A szívem összeszorult, és a sírás ismét maga alá vont. „Nem kínozom magam” – gondoltam, ahogy visszapakoltam mindent. Kitöröltem a szemembe felgyülemlett könnycseppeket és visszaraktam a dobozt a helyére. Vissza battyogtam az ágyamhoz, lefeküdtem, és már az álmos szempilláimat lehajtva pár perc múlva mély álomba szenderültem…
Másnap reggel nehezen nyíló csipás szememet anyukám csiripelő hangjára nyitottam ki.
- Kicsim! – éreztem a kezét a vállamon.
- Hmm? – nyöszörögtem.
- Csak keresnek telefonon. Fontos.
- Ki az? – húztam fel az orrom.
- Michael. Azt mondja, hogy szeretne egyeztetni veled pár időpontot.
- És nem ér rá később? – nyújtóztam ki.
- Nem igazán – vonta meg a vállát.
- Jó. Csak még egy percet – nyújtottam fel a mutatóujjam.
- Tessék – adta oda a telefont.
- Anyu, mióta mondom neked, hogy ne vedd fel a telefonom? – háborodtam fel.
- Bocsi – nézett bocsánatkérően, és lépett ki az ajtón.
- Szia, na, mondjad – szóltam Michael-nek.
- Ma reggel sok meghívást kaptál. Szóval, szerintem vedd elő a noteszed és írd fel.
- Oké. – nyúltam a fiókomhoz. – Mondhatod – vettem elő a notesz tollat.
- Szóval… jövő hét Kedden, élőben Oprah show, este 7-kor, interjú.
- Igen – írtam fel – Opraaah? – kapcsoltam.
- Igen.
- Oké – jegyeztem fel.
- Szerda: Good Morning Amerika reggel 8 óra. Ez fellépés. Pénteken, pedig utazol Párizsba, egy 1 órás koncertet kell tartanod. Ne kérdezd, mert ez is csak hírtelen jött. De nyugi lesz mindenre időd. A koncert szombaton lesz, de tudod, előtte a próba.
- Igen, oké megvan – jegyeztem fel ezeket is.
- Jövő hét után Hétfőn, pedig szintén egy 1 órás koncert Berlinben. Előtte autogramm osztás + 1 óra.
- Öhhm… oké. Felírtam. Ennyi? – tettem le a tollat.
- Igen, ennyi lenne.
- Rendben, akkor szólok a bandának. És te ma jössz reggel a stúdióba?
- Igen, mindjárt indulok is.
- Rendben, szerintem én is nem sokára megyek. Csak épp most húztál ki az ágyból – kuncogtam jobb kedvvel.
- Oké, oké – nevetett velem. – Akkor majd gyere.
- Oké. Szia.
- Szia – bontotta meg a vonalat.
Visszaheveredve az ágyba, emlékeztettem magam, hogy fel kellene kelni. Nehezen kimászva az ágyból, indultam a fürdő felé, hogy elvégezzem a reggeli teendőket. Megmosakodtam, fogat mostam, aztán a gardróbom felé vettem az irányt. Most meglepően nem válogattam sokat a ruhák között. Felvettem egy csinos farmer nadrágot, egy egyszerű fehér felsővel és az egyik kedvenc bőrkabátomat. Magamra raktam, néhány karkötőt, a nadrágra pedig egy övet és visszamentem a fürdőbe.
Ott megfésülködtem, dobtam magamra egy egyszerű sminket aztán visszamenve a gardróbhoz elővettem egy bőrszínű magas sarkút. Megnéztem még gyorsan magam a tükörbe és elégedetten indultam a fekete táskámért. Beleraktam a dolgaimat, és már indultam is lefelé a konyhába. Stella, Nick és anya épp reggeliztek.- Nem eszel velünk? – szóltak egyszerre.
- Ne haragudjatok, de megyek a stúdióba. Majd bekapok valamit. – zártam le röviden.
- Oh, azért szerintem van időd, egy kis reggelire. – jött hozzám anyukám.
- Rendben, legyen – adtam fel.
Letettem a kocsi kulcs mellé a táskám, és eltipegtem az asztalig. Leültem Stellával szembe, és elkezdtünk falatozni.
