy bunkó voltam és nem lett volna szabad úgy beszélnem veled. Én… én csak mérges voltam, nagyon – magyarázta
- Jó, nem érdekel! – ingattam a fejem – mondtam, hogy hagyj békén – fordultam meg és indultam vissza a házba
- Tényleg sajnálom – fogta meg a karom Taylor.
- Ne érj hozzám – csaptam ki a kezéből a karom, dühösen.
- Oké, bocsi. Nem érek hozzád, de miért nem lehet ezt megbeszélni?
- Miért beszélnénk meg, ha úgysem fog működni – hajtottam le a fejem.
- Ezt te honnan tudod?
- Nézz csak ránk. Úgy veszekszünk, mint két roggyant házaspár – fújtam ki a bennem lévő feszültséget.
- Én kockáztatni akarok.
- Nem vagyunk mi túl fiatalok ehhez? – ráncoltam a homlokom – ezer lány van még a világban, csak találsz majd egyet – hajtottam le ismét a fejem. Ez még tényleg nekem is fájt. Igazából nem akartam, hogy mással legyen, de ami nem működik, az nem működik.
- Figyelj, ha nem rólad lenne szó, akkor szerintem nem érdekelne ennyire. De érdekel, és nem akarom annyiba hagyni – magyarázta.
- Tudod te, hogy megbántottál? – kérdeztem, folyamatosan kerülve a pillantását.
- És te engem?
- Folyton bántsuk egymást. Szerinted mi értelme ennek? Mert szerintem így sosem fogunk egyre jutni.
- És akkor mi van? Nem kell mindennek értelmének lenni. Én nem akarok veszekedni veled.
- Hát ez az, én se. Még is azt csináljuk – húztam fel a szemöldököm.
- Na, látod. Most egyre jutottunk. Egyikőnk sem akar veszekedni – húzta félmosolyra a száját.
- Most nincs kedvem viccelődni – szűkítettem össze a szemem és fordultam meg, de ismét Taylor kezei a karomon landolt.
- Igazaz azok, amiket leírtál… nekem? –fordított meg és emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Ha nem lennének igazak le se írtam volna – hajtottam le a fejem
- Mert én megbocsájtok neked.


Hát, még is elolvasta. Ahogy a szemébe néztem, ismét remegésbe kezdett a térdem. Hihetetlen milyen hatással van rám. Csak rám néz, én pedig már esek is össze fele. Ezért nem szeretek a szemébe nézni olyankor, amikor haragszok rá. Igazából, ha a szívemre hallgatnék, akkor én is elfelejteném ezt, mert talán súlyosabb az, amit én tettem, de ha az eszemre, akkor… nem tudom. Nem merek kockáztatni. Mindig attól félek, hogy egy újabb csalódás ér. Bár a fájdalomból erősödik az ember.

- Sétálunk egyet? – szólalt meg Taylor. Tudtam, hogy ebből a sétából arra gondol, hogy beszéljük meg. Végül is, meg lehet beszélni aztán majd, elválik, hogy mi lesz.
- Ühüm – bólogattam.


Nem akartam messzire menni, ezért néhány méterre a házunktól, leültünk egy kis dombra a homokba.

- Miért ittál és miért beszéltél úgy velem? – kezdtem én, ahogy leültünk.
- Mert nagyon mérges voltam.
- Nem értem miért voltál mérges, ha mindent elmondtam.
- Azért mert tegnap délután, láttam néhány friss képet rólad meg Ryanről, és az után, hogy láttam vele voltál a 100 Monkeys koncerten, teljesen… féltékeny lettem.
- És ezért kellett lerészegedned? – ráncoltam a homlokom.
- Hát… nem tudom mit miért csináltam. De akkor elmondhatnád, hogy mit csináltál Ryannel?
- Miami-ban összefutottam vele és beszéltünk kábé 1 percet. Tegnap felhívott, hogy igyunk meg valamit én pedig elfogadtam. De úgy találkoztunk, mint barátok. Aztán elhívott a koncertre, de úgy hívott el, hogy hozhatom a barátaimat is, szóval nem randi. Meg utána kiderült, hogy lényegesen azért akart velem beszélni, mert majd be akarja mutatni az új barátnőjét.
- Neked? – nézett rám kérdőn.
- Ühüm. Azt mondta, hogy nagyon régóta ismerem az illetőt, de fogalmam sincs, hogy ki az. De valószínűleg majd csak a házi buliján fogja bemutatni, mert szilveszterkor ugyebár nem leszek itthon.
- Ühüm… értem.
- Szóval ennyi. Ennyi miatt beszéltél velem… bunkó módon. Talán először megkérdezhettél volna, mondjuk.
- Sajnálom.
- Jó, mindegy – hajtottam le a fejem.
- Hát, nekem nem az. Rendbe akarom hozni, de egyelőre nem tudom hogyan.
- Végül is, kvittek vagyunk – vontam meg a vállam.
- Ühüm – bólogatott – újévi fogadalom lehetne az, hogy minden hónap végén újra kezdjük – mosolyodott el.


