2010. június 30., szerda

Living the Dream 5 rész

Hyyy:D Itt a következő réész:D

Amikor megérkeztünk, már rajongók, fotósok, és interjúsok hada várta a nagyobbnál nagyobb sztárok érkezését. Ma este, rengeteg sztárral találkozhatok, amit pimaszul ki is akarok használni. Például hallottam, hogy itt lesz Rihanna, és Kate Hudson is. Mindkettőjüknek nagy rajongójuk vagyok. Reménykedem abban, hogy legalább egy képet készíthetek velük. Kiszálltunk az autóból, és úgy saccra kábé 15 fotós vett minket körbe. Mi pedig helyt állva, pózoltunk mindenkinek. Az interjús Prischilla Frike, lekapott minket, és odaintve magához közelebb mentünk.
- Na, hát kiket látnak szemeim. Az ifjú párocska. Szandra és Ryan. Örülök, hogy itt láthatlak titeket. – őrjöngött.
- Mi is örülünk, hogy itt lehetünk – mosolyogtam végig.
- Hű mindketten csodásan néztek ki.
- Köszönjük – mondtuk egyszerre.
- Mondd, csak igaz az, hogy ez az első Teen Choice Awards amire jöttél?
- Igen, igaz. Még nem voltam, de nagyon izgatott vagyok, hogy most végre eljöhettem.
- Ha jól tudom, jelöltek a „Legjobb új előadó” címért? Milyen érzés ez? És szerinted van esélyed a nyerésre?
- Hű. Nagyon megtiszteltető érzés. Hát, nagyon erős a mezőny, úgy, hogy nem tudom. Igazából számomra, már az is csodálatos, hogy jelöltek.
- Ryan, ugye most forgatod az új filmedet, ami a Bryce Slow. Esetleg lehet már tudni, az első előzetes kiadási dátumát?
- Ez még nekünk is rejtély. Hiszen, sok galiba volt, és nem tudjuk, mikor lesz.
- Ez rossz hír, a rajongóknak. – vonta meg a vállát Prichilla. – Örülök, hogy találkoztunk. Érezzétek jól magatokat – fogtunk vele kezet.
- Köszönjük. – mondtuk egyszerre.
Büszkén, Ryan mellett lépkedtem a vörös szőnyegen. A fotósok kamerája folyamatosan kattogott, és a fények majd kiszúrták a szemem, de ezt lepleztem. Végig mosolyogva vonultunk. „Esetleg lehetne, egyedüli képet készíteni Mis. Szandra?!” Kérdezte valaki tőlem.
- Persze – mosolyogtam a kamerába.
Pózoltam ameddig kellett, aztán jött Ryan, és belekarolva lépkedtünk tovább. A vörös szőnyeg végén már kicsit gyorsabbra fogtuk a tempót és igyekeztünk a műsor helyszíne felé. Mindkét oldalt rajongók sikítoztak, ezért hírtelen döntés szerint adtam pár autogrammot. Ahogy beértünk, egy műsorszervező elmondta, hogy merre van a helyünk. Elindultunk, hogy le tudjunk ülni. Egészen lent a második sorba kaptunk helyet. Már messziről láttam, ahogy a nevünk fel van ragasztva a székünkre. Ismét belekaroltam Ryan-be és, hogy ne botoljak el, a lépcsőket figyeltem. Ahogy lépkedünk, lefelé meghallottam egy rég nem hallott hangot. „Na, hát. Nem hiszem el” – emeltem fel a fejem a hang felé.
- Én sem.. – motyogtam.
- Szandra Burke. Hű. Szia – jött oda.
- Ti ismeritek egymást? – nézett rám Ryan.
- Nem – hazudtam.
- Dehogynem. Taylor vagyok. Tudod, Taylor Lautner – nézett rám ráncolt homlokkal.
- Ő az a Taylor? – kérdezte Ryan.
- Dehogy. Nem ismerem, csak, mint Twilight sztár – tagadtam, s néztem Taylorra szúró pillantással. – Bocsi – húztam a fejemmel egy flegma képet. És magammal rántva Ryan-t mentünk le a helyünkre.
Éreztem magamon Taylor pillantását, de nem fordultam meg. Leültünk, és amikor leraktam a hátsóm, megnéztem ki fog a jobb oldalamon ülni, mivel Ryan a bal oldalamon foglalt helyet. Amikor megláttam a szemem majd kiesett. Kristen Stewart fog ülni mellettem. „Ez most komoly?”- kérdeztem magamba. Akkor gondolom az egész Twilight színészek erre felé fognak ülni. „Nem hiszem el, hogy ez történik” – fintorogtam a számmal. Nem mertem megnézni, hogy kik fognak még ülni ebben a sorban, de a kíváncsiság hajtott. Előrébb dőltem, hogy láthassam. Kristen mellett Robert Pattinson. Még előrébb hajoltam. Robert mellett pedig…. Taylor Lautner. Amikor megláttam, kezem a homlokomra csapódva dőltem vissza a székbe.
- Valami baj van? – kérdezte Ryan aggódóan.
- Áh, semmi – mondtam idegesen.
- Tuti?
- Aha – nyitottam tágra a szemem.
„Ez aztán lesz egy kínos este” – gondoltam. Abba bíztam, hogy a másik oldalt fognak bemenni, nem itt ahol mi ülünk. Hát öhm, úgy látszik, hogy tényleg vannak véletlenek. Amikor láttam, hogy reményeim szerint a másik oldalról fognak leülni, egy nagy sóhaj kereteiben, helyezkedtem el a székben. Nem mertem feléjük nézni, féltem, hogy összeakad a pillantásunk. Ahogy közeledtek, meghallottam a hangját is „Oh, ismét a véletlen” – éreztem, hogy engem néz, de még most sem figyeltem. Amikor lehuppant mellém Kristen, felé fordultam és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Hey – köszönt nekem.
- Szia – köszöntem vissza kissé rekedtes hangon.
Szerencsémre, nem velem kezdett el beszélgetni, hanem Roberttel, aztán hallottam, hogy Taylorral is egyeztet valamit. Nem értettem belőle semmit, csak annyit láttam, hogy sutyorognak valamit. Mindenhogy próbáltam Taylort kerülni, és sikeresen. Amikor elkezdődött a Teen Choice, bejött a műsorvezető, aki ezúttal Andy Samberg lett. Bírom a pasit, nagyon vicces. Közben, még sem tudtam megállni, hogy egyszer- kétszer oda ne nézzek Taylorra. Amikor nem figyelt, jobban végig mértem. Megállapítottam, hogy sokkal jobban néz ki, bár az a huncut mosolya még mindig megmaradt. Hallottam, hogy ki kellett gyúrnia magát a New Moon miatt, amit szemmel láthatólag is lehetett érzékelni. Egészen… kiférfiasodott. „Nem rossz” – gondoltam és egy fél mosoly jelent meg az arcomon. Észbe kapva, elhessegettem a gondolatot, és néztem tovább Andy beszédét. Szóba került a Twilight is, amit elviccelt, mi pedig jót nevettünk rajta. Az első díjat, a legjobb színésznek kategóriában fogják átadni. Aki átadja, az Emma Roberts és Zoe Saldana. Miután bemutatták a jelölteket, akik között Robert is ott volt, szerintem tuti, hogy ő nyer. Felnyitották a borítékot „És a nyertes….Robert Pattinson” – kiáltották egyszerre. Robert felállt és felénk mászott ki a sorból, felment a színpadra és átvette a díját. Elmondta a köszönő beszédét, aztán már le is lépett. Mellettem Kristen, mosolyogott nagyon és tapsolt neki. Megy pár pletyka arról, hogy ő és Rob talán járnak, de nem tudom. Talán majd ma meg tudom kérdezni. Ahogy visszaért Robert, és leült következett egy sztár fellépő, aki Sean Kingston volt.
- Khmm – krákogott mellettem Kristen. – Szia – mosolygott.
- Ömm, szia – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Nem tudom, hogy kérdezzem meg… de emlékszel még rám tavalyról? – suttogta
- Öm, te vagy Bella a Twilight sztár. Ismerlek nyugi – mondtam kedvesen.
- Hé. Nekem nem kell hazudnod. Tudom, hogy te voltál ott a meghallgatáson Taylorral. Felismerlek még. – mosolyogott.
- Oké – sütöttem le a szemem.
- Szóval, mi történt veletek? Úgy látszott, hogy jól megvagytok.
- Hosszú. És régi történet. – legyintettem a kezemmel.
- Az előbb mondta Taylor, hogy úgy csináltál mintha nem ismernéd. Miért? – faggatott.
- Nem akarom, hogy kiderüljön, hogy ő és én… ismerjük egymást. Meg amúgy is, ha annyira érdekli, miért nem ő kérdezi meg – fordítottam el a fejem.
- Hát öö, tudod, elég jó barátok lettünk. És megkért, hogy kérdezzem meg.
- Azt üzenem a nagyságosnak, hogy hagyjon békén. – húztam mindkét szemöldököm.
- Öm.. oké, rendben – fordult Taylor felé.
Az este többi részében nem társalogtam Kristennel tovább. Amikor végre eljött az a kategória díj átadása, amiben jelölt vagyok felcsillant a szemem.
- Most jön a Legjobb új előadó – suttogta Ryan.
- Igen – mosolyogtam.
A műsorvezető bemondta, hogy kik fogják átadni. „Fogadják nagy szeretettel, a Star Trek két sztárját, Chris Pine és Zachary Quinto”. Kijöttek és pár vicc kíséretében, bemutatták a jelölteket. Nagyon izgatott voltam. Nyerni akartam, de nem nagyon hittem azt, hogy nyerek mivel tényleg erős a mezőny. Amikor elővették a kis borítékot, a lábam már megállíthatatlanul járt. „És a nyertes pedig…” – Gyerünk már – motyogtam. „Szandra Burke”. Fújtam ki a levegőt. Hatalmas mosollyal indultam a színpad felé, hogy át vegyem ezt a szörfdeszka díjat. Először is, „Chris Pine adja át a díjat?” – még most esett le. Irtó jó pasi. Fellépdeltem és megölelt Chris, amire még nagyobb mosoly kerekedett ki az arcomra. Aztán átadta Zachary a díjat, én pedig büszkén átvéve mentem a mikrofonhoz.
- Wáow, köszönöm szépen – mondtam nevetve. – Hű, nem is tudom, mit mondjak. Köszönöm szépen a családomnak, Michaelnek, a barátomnak Ryannek, Lori-nak, Poby-nak, Laurennek, de főleg nektek srácok. Olyan királyok vagytok. Ti vagytok a legjobb rajongók, imádlak titeket. Köszönöm – küldtem egy puszit a tenyeremmel.
Lekísértek a színpad mögé, ahol találkozhattam végre Kate Hudsonnel és Emma Robertsel is.
- Szia. – Köszöntem Katenek.
- Oh, szia – köszönt vissza kedvesen.
- Esetleg csinálhatok egy képet veled? – kérdeztem félénken.
- Oh, persze – ölelt át.
Egy fotós csinált egy közös képet, aztán megöleltük egymást és már ment is.
„Ne, már. Mi mindenhol összefutunk?” – jött egy hang a hátamnál, ahogy aláírtam Emma Roberts díját. Megkért rá. Lassan megfordultam és meghökkenve Taylorral szembe találtam magam.
- No, lám. Miért mondtad, hogy nem ismersz? – jött közelebb.
- Már elmondtam Kristennek.
- Nem hiszem, hogy csak ennyiért.
- Höh, semmi közöd hozzá – flegmáskodtam vele.
- Most miért vagy ilyen? – kérdezte szomorú arccal.
- Mit keresel amúgy itt a színpad mögött?
- Most fogjuk bemutatni a New Moon előzetest.
- Oh, akkor én megyek is.
- Figyelj csak – jött utánam. – Nem találkozhatnánk valamikor?
- Nem – vágtam rá.
Ezzel gyors tempóba visszaszáguldottam Ryan-hez, aki egy puszit nyomva az arcomra fogadott. Az este többi részében még átadtak pár díjat, aztán jött a party, amit már vártunk. Igaz, előző este buliztunk egy jót, de semmi gond. A party előtt gyorsan hazaugrottunk átöltözni valami kényelmesebbe. Én felvettem egy kissé kivágott fehér felsőt, egy koptatott csinos farmernadrággal. A felsőt egy barna színű nyaklánccal dobtam fel. Rávettem a fekete bőrkabátomat, és felhúztam egy fekete magas sarkút. Ryan egy elegáns, de menő inget vett fel, alulra pedig egy fekete farmernadrág hozzá illő cipővel. És már indulhattunk is. A sofőr ismét elfurikázott minket a party helyszínére, ahol kirakott minket. Mikor kiszálltunk paparazzik rohamoztak le minket. Mi sietősre vettük a tempót, és nem foglalkozva a fotósokkal bementünk. Nagyon sokan voltak már bent, rengeteg ismerős arcot láttam, köztük volt Jessica Alba, aki meglepően közelített hozzám.
- Szia, Szandra – köszönt kedvesen.
- Szia, Jessica – mosolyogtam, hiszen őt is imádom és még sosem találkoztam vele. – Hadd mondjam el, hogy nagy csodálód vagyok – vigyorogtam.
- Köszönöm. Pontosan ezt akartam mondani én is – nevettük el magunkat. – Örülök, hogy láthatjuk egymást. Már régóta szerettem volna veled találkozni.
- Tényleg? – néztem ámultan.
- Igen. El akarom mondani, hogy nagyon szeretem a zenédet, és nagyon aranyos lánynak tartalak.
- Uh, hát, köszönöm. Ez nagyon kedves tőled. – néztem értetlenül.
- Örülök, hogy itt vagytok. Ja, és gratulálok. – kacsintott.
- Köszi, köszi. – Hű, ez most tényleg megtörténik velem?!
- Érezzétek jól magatokat – mosolygott mindkettőnkre.
- Te is – viszonoztam.
Amikor elment, leesett állal figyeltem.
- Most csak álmodom, vagy tényleg az egyik kedvenc színésznőmmel beszéltem az előbb? – néztem Ryan-re értetlenül.
- Nem álmodsz – kuncogott rajtam.
- Ühm, jól van akkor – csaptam össze a kezem. – Iszunk valamit? – mosolyogtam a bárpult felé.
- Csak utánad – nyújtotta ki a kezét.
Elindultam, hogy rendeljünk 1-1 koktélt. Ryan utánam tempózott. Kikértem az italunkat, amit már ide is adtak, és leültünk a barátok közé.
- Sziasztok – köszöntem.
- Heey, de jó hogy itt vagytok – ölelt meg Emma Roberts.
- Oh, vigyázz. Nem akarlak leönteni – nevetve húzódtam el tőle.
- Jaj, bocsi. Táncolunk egyet? – vigyorgott.
- Igen – kortyoltam még egy nagyot. – Ryan?
- Menj csak. Tudod, hogy nem szeretek annyira táncolni. – húzta a száját.
- Rendben – vontam meg a vállam.
Emma felé fordultam és egy bólintás után már mentünk is a parkettre. Épp az egyik kedvenc számom ment, a Sexy Chick, a nyár legütősebb dala. Imádom. Mindketten nagy rázásba kezdtünk. Odajött Emma barátja is, aki lekérte őt. Mivel nem akarom, hogy Ryan féltékenykedjen, nem fogadtam el egy pasi tánclekérését sem. De hála megláttam Miley-t aki egy közös ismerősünkkel táncikált így odamentem, és velük folytattam. Nagyon jól éreztük magunkat. Lengettük a kezünket ide-oda, megvolt a csípő mozgás is, minden. Ahogy táncoltunk, hírtelen megláttam, hogy a Twilight sztárok, közte Taylor is, épp szembe ültek. A pillantásunk ütközött, de gyorsan elfordítottam a fejem. Egyáltalán nem akartam, hogy ide jöjjön és prédikáljon, vagy ilyesmi. „Véletlenül” ismét arra fordultam és még mindig engem nézett. Mintha azt sugározná felém, hogy „gyere ide, gyere ide”. Nagyon jól nézett ki. Mintha…. húzna hozzá valami. Nem akartam tovább táncolni, ezért kimentem a mosdóba.
- Oh, szia – köszönt Kristen ahogy beléptem.
- Hello – mentem a tükörhöz.
- Jól vagy? – nézett rám aggódva
- Igen, csak… azt hiszem.. megártott a koktél. – fogtam a kezem a szám elé.
- Hánynod kell? – húzta el a száját.
- Nem, csak… mindegy. Jobb lenne, ha hazamennék.
- Taylor miatt? – szájfényezte a száját.
- Nem – kiáltottam.
- Jól van, na – forgatta a szemét.
- Ne haragudj, csak hosszú volt ez a mai nap. – sajnálkoztam.
- Semmi gond – mosolygott.
Végre kiment. Nem lehet igaz, hogy egy perc nyugtom se lehet ettől a… mindegy. Egyáltalán miért is foglalkozok vele? Miért érzem rosszul magam miatta? Nem kellene érdekelnie. Lehet a fáradtság teszi. Miért akart velem beszélni? Ez a sok kérdés válasz nélkül semmit nem ér. Haza kellene mennem. Mindjárt szólok Ryannek, hogy hazamegyek. Pihennem kell. Holnap elméletileg szabad leszek, és pihenhetek. Ettől a gondolattól a nyugodtság töltötte be a testem.
- Uh, várj csak – csapódott ki az ajtó.
- Tessék? – ugrottam meg.
- Bocsi – sajnálkozott Kristen – csak tetszenek ezek a ruhák, amiket hordasz, stylist válogatta össze? – kérdezte mosolyogva
- Hát, ami a díjátadón volt azt vele választottam. De ami most van rajtam azt én válogattam össze.
- Csak mert nem találok egy jó stylistot sem. Esetleg meg tudnád adni a telefonszámát?
- Öhm, persze. – CIB ZÁROLTAM ki a táskám
Emlékezeteim szerint, a táskámban volt egy névjegykártyája Laurennek, amit még nekem adott. Előkotortam és oda adtam Kristennek.
- Tessék – mosolyogtam.
- Oh, köszi. Hálás vagyok. Egyébként, ha tudni akarod, Taylor folyton rólad beszél – nézett rám.
- Nem érdekel – mondtam önfejűen.
- És, beszélni akar veled. – húzta félmosolyra a száját.
- Kristen. – kezdtem – már mondtam a díjátadón is. De mondd meg neki, ha akar valamit, akkor ne téged küldözgessen. Úgy tudom, hogy nem vagy a csicskása. – húztam fel a szemöldököm.
- Rendben – ment ki az ajtón. – De… - fordult vissza. – miért nem te mondod meg neki?
- Már mondtam neki. Vagy legalább is szerintem jól fejeztem ki.
- Oké – adta fel.
- Kristen – szóltam utána – ezt ne vedd sértésnek, de ez nem a te ügyed. – próbáltam kedvesen fogalmazni.
- Igaz – erőltetett egy mosolyt az arcára.
Ahogy kiment én is kimentem, és egyenest Ryan-hez indultam. Épp a barátaival nevetgéltek valamin. Komor arccal vágtattam be elé.
- Hé, kicsim, valami baj van? –nézett rám aggódva.
- Haza szeretnék menni – csuklott el a hangom.
- Mi történt? – állt fel az asztaltól.
- Csak haza akarok menni – suttogtam.
- Rendben – bólogatott. – Menj ki az autóhoz, mindjárt megyek én is – fogta meg a kezem.
- Maradhatsz, ha szeretnél.
- Nem, megyek veled – mosolygott rám.
Bólogattam, és elindultam az autó felé. Mikor kiértem még volt ott pár fotós. Nem akartam felnézni, csak már az autóban lenni. Gyorsan beültem a sötétített ablakos autóba, és vártam mikor jön már Ryan. 1 perc múlva már ő is ott ült mellettem. Végre elindultunk. A szemeim már roskadtak lefelé, de még próbáltam tartani magam. Ryan vállára tettem a fejem. Amikor hazaértünk kitápászkodtam az autóból és egyből a szobám felé vettem az irányt. Ledobtam a táskámat és bementem a fürdőbe. „Reggel majd megfürdök” – gondoltam, ahogy lerogytam a nagy kádam mellé. Úgy maradtam pár percig, aztán felálltam valahogy és átöltöztem az alvós cuccba. Mikor kimentem Ryan már aggodalmas arccal várt.
- Mi történt? Mondd már el! Mi volt az az incidens azzal a Taylorral? Honnan ismered te Kristen Stewartot? Láttam, amikor beszéltetek. – bukott ki belőle.
- Ryan… ne most – rekedtes hangon válaszoltam.

