2010. július 8., csütörtök

Living the Dream 8 rész

Itt az új rész:D Remélem tetszeni fog!!Véleményeket várom*.*

Lenne mit mesélnem Taylornak, de úgy érzem, hogy nem értené meg az érzéseimet. Az a szerencsém, hogy a jó dolgok, amik történtek velem, kitöltötték a rosszakat. Különben teljesen összeomlottam volna… Bementem a konyhába ahol még Debi és anyukám tevékenykedtek.
- Segítsek valamit? – szólaltam meg a hátuk mögött.
- Óh, jó hogy jöttél. Apád az előbb kért valami innivalót. Vinnél be nekik? – mosolygott rám anyukám.
- Persze – erőltettem magamra egy mosolyt. – Talán vigyek sört? Úgy is meccset néznek. – kérdeztem anyukámtól.
- Tudod, hogy apád nem szereti a sört.
- És Deniel sem – mosolygott Debi
- Akkor jó lesz, üdítő?
- Igen – vágták rá.
Elővettem egy kólát és töltöttem két pohárba nekik. Rátettem egy tálcára és elindultam. Kicsit féltem, hogy kiborítom mivel teli volt mindkét pohár. Végig a poharakat figyeltem. Aztán amikor kifordultam a konyhából… bumm.
- Jaj, istenem, de béna vagyok – öntöttem le véletlenül Taylort.
- Hát, legalább már melegem se lesz – húzta el a száját.
- Ne haragudj – néztem rá bocsánatkérőn.
- Úgy csinálsz, mintha tudnék rád haragudni – csóválta a fejét.
- Mi történt? – rohant hozzánk anyukám.
- A bénaságomnak hála, leöntöttem Taylort – sütöttem le a szemem.
- Jaj – csóválta a fejét anyukám – Nicknek biztos van valami felsője, ami jó Taylorra. – nézett rá.
- Oké, gyere – rántottam a fejem.
Oda adtam anyukámnak a tálcát és a poharakat, és felindultunk Nick szobájába.
- Hát, fizikailag nem sokat változtál. – kuncogott rajtam.
- Ami igaz az igaz. Ugyan olyan ügyetlen maradtam – húztam el a szám. – De nem ér ezen gúnyolódni – csaptam bele a hasába.
- Na. Nem ér hasba csapni – nevetett. – De van egy olyan érzésem, hogy még van mit mesélni!
- Még is mit mondjak? – néztem rá kérdőn. – A magánéletemhez nincs közöd – húztam fel mindkét szemöldököm viccesen.
- Uh, ez fájt – harapott bele az ajkába.
- Neked sem árt néha egy kis fájdalom. Ne hogy már mindig nekem járjon – sütöttem le a szemem.
- Oké. Ezt megkaptam – nevetett. – Szóval..
- Igen? Legyünk túl rajta – sóhajtottam – Mit akarsz kérdezni?
- Mondjuk, ha nem lenne Ryan.
- De van.
- De ha nem lenne. Hány százalék esélyem lenne még? – mosolygott huncuton.
- 0 – vágtam rá. – Nem most mondtad, hogy legyünk barátok amúgy?! Úgy, hogy csak barátok – nyomtam meg a Csak szót.
- Csak barátok – ismételte. S nézett rám azzal a csillogó barna szemeivel.
- Most megpróbálsz elcsábítani? – húztam félmosolyra a szám.
- Hát ööö.. – habozott – neeem. Csak barátok.
- Akkor lécci ne nézz rám így – húztam fel a szemöldököm.
- Mert?
- Mert csak. – fejeztem be röviden.
- Rendben – fújta ki a levegőt csípőre tett kézzel.
Közben elkezdtem keresgélni. Találtam egy fekete felsőt rá.
- Ez jó lesz? – mutattam neki.
- Aha. Nekem is van egy ilyesmi felsőm. Majd visszahozom – vette le a kólás felsőjét.
- Khmm – néztem a kockás hasaira tágra nyílt szemmel. Gyorsan ész bekaptam és megfordultam.
- Nem vagyok előtted szégyenlős – mondta kuncogva.
- Oké. De szerintem jobb, ha inkább nem nézek oda – mélyült el a hangom.
- Egyértelmű hogy megőrülsz értem – mondta büszke hangon.
- Aah micsoda? Már nagyképű is lettél? – fordultam meg.
- Ha ezt mondom tudtam, hogy megfordulsz – vetette be az elképesztő mosolyát.
- És akkor most ájuljak el az izmaid miatt, huh? – tettem csípőre a kezem.
