12 rész

Itt a következő rész. Szeretném elmondani, hogy nem fogok képeket berakni mivel szerintem sokkal jobb ha a saját fantáziádban formálod meg ezt a történetet.

„És már csak annyit éreztem hogy elborulok mint egy létra.”

- Hol vagyok? Mi történt?
Egy sötét lyukba ébredtem fel. Mi ez a hely? Körbenéztem és senkit nem láttam. Próbáltam nyugtatni magam. De kevés sikerrel. Miért raboltak el?! Vajon keresni fognak? Talán ha nyugodt maradok, akkor találok valami kiutat. Nem szabad pánikolnom. Mi van Taylorral? Vajon ő rendben van. Remélem semmi baja nincs, és épségben kijutott erről a borzalmas helyről. De még is hol lehetek?! Régebben mintha apám említett volna valami helyet, ahová tilos mennem. Talán ez lenne az a hely? Nem tudom. Csak annyit tudok hogy ki kell innen jutnom. Hírtelen meghallottam valami hangot. Valaki közeledett. Aztán lassan kezdett kinyílni az ajtó. Én gyorsan a sarokba húzódtam, felhúzott lábakkal. Fogalmam sincs ki lehet az. Nem láttam még az arcát. Megjelent egy sötét kabátos férfi előttem, és elkezdett közeledni hozzám.
- Látom felkeltél.
- Mit akar tőlem?
- Sok mindent kis szívem.
- Miért pont én?
- Mert olyan gyöngének néztél ki ott. És amúgy is kell a friss hús.
- Friss hús? Meg fog ölni?
- Ahogy viselkedsz. Ha azt csinálod amit mondok, akkor talán életben hagylak. De ha ellenszegülsz, akkor viszont sajnos meg kell hogy öljelek.
- Élvezi ezt?
- Nagyon is.
- Hogy egy 14 éves lányt kínozzon?
- Minél fiatalabb annál jobb. De szó sincs itt kínozásról. Csak kiélem a vágyaimat.
- Hogy micsoda?
- Úgy ahogy mondom. De most magadra hagylak.
A félelem futkosott a hátamon. „Csak kiélem a vágyaimat” ezt a mondatot nem tudtam elfelejteni. Ezzel azt érti hogy…. hogy megerőszakol? Teljesen sokkot kaptam. Miért történik ez velem?! És ha nem csinálom amit kér megöl. Valahogy ki kell jutnom innen. De ha nem sikerül akkor is megöl. Túl sokat kockáztatok. De kockáztatnom kell ha ki akarok jutni. Próbáltam keresni egy lyukat, vagy bármit amin segítséget tudok kérni. De semmi. Az egész lyuk, vagy nem is tudom micsoda ez, körbe volt falazva. Szinte lehetetlen innen kijutni. Még is hány lányt ejtett már fogságba? El sem merem képzelni. Megint leültem a sarokba, felhúzott lábakkal, és a lábamra hajtottam a fejem. Próbáltam összeszedni a gondolataimat. És egyszer csak beugrott. Az álmom. Az a rettenetes álom. Amiben egy ismeretlen férfi üldözött, én pedig nem tudtam menekülni. Aztán ledobott valamibe én pedig….pedig meghaltam?! A végét nem tudom, mert mindig felébredtem. De teljesen összeomlottam. Mi van ha igaz ez az álom? És akkor nem érdemes menekülnöm előle? Mert megöl. Nem ez biztosan egy másik álom. Ez nem lehet igaz. El sem tudtam búcsúzni a szeretteimtől. Minden reményem elszállt. Már csak annyira tudtam gondolni, hogy az a férfi megerőszakol, aztán megöl. Nem, nem lehet így vége az életemnek. Nem hagyom. Nem szabad feladnom. A telefonom, talán az segít. De nem találtam a zsebembe. Biztosan elejtettem. Mit tehetnék? Semmi nincs körülöttem , csak a fal. Még egy bot sem, vagy valami deszka amivel meg tudnám magam védeni. Egyszerűen nem hittem el hogy ez velem történik. Eddig rengeteg horror filmet láttam, és most úgy érzem mintha én is egy ilyen horror filmbe csöppentem volna. Csak egy baj van. Ez nem csak egy film, hanem a valóság. A szörnyű valóság. Már csak abban reménykedem, hogy Taylor kijutott innen és keresnek engem a rendőrökkel, és a szüleimmel együtt. Aztán hírtelen megint meghallottam hogy jön valaki. Azt hiszem az a férfi fog jönni. Megint olyan lassan nyílt ki az ajtó, mintha az örökkévalóságig nyílna kifelé. És ahogy sejtettem, az a férfi jelent meg. Nagyon féltem, hogy most mit fog velem csinálni.