Erre nem tudom miért, de én is elnevettem magam. Elég badarságnak hangzott ez a „fogadalom” de tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Aztán újra eszembe jutva a történtek, most már kevésbé dühösen, de lerogyott a mosolyom.

- Ne nevettess – motyogtam az orrom alatt, egy mosolyt rejtegetve.


Ez a kis „vicc”, ami megnevettetett, sokkal jobban feloldotta a dühömet és most már csak minimálisan haragudtam rá. Taylorra néztem és láttam rajta, hogy ő is rejteget az ajka sarkában egy mosolyt, amit nem bírva tovább el is eresztett. Persze ezután én sem álltam meg, mivel ha rám mosolyog, valahogy ösztönösen visszamosolygok rá és ezzel érzékeltettem vele, hogy már nem annyira haragszok. Végül is, örültem annak, hogy megbocsájtott és annak is, hogy megbeszéltük. Bár, ahogy nem rég említettem, nem szándékoztam vele beszélni, de úgy tűnik, hogy még is kimagyarázta magát. Ebben mindegyik pasi jó…. kimagyarázni magukat a slamasztikából. Hírtelen eszembe jutott a Chase-el való kapcsolata, ezért hezitálás nélkül rá kérdeztem.

- És… kibékültél már Chase-el? – néztem rá
- A-a – ingatta a fejét.
- De, ugye majd beszélsz vele?
- Majd felhívom, mert már nincsenek a városban. De miért érdekel ennyire? – húzta össze a szemöldökét gyanakvóan.
- Mert nem akarom, hogy miattam legyetek rosszba – forgattam a szemem.
- Oké. Emiatt ne aggódj – mosolyodott el.


Erre én is elmosolyodtam, mert, ahogy mondtam, ösztönösen jön belőlem a mosoly, amikor ő is mosolyog. A sértettség egyre jobban tűnt elfelé belőlem, aminek most már örültem. Hiszen, úgysem tudok rá haragudni, ha ilyeneket mondd, és ha ilyen aranyosan viselkedik. A mosolyáról ne is beszéljünk. Nem tudom, hogy direkt csinálja-e vagy tudatlanul, de ha így fogja folytatni, akkor előbb-utóbb el fogok olvadni tőle. De inkább ezt nem hangoztatom előtte, mert az ego-ját – nem rosszindulatból – nem akarom növelni. Jobb egy szerény kiskutya, mint egy flegma oroszlán. Legalábbis szerintem. Elég, ha én vagyok „flegma”, mondjuk, hála csak akkor jön ki belőlem, amikor felidegesítenek. Ezt már többször hangoztattam, de nem szeretem azt az oldalam, mivel – már többen tapasztalhatták - akkor hírtelen haragomba mondok ki olyat, amit nem gondolok komolyan, aztán meg sajnálkozhatok. Szegény Taylor, fogalmam sincs, hogy tud elviselni olyankor. Az elmélkedésemből, Taylor rám szegezett, lágy tekintete zökkentett ki.

- Akkor… minden oké? – harapott bele az ajkába.
- Úgyse tudok rád haragudni – vontam meg a vállam, őszintén válaszolva.
- Ahogy én sem – vonta meg ő is a vállát, mélyen a szemembe nézve – és hoppá. Még egy közös pont. Ki gondolta volna?! – húzta el a száját.
- Bolond – nevettem el magam.
- Na, gyere – állt fel tárt karokkal, az ölelését jelezve.