- Várj, csak felveszem a felsőt és ájulhatsz, csak hogy meg tudjalak fogni – kacsintott.
- Aah – nevettem O-ra nyílt szájjal. – Nem fogok elájulni. Nem tudsz újat mutatni – hadonásztam a kezemmel.
- Egyébként nem vagyok nagyképű – vette a kezébe a felsőjét.
- Áh, dehogy – legyintettem. – De az inged itt hagyhatod, annyit csak meg tehetek, hogy kimosom. Ha már leöntöttelek – húztam el a szám.
- Hagyd csak. De azt megnézném, ahogy kimosnád – húzogatta a szemöldökét – kézzel.
- Azt sosem fogod látni, mert mosógépet használunk – nyújtottam a fejem büszkére.
- Érdekes – húzogatta jobbra-balra a száját.
- Még mindig dili vagy – csóváltam a fejem – sose komolyodsz meg.
- Mert te komoly vagy?
- Amikor olyan a helyzet akkor igen.
- Én is tudok komoly lenni. Nagyon jól tudod – ráncolta a homlokát.
- Jó – szóltam vissza kissé feszülten. – De most nem akarok komoly lenni – böktem oldalba.
- Akkor jó – nézett hírtelen rám dülledt szemekkel.
- Hé. Makenának megy még a gitározás? – jutott eszembe.
- Oh. Ne is mondd. Sokszor már kikészít, mikor pihennék és ő meg hangosan gitározik. – csóválta a fejét.
- Hát ilyen, ha zenész van a családba.
- Zenész? Nem hiszem, Makena csak hobbiból csinálja szerintem.
- Ezt sosem tudhatod – vontam meg a vállam.
Mire leértünk a lépcsőn már mindenki a nappaliban tv-zett. Remélem, Taylorra most már tényleg csak barátként fogok tekinteni. Bár, bevallom, hogy örülnék, ha minden a régi maradna, az új élettel összevonva. Bízom benne, hogy működni fog ez a barátság dolog, és jóban maradunk. Ahogy rám néz a csoki barna szemeivel, azt sugározza, hogy szeretne vissza kapni. És, hogy ő is szeretné, ha minden a régi lenne közöttünk. Minél többet vagyok vele, annál jobban hiányzik. Mit beszélek itt össze? – ráztam meg a fejem értetlenül. Hiszen, van barátom. Taylor csak barát. Igen, csak barát – sóhajtottam.
- Na, találtatok? – jött elénk Debi.
- Igen – mutatott Taylor a felsőre.
- Oké. De most már megyünk. Nem akarunk zavarni. – fordult Debi anyukám felé.
- Oh, ráértek még. Nem zavartok – mosolygott anyukám.
Én közben leültem a fotelbe, Taylor pedig az apja mellé huppant be. Végül Debi is visszaült anyukám mellé.
- Na, és milyen Robert Pattinsonnal dolgozni? – faggattam Taylort mindenki előtt.
- Még egy Pattinson rajongó. Csúcs – húzta a száját.
- Nem vagyok Pattinson rajongó. Sem Edward. Csak kérdeztem – fontam össze a karom.
- Tényleg, milyen a stáb meg a többi színész? Jól kijöttök? – kérdezte anyukám kedvesen.
- Igen. Mindenki tök jó fej. És jó barátok vagyunk. Főleg Kristennel – nézett rám.
- És most lesz valami új filmed? – szólalt meg apukám.
- Hát, elvállaltam egy kisebb szerepet a Valentin napban. Egy vígjáték. Nagyon sok híres és tehetséges színész lesz benne. Közöttük Petrick Dempsey, Jessica Alba, Ashton Kucther és még sokan mások. A filmbe lesz egy barátnőm is, akit Taylor Swift játszik.
- Taylor Swift? – nyílt nagyra a szemem.
- Igen. Szereted? – mosolygott rám.
- Nem – vágtam rá – kifejezetten utálom. Feltépi az idegeimet, ki nem állhatom. Inkább előbb halnék meg mint hogy vele dolgozzak – hadartam el.
- Szandra – szólt rám anyukám.
- Mi az?
- Miért utálod ennyire? – nézett rám Taylor kérdőn.
- Majd talán egyszer elmondom – húztam a szám.
- De kicsim. Ezt mi sem tudtuk, miért utálod? – kérdezte anyu és apu.
- Mert csak. Nem mindegy az – ráncoltam össze a szemöldököm. – Pezsgőt bontok, ha kibírod a nyávogását – tapsoltam Taylornak.