- Na gyere kislány. Át megyünk egy másik szobába, ahol jobb lesz neked. Csak hogy ne tűnjek olyan kegyetlennek.
- Milyen szobába? És mi megyünk át?
- Nyugalom, oda viszlek ahol tudsz aludni is. Nem vagyok kegyetlen addig, amíg meg nem próbálsz szökni. Rendben?
Én csak bólogattam, nem mertem annyira beszélni. Aztán át vitt egy viszonylag jobb „helyiségbe” ahol volt ágy. Igaz nagyon rossz ágy volt, de legalább van. És végre itt van villany is. Bementem és leültem az ágyra.
- Remélem tudsz egy kicsit pihenni.
- Miért lett hírtelen ilyen kedves?
- Hát tudod, ha látom a lányokon hogy milyenek. Mármint félénkek, vagy bátrabbak. Na szóval a félénkeket áthozom ide, mert tudom hogy nem mernek szökni. A bátrabbakat, vagy akik visszaszájalnak, na azok pedig ott maradnak. Így megy ez.
És megint csak bólintottam. Tényleg ilyen félénknek tűnök?! Pedig tervezem a szökést. Csak még nem tudom hogy csináljam. Ezek szerint nagyon rémült lehet az arcom. De legalább itt jobban tudok gondolkodni.
- Van magának gyereke?
- Persze hogy van. Csak egyiket sem ismerem.
- Értem.
- Pihenj kicsit, nagyon nyúzottnak látszol.
Bólintottam. Ez undorító. Van gyereke és nem ismeri egyiket sem. Teljesen undorító. Most hogy látom, tud kedves is lenni. Talán ezt kihasználhatom. Már is elkezdtem agyalni a szökésen. Aztán megint beugrott az álmom. Ugyanaz az álmom, amikor az elején kedves velem és azt mondja az az alak hogy ne féljek, nem bánt. És csak utána bánt. Már nem értem. Lehet tényleg nem jelent ez semmit sem. Így gyorsan eltereltem a gondolataimat. Tayloron járt az eszem. Most hogy szinte életveszélyben vagyok, annyira hiányzik. Mindenki hiányzik, nagyon. Remélem mindenki jól van. Ha lehetne most egy kívánságom, valószínűleg azt kívánnám hogy láthassam utoljára őket. De ez sajnos nem fog megtörténni. A szökés. Hogy kellene csinálnom. Vagy jobb ha talán meg sem próbálom?! De meg kell próbálnom. Elvégre ha kijutok akkor életben maradok, ha pedig nem úgy is meghalok. Vagy nem tudom. Körbe néztem a szobába, és találtam egy-két dolgot amivel megvédhetem magam. Egy vas rudat találtam, elég nehéz volt. De ha kell akkor jó lesz. Megint egy hang, de ez nem olyan hang volt mint azé a férfié. Valaki szaladgált óvatosan az ajtók között, ha jól hallottam. Az ajtón volt egy kis ablak, kinéztem rajta. Nem hittem el amit látok.
- Taylor. Itt vagyok.
- Végre megvagy.
- Mit csinálsz te itt?
- Szerinted? Próbállak megmenteni ettől a pszichopata állattól.
- De… de hogy találtál meg.
- Majd elmondom, de most sietnünk kell. Hol vannak a kulcsok?
- Nem tudom. Szerintem nála van.
- A fenébe. Most mi legyen?
- Nem tudom. Keress valami szeget, azzal talán kitudod nyitni. Mint a fílmekben.