- Csini vagy ma – mosolygott rám Nick.
- Köszi. – néztem rá egy bájos mosollyal. – apu már megint dolgozik? – néztem körbe érezve a hiányát.
- Tudod, hogy mindig korán kezd. – húzta el anyu a száját.
- De hát péntek van. Igazán lazíthatna – kaptam be egy falat pirítóst.
- Mit akart Michael? – kérdezte anyukám.
- Öhm.. kedden megyek az Oprah show-ba. Szerdán Good Morning Amerika. Szombaton Párizs, hétfőn Berlin. Huh, de jól megjegyeztem – dicsértem meg magam.
- Uh, akkor lesz programod.
- Lesz – mosolyogtam – Párizsban és Berlinben egy órás koncert lesz, úgy, hogy már pénteken valószínűleg hajnalba indulok. Aztán szerintem kedden vagy szerdán jövök haza. Remélhetőleg, most végre elmehetek majd egy városnézésre.
- Akkor én is készülök majd – mosolygott rám anyukám.
- Megint mész? – szólt Nick anyura nézve.
- Egy koncertjét sem hagyom ki. – nézett ismét felém.
- És én nem mehetek? – nézett ránk Stella szomorúan.
- Stella, kicsim – fogta meg anyu a vállát – nem tudom. Szerintem sok dolgunk lesz, és nem lesz rád időm, hogy figyeljek rád. De tudod, hogy mindig hozunk ajándékot. – simogatta meg.
- Rendben – virult ki az ajándék szó hallatán.
- Na, jó. Most már rohanok – ittam meg az utolsó csepp teát.
- Vigyázz magadra – szólt utánam anyukám, ahogy felvettem a kocsi kulcsot és a táskám.
- Vigyázok. Mint mindig – forgattam a szemem és nyomtam mindenkinek egy puszit az arcára.
Kilépdeltem a garázsba, beugrottam az autóba, felnyitottam a kaput, beindítottam a kocsit, és már tolattam is kifelé. Bekapcsoltam a rádiót, és épp a párizsi koncertet említették. Érdekes, még egy órája se tudom, hogy koncertem lesz, ezek meg már jelentik befele – gondoltam. Sokszor nem értem, honnan tudnak meg mindent olyan hamar. De hát, ez van.
*****
Amikor odaértem, ismét paparazzik hada várt már rám. Kiszálltam, és besiettem a stúdióba. Jó kedvem volt, a tegnapi düh-el ellentétben.
- Sziasztok – köszöntem mosolyogva mindenkinek.
- Oh, megérkeztél. Jó, hogy korábban bejöttél – ölelt meg Jason.
- Hát, valaki kirángatott az ágyból – mosolyogtam Michael-re.
Amire ő is elkezdett kuncogni.
- Na, akkor kezdhetjük? Vagyis folytathatjuk – kerestem a szememmel Bryan-t és Saci-t.
- Persze, már a másik szobában várnak téged.
- Oké – indultam el.
- Oh, várj – tartott vissza Jason.
- Igen? – pördültem meg.
- A dalokat, majd csak akkor kezdjük felvenni, amikor visszajöttél Berlinből, úgy jó lesz?
- Nekem igen. – mosolyogtam.
- Rreendben – húzta meg.
Bólintottam egyet, és bementem a segítőkhöz.
- Sziasztok – ültem le Bryan mellé.
- Szia – mondták egyszerre.
- Na, az utolsó dal. – mosolygott rám Saci.
- Igen! Jelenleg, most olyan jó érzés kavarog bennem, úgy, hogy egy ilyen dalt hozhatnánk össze – vontam meg a vállam.
- Milyen jó érzés? – nézett rám Bryan.
- Hát, hogy jól érzem magam a bőrömben. Meg olyan, hogy senki sem állíthat meg. Ha értitek – mosolyogtam.
- Igen, már meg is van – kezdett el írni Saci.
Nekem is sok ihletem volt ehhez a dalhoz, úgy, hogy mint mindig hármas erővel kezdtünk el dolgozni rajta.