2010. június 28., hétfő

Living the Dream 4 rész

Itt az új rész:) Nyugalom, már nem sokára Taylor is aktív részese lesz a történetnek:D

Másnap reggel fejfájással ébredtem. A szemem egyszerűen nem akart kinyílni. A kezemet átraktam Ryan-hez, hogy meg tudjam ölelni, de már csak a hűlt helyét találtam. A kezemmel simítgattam ide-oda és egy cetlit találtam, egy rózsával. Próbáltam a szemem kinyitni, de amikor végre sikerült a merő homályosságot láttam. Megdörzsöltem a kezemmel és kicsit már jobban láttam. A kezembe fogtam a cetlit, amin ez állt „Ne haragudj, el kellett mennem. Nem akartalak felébreszteni. Remélem, tetszik a virág. Imádlak, Ryan”

- Hogy mindig el kell mennie – dörmögtem.

Visszatettem a fejem a párnába, és mélyen beleszagoltam a rózsába. Nem ez a kedvencem, de ezt is imádom. Így maradtam még kábé 10 percig, aztán erőt véve magamon, felkeltem és megnéztem hány óra. 11 volt még. – Oké, időben vagyok – gondoltam. Bár még nem tudom, mit veszek fel, ezért gyorsan a fürdőbe siettem, megmostam a hajam és gyorsan beszárítottam. Fél óra alatt kész lettem. Egyedül sosem szeretek menni, vásárolni, mert nem tudok akkor dönteni, ezért, mint máskor, Lauren-t hívtam.
- Lauren? – vette fel 2 csörgés után.
- Igen. Szia, valami gond van?
- Hát, ahogy vesszük. Megyek ruhát vásárolni ma estére, nem jönnél velem segíteni?
- De, persze. Mikor?
- Hát, most indulnék.
- Rendben. Bejössz értem, vagy én menjek érted?
- Megyek én.
- Rendben.
- Akkor nem sokára ott leszek.
- Oké, oké.
- Köszi, még egyszer.
- Szívesen. Szia.
- Szia.

Letettem, és már kezdtem is öltözködni. Előkaptam egy egyszerű kis fehér, barna pöttyös nyári ruhát, amit egy barna övvel dobtam fel. Elővettem egy hozzá illő barna táskát, és bele pakoltam a telefonom, pénztárcám, kocsi kulcs és egyéb dolgokat. Lementem a földszintre, ahol már szokás szerint anyukám a konyhában tevékenykedett.

