A nagy dühöt kifújva vágódtam be az autóülésbe, magam mellett becsapva az ajtót. Idegembe a kocsi kulcsot is elejtettem, úgy, hogy lehajoltam és elkezdtem keresgélni az ülés alatt. – Végre – fogtam meg a kulcsot. Hírtelen felhajolva elfelejtettem, hogy ott a kormány így belevágtam– Ajj ne már – dörzsöltem meg a zsibbadó fejem. Beledugtam az indítóba a kulcsot, és belenéztem a tükörbe. Az utója még mindig ott állt, de nem nagyon érdekelt. Beindítottam az autót, körbenéztem, hogy nem-e jön valami autó, kifaroltam és visszanézés nélkül beletapostam a gázba. Amikor kiértem a parkolóból, eszembe jutott, hogy hátul vannak a cuccok így lassabbra vettem a tempót. Amúgy sem szabadna száguldoznom, de azért még is gyorsabban mentem, mint ahogy szoktam. 15 perc tempózás után, hazaértem. Leparkoltam a ház elé, arra emlékeztetve magam, hogy megyek még a stúdióba is. Megnéztem még, hogy mennyi az idő. „Hm, jól eltelt. 2 óra”- gondoltam. Kipattanva a kocsiból sétáltam a csomagtartóhoz. Két körben bevittem minden szatyrot. Szerencsére, pont hazaért anyukám, így nem kellett bajlódni még a kipakolással is.
- Azért örülnék, ha segítenél – szólt utánam anyukám, ahogy mentem volna fel a szobámba.
- Öhm, van még időm – vontam meg a vállam és vettem az irányt a konyhába.
- Mész a stúdióba ugye? – mosolygott rám.
- Igen – mosolyogtam vissza.
- Esetleg ha jössz haza, beugorhatnál Stelláért! – állt meg a lélegzetem a mondat hallatán.
- Öhm, szerintem sokáig leszek, úgy, hogy nem hiszem, hogy korábban jönnék – próbáltam menteni a menthetőt.
- Rendben, akkor majd én átugrok érte – tette a kezét a vállamra.
Amikor mindent elpakoltunk, megköszönte anyukám, hogy bevásároltam és, hogy segítettem neki, amire egy mosollyal és egy „szívesennel” feleltem, aztán mikor indulni akartam a stúdióba észrevettem, hogy lehűlt a levegő. Féltem, hogy megfázok így felmentem és elkezdtem kutakodni a gardróbban. Elővettem egy fekete csőnacit, egy sötétlila, mintás felsőt, és egy fekete kardigánt.
Felkaptam a fehér táskámat, átpakoltam a dolgaimat és elindultam lefelé. Lent még felkaptam magamra egy kényelmes nyári csizmát, két puszival elköszöntem anyukámtól és már mentem is kifelé az autóhoz. Beindítottam az autót és elindultam. Egész úton próbáltam nem arra az idióta veszekedésre gondolni. De egyszerűen nem ment. Hogy ítélhet meg? Azt mondja, hogy változtam. Jó bevallom, igen változtam 1-2 dologban, de ha nem tetszik neki, akkor ne nézze. Talán azt gondolta, hogy visszajön, bedobja magát nálam és minden a régi lesz? Rosszul gondolta, nagyon rosszul. Régen az a lány voltam, aki mindenkivel kedves, hülyülős és egyben aranyos lány, de hírtelen haragú. Ez most sem változott. Az idegenekkel még mindig kedves vagyok, de ha rossz az első benyomás, akkor a kedves lány átváltozik flegmává. A barátaimmal, és a családdal természetesen ugyanolyan vagyok, mint régen. Ők tartanak még mindig a földön. Nekik köszönhetően nem szálltam el. Vagy is úgy gondolom, hogy tényleg nem szálltam el. Lehet, valaki azt hiszi, de előbb ismerjenek, meg aztán ítéljenek. Taylor pedig kihúzta nálam a gyufát azzal, hogy ítélkezik felettem. Mert ki ő, hogy megmondja, ki vagyok? Igen