- Tényleg.
- Siess.
- Na megvan.
- Gyerünk
- Csinálom. –Ez az.
Nem hittem el. Taylor a hősöm?! Na jó ez olyan hercegnősen hangzott. De akkor is. Amikor kinyitotta az ajtót egyből olyan szorosan megöleltem ahogy csak tudtam.
- Jól van. Minden rendben lesz.
- Köszönöm, köszönöm.
- Ne viccelj már. Te is megtetted volna.
- Igen.
- Gyere siessünk.
- Tudod merre jöttél be?
- Azt hiszem, de ne ijedj meg ha eltévedünk. Csak bízz bennem.
- Rendben.
Megfogtuk egymás kezét, és óvatosan lépkedtünk, mert fogalmunk se volt hogy itt van-e az a pasas vagy nincs. Egy másik szobába értünk, ami látszólag valami kínzó szoba lehetett. Vagy nem is tudom. Megkönnyebbültünk, mivel azt hittük hogy nincs itt senki. Aztán hírtelen megjelent a sötétből egy nagy lánccal. Taylor elengedett és neki ment a pasinak. Fogalmam sem volt hogy mit tegyek. Segítenem kell. Nem láttam a közelbe semmi szerszámot, vagy valamit. Megfordultam és ugyanaz a férfi jelent meg előttem. Hogy lehet ez?! Nem hiszem el, Ikrek! Az álmom, a tükör. Minden kitisztult előttem. A kedvesebbik iker, és a félelmetes iker. Megfogott és neki lökött erőteljesen egy oszlopnak. Éreztem hogy vérzik a fejem. Aztán megint megfogott és ráültetett egy székre. Megkötözött, nem voltam teljesen az eszméletemnél, de annyit láttam hogy Taylort kikötötték egy falhoz azzal a lánccal. Kezdtem észhez térni. Láttam hogy Taylort elkezdték verni. És az egyik iker közeledik hozzám.
- Észhez tért.
- Látod, mondtam hogy addig minden rendben, amíg nem szöksz. De mostantól ne ilyen kedvességre számíts. És köszönj el a kis barátodtól.
Nem érdekelt mit mondott. Csak az utolsó mondatra lettem figyelmes „Köszönj el a kis barátodtól” hogy micsoda? Nem lehet. Nem, nem.
- Kérlek…. ne tegyétek. Az én hibám. Ne ő bűnhődjön miattam.
- Már túl késő, kislány. Először megkínozzuk a kis haverod. Aztán itt szépen végignézed a halálát.
- KÉREM NE. –ordítottam.
Mindketten közelebb jöttek.
- Úgy látszik nagyon szereted őt.
- Persze hogy szeretem, a barátom.
Aztán valaki csöngetett. Az életmentő csöngetés. A számra szikszalagot tettek. Én pedig remegtem, és közben zokogtam. Ahogy Taylorra ránéztem, csupa vér a mellkasa, levették róla a felsőt és így kínozzák, nem hiszem el. Ez nem lehet.
- Hé nyugodj meg, jól vagyok.
Mivel nem tudtam beszélni, így csak ránéztem és próbáltam bólogatni.
- Figyelj rám rendben? Próbáld a kezed kiszedni a kötélből. Valahogy próbáld meg, sikerülni fog.
Megint csak bólogattam. Megpróbálom, meg kell próbálnom. Mozgattam a kezem ide-oda. Éreztem hogy a kötél kezd engedni, aztán hírtelen csak kiszakítottam belőle az egyik kezem. Levettem a szalagot, és kikötöttem gyorsan a lábam is. Oda szaladtam Taylorhoz.
- Jól vagy?
- Igen, de oldozz ki gyorsan.
- Rendben.
Nagyon szorosan volt megkötve, de én csak szakítottam. És sikerült kioldoznom. Nem volt idő megölelnünk egymást, futnunk kellett. Beszaladtunk abba a szobába ahonnan kiszabadított.
- Annyira sajnálom.
- Azt sajnálod hogy elkaptak minket?
- Azt hiszem.
- Nyugodj meg. Ki jutunk.
- Rendben.
- Gondolkodjunk. Hova tudnánk bújni?
- Minden épületbe van szellőző. A szokásos módszer.
- Szokásos módszer?
- Hát a filmekben.
- Jó ötlet. Gyere ott feltudsz mászni.
Felemelt és gyorsan felmásztam, utána pedig Taylor is feljött. Egymásra néztünk, és látta Taylor hogy reszketek, nagyon féltem. Olyan helyzetben vagyunk amit sosem képzeltem volna. Úgy értem hogy itt bujkálunk két őrült pasas elől. Taylor közelebb jött és szorosan átkarolt. Megnyugtatott, és már nem annyira remegtem. Aztán alattunk hallottuk hogy nyílik az ajtó. Az egyik iker jött be. Én pedig ismét nagyon elkezdtem félni. Taylor a kezét a számhoz emelte, hogy ne adjak ki hangot és még szorosabban átölelt. Én is a kezemet a számhoz fogtam, hogy még véletlenül se adjak ki hangot.
- Hová a fenébe tűnhettek?
- Hát tesó, őket már fújhatod. Szerintem már rég elmentek.
- Az nem lehet. Ránk küldik a rendőröket.
- Talán most nekünk kellene menni a rendőrök elől.
- Nem megyünk sehová. Itt kell lenniük valahol.
- De tudod mi van? Én már unom ezt. Mindig molesztálod a kiscsajokat. Ezt már nagyon nem élvezem.
- Mi az ki akarsz szállni?
- Igen.
- Hát rajta, menj csak.
- Nem fogok miattad börtönbe kerülni. És megyek is.
El se hittem, az egyik ikertől megszabadultunk. Egy maradt. Amikor kimentek mindketten egymásra néztünk, és elmosolyodtunk. Taylor elvette a kezét. Elkezdett közeledni az arcával. Én pedig csak néztem a szemét és a száját. Nem ez a legjobb hely az „első” csókra, de most már nem utasítom vissza. Amikor éreztem hogy az ajkai már enyémen vannak, megkönnyebbültem. Először csak apró csókokat adtunk egymásnak, aztán már egyre vadabbak lettek. Teljesen elfelejtettük hogy hol vagyunk. Jobb nem is lehetett volna ez a csók. Annyira jól esett. Aztán amikor a dolgok már „vadabbra” fordultak, észbe kaptunk, és abbahagytuk. Annyira jól esett a közelsége, teljesen megnyugtatott. Egymás szemébe néztünk, és csak mosolyogtunk.
- Végre.
- Most gúnyolódsz?
- Dehogy.
- Akkor jó.
- Talán most már lemehetnénk.
- Nem tudom.
- Gyere.
- És ha még itt van?
- Már egyedül van. Azt hiszem el tudok vele bánni.
- Rendben.
Adott még egy puszit, és leemelt a szellőzőből. Nem volt ott senki. De még is jobb ha óvatosak vagyunk. Lassan kimentünk, nem láttunk senkit. Taylor visszaemlékezett hogy merre van a kijárat. Megcéloztuk, és lassan elindultunk. Hallottunk kint valami zajt, amikor közeledtünk a hanghoz felismertük. Ez egy rendőr sziréna. Megörültünk, és elkezdtünk gyorsan kifelé szaladni. Sikeresen kiértünk. De láttuk hogy a rendőr autó nem ide jött. Hanem egy másik házhoz. Elkezdtünk kiabálni, és ugráltunk a rendőrnek hogy vegyen észre minket. Szerencsénk volt, mert megállt és kiszállt a kocsiból. Mi gyorsan oda szaladtunk és elmeséltünk neki mindent. Hívta az erősítést, és addig beülhettünk a kocsiba.
- Minden rendben lesz.
- Tudom.
Aztán Taylor mellkasára hajtottam a fejem. Éreztem hogy a szája a homlokomra tapadt. Nagyon fáradt voltam, de nem tudtam aludni. Úgy hogy csak úgy csináltam. Pár perc múlva már megérkezett az erősítés. Elfogták mindkét ikret. Mi pedig sikeresen túl éltük ezt a „nagy és veszélyes kalandot”.