- Hová mész? – szólt utánam, ahogy elkezdtem felhúzni egy szintén barnás színű nyári csizmát.
- Megyek ruhát választani ma estére Laurennel.
- Ja, rendben. Aztán szépet válasszatok – kacsintott rám anyukám.
- Oké – indultam a garázs felé.
- És vigyázz az utakon – kiabált utánam.
- Rendben – mondtam unott hangon.
Bementem a garázsba és benyomtam azt a gombot, ami a garázs ajtót nyitja. Elkezdett felfelé emelkedni. Beszálltam az autómba, és beindítottam. Lassan kitolattam és már indultam is Lauren-ért. Szerencsére Lauren a belvárosba lakik, ezért nem kell kimennem a város másik felére. Mikor odaértem dudáltam egyet és ő már jött is kifelé.
- Szia.
- Szia – köszönt lihegve. – Hű, úgy látom, nem lenne rám szükséged. Nagyon tetszik ez a szerelésed. – nézett végig rajtam. – Főleg ez a kis ruha. Nagyon ötletes. – áradozott.
- Köszi, Lauren – nevettem el magam.
- Na, hová menjünk? Milyen márkában szeretnél?
- Igazából nem tudom, talán először nézzük meg a Mayo-ba. Aztán majd megyünk tovább a boltokon, ha nem találjuk meg.
- Rendben. – értett egyet.
Bekapcsoltam a rádiót, és már nem nagy meglepetésként épp az egyik dalom ment. Laurennel mikor meghallottuk, egymásra néztünk és mindketten elkezdtünk nevetni.
- Egyébként jó volt a buli tegnap? – nézett rám.
- Igen, nagyon jó volt – hatalmas mosollyal mondtam. – Miért kellett elmenned? – húztam össze a homlokom.
- Egy sürgős ruha vészhelyzetem volt. Az egyik ügyfelemnek kellett sürgősen egy ruha.
- Áh, értem. Kár, hogy nem voltál.
- Majd bepótoljuk.
- Éés, egyébként, hogy állsz a pasikkal? – néztem rá.
Nem igazán szoktunk ilyenekről beszélgetni, de most valahogy kibukott belőlem.
- Hát ez kicsit zűrös. Mielőtt ide jöttem volna, Seattle-ben volt egy pasim, akivel szakítanom kellett a távolság miatt.
- Ismerős – dörmögtem magamnak.
- És, pár hónapja csak úgy becsöngetett nálam egy csokor virággal és csokival. Én meg csak néztem, hogy mit keres itt. Aztán elmondta, hogy ide fog költözni és talán újra megpróbálhatnánk. Én persze örültem, de a munkám nem engedte, hogy benne legyek egy kapcsolatban. Ezért csak randizgattunk meg össze-összejárkáltunk. De nem volt olyan komoly. Aztán 2 héttel ezelőtt azt mondta, hogy talán jobb lenne ezt a dolgot úgy hagyni és inkább élnénk a saját kis életünket. Egyet értettem vele, meg minden. De másnap, amikor mentem futni, megláttam, hogy egy lánnyal reggelizik én pedig totál féltékeny lettem. – magyarázta. – És hírtelen nem tudtam mit csináljak, érted?
- Ühüm – bólintottam.
- Úgy, hogy csak futottam tovább és próbáltam nem rá gondolni. Aztán pár nappal később elmentem bulizni a barátnőimmel, és egész véletlenül ő is ott volt. Mikor megláttam haza akartam menni, de a barátaim nem hagyták. Ezért úgy döntöttem, hogy nem érdekel és csak azért is jól fogom magam érezni. Táncolgattunk meg iszogattunk, aztán odajött hozzánk és felkért táncolni. Nem akartam illetlen lenni, ezért mentem vele. Táncolgattunk meg minden jó volt addig, amíg nem kezdett el simulgatni hozzám. Aztán jött egy lassú szám, amit szintén végig táncoltunk, csak közben tudod…..éreztem ezt a szenvedélyt közöttünk. Nem tudom, hogy benne vagy-e már ebben a dologban? – nézett rám szomorú arccal.
- Igen. – próbáltam együtt érezni vele.
- Szóval igen, és olyanokat suttogott a fülembe, hogy „ő velem akar lenni” meg, hogy „nem akar elveszíteni”. Nem tudtam, hogy higgyek-e neki, de végül elhittem. Ott a parketten elcsattant egy csók Aztán még több, és ezek egyre szenvedélyesebbek és vágyfelkeltőbbek lettek. Aztán le akart velem lépni. Felmentünk a szobájára aztán … gondolom, kitalálod mi jött.
- Igen. És ebben mi olyan rossz?
- Most jön a lényeg. Azóta fel sem hív. Ha találkozunk, nem néz rám, és nem tudom miért. Hozzám sem szól, semmi.
- Miért nem beszéled meg vele?
- Nem tudom, mert félek.
- Még is mitől? Csak nem fogja a fejed leharapni. – kuncogtam el magam.
- Attól félek, hogy fájdalmat fog okozni. Vagy, hogy megint azt mondja, hogy szakítsunk. Nem tudom – hajtotta le a fejét.
- Minden rendben lesz –tettem a kezét a vállára.
- Na, ezt most jól esett elmondani – mosolygott rám. – Tudod, a korodhoz képest elég érett vagy.
- Óh, köszi – lepődtem meg.
- Ritka az ilyen lány. Szerencsések a szüleid, hogy ilyen lányuk lehet.
- Ne már Lauren. Még elpirulok – viccelődtem.
- Na és akkor, mi van veled és Ryannel?
- Jól megvagyunk.
- Ennyi? Semmi zűr? Pedig olyan kevésszer találkoztok.
- Igen, sajnos. De persze mi is szoktunk összekapni, aztán pedig kibékülünk. De elvagyunk.
- Az jó. Végül is. Ő az első fiúd? Vagy már volt?
- Igen, volt már előtte 2.
- Hű, akkor te korán kezdted. És kik azok? – húzogatta a szemöldökét.
- Az egyiket Joenak, a másikat pedig Taylornak hívják – nevettem.
- Biztos rendes srácok. Aranyos nevük van. – mosolygott.
- Hát….igen – fintorodtam el.
- Vagy nem?
- Hát röviden fogalmazva, az egyik egy elmebeteg a másik pedig egy szívtelen dög.
- Huh. – ámult el.
- Ja. – kuncogtam.
- Á itt vagyunk – rikkantott fel.
Leállítottam a motort, és kiszálltunk. Ahogy lenyomtam a gombot, ami zárja az autókat, már is három fotós jelent meg előttünk.
- Szia, Szandra – mondta az egyik fotós.
- Helló – köszöntem vissza,
- Elmondanád ki ez az ifjú hölgy veled? – kérdezte diszkréten.
- A stylist-om – mosolyogtam rá.
- Úgy hallottuk, hogy te és Chace Crawford randiztok?
- Micsoda? – bukott ki belőlem egy nevetés. – Nem randizunk, nem is ismerem. Őrület miket találnak ki – dörmögtem.
Lauren mellettem csak csóválta a fejét. Én pedig a szemem forgattam. „Köszi, Szandra” hallottam a fotósoktól ahogy beléptem a boltba. Körülnéztem és senki sem volt bent csak az eladó.
- Jó napot. Miben segíthetek? – jött oda hozzánk.
- Helló, Szandra Burke vagy ő pedig Lauren a stylistom. Ma este lesz egy jelenésem, arra kellene egy elegáns és a személyiségemhez illő ruha. – fogtam vele kezet.
- Rendben. Hozok párat, amit felpróbálhat – ment a ruhák közé.
- Köszönöm. – ültünk le, amíg várunk.
- Nem is lenne már rám szükséged – kuncogott mellettem Lauren.
- Dehogy is nem. – ellenkeztem.
1 perc múlva már jött is az eladónő 2 db ruhával.
- Parancsolj – adta ide az elsőt. – Ott az öltözőfülke.
- Köszönöm – indultam befelé.
Felakasztottam az akasztóra a ruhát. Nagyon kis nyárias darab volt, sárga színű nem épp az én ízlésem, de azért felpróbálom. Elkezdtem vetkőzni, és felhúztam magamra a kapott ruhát. Megnéztem magam az ottani keskeny tükörbe, de nem nyerte el a tetszésemet még most sem. Lauren véleményére is kíváncsi vagyok, ezért lassan elhúztam a függönyt és kilépdeltem Lauren elé. Amikor meglátott nagy szemekkel bámult rám.
- Hát nem az igazi – jött közelebb.
- Nekem se jön be – értettem vele egyet.
- Hát akkor nézzük a következőt – mosolyogott és ült vissza a helyére.
Az eladó ideadta a következő ruhát ami, egy piros elegáns pánt nélküli ruha volt. Tetszett. Visszamentem a fülkébe, lehúztam magamról a sárga ruhát, és felvettem a pirosat. A tükörbe ismét belenéztem és örömmel láttam, hogy jól áll és tetszik is, de azért még mindig nem az igazi. Ellépkedtem Lauren-ig, aki bólogatva mért fel.
- Nem rossz. De szerintem találunk ettől jobbat is.
- Nekem tetszik. – nézegettem magam a tükörbe. – De nézegessünk tovább.
- Oké. Menj és vedd le, addig keresgélek neked.
- Rendben – mentem vissza.
Levettem magamról a ruhát, és visszavettem azt, amiben voltam. Kivittem az eladónak mindkét ruhát ő pedig a helyükre akasztotta. Lauren nézelődött a ruhák közt, de arcáról leolvasva nem sok jót jósoltam. Odamentem hozzá.
- Na?
- Semmi jó – suttogta. – Most nem valami jó itt a kollekció.
- Akkor menjünk tovább.
- Szerintem is.
Megköszöntük az eladó segítségét és elsétáltunk a Dolce & Gabbana boltba. Ahogy beléptünk itt is olyan kedvességgel fogadtak, mint az előzőben. Elmondtam, hogy milyen ruhát szeretnék és már hoztak is pár darabot. Lauren ismét leült egy székre és várta, hogy felpróbáljam az elsőt. Itt vagányabb cuccok vannak, úgy, hogy bízom abban, hogy itt találok egy jót. Felvettem az elsőt, ami nem aratott túl sok sikert. Visszaadtam az eladónak, aki már adta a következő darabot. Ahogy ránéztem már is nagyon tetszett. Ilyen sötétkékes-zöldes színű ruha. Felpróbáltam és mikor megláttam magam a tükörbe csak annyit mondtam „Imádom”. Örömmel húztam ki a függönyt és mentem oda Laurenhez. Meglátott és az ő arcára is nagy mosoly kerekedett.
- Na, ez lesz az – nyugodtam meg.
- Egyszerűen imádom.
- Nekem is nagyon tetszik – igazgatta rajtam. – És ehhez menne, mondjuk egy hosszú szárú, fekete, magas sarkú, nyári csizma. És az a fekete bőrkabát, amit annyira szeretsz.
- Vagány. – mosolyogtam.
- Naná.
- Azt hiszem, ezt kérjük – néztem rá Laurenre.
- Igen – értett egyet
O formára nyitva a számat örömmel telve mentem vissza az öltözőbe levenni. Felöltöztem és elmentem a pulthoz, ahol a ruhát becsomagolják. Kifizettem és megköszöntük a ruhát, aztán mint a vihar, mentünk vissza az autóhoz.
- Úgy örülök, hogy meg van a ruhám. Hány óra? – csaptam a homlokomra.
- Nyugalom, fél kettő van. Van még időd. Úgy emlékszem, hogy a fodrász 4-re jön.
- Igen. Előtte el szeretnék menni, edzeni.
- Így is csini vagy – mosolygott.
- Köszi. De formába kell tartanom magam.
- Te mindig hajszolod magad. Pihenj egy kicsit.
- Ráérek még pihenni. Teli vagyok energiával – nevettem.
- Te tudod – húzta meg a vállát.
Hazavittem és utána siettem hazafelé. Leparkoltam a házunk előtt és bementem. Letettem a táskámat az előtérbe és felszaladtam a szobámba átöltözni valami sportosabba. Magamra kaptam egy kék toppot, rá pedig egy szürke atlétát. Alulra pedig egy sötétkék melegítőt, kék csíkkal az oldalán. Végül egy puma cipőt húztam fel. Lementem és kivettem a hűtőből egy palack vizet, felkaptam a táskámat és már mentem is. Elfurikáztam a tőlünk nem messze lévő edzőterembe és 1 órán át edzettem. Fél 4-kor összepakoltam, és kijöttem. Ahogy mentem hallottam, hogy fényképezők kattognak, de nem érdekelt. Siettem, hogy a fodrász előtt hazaérjek, és még legyen időm letusolni. 10 perc alatt hazaértem. Beálltam a garázsba, és mint akit rakétából lőttek ki, viharoztam fel a szobámba. Lekapkodtam magamról a ruhákat és beálltam a tus alá. Lezuhanyoztam és felkaptam magamra egy rózsaszín melegítő szettet. Lementem a konyhába és pont akkor csöngettek. – Hátborzongatóan pontos vagyok – gondoltam magamról ámultan.
- Kinyitom – kiáltottam.
Kinyitottam és már várva, megérkezett Poby. Megöleltem és felmentünk a szobámba. Mielőtt felmentünk volna, anyukámnak megemlítettem, hogy ha megérkezik Lori akkor küldje fel hozzám. Amikor felértünk előhúztam egy széket és ráültem. Poby kivette a fodrászos dolgait.
- Nos, milyenre gondoltál?
- Nem igazán tudom – húztam el a szám. – Rád bízom.
- Milyen ruha lesz rajtad?
- Megmutatom – álltam fel a székről.
Kihoztam a gardróbomból és megmutattam neki.
- Ühüm, csinos – kacsintott rám. – Szerintem ehhez a ruhához, így természetesen kellene hagyni a hajad. Csak igazgatok rajta néhányat, hogy azért még se legyen szétszóródva. Rendben?
- Persze – tettem le az ágyra a ruhát.
- Na, gyere- ültetett le a székre.
Elkezdte hajvasalóval egyengetni a tincseimet, aztán még egy szárítás és kész is volt.
- Kész. – mondta büszkén Poby.
Elbaktattam a tükörig és elégedetten figyeltem az egyenletesen hullámos hajamat.
- Köszi Poby drága.
- Szívesen – mosolygott rám. – Aztán vidd el azt a díjat.
- Ssz, megpróbálom – sziszegtem. – Még csak fél 5 – tátottam a számat – Mit csinálok én fél6-ig?
- Pihensz, mondjuk? Nem lenne rossz ötlet.
- Miért mondja mindenki azt, hogy pihenjek? Teli vagyok energiával.
- Csak úgy látjuk, hogy hajszolod magad. Pihenned is kell azért.
- Pihenek én este – nevettem.
- Ahogy érzed – húzta meg ő is a vállát.
- De lehet, még is kicsit lefekszek.
- Te tudod. De most megyek. Várnak.
- Rendben. – nyitottam ki az ajtót.
Lekísértem a lépcsőig, majd ott megöleltük egymást és már el is ment.
- Szép lett a hajad – szólalt meg anyukám.
- Köszi, nekem is tetszik. Felmegyek, ha jön Lori küld fel.
- Oké.
Felmentem és épp a táskámban csörgött a telefon. Kiszedtem és felvedtem.
- Szia, Michael.
- Szia, édeském. Csak érdeklődök, hogy minden rendben van-e?
- Igen, minden.
- Rendben, akkor a sofőr ott lesz 7-re.
- Oké. Esetleg valami új program, amiről tudnom kell?
- Nem, semmi. Most kicsit kikapcsolódhatsz. Tudod, hogy szólok, ha menned kell.
- Igen – mosolyogtam.
- Érezd jól magad, és hozd el a díjat.
- Remélem, meglesz. Köszi. Szia.
- Szia.
Még 5 óra sem volt, ezért Poby és Lauren tanácsát megfogadva kicsit ledőltem az ágyra. Eddig nem is éreztem, hogy fáradt vagyok. Ahogy lefektettem a fejem, már éreztem, hogy a szemem csukódik lefelé. – Nem alszunk, nem alszunk – mondogattam magamnak. Bekapcsoltam a tv-t, hátha az segít.
******
- Kicsim, keljél. Itt van Lori – szólongatott anyukám.
- Tessék? Mi? Elaludtam? Jaj, ne már – ugrottam fel.
- Nyugi, nyugi. – paskolta a vállam anyu.
- Szia Lori – csak most vettem észre, hogy az ajtóban áll.
- Szia – mosolygott. – Akkor kezdhetem? – mutatott a székre.
- Igen – ültem le kissé csipás szemekkel.
- Milyen színű ruhában leszel?
- Ott van – mutattam a ruha felé.
- Szép, csini. Akkor egy hozzá illő sminket.
- Rád bízom.
20 percig dolgozott rajta. És megérte az idő. Amikor belenéztem a tükörbe nagyon tetszett amit láttam.
- Köszi Lori. Te vagy a legjobb – hálálkodtam.
- Ezért vagyok – szedte össze a smink cuccait.
- Imádom. – kuncogtam.
- Örülök, hogy tetszik. Na de most már megyek- Nyitotta az ajtót.
- Kikísérlek.
Lorit is lekísérve megöleltem az ajtónál.
- Érezd jól magad – még mondta, hogy beült az autójába.
- Köszi. Szia – intettem neki.
Becsuktam az ajtót, és felmentem a szüleim szobájába.
- Anyu?
- Igen, itt vagyok.
- Segítenél felvenni a ruhám? – kukkantottam be az ajtón.
- Persze, megyek.
Bementem a szobámba, és már jött utánam anyukám is. Levettem a melegítőt, és belebújtam a ruhámba. A gardróbból elővettem a hosszított, fekete magas sarkú, nyári csizmámat, és a fekete bőrkabátomat és felvettem.
- Na, milyen vagyok? – néztem anyukámra.
- Döglesztő – ámuldozott.
- Ryannek tetszeni fog? – kérdeztem elhúzott szájjal.
- Kicsim, ha ez nem tetszik neki, akkor semmi sem fog. – viccelődött.
Amire én is eleresztettem egy kuncogást.
- Tényleg. Nincs még itt? Reggel óta nem hallottam róla. – aggódtam.
- Szerintem mindjárt itt lesz –nézett anyu az órájára.
- Majd lent megvárom.
- Rendben. – kísért le.
Fél óra várakozás után, betoppant Ryan is.
- Hát te merre jártál? – kérdeztem ráncolt homlokkal.
- Dolgozni voltam.
- Tudják, hogy ma Teen Choice-ra mész, és még most is behívnak. Ilyet …. – húztam el a szám.
- Húh, egyébként dögös vagy – nézett végig.
- Öhm..köszi – húztam ki magam.
- Mikor indulunk?
- 7-kor.
- Oké. – ült le mellém.
- Mi az? – fürkésztem az arcát.
- Hát… csak.. olyan szép vagy.
- Oh – pirultam el. – Nem kell itt bókolni, még a végén pirosító sem kell. – nevettem el magam.
- Akkor is – nevetett velem.
Amíg nem jött a sofőr, addig beszélgettünk. Elmeséltük egymásnak a napját, és jókat recsegtünk egymáson. Aztán 7 előtt 2 perccel megérkezett a sofőr is.
- Indulhatunk? – kérdezte tőlünk.
- Igen – vágtam rá.
Ryannel beszálltunk az autóba és elindultunk. Nem sokat beszéltünk az úton. Én most ahhoz túl izgatott vagyok…