is, tudom, hogy ki vagyok. És még ő dumál nekem. Nem én vagyok az, aki kigyúrta magát, és nagyképűen feszít ide-oda. Chh. – dübörgött bennem az adrenalin. - Jó, az igaz, hogy a szerepért csinálta, és, lehet, hogy nem nagyon érdekli az izmai. – kezdtem nyugodni – De sajnos a büszkeségem attól nagyobb, hogy én kezdeményezzem a békülést. Egyáltalán ki akarok én békülni? Végül is, mióta „barátok” vagyunk, szinte csak veszekszünk. Mi sülhet ki ebből? Az, hogy megutáljuk egymást. És Ryan is rossz szemmel nézné, ha jóba lennék vele. Szóval.. szerintem inkább hagyni fogom ezt a dolgot. Ha megkeres, megkeres, ha nem, nem. – zártam le magamba. Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, hogy már milyen közel vagyok a stúdióhoz. Az út kábé fél óra, de néha ha gyorsabban megyek, kevesebb. Mindig a hátsó bejáraton megyek be, ahol nem mindig találnak meg a paparazzik, de amikor befordultam a parkolóba már kiszúrtam, hogy 3 fotós vár. „Atyám, ne már. Ezek mindenhol megtalálnak” – fortyogtam belül. Leparkoltam, és felkaptam a vállamra a táskám. Amikor kiszálltam már is hallatszott a fényképező kattogások. Én, mint aki se lát se hall, rohantam az ajtó felé. Semmi kedvem nem volt jó pofizni ezeknek az életszipolyozóknak. Bármit megadnának egy „fincsi” képért. De tőlem nem kapnak az biztos. Én nem amolyan Lindsay Lohan, vagy Nicol Richie típus vagyok, akik „villantanak”. Tőlem ne is várják. Hallottam 1-2 furcsa kérdést, a mellettem szaladgáló fotósok felől, de nem érdekelt. Szinte kitéptem az ajtót, és bementem füstölt fejjel. Bentebb mentem a stúdióhoz, ahol már Jason, Michael, Saci és Bryan várt. - Sziasztok – fújtam ki a levegőt.
- Szia – állt fel megölelni Michael. – Wohóó, te szinte fortyogsz. Mi történt? – tolt el magától.
- Áh, semmiség. Csak ezek a hülye fotósok. Még nem igazán szoktam meg – húztam el a szám.
- Lesz időd erre is – mosolygott rám.
- Szia, Szandra – bukkant elő Michael háta mögött Jason.
- Szia – öleltem meg. – Na, kezdhetjük? – néztem Sacira és Bryan-re.
- Elő azokkal a dalokkal – csapta össze a kezét Jason.
- Úristen – csaptam a kezem a homlokomra.
- Mi az? – néztek rám kérdőn.
- Én, hülye meg otthon felejtettem a nagy sietségben. –szégyenkeztem.
- Oh – húzta el a száját Jason.
- De nem messze lakok, ha van idő, akkor gyorsan hazaugrok értük.
- Oké, az jó lenne – bólogatott.
- Valaki jön velem? – pirultam el. Valakinek le kellett foglalnia, vagy megint törni fogom a fejem egész visszaúton.
- Megyek én – ajánlkozott Saci
- Oké, gyere- mutattam az ajtó felé.
Ahogy kiléptünk ismét a fotósok vártak, ami nem volt meglepő. Szintén nem érdekelve, mindketten behuppantunk az autóba és már faroltam is kifelé a parkolóból.
- Na, és tudsz valami jó szöveget? – kérdeztem Sacitól idétlenül érezve magam. „Ilyen hülye kérdést”- gondoltam.
- Hát öm… majd együtt összehozzuk – mosolygott. – És hány dalt írtál?
- Ami az új albumra feltehető, és eladható abból van most kábé 6 dal. Nem igazán volt időm írni sajnos. És szerintem még azokon is van mit javítgatni.
- Semmi gond. Megoldjuk. Nem sietünk most. – kedvesen nézett rám. – De elég idegesnek tűnsz. Van valami baj?
- Hát…csak vitáztam – húztam el a szám.