*********
A dal nagyon jól sikerült. Talán ez lett az egyik kedvencem a többi közül. Elég hamar végeztünk. Már 11 órakor.
- Na, ez is megvan – csapta össze a tenyerét Jason, ahogy oda adtuk neki a dalt. – akkor mi mára végeztünk – mosolygott.
- Oké – bólogattam.
- Nem vagytok éhesek? – nézett rám és Bryanre, Saci.
- Hát, én ettem mielőtt eljöttem. De felőlem mehetünk enni valamit – vontam meg a vállam.
- Hát, én kicsit éhes vagyok – vakargatta Bryan a hasát.
- Akkor menjünk – fogtam meg a táskámat. – Itt a közelben van egy étterem, beülhetünk oda. És gyalog is mehetünk – néztem mindkettőjükre.
- Rendben, menjünk – jöttek.
Elindultunk és várhatóan, amikor kiléptünk, a fotók kattogása ismét felzendült. Bár bíztam abban, hogy amíg átmegyünk, az étterembe tisztes távolságba maradnak, de végig mellettünk kattogtattak. Legszívesebben félre löktem volna őket, mert mindig az útban voltak, de nem tehettem, mert akkor már másnap a címlapon virítanék olyan címmel, hogy „Szandra bevadult” vagy ilyesmi. Sajnos ehhez hozzá kell szokni. Gyors léptekkel, a fotósokat néhány méterrel magunk után hagyva végre elértük a célpontot. Leültünk egy kellemes asztalhoz, és rendeltünk.
- Végül is, akkor ezt vehetjük egy ebédnek is. Úgy is mindjárt dél – vontam meg a vállam, ahogy a kezembe vettem az étlapot.
- Igen – mosolyogtak rám.
- Kiválasztották már mit kérnek? – jött oda hozzánk egy kedves pincér.
- Öhm.. igen – mosolyogtam – én csirke salátát kérnék. –tettem le az étlapot.
- Én is azt kérem – egyezett velem Saci.
- Énn…pedig. Steak-et. – választotta ki Bryan.
- Rendben. Esetleg valami üdítőt?
- Én.. umm… barack gyümölcslevet – mosolyogtam tovább.
- Én kólát kérek – mondta Bryan.
- Én pedig ásványvizet – fejezte be Saci.
- Rendben. Már is hozom.
Igazából Bryannel és Sacival nem sok mindenről tudunk dumcsizni. A munkáról, meg a zenéről. A magánéletemről nem nagyon szoktam nekik mesélni. De azért el lehet velük lenni.
- Úgy hallottam, hogy jövő héten bőven akad programod – szólalt meg Bryan.
- Oh, igen. Kedden Oprah, Szerdán GMA, hétvégén Párizs, hétfőn pedig Berlin. Majd csak szerda felé jövök haza szerintem.
- És viszel magaddal valakit?
- Persze. Jön velem az anyukám, a testőröm Tom, Michael, Lori, Poby, a banda. Sok mindenki.
- Úgy értem, hogy valami barát?! – kuncogott Saci.
- Oh, ezen még nem is gondolkodtam.
- Jah. – hökkent meg Bryan.
- De most adtál egy ötletet. – kerekedett a szám nagy mosolyra.
- Tényleg? Na és mit?
- Elhívom a hétvégére a legjobb barátnőmet. Úgy is tegnap nagyon éreztem, hogy hiányzik. És már rég beszéltem vele.
- Na, ez jó ötlet. Hol lakik?
- Kanadában.
- Húh, hát az nem itt van.
- Tudom, de majd küldök neki repülőjegyet. Meg először felhívom majd. – örültem meg.
Remélem, hogy Kíra el tud majd jönni. És biztos örülni, fog, hogy jöhet velem Párizsba meg Berlinbe is. Alig vártam, hogy hazamenjek és felhívjam. Bryan tud jó ötleteket mondani. Vagy is most nem is mondott semmit, de még is eszembe jutott ez. A gondolataimból a pincér zökkentett ki.
- Parancsoljanak – tette le az enni-inni valót.
- Köszönjük – mondtuk egyszerre.