2010. június 26., szombat

Living the Dream 3 rész

- Hűűű – néztem körbe a csodásan feldíszített teremre.
- Na, tetszik? – nézett rám Michael.
- Szóhoz se jutok – fogtam a tenyerem a számhoz. – De főleg azért tetszik, mert a bowling terembe van.
- Hát, tudom, hogy szeretsz bowlingozni ezért külön kértem, hogy itt rendezzék meg.
- Hát, Michael. Imádlak – csak ennyit tudtam kibökni.
Csak ámultan néztem körbe a tömegen.
- Szandra, már csak te hiányoztál. Végre, hogy itt vagy. – ölelt meg Missy.
- Szia – mosolyogtam rá.
- Gyere, már mindenki vár rád – húzott maga után.
Mivel volt pár disney-s barátom is, őket is meghívtam és örömmel láttam, hogy mindegyikőjük el tudott jönni.
- Emily, Miley. Sziasztok – öleltem meg a Hannah Montana sztárját, és a legjobb barátnőjét.
- Szia. Istenem, annyira király volt a műsor – lelkendezett Miley.
- Oh, köszönöm. Kolléga – nevettük el magunkat. – Örülök, hogy el tudtatok jönni. Egyetek, igyatok. Érezzétek jól magatokat. – fogtam meg egy pohár alkoholmentes koktélt.
- Készíthetek egy fotót? – jött oda a fotós.
- Persze – mondtuk egyszerre, és öleltük át egymás derekát.
- Kösz lányok – mondta a fotós, amire mindhárman egy mosollyal válaszoltunk.
- De most, ha nem haragszotok, megyek, üdvözlöm a többieket.
- Persze, menj csak – mondta mosolyogva Emily.
Mentem tovább és megláttam, a szintén Disney-s sztárok közül lévő Aly és Aj Michalkát.
- Sziasztok, csajok – mentem oda hozzájuk – De jó, hogy el tudtatok jönni.
- Szia – öleltek meg. – Szívesen jöttünk. Egyébként gratulálunk, nagyon szuper volt a koncert.
- Köszi, örülök, ha tetszett. Öhm.. – néztem körbe – Mindjárt lesz egy kisebb bowling párbaj. Van kedvetek beszállni?! – mosolyogtam rájuk.
- Persze, jól hangzik – mondták egyszerre.
- Rendben, majd szólok akkor – mentem tovább.
Ahogy kimondtam az utolsó szót, megpillantottam a kedvenc színésznőmet Ashley Tisdale-t. Szerintem nem kell bemutatnom. Híres a High School Musical Sharpey-éről. Énekel, táncol, színészkedik. Imádom őt.
- Ashleeyy – öleltem meg szorosan.
- Sziaaa – csiripelte örömmel teli.
- Olyan jó, hogy látlak és, hogy itt vagy.
- Én is örülök, hogy itt lehetek. – bújt ki az ölelésemből. – Jól éreztem magam a koncerten, nagyon jó volt. – hallottam tőle, a már ma ezerszer elhangzott mondatot. De persze nagyon jól esett.
- Köszönöm. – mosolyogtam fülig érő mosollyal.
- Na, úgy hallottam, hogy lesz itt valami bowling párbaj – húzogatta a szemöldökét. – Olyan versenyezhetnékem van.
- Hmm, jól hallottad. Remélem, velem leszel.
- Abszolúte. – húzta ki magát.
- Rendben. – mentem tovább nevetve.
Végre a terem végében megpillantottam a szüleimet és Ryant. Gyorsan oda baktattam és még egyszer megöleltem őket.
- Megyünk táncolni? – kérdezte Ryan.
- Mindjárt bowlingozunk, úgy hogy majd később – mosolyogtam rá.
- Oké – nézett a bowling pályára.
- Akkor megyek is felveszem a cipőt.
- Hé, hé, hé – szólt utánam Ryan.
- Mi az? – néztem rá értetlenül.
- Csak nem gondolod, hogy én nem játszok?
- Öhm, nem tudom. De akarsz velem lenni?
- Hmm, jobb ötletem van. Mi lenne, ha lányok fiúk ellen, huh? – húzogatta a szemöldökét
- Rendben – mondtam felemelt fejjel. – De készüljetek a vereségre – mentem el előtte délcegen.
- Oh, meglátjuk.
Elmentem a pulthoz és felvettem a megfelelő cipőt a lábamra, aztán összehívtam a barátnőimet, akik akartak játszani. Visszamentünk a pályára, és elkezdtük a játékot. A srácok is ott voltak már Ryannal együtt, én pedig egy huncut mosolyt bevetve a fiúknál, mi kezdhettünk. Az első én lehettem. Felvettem egy számomra jó tömegű golyót és eldobtam…
- Tarolás – kiáltottam, amikor mindegyik bábu felborult.
- Csak mázli – szólt be Mike, Ryan egyik haverja.
- Hah – nyújtottam ki rá a nyelvem.
És ez így ment addig, amíg a legvégén mi, csajok, nem csak a bábukat taroltuk le, hanem a pasikat is.
- Jól van, nyertetek – ismerte el Ryan, ahogy leültünk.
Nézelődtünk, hogy a többiek jól érzik-e magukat..
- Na, mi lesz jöttök már táncolni? – lépett elénk Missy. – Mindenki ott van, gyerünk már rázzuk fel a bulit. – ugrándozott izgatottan.
- Megyünk? – néztem Ryan-re.
- Hát, most nincs kedvem, de te menj csak – mosolygott.
- Oké. – álltam fel.
Missy elkapta a kezem és elkezdett húzni a tánctérre. Ahogy a tömegbe léptünk elengedte a kezem, én pedig a szabad kacsóimat felemelve lengettem ide-oda. A lábaimba már éreztem a ritmust. A parkett közepére érve, mindketten elkezdtünk táncolni. A fiú barátaim párszor lekértek, de aztán visszamentem Missy-hez. Nagyon jól éreztük magunkat. Csak ritkán ültem le 1-1 italra, hogy azért ne száradjak ki. Aztán mikor már kezdett üresedni a helység, olyan hajnal 3 körül, én is úgy döntöttem, hogy ideje hazabaktatni. Holnap még jelenésem is lesz. Elbúcsúzva a maradék vendégektől és Ryan-t összeszedve, kimentünk az autóhoz és hazavittek minket. A szüleim már régen hazamentek, mert tudják, hogy tudok magamra vigyázni meg ott van Tom is és persze Ryan. Amikor hazaértünk, Ryannal együtt bementem a házba és végre megint éreztem azt a finom édes otthon illatot, ami már annyira hiányzott.
- Otthon édes otthon – motyogtam.
- Jó újra itthon lenni, igaz? – fogta meg a kezem.
- Igen – súgtam. – Nagyon.
Együtt indultunk fel a szobámba. Ahogy felértünk és elértem az ágyamig, a lábam kocsonyaként remegve rogytak össze én, pedig mint egy oszlop dőltem el az ágyon.
- Nincs kedvem fürödni. Fáradt vagyok – halkan, motyogva mondtam.
- Majd megfürdesz reggel – simogatta meg Ryan a hátam.
- De kellene fürödnöm – súgtam neki.
Ryan pedig csak kuncogott rajtam.
- Ne nevess – kuncogtam vele együtt.
- Akkor menj – feküdt mellém.
- Rendben – rekedt hangon válaszoltam.
Feltápászkodtam az ágyról és nem zavartatva magam, levettem a felsőmet, aztán bementem a fürdőbe és beálltam a zuhany alá. Mivel tényleg fáradt voltam, ezért gyorsan megfürödtem és úgy gondoltam, hogy majd reggel megmosom a hajam. Kiszálltam a zuhanyzóból és magamra kapva egy hosszú, rám nagy felsőt és egy bugyit, bebújtam az ágyba. Ryan épp az ágy szélén ült és kapcsolgatta a tv-t.
- Mehetek? – kérdezte mosolyogva.
- Aha – válaszoltam fáradtan.
- Azért megvársz? – jött közelebb.
- Megpróbálom – motyogtam.
- Oké – suttogta.
Még láttam, hogy bemegy a fürdőbe. Aztán, mint akit elvágtak. A szemem lecsukódott és már csak annyit éreztem, hogy valaki átölel, aki nem lehet más, mint Ryan…

2010. június 24., csütörtök

Living the Dream 2 rész

Meghallottam azt a jelző hangot, ami jelzi a műsor kezdődését. Joe volt mellettem az egyik főbb statiszta, aki nagy segítség volt a hangzásnál. Megfogta a karom és beállított egy dobozszerű valamibe, ami fel fog vinni a magasba, aztán ott a levegőbe kezdek majd énekelni, közben pedig jövök lefelé.
- Itt a füldugó – adta a kezembe.
- Köszi – vettem el.
Beletettem mindkét fülembe. Muszáj, mert nem szeretném, ha a hallásom sérülne. Azért szerintem mindenki tudja, hogy milyen nagy hangzás van egy nagy koncerten élő zenekarral.
- Kész vagy? Mehet? – kérdezte Joe, ahogy jó helyre álltam.
- Igen – bólintottam.
Arrébb lépett, és már éreztem is hogy kezdek emelkedni.
- Fogózkodj. – hallottam még tőle.
Megfogtam a mellettem lévő csövet, hogy ne essek el. Már megszoktam, de biztos, ami biztos. Elkezdődött a zene is, amit kétségtelenül jól hallottam. Amikor megálltam a levegőbe, már el is kellett kezdenem az éneklést….
Ahogy leértem és felemelkedett előttem az a „doboz”, ismét megcsodálhattam a drága rajongókat, akik torkuk szakadtából sikítoztak. Elkezdtem a táncosokkal együtt mozogni, és közben a nézőkkel is kommunikálni. Mikor vége lett a dalnak, már kezdtük is a következőt, ami a „Life what you love” címet kapta. Egy igazi pörgős szám. Bár az ilyen nagy koncerteken amúgy sem szeretek sok lassú dalt énekelni, mert lelombozhat minket, főleg ha szomorú. De ne értsetek félre, imádom a lassú és romantikus dalokat, és az ilyenekből is írtam jó párat. De úgy gondolom, hogy egy ilyen nagy bulihoz nem nagyon illik. Azért nem árt 1-2 sem. Ennél a dalnál már kicsit közelebb merészkedtem a közönséghez, akik tombolva nyújtózkodtak utánam. Mosolyogva figyeltem őket, és hajolgattam feléjük. Nagyon szenvedélyesen rajonganak értem, amit sokszor nem is értek miért, de én akkor is hálás vagyok. Minden koncerten, kicsit félek a kezemet közéjük ereszteni akár egy percre is, mert talán le is húzhatnak, és ki tudja mi lesz velem. Bár még sosem fordult elő, és a testőrök is ott vannak, ha kellenek. Most is, mint máskor azért még is kockáztatok és megfogom a kezüket pár másodpercig. Miután sikeresen nem estem le a színpadról, és a dalnak is vége volt, kifújva mentem vissza a mikrofon állványomhoz.
- Köszönöm – mondta bele a mikrofonba, a levegőt kifújva.
Éreztem, hogy már szárad a torkom ezért a színpad elején nekem hagyott vízből kortyoltam párat, és már kezdtük is a következőt.
A negyedik dal után úgy gondoltam, ideje egy kicsit a közönséggel beszélgetni. Ezért közelebb mentem hozzájuk.
- Na, jól érzitek magatokat? – kiáltottam bele a mikrofonba.
A közönség pedig sikítozással válaszolt, amiből semmit nem értettem. De ebből levágtam, hogy jól érzik magukat.
- Jöhet a következő dal? – tártam szét a kezem.
Felmentem a zongorához és leültem. Ujjaimat a megfelelő billentyűkre helyeztem és elkezdtem a dalt..
- Ha történt már veletek olyan….. hogy csak úgy elhagytak….. vagy megbántottak. És ez…. nagyon fájt….. az nyújtsa fel a kezét. – mondtam el szünetekkel s néztem, ahogy rengetegen nyújtják a kezüket. Azt, hiszem, ebből lejött nektek, hogy ezt a dalt Taylorról írtam, amikor itt hagyott, és aminek az a címe, hogy „Just go”. Az első lassú dal a koncerten. Ennél a dalnál, amikor hallom, ahogy velem éneklik, mindig úgy érzem, hogy megértenek engem, és nem én vagyok az egyedüli, aki így járt. Persze, most itt van nekem Ryan, de amikor játszom a zongoránál ülve és éneklem, teljesen átérzem azokat az érzéseket, amiket akkor éreztem. Aztán majd elmúlik. Mát túlléptem rajta, ezért könnyek nélkül is megy. De sokszor, amikor lenézek a rajongókra, látom, ahogy könnyekkel küszködve próbálják visszatartani a kitörő könnycsatornájukat. Olyankor engem is elöntenek az érzések, de visszatartom és folytatom. Ryannek sosem mondtam el, azt, hogy Taylor Lautner az ex pasim. Csak annyit mondtam neki, hogy Taylor és kész, pedig néha ha szóba jön, megkérdezi, hogy milyen Taylor?! De én ügyesen mindig témát váltok. Nem meséltem olyan sok mindent róla, csak még annyit tud, hogy elköltöztek és azért kellett szakítani. Nem akarom vele megosztani, hogy mennyire szerettem, pedig illene. Majd talán egyszer.
A dal végét befejező utolsó mollt leütve, felálltam a zongora mögül, és amikor lekapcsolták a fényeket, pár másodperces szünetet színlelve, leszaladtam a lépcsőről a színpad alatti öltözőmbe, hogy ez alatt a színlelt szünet alatt, át tudjak öltözni. Miután 20 másodperc alatt sikerült, visszamentem és már kezdtük is a következő dallal…
Az egész koncert csodásul sikerült. Sokszor néztem a barátaimra, akik szintén a nézői sorok közt álltak, és a szüleimre is, akik büszkeséget mutatva tapsoltak nekem. A rajongókhoz a dalok alatt többször közelebb mentem, és ajándékokat dobáltak fel nekem, amiknek nagyon örültem. Jól esik, hogy ennyire szeretik azt, amit csinálok. A 2 órás műsor után, elbúcsúzva a rajongóktól, lementem a színpadról, és széttárt kézzel szinte rám ugorva öleltek át az embereim.
- Tökéletes, tökéletes – harsogtam.
Miután kimásztam a statiszták és a táncosok öleléséből, el akartam indulni az öltözőmbe, de Joe is elkapott és átölelt, a kezembe pedig egy törölközőt és egy üveg vizet nyomott.
- Nagyon jó volt – mosolygott rám.
- Köszi. – néztem rá hálásan, hogy ide hozta a szükséges dolgaimat.
Rá néztem a woki toki-ára és mintha a gondolataimban olvasna, mosolyogva bólintott egyet.
- Csak nyugodtan.
- Köszi – mondtam neki. – Köszi, srácok, mindenkinek a munkáját, nagyon hálás vagyok. Imádlak titeket – jöttek a szavak a számból, amit szívemből mondtam nekik.
Kiengedett az ajtón és már igyekeztem is az előcsarnokba ahol már a családom várt.
- Büszkék vagyunk rád – ölelt meg apukám, amit anyu ölelése váltott fel.
- Az én húgom – jött oda hozzám Nick.
- Nick!!! – szaladtam átölelni. – Hát te? Hogy, hogy itt? – ámuldoztam az örömtől.
- Hát, most egy ideig itthon leszek.
- És én, hogy, hogy nem tudok erről? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Nem akartalak zavarni. Túl elfoglalt vagy mostanában – kacsintott rám.
- Hát, szántam volna rád azért időt – mosolyogtam.
- Szandraa – szaladt oda hozzánk Stella. – Én vagyok a legnagyobb rajongód – vettem fel az ölembe, ő pedig szorosan ölelt át.
- Ne már – néztem Stellára. – Még mindig a nővéred vagyok – simogattam meg a fejét.
- És? Akkor is imádlak!
- Én is. De nem kapok levegőt – sziszegtem.
Majd letettem az ölemből.
- Engem már meg se ismersz? – hallottam a hátam mögött jövő hangot.
- Jajj, Ryan – nevettem el magam.
- Nagyon jó voltál – ölelt meg
- Köszönöm – adtam neki egy puszit. – De most ha nem baj, megyek és átöltözök – húztam fel a vállam.
- Menj csak. A partyn találkozunk. – mondta Ryan, és Nick.
- Oké.
Kifordultam az ajtón és végre a célzott helyre beértem. Senki sem volt bent, így kifújva a levegőt kezdtem el magamról lekapkodni a ruhákat. Laurennek hála, már ki volt készítve az a szett, amit fel fogok venni a bulira. Egy kis levelecskét találtam a vállfára akasztva.
„Nagyon jó volt a műsor, mint mindig. Remélem, tetszik a szett, amit kiválasztottam neked. Érezd jól magad a bulin, nekem sajnos le kellett lépnem. Hívj, ha kellek. Lauren”
Imádom Laurent, de ezt már említettem. Imádtam, ami ki volt készítve. Mivel nem valami nagy buliról van szó, csak az ismerősök, a barátok és természetesen a családom lesz ott. Nem akartam nagyon kiöltözni, és ennek megfelelően készítette ki a ruháimat. Belebújtam, és még a tükörbe megigazítottam magam kicsit, aztán kinyitottam az ajtót és már mentem is kifelé. Közben csatlakozott hozzám Tom és Michael is. Ahogy kinyílt az ajtó, ismét paparazzik hada várta, hogy lekaphasson. Jó kedvem volt, ezért most kicsit pózolgattam nekik, hogy ne mondják rám azt, hogy milyen kis mogorva vagyok. Kérdezgették, hogy milyen volt a műsor, amire csak annyit feleltem, hogy „Nagyon élveztem, mint mindig” és egy mosolyt odabandzsítottam nekik. Egy másik fotós, aki előttem állt szembe, kérdezte még, hogy milyen a kapcsolatom Ryannel, amire szintén egy rövid válasszal elintéztem „Olyan mint másoknak”. Általában válaszolok az ilyen kérdésekre, mert ha nem teszem, akkor valószínűleg ismét elindulnak a pletykák, hogy talán szakítottunk vagy mi van velünk? Tudom ez a mi magánéletünk, de én nem szeretem, ha hamis állításokat állítanak rólunk. Tom elkísért a Bmw X5-ös autómhoz, amit sofőr vezet. Ezt az autót csak olyankor használom, amikor vinni kell valahová. Nem nagyon szeretem a puccos limuzinokat, csak akkor, ha a baráti társasággal valami nagy buliba megyünk, vagy valami nagy eseményre esetleg. Egyébként van még egy autóm, amit természetesen a civil életben használok. Mivel imádom a Bmw autókat, ezért a 16-dik születésnapomra a szüleimtől megkaptam a Bmw X6-os-t, és a jogsimat is megszereztem ezért már szülői felügyelet nélkül is furikázhatok kedvemre az álom autómmal.
Beültem az autóba és már indultunk is. Amikor odaértünk kiszálltam és gyorsan belépkedtem a klubba. Már nagyon sokan voltak. Szerintem csak én hiányoztam. Befordultam az ajtón és a szám O formájúra kerekedett….

