2011. február 25., péntek

Szandra Burke's life 66 rész

Vészesen teltek a napok. Az új dalt, amit Taylorról írtam az nagy sikert aratott Jasonnél, és hamar fel is vettük. Annyira megtetszett neki, és szerinte olyan sláger lenne belőle, hogy végül úgy döntöttünk, hogy abból lesz az új klip. 1,5 hét telt el szilveszter óta, de sok minden történt a munkával kapcsolatban. Megkezdődtek a klip forgatás előkészületei és a próbák is. Hála a rendező úgy döntött, hogy itt Los Angelesben fogjuk forgatni, így nem kell sehová sem utazgatnom és nem kell távol lennem Taylortól. 1-2 nap múlva már forgatunk is. Oh és ha már Taylor. Nagyon jól megvagyunk. Bár még mindig nem sikerült meg győznöm anyukámat a nálunk alvásról, de próbálkozom. Ma Taylor szülei elutaznak néhány napra, és anyukámat kérte meg, hogy nézzen rájuk addig, amíg távol vannak, így egy újabb esély adódott nekünk arra, hogy együtt lehessünk, de ismerve anyukámat, úgy sem fog engedni semmit.

Ma reggel izgatottan keltem fel, mert végre, ha átmegyek Taylorékhoz, bebizonyíthatom neki, hogy nem csak egy luxus csajszi vagyok, aki vásárol, és nem csinál semmit, ha nem megmutathatom neki, hogy tudok főzni és még takarítani is. Szívesen megcsinálom nekik. Azért nem akármilyen fából faragtak engem. Így amikor felnyitottam a szememet, egyből kipattantam az ágyból és a fürdő felé vándorolva elvégeztem a szokásos reggeli teendőket. Ezek után a gardróbomba mentem, ahol pár percnyi nézelődés után, kivettem egy lila felsőt, egy fekete farmert és még egy rétegként egy csíkos hosszú ujjú kardigánt. Felöltöztem, és ismét a fürdőbe lépve, igazítottam a hajamon, dobtam magamra egy kis alapozót, felkaptam a táskám, felhúztam egy papucsot és már indulásra kész voltam. Bár nem akartam elmenni anélkül, hogy ettem volna, ezért megálltam a konyhában és készítettem magamnak reggelit, anyukám társaságában.

- Mész át Taylorhoz? – nézett rám miközben eszegettem a falatjaimat.
- Ühüm – bólogattam.
- Majd én is délután átnézek, hogy minden rendben-e, oké?
- Persze – nyeltem le.
- Segíts neki mindenben.
- Nem azért megyek, hogy üljek a hátsómon – vontam meg a vállam.
- Tudom, tudom – mosolygott.


Gyorsan még bekapkodtam az utolsó falatokat, majd a székről felpattanva, elköszöntem anyukámtól és elindultam gyalog Taylorék felé. Jó idő volt, így semmi kedvem nem volt kocsikázni, meg a friss levegő is kell.


Amikor odaértem, csöngettem egyet abban bízva, hogy Taylor nyit ajtót, de pár percet várva, a kicsi Make nyitotta ki az ajtót, nagy mosollyal az arcán.

- Szia, kicsi lány – öleltem meg mosolyogva.
- Szia – kuncogott boldogan.


Letettem a táskámat, majd látva, hogy Taylor sehol sincs, Make felé fordultam.

- A bátyád? – mosolyogtam rá.
- A szobájába van. Nem érzi jól magát – motyogta elhúzott szájjal.
- Tényleg? És mi van vele? – ráncoltam a homlokom aggódóan.
- Nem tudom, nem mondta – vonta meg a vállát.
- Csináljak neked reggelit? – mosolyogtam rá.
- Nem, köszi. Már ettem – ült le a tv elé.
- Rendben, akkor felmegyek Taylorhoz – mondtam neki a lépcső aljáról.


Tényleg aggódtam, ezért sietősen lépkedtem felfelé. Lassan kinyitottam az ajtaját, és megláttam, ahogy az ágyban gubbasztva, nyakig betakarózott és látszólag tényleg elég sápadt is volt.