- A barátoddal?
- Nem. Nem Ryannel. Az egyik régi „haverral” – jelezgettem a kezemmel.
- Á, értem. És min veszekedtetek? – faggatott.
- Azt állítja, hogy megváltoztam. – csóváltam a fejem.
- És igaz? Mert tudod én, nem régóta ismerlek.
- Nem, nem igaz. Csak 1 év után jött vissza, és azt hiszi az alatt minden ugyanolyan maradt. De nem érdekes… mindegy – legyintettem.
- Majd kibékültök – mosolygott.
- Azt kétlem – dörmögtem halkan az orrom alatt. – Ha nem gond, kapcsolok valami zenét – nyúltam a rádió felé.
- Persze. – tette ki az ablakon a kezét.
Bekapcsoltam a rádiót és valami új dal ment, rajta amit még nem hallottam. Jó ez unaloműzőnek – gondoltam. Hazafelé szinte tényleg suhantunk. Amikor leparkoltam gyorsan a házunk elé, futva rontottam be a házba, onnan pedig a szobámba. Előkerestem azt a 6 dalt, és mint a szél, futásba szaladtam vissza az autóhoz.
- Itt vagyok – lihegtem, ahogy beültem a kocsiba.
- Ez gyors volt – mosolygott.
- Na, nyomás – indítottam be a Bmw-m.
Amíg mentünk, nem nagyon beszélgettem Saci-val. Igazából kedvem se volt. Mire vissza értünk már végre elmentek a fotósok, így nyugodtabban tudtam leparkolni. Kiszálltunk, lezártam az autót és gyors léptekkel igyekeztünk befelé.
- Megjöttünk – kiáltottam, ahogy beléptünk az ajtón.
- Helyes, gyertek – szólt elégedetten Jason.
Közelebb mentünk és leültünk a kanapéra. A dalokat leraktam az asztalra, amit már Jason a kezei közé is vett. Pár percig nézegette, és lapozgatta.
- Ezek tetszenek. Őszinték – mosolygott rám. – és eladhatóak – fújtam ki a levegőt. – Nézzétek meg ti is – adta oda Bryannek és Sacinak.
A kezeimet dörzsölgetve rakosgattam idegesen ide-oda. Féltem, hogy azt mondják nem jó, és akkor kezdjem újra. De általában ha Jasonnek tetszik, akkor mindenkinek. Azért még is idegeskedtem. Ez a pár perc úgy telt el, mintha egy nap lett volna.
- Tényleg nagyon jók – mosolyogva nézett fel Bryan – szerintem ezen már nem is kell változtatni – örültem meg.
- Egyetértek – szólalt meg Saci.
- Rendben. Akkor, ha mindenki egyetért mindenkivel, kezdhetjük a következő 6 dal írását – csapta össze Jason ismét a tenyerét. – vagyis ti – javította ki magát. – Nekem mindjárt jönnek felvenni pár dalt, ti pedig addig menjetek át a szomszéd szobába. Ott nyugodtabban tudjátok írni. – mosolygott ránk.
- Oké – álltam fel és vettem el egy gitárt.
A többieket követve átvonultunk a másik szobába, ahol leültünk és elkezdtünk a dalokon dolgozni.
- Esetleg van valaki, akiről szeretnél énekelni? Vagy düh? – szólalt meg Saci, a fejembe látva.
- Igen – vágtam rá – de ez inkább düh, mint szeretet – szorítottam össze a szemem Taylorra gondolva.
- Oké, akkor ez a valaki, barát vagy esetleg több? – kérdezősködött Bryan.
- Ex – hajtottam le a fejem.
- Oh, akkor már is jön az ihlet. De várj, Ryan?
- Nem. Régi ex – javítottam ki.
Belém is beütött az ihlet, így mindhárman elkezdtünk összedolgozni.
