Living the Dream 13 rész

- Héé. Szia – ugrott mellém hírtelen Taylor. – Hát te? Itt? – nézett rám kérdőn.
- Szia – hajtottam le a fejem és sétáltam tovább.
- Hé, hé, mi a baj? – jött utánam aggódva.
- Semmi – erőltettem az arcomra egy mosolyt.
- Mit csinálsz te itt? – mosolygott édesen.
- Csak, kicsit egyedül akartam lenni. Gondoltam sétálok egyet. – vallottam be őszintén. – És te? Talán követsz engem vagy mi? – kuncogtam el magam természetesebben.
- Dehogy. Csak… ki akartam jönni kicsit.
- Csajokat bámulni, mi? – derültem jobb kedvre.
- Hmm… meglehet – hülyéskedett. – De ugye akkor már nem haragszunk és béke van? – bólogatott lassan.
- Igen – én is bólogattam határozottabban.
- Oké. Az jó – fújta ki a levegőt. - Hát, ha már itt vagyok. Sétálunk egyet? – húzta fel a szemöldökét kérdőn.
- Sétáljunk – egyeztem bele egy mosollyal az arcomon. – Azt, hiszem. Beszélnünk kellene. – hajtottam le a fejem.
- Rendben. Beszéljünk. Miről akarsz? – váltott komolyra.
- Nem is tudom. Talán… elmondhatnád, hogy… miért szakítottál. És az igazi okát. Mert ez nem hagy nyugodni. – bukott ki belőlem.
- Rendben – ültetett le egy kisebb sziklára – Figyelj – kezdte – én …nem akartam szakítani.
- Mi?.. – néztem értetlenül
- Majd bele döglöttem érted? Hogy nem láthatlak, még csak a hangodat se hallhattam. Nagyon fájt. És tényleg nem akartam szakítani, sem téged megbántani.
- Akkor…miért?
- Nem tehettem mást – hajtotta le a fejét.
- Mi?
- Egyszerűen, nem tehettem mást.
- Én választ akarok. Ez nekem nem válasz. – kezdtem bedühödni.
- Csak nem volt más választásom érted? – emelte fel ő is a hangját. – Az apám miatt. Azt mondta, hogy választhatok közted és a karrierem közt. Mert a kettő együtt nem fog menni, szerinte.
- És te a karriert választottad – néztem rá szúrósan.
- Hát ez, az. Nem választhattam. Mert, ahogy ezt apám elmondta, már hozzá is tette utána, hogy hívjalak fel és szakítsak.
- És te követted?
- Nem. Veszekedtem vele, de rám erőltette és nem tehettem mást – nézett mélyen a szemembe.
- Rendben, de akkor miért Sms-ben? Miért nem tudtál legalább felhívni? Vagy eljönni személyesen? – csuklott el a hangom.
- Nem tudom.
- Mondtam, nekem válasz kell. Az igazat.
- Jó – emelte fel megint a hangját – azért mert ha meghallottam volna a hangod, akkor egyszerűen nem tudtam volna megtenni. Nem ment volna. Ezért Sms-ben.
Értetlenül csóváltam a fejem és ültem vele szembe, már kissé könnyes szemmel.
- De aznap este. Fogalmad sincs, hogy hányszor hívtalak. Sőt, azon a héten minden nap. De mindig azt jelezte, hogy „ez a szám már nem elérhető”.
- Mert lecseréltem a számom – hajtottam le a fejem.
- Igen, gondoltam – húzta el a száját. – Hónapokig azon agyaltam, hogy tudnám rendbe hozni. Aztán valahogy ott maradtunk. A családom is utánam jött. Most pedig visszajöttünk, mert itt minden közelebb van hozzám. Amikor visszajöttünk, attól féltem, hogy összefutunk, és valaki mással látlak majd. És tessék – hajtotta le a fejét – bekövetkezett. Amikor megláttalak azzal a Ryannel, azt gondoltam, hogy „Haver, ezt jól elszúrtad”. De nem adom fel – vonta meg a vállát. – Őszintén szólva, azt sem hittem, hogy szóba állsz még velem. A díjátadón meg sem lepődtem, hogy úgy csináltál mintha nem ismernél. Csak tettettem. Fontos voltál illetve vagy még mindig nekem. – nézett a szemembe. – Próbáltam más lányokkal elfeledtetni a bánatom de nem nagyon segített. – sóhajtott nagyokat. – És akkor most te jössz. Először is. Miért utálod Taylor Swiftet?