- Hé, szia – mentem közelebb hozzá – mi a baj? – ültem le mellé.
- Szia – motyogta – semmi – ingatta a fejét.
- Látom, hogy nem érzed jól magad – simogattam meg a kezét.
- Csak biztos valami hülye nátha – forgatta a szemét.
- Ha azt mondom, most én leszek az ápoló nővérkéd, elárulod nekem, hogy hol fáj? – próbáltam jobb kedvre deríteni, ami sikerrel járt, hiszen elnevette magát, és tudni kell, hogy a nevetés gyógyító hatású.
- A torkom, meg mindenem – motyogta immár jobb kedvvel.
- Szegénykém – simogattam meg ismét. Tényleg sajnáltam, elég rosszul nézett ki és a bőre is elég forró volt – nem vagy te lázas? – tettem a homlokára a kezem, ami egy kicsi volt melegebb az enyémnél, de jobbnak láttam, ha megméri – szerintem mérd meg, mert gyanús vagy te nekem. Merre van a lázmérő?
- Lent az ebédlő szekrényben.


Gyorsan felálltam és lementem, majd néhány percnyi keresgélés után, végre megtaláltam, és visszamentem hozzá. Lassan felült és a hóna alá téve a mérőt, elkezdtünk várni. Szerintem lázas volt, mert úgy csillogott a szeme, hogy csak, na.

- Tegnap még jól voltál – motyogtam neki.
- Mikor felkeltem reggel akkor lettem ilyen rosszul – húzta el a száját.
- Biztos összeszedtél valamit.
- Lehet.


Pár másodperc múlva már pityegett a kis szerkentyű, Taylor kivette majd a kezembe nyomta, ami 37,5-öt mutatott. Csak hőemelkedés?! Többre számítottam.

- Szerintem el kellene menned a dokihoz.
- Nem – ingatta a fejét – jól vagyok.
- Aha, persze. Látom – mondtam semlegesen – na, jó – sóhajtottam nagyot – feküdj vissza és pihenj. Főzök neked teát meg keresek valami gyógyszert, oké?
- Ühüm – mosolyodott el és feküdt vissza.


Ingattam a fejemet rajta. Nem értem miért nem akar orvoshoz elmenni, bár férfiak… tettetik a kemény csávót aztán meg félnek elmenni. Apukámról meg Nickről már tudom. Ők sem mernek sosem elmenni, ha valami bajuk van. Felálltam mellőle majd a konyhába lépve felraktam neki egy kancsó teát, és elkezdtem gyógyszer után keresgélni. Bár utálok más cuccaiba kutakodni, de ezúttal muszáj volt valamit előkeresnem neki. Végül találtam fájdalom csillapítót, ami le is viszi a lázát. Öntöttem neki egy pohár vizet, majd a kezembe vettem a gyógyszert és feliszkoltam vele hozzá. Szegénykém épp már majdnem elaludt, de muszáj voltam felkelteni. Lenyelte a gyógyszert, majd vissza is feküdt én pedig lementem a konyhába és pont már a tea felfőtt így lezártam. Kiöntöttem neki egy bögrébe majd azt is felvittem neki.

- Hé, nem kell sündörögnöd. Jól vagyok – motyogta.
- Dehogynem kell – ültem le mellé.
- Elég gáz, hogy pont most betegszek meg – forgatta a szemét.
- Nem baj – simogattam meg a fejét – majd most már remélhetőleg jobban leszel – mosolyodtam el.
- De talán jobb az, ha hazamész. Nem akarom, hogy elkapd tőlem.
- Ne légy már buta. Dehogy megyek én innen sehová. Meg amúgy is. Erős szervezetem van. Nekem egy ilyen nátha meg se kottyan – mosolyogtam rá.
- Akkor jó – mosolyodott el ő is.


Visszamentem a konyhába, majd Make kérésére, gyorsan átmentem vele hozzánk, hogy Stellával játsszon, és mert nem akartam, hogy egyedül mászkáljon az utcán, majd Taylorhoz mentem, aki immár békésen szunyókált. Lehalkítottam a tv-t és leültem az ágy melletti fotelbe. Szerettem volna főzni valamit, de az anyukája csinált nekik bőségesen kaját. Igazából nem akartam elmenni sehová, mellette akartam lenni. Tényleg aggódtam miatta, de reméltem, hogy most már jobban lesz. Hírtelen a telefonom kezdett rezgésbe majd gyorsan kiosontam, hogy ne keltsem fel Taylort.