Living the Dream 1 rész

Itt ülök a tükör előtt. Szívem már a torkomban zihál. Pedig már sokszor csináltam ilyet. Nem félek, csak rettenetesen izgatott vagyok. „Még 10 perc” hangzott egy hang, ahogy az ajtóm kinyílt résnyire. Nem hiszem el, hogy itt vagyok. Önmagam még mindig, minden tökéletes az életemben. Meg van, amit akartam. A rengeteg támogatás, dolgozás, korai kelés, meghozta a gyümölcsét. Mindig is hittem ebben, és magamban. Az a legjobb, ha magamra nézek, még mindig ugyanazt a lányt látom, mint egy évvel ezelőtt. Mosolygok. Elértem a célom. 16 éves vagyok, és sikerült. Sikerült megvalósítanom azt, amit eddig csak álmodtam. Most már élem az álmomat, szó szerint. Mindent a támogatóimnak, a családomnak, a barátaimnak, de legfőképpen a drága rajongóimnak köszönhetek. Miattuk tartok ott ahol most vagyok.
- Szandra, gyere várnak a táncosok. 5 perc és kezdés – hangzott az egyik statiszta szájából.
- Éppen koncentrálok – szóltam neki kedves hangon.
- Ne haragudj, de most már jönnöd kell. A rajongók majd ki ugranak a bőrükből. – mosolygott.
- Már is – álltam fel a tükör előtt.
Kilépdeltem az ajtó felé, ahol már várt Michael a menedzserem, anyukámmal együtt. Hatalmas mosollyal kísértek a színpad mögé, ahol már mindenki készen állt.
- Sziasztok – csiripeltem vidáman a táncosaimnak.
- Szia – jöttek oda hozzám.
- Gyertek, kezdjük az imát – fogta meg a kezem anyukám, és mindenki egy körbe állt.
- Köszönjük, hogy itt lehetünk, ezekkel a csodás és tehetséges emberekkel. Akik végig kísértek minket az utunkon, akik létrehozták azt a helyet, ahol megvalósíthatjuk minden alkalommal egy különleges lány álmát. Köszönjük ezt a rengeteg embert, akik eljöttek ide és élvezik azt, amit adunk nekik. Köszönjük, hogy az utunk végéig kísértél minket. Íme, itt vagyunk, az utolsó megállónál tele izgalommal. Reméljük, most sem fogsz cserbenhagyni minket és meglepetés nélkül zajlani fog ez az utolsó műsor. Ámen. – fejezte be apukám.
- Így legyen – szólt Kenny a rendező. – Kezdjünk bele.
- 1 2 3 Living the Dream – hangoztattuk egyszerre a kezünket egymásra helyezve.
A táncosok elfoglalták a helyüket én pedig anyukámmal kézen fogva igyekeztünk a statiszták után, akik elvezettek oda ahol kezdenem kell.
- Izgulsz már? – kérdezte izgatott hanggal.
- Igen, nagyon. – mosolyogtam és szorítottam meg a kezét. – Mindenki itt van. A barátaim, az egész család. Mindenki. Meg kell mutatnom mit, tudok. – szorítottam össze a fogam.
- Nyugalom. Minden rendben lesz, mint máskor. – Simogatta meg a hátam.
Már messziről hallottam a rajongóktól áradó hangrezgéseket. Ahogy lekapcsolták a lámpákat a stadionban még nagyobb sikításba kezdtek. Már a színpad szélénél voltam, ahol teljesen sötét volt. Nem láttam semmit sem. Szerencsére az egyik statiszta felkapcsolta a lámpát, így már jobb volt.
- Siessünk – fogta meg a karom egy fiatal fiú, aki szintén egy segítő volt.
Elkezdtük a tempót gyorsabbra venni, hogy időben a színpad közepére érjek. Anyukám persze követett, még mindig a kezemet szorongatva. Ahogy a megfelelő helyre értem a kezembe nyomták a rózsaszín strassz kövekkel kirakott mikrofonom és még gyorsan a fodrász illetve a sminkes odajött ellenőrizni.
- Készen állsz, hogy újra kettérobbantsd a stadiont? – kérdezte anyukám nevetve. Persze a „kettérobbantsd” szót úgy érti, hogy „készen állok –e zúzni egy nagyot”.
- Persze – mondtam még izgatottabban.
Megölelt és sok szerencsét kívánt, aztán már vissza is sietett a néző térre a családhoz. A szívem 300-al zihált, csoda, hogy még nem kaptam szívinfarktust. Még csak az kellene. Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat és már csak arra koncentráltam, hogy a rajongóknak vissza adjam azt, amit kaptam tőlük 8 hónappal ezelőtt, csak zenében….
***2,5 órával ezelőtt***
- Mehetünk? – szólt be Michael a hotel szobámba.
- Igen – kaptam fel a táskámat.
Kilépdeltem a szobámból és már indultam is a lift felé, ahol már az anyukám, a testőröm és Stella várt. Lassan leértünk a földszintre és elindultunk a kijárat felé. Ahogy kiléptem, fotósok és rajongók ezrei rohamoztak le. Még szerencse, hogy itt van nekem Tom, a testőröm. Elém jött és a paparazzi fotósokat próbálta eltuszkolni. Bár a rajongók előtt vasrács volt, de így is majd ledöntötték. Imádom őket, ezért szerettem volna pár percre megállni és autogrammot osztogatni vagy közös képet csinálni, de jelenleg az idő nagyon sürgetett, és a helyzet sem volt megfelelő. „Hátrébb, hátrébb” csak ennyit hallottam az előttem álló Tom felől. Gyorsan behuppantam az autóba, utánam pedig a többiek és már a sofőr indult is.
Nos, hát, így egy év elteltével az életem teljesen megváltozott. Valóra vált az álmom. Rajongók ezrei sikítoznak utánam, és akárhol vagyok, mindig megállítanak egy kép, vagy autogramm kedvéért. Mindig is ezt akartam. Hírtelen lettem híres, még most sem fogtam fel teljesen. Emlékeztek még a Mandy Moore-os találkozóra? Hát igen, elmentem, de végül egy kisebb szerepet kaptam az új filmjébe, aminek persze nagyon örültem, hiszen újabb tapasztalatokkal gazdagodtam. Az áttörés akkor jött, amikor egy rejtélyes valaki felvett azon a fesztiválon, ahogy énekeltem, a videót pedig felrakta egy nagyon ismert videó megosztóra. Előtte felvette velem a kapcsolatot és megkérdezte, hogy szabad-e én pedig igent mondtam. Rá két hétre felhívott két stúdióból, két zenei producer, hogy szeretne velem egy demót csinálni. Az egyik stúdió a „The Succesfull”, a másik pedig a „Hollywood Records”. Mindkettőre elmentem, és mindkét demóm nagyon jól sikerült. Ekkor mindkét stúdió szerződtetni akart, de választanom kellett. Mivel a „Hollywood Records”-at jobban ismerem, és rengeteg fiatal énekes/énekesnő van ott, ezért azt választottam. Az apámat illetően.. emlékeztek mennyire féltett? Nos, hát mostanra teljesen megváltozott. Na, jó, annyira nem. De mindenbe bele egyezett, ami nekem volt jó. Sokkal jobban bízik bennem, aminek nagyon örülök. Szóval a stúdióban bemutattam a saját dalaimat, ami nagyon tetszett mindenkinek. Először csak egy dalt vettünk fel próbaként, hogy, hogy fogad a világ. Ez a dal a „First love” volt. Először a rádiók kezdték játszani, aztán már mindenhol ez ment. A zenei producer Jason, úgy döntött, hogy ebből a dalból illene egy kislemezt csinálni. Felvettük a kapcsolatot egy rendezővel, aki egyből bele egyezett. Három napig dolgoztunk a klipen. Mivel ez a dal az „Első szerelemről” szól, ezért egy ahhoz illő klipet álmodott meg Ronnie, a rendező. Egy fiú válogatót szervezett, ahol kiválaszthattam ki legyen a „klipbeli” pasim. Ryan volt az, akivel első perctől jól kijöttünk egymással, ezért őt választottam. Ja, igen, említettem, hogy Taylorral szakítottunk? Jobban mondva ő szakított. Na, még ez is egy jó sztori…
Amikor elment, na, utána két hétig minden rendben volt. Majdnem minden nap felhívott, vagy én hívtam. Aztán ezek a hívások egyre ritkábbak lettek, ami nagyon fájt, mert még mindig ugyanúgy szerettem. Persze azt gondoltam, hogy elfoglalt és nincs túl sok ideje rám. Amikor 3 nap után felhívtam és végre felvette, még 5 percet sem beszéltünk. Egyszóval, lerázott. A hangjából is hallottam egyfajta furcsaságot, és meg is kérdeztem, de ő csak azt válaszolta, hogy „fáradt és nincs kedve beszélgetni”. Ez rosszul esett ezért nem is hívtam többször. Majd egy hét múlva küld egy sms-t amire még most is tisztán emlékszek. Ez állt benne „szia. Ne haragudj, hogy így mondom el, de nekem ez nem fog menni. Nincs időm rád, és minden nap totál ki vagyok merülve. Úgy érzem, hogy már nem szeretsz, nem is hívsz fel meg semmi. Mintha semmi közöd nem lenne hozzám. Jelenleg a karrierem fontosabb, mint te. Szóval… szakítok!”. Mai napig, ha felidézem ezeket a sorokat nagy szúrást érzek a szívemben. Az a legborzasztóbb benne, hogy elhitette velem, hogy Mindennél fontosabb vagyok neki. Erre azt vágja a képembe, hogy a karrierje fontosabb. Soha többé nem hívtam fel. Minden kapcsolatot megszakítottam vele. A telefonszámomat is lecseréltem hírtelen haragomba. Rettenetesen megbántott. Kiderült, hogy a családja Chicago-ba költözött, de meg tartották a Los Angelesi házukat is, mert nem tudták mennyi ideig lesznek ott. Viszont szupersztár lett belőle. Ha bekapcsolom a tv-t mindenhol a Twilight-ról beszélnek és róla. Bevallom, én is nagyon szeretem a filmet és szívesen megnézem. Várom a következő részét.Taylorral a repülőtérről búcsúzás óta sosem találkoztunk, amit nem is bánok. A klipforgatásra visszatérve, Ryan-el nagyon jól kijöttünk, és elkezdtünk randizgatni. A harmadik randi után, elhatároztuk, hogy meg lehetne próbálni a járást is, ami a mai napig bejött. Bevallom, az elején azért randizgattam vele, hogy Taylort elfelejtsem, aztán valahogy beleszerettem. De valahol mélyen, néha még mindig hiányzik Taylor. Ezt persze titokban tartom. Volt egy időszak, amikor a Ryannel való kapcsolatomat, a média teljesen kiforgatta, de aztán minden tisztázódott. A klip után mindenhonnan kaptam meghívásokat. Aztán elkezdtünk dolgozni az első albumomon. Két hétig szinte a stúdióba éltem. Minden nap ott voltam, és a dalokat vettük fel. Gyorsan kellett dolgozni, mivel már a rajongók tűkön ültek. Tényleg mindent beleadtam. Minden nap 6 órakor keltem, hogy 7-re a stúdióban legyek és egész nap ott voltam. Mikor már minden dal fel lett véve, és tökéletesítettük az én tetszésem szerint, elmentem egy fotósorozatot készíteni a cd borítóhoz és a videó kliphez. Minden nagyon jól sikerült, de a megjelenésig 1 hónapot kellett várni. Addig mindenféle műsorban szerepelhettem, a média „az újonc rock-pop királynőnek” nevezett el. És arról faggattak, hogy milyen érzés hírtelen belecsöppenni ebbe a világba?! Én pedig pár mondatban elintézem mindig. Rengeteg interjún vettem részt. Mivel már túl sok minden volt a nyakamba és nem tudtam rendesen a dolgaimat megcsinálni, ezért muszáj voltam egy menedzsert keresni, aki végül sok keresgélés után Michael lett. Nagyon jól döntöttem, mert rettenetesen sokat köszönhetek neki. Minden dolgomat rendben tartja, és akármit kérek tőle, ő egy órán belül teljesíti. Nagyon meg vagyok vele elégedve. De ez még semmi. A Cd megjelenése előtt Michael bejelentette, hogy turnézni fogok május elejétől augusztus közepéig. Még mindig emlékszem, hogy örömömben elkezdtem ugrálni és fel-le mászkálni. De mivel ekkor még csak november volt, így ráértünk a szervezkedéssel. Amikor végre eljött a Cd megjelenésének napja, szerencseként elmentem az egyik Los Angelesi lemez boltba és megvettem a legelső darabot. Nagy meglepetésemre, nagyon sokan voltak. Mondjuk tudták, hogy meg fogok jelenni, de álmomba se gondoltam volna, hogy ennyi ember lesz ott. Aznap rengeteg autogrammot adtam, és sok közös képet csináltak velem. Mikor végre megvettem a Cd-t és átrágtam magam a tömegen beültem az autóba és haza furikázott. Persze az anyukám mindenhová jön velem, és Michael is. A turné kezdetéig még több műsorban szerepelhettem, és fel is léphettem. Voltam díjátadókon, és Hollywood-i partikon. A szüleim folyton azt hangoztatták mennyire büszkék rám, főleg azért, hogy nem merültem el a sztár életben. És nem szipolyozták ki belőlem az életet az újságírók. Nos, igen ezek mellett Michael talált egy megfelelő testőrt, Tomot. Így már teljes biztonságban érezhettem magam mellette. A turné előtt rengeteg szervezni való dolog akadt, amiben nagyon sokan segítettek. Lehetőségem volt megtervezni a színpadot, s közben egy bandát is össze kellett szednem. Rengeteg munka van egy ilyen turnéban. Először is az időpontok. 9 országban voltam és 60 városban, 80 fellépéssel. Aztán még az utazást, hogy mivel menjünk. Természetesen én a turné buszra gondoltam, de Michael inkább a repülőt ajánlotta, mert a fellépések és a próbák mellett minden városban többen is akartak interjút csinálni velem, rádiókban kellett szerepelnem, autogramm osztogatás stb... és nem lett volna időm a busszal utazgatni. Plusz még ahol voltunk, azokban a városban még szét is akartam nézni. Amire nem mindig volt lehetőségem. És este hamar lefekvés, mert másnap hajnal 5-kor kelés. Persze egyértelműen a rajongóim ösztönöztek és rájuk gondoltam, ha reggel nehézkesen keltem fel. Jelenleg most az utolsó turné állomáson vagyunk, ami nagyon jó befejezés, hiszen Los Angeles nagy Stadionjában lesz a koncert, ahol mindig is szerettem volna fel lépni. Los Angelesben vagyunk, de még mindig távol az otthonomtól, ezért még utoljára egy hotelben szálltam meg. Most a Stadionba megyünk próbálni. Kicsit már kifáradtam, hiszen ebben a három hónapban nagyon keveset pihentem. De ha arra gondolok, hogy este ismét énekelhetek, mindig rákapok egy kis energiára. Ma este, a Hollywood Records szervezett nekem egy partit a turné végét befejezőleg, ahová a barátaimat és a rokonokat hívtam meg. Bevallom nem is emlékszem mikor voltam utoljára bulizni, így remélhetőleg jó lesz kicsit kikapcsolódni. Ami a legjobb, hogy itt van Ryan is, mivel ő színész és ő is utazgat így keveset tudtunk találkozni. Most is egy forgatáson van, de megígérte, hogy el fog jönni.