- Rendben – bólogattam. – Öhm.. amikor megismertem Ryan-t. Akkor dolgoztunk az első albumomon, és nem is tudom, de valahogy Taylor Swift oda keveredett a Hollywood Records-hoz vendégként. Akkor Ryan ott volt velem. Aztán amikor bejött tök aranyos volt így látszólag meg minden, de amikor kettesbe hagytam őket. Az a kígyó megpróbálta elcsábítani. Aztán mikor megláttam, hogy kicsit túl közel hajoltak egymáshoz. Féltékeny lettem. Ryan kimagyarázta magát, de Taylort… Swiftet – mosolyodtam el – már akkor megutáltam. Aztán hetekig… folyamatosan hívogatta, és találkozni akart vele meg minden. Amikor már Ryan is megunta elmondta nekem. Aztán megint összefutottam vele a stúdióba, és hát, ne tudd meg mi volt.
- Verekedtél vele? – kuncogott.
- Nem. Csak jóól kiosztottam. A többiek meg csak néztek minket kb így, hogy „ez aztán ad neki”. Az a kis… meg se bírt szólalni. Eléggé felhúzott akkor. Mikor elment és kezdtem lenyugodni, arra se emlékeztem, hogy miket mondtam neki – kuncogtam - Azóta gyilkos szemmel nézek rá.
- Óhh, értem – nevetett. – hát, ha feldühítenek, akkor támadsz.
- Azt meghiszem. De sosem verekszem – mosolyogtam – csak szóval.
- Igen, tudom. – mosolygott – és hogy vannak a nagyszüleid?
Ennek hallatán a torkom elszorult és nem bírtam nyelni. A szemembe könnyek szöktek, amik patakként akartak kirobbanni. Lehajtottam a fejem, egy szó sem jött ki a számon.
- Valami rosszat mondtam? – emelte fel az állam.
- Nem – nyöszörögtem.
- Mi történt velük? – nézet rám aggodalmasan.
- Öhm ezt kihagytam a Swift-es sztoriból… tavaly decemberben. A nagypapám szívrohamot kapott…- csuklott el a hangom – és azért mert feldühítette, ahogy veszekedtem Swift-el. És még az is, hogy tudta milyen rosszul voltam azért, hogy szakítottál.
- De jól van? – nézett rám aggódóan.
- Meghalt – csordultak le a könnyeim.
- Istenem. Én… sajnálom – fogta meg a kezem.
- És ez még semmi. – töröltem le a könnyeimet – rá két napra Bella, tudod a kutyám. Ő is meghalt. Ja és te is elhagytál. Aztán márciusban Kíra ment el. Szóval tök jó volt az életem – gúnyolódtam magamon.
- Én…nem tudok mást mondani, csak, hogy sajnálom. Nem tudtam ezeket – csóválta értetlenül a fejét.
- Legalább most már tudod – vontam meg a vállam.
- Tudom mennyire szeretted a nagypapád meg Bellát is – hajolt közelebb.
- Nagyon – ismét kezdett a szemem könnybe lábadni. – Nagypapámnak köszönhetek mindent. Azt, hogy éveken át tanított zenélni, énekelni. És már nem láthatta, ahogy az álmomat… az álmunkat, valóra váltom. Tudom, már nem most történt. Lassan egy éve, de… akkor is rossz és hiányzik. Az volt a szerencsém, hogy akkor ott volt nekem még Kíra, és Ryan is meg a család. De nekem egy valakire volt szükségem – néztem rá.
- És én nem voltam ott – hajtotta le a fejét.
- Igen, de nem hibáztatlak. Nem tudhattad – erőltettem az arcomra egy fél mosolyt.
- Rendben – bólogatott. – jó, hogy ezeket tisztáztuk – mosolygott rám.