- Ó, szóval a hangját nem bírod – győződött meg Tay.
- Mindegy – kezdtem kaparászni a körmöm. – Na, jó, tudjátok, miért nem bírom? – emeltem fel a hangom. – Mert egy faluról jött kis csitri, aki azt hiszi behálózta az egész világot, és, hogy mindenkit megkaphat. Countryzene, pfhúú de nagy szám. Beképzelt nagyszájú, paraszt picsa – ordibáltam és rohantam fel az emeletre.
Taylor szemszöge
Csak hallgattam, ahogy ordibál és fogalmam sincs, hogy miért. Lehet nem kellett volna mondanom, hogy ő lesz a párom a filmbe. Talán féltékeny? Vagy mi húzhatta fel ennyire? Feszülten és rémülten csak felmenekül a szobájába. Úgy érzem, ez elég kínos helyzet volt neki. De mi hozhatta ki ennyire a sodrából? Tudom, hogy kicsit hírtelen haragú meg minden, de nagyon jó szívű. Mit tehetett ez a Swift, hogy ennyire haragszik rá?
- Mi baja lehet? – kérdeztem félénken a szüleitől.
- Fogalmam sincs – nézett rémülten az anyja. – Nem bánjátok, ha utána megyek? – állt fel Misis. Burke
- Esetleg én nem mehetnék? – álltam fel félredöntött fejjel.
- Hát, nem is tudom Taylor – habozott az anyukája.
- Elvégre. Én mondtam neki Swiftet.
- Rendben. Menj, de óvatosan – mosolygott rám.
Szandra szemszöge
Mit műveltem? Nagyon felhúztam magam ezen a dolgon. Tudom, hogy senki nem sejtette idáig, hogy én és az a picsa Swift elég rossz viszonyba vagyunk. Nem lett volna szabad így viselkednem előttük. De rettenetesen utálom. Nagyon kevés embert nem szeretek, de ő az első helyen áll. Kiborultam, végem. Szerintem a Lautner család előtt eláshatom magam. Nagyon szégyellem. De most, csak is egyedül akarok lenni. Feldúlt ez a helyzet. Kiültem az ablakomba felhúzott térdekkel, és a csillagos eget bámulom. „Hiányzol” – suttogtam a levegőbe. „Rád lenne szükségem. Hogy lehet az, hogy elmentél? Még most sem fogom fel” – esőként gördültek le a könnyek az arcomról. „Te vagy az egyetlen, aki most kell nekem. Szükségem van rád” – lihegtem hiszti rohamként feltörő hangon. „Minden nap egyre jobban hiányzol. Én… – töröltem le a könnycseppeket – én próbálok túl lépni. De nem megy… kell valaki… valaki… aki segít. Nem bírom egyedül” – tört ki belőlem a sírás. „Csak küldj nekem valakit” – ziháltam. „Kérlek”. Gondolataimat az ajtó nyílása szakította félbe. Nem érdekelt ki az. A fejemet hátradöntve vártam ki szól hozzám.
- Hé. Mi történt? – ismertem meg a hangot.
- Semmi – csuklott el a hangom.
- Nem semmiért sírsz – ült le velem szembe.
Nem válaszolva fordítottam el a fejem.
- Tényleg semmi – mondtam erőlködött hangon. – Nem akarok most beszélni.
- Rendben, akkor ne beszéljünk – dőlt hátra nyugodt hangon.
Nem, nem és nem. Nem fogok elárulni semmit sem. A szívem szakad meg. Ennyi fájdalom között ez a legrosszabb. Amit nem mondhatok el… senkinek. Tudjátok milyen az, ha elveszítesz valakit, akit nagyon szeretsz? Rettenetesen fájdalmas érzés. Az, amikor ott állsz a koporsójánál és figyeled, ahogy leengedik a mélybe. És tudod, hogy most már nem tehetsz semmit érte. Onnantól pedig már csak a régi videókon vagy fotókon láthatod. Azt hittem túl vagyok rajta… de nem. Még nem. A szívemben örökre élni fog. És én sosem felejtem el őt. Senki sem léphet a helyébe… senki. Belül ordítok, kívül hallgatok. És azt mondják, milyen tökéletes az életem. Hát, persze. Tökéletes egy rossebet. Aki nem ismer, és az életemet sem ismeri, az állítja ezt. De aki igazán ismer, az tudja milyen törékeny és érzékeny vagyok valójában. Ezt nem mutatom ki, mert nem akarom, hogy gyengének lássanak. És azt sem akarom, hogy sajnáljanak. Nézek ki az ablakon, és mintha már kezdenék megnyugodni.
- Gyerünk. Mondd el – törte meg a csendet Taylor.
- Nem. – állítottam.
- De… hiszen te… zokogsz – törölte le a könnycseppeket, amik észrevétlenül peregtek le az arcomon. – Az ember semmiért nem zokog. Nekem elmondhatod – suttogta. – Utálom ezt. Utálom, ha szomorú vagy. Elmondod, amikor szeretnéd. De kérlek… ne sírj. – hajolt közelebb.
- Úgy érzem itt nem csak a híressé válás történt – tolta el a hajtincsemet a fülem mögé. – Igaz? – nézett rám együtt érzően.
- Igaz – bólogattam. – Nekem csak- sóhajtottam - …. csak…. egy barát kell aki…velem van – csuklott el a hangom.
- Én itt vagyok – mosolygott. – Figyelj – nézett a szemembe – nem kell elmondanod, ha nem akarod. Rendben? – bólogatott. – Majd ha el szeretnéd, akkor is itt leszek – simogatta meg a vállam.
Ezektől a szavaktól, teljes, egész testemben nyugtató érzés szökött végig. A szemeimből eltűntek a patakként ömlő könnyek. És egy mosoly is kerekedett az arcomra.
- Tudom, hogy elszúrtam a dolgokat. De… most, hogy itt vagyok, újra. Szeretném rendbe hozni. Akkor is, ha csak barátok vagyunk – húzta fél mosolyra a száját.
- Taylor – kiabált hírtelen Debi.
- Hallottad – húzta a száját - Most mennem kell – állt fel.
- Hé, Taylor – álltam fel én is. – Köszönöm – öleltem meg szorosan.
- Szívesen – suttogta és fordult az ajtó felé.
- Öhm.. – mutattam fel az ujjamat – és puszilom a többieket. És…. hogy ne haragudjanak e-miatt. És… - állítottam még meg – te se haragudj. – állt velem szembe.
- Nem haragszok – mosolygott – és átadom – intett a kezével. – Szia – fordult ki az ajtón.
- Szia – suttogtam még utána.
Figyeltem minden lépését, ahogy kiment. Furcsa, hogy ennyi idő után, még is ő az az ember… barát, aki teljesen megnyugtat. Talán… – jutott az eszembe. Talán ő az aki mellettem lesz? Hiszen… akkor lépett be, mikor… kértem valakit. És itt van. Ez egy csoda lenne? Nem. Taylor, ő a csoda. – szaladtam az ablakhoz. „Köszönöm” – néztem az égre egy apró mosollyal az arcomon. Ez ami 10 percben lezajlott, belsőleg teljesen kifárasztott.
- Minden rendben? – kopogtatott be anyukám.
- Igen, minden. – mosolyogtam rá.
- Biztos? – jött közelebb – mi volt ez a … kiabálás?
- Hát, csak. Az, hogy….Swiftel utáljuk egymást, mert féltékeny a karrieremre – mondtam el félig az igazságot.
- És ezért te húztad fel magad? – húzta fel a szemöldökét.
- Tudod, milyen vagyok – húztam el a szám.
- Na, rendben. – lépett az ajtó felé – biztos, hogy jól vagy? – fordult még vissza.
- Igen, persze – mosolyogtam tovább.
- Akkor jó éjt – ment ki.
- Jó éjt – szóltam utána.
Egy jó forró fürdő most jól esne. Így bevágtattam a fürdőbe és engedtem a kádba vizet. Mindenféle fürdősóval teliszórtam, aztán elkényelmesedve buktattam a fejem a víz alá. „Össze kell szednem magam” – gondoltam. Ez, amit Taylor mondott. Mindennel felért. Magányosnak érzem magam. Nincs itt Ryan. Még csak fel sem hív. Lehet, hogy történt vele valami? Nem, nem hiszem. Talán még mindig a fáradtság, magányossággal keverve ütött ki rajtam? Nem tudom – jöttem fel a víz alól. Hátradőlve, gondolataimat kitisztítva feküdtem a vízzel teli kádban. Csak pihenni akartam, és nem gondolkodni. 1 órás relax után, kimásztam a kádból, leengedtem a vizet és felvettem a pizsamám. Kikutyagoltam az ágyamig, és mint a fa, eldőltem benne. Éreztem, hogy a szemeim roskadnak. Magamhoz öleltem egy párnát és lezárva fáradt szemhéjamat, elnyomott az álom.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Üzemeltető: Blogger.