Teljes békülésként és ezt az ügyet lezárva, megöleltük egymást szorosan. Nagyon jól esett ez az ölelés, és már a közelsége is. Már régen öleltem meg. Jó tudni, hogy megint minden rendben. Bár az irántam való érzéseiről még mindig nem sok mindent tudok, de majd annak is eljön az ideje, amikor elmondja. Újból előtört az a furcsa jó érzés, amit nem tudtam eldönteni, hogy mi is valójában. Igazából mindig ezt érzem, mikor megölel, de most feltűnően erős volt ez az érzés. Vagyis… mondhatnám inkább azt, hogy egyre erősebb. Nem is tudom… az a tipikus „minden szép és tökéletes ebben a pillanatban” féle érzés. Mondjuk szerintem ez még nem szerelem, vagyis még nem teljesedett ki. De nem cáfolom, hogy mindig olyan jó kettesben vele lenni. Olyan… varázsos ez nekem. Régen is ilyen volt, de most ez mintha erősebb lenne. Nem hiába, azért még is komolyodtunk. Bár szerintem sokan azt állítják, hogy ez csak egy szimpla kialakulóban lévő tini szerelem, de ez nem csak az. Személy szerint, én nem esek bele minden olyan fiúba, aki kedves velem vagy elkezd „udvarolgatni”, már ha egyáltalán nevezhetem azt udvarlásnak, hogy az első randin, hoz egy szál virágot, összejönnek aztán ennyi is volt az udvarlás. Utána már se virág, se egy csoki vagy valamilyen különleges meglepetés. Mondjuk ez Taylorról nem mondható el, Ryan-re viszont pont ráillik. De ezért nem kell elítélni, főleg most, hogy barátok vagyunk. Igazából nem is vártam el tőle, de persze azért jól esett volna. Visszatérve a valóságba, észbe kaptam, hogy már több perce állunk így ölelkezve egyre szorosabban. Taylor a nyakamhoz bújva simogatta a hajamat, és én is szintén lecsukott szemmel a nyakához bújtam, érezve a belőle áradó melegséget. Ha jobban belegondolok, van valami közös tulajdonsága azzal a bizonyos Jacobbal. Az, hogy Ő olyan, mint a nap, aki mindig felvidít és a hibáimmal együtt elfogad annak, aki vagyok. Még néhány percig így ácsorogtunk, aztán visszarántva magunkat a valóságba, egy mosoly keretében egymásnak döntöttük a homlokunkat, majd mélyen egymás szemébe néztünk, amitől már nagyon az olvadás szélén voltam. Annyira szép, barna szemei vannak. Ráadásul, ahogy a nap ránk világított az ő szemében is megcsillant egy apró fény. A szívem ismét heves dobogásba kezdett, és a térdem immár nem a félelemtől reszketett, hanem attól, ahogy rám nézett. Muszáj lesz leszoknom erről a térd remegési izéről. Nem eshetek össze mindig, ha a szemembe néz. Megőrjít ezzel a nézésével. Most már oda kell figyelnem, hogy ne vegye el teljesen az eszem. Tudatlanul, a már ilyenkor megszokott ajakharapásom sem maradhatott el. A békülést lepecsételő csókra várva, Taylor kezdeményezve elkezdett közeledni ajkaink, az én szívem pedig már majd kiugrott a helyéről és a hasamban is valami furcsa érzés kerített maga alá. Bizonyára, mindezt Taylor hozta ki. Egyszerűen levegőt venni is elfelejtettem. Majd mikor ajkaink már csak milliméterekre voltak egymástól, egy hírtelen rezgés szakított félbe minket, ami Taylor telefonja volt.

- Kinek van ilyen tökéletes időzítése?! – motyogta az orra alatt, miközben kivette a zsebéből.


Ezen én csak elnevettem magam, hiszen ez a pillanat a régi emlékeket hozta vissza, amikor mindig megzavart valaki, vagy épp valami minket. Legtöbb esetben a drága anyukám volt, de úgy tűnik, hogy rajtam kívül még valaki nem tud Tay nélkül élni. Gyorsan megnézte a képernyőt, majd nagy sóhajt követve, felvette.

- Mondd! – mondta, ahogy a füléhez emelte a készüléket – Most? – húzta fel a szemöldökét. Ebből értettem, hogy biztos el kell mennie valahová. Ez már nem volt meglepetés, főleg a mi életünkben – Jó, rendben. Ott leszek – süllyesztette vissza a telefonját a zsebébe, majd bocsánatkérően nézett vissza rám – Mennem kell. Ne haragudj – húzta el a száját.
- Nem baj – vontam meg a vállam egy fél mosollyal az arcomon.
- Találkozzunk ma. Mutatni szeretnék valamit – hadarta el sietősen.
- Rendben.
- Majd érted jövök, olyan… 7-8 körül – indult el, sietve.
- Oké, de mit vegyek fel. Hová viszel? – kiabáltam utána.
- Meglepetés. És azt veszel fel, amit csak akarsz. Kényelmeset – intett még gyorsan.