- Mindjárt ott vagyunk. – zökkentett ki anyukám a gondolataimból.
- Tényleg? – kaptam fel a fejem anyukám válláról.
- Mi jár a fejedben? – fordult felém Michael.
- Áh, semmi. Csak azért örülök, hogy ez az utolsó koncert. Kicsit már kifáradtam. – mondtam egy sóhaj között.
- Hát az látszik rajtad – sunyított felém Stella.
Amire csak egy gúnyos mosollyal feleltem.
- El ne felejtsd, hogy holnap este lesz a Teen Choice! – figyelmeztetett Michael.
- Igen, tudom. Készülök rá nagyon. – mosolyodtam el.
Ez egy nyári díjátadó, ahol most először jelöltek a „Legjobb új előadó” címért. Nagyon várom már. Rengeteg híres színész és zenész lesz ott. Többek között a Twilight sztárok is ott lesznek. De bízom benne, hogy nem kerülök, szembe tudjuk kivel. A díjátadóra majd Ryannel fogok érkezni, úgy hogy még ez is jó. Amint vége lesz a koncertnek és kipihenem magam holnap, el kell mennem ruhát vásárolni Szombatra.
- Holnap délután 4-re jön a fodrász, fél 6 órára pedig a sminkes. – adta le nekem az infót Michael.
- Rendben.
- Tudod, már milyen ruhába mész? – kérdezte Stella csillogó szemekkel.
- Fogalmam sincs – húztam el a szám.
Tényleg nem tudtam, de majd biztosan megtalálom az igazit. A merengésem közepette anyukám rázta meg a karom.
- Gyere, megjöttünk – nyitották ki az ajtót.
Kiszálltam és szerencsére most senki nem volt ott. Bementünk a stadionba és már minden készen állt. A színpadot is felállították és már nagyban mentek a táncpróbák.
- Sziasztok – köszöntem hangosan, hogy mindenki hallja.
- Szia – köszöntek egyszerre felém fordulva.
- Áh, megérkezett Szandra – ölelt meg Kenny, a rendező. – Szóval, tudjuk, hogy ez az utolsó helyszín, és hogy mindenki itt lesz, igaz? – nézett rám
- Igaz – mosolyogtam.
- Akkor mindent bele kell adnunk. 200% energiát kell belefektetnünk, hogy felejthetetlen legyen ez a ma este mindenkinek – hatalmas mosollyal nézett rám.
- Oké – kuncogtam el magam.
Igazából már nem volt újdonság ez a próba, hiszen majdnem minden fellépés előtt ugyanezt megcsináljuk. Felmentem a színpadra és a kezembe vettem egy sima mikrofont. A kezemmel legyintettem a bandámnak, hogy kezdhetjük és Frenk, a dobos már kezdte is. Az első dal, minden koncertnél a „Starting now”, mivel ez a dal arról szól kábé, hogy „itt vagyok, megjöttem és ez csak a kezdet”. Általában inkább azokat a dalokat próbáljuk el, amiben több a tánc, így a kezdő szám után jöttek ezek. Miután sikeresen és gond nélkül minden fontosabb számot elpróbáltunk, lementem Missy-vel inni valamit a büfébe, az egyik táncosommal, és a turné alatt elég jó barátnőkké fonódtunk össze. Leültünk az egyik asztalhoz, és elkezdtük kortyolgatni a gyümölcslevünket, közben pedig beszélgettünk. Megbízom Missy-ben, mert szinte már legjobb barátnőm. Jól megértjük egymást, és a turné alatt nem egyszer volt rá példa, hogy velem utazott. De tudom, hogy ha vége a körútnak, akkor elválnak az útjaink, hiszen neki van egy Tánc csapata és velük kell foglalkoznia. Megbeszéltük, hogy amikor tudjuk, hívjuk egymást, és nem nagyon hanyagoljuk el egyikünket sem. Biztosan emlékeztek Kírára! Sajnos most márciusban elköltöztek Kanadába, mert az apukája ott kapott munkát. Még szoktunk beszélni telefonon, de nagyon ritkán. Ez az egyik legrosszabb a hírnévben. Hogy nem lehetnek igaz barátaid, mert nem tudhatod, hogy most tényleg a barátod akar-e lenni, vagy csak a pénzért és a sztárságért lóg-e veled. Persze én mindent megteszek azért, hogy a régi életemből is sok minden megmaradjon. Még tartom a kapcsolatot pár régi barátnőmmel, de nem sokkal. Igazából a legjobb barátnőm az az anyukám. Ő mindent tud rólam, és elmondhatok neki mindent. Jelenleg a második pedig Missy. Ahogy ezek a jó tulajdonságok átfutottak az agyamon, egy mosoly jelent meg az arcomon Missy felé.
- Mit mosolyogsz ennyire? – kérdezte kuncogva.
- Semmi, semmi. – mosolyogtam tovább.
Aztán egy furcsa, és olyan „Szandra féle” idiotic ötlet ugrott be.
- Mi lenne, ha az egész csapatból mindenkivel külön-külön csinálnék egy fotót? – ugrottam fel az asztal mögül.
- Miért? – nézett rám értetlenül.
- Ez az utolsó fellépés, holnap pedig újra a régi kerékvágáson fog menni minden, lehet, hogy már nem fogok velük találkozni többé. – csaptam rá az asztalra.
- Oh, tényleg. Segítsek akkor? – mosolygott.
- Megköszönném, ha elszaladnál az öltözőmbe. Ott van a táskámba a fényképező. – néztem rá hálásan.
- Szaladok – kezdett futásba.
Addig körbenéztem, hogy kik vannak még itt a büfé környékén. Hát, úgy látásból beugrott pár ember, de a nevüket nem tudtam. Sokan dolgoznak egy ilyen turnén, nem jegyezhetem meg mindenkinek a nevét. Remélem, majd elnézik nekem – gondoltam.
Húztam egyet a vállamon, és felálltam, hogy közelebb lépjek hozzájuk, de mire kettőt léptem már Missy itt volt a fényképezővel.
- Tessék – adta a kezembe.
- Hű de gyors voltál. Köszönöm – öleltem meg.
- Mit vársz egy táncostól? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Igaz, igaz – kuncogtam. – Dee, tudom már kivel lesz az első és egyben „utolsó” bár nem minden estben, fénykép. – néztem rá.
- Aw, most rám gondolsz? – hatalmas mosoly kerekedett az arcára.
- Naná. Na, gyere ide – öleltem át az egyik karommal. – Mondd, fagyi kehely – mondtam vicces hangon, mire mindketten elkezdtünk nevetni. Véletlenül be is nyomtam a gombot és már el is hangzott a kattanás.
- Na, ez biztos nem lett jó – mondta Missy a fényképezőre nézve.
- Na, lássuk. – fordítottam magam felé a fotót. – Ez nem is rossz – néztem Missy-re.
- Huh, tényleg jóó. – értettünk egyet. – Már tudom is mi lesz a címe – nézett rám olyan „na, most egy jó címet találtam ki a képnek” féle arccal.
- Na, mi? – kérdeztem nevetve.
- A két idiotic újra akcióban – húzta ki magát.
Mire mindketten nevetésbe törtünk ki.
- Tök jó, hogy ilyen hülyék vagyunk – állapítottam meg.
- Ühüm – nevetett továbbra is.
- Na, menjünk és pózoljunk. – húztam ki magam.
Egymást karolva indultunk a „nem nagyon ismert” emberkék felé.
- Sziasztok, csinálhatok veletek egy fotót külön-külön? – néztem rájuk mosolyogva.
- Öö – dadogtak – persze – álltak fel az asztaltól.
- De lehet egyszerre is. – adtam oda Missynek a fényképezőt.
- Na, hová álljak?
- Szerintem középre – szólalt meg az egyik fiú.
- Rendben – értettem vele egyet.
Beálltam középre és Missy fejbiccentésére kihúztam magam, és mosolyogtam, aztán már el is hangzott a kattanás.
- Köszi, srácok – fogtam velük kezet. Közben pedig bemutatkoztak. Miután mindenki bemutatkozott, és elmondták, hogy „nagy csodálóim” amire próbáltam nem unott fejjel reagálni, hanem mosolyogva, megfordultam és mentem tovább Missyvel az oldalamon. Ez így ment mindenkivel, akivel szembe találkoztam. A végén már csak szaladgáltunk ide-oda, hogy a fontosabb emberekkel is tudjak fotót csinálni. Mire nagyjából mindenkivel csináltam fotót, Michaelt láttam, meg, ahogy jön utánam.
- Hát te még mindig így vagy? – jött közelebb.
- Mi? – kérdeztem értetlenül.
- Tudod hány óra? – tette a kezét a vállamra.
- Jaj, ne – csaptam a kezem a homlokomra. – Hány óra? – húztam félre a szám. Tudtam, ha így kérdezi Michael, hogy hány óra, akkor tuti, hogy késében vagyok.
- Mindjárt fél nyolc.
- Komolyan? – tátottam O formára a szám.
- Komolyan.
Mikor kimondta futásba kezdtem száguldani az öltözőm felé.
- Már várnak.– még hallottam, ahogy kiabálta utánam.
Amire csak egy kézlegyintéssel feleltem. Száguldottam, mint egy ló, amikor rácsapnak a hátsójára. Mikor oda értem kicsaptam az ajtót és majd tüdőmet kiköpve huppantam bele a tükör előtt lévő székbe, ahol már ott állt a fodrász.
- Itt vagyok – lihegtem.
- Rendben – kuncogott.
Hagyta Poby, hogy kifújjam magam és aztán elkezdte csinálni a hajam. Minden koncerten csak beszárítja, és kiegyenlíti a természetes hullámokat a hajamban. Miután kész lett, már helyet is cserélt Lorival a sminkesemmel. Sminkben mindig rábízom, de általában ez is egyforma szokott lenni. Nem kérek sok sminket, mert tudom, hogy meleg lesz és meg fogok kicsit izzadni, amitől elmosódhat.
- Na, még egy kis spirál – hangzott tőle.
Aztán már kész is lettem. Sürgetett az idő, ezért mindketten siettek, hogy legyen még idő a hangomat behangolni, és felöltöznöm meg persze a szokásos dolgoknak is. – Még van 20 perc – néztem rá az órára.
- Hé, Lauren, gyere, kész vagyok – kiáltottam ki az ajtóból.
- Jövök. – hozta a ruháimat.
Lauren, a stylist. Örök kedvencem. Nagyon szuper cuccokat gondolt ki. Bár csak a turnéra vettük fel, de tudom, kihez forduljak, ha ruha problémám van. Sőt, még kedves is.
- No, tessék – adta ide a fekete csőnacit, a sötét rózsaszín flitteres igazi ilyen „rockos” felsőt, és a hozzá illő cipőt.
Segített felvenni, aztán elvégezte a kisebb igazításokat még.
- Nem fotózásra megyek – néztem rá, s nevettem el magam.
- Egy hölgy mindig legyen káprázatos – nézett rám mosolyogva.
- Oké – húztam el a szám.
- Na, kész is. Megyek, elviszem a többi ruhád a színpad alatti öltözőbe. – fordult ki az ajtón.
- Rendben.
Ez azt jelenti, hogy minden koncerten másodpercek alatt kell átöltöznöm abban az öltözőben. 2-3 szám között. A turné elején minden számnál hosszú nadrág volt rajtam, de mindig nagyon melegem volt és többször volt olyan, hogy kicsit megszédültem a színpadon a melegség miatt. Ezért kitaláltuk Laurennel, hogy szoknyát, vagy rövidnadrágot fogok felvenni a koncert közepétől. Én inkább a rövidnadrágnál maradtam, mert ugye ti sem szeretitek, ha belátnak a szoknyátok alá?! Visszatérve a valóságba, ismét kimentem az ajtóhoz és elkiabáltam magam.
- Mary! – kiabáltam az énektanáromnak.
- Itt vagyok- lépett elém.
- Uh, király, kezdhetjük?
- Igen, gyere. – ültünk le szembe egymással.
Elkezdtük a hangomat behangolni. Tudom, aki nincs ebbe benne, azt hiszi, hogy a hangunk csak úgy van, és nem kell behangolni, mint a hangszereket. Ez nem igaz, a saját hangunk is olyan mintha egy hangszer lenne. Ugyanúgy be kell hangolni, hogy minden hang a helyén legyen, és ne legyen hamis.
- Szandra – nyitott be Ryan az öltözőbe. Én pedig tátott szájjal rohantam oda hozzá, s öleltem át.
- Végre, hogy itt vagy – mondtam nyugodt hangon.
- Megígértem, vagy nem? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- De. – mosolyogtam rá.
- Nem is zavarok tovább, csak gondoltam beköszönök gyorsan. – karolta át a derekam. – Ott leszek a szüleiddel a nézőtéren.
- Rendben – adtam neki egy csókot, aztán már ki is fordult az ajtón.
Visszaültem Mary-vel szembe. Miután minden hang a helyére került, Mary magamra hagyott az öltözőmbe, mint általában minden koncert előtt. Ilyenkor szeretek pár percet egyedül lenni, hogy végig tudjam gondolni, hogy is kerültem ide és, hogy mit köszönhetek mindenkinek. Ez mindig segít, hogy a legjobb formámat mutassam. „Még 10 perc” hallottam ahogy az ajtó résnyire nyílt…..