******
Délután 6 órára, már meg volt 5 dal. Mindegyik nagyon jól sikerült. Mivel szeretek ilyen szakítós dalokat írni, ezért a legtöbb olyan lett. Főleg, hogy most teli vagyok düh-el. Nagyon tetszett mind. Volt szomorú, bulizós és mérges dal is. Az utolsóhoz valahogy nem jött már egyikünknek sem az ihlet. Közben Jason is ránk-ránk nézett, és nekik is nagyon tetszettek a dalok. Amikor már „kifáradtunk”, megbeszéltük, hogy holnap délelőtt még beugrok, megírni azt az utolsó dalt. Aztán amikor készen lesz, minden akkor már csak fel kell énekelnem. De ahogy mondtam, ezzel nem siettünk, és akkor fogok menni ha Jason is ráér. Elköszöntünk egymástól, és beültem az autómba. Mivel még elég korán volt, és nem akartam hazamenni, már csak azért sem, hogy el tudjam kerülni azt, hogy én menjek Stelláért, ezért megpróbálkoztam Missy-t elhívni, meginni valamit. Elővettem a táskámból a telefonom és volt egy nem fogadott hívásom. Taylor „Chh” – gondoltam. Nem érdekelt és nem is fogom visszahívni. Megkerestem Missy számát és már tárcsáztam is.
- Szia Missy – köszöntem neki unott hangon.
- Szia – boldogan őrjöngött.
- Nincs kedved most meginni valamit? – vettem boldogabbra a hangom.
- De, van kedvem – mosolygott.
- Akkor érted megyek, itt vagyok a Hollywood Records-nál.
- Oké – tettem le a telefont.
Elindultam Missyért. Az úton végig dörömböltettem a rádiót, hogy elűzze a gondolataimat. Amikor oda értem már Missy mosolyogva várt.
- Szia csajszi – ült be az autómba.
- Szia – mosolyogtam.
- Na mizujs? – indultunk el.
- Hát, semmi. Ma megírtuk a dalokat az új albumra.
- Akkor nem sokára ismét turné? – kuncogott. – engem hívj majd táncosnak.
- Mindenféleképpen. De amúgy most lassan fogunk haladni, nem akarok sietni az albummal. – húztam fél mosolyra a szám.
- Áh, nem baj. Hová megyünk?
- Starbucks? – ajánlottam fel a kedvenc kávézómat.
- Kiráály – húzta meg az „á” betűt.
- Mikor lesz a fellépés?
- Holnap után, de ma pihiztünk kicsit. Tudod, azért nekünk se árt.
- Hát, ja – értettem egyet.
Amíg oda nem értünk beszélgettünk és jókat nevettünk egymáson. Bár az én nevetésem inkább keserű volt, mint természetes. Leparkoltam és meglepően semmilyen fotós nem volt ott.
- Úgy látszik ma a paparazzik nyugdíjba mentek – dobtam be egy „viccet” – bár a Hollywood Records-nál egyszer lekaptak – húztam el a szám.
- Az sosem gond, igaz? Hülye fotósok – érzett velem együtt.
Bementünk és kértünk 1-1 kapucsínót, aztán leültünk az egyik kis sarokba. A gondolataim megint Taylor körül forogtak. Valahogy a dühöm kezdett elszállni és egyre jobban azt éreztem, hogy ki akarok békülni vele. De még mindig ott motoszkált bennem, az a büszkeség. Biztos voltam benne, ha meglátom és rám mosolyog, akkor minden haragom elszáll iránta. Ajj, miért nem tudom kiverni a fejemből? – töprengtem. – Most meg rosszul érzem magam, azért mert ordibáltam vele. De azt tudom, hogy nem én fogok először lépni. Ha jól ismerem, és a telefonhívásból ítélve, már ő sem haragszik, de csak hadd szenvedjen. Na, jó ez csúnya volt. Minek kellett újra felbukkannia az életemben?! Érdekes, amit mondott az üzletben. Az, hogy a díjátadón még is valahogy összefutottunk annyi ember között, és majdnem egymás mellett ültünk. Aztán az after party-n is. Plussz délelőtt az üzletben, aztán az autónk. Igaza volt, még tényleg hiszek a sorsban, csak nem akartam igazat adni neki. Lehet még is nekem kellene lépnem először. És Ryan? Mi van, ha megtudja? Minimum leordítja, a fejem vagy nem tudom. De hát, amennyit foglalkozik velem, szerintem sosem tudná meg. Reggel óta sem hívott. És lassan már semmit sem fogok érezni Ryan iránt. Sosincs itt velem, sosem hallgat meg, csak akkor, ha itt van, de az 1 hónapban 3-szor előfordul kábé. Most miért mondok ilyeneket? Hiszen szeretem. Igaz, hogy keveset van velem, de amikor nem forgat akkor még is velem van.