- Szia, Michael – szóltam bele miután megnéztem a képernyőt.
- Szia. Na, szóval a forgatás szerdán kezdődik a nyugati parton, de szeretném, ha már 9-10 óra körül itt lennél, ugyanis szeretnénk hamar kezdeni.
- Persze, persze. Okés. Ott leszek.
- Remek. Akkor majd találkozunk
- Oké, szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Csak amikor letettem akkor eszméltem fel, hogy a parton forgatunk. Mint az álmomban. Ez furcsa. Lehet, megálmodom, 1-2 dolgot az elkövetkezendő jövőből? Hm… nem tudom – vontam meg a vállam. De a part kifejezetten jó döntés a forgatásra. Viszont az nem, hogy a héten lesz. Bár ki gondolta volna, hogy pont most lesz beteg Tay?! Remélem szerdára már jobban lesz, vagy aggódhatok miatta egész nap. Ezen elmélkedésem után visszamentem hozzá és leültem ugyanabba a fotelbe, majd a halk tv-t kezdtem el kapcsolgatni.

Órákig csak üldögéltem a tv előtt, hol lementem valamit inni, vagy hol találtam magamnak valamilyen kis elfoglaltságot. Közben sokszor Taylorra néztem, aki békésen aludt még mindig, és amikor néha-néha a homlokára tettem a kezem, már éreztem, hogy normális hőmérsékletű, így nyugodtabb lettem. Már tényleg eléggé untam magam, ezért úgy döntöttem, hogy felnézek az internetre Taylor lap-topján. Reméltem, hogy nem fog haragudni érte. Gyorsan felkaptam és visszaültem a fotelba, bekapcsoltam és felmentem a közösségi oldalakra, ahol fent vagyok. Megint elég sok üzenetem jött, és néhányat meg is néztem, amikre persze válaszoltam is. Elgondolkodtam azon, hogy lehet, a telefonomat csatlakoztatom az internethez, mert így még közelebbi kapcsolatba lehetek a rajongókkal. És amúgy is… most ez a menő mindenkinél. Így gyorsan megnéztem hogyan is lehet ezt megcsinálni, majd pár percnyi kis babrálgatás után végre sikerült behoznom a telefonomon is azt a közösségi oldalakat, amiket használok, és ahol tudok információt átadni. Visszaraktam a telefont a helyére és a lap-topon folytattam. Elkezdtem böngészni néhány érdekes oldalt és az ITunes-ra is felnéztem, mi a helyzet. Videókat is nézegettem, olyanokat, akik feléneklik különböző zenészek dalait és meg kell hagyni, találtam 1-2 nagyon tehetséges emberkét. Na, ilyenkor gondolkodom el, azon, hogy annyi tehetségtelen celeb van már mostanság, közben pedig az interneten rengeteg nagyon tehetséges embert lehet találni, akikből nem akármiért válna sztár. Tudom, hogy már unalmas… de példának ott van Swift. Az oké, hogy countryénekes, mert annak is kell lenni valakinek, de ugyan már az a hang nála… komolyan a fülemet sérti. Bevallom, tényleg van 1-2 jó száma, de kábé ennyi a tudomány. Tudom, hogy sokan szeretik, de ahányan szeretik, annyian utálják is. Nekem is vannak utálóim tudom nagyon jól… kaptam olyan utáló levelet hogy juhúú. De erre csak megint azt tudom mondani, hogy ízlések és pofonok. Ha nem ilyen múltunk lenne, akkor is azt mondanám, hogy nincs tehetsége az énekléshez és ez csak egy vélemény. Valaki meg él-hal érte. Na de inkább nem is ragoznám tovább. Szívem szerint ezeken az ismeretlen tehetségeken segítenék, valóra váltani az álmaikat, de nekem is nehezen indult be és most jól haladok a karrieremmel. Bár az már egy nagy lépés, hogy felmerik tölteni az internetre, azt, ahogyan énekelnek. Valaki úgyis rájuk fog találni. Ha Isten úgy akarja, akkor az ő álmuk is valóra válik valamikor, de persze ezért tenni is kell valamit.