- Azért hiányzik, hogy néha valakivel lelkizzek – nevettem el magam. – mostanában minden ilyen érzést inkább elfolytok.
- Az nem jó. Nem szabad magadban elfojtani.
- Hát, mit tudnék csinálni? – vontam meg a vállam
- Hívj fel engem. Mondjuk – húzta fel a szemöldökét, ami viccesre sikeredett és nevettem egyet rajta. – De várjunk csak! Ilyenkor hol van Ryan? – nézett rám.
- Hát öhm… őszintén. Mostanában nem nagyon működik vele. Tudod, izéé… kezd kihűlni. Keveset van velem – vontam meg ismét a vállam.
- Azt észrevettem. Ugyanis a díjátadó óta nem láttam. – húzta el a száját. – pedig szerencsés egy pasas. Mindig veled kellene lennie – nézett
- Ja. Csak még annyira se erőlteti meg magát, hogy legalább felhívjon – húztam el a szám.
- Azért szereted?
- Ez a szerencséje, hogy igen. Szeretem – bólogattam.
- Ahogy már mondtam, szerencsés egy fickó. – fordult el. – És… néha… azért… gondoltál… rám? – fordult vissza hozzám.
- Igen… sokszor – bólogattam – és te? – húztam fel a szemöldököm egy mosollyal az arcomon.
- Mindig – hajtotta le a fejét.
- Mi? Mindig rám gondoltál? Na, ezt nem veszem be – kuncogtam el magam.
- De, tényleg. Azon kattogott az agyam, hogy mit csináljak, ha újra találkozok veled. Vagy, hogy egyáltalán szóba állsz-e velem. Vagy, hogy rendbe hozhatom- e a dolgot. Sok kérdés…
- válasz nélkül – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Pontosan – mosolygott rám.
- De, hát szóba álltam veled, és barátok vagyunk – mosolyogtam rá. – és mi is rendben vagyunk.
- Ühüm – hajtotta le a fejét.
- De, jó, hogy tisztáztuk.
- Igen – bólogatott – jó.
- Jövő héten megyek Párizsba – suttogtam huncutul.
- Tényleg? Wáow. Az jó – kuncogott- és miért?
- Koncertem lesz. Aztán Berlinbe lesz egy 1 órás koncertem. Ha nagyon akar jönni Makena, akkor hozd el. – vontam meg a vállam.
- Rendben. Megkérdezem. Dee…. én is mehetek? – suttogta, ahogy közelebb hajolt.
- Nem, csak Makena jöhet! – húztam ki magam. – Hülye – csaptam óvatosan homlokon – persze, hogy jöhetsz – kuncogtunk együtt – és a szüleid is jöhetnek, ha akarnak – vontam meg a vállam – de hamar szólj, mert akkor rendezek VIP jegyeket.
- Oh, VIP? – húzogatta a szemöldökét.
- Deee, majd beültetlek titeket a legutolsó sorba. De hülye vagy – nevettem vele – és ne mondd, hogy nem szoktál hozzá a VIP-khoz. – csóváltam a fejem.
- Csak hülyülök – nevetett.
- Tudom – húztam el a szám. – De viszont előtte, benne leszek az Oprah-ba, és a Good Morning Amerikába.
- Az jó, mikor?
- Kedden Oprah, szerdán GMA. – mosolyogtam rá. – és öhm… köszi – néztem rá hálásan.
- Micsodát? – kuncogott.
- Hát… nem is tudom. – hezitáltam – hogy, itt vagy. – mondtam végül őszintén.
- Szívesen – bólogatott – és, hogy áll az album?
- Már megvannak a dalok, már csak fel kell énekelni. – mondtam büszkén.
- Wáow.
- De nem sietjük el. Ráérünk. – mosolyogtam.
- Nekem is most, még lesz két délelőtti forgatás a Valentin napban, aztán az Új hold promóciókig szabad vagyok. Azt se tudom, mit fogok csinálni annyi ideig. Már, mint, majd február 14-én lesz a Valentin nap premier, arra elmegyek és utána Júniusig szinte teljesen szabad vagyok. Mondjuk közbe, lesz egy reklám, meg díjátadó.