Mosolyogva figyeltem a távolodó alakját. A kíváncsiságomat is felcsigázta. Mire készül vajon? Imádom a meglepetéseket. Na, most törhetem magam, hogy mit szeretne mutatni. Bár igazából mindegy, hogy mi lesz az. A lényeg, hogy Vele lehetek. A töprengésből kitérve, inkább hazaindultam, hogy normálisan összeszedjem magam és, hogy elújságoljam Laurennek a friss „híreket”


Ahogy hazaértem, arcomra fagyott mosollyal először a konyhát vettem célzásba, mivel út közben, párszor felmordult a gyomrom, jelezve, hogy éhes vagyok. Anyukám ismét ott sertepertélt.

- Szia, anyu – köszöntem neki, jó kedvűen.
- Szia – mosolyodott el.
- Milyen szép napunk van ma, igaz?! – szolgáltam ki magam közben.
- Igen – húzta fel a szemöldökét – mi ez a jókedv? – nézett rám gyanakvóan.
- Hm… nem tudom. Talán az idő… vagy talán nem – vontam meg a vállam és ültem le enni – oh, este programom lesz. Gondoltam, csak szólok – kezdtem el enni.
- Már értem akkor mitől lett ilyen jó kedved! Na és kivel mész el?
- Hát… Taylorral – mosolyodtam el ismét
- Csak azt ne mondd, hogy kibékültetek azok után, ahogy beszélt veled – fordult felém picit dühösen. Lauren elmondta neki, annak ellenére, hogy szerintem nem kellett volna.
- Bocsánatot kért. És tényleg megbánta.
- Hát… tudom, hogy ez a ti dolgotok, de nem tartom jó ötletnek.
- Anyu… légyszi ne vedd el a jó kedvem.
- Nem akarom, de nem szeretném, ha még egy ilyen történne, és ezt átadhatod Taylornak is, apád nevében.
- De nem ismeritek az egész sztorit. Főleg nem apu. Bízzatok bennem. Nem tudom, hogy jó döntés volt-e, de most úgy érzem, hogy az volt – magyaráztam neki.
- Hát jó. De vigyázz magadra.
- Mindig vigyázok – forgattam a szemem, unalmasan.


Gyorsan megettem a készített ennivalót, majd felmentem a szobámba és egyből a telefonomért nyúlva, elkezdtem tárcsázni Lauren-t.

- Szia – szólt bele 2 csörgés után.
- Szia – köszöntem neki nevetve.
- Oh, örülök, hogy jó kedved van végre – mosolygott a vonal másik feléről.
- Hát… van 1-2 hírem.
- Nah, mondd! – mondta kíváncsian.
- Taylorral kibékültünk.
- Mi?! És mikor? Hogyan? Miről maradtam le?! – hadarta el a gyors kérdéseket.
- Hát igazából, amikor elmentél, még ott volt Taylor a parton én meg lementem hozzá, hogy elküldjem, mert már Stella aggódott miatta. Amikor lementem elkezdtünk megint veszekedni, de bocsánatot kért, meg kimagyarázta magát. És hát tudod… nem nagyon tudok rá haragudni – vontam meg a vállam.
- Tudtam én! – mondta kuncogva
- Ma este akar valamit mutatni, de azt mondta, hogy meglepetés. Ez ügyben is hívtalak, hogy mit vegyek fel, mert jelen pillanatban fogalmam sincs.
- Oké, rendben – mosolygott – nem mondott valamit mégis csak, hogy hová visz?
- Nem, de mondta, hogy elég valami kényelmes is.
- Mondjuk szerintem neki az is jó lenne, ha melegítőben állítanál elé – kuncogott – de ha kényelmes is elég, akkor szerintem felvehetsz egy farmert meg valami felsőt, csizmával.
- Remélem, nem fogok alul öltözni – kuncogtam el magam.
- Nem hiszem – nevetett ő is – szóval akkor kibékültetek. És mit mondott még?
- Hát mondta, hogy látta azokat a képeket amikor Ryannel találkoztam tegnap délután, meg az is zavarta, hogy Ryan társaságában voltunk a koncerten. Lényegében ez hozta ki belőle az „állatot”. De nem akart megbántani ennyire.
- Ühüm. Értem.
- Meg, hogy megbocsájt nekem. Így én is megbocsájtottam – mosolyodtam el.
- Akkor most minden oké?
- Minden.
- Nah, helyes.
- Most megyek, lassan kezdek készülődni.
- Rendben, de majd mesélj el mindent.
- Oké, felhívlak, hogy mi volt.
- Csak ügyesen. Szia – mosolygott
- Szia –nyomtam ki a telefont.