Néhány videót még megnéztem és miután már az internetet is meguntam, úgy döntöttem, hogy kicsit kutatok Taylor gépében, tudva, hogy ez nem olyan szép dolog, de hajtott a kíváncsiság. Bár igazából csak a képeit akartam megnézni. Volt néhány megnevezetlen mappája és mindegyikbe belekukkantottam. Az egyikben viszont olyan képeket találtam, ami elszomorított egy kicsit. Az a mappa tele volt olyan képekkel ahol egy lánnyal volt – gondolom talán a volt barátnője – és ez rosszul esett. Ráadásul nem egy olyan kép volt, ahol megcsókolja vagy fogják egymás kezét. De most nem a féltékenység szaladt át rajtam, hanem az a tipikus rossz érzés. Tényleg rosszul esett, hogy még mindig a gépén tartogatja ezeket a képeket. Nem értettem, hogy miért. De biztos van rá oka. Egy fintorral az arcomon néztem végig az összes képet, majd gyorsan ki is kapcsoltam a gépet, mivel teljesen elment a kedvem mindentől. Épp amikor lecsuktam a lap-topot, meglepődve néztem Tay-re aki élénk pillantással figyelt engem.

- Észre se vettem, hogy már fent vagy! – húztam fel a szemöldököm s raktam le a gépet az asztalára – hogy érzed magad?
- Jól vagyok – mondta jobb hangon és egy fél mosollyal az arcán.
- Ennek örülök – mosolyogtam vissza – öhm… nem baj hogy használtam a gépedet? – húztam el a szám.
- A-a – ingatta a fejét – de, mi volt az a fintor? Csak nem valami csúnyát láttál? – mosolyodott el huncutul.


Persze. Ezek a pasik. Még betegen is élénk a fantáziája – gondoltam magamban.

- He?! – húztam fel az orrom – nem, nem láttam… csúnyát – forgattam a szemem.
- Hát akkor? – ült fel.
- Áh, semmi. Nem akarlak fárasztani – legyintettem.
- Nah most már akkor tényleg el fogod mondani – mosolygott.
- Rendben – hajtottam le a fejem visszaemlékezve a képekre.
- Szóval?
- Szóval… megnézegettem a képeidet és találtam olyanokat, amiket valójában nem értem, hogy miért vannak még a gépeden – magyaráztam megvonva a vállam.
- Milyen képeket? – ráncolta a homlokát.


De mielőtt szóra nyitottam volna a szám, Tay közbevágott.

- Mutasd meg inkább – pislákolt.


Így a kezembe vettem a gépét, bekapcsoltam, s közben leültem vele szembe, majd amikor bejött, megkerestem azt a mappát, ami zavart engem, majd behoztam azokat a képeket is és felé fordítottam a lap-topot. Elkezdte nézegetni a képeket, és ráncolt homlokkal hol rám nézett, hol pedig a képernyőt fürkészte, majd amikor a végére ért felnézett rám értetlen arccal.

- Ezek már elég régi képek – húzta el a száját – nem tudtam, hogy még rajta vannak – nézett rám bocsánatkérően.
- Én nem, nem haragszok – ingattam a fejem – csak nem értettem miért vannak még rajta.
- Teljesen elfelejtettem. Ha akarod, most azonnal letörlöm.
- Nem kell – ingattam a fejem – ha neked fontos… - vontam meg a vállam.
- Dehogy – mondta meghökkenve – már nincs jelentősége.
- Csak elég rosszul esett – hajtottam le a fejem, az ajkaimat harapdálva – tudom ezek csak képek… de akkor is – vontam meg a vállam – ki ő? – néztem fel rá.
- Ő… csak egy lány még Michigan-ből – mosolyodott el.
- És még? – nyújtottam el.
- Az első barátnőm. 1 évig voltunk együtt – vonta meg a vállát – Aztán megcsalt és szakítottam vele – nézett rám azzal az elszomorodott tekintetével. De ez eszembe jutatta a Miami-s dolgot, és még rosszabbul éreztem magam.
- Hm… tök jó. Most ettől még jobban érzem magam – mondtam gúnyosan – akkor nekem miért bocsájtottál meg?
- Az más. Te legalább bocsánatot kértél és habár nem egyből, de elmondtad. Aztán meg volt az a kitörésem és… tudod – forgatta a szemét – a lényeg, hogy az durvább volt. Ott nem csak egy csók volt, ha érted – húzta el a száját – meg plusz nem tőle tudtam meg szóval… - vonta meg a vállát még mindig letörve.
- Sajnálom – húztam el a szám együtt érzően, ugyanis tényleg teljesen át tudtam érezni, mivel én is ilyesmin mentem keresztül csak én voltam olyan hülye, hogy megbocsájtottam.
- Tényleg nincs jelentősége – húzta el a száját – nem volt az a nagy love – kuncogta el magát.
- Emlékszel még Joe-ra?
- Jézusom… - forgatta a szemét – ühüm.
- Ő is ezt csinálta velem.
- Tudom, mondtad – mosolyodott el.
- Mikor?! – hökkentem meg.
- Amikor ott voltunk a nagyszüleid birtokán.
- Tényleg – jutott eszembe – el se hiszem, hogy azok is mi voltunk – mosolyodtam el én is.
- Pedig mi voltunk. De a legszebb emlék… amit sose felejtek el – nézett rám huncutul – az a plázás dolog – nézett a plafonra kerülve a szúrós tekintetem, amit rászegeztem, ahogy eszembe jutatta a kínos pillanatot Kírával.
- Ne már – pirultam el és kezdtem kuncogni.
- Miért?! Tök dögös volt – húzogatta a szemöldökét és nevetett fel.
- Nagyon vicces vagy – mondtam gúnyosan s a végén én is elnevettem magam – légyszi, ne emlékeztess ilyen kínos pillanatokra, amikor az agyam helyett szerintem csak egy rágógumi volt. Hogy lehettem olyan hülye, komolyan – ingattam a fejemet, magamon – mondjuk… most sem vagyok valami ép eszű, főleg ha rám jön a 10 perc – forgattam a szemem.
- Hát… legalább nem én mondtam – emelte fel mindkét kezét, erre csak O alakzatba nyúlt a szám és mielőtt lecsaptam volna, rá tetettet sértődöttséget mutatva, megfogtam a mellette lévő párnát és az arcába csaptam, közben ő már fuldokolt a nevetéstől.