- Min gondolkodsz ennyire? – röppentett vissza Missy a való világba.
- Áh, semmi. – legyintettem.
- Engem nem csaphatsz be. 3 hónapig voltam veled összezárva, annyi idő alatt megismertelek. Na, gyerünk. – mosolygott
- Tényleg semmi. – hajtottam le a fejem.
- Szandra. Bízhatsz bennem – fogta meg a kezem.
- Rendben. Ugye tudsz titkot tartani?
- Persze.
- És amit most mondok, azt soha senkinek nem árulhatod el, rendben? Különben ha ez kitudódik, akkor még több fotós rám fog hajtani. – néztem a szemébe.
- Bízhatsz bennem – fogta meg a kezem.
- Hát, hogy értsd, kezdem az elején. Ismered Taylor Lautnert?
- Viccelsz? Rajongója vagyok – derű jelent meg az arcán.
- Akkor most dobni fogsz egy hátast ettől – kuncogtam el magam – Taylor és én tavaly, együtt jártunk. Amikor még egyikünk sem lett még híres. És ő volt a legelső szerelmem.
- Aaaaa – tátotta a száját hangosra. – És ezen mi olyan borzasztó?
- Amikor elment a Twilight forgatásra, 2 hét múlva szakított velem…. Sms- be – nyomtam meg a szót.
- Azt hittem ő egy rendes srác – ráncolta a homlokát.
- Igazából az, de ez most mindegy. Akkor nagyon megharagudtam rá. És a Teen Choice-on találkoztam vele. Bocsánatot kért meg minden, de nem hagytam magam. Mivel a szüleink jóban vannak így másnap nálunk vacsiztak és megbeszéltük, hogy barátok leszünk.
- Komolyan? – nyílt nagyra a szeme.
- Csak egy baj van – csaptam a kezemet a lábamra – azóta mindig veszekszünk valamin. És ma azt állította, hogy tökre megváltoztam, amire felkaptam a vizet, holott ő változott a legtöbbet. És így nagy ordibálás közepette otthagytuk egymást egy bevásárló központ parkolójában. Mert ott összefutottunk és beszélgettünk. És most rosszul érzem magam e-miatt.
- Ryan tudja?
- Ja, röviden eltiltott tőle – húztam el a szám. – De nem tud arról, hogy összefutottam vele.
- Huh. Szandra. Te jóban vagy Taylor Lautnerrel, a farkas fiúval? Áuu – nevetett.
- Hát, jelenleg nem vagyok vele jóban.
- Biztos kibékültök majd. – simogatta meg a vállam. – De csak barátok vagytok? – mosolygott.
- Ühüm.
- A barátok nem szoktak ennyit veszekedni. Vagy mikor jártál vele akkor is veszekedtetek sokat?
- Nem, nem veszekedtünk sokat. Csak néha. De most… ááh. Csak tudod, az a baj, hogy ha meglátom és rám mosolyog vagy bocsánatot kér, akkor egyszerűen nem tudok nemet mondani neki. És pedig nekem kellene tőle kérnem, vagy már nem tudom – hajtottam le a fejem.
- Nyugi. Majd helyrejön a dolog – nyugtatgatott.
- Ja – tördeltem a kezem.
- Deee – hajolt felém nagy szemekkel – egyszer bemutathatnál neki – villogtatta a pilláit.
- Majd meglátjuk – mosolyogtam rá.
- Oké – kényelmesedett vissza a székbe.
