Living the dream 29 rész

- Taylorék… súlyos balesetet szenvedtek – nézett a szemembe már ő is könnyes szemekkel.
- Mi? És jól vannak? Mondd, hogy jól vannak? – pánikoltam be a legrosszabbra gondolva.
- Nem tudok semmit. Most hívott apád, hogy a tv-ben volt benne.
- És hol? Itt Párizsban? – elkezdtem a hajamba túrni
- Igen. Egy hotelhoz tartottak, a koncerted miatt és beléjük ment egy autó, ami totálkárosra törte az autót, amiben ültek.
- Ne! – suttogtam – nem lehet. Nem halhattak meg – elkezdtem rángatni anyu karját. – nem – csóváltam a fejem értetlenül.
- Még semmi biztosat nem tudunk. Nyugodj meg. Biztosan jól vannak.
- Totálkárosra tört az autó, amiben ültek! És nem tudok semmit! Hogy a fenébe nyugodnék meg?? – törtem ki sírásba – melyik utcában van ez?
- Nem tudom – hajtotta le a fejét
- Tudnom kell anyu! – záporoztak folyamatosan a könnyeim – hát ez volt a rossz megérzésem – kaptam észbe.

Felpattantam, és úgy ahogy a lábam bírta elkezdtem futni lefelé a halba, hátha ott tud valaki segíteni. A lépcsőházon keresztül, minden ajtót kicsapva szaladtam, úgy ahogy bírtam. Pánikoltam. Nem akarom ezt. Nem akarom a legrosszabbat hallani. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom. Ahogy lent voltam a halban, az első ember, aki jött velem szembe leszólítottam.

- Segítene, kérem? – néztem rá rémülten.
Franciául elkezdett valamit halandzsázni nekem, így figyelmetlenül ott hagytam. Elmentem a portáig ott hátha kapok segítséget.
- Elnézést, kérem, segítsen! – kérleltem.
- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen
- Most történt egy nagy baleset. Nem tudja, merre van? – lihegtem ész veszetlenül
- Oh, amit az előbb mutattak a tv-be? Azt hiszem az Operának az utcájában.
- Istenem, köszönöm. Megmentette az életemet – hálálkodtam neki.
Gyorsan lefutottam a hátsó bejárathoz, remélve, hogy ott lesz az autó, ami elvisz engem akárhová. Szerencsémre ott volt, a sofőrrel együtt. Gyorsan kicsaptam az ajtót és beugrottam.
- Az Opera utcája tudja, merre van? – pánikoltam folyamatosan.
- Igen – vágta rá
- Akkor vigyen oda, de azonnal – mondtam neki.

Indított és már indultunk is. Nem hiszem el. Ez az én hibám. Ha nem mondom nekik, hogy lesz, itt koncertem akkor nem jönnek el és nem lesz baleset – remegtem a félelemtől. Nem lehet, hogy vége. Egyszerűen nem lehet. Csak most jövök rá, hogy milyen fontos nekem Taylor. Belehalok, ha valami baja lesz vagy ha… nem, erre nem szabad gondolnom. Nem hagyhat itt. Nem lehet. Már nem érdekelt a média, hogy kint lesznek. Nem érdekeltek a fotósok, sem a híradósok. Ott akarok lenni és a saját szememmel látni, mi történt. Akár kibírom akár nem.

- Innen le van zárva az út – zökkentett ki a sofőr a gondolataimból
- Oké – láttam meg a tömeget, ahogy kiszálltam gyorsan az autóból.