Mindhárman elkezdtünk falatozgatni, és 1-1 falat közben beszélgetni. Jól elvoltunk. Nevetgéltünk, amikor 1-1 poént elsütött Bryan. Amikor pedig körbenéztem, láttam, hogy a távolból még mindig minket lesnek. „Mi lehet ebbe a munkába olyan érdekes”- gondoltam magamban egy fintorral a számon. Amikor végeztünk, fizettünk és visszasétáltunk az autónkhoz.
- Azt, hiszem, most már megyek – mosolyogtam rájuk az autóm mellett állva.
- Én is szerintem – mondták ismét egyszerre.
- Jól, van. Akkor majd találkozunk. – öleltem meg őket – sziasztok – integettem.
- Szia – kiáltott Saci
- Szia – szólt Bryan.
Beültem és hazafelé vettem az irányt. A gondolataim valahogy a tegnap estére koncentrált. Ma már máshogy gondolok mindent. Illetve nem. Nem mindent. Talán most már kész lennék arra, hogy Taylorral megbeszéljük azt a szakítás dolgot. Vagy nem is tudom. Vajon most mit csinálhat? Ő is rám gondol? Vagy ezen jár az esze? Sajnos nem látok a fejébe. Nem tudom, mire gondol és, hogy mit akar. Fontos voltam-e neki? Vagy fájt-e amikor látott Ryannel? Gondolt-e néha rám az elmúlt 1 évben? Szeret-e még? Vagy szeretett valaha is? Tényleg megváltoztam volna? Istenem ez a sok megválaszolatlan kérdés. Egyre inkább érzem, hogy kezd visszatérni az a gyomorgörcs, amit akkor éreztem. Ez elszomorít, de nagyon. Talán be kellene vallanom, hogy Ryannel sem igazi már a kapcsolatunk. 1 hónapban maximum 3-szor látom. Ez így nem jó. És az sincs rendjén, hogy nem érzem a hiányát! Vagy csak már megszoktam? De éreznem kellene a hiányát. Ez is kezd kihűlni. Vagy már ki is hűlt? Nem értem miért érzek így. Mióta újra felbukkant Taylor, egyszerűen Ryan-re már aligha gondolok. Mindig Ő jár a fejemben. Megfertőzött és nem tudom kiverni az agyamból. A merengésemből egy enyhe duda hang zökkentett ki. „Oh, zöld a lámpa. Oops” – húztam el a szám a kocsival elindulva. Délre hazaértem. Beálltam a garázsba, és szomorkás fejjel kiszállva az autóból felbaktattam a szobámba. Szerencsémre, senkivel nem futottam össze a házban, így nem kellett magyarázkodnom, hogy miért vagyok szomorú. Felmentem és mindent lepakolva ráheveredtem az ágyra. Még több kérdés halmozódott fel bennem. Vajon akar-e még engem? Vagy tényleg csak barátként gondol rám? Hiányzom neki? Nagy sóhajokat véve úgy döntöttem, hogy talán jól esne, ha sétálnék egyet a parton. Kicsit kitisztulna az agyam, és tisztán tudnék gondolkodni. A partra jobb lesz, ha átöltözök. Feltápászkodtam és átöltöztem egy egyszerű fehér lenge, nyárias ruhába, amihez természetesen egy fehér strand papucsot húztam fel.
Minden cuccomat a szobámba hagyva elindultam a part felé. Hála a szüleimnek, hogy ide építették a házat, elég közel van hozzánk. Már messziről láttam, hogy sokan vannak lent. De tudok 1-2 olyan helyet, ahová kevesen járnak le, és a fotósok sem találnak meg. Vagy is ez a part nyugatibb része. Néhány szörfös srác szokott ott lenni, de ennyi. Nem fújt a szél, és így hullám sem volt, bíztam abban, hogy most a szörfösök sem lesznek kint. Ahogy sétáltam lefelé, pár rajongóm megállított egy kép kedvéért. Persze, mint mindig, most is kedvesen fogadtam őket. Amikor elmentek én haladtam tovább, lassú léptekkel. Amíg egy meglepetés szerű hang nem szólt utánam…..
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése