2010. szeptember 7., kedd

Living the dream 28 rész


Másnap reggel a szemembe fényesen világító napra ébredtem.

- Mi a..? – dörmögtem, ahogy feltápászkodtam a függönyt behúzni.

Gyorsan behúztam és, hogy legyen valami fogalmam az időről, emlékezve, hogy tegnap a telefonomat a farmer farzsebében hagytam, előkotortam és a képernyőre szűkült szemmel pillantva, láttam, hogy majdnem 10 óra.
- Hát persze, hogy lekéstem a reggeliről – bosszankodtam emlékezve Jens szavaira.
Ráadásul anyukám sem jött volna ébreszteni – csóváltam a fejem. Vagy lehet ő is elaludt – vontam meg a vállam. Mindegy – dőltem vissza az ágyba. De végül arra gondolva, hogy most nem otthon vagyok, és még vásárolni is akarok, ezért kitöröltem a homályosságot a szememből és eltébláboltam a fürdőig, ahol a szokásos dolgokat elvégeztem, aztán a bőröndömet kicibzárolva, nézelődtem a ruhák között. Mivel láttam, hogy kint csodás idő lehet, ezért egy farmer miniszoknyánál, egy fehér, mintás felsőnél és egy fehér sapkánál maradtam. Magamra vettem gyorsan, de, hogy tutira menjek, felvettem még egy fekete hosszú ujjú felsőt is rá. Felhúztam a topánkám, a párizsi könyvemet még beledobtam a táskámba, a karomra vettem és elindultam az anyukám szobája felé.
- Hahó?! – kopogattam be
- Gyere – mosolygott rám anyukám frissen.
- Felkelthettél volna – förmedtem rá, ahogy beléptem
- Csak olyan békésen aludtál – vonta meg a vállát
- Jó – ültem le az ágyra – akkor most, hogy reggelizzek? – néztem rá kérdőn
- Jaj, kicsim. Sztár vagy. Bármit kérsz, ők megteszik. Szerintem, ha lemész a konyhára, akkor secc-perc alatt összeraknak valami reggelit neked.
- Anyu, ne mondj ilyeneket – néztem rá értetlenül – ki vagyok én, hogy parancsolgassak nekik – vontam meg a vállam.
- Szandra Burke, a híres tini sztár – fogta meg a vállam.
- A lányod vagyok. Nem… a sztárod – emeltem fel a szemöldököm.
- De ehhez, igazán hozzászokhatsz. Kérhetsz tőlük bármit, megteszik, mert nem minden nap van egy nagy sztár a konyhájukba – simogatta meg az arcom
- Ehhez nem kell, hogy hozzászokjak. És nem is akarok – néztem ismét értetlenül – én is csak egy lány vagyok, semmi több. Szerencsém volt ezzel és ennyi. Ne mondj nekem ilyeneket, mert… tudod mit? Mondd annak, akinek olyan természete van, hogy az embereket ugráltassa. Mert te is tudod, hogy én nem vagyok ilyen – csóváltam a fejem – de, úgy látszik, már csak egy híres sztárnak tartasz, a lányodat… pedig elfelejtetted. – mentem ki dühösen a szobájából.
El se hiszem, hogy az anyám ilyeneket mondd nekem. Talán csak azért akar velem jönni mindenhová, hogy a reflektorfénybe legyen? Hát akkor legyen. Csak ő nem tudja, milyen szar érzés, ha a magánéletébe turkálnak, és mindenhová fotósok követik. Szinte sehová sem mehetek Kaliforniába a nélkül, hogy ne követnének. És azt mondja, hogy szokjak hozzá? Ahhoz, hogy ugráltassam az embereket? Nem. Én nem vagyok olyan. Ezt tudhatná, már igazán. Inkább akkor megcsináltam volna magamnak. Ahogy dühöngve végig mentem a folyosón Laurennel találkoztam össze véletlenül.
- Oh, szia – mosolygott rám
- Helló – mondtam élesen
- Hé, hé, mi a baj? – állított meg – megbántottalak, vagy tettem valamit? – rémülten nézett rám
- Nem, dehogy – fújtam ki a levegőt – csak az anyám – forgattam a szemem.
- Gyere, meséld el – invitált be a szobájába.
- Szóval… felkelek, ma reggel megnézem az órát – ültem le az ágyra – és hoppá már 10 óra. Lekéstem a reggeliről. Anyukám általában felkelt, de most nem tette. Nem voltam dühös rá, mert ez nem az ő dolga tudom én csak… na, mindegy. Bemegyek hozzá meg minden, ezt a reggelis dolgot elmondom neki. Erre mit válaszol? – néztem rá ámultan – azt, hogy „ó kicsim, menj, le nyugodtan a konyhára kérj tőlük bármit, hiszen sztár vagy és ők megteszik neked. Szokj ehhez hozzá” én meg dühös lettem. Nagyon jól tudja, hogy nem szeretem az embereket ugráltatni a kedvemért, csak ha fontos vagy sürgős. És az fáj benne, hogy ő is egy tini sztárnak tart, nem a lányának. Mindenhová jön velem azért, hogy ő is a reflektorfényben legyen. Mondjuk ez nekem tök 8, de abszolút nem érti ezt a sztár életet.
- Oh, értem – húzta el a száját. – biztos nem úgy értette.
- Mindegy – vontam meg a vállam. – akkor ilyen… felvidulásként. Mehetünk vásárolni? – mosolyodtam el.
- Persze – mosolyodott el ő is.
- Oké. Akkor felőlem mehetünk – vontam meg a vállam.
- Menjünk – kapta fel ő is a táskáját.
- Autóval megyünk – fordultam felé mire bólintott egyet
Lementünk a lifttel és egyenest a hátsó ajtónál álló autóhoz mentünk, amiben a sofőr már várt minket. Gyorsan beültünk és elmondtam a sofőrnek, hogy merre vigyen minket.
- A La Défense negyed-hez – mosolyogtam a sofőrre.
- Azt hittem vásárolni megyünk – nézett rám kérdőn Lauren
- Oda megyünk. Láttam a könyvben, hogy jó hely – mosolyogtam rá.
- Ja – bólogatott.
Amikor odaértünk ámultan figyeltük ezt az elképesztő negyedet. Rengeteg csodaszép felhőkarcolók, szobrok és… üzletek. Bár zsúfolt volt, de bíztam abban, hogy nem fognak követni. Elindultunk az első elegáns üzlet felé, amit megláttunk. Amikor bementünk, ledöbbentünk mennyi csodaszép ruha van itt. Egy kis nézelődés után, végül Lauren vett magának egy csinos ruhát. Nekem is tetszett pár, de nem mindig ugrok bele az első boltba úgymond. Ahogy mentünk tovább a következő üzletbe, és, ahogy beléptem egyből megláttam azt a ruhát, amibe beleszerettem. Egy Tiffany vajszínű estéji ruhát. Odamentem hozzá és csak csodáltam. Lauren utánam jött és mosolygott.
- Szerelem első látásra – néztem Laurenre csillogó szemekkel.
- Próbáld fel – súgta halkan.
- Segíthetek? – jött oda egy eladónő.
- Öhm… ezt a ruhát szeretném felpróbálni – mosolyogtam rá.
- Szép választás. Már is leveszem – adta ide.
Én elviharoztam vele az öltözőbe, ahol gyorsan lekapva a ruháimat belebújtam és lassan kisétáltam Lauren elé.
- Ez… csodálatos. Gyönyörű – ámuldozott.
- Még uszálya is van. – mutattam neki a hátsó részét – tisztára, mint egy menyasszonyi ruha. De még sem az.
- Nagyon szép. Ezt meg kell venned.
- Megveszem – mondtam az eladónőnek, aki mosolyogva figyelte a reakciókat.
Visszamentem az öltözőbe és gyorsan visszaöltöztem. Kivittem lassan a ruhát, ők pedig szépen elrakták egy táskába. Kifizettem és már vihettem is. „Az enyém” – örömködtem magamban. Még jó pár boltot bejártunk és én is vettem még néhány ruhát. Aztán már kezdtem érezni, hogy éhes vagyok így beültünk egy étterembe ebédelni. Itt egyből egy angolul beszélő pincér szolgált ki minket, szóval nem kellett agyalnunk azon, hogy, hogy rendeljünk. Kikértük a rendelést, aztán amikor kihozták elkezdtünk enni. Közben persze beszélgettünk. Bevallom, Laurennel tényleg most már mondhatom, hogy jó barátnők lettünk. Jól elvagyunk egymással. És hasonlítunk is szerintem. Belsőre. Az eszegetés közben egyszer csak egy nagyon rossz érzés ütött belém. A szívem és a gyomrom összeszorult és hírtelen levegőt sem kaptam pár másodpercig. Magam elé bámultam, és próbáltam lélegezni mélyeket.
- Hé, jól vagy? – nézett rám Lauren aggódva.
Aztán lassan elmúlt ez a rossz érzés.
- Igen – néztem értetlenül – csak rossz érzésem van – vontam meg a vállam – mindegy. Biztos semmiség – legyintettem.
Ettünk tovább, és amikor végeztünk, felálltunk és elindultunk a szatyrokkal az autó felé. Elment a kedvem a vásárlástól így mondtam Laurennek, hogy ha nem bánja, akkor én inkább visszamennék a hotelbe, és ő is velem tartott. Beültünk az autóba és 20 percnyi autókázás után, kiszálltunk és felmentünk a saját szobánkba. Leraktam mindent az ágyamra és leültem. Lehet anyu tényleg nem úgy értette! – kezdett lelki ismeretfurdalásom lenni. Átmegyek hozzá, megnézem, hogy van – döntöttem el. Átmentem a két folyosón és lassan benyitottam a szobájába. Amikor megláttam épp az ágyán lehajtott fejjel ült, nekem pedig egyből minden haragom elszállt.

- Anyu! – mentem közelebb
- Szandra. Nem úgy értettem hidd el – nézett rám bűnbánóan.
- Tudom – mentem oda és öleltem meg
Pár percig így álltunk, aztán elengedtem, de még mindig szomorúságot láttam az arcán.
- Szandra, el kell mondanom valamit – nézett a szemembe.
- Micsodát? – ráncoltam a homlokom.
- De ígérd meg, hogy nem borulsz ki – fogta meg a vállam.
- Miről van szó? – kezdtem aggódni.
- Deby-ék… - kezdte
- Mi van Taylorékkal? – nyitottam nagyokra a szemeimet. A szívem elkezdett 200-al verni és az aggódásom is egyre magasabb lett. – anyu mi történt? – néztem rá már épp könnyező szemekkel – Anyu! – csuklott el a hangom.
- Nyugodj meg. Minden rendben lesz! – nézett szomorúan a szemembe.
- Hogy nyugodhatnék meg? – emeltem fel a hangom – mi történt? – kezdtem egyre homályosabban látni.
- Taylorék….

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Üzemeltető: Blogger.