Ahogy kiszálltam, még nagyobb félelem uralkodott el rajtam. Minden porcikám remeg. A gyomrom összeszűkült. A szívem már 400-al ver. Nyelni sem bírok. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Senkinek. Lassan elindultam a tömeg felé. A lábaim már maguktól mozogtak, egyre gyorsabban. Amikor odaértem próbáltam átrágni magam mindenkin, és valahová kijutni. Nem érdekelt senki és semmi csakis Ő és a családja. Végül egy tisztásabb helyre értem, ahonnan több mindent ki tudtam venni. Elkezdtem körbe nézni, hátha megtalálom őket. Aztán hírtelen megakadt a szemem az autón. „Istenem” – tettem a tenyerem a szám elé. Az autó orra totál káros, és oldalt is eléggé csúnya. A gyomrom még jobban összeszűkült és a lélegzetem is szapora lett. Azt hittem, hogy elájulok hírtelen. Nem kaptam levegőt. Aztán észbe kapva, hogy miért is siettem ide, erőt vettem magamon és tovább folytattam a keresést. Ismét körbe-körbe nézelődtem és hírtelen egy fél kő leesett a szívemről. Megláttam Make-t az anyukájával a másik oldalt. Elkezdtem oda sietni hozzájuk, ahogy csak tudtam. Ismét mindenkin átvergődtem magam és végül ők is megláttak engem.

- Make, Deby. Istenem – öleltem meg mindkettőjüket. – Jól vagytok?
- Szandra – kiáltották egyszerre – jól igen, de mit csinálsz te itt? – nézett rám ráncolt homlokkal Deby
- Hol van? – kérdeztem lélegzet visszafojtva a válaszra várva.
- Ott – mutatott egy rendőrautó felé
Ahogy odanéztem Ő is rám nézett és észrevette, hogy itt vagyok. Elkezdtem a tömegen végig suhanni, most már nem érdekelve, hogy kit ütök el. Taylor is elkezdte átvergődni magát.

- Elnézést! Elnézést! Elnézést – csak ezt hajtogattam rekedt hangon.

Az eszem már nem járt sehol. Csak meg akartam ölelni, és tudni, hogy még mindig él és, hogy jól van. Aztán kábé a tömeg közepére érve, ahogy megláttam egyből a karjai közé borultam. Olyan szorosan öleltem át, ahogy csak tudtam. Nem akarom elengedni soha többet. Nem akarom. Aztán pár másodperc múlva minden érzelem feltört. Elkezdtem zokogni úgy, mint amikor… meghalt a nagypapám. A fejemet a nyakába fúrtam, hogy érezze mennyire szorosan ölelem. Nem akartam, hogy eleresszen. Ebben a pár másodpercben mindent megbocsájtottam neki. Rájöttem mennyire szeretem, és, hogy nem akarom elveszíteni. Éreztem a szíve heves dobogását amint ő is elkezdett még szorosabban ölelni. A lélegzetem még mindig szapora volt és a remegés sem múlt el.

- Te… remegsz – suttogta halkan a fülembe. Nem tudtam válaszolni, mert a torkomat mintha elvágták volna a folyamatosan feltörő könnyek. – Nyugodj meg – bújt szorosan hozzám.
- Jól vagy? – jött ki rekedten a két szó.
- Igen. Nincs semmi bajom – tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. – de… itt vagy – mosolyodott el
- Itt vagyok – mondtam halkan és bólogattam.

Pár másodpercig néztünk egymás szemébe aztán érzékenyen megfogta a nyakam és elkezdett közeledni. Csak én nem vártam, meg amíg ő közeledik így egy pillanatban, rátapadtam az édes ajkaira és hevesen megcsókoltam. Most már tényleg nem érdekelt, hogy az emberek ezt látják, és, hogy valószínűleg a baleset mellett ez lesz a másik nagy hír, nem érdekelt. Most már csak is Ő érdekelt. Ahogy egymásra tapadtunk és éreztem, hogy itt van, és jól van, minden félelmem elszállt. Elkezdtek a heves csókok, apróbb és lassúbb csókká válni. Aztán elhúzódtam tőle, hogy ismét a szemébe nézzek. Amikor láttam, hogy elmosolyodik minden kő leszakadt rólam és megkönnyebbülve, mosolyogva húzódtam közelebb hozzá, hogy az orrunk összeérjen. Megfogta a kezem és elkezdtünk visszamenni a családjához. Amikor odaértünk örömmel láttam, hogy Dan apu is jól van és Debyvel elkezdtek mosolyogni ránk. Nem tudom miért, de kicsit kínosan éreztem magam ezért bele is pirultam.

- Oké. Vége a műsornak. Mehetünk? – tettem fel a hülye kérdést még mindig kínosan érezve magam– hol szálltok meg? – ráncoltam a homlokom.
- A Hilton Arc De Triomphe Paris-ben – válaszolt Deby
- Oh. Micsoda véletlen. Én is ott vagyok – húztam kérdőre a szám
- Menjetek, mi még Taylorral elintézünk pár papírt aztán mi is megyünk. – szólt közbe Dan.
- Mivel? – nézett rá kérdőn Deby.
- Velem – kuncogtam el magam – autóval vagyok. Vagyis sofőrrel de… egy helyre megyünk és az én rendelkezésemre áll, úgy, hogy jöhettek – mosolyogtam rájuk. –egyébként a sofőr, aki vezetett, jól van?
- Igen. Megsérült, de nem komolyak – válaszolt Dan ismét.
- Az jó – nyugodtam meg. – akkor mehetünk? – mosolyodtam el ismét.
- Igen. Majd akkor gyertek – adott még egy puszit Taylornak és Dan-nek, aztán még gyorsan felvette a bőröndöket.

Én csak mosolyogtam egyet Taylorra aztán elindultunk az autó felé immár teljesen megnyugodva és mosolyogva. El se hiszem. Olyan jó volt kibékülni vele és megcsókolni és… áh – áradoztam magamban róla, amíg az autóhoz értünk. Ahogy odaértünk beültünk és a sofőr egy kérdő nézéssel nézve rám már indított is.

- Szóval. Akkor jóban vagy most már Taylorral? – tette fel Deby mosolyogva a kérdést. – mert már nem bírtam nézni, ahogy szenvedett. Tényleg – csóválta a fejét.
- Szenvedett? – húztam fel a szemöldököm.
- Minden nap azon tanakodott, hogyan hozza rendbe. Nem evett, nem ment sehová. Csak ült a szobájában és a telefonját fogta. Szóval… ne értsd félre, de örülök, hogy így beijedtél ettől a balesettől – kuncogta el magát.
- Hát, igen. Rájöttem 1-2 dologra – vontam meg a vállam.
- Mikor kezdődik a koncert? – vágott közbe Make.
- Este 7 – válaszoltam neki mosolyogva

Az út többi részében mind a hárman az ablakon kifelé bámulva gondolkodóba estünk. Bár az én mosolyomat és a jó kedvemet, senki sem tudta most elvenni. Azt hiszem a békülést máshogy képzeltem volna el, de… ha ez most nem lett volna, akkor valószínűleg nem jöttem volna rá mindezekre. Amikor megérkeztünk, kiszálltunk és egyenest bementünk. Nem voltak fotósok, meg senki sem hála istennek. Odamentem Deby-ékkel a portához, hogy felvegyék a lakosztályuk kulcsát.

- Te melyik emeleten vagy? – fordult felém Deby
- 10 – feleltem mosolyogva.
- Rendben, akkor csak eggyel leszünk lentebb – mosolygott vissza.

Ahogy felvették a kulcsot elindultunk a liftbe. A kilencediknél elköszöntem tőlük, és felmentem tizedikre, onnantól pedig egyenesen a szobámba. Besétáltam az ajtómon és az ágy felé sétálva, háttal ledőltem az ágyra és felhúztam mindkét lábamat. Újra a szíves rózsaszín felhőket láttam magam előtt. Mintha az égen repülnék, és sosem akarnék leszállni onnan. És akkor most jön a dili időszakom – gondolkodtam el kuncogva. Ha szerelmes vagyok, már pedig nagyon az vagyok, akkor egyszerűen csak… meghülyülök. Persze jó értelemben. Akkor mindig ugrálok körbe-körbe, mosolygok folyamatosan, áradozok a barátomról és mindig megnevettetem az embereket. De azért tudok normális is lenni. A ma esti koncert annyira jó lesz. Érzem. Minden oké Taylorral, és most fog először látni a színpadon a családjával együtt. Mindent bele kell adnom.

*******
Nem tudom mennyi ideig feküdhettem így, de egy kopogásra eszméltem fel.
- *Come in – kiabáltam
Amikor Taylor bedugta a fejét az ajtón, még nagyobb mosoly kerekedett az arcomra.
- Hé – köszöntem neki csillogó szemekkel.
- Szia - mosolygott
Felültem az ágyon és figyeltem, ahogy leheveredik mellém.
- Szóval…?! – kezdte
- Szóval? – ismételtem
- Mi lesz most? Úgy értem… elolvastad a… levelet? – nézett a szemembe.
- Ühüm – bólogattam.
- És…? – húzta fel kérdőn a szemöldökét
- És… megbocsájtok. Azt hiszem ez már kiderült – forgattam a szemem gondolkodóan.
- Mindent elfelejtünk és… új lappal kezdhetjük? – mosolygott huncutul.
- Úgy érted… felejtsek el mindent én? – helyesbítettem ki. – azt nem ígérem – váltottam komolyra – de… kezdhetjük új lappal – mosolyodtam el ismét.
- Rendben – mutatta ki a fogait
- Mi lesz a randival? – húztam fel a szemöldököm
- Randi? – hökkent meg
- Aha – bólogattam
- Randi – mosolygott – Oké.
- Elhívhatnál, mondjuk a ma esti bulira – vontam meg a vállam
- Buli? – hökkent meg ismét – ja, a saját bulidra? – bólogatott.
- Aha – ráncoltam a homlokom viccesen.
- Ez fura – forgatta a szemét – de oké. Eljössz velem ma este… szórakozni?
- Hát, nem is tudom – húztam el a szám – talán kérdezd meg holnap – vontam meg a vállam és fordultam el, hogy ne lássa a huncutságot az arcomon.
- Te gonosz – nevette el magát. Mire már én sem bírtam tovább és kitört belőlem a nevetés.
Lassan visszadőltem hátra az ágyra, ő pedig felém hajolva elkezdte a hajamat simogatni.
- Persze, hogy ott leszek – mondtam és hajoltam közelebb, hogy egy csókot adhassak neki.
- Szóval… akkor mi van ezzel a Jesse Mccartney gyerekkel? Tudod mostanában kicsit unszimpatikussá vált valahogy – húzta el a száját.
- Taylor! – rikkantottam rá – ne már. Már is féltékenykedsz – csóváltam a fejem
- Én nem – püfögött – csak… na – vonta meg a vállát
- Csak, na? – húztam fel a szemöldököm – duettet készítünk, ha annyira akarod tudni – kuncogtam el magam – és semmi esélye nálam – elkezdtem igazgatni a felsője nyakát.
- Ezt akartam hallani – adott egy puszit az orromra.
- Várj csak. Hány óra? – kaptam észbe a koncertre gondolva.
- Ööh – vette elő a zsebéből a telefont – 5. Miért?
- fél 6-6 körül megyek a színházba felé. Koncert előtt ott kell lennem legalább 1 órával – vontam meg a vállam.
- Hnmm, addig mit csináljunk – forgatta a szemét huncutul
Én egyből kapcsoltam mire gondol..
- Ajj. Rossz vagy – böktem meg – de én átmegyek anyukámhoz. Informálni… rólatok – húztam fel a szemöldököm. – jössz? – mosolyogtam rá
- Ühüm – emelkedett fel rólam.
Én is letápászkodtam az ágyról, és elindultunk az anyukám szobájába.
- Amúgy, honnan tudtad, hogy melyik az én szobám? – néztem rá kérdőn
- Megkérdeztem a recepción.
- Ja – bólogattam.
- A mai koncert, az nagy koncert lesz?
- Nem – csóváltam a fejem – 1 órás lesz. – mosolyogtam rá. – még mindig American Idol-t nézel? – nevettem el magam hírtelen erre gondolva.
- Sose unom meg – nevetett ő is – szerintem azért szerethetem ennyire, mert nem tudok énekelni – szűkült össze a szeme.
- Szerinted, nem tudsz énekelni. Szerintem meg tudnál, nincs rossz beszédhangod, így szerintem az énekhangod se lehet valami rossz. – vontam meg a vállam – egyszer úgyis ráveszlek, hogy énekelj – ráncoltam a homlokom és kuncogtam
- Áh, kétlem – húzta el a száját – azért az egyért lennék zenész, hogy így a rajongókkal több kapcsolatot lehet létesíteni. Nem? – nézett rám
- De. – bólogattam – de ha Portugáliában jársz és imádnak a rajongók. Semmiféle képen, ne menj hozzájuk közel. – húztam el a szám – imádom őket, de kicsit erőszakosak.
- Erőszakosak? Ja, igen. Az Oprah-ban láttam, amikor mesélted. Tényleg. Megkerestél engem, hogy találjak neked szerepet? – ráncolta a homlokát és mosolygott. – érdekes, nem tudok róla!
- Ajj, tudom. Gáz volt – kuncogtam el magam – szerinted mit találhattam volna ki? Az igazságot mégsem bökhettem csak úgy ki – vontam meg a vállam.
- Hát, kimásztál belőle az a lényeg – nevetett fel. – mikor indulsz Berlinbe? – sóhajtott fel
- Holnap délben indul a gép – húztam el a szám – de már kedden itthon leszek. Kibírod – néztem rá huncutul.
- Hát. Muszáj, vagyok – mondta unottan – úgy látszik, ezúttal nem te vársz rám, hanem én rád – ráncolta a homlokát.
- Fordult a kerék – vontam meg a vállam.
- Hozzá kell majd szokni ahhoz, hogy lesz olyan, amikor külön leszünk – húzta el a száját
- Tudom.
- De, nem jövő májusig – mosolyodott el.
- Mi? – néztem rá kérdőn.
- Kábé jövő májusig nem nagyon fogok utazgatni. Majd februárba lesz a Valentin nap premier, aztán majd márciusba jövök ide Párizsba, mert van egy reklám, a Star Ambassador telefon reklám, és 2 rajongót kisorsolnak, hogy 1 napot velem tölthetnek. Aztán hazajövök, és majd április elején lesz Madridban egy rajongói találkozó és majd csak június-ban l esznek az Eclipse promók, aztán július elsejétől jön az Abduction.
- Wáow. Te aztán megtervezted a következő évet – ámultam el – én csak annyit tudok, hogy valószínűleg májustól kezdődik a nyári turném. Most tudod, hogy az albumon dolgozunk aztán… nem tudom – vontam meg a vállam – biztos közbe jön 1-2 díjátadó vagy premier.
- Az jó – mosolygott – és… milyen volt az első turné?
- Istenem. Kár, hogy kihagytad – néztem rá felhúzott szemöldökkel – eszméletlen jó volt. Komolyan. A rajongók, a csapatom, a rengeteg kedves és tehetséges ember és az utazás. Imádtam – áradoztam
- Huh. Hát, majd ha mész a következőre, akkor majd meglátom milyen is egy nagy koncert – kacsintott rám
- Tűzijáték, nagy színpad, több százezer rajongó, stadion és a csillogás – húztam el a szám – ja, és minden nap hajnal 4-kor kelés. Viszont a turné közepén mindig van pár nap szünet, amikor pihenhetek.
- Wáow. És azt olyankor, hogy bírod? A színész élet teljesen más – értetlenkedett.
- Azt hiszem jól. De volt már olyan és most ne nevess ki – mutattam rá a mutatóujjammal – hogy majdnem két napig folyamatosan fent voltam, aztán egyszer csak felpörögtem és minden hülyeséget összezagyváltam. A végén pedig csak eldőltem és egy fél napot végig aludtam – nevettem visszaemlékezve.
- Oh – nevetett ki – komolyan?
- Mondtam, hogy ne nevess – törtem ki én is nevetésbe. – Ó és a legjobb, hogy általában minden koncertemet majdnem lekéstem. Pedig te is tudod, hogy nem vagyok olyan késős, de ááh, őrület volt. Tudod, Missy akit mondtam.
- Ühüm.
- Szóval, amikor Los Angelesbe volt a turnézáró koncertem, előtte 1,5 órával ott volt már mindenki, mi pedig Missy-vel úgy döntöttünk, hogy az egész csapatból mindenkivel csinálunk közös képet. Még azzal is, akit nem is ismertünk. Szóval elkezdtük és annyira bele melegedtünk, hogy a menedzserem szaladt utánam azzal, hogy mindjárt kezdődik a koncert. Én meg csak elkezdtem futni az öltözőbe. Pár perc alatt kész lettem. Az az éjszaka őrület volt. – kuncogtam.
- Buli lehet – nevetett fel ismét
- Az – bólogattam.