- Hát, nekem mindig van valahol koncertem, vagy autogramm osztás, vagy rajongói találkozó. Most az új album. De… szeretnék kicsit színészkedni is majd – bólogattam mosolyogva.
- Ooh, az jó dolog. Ennyi mindent tudsz egyszerre csinálni? – ráncolta a homlokát.
- Szerintem igen. – húztam kérdőre a szám.
- Szóval, zenélsz, ha jól tudom, még táncolsz is, és színészkedni is akarsz.
- Pontosan.
- Wáow.
- Te meg táncolsz, színészkedsz és karatézol.
- Igazából már csak a színészkedés, de abból is sok van.
- Hogy hogy? – ráncoltam a homlokom.
- Nincs időm, bejárni a hip-hop kidekhez. Karatézni meg végképp nincs.
- Áh, értem. Én se táncolok csak ritkán, úgy, hogy…
- A zene az életed.
- Az. – hajtottam le a fejem. – De amúgy szívesen elvállalnék, mondjuk egy dráma filmben egy szerepet. Az ilyen brutálisan nagy szerelem, és a vége szomorú. Nem tudom, az ilyenek vonzanak – vontam meg a vállam.
- Oh, igen? – kuncogott.
- Most mi van? Te meg állandóan akcióznál. Na. De egy vígjátékban is jó lennél… amúúgy – viccelődtem. – vagy arra is gondoltam, hogy a saját életemről egy filmet. – húztam el a szám. – végül is, az is drámai. És lehetek a főszereplő – kuncogtam – de az biztos, hogy Nicholas Sparks rendezné. Nekem más rendező nem kell – fontam össze magam előtt a karom.
- Ő rendezte a…
- Szerelmünk lapjai – forgattam a szemem.
- Ühüm – mosolygott huncutul. – éés, azért szoktál még zongorázni, vagy csak úgy zenélni? – húzta a vállát.
- Persze. Amikor szomorú vagyok, zenébe fojtom.
- A zenéd beszél helyetted – nézett rám.
- Hát, azt szokták mondani. – vontam meg a vállam.
- Hmm..igen – bólogatott.
- Úha, de elszaladt az idő – néztem Taylor órájára.
- Menned kell? – ráncolta a homlokát.
- Hát, nem muszáj – nem akartam még menni. – amúgy valaki meg akar ismerni – jutott eszembe Missy.
- Kicsoda? – húzta fel a szemöldökét.
- Missy, az egyik barátnőm. Nagy rajongód, úgy hogy szerintem, ha meglát, minimum a nyakadba ugrik. – kuncogtam.
- Hmm… meséltél rólam? – húzogatta a szemöldökét.
- Hát, csak szóba jöttél – mentettem magam. – és csak is ő tud róla, hogy mi ismerjük egymást. Nem akarom, hogy ez kitudódjon.
- Nyugi, én sem. Mert akkor mindkettőnket, mindenhol megtalálnának, és nem hagynának békén. Biztos valami siker sztorit csinálnának belőle.
- Szerintem is – értettem egyet. – De, most már tényleg megyek.– vontam meg a vállam – Alszom egyet délután – álltam fel.
- Oké. Hazakísérhetlek? – mosolygott.
- Ühüm – bólogattam.
- Mondjuk, addig mesélhetnél Ryan-ről. Hogy mit szeretsz benne – húzta el a száját.
- Nagyon izgat ez a dolog mi? – nevettem el magam.
- Csak kíváncsi vagyok.
- Öhm… hogy mit szeretek benne? Most, hogy kérdezed. Fogalmam sincs – kezdtem gondolkodóba. – vagy is, de tudom. Ha velem van, akkor öhm…. megtesz nekem mindent és hát jól érzem vele magam.
- Ennyi? Azt hittem, ámuldozni fogsz róla – nézett rám püffögve.
- Vannak rossz szokásai is sajnos – forgattam a szemem.
- Például?
- Hogyha távol van, le se szar engem – fejeztem ki magam csúnyán – és mindig féltékenykedik – csóváltam a fejem. – például, ha bulizunk, akkor nem táncolhatok a fiú barátaimmal, mert akkor már egyből ágyba is bújtam velük, Ryan szerint.