Amikor meghozták a rendelésünket elkezdtük iszogatni és Missy mesélte mennyi felkérésük volt, aminek nagyon örültem. Pár aranyos kis rajongóm odajött hozzánk félénken, hogy adjak nekik autogrammot és csináljunk egy közös képet. Nagyon édesek voltak. Persze én boldogan teljesítettem a félénk kis kéréseiket. Lassan kortyolgatva az italunkat, elment az idő és már negyed 8 volt. Igazából még mindig féltem hazamenni, de kockáztattam. És Missynek is mennie kellett. Hazafurikáztam vele, és utána, nagyon lassan én is hazadöcögtem. A telefonom ismét jelezte a nem fogadott hívást, amit Taylor hagyott. Hezitáltam, hogy hívjam –e vissza. Elvégre, inkább én vagyok a hibás, neki kellene haragudnia – gondolkodtam. Nem tudtam mit csináljak. Szorongatom a kezemben a telefont, már a zöld gomb felé nyúlva, de inkább majd később felhívom talán – döntöttem el. A garázs kaput kinyitottam és beálltam az autómmal. Táskámmal a karomon, kiszálltam és bevágtattam a házba. Anyukám, mint mindig épp a konyhában sündörgött. Próbáltam észrevétlenül felillanni a szobámba.
- Szia, megjöttél? – szólt utánam anyukám.
- Igen – bújtam elő a lépcső aljáról.
Csak kérlek, ne mondd, hogy menjek Stelláért, kérlek, kérlek – imádkoztam magamban.
- Na, és jól sikerült? – mosolygott rám.
- Igen, már csak egy dal kell. – színleltem az idegességet.
- Az nagyon jó. Stellát…
- Nem érek rá – vágtam rá sejtve a mondat végét.
- Oké. De azt akarom mondani, hogy Stellát már hazahoztam. – esett le minden kő rólam.
- Remek – mosolyogtam nyugodva.
- Történt valami?
- Nem, dehogy is. Csak kicsit idegeskedtem, hogy jól fognak-e menni a dolgok a stúdióba. – füllentettem.
- Oké. Rendben. Éhes vagy?
- Hát, most hogy mondod – kordult meg a gyomrom. – ma még csak egy kis nutellás izé van bennem. – kuncogtam azon, hogy elfelejtettem enni.
- Akkor, gyere. Csináltam egy kis rántott halat– vett elő egy tányért.
- Uh, nyammi – nyaltam meg a szám.
Ahogy megkaptam a halam, falánk éhesen kezdtem habzsolni. Persze azért normálisan.
- Azért hagyj apádnak is – kuncogott rajtam anyu.
- Oké – kaptam be az utolsó falatot. – Uh, ez fincsi volt – simítottam meg a picit kigömbölyödő hasam.
- Látom ízlett – nevetett.
- Ühüm – álltam fel. – de kicsit elfáradtam, úgy, hogy felmegyek a szobámba és lefekszek – adtam egy puszit anyunak – jó éjt! – intettem.
- Neked is- szólt utánam.
Felslisszoltam a szobámba és ledobtam az ágyam közepére a táskám. Most egy jó forró fürdőre vágytam, úgy, hogy bementem a fürdőbe és elkezdtem teli engedni a kádamat. Közben visszalépdeltem az ágyamhoz és megvetettem, hogy már azt se kelljen. Amikor teli lett a kád, elzártam a vizet, levetkőztem és belecsusszantam a forró vízbe. Sikerült teljesen ellazulnom, és kikapcsolnom az agyam. Hátradöntöttem a fejem és átvettem a víz mozgását.
******
Lazításomból, a Do-We’re in heaven, imádott csengőhangom vetett véget. Kinyitottam a szemem, óvatosan feltápászkodtam, magamra kaptam a köntösöm és bízva abban, hogy a sértett „barátom” az, csúszkálva botladoztam a telefonomig. Nem nézve a képernyőre, nyomtam meg a gombot és emeltem a fülemhez.
- Halló? – lihegtem halkan bele.
- Am, szia – hallottam egy halk hangot, amiért gyorsan rápillantottam a telefonomra.
- Oh, szia – szégyenkezve dőltem rá az ágyra.