Ahogy odaértünk anyukám ajtójához, bekopogtam és bedugtam a fejem.
- Szia – láttam meg ahogy, még mindig az ágyon üldögél, és a híreket próbálja nézni.
- Mit tudtál meg? – nézett rám rémülve.
- Ezt – húztam be magam után Taylort mosolyogva.
- Jól van mindenki? – jött közelebb megkönnyebbülve
- Igen – mondta Taylor mosolyogva.
- Hála Istennek – nyugodott meg - Hol vannak a szüleid?
- 1 emelettel lentebb.
- Már is megyek… - kezdett kisétálni az ajtón – de… várjatok! – nézett rám – akkor most ti…? – húzta fel a szemöldökét.
- Új lap – vágtam rá
- Oh, értem. Oké – ment el mosolyogva.
Ahogy kiment mi egymásra néztünk és elkezdtünk kuncogni. Hírtelen a zsebembe megéreztem, hogy a telefonom elkezd rezegni.
- Lauren! – néztem a képernyőre – szia, mondd! – feleltem, ahogy a fülemhez emeltem.
- Be tudsz jönni hozzám?
- Igen, persze. Miért? – ráncoltam a homlokom.
- Egyeztessünk a mai koncertre.
- Jah, oké. Már is ott leszek – bontottam a vonalat – a stylistom – néztem Tay-re – megyek ruhát válogatni a koncertre – vontam meg a vállam
- Menj csak – mosolygott
- Akkor szerintem már csak a koncert előtt találkozunk – húztam el a szám
- Oh – görbítette le a száját
- Ha van, kedved gyere velem! – vontam meg a vállam
- Nem, menj csak.
- Tuti?
- Tuti – mosolygott
- Akkor majd találkozunk – adtam egy csókot neki
- Oké – suttogta
- Szia – intettem neki.
Lassan elbaktattam Lauren szobájáig, aztán fülig érő mosollyal léptem be hozzá.
- Szia – köszöntem neki
- Oh, szia. Már is itt vagy? – hökkent meg mosolyogva.
- Igen, itt voltam anyukámnál. – vontam meg a vállam
- Ja. Na, akkor lássuk – tolta elém a fellépő ruháimat
- Szerintem, most ne legyen valami… csicsás – húztam el a szám
- Rendben, akkor mit szólnál egy kényelmes, de szűkített fazonú farmerre és valami csillogós felsőre?
- Rendben.

A farmert egyből megtaláltuk, aztán pár perc múlva megpillantottam egy fehér alapon, ezüst flitteres felsőt, ami nagyon megtetszett. Levettem a fogasról, és ahogy felmutattam Laurennek, neki is tetszett. Cipőnek egy elég vékony szabású nyári, fekete csizmát választottunk, mivel ehhez a szereléshez nem nagyon megy a converse. Amikor minden megvolt hírtelen megint megéreztem a telefonom rezgését.
- Szia, Michael! – szóltam bele
- Szia, hol vagy? – kérdezte
- Laurennel vagyok, a szobájába. A fellépő ruhát választottuk ki.
- Oké. De indulnunk kellene a színházba, mindjárt háromnegyed 6 van. Gyere le az autóhoz.
- Oké, megyek – nyomtam ki a telefont. – na, megyek lefelé az autóhoz, mert indulunk. – néztem Laurenre
- Rendben, menj csak. Nem sokára én is megyek, és viszem a ruhát is – mosolygott
- Okés – mentem ki az ajtón.
Úgy, ahogy voltam elindultam lefelé, onnan pedig az autóba behuppantam és már indultunk is. ..

*Gyere be