Ahogy mondtam Laurennek, elkezdtem készülődni. Először is a fürdőt vettem elsőnek célpontul. Gyorsan levettem magamról mindent majd a tus alá állva, kezdtem magamra veretni a finom, meleg vizet. Kábé 1 óráig tusolhattam, s közben a hajamat is megmostam. Amikor végeztem, a hajamat belecsavartam egy kendőbe, a testemmel együtt és a gardrób felé ívelve kezdtem el keresgélni a ruhák között. Lauren tanácsát betartva, végül egy farmer nadrágnál és egy rózsaszín, mintás felsőnél maradtam. Leraktam az ágyra, majd gyorsan magamra húzva a fehérneműt, elkezdtem a hajamat szárítani. Mikor már száraz volt a hajam, felvettem a kikészített ruhát, majd ismét a fürdőbe lépve, megigazítottam a hajamat, hogy azért mégse álljon össze-vissza és még kentem magamra minimálisan egy kis sminket. Volt egy olyan megérzésem, hogy most nem kell kis táska, így csak a telefonomat a zsebembe mélyeztettem, felhúztam egy csizmát még gyorsan, majd a tükörben elégedetten mértem magamat végig. Az órára pillantottam, amin épp 7 óra múlt néhány perccel, így úgy gondoltam, hogy lemegyek a földszintre és majd ott várakozok.

- Mikor jön érted? – kérdezte anyukám, ahogy leültem mellé a nappaliba.
- Szerintem már nem sokára.
- Na, és merre mentek?
- Nem tudom – ingattam a fejem – azt mondta meglepetés.
- Oh. – mosolyodott el – azt hittem, hogy enni mentek valahová.
- Nem – ingattam a fejem – akkor valószínűleg nem így öltözök fel – kuncogtam el magam.
- Ne légy sokáig – nézett rám
- Oké.


Már nagyon izgatott voltam. Alig vártam már, hogy ide érjen és induljunk. Néhány perc múlva végre csöngettek az ajtón én, pedig mint egy izgatott kis mókus, felugrottam a kanapéról és egyenesen az ajtóhoz mentem kinyitni. Reméltem, hogy Taylor volt az, és amikor kinyitottam az ajtót, reményeim beváltak.

- Szia – köszöntem neki mosolyogva
- Szia – nézett rám azzal a tipikus huncut tekintetével.
- Szia, Taylor! – jött oda anyukám, komor arccal.
- Jó estét – mosolygott anyukámra
- Remélem, nem hajnalok hajnalán fogod hazahozni Szandrát! – húzta fel a szemöldökét.
- Anya! – pirítottam rá mérgesen
- Semmi gond – mosolygott rám Taylor – és megnyugodhat. Időben itthon lesz Szandra – magyarázta.
- Nagyon helyes – bólogatott anyu.
- Na, jó. Menjünk – hadartam el.
- Oké. Viszlát – intett Tay, anyukámnak
- Szia, anyu – öleltem meg gyorsan.
- Vigyázz magadra és ne csináljatok badarságot – suttogta a fülembe.
- Jaj, anya – forgattam a szemem – szia – intettem neki még és csuktam be magam mögött az ajtót.


Taylor már előttem járva, az BMW-jénél állt, készen állva arra, hogy úriember módján kinyissa az ajtót. Majd ahogy oda értem, mosolyogva nyitotta ki nekem, behuppantam és néhány másodperc múlva már magam mellett érezhettem a jelenlétét és már indultunk is.