- Ez bolond – nevetett.
- Te csak meg ne szólalj. Neked is vannak problémáid a féltékenykedéssel úgy, hogy…
- Már kinőttem – huncutkodott.
- Hát, azt kétlem, hogy ki lehetne nőni. Itt csak a bizalom a kérdés.
- Gondolod, hogy Ryan nem bízik benned? Vagy mi?
- Bennem igen, de másokban nem. Csak azt nem értem, hogy ha itt van és féltékeny, akkor, ha nincs velem, hogy nem féltékeny? Már, mint tudod, hogy akkor meg elvileg még jobban kellene aggódnia. – értetlenkedtem.
- Arra nem gondoltál még, hogy esetleg megcsal? – nézett rám kérdőn.
- Mi? Az nem lehet – rikkantottam fel – Te tudsz valamit! – ráncoltam a homlokom.
- ÉÉÉn? Csak feltételeztem. – vonta meg a vállát.
- Na, gyerünk. Mond el, amit tudsz – győzködtem.
- Tényleg semmit sem tudok, csak mondtam. – hadonászott.
- Tuti?
- Tuti – forgatta a szemét.
- Akkor jó. – húztam el a szám – de lehet, fel kellene hívnom. Tegnap óta nem beszéltünk – hajtottam le a fejem.
- Miért nem várod, meg hogy ő hívjon?
- Arra várhatnék – kuncogtam gúnyosan.
- Micsoda egy pancser – dörmögte az orra alatt.
- Ne… ne szóld már le – kuncogtam.
- De milyen ember az, aki nem hívja fel a barátnőjét legalább egyszer egy nap? – húzogatta a vállát.
- Ő ilyen. Lefoglalja a munka.
- Azért biztos lenne rád 1-2 perce. Nem hiszem, hogy úgy kifáradna.
- Jól van, na. Más téma. – nevettem rajta.
- És, öhm… akkor most nincs is kutyád? Azóta? Bocsi, hogy felhozom de… komolyan Bella is? – ráncolta a homlokát.
- Nincs kutyám. És igen, ő is elment. A kis édes kutyusom – húztam el a szám.
- De, hogy? Vagy mi történt vele?
- Hát öhm… az állatorvos azt mondta, hogy valami mérget evett. Egyszer kiszökött és átment a szomszédhoz, így arra gyanakodtunk, hogy talán ők mérgezték meg. – vontam meg a vállam.
- Szegény – húzta el a száját. – a koncerttel kapcsolatban nem ígérek semmit. Először a szüleimet kérdezem meg, és ha ők engedik, akkor elvisszük Make-t. Mert ha megtudná, és nem visszük el, akkor szerintem még gyalog is elmenne a koncertre – kuncogott.
- Olyan nagy rajongóm? – ámultam el.
- Jaj, ne is mond. Már én is fújom kívülről minden számodat.
- Tényleg? – kuncogtam, ahogy elképzeltem énekelni.
- Igen. Minden nap a szobájában csak úgy bömböl a zene. És nem mást- mást hallgat. Hanem mindig ugyanazt. A te albumodat. Aztán ha beindul, akkor még a gitárját is előveszi és énekel is mellé.
- Úristen – törtem ki nevetésbe.
- És ez így megy kábé kétnaponta. Sokszor már félek hazamenni – húzta el a száját. – de amúgy én is szeretem a dalaidat – mosolygott.
- Az jó. Melyik a kedvenced? – húztam fel a szemöldököm.
- Öhm… lássuk csak. – gondolkodott – azt hiszem… a „Just go” – lepődtem meg.
- Az egy lassú dal – néztem le a földre.
- Igen, tudom. De nagyon szép – mutatta ki a csillogó fogait.
- Oké, akkor most tartozok egy vallomással.
- Hallgatlak.
- Azt a dalt rólad írtam – húztam ki magam.
- Valahonnan éreztem – fújta ki a levegőt. – de tudod, hogy nem szeretem, ha rólam irkálsz dalokat.
- Hát, most mit csináljak? Akkor te adtál ihletet – forgattam a szemem.
- Oké. Nem baj – nézett rám édesen.