Örültem, hogy már ilyen jól érzi magát és azt is, hogy tisztáztuk azt a dolgot. A képeket végül tényleg kitörölte, és ha már ott tartott, akkor minden olyan képet törölt, ami már nem kell neki. Röviden frissítette a galériáját. Ezek után kikapcsolta és mivel már éhes volt, így úgy döntöttünk, hogy lemegyünk enni valamit. Az anyukája által készített ételből, kivettem 1-1 adagot, felmelegítettem és csendben eszegettünk. Miután jól laktunk, visszamentünk a szobájába és mivel még Taylor nem érezte teljesen jól magát, ezért visszafeküdt az ágyába én pedig mellé leheveredtem, majd a fejét a mellkasomra helyezte, én pedig átadva a szeretetemet, elkezdtem simogatni a fejét, s közben a tv-t kapcsolgattam, majd Taylornak eleget téve, megálltam egy foci meccsnél.

Bár nem vagyok odáig a sportokért, de most meglepődve magamon még elkezdett érdekelni a foci. Persze nem kell túlzásokba esni sem. Mondjuk csak úgy szabályok nélkül én is szeretem ezt játszani, futkározni meg ilyesmi. Jól le lehet vezetni a dühömet benne. Délután jól elvoltunk, beszélgettünk még néhány dologról. Mesélt néhány Michigani barátairól, meg kicsit bővebben kifejtette azzal a lánnyal való kapcsolatát, viszont késő délután megint elkezdte rosszul érezni magát. A hideg rázta és ismét kezdett a homloka meleg lenni, ezért nyakig takarózva csillogó szemekkel pislákolt az ágyban, de amikor megmértem a lázát, megint nem sokat mutatott, de hogy enyhítsem a fájdalmát, hoztam fel neki teát és gyógyszert. Meglepetésemre ez nem igazán hatott. Sőt még rosszabbul lett. Nagyon elkezdtem aggódni. Azon gondolkodtam, hogy mit is csinált anyukám kiskoromban, amikor felszökött a lázam. Hát persze… hideg vizes kendő – jutott eszembe néhány percnyi morfondírozás után. Így gyorsan kivettem két fehér kendőt és az egyiket bevizeztem jó hideggel, kicsavartam majd Taylort segítve lassan felült, felhúztam a felsőjét és mielőtt elkezdtem figyelmeztettem, hogy ez rossz lesz. Majd ahogy belekezdtem, felszisszent egyet és megfeszült egész testével.

- Tudom, hogy rossz, de nyugi – néztem rá bocsánatkérően.