- Bocsi, anyu miatt – néztem rá bocsánatkérően.
- Miért? – kérdezte jó kedvűen.
- Mert goromba volt veled – húztam el a szám.
- Gondolom, tud mindenről, így megértem – mosolygott
- Hát… nem tudja az egész sztorit, meg mondtam is neki, hogy ez nem az ő dolga, de még is belekotnyeleskedik, ahogy látod.
- Ő még is az anyukád. Természetes, hogy aggódik érted.
- Igaz. Na, de beszéljünk másról – néztem rá immár kacér és kíváncsi pillantással – hová is megyünk?
- Nem mondom el – nézett rám huncutul – akkor már nem lenne meglepetés.
- Lécci – próbáltam bevetni nála a kiskutyanézésemet.
- A-a – ingatta a fejét mosolyogva.
- És találgatni lehet? Mr. TDL – néztem rá komolyan egy mosolyt rejtegetve az ajkam sarkában. A TDL becenevet még anno találtam ki neki, azért mert túl hosszú a teljes neve és most valahogy eszembe jutott megint.
- Lehet – nevetett fel.
- Rendben, akkor… talán valami eldugott autós mozi?! – húzogattam a szemöldököm kacéran.
- Nem – ingatta a fejét nevetve.
- Úristen… egy Lady Gaga koncertre megyünk?! – ugrottam fel, komolyan gondolva.
- Nem – ingatta ismét a fejét – szereted Lady Gagát?! – nézett rám kérdőn.
- Mi az, hogy! Itt az a kérdés, hogy ki nem szereti Lady Gagát?! – kuncogtam el magam – oh, tudom. Éjszakai foci meccs?
- Van olyan? – kérdezte komolyan.
- Nem tudom – nevettem.
- Amúgy, nem – mosolyodott el.
- Hát… akkor nem tudom.
- Majd meglátod.
- Hm… oké. Na, és tudod már hol töltöd a szilvesztert?
- Nem – ingatta a fejét – valószínűleg otthon lesz egy kis házi buli féle. Gyere te is – mosolygott.
- Mennék, de emlékszel? New Yorkban leszek a családdal meg Laurennel.
- Oh, tényleg. Ki is ment a fejemből – húzta el a száját.
- Nem baj. Majd másnap úgyis jövök haza és akkor találkozhatunk.
- Oké – mosolygott – amúgy ez az autós mozi nem is rossz ötlet. Ha egyáltalán van még ilyen.
- Látod! – néztem rá – csak van néhány jó ötletem – vontam meg a vállam.


Erre csak lágyan elnevette magát. Az út többi részében, nem igazán beszéltünk. Inkább csak csöndben élveztük egymás társaságát, de persze közben sokszor találkozott tekintetünk, amitől – bár nem mutattam ki – mindig majd elolvadtam. Az izgatottság majd meg evett. Fogalmam sem volt róla, hogy merre járunk már. Kábé az út közepén elvesztettem a fonalat, plusz korom sötét volt.

- Oké, akkor most csukd be a szemed! – szólalt meg hírtelen Taylor kaján mosollyal az arcán.
- Rendben – csuktam be a szemem kérését kielégítve.
- És ne less! – jegyezte még gyorsan.


Erre csak izgatottan kuncogtam egyet. Bár furcsálltam, hogy már is becsukatja a szemem, mert még az autóval mindig mentünk. Aztán néhány perc múlva éreztem, hogy leáll alattunk az autó és ebből rájöttem, hogy valószínűleg megérkeztünk. Nem akartam lelőni a meglepetést, így én még mindig nem nyitottam ki a szemem, majd hallottam, hogy mellőlem kiszáll Taylor szótlanul, mire bevallom kicsit bepánikoltam.

- Taylor? Hova mész? Ne hagyj itt! – makogtam gyorsan az orrom alatt még mindig csukott szemmel.


Néhány másodperc múlva már az én oldalamnál lévő ajtó nyílását hallottam meg, mire megkönnyebbülve felsóhajtottam.

- Itt vagyok! – mondta lágyan – csak ne nyisd ki a szemed, míg azt nem mondom – fogta meg a kezem és szállított ki az autóból, persze ezt is elbénáztam néhányszor.
- Oké, de ha a bénaságom miatt a ma estét a kórházban fogjuk tölteni, az a te hibád lesz – nevettem el a végét, ahogy nehezen kikecmeregtem az autóból.
- Én vigyázok rád – fogta meg a kezem és kezdett irányítani.
- Jó tudni – mosolyodtam el.


A hátamhoz furakodta magát, és még mindig a kezemet fogva, tolt maga előtt előre fele. Ahogy elképzeltem magamban, elég bénán nézhettem ki, de most nem igazán érdekelt. Néhány lépést téve, végre megállított.

- Nyithatod – mondta mosolygósan.


Várakozást nem tűrve, már nyitottam is a szememet, s a látványtól hírtelen levegőt venni is elfelejtettem, annyira csodálatosság tárult fel elém, amit eddig még csak a filmekben láttam…

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.