Vége 30 rész

Másnap reggel későn bújtam ki az ágyból. Egyszerűen semmi kedvem nem volt. Bekapcsoltam a tv-t és az egyik zeneadóra kapcsoltam, ahol az egyik kedvenc klipem ment Justin Timberlake-től a „Like I love you”. Tudom régi dal, de akkor is jó. Justin Timberlake régi nagy kedvencem szóval…
Amikor vége lett a klipnek valahogy kimásztam az ágyból és bementem a fürdőbe. Ott elvégeztem a dolgomat, aztán visszavánszorogtam az ágyamhoz. – Hová tehettem a telefonom?- vakartam meg a fejem. Körbekerestem a szobába és végül az ágy alatt találtam rá. – Érdekes, nem emlékszem, hogy ide raktam volna. Biztos kiesett a táskámból. – beszéltem meg magammal. Megnéztem az órát rajta és kiakadt a szemem. Már majdnem dél. – Atya ég. Jól elaludtam! – csaptam a tenyerem a homlokomhoz. Ahogy tartottam a kezembe a telefont elámulva, hírtelen megcsörrent. Taylor volt az…
- Szia – kurjantott bele.
- Sz..ia – mondtam rekedtes hangon.
- Felkeltettelek? – kuncogott.
- Öhm. Nem igazán. De kábé 2 perce keltem fel. – vakartam meg a szemem.
- Uha, akkor te jól beszunyáltál az este. Meddig voltál te fent? – nevetett bele huncut hangon.
- Hát, ahogy hazaértem csak úgy beestem az ágyba.
- Ennyire kifárasztottunk?
- Dehogy.
- Na, jól van. Csak annyit akartam, hogy ráérsz-e ma találkozni? Remek híreim vannak.
- Igen, délután biztos. Csak előbb rendbe teszem magam – nevettem el a mondat végét.
- Akkor mondjuk, 3 órakor a parkban találkozunk?
- Az jó lesz.
- Rendben. Szia.
- Szia – nyomtam ki a telefont, és löktem rá az ágyra, ahová még magam is visszaestem. Szó szerint. Hason feküdtem ismét, és e-miatt elbóbiskoltam….
***3 órával később***
- Mennyit bírsz te aludni? – törte rám anyukám az ajtót.
- Mi van? Mi történt? – kaptam fel a fejem kómásan.
Erre anyukám hangos nevetésben tört ki.
- Te aztán bírsz aludni. Ennyire kifárasztottak? – ült le mellém.
- Nem tudom. De úgy érzem, hogy egész nap így bírnék aludni.
- Azt látom. – simogatta meg a fejem. – De azért ideje lenne, majd felkelni.
- Rendben – nyomtam vissza a fejem a párnába. – Várj anyu. – emelkedtem fel.
- Igen?
- Hány óra?
- Mindjárt 3 óra.
- Komolyan? – nyitottam ki a még csipában úszó szemem.
- Igen. – vágta rá határozottan.
- Aj, el fogok késni – ugrottam fel az ágyról.
- Hová mész?
- A parkba 3-ra.
- Rendben, menj csak. A barátaiddal találkozol?
- Hát, Taylor hívott, de szerintem ott lesznek a barátok is.
- Rendben – ment ki az ajtón.
Milyen nap is van ma? – tettem fel magamba a kérdést. – Ja, igen, vasárnap. – válaszoltam. Aj, azt se tudom hol áll a fejem. Kimentem a fürdőbe, és megmosakodtam, hogy legalább egy kicsit felfrissüljek. Elvánszorogtam a ruhákig és kiválasztottam egy egyszerű farmer csőnacit hozzá pedig egy fekete-pink felsőt. Összefogtam a hajam, és, hogy nézzen is ki valahogy beleraktam még egy csatot, hogy ne lógjon a szemembe. Mivel már nem volt időm a szobámat összelomolni naggyából sem, ezért úgy hagytam. Felkaptam a telefonomat, amit belegyömöszöltem a zsebembe. És elindultam a parkba. Mindenki ott volt már Taylorral együtt. Egyből hozzájuk igyekeztem.
- Késtél. – nézett rám Taylor vigyorogva, és puszilta meg az arcom.
- Bocsi, csak most keltem fel – pirultam el.
- Hűű. Azt hittem délben keltél.
- Hát, igen. Utána visszaaludtam.
- Te aztán tudod húzni a lóbőrt.
- Ezt ma már nem egyszer hallom. – fogtam két kezem közé az arcom.
- Hát, az a lényeg, hogy itt vagy.
- Igen – tártam szét a kezem. – De azt mondtad jó híreid vannak – mosolyodtam el.
- Óh, igen. Gyere, menjünk le a partra.
- Rendben – fogtam meg a kezét.
Hogy képben legyetek, a parktól nem messze van egy part. Egy nagyon szép part, és most oda tartunk. Amíg leértünk ismét hülyéskedtünk, és persze beszélgettünk. Amikor már a friss homokon sétáltunk, a cipőnket lehúzva egyszer csak azt látom, hogy Taylor igen ám megnézi a bikinis csajokat, akik épp a vízből szaladgálnak kifelé.
- Hé – böktem oldalba.
- Mi az?
- Nem illik más lányokat megbámulni, ha a barátnőd is veled van. Meg amúgy se.
- Nem is néztem meg senkit. – tagadta a történteket.
- Óh, nem vagyok vak. – válaszoltam viccesen.
- Na jó, de legyen mentségemre, hogy én is pasiból vagyok.
- Oké. Én meg csajból vagyok, és akkor nekem is meg lehet bámulni az izmos és vízben kiszaladgáló jó pasikat. – húztam el a szám és a szemöldököm.
- Azt nem lehet. – vágta rá határozottan.
- Talán féltékeny vagy? – kérdeztem csípősen.
- Nem….neem – hezitált.
- Hát?
- Csak ne.
Ezután csendben sétáltunk tovább, amíg egy sokkal csendesebb és sziklás helyre értünk ahol már egy lélek sem volt.
- Vigyázz, mert a végén a vízben végzed – szólaltam meg a csendet megtörve.
- Na majd azt meglátjuk – kapott fel az ölébe.
- Ne Taylor. Tegyél le – kiabáltam, és kalimpáltam össze-vissza.
De ő csak szaladt velem a víz felé, és amikor már térdig beért megállt.
- Lécci – néztem rá – Ne csináld.
- Mert, mit csinálsz akkor? – húzogatta a szemöldökét.
- Akkor….nem tudom. – hezitáltam. – Csak tegyél le. – néztem rá boci szemmel.
- Háhá, nem hatódok meg.
- Gonosz vagy. És ha azt mondom, hogy ez a kedvenc nadrágom és nem akarom, hogy vizes legyen?
- Az sem hat meg.
És már a vízben éreztem magam, Taylor pedig félénken visszament a homok részre. Még jó, hogy nem fehér felső van rajtam. Éreztem, hogy sötétben kell jönnöm. De ezt még vissza kapja valahogy – gondolkodtam el.
- Akkor legalább segíts kimászni – szóltam oda neki.
- Rendben – jött vissza.
Odajött és a kinyújtott kezemet megfogta, én pedig furfangosan magam után rántottam.
- Háháá, na, most ki a gonosz? – csaptam neki a vizet.
- Oké oké, visszakaptam. Jogos. – köpte ki a vizet.
Fennhangon nevettem ki, amire ő csak egy gúnyos mosollyal válaszolt. Oldalra fordította a fejét, és mélyen rám nézett. Egyből elvesztem a tekintetében, és hezitálás nélkül bocsátottam meg neki ezt a vízbe dobálás dolgot. Miután látta, hogy fülig érő mosollyal és „gondolkodó” tekintettel nézek rá, hírtelen arcomba csapta a vizet, én pedig fulladozva kapkodtam a levegő után. Nem hagyva magam, rendesen visszavágtam neki.
- Esküszöm, mint két óvodás – másztam ki nevetve a vízből.
Amire Taylor csak egy mély kacagással válaszolt. Leültünk a víztől kicsit távolabb egy kis sziklára csurom vizesen.
- Szóval, mi lenne a jó hír? – fordultam felé.
- Háát, ma felhívtak a Twilight-tól. – mosolygott.
- És? – sürgettem.
- Bent vagyok. Azt mondták, hogy tőlem jobbat nem is találhattak volna – tátott szájjal figyeltem rá.
- Na, ugye. Mondtam én. – öleltem meg szorosan. – És mikor kezdődnek a forgatások? – kérdeztem buzgóan.
- Szeptembertől.
- Hol?
- Most jön a rosszabb rész.
- Na, mondd. – tártam ki a szemem.
- Az a helyzet, hogy a filmet Chicago-ba forgatjuk és három hónapig ott leszek.
- Komolyan? – húztam össze a szemöldököm.
- Igen.
- És haza sem jöhetsz?
- Nem valószínű – hajtotta le a fejét.
- Hát, van számítógép meg telefon. Megoldjuk – öleltem át a derekánál.
- Hát ez igaz. De sok idő a forgatás, van úgy, hogy egész nap forgatunk, aztán pedig fáradt leszek, és nem tudunk beszélni.
- Akkor majd beszélünk másnap. - rogyott le a mosoly az arcomról - Vagy… szakítanunk kell? – csuklott el a hangom.
- Nem, dehogy. – nyugtatott meg egy mosollyal.
- Huh-, fújtam ki a levegőt.
- De ki kell használni ezt a pár hónapot még szeptemberig.
- Feltétlenül – húzogattam a szemöldököm, mire Taylor ismét nagy nevetésbe tört ki.
***fél óra múlva***
Kézen fogva sétáltunk hazafelé. Nem sokat beszélgettünk, el gondolkodtam azon, hogy akkor 3 hónapig nem is láthatom. Ez igazából szörnyű. De mindenféleképpen a jó oldalát kell néznem. Hiszen bekerült, és kapott egy esélyt az élettől. Ezt ki kell használnia, ez az álma, akkor váltsa valóra, nem fogom visszatartani. Ő sem tenné ezt velem. Az biztos, hogy rettenetesen fog hiányozni, de hozzá szokok majd. Ha hozzá tudok – húztam el a szám.
- És mi a helyzet ezzel a Mandy Moore-os találkozóval? – térített el a gondolataimból.
- Hát még nem hívott. De jövő héten találkozom vele, ha minden igaz.
- Biztosan jó lesz.
- Remélem is.
- Nem fura ez, hogy egyszerre kapunk esélyt?
- Te kaptál, ami biztos, de az én helyzetem még nem biztos.
- Hát mindenesetre, hülye ha nem karol fel.
Egy mosollyal válaszoltam neki, és már a házunk előtt voltunk.
- Bejössz? – kérdeztem boldogan.
- Most nem sajnos. Mennem kell haza, lesznek valami vendégek nálunk – csapta a tenyerét a lábához.
- Ó értem. Milyen vendégek? – kíváncsiskodtam.
- A család régi barátai.
- Akkor, jó szórakozást – fogtam a hátam mögé mindkét kezem.
- Felhívlak még este.
- Oké. – hatalmas mosoly kerekedett az arcomon.
- Szia – csókolt meg édesen.
- Aw, szia. – integettem még neki, aztán egy lépéssel már be is mentem a házba.
Anyukám épp a vacsorán munkálkodott, én pedig bementem hozzá és leültem a pulti székhez.
- Na, mi jót csináltatok? – kérdezte mosolyogva.
- Taylor elmesélte, hogy megkapta a szerepet a Twilight-ban. – mondtam lazán, egy csokis keksszel a kezemben.
- És ezt csak így mondod? Hiszen ez csodás. Mondd meg neki, hogy gratulálok. – tárta szét a kezét.
- Rendben –nevettem el magam.
- És még? Mondott valamit?
- Szeptemberben kezdődnek a forgatások, és 3 hónapig Chicago-ban lesz.
- Ez azért neked nem túl jó hír.
- Megpróbálok hozzászokni… muszáj lesz – forgattam az ujjam az asztalon.
- Hát igen.
- Végül is, nem szabad önzőnek lennem. Tudom, hogy sok idő lesz az a 3 hónap, de valahogy majd megbirkózunk vele.
- Bizony. És Taylort tényleg szereted vagy csak úgy vele vagy? – kérdezte komolyan.
- Hát, ha úgy kérdezed, hogy szerelmes vagyok-e bele, a válaszom egyértelműen IGEEN.
- Akkor ő az első igazi – nevette el magát.
- Azt hiszem – mondtam.
- Azért jó, hogy komolyan is el tudunk beszélgetni. – nézett rám.
- Hát, az anyám vagy. Csak elmondhatom neked.
- Tudod, hogy bármikor.
- Persze. – mosolyodtam el
Felálltam és adtam egy puszit az arcára, amitől most neki került nagy mosoly az arcára. Tudom már honnan örököltem, ezt az örökös mosolygást és nevetést.
- Na, segítesz megteríteni?
- Persze – pattantam el mellőle.
Kivettem a tányérokat és a többi dolgot aztán szépen megterítettem. Már jött apu, Nick és Stella, amikor kész lettem, és már tálaltuk is anyuval a vacsorát. Egy békés családi vacsoránk volt végre. Senki sem veszekedett, és jókat nevettünk. Miután mindenki végzett, segítettem összepakolni, és mosogatni. Felmentem és még a szobám ugyanúgy volt, ahogy délután hagytam. Meghúztam a vállam, nem nagyon érdekelt, hiszen úgy sem jönnek be a szobámba, csak a családtagok. Letusoltam, és a tv-t bekapcsoltam. Taylor ígéretét betartva fel is hívott….
- Szia – szóltam bele szenvedélyesen.
- Uha, szia. – köszönt vissza ugyanúgy. – Mi ez a hangnem? – kuncogott, visszaváltva a normális hangnemére.
- Áh, semmi. Milyen volt a vacsi?
- Anyu főztje mindig isteni – nevetett ismét.
- Akkor a vendégek?!
- Unalmasak. – vágta rá unott hangon.
- Óh, azért biztos nem volt olyan unalmas.
- Jobb lett volna, ha te is itt vagy.
- Hát, majd máskor hívj meg.
- Megjegyeztem.
- Helyes, helyes.
- Mit csináltál amúgy ma?
- Úh, hát semmi különöset. Anyukámmal beszélgettem, meg utána vacsoráztunk és lefürödtem. Elmondtam neki, hogy megkaptad a szerepet, ja, igen és gratulál.
- Köszi – kuncogott.
- És te?
- Segítettem teríteni, kábé ennyi.
- Hát, nem erőltetted meg magad – nevettem bele gúnyosan.
- Óh, hát miért erőltessem meg magam, ha nem muszáj. De azért nem vagyok lusta.
- Tudom, hogy nem vagy az.
- Helyes. Mit beszélgettetek még anyukáddal?
- Hát inkább kit!
- Na és kit?
- Rólad beszélgettünk.
- Óh, remélem semmi rosszat – nevetett.
- Dehogy. Rólad semmi rossz nem mondható el.
- Hát, rólad sem. Na és akkor mit beszéltetek Rólam? – emelte ki a „rólam”-ot.
- Hát… semmi különöset.
- Na, gyerünk, már ha belekezdtél. Kíváncsi vagyok.
- Tudod mit kérdezett ma tőlem?
- Micsodát?
- Hogy tényleg szeretlek-e téged?!
- És mit mondtál?
Egy percet hezitálva folytattam.
- Azt, hogy igen.
- Tényleg?
- Igen.
- Én is szeretlek.
- Tényleg? – egyszerre meglepett és boldog hangon kérdeztem.
- Igeen. Bár nem így telefonon akartam mondani, de most már mindegy.
- Nekem mindegy, hogy hol mondod. Telefonon, vagy épp evés közben – nevettem – vagy a parton. Mindegy.
- Akkor rendben.
- Nehéz lesz az a három hónap, úgy érzem.
- Én is pont erre gondoltam.
- Na, még az agyunk is egy rugóra jár – nevettem.
- Bizony.
- Csak, hogy tudd, büszke vagyok rád.
- Köszi. Sokat jelent ez nekem.
- Szívesen. De, ha elmész Chicago-ba, remélem, nem akarsz majd lecserélni.
- Dehoogy.
- Remélem is. Megnyugodhatsz, nem szívesen cserélnélek le.
- Rendben, elhiszem.
- Na, majd holnap beszélünk. Lehet, átmegyek majd dél körül, ha fent leszel – nevetett ki.
- Hát, ha nem leszek, fent akkor majd nyugodtan rázz fel.
- Rendben. Aludj jól és szép álmokat.
- Neked is.
- Szeretlek – még mondta gyorsan, ami nagyon megnyugtatott.
- Én is. Szia.
- Szia.
Letettem a telefont, és mindkét kezemet a mellkasomhoz szorítva hátradőltem az ágyon. Kimondtam neki, én? Kimondtam! Igeeen. Szeretem. Nagyon is….
****3 hónappal később. Szeptember.****
Ott ültem mellette az autóban és a könnyeimmel küszködve próbáltam nem sírni, hogy elmegy. Már a repülőtérnél voltunk, kiszálltunk és ő mélyen a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy ott van a szemében az a nagy öröm, hogy végre elindul egy újabb kalandra, de a bánat is, hogy itt hagy engem. Elkísértem ameddig csak lehetett, de ahová már csak az utasok léphettek be ott búcsúztam el tőle. Letette a csomagjait, és abban a percben átérezte az érzéseimet. Amikor ismét a tekintetünk ütközött, láttam, hogy rettenetes bánattal néz rám, amitől még jobban rám tört az a bizonyos rémes sírás. Közelebb jött és átölelt. Én szintén átöleltem, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Mintha örökre búcsúznék tőle, de még is csak 3 hónap. Járt az agyam, hogy mit is mondjak, neki mielőtt tényleg elmegy. Kezdjem azzal, hogy szeretem? Vagy mással?
- Nagyon vigyázz magadra – súgta a fülembe.
- Te is – csuklott el a hangom. – De ugye sokszor hívsz majd? – állt sírásra a hangom.
- Amennyiszer csak tudlak. – nyugtatott meg.
- Ígérd meg – toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Megígérem. – húzta egy fél mosolyra a száját. – Minden oké? – kérdezte lágyan, amire csak egy „igen” bólogással feleltem. Majd lesütöttem a szemeimet, hogy ne lássa könnybe zúduló szemem. – Nem megyek el örökre. – ismét ölelt át.
- Tudom. De akkor is….nehéz. – súgtam halkan a fülébe szipogva.
Nem akartam elengedni. Most igen, önző akartam lenni, hogy maradjon itt. Nekem az a három hónap a végtelenség lesz. Mit fogok kezdeni magammal addig?! Mindig csak is Taylor jár az eszembe. Senki más, csak is Ő. Miért kell azt a hülye forgatást olyan messze tenni?! 2 nappal ezelőtt Taylor mondta, hogy meg is látogathatom, csak a szüleim valószínűleg szülői felügyelet nélkül, nehézkesen engednek el. Ő pedig, nem nagyon jöhet haza. Csak ha vészhelyzet van.
„Kérem kedves utasainkat, hogy kezdjék meg a beszállást a Chicago-i járatra”.
Ez a hang zökkentett ki a gondolataimból. Most már tényleg el fog menni. Nem tehetek semmit sem, és nem is akarok.
- Ideje mennem – tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Rendben – bólogattam egy nagy sóhaj kíséretében.
- Szia Szandra. – jött oda hozzám Mr.Lautner, és egy ölelés után fel is vette a csomagokat és elindult a bejárathoz.
- Ha megérkeztünk fel foglak hívni – mosolygott Taylor, erre belőlem is kicsalt egyet.
- Oké – figyeltem a mozdulatait, ahogy felveszi a táskáját.
- Hiányozni fogsz – még egyszer ezúttal utoljára ölelt át szorosan.
- Te is nekem.
- És ne feledd… - súgta a fülembe. – Nagyon szeretlek. – ennek a hallatán, éreztem, hogy kicsit megnyugodtam.
- Én is, nagyon – öleltem szorosan a nyakánál.
Eltolt és még adott egy szenvedélyes csókot, ami egyben a búcsúcsók is. Olyan mintha tényleg örökre búcsúznék tőle. Ahogy ellépdelt a bejárathoz, figyeltem minden mozdulatát. Ha a szívemre hallgatnék, most utána rohannék és megállítanám egy mondattal „kérlek, ne menj, ne hagyj itt”, csak ez a mondat motoszkált a fejemben. De tudtam, hogy nem tehetem meg, nem szabad. El kell engednem. Úgy is visszajön, és akkor újra együtt leszünk. Ezért sem a szívemre, hanem az agyamra hallgatok ami ezt súgja „Engedd el, és légy rá büszke”….