Nagyon sajnáltam, ugyanis tudom, hogy milyen rossz érzés ez. Amikor mindened fáj és hideg vizes kendőt tekernek a mellkasodon keresztül. Miután próbáltam úgy körbe tekerni, hogy ne annyira fájjon, gyorsan egy száraz kendőt is rátekertem majd óvatosan visszafeküdt. Többször is mondtam neki, hogy menjünk be a dokihoz, de ő még most is ellenkezett. Kábé olyan 20 perc múlva, láttam, hogy még a vizes kendő sem segített rajta, és amikor megmértem a lázát kidülledt szemekkel figyeltem, hogy felszökött 40 fokra. Ezután már csak a hideg fürdő jött, de nem voltam biztos abban, hogy hogy kell csinálni, ezért gyorsan felhívtam anyukámat, hogy siessen ide. Közben végig Tay mellett ültem és a homlokán cserélgettem a vizes kendőt.

- Olyan gyorsan mozogsz – motyogta hírtelen és nézett rám a csillogó szemeivel.


Most tényleg beijedtem. Gyorsan mozgok? Hiszen csak a kendővel simogatom a homlokát.

- Már képzelődsz is?! – nyeltem nagyot.


Erre csak a vállát vonta meg. Néhány perc múlva hallottam, hogy jön valaki felfelé, majd anyukám kukkantott be az ajtón.

- Na, itt vagyok – jött közelebb – hadd nézzelek – tette a kezét Tay arcára – te aztán tüzelsz. Akkor csináljunk neki egy hideg fürdőt.
- Egy mit? – kérdezte Tay kétségbeesve.
- Nyugi, az nem fáj. – fogtam meg a kezét – csak bele kell tenned a lábad a hideg vízbe – mosolyodtam el.
- Oké – motyogta bólogatva.
- De holnap felmész az orvoshoz – kiabált ki anyukám a fürdőből.


Erre megint ránéztem Taylorra, aki belegyezően nézett rám vissza. Mondjuk, ha akar, ha nem úgy is felvittem volna az orvoshoz, mert aki ilyen beteg annak fel kell menni. Pár perc múlva már hozta is anyukám Tay ágya mellé a lavór vizet, majd lassan felült, felhúzta a nadrág szárát és óvatosan belelógatta a lábát a vízbe. Az elején ismét csak sziszegett, de utána mintha már kezdett volna hatni végre.

- Anyu nem lenne jobb, ha nálunk aludnának? – vetettem fel a kérdést – Make Stellával, Tay pedig… velem – vontam meg a vállam.
- Van vendégszoba is – húzta fel a szemöldökét.
- Jajj nem azért. Csak, hogy mi van akkor, ha este belázasodik, vagy ha nem lesz jól. Mi bajotok lesz, ha egyszer velem alszik.
- Rendben – mondta ki két sóhaj között – de előbb várjuk meg, hadd menjen le a láza.
- Oké – mosolyodtam el Tay-re, aki immár mintha jobb színben lenne.


Vártunk még kábé fél órát, amikor már Taylor normálisan beszélni is tudott. Tényleg nagyon megijesztett. Nagyon veszélyes lehet az, ha valakinek felszökik így a láza. De vajon hol lett ilyen beteg? Vagy az is lehet, hogy sokáig csak gyűltek benne a bacik és most jött ki mind. Hát… nem tudom, de remélem most már tényleg jobban lesz és nem lesz lázas. Miután már teljesen lement a láza végre, összepakoltam néhány holmit neki és Makenek majd bezártam a házat, beültünk az autóba és már indultunk is.

Amint hazaértünk tudattuk apával meg a többiekkel a dolgot, majd mivel már későre járt, így felmentünk Tay-el a szobámba és ő egyből levágódott az ágyamra, mire egy kuncogás tört fel belőlem.

- Öltözz át és feküdj le. Addig én elmegyek fürödni – mosolyogtam rá.
- Oké – bólogatott visszamosolyogva, fáradt szemekkel.


Gyorsan levetkőztem, beálltam a tus alá és percek alatt kész lettem. Felvettem a pizsamámat majd kimentem és Taylor mellé bevackoltam magam. Láttam rajta, hogy aludna már, ezért lentebb vettem a tv-t, de már nekem sem volt kedvem tovább tv-zni, így kikapcsoltam. Nem igazán érdekelt, hogy elkaphatom-e a betegséget csak az, hogy mellettem van, így még közelebb bújtam Taylorhoz, majd percek múlva már mindketten az álmok tengerében úszkálhattunk…

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!Nagyon jó lett,szegény tay,kiváncsi vagyok hogy mi a baja,én is tudnám ápolgatni,várom a kövit puszi niki

Ariel írta...

Szia!
Szegény Tay! Remélem jobban lesz, és nincs komoly baja! (:D
Várom a folytatást!
Puszi! =)

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.