Amíg hazaértünk az egész úton nevetgéltünk, és hülyültünk egymással.
- Rendben, akkor majd beszélünk – öleltem meg.
- Oké – ölelt meg szorosan.
- Szia – mosolyogva intettem felé.
- Szia – indult tovább.
Jó érzés volt mindent tisztázni vele, és tiszta lappal kezdeni. Mióta Kíra is elment, azóta senkinek sem tudtam így megnyílni. Úgy éreztem, hogy megérti az érzéseimet, és Ő lélekben is velem van. Valahogy az érzéseim ismét kezdtek erősödni iránta, lehetséges, hogy a tűz kezd fellobbanni, ami immár kihűlt Ryan iránt. Vagy ez csak azért van, mert már rég láttam? Úgy éreztem, hogy jelenleg ő a legjobb barátom, aki mindent tud rólam, még is így szeret. Kissé összezavart ez a mai vele töltött délután. Lehet, jót tenne, ha meglátogatnám Ryan-t. Nem is tudom. Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy ha még több időt töltök, Taylorral visszanyeri a szívemet. Nem akarom ezt bevallani, pedig tudom. Olyan… más hogy érzem magam vele. Amikor Ryannel vagyok, olyan mintha… mintha… nem is tudom. Akkor csak olyan vagyok, mint máskor. De ha Taylorral vagyok, akkor olyan felszabadult és vidám vagyok. Egyszóval: Önmagam. Pedig szeretem Ryan-t. De ami igaz, az igaz. Nem akarom megbántani ezzel Ryan-t ezért nem szándékozom neki elmondani, és nem is akarok vele veszekedni. És tönkre sem akarom tenni a kapcsolatomat vele.
Amikor bementem a házba, már nagyrészt mindenki otthon volt. Mikor megláttak minden szem rám szegeződött.
- Van valami rajtam? – néztem körbe magamon.
- Nem, kicsim. De hol voltál? – jött oda hozzám anyukám.
- A partra lementem, sétálni egyet.
- Áh, értem.
- Fura, hogy mindenki itthon van – mentem apukámhoz mosolyogva.
- Így legalább meglehet a pénteki nagy családi vacsora – ölelt meg apu.
- Igen - bújtam ki szorításából.
- Jól láttuk, hogy Taylor kísért haza? – szólt közbe Nick.
- Aah, ti leskelődtök utánam? – kerekedett O-ra a szám.
- Nem, de nem volt nehéz kiszúrni titeket. – húzta el a száját anyu.
- Barátok vagyunk – mosolyogtam.
- Aha – mondta unott hangon Nick.
- Most mi van? Tényleg azok vagyunk – nevettem.
- Azért szorongattátok egymást annyira – gúnyolódott Nick.
- Ez nem igaz – kezdtem el kergetni.
- Úgy se kapsz el – mint két dedós elkezdtünk szaladgálni az asztalnál.
- Na, várj csak – nevettem, ahogy futottam utána.
- Nőjetek már fel – dörmögött ránk anyukám.
- Jól van, na. – kuncogtunk mindketten.
Az arcomról a mosolyt most nehézkesen lehetett levakarni. Folyamatosan mosolyogtam, mint egy vadalma.
- Mit fog ehhez szólni Ryan? – csóválta a fejét Nick huncutul.
- Fogd be – kuncogtam. – Anyu majd segítsek valamit?
- Nem, nyugodtan menj a dolgodra – mosolygott rám.
- Igazából, csak le akartam feküdni kicsit.
- Álmodozni? – kötekedett Nick.
- Bratyó…- húztam fel a szemöldököm – már bocs, de én az álmomat élem – húztam ki magam.
- Ooh, kis menő, egofalváról. – csóválta a fejét.
- Egy sztárnak legyen önbizalma – vontam meg a vállam.
Ezzel felmentem a szobámba, bekapcsoltam a tv-t és halkra állítottam. Tényleg kicsit le akartam dőlni, aludni, mert mintha fáradt lennék. A fejem is belefájdult. Lefeküdtem, magamhoz szorítottam a párnám, aztán egy unalmas film közepette, éreztem, hogy lassan felmondja a szolgálatot a szemem és elkezdett lecsukódni….