- Öhm… haragszol rám? – hallottam a szomorú hangját.
- És te? – kérdeztem vissza ugyanolyan hangon.
- Hát… már nem – fújta ki a levegőt. – de fáj, amiket mondtál.
- Tudom, és sajnálom – löktem el a büszkeség érzésemet.
- Rendben, de én is sajnálom, hogy úgy megvádoltalak. – sajnálkozott.
- Felejtsük el – sóhajtottam.
- Nem ártana egymást újra megismerni, nem? – lett kicsit jobb kedve.
- Hát, nem tudom. Lehet ez nem jó ötlet – jutott eszembe Ryan.
Már a mondat végén megbántam, hogy kimondtam. Éreztem, hogy ezzel ismét kicsit megbántottam.
- Azt mondod… hogy inkább hagyjuk egymást?
- Ühüm – öngettem határozatlanul, pedig nagyon nem ezt akartam.
- De… miért? – váltott ismét szomorú hangnemre.
- Mindig veszekszünk és ez nekem igazán nem kell.
- Ennyiért? – hallottam egy kis düh-t a hangjába.
- Plusz, nem szeretném, ha ezért Ryan felhúzná magát.
- Istenem az a Ryan. Tönkretesz mindent – dörmögte.
- Nem bírod őt igaz? – mosolyodtam el.
- Hát nem. Mindentől eltilt vagy mi? Én nem ilyennek ismerlek, akit el lehet tiltani bármitől.
- Akármennyire is fog fájni ez neked…. de bevallom, hogy ez miattad van.
- Miattam? – dermedt meg.
- Mert nem akarom, hogy elhagyjon. Ő is utazgat, és mindig attól félek, hogy egyszer csak küldd egy sms-t azzal, hogy boccs szakítok – suttogtam.
Emlékeztem vissza arra a délutánra. Lehet, túlzok kicsit. De sms-ben szakítani? Legalább ha felhívott volna, vagy személyesen eljön. Esetleg elmondta volna bővebben az okát, hogy miért szakított.
- Nem azt mondtad, hogy hagyjuk ezt a témát? – szólalt meg 1 perc múlva.
- Tudod nagyon jól, hogy mennyit jelentettél nekem és te csak úgy elintéztél. – emeltem fel kicsit a hangom.
- Én.. csak engedd, hogy megmagyarázzam – győzködött.
- Mindegy. Az a lényeg, hogy te sem és én sem haragszok. És most mennem kell. Szia – nyomtam ki a telefont.
Tenyeremből kiejtve a telefont temettem az arcom a kezembe. Hogy lehet az, hogy még mindig elszomorít? És rosszul érzem magam e-miatt. Tényleg, Taylor akkor sokat jelentett nekem, de ez már a múlt. Túl vagyok rajta – bíztattam magam – vagy nem? – bizonytalanodtam el – De, igen. Túl vagyok rajta – álltam fel határozottan. Nem gondolva erre, visszamentem a fürdőbe, leengedtem a vizet és felöltöztem. A szobámba lépdelve vissza emlékeztem arra a 4 hónapra, ahol még Taylor aktív része volt az életemnek. Az a sok nevetés, csókok, beszélgetések. Kezdett hiányozni. Pedig nem szabadna ilyenre gondolnom, de még is gondolok. Valóban nem lenne jó, Taylor közelében lenni, vagy is jó lenne, de ha nem magamra gondolok, hanem a barátomra akkor nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
Ahogy elértem az ágyam szélét, beleugrottam és fejem búbjáig húzva a takarót próbáltam aludni. Egy újabb emlékkép forgott le előttem.