29 rész

Ahogy beszálltunk az autóba, indultunk is hazafelé. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen hamar megjárjuk. Még csak két óra volt, és mi, vagy is Taylor végzett. Mondtam Mr.Lautner-nek, hogy vigyen haza, de Taylor észveszejtő barna szemeinek hála, elérte, hogy inkább náluk menjek, és majd hazamegyek. De viszont, gondoltam, hogy ha náluk megyek és Makena is otthon lesz, tuti, hogy gitározni akar. Ezért mondtam Tayloréknak, hogy legalább hadd szaladjak be pár dologért, ami kellhet a gitározáshoz. Részletesebben, egy gitár, amit majd Makenának adok, viszek neki 1-2 pengetőt, hangolót, és egy könyvet, amiből tanulhat. Gyorsan felkaptam ezeket, még elmondtam anyukámnak, hogy hol leszek délután, aztán visszapattantam az ülésre Taylor mellé.
- Na, minden megvan?
- Igen.
- Hű, te aztán tudod, hogy kell oktatni. Biztos, hogy elég cuccot hoztál? – kérdezte viccesen Taylor.
- Hát, a tanuláshoz nem csak egy gitár kell. – vágtam vissza. – De azért megköszönném, ha majd segítenél.
- Oh, persze. – vette el tőlem a sötétkék színű, fényes gitárt. – Talán majd egyszer én is meg tanulhatnék ezen játszani. – húzta végig az ujját a húrokon.
- Majd egyszer. – mosolyogtam rá.
Kiszálltunk a szép házuknál, és bementünk. Már Mrs. Lautner várt minket.
- Na, hogy ment? – lépett oda a fiához.
- Nagyon jól.
- Jaj, örülök neki – ölelte meg Tay-t. – Szia, Szandra. Jó, hogy itt vagy. – ölelt meg engem is.
Ez igazán jól esett. Nagyon megkedveltem a családját, mindenki nagyon kedves velem. Ezek szerint, akkor nem kell miért idegeskednem. Hírtelen egy dobogó hangot hallottunk meg, ami a lépcsőktől hallatszott.
- Végre. – Ujjongott Makena. – Ez az enyém? Köszi bátyus, köszi – ölelte meg Taylort, és kapta ki a kezéből a gitárt.
Én pedig egy halk kuncogást rejtegettem el.
- Ez…- kezdte Taylor.
- Igen, a tied. – fejeztem be helyette. Persze erre Makena felszaladt a szobájába.
- De..
- Hagyd csak – mosolyogtam rá. Ő pedig kérdőn nézett rám. – Majd elmagyarázom.
- Jössz már Szandra? – jött a hang az emeletről.
Makena kérésére, vagy inkább kérdésére elindultam, de egy selymes kéz megfogta a kezem.
- Ez a tied. Nem engedhetem, hogy Makenának add.
- De neki adom. 5 gitárom van, most már 4. Amúgy se sokszor használom. Tényleg.
- Akkor hadd háláljam meg valamivel. – húzogatta a szemöldökét. – De most komolyan. Megtanítod gitározni, és még a cuccokat is ingyen kapja. Ne már.
- Én pedig nem kérek semmit.
- De hadd vegyek valamit.
- De ne vegyél.
- De veszek.
- Nem kell semmi.
- Makacs. – forrt össze eggyé a kezünk.
Rám mosolygott azzal a tökéletes fogaival, és én már is az olvadás szélén álltam. Elkezdett közeledni egy csók erejéig, és én ismét számban érezhettem azt a leírhatatlan édes érzést amikor megcsókol.
- Fúúj. Nem volt szó csőrözésről – szakított félbe minket Makena.
- Makena… nem tudnál egy kicsit várni? – kérdezte Taylor.
- Nem – vágta rá határozottan.
- Elég élénk húgod van – súgtam neki Taylornak.
- Tudom – húzta el a száját.
Ezzel Makena megfogta a kezem és magával húzott az emeletre. Még gyorsan visszanéztem, hogy mit reagál Taylor de ő csak mosolygott csípőre tett kézzel és csóválta a fejét.
- Na mivel kezdjük?
- Először is tanuld meg az akkordokat.
- Elmagyarázod?
- Persze. – álltam fel az ágyról.
Elkezdtem neki magyarázni az alapoktól, hogy rendesen megértse. És mint egy rendes kis diák, szorgalmasan figyelt is. Mikor már ott jártunk, hogy végre megtaníthatom az első akkordot, vagy is az E-mollt, valakinek a karjait megéreztem a derekamon, ahogy körbe fog hátulról.
- Héé – fordítottam meg a fejem.
- Csak én vagyok. – Puszilta meg az arcom Tay.
- Jah. Szia – csókoltam meg, nem érdekelve, hogy közben ott figyel Makena.
- Hahóó, én is itt vagyok. – zavaróan szólt Makena.
- Itt maradhatok? – kérdezte Taylor Makenára nézve, aztán majd rám.
- Felőlem – rántotta meg a vállát.
- Remek. – ült le Taylor az ágyra.
Leültem én is az ágyra, és oda adtam Makenának a gitárt. Megmutattam neki az első lefogásokat, amit ő szívvel, és ügyesen tanult. Addig Taylor csak figyelt, és mosolygott. Egyszer-kétszer bele-bele beszélt, vagy küldött egy megjegyzést, amin mindhárman nevettünk. Az egész délután így ütöttük el. Makena szépen tanult, és nagyon ügyes. A nap végére már megtanulta a C moll dúrig. És már mindent megértett, ezért nem kellett a segítségem már. Mikor ránéztem az órámra majdnem kiakadt a szemem. Fél 8?? – gondoltam. Mikor ment el így az idő?? – kérdeztem magamtól.
- Nekem lassan mennem kellene. – néztem rá Taylorra.
- Még 8 óra sincs. Tudják, hogy itt vagy.
- Ez igaz. –csillant fel a szemem.
Nem sok kedvem volt még hazamenni. Miután már Makena elengedett, lementünk a konyhába és az anyukája épp a vacsorához terített.
- Ó tényleg megyek most már. – mondtam, amikor megláttam, ahogy terít Mrs. Lautner.
- Dehogy, maradj csak nyugodtan vacsorára. – mosolygott rám Deborah [ugye bár így hívják Mrs. Lautner-t. – És szeretném, ha tegeződnénk. Nem lenne jó mindig Mrs. Lautnernek nevezni nem igaz? Csak Debi.
- Öhm. Kicsit furcsa lesz, de rendben…Debi – mosolyogtam vissza.
- Nem vagyok, én még olyan öreg. – nevetett.
- Óh nem úgy értettem. – mentegetőztem.
- Tudom, tudom. Szeretnél segíteni?
- Persze. – mentem közelebb. Ha már itt vagyok miért ne? – gondoltam. Taylorra ránéztem, és ő csak elégedetten mosolygott.
- Fiatalúr, te sem maradsz ki a segítésből – szólt Debi Tay-nek. Amire Taylor egy szájhúzással reagált.
Én pedig egy halk kuncogásba kezdtem, amit Taylor meghallott.
- Ne nevess. – mondta szintén nevetve. Erre én még jobban nevetésbe törtem ki.
Megterítettünk, aztán mindenki asztalhoz ült, és ettünk. Meg kell hagyni, Debi nagyon finomat főzött. Egész végig a szülei arról kérdezősködtek, hogy mit tervezek a jövőre nézve. Én pedig elmeséltem az álmaimat, és az elképzeléseimet. Viccelődtünk, meg jókat beszélgettünk. Teljesen úgy éreztem, mintha ide tartoznék. Nagyon megszerettem őket. A vacsora végén, bejelentettem, hogy tényleg mennem kell. Már 9 óra felé járt az idő. Megköszöntem a vacsorát, és elindultam felhúzni a cipőm.
- Csak nem gondolod, hogy egyedül mész haza? Sötétben. – Szólt utánam Taylor.
- Nem vagyok már kislány.
- Ó, dehogy is. Hazaviszlek kocsival – jött oda Taylor Apukája.
- Nem, nem szükséges.
- Dehogynem, ilyenkor már nem ajánlott egyedül mászkálni. – vette fel a kulcsot.
- Hát akkor… köszönök mindent. – néztem rájuk hálásan.
- Szívesen. Megyek, beindítom a kocsit – ment ki Mr. Lautner.
- Holnap találkozunk? – nézett rám Taylor.
- Szerintem igen. Majd megbeszéljük.
- Oké.
Kikísért még az autóig Taylor és ott egy „Jó éjt” csókkal, búcsúzva, beültem és már mentünk is.
Ahogy hazaértem, meglepően nem támadtak le a szüleim. Csak anyukám kérdezte, hogy, hogy éreztem magam. Meg elmeséltem neki mindent.Kicsit már fáradt voltam. Felkóvályogtam a szobámba, és egyszerűen csak bele estem az ágyba. Pár percig ott hason feküdtem, aztán feltápászkodtam és elvánszorogtam a fürdőbe. Letusoltam, felvettem a szokásos alvós cuccot, aztán bekapcsoltam még a tv-t. A szemem már csukódott lefelé, ezért inkább kikapcsoltam, hasra fordultam és már aludtam is.

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.