„- Tudod mit mondtak Jacob szerepével kapcsolatban? – húzta huncut mosolyra a száját. – Na, mit? – ültem fel az ágyon. – Azt, hogy ki kell gyúrnom magam – húzogatta a szemöldökét. – Óh, - álltam fel az ágyról – akkor se leszel izmosabb, mint Brad Pitt – húztam el a szám. – Nnnaa, ezt most megkaptam – durcáskodott. – Jajj már, csak ugratlak. – mosolyodtam el. – Igen, tudom – mutatta a büszke fejét – na, várj csak- kapott el és húzott az ágyra. – Neee lécci! – kapkodtam levegő után, ahogy elkezdett a legCsikisebb pontomat csiklandozni vagy is a talpam. – Taaaylor – fulladoztam a nevetéstől. – Lécci, hagyd abba, nem bírom – sikítoztam. Hírtelen leállt, amitől meglepődtem. Nem szokott ilyen hamar elengedni. – Fejbe rúgtál! – nézett rám a fejét vakarászva. – Ooh – pusziltam meg ott ahol megütöttem. – Bocsi – néztem rá boci szemmel. – Nem fájt, annyira – húzta el a száját, amin én jót röhögtem. – Oh, mit szeretnél? – fektetett le mellé az ágyra. – Hmm, semmit – jött közelebb. Az ajkaimba haraptam, ettől a nézéstől. Amikor így néz rám, olyan melegséget és szerelmet érzek, mint még senki iránt. – Mi lesz velem nélküled, ha elmegyek arra a 3 hónapra! – csóválta a fejét – Veled? És velem? – ráncoltam a homlokom – Bele fogok dögleni – kuncogtam el magam”
Na, jó. Ezt, itt és most hagyd abba Szandra Burke - csapkodtam a fejem. Nem kell, hogy még egyszer bele essek. Barátok vagyunk és ennyi. Úgy kell rá gondolnom. Menni fog ez – legyintettem. Hogy elűzzem a gondolataimat, lassan lehunytam a szemem. Hírtelen eszembe jutott.
- A nyaklánc – ugrottam elő a takaróm alól.
Muszáj volt megnéznem, hogy meg van-e. Bár ebben biztos voltam, hiszen tudom, hogy az emlék dobozomba tettem. Kipattantam az ágyamból, és elviharoztam a gardróbomba, ahol a legfelső polcon egy rejtett helyre van eldugva a dobozkám.
- Jajj már – dörmögtem, ahogy nyújtóztam utána.
Behoztam egy széket, felálltam rá, és leemeltem. Lemásztam a székről, és a földre huppanva nyitottam ki óvatosan. Általában akkor nézek bele, hogyha a hírnév megszállottja leszek, és ez mindig segít a régi emlékeket felidézni. Ez olyan dolog, hogy valaki naplót ír az emlékekről, én pedig fontos tárgyakat rakok el. Amikor kinyitottam a szemem elé tárult minden a régi életemből. Az első, amit a kezembe fogtam, az egy közös fénykép a régi barátaimmal. „Istenem” – kezdett a szemem könnybe lábadni, ahogy felidéztem minden boldog, közös percet velük. Nem, nem a szomorúságtól pityergek, hanem a boldogságtól. Hogy milyen csodálatos barátaim vannak/voltak. A sok nevetés, hülyülés, vásárlás, és a legfontosabb, hogy amikor magam alatt voltam mind ott voltak mellettem. Nagyon hiányoznak. Főleg Kíra, akárki akármit hisz, még mindig ő a legjobb barátnőm. Attól, hogy kevesebbet beszélünk. Letettem magam mellé a képet, és egy másikat vettem elő. „Oh” – mosolyodtam el. A kép a 15-dik szülinapomon készült, és ezen a képen Taylor és én vagyunk, ahogy táncolunk. A képre volt ragasztva az a nyaklánc.
„Még mindig ugyanolyan”- suttogtam, ahogy a kezembe vettem. Nézegettem, szemlélgettem pár percig aztán mellém raktam. „Te jó ég” – fogtam meg azt a kedvenc gitáros medálomat, amit a nagypapámtól kaptam.
A szívem összeszorult, és a sírás ismét maga alá vont. „Nem kínozom magam” – gondoltam, ahogy visszapakoltam mindent. Kitöröltem a szemembe felgyülemlett könnycseppeket és visszaraktam a dobozt a helyére. Vissza battyogtam az ágyamhoz, lefeküdtem, és már az álmos szempilláimat lehajtva pár perc múlva mély álomba szenderültem…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése