- Hallo? – vette fel 3 csörgés után.
- Szia. Szandra vagyok, emlékszel még rám? – szólaltam meg halkan, és határozatlanul.
- Úristen. Szia. Hát hogy vagy? Hogy-hogy felhívtál? – nyugodtam meg az öröm hang hallatán.
- Én jól vagyok, köszi. Azért hívtalak, mert jövő héten, csütörtökön azt szeretném, ha ide utaznál. Lefoglalnám a jegyed meg minden. Mert pénteken utaznál akkor velem Párizsba, aztán pedig Berlinbe.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁá – hallottam egy nagy fülsüketítő sikítást. – Ez komoly? – rikkantotta pár lélegzetvétel után.
- Nagyon is.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.
- Ki vered a dobhártyám – nevettem bele.
- Bocsi, csak ááh, annyira örülök. Azért nem mindig hívják el az embert egy nagy sztárhoz, és kérik tőle, hogy menjen el vele Párizsba és Berlinbe. – nevetett nagyokat.
- De én a barátnőd vagyok.
- Igen, tudom. Nem úgy értettem.
- Beszélt meg a szüleiddel és majd hívj oké? Ha jöhetsz, akkor le is foglalom a jegyet, amit majd ott Kanadába átvehetsz indulás előtt.
- Persze, már is megyek és megkérdezem. Jaj, annyira imádlak teee. – ájuldozott.
- És amúgy jól vagy?
- Igen, persze. Nagyon jól. Hogy megy a sztár élet? Minden oké? – nyugodott le kicsit
- Persze, minden jó. Élvezem az életet – kuncogtam
- Azt gondolom. Na, most megyek, majd kiugrok a bőrömből. Megkérdezem és hívlak. Szia
- Szia – bontottam a vonalat.
Hát ez gyors volt. Reméltem, hogy elengedik és akkor egy egész hétvégét tölthetek a legjobb barátnőmmel. Hogy hallhattam a hangját jó érzéssel töltött el. Mosolyra derültem. „Na, akkor most Ryan” – gondoltam magamban unott hangon. Felálltam, és míg kicsöngött lelépdeltem a lépcsőn.
- Szia – szólt bele
- Szia – ültem le a lépcsőre.
- Na, hogy vagy? Minden okés? – motyogta.
- Miért suttogsz? – kérdeztem aggódva.
- Hát öhm… csak nem épp jókor hívtál. Egy megbeszélésen vagyunk – magyarázta.
- Aha. Akkor hívjalak később?
- Nem, nem. Mondjad csak.
- Hát, csak érdeklődnék felőled, mivel te nem vagy képes felhívni – erőltettem meg a hangom.
- Tudod, hogy dolgozom – mentegette magát
- Jó, de 1-2 perced sincs rám? – emlékeztem Taylor szavaira.
- Mi bajod van? – kezdett a hangja mérges lenni.
- Semmi – dörmögtem.
- Akkor miért vagy ilyen?
- Mindegy – flegmáskodtam.
- Na, látod. Felhívsz veszekedni. – kezdett hangosabb lenni.
- Nem veszekszek. Csak neked mindig akkor nem jó, amikor felhívlak. Te meg sose lennél képes engem hívni. És még azt kérdezed, mi bajom van?! Honnan tudnám, hogy mikor érsz rá, huh? – idegesedtem fel. – magasan leszarod mi van velem.
- Hátt… komolyan. Miért tojnék rád? Figyelek rád, csak nem érek rá.
- Oh, igen? Akkor melyik a kedvenc virágom, mondjuk? – dühödtem be.
- Rózsa, mi lenne – püffögött a vonal másik oldalán.
- Ez szép. Sosem a rózsa volt a kedvencem.- mormogtam
- Ja, és most akkor egy hülye virág miatt veszekedjünk. Nem hiszem el, hogy ezt csinálod.
- Én meg azt nem hiszem el, hogy nem bírsz hazajönni legalább 1 héten egyszer. És azt is kétlem, hogy minden nap dolgozol, mert akkor már rég ki lennél purcanva.
- Jó, nem minden nap dolgozom, de nincs idő hazamenni meg visszajönni.
- Neked nem éri meg még azt a pár órát se? Hát ez szép, megmondom.
- Mi bajod van? – ismételte a kérdést.
- Mondom, hogy semmi – ordibáltam.
- Te meg nem mondasz el semmit. Fogadjunk valaki teletömte a fejed minden hülyeséggel.
- Nem tömték tele a fejem. – mormogtam.
- Tényleg nem érek rá. Csak ezt értsd meg. Felhívlak, ahogy tudlak – győzködött.
- Jó, ne haragudj – adtam fel.
- Nem haragszok, de ha megint ilyen kitörésed lesz, akkor inkább hallgass zenét, vagy aludj egyet.
- Most keltem fel – kuncogtam.
- Ja. Akkor kezdhetünk egy normális beszélgetést?
- Bocsi. – hajtottam le a fejem.
- Szóval, mit csináltál ma?
- Reggel befejeztük a dalok írását, aztán pedig pihentem.
- Na, hát az jó. Mikor kezditek a felvételt?
- Amikor visszajöttem Berlinből.
- Berlinből? – hökkent meg.
- Ja, igen. Jövő hét végén lesz egy koncertem Párizsban, aztán Berlinben.
- Ja, értem – nyugodott meg.
- Meg Kedden benne leszek az Oprah-ban, Szerdán pedig a GMA-ban.
- Akkor majd megnézem – mosolygott telefonon.
- Addigra itthon leszel már nem? – ráncoltam a homlokom.
- Ne haragudj, de úgy néz ki, hogy még 2 hétig is eltart.
- Ugye most viccelsz? – kezdtem megint bedühödni.
- Nem, sajnos – sajnálkozott.
- Jó, úgy is el leszek foglalva szerintem – vontam meg a vállam.
- Okés. Na, jó légy. És ne idegeskedj, oké?
- Oké – mondtam unott hangon.
- Szia – köszönt el
- Szia – nyomtam ki a telefont felhúzott szemöldökkel.
„Baró, akkor most megint nem lesz itt 2 hétig” – gondoltam elhúzott szájjal. Elhiszem, hogy dolgozik meg minden, de azért igaza van Taylornak. Felhívhatna, csak 1-2 perc az is számít. Ahogy ezen elgondolkodtam, hírtelen kopogtak az ajtón.
- Megyek – kiáltotta anyukám a konyhából.
- Hagyd csak, majd én kinyitom – mosolyogtam rá.
Odalépkedtem az ajtóhoz és lassan kinyitottam. Nagy mosoly kerekedett az arcomra, amikor megláttam ki az.
- Szia. Hát te? – néztem értetlenül Taylor édes mosolyát, és amit a kezében tartott
- Hozzád jöttem, bejöhetek? – húzta fel a szemöldökét viccesen.
- Ja, persze – engedtem be. – Mi az nálad? – néztem a kis rácsos hordozóra.
- Várj. – tette le és vett ki valamit belőle. – Tessék – adott ide egy nagyooon édes hófehér apró kiskutyát, amin egy rózsaszín masni virított.
- Aaaawwwwww – ájuldoztam – de édes. A tied? – vettem a kezembe.
- A-am – csóválta a fejét.
- Hát akkor? – ráncoltam a homlokom.
- A tied – mosolygott
- Mi? Nem…. nem fogathatom el. – csóváltam a fejem értetlenül.
- Dehogy is nem. – mosolygott tovább. – hát tudod, csak sétálgattam ma az utcán és megláttam ezt a kis kutyust, gondoltam örülnél neki. – vonta meg a vállát.
- Aha, és az utcán szetted fel csak úgy mi? – kuncogtam.
- Ühüm – nézett huncutul. – az a kis rózsaszín masni is már rajta volt úgy, hogy…
- Hát… köszönöm – néztem rá hálásan.
- Szívesen – simogatta meg a kezembe lévő kutyust. – Egyébként csak úgy megjegyzem, hogy Teacup Maltipoo fajtájú. Csak tudod, hogy tudd – bólogatott.
- Rendben. Köszi – mondtam vírnyogó hangon. – Nagyon aranyos, imádom – mosolyogtam folyamatosan.
- Ki az, kicsim? – jött közelebb anyukám.
- Taylor, és nézd mit kaptam tőle – mutattam neki a kezembe lévő kutyust.
- Jaj, de édes – jött oda.
- El kellene nevezni – súgta a fülembe Tay.
- Tényleg – ültem vissza a lépcsőre.
- Lány – ült mellém Taylor.
- Akkor segíts. Mi legyen a neve? – húztam össze a szemem.
- Hm… legyeeen – gondolkodott
- Bolyhos – ugrott be.
- Bolyhos? – kuncogott.
- Igen, csak úgy beugrott, ahogy ránéztem. Olyan kis bolyhos.
- Jobb ötletem van – mosolygott.
- Na? – vártam kíváncsian
- Legyen Mancsi – bólogatott elégedetten azzal a csillogó fogaival.
- Rólam akarod elnevezni? – fordultam felé sértődöttséget színlelve.
- Hát, tudtommal már nem nevez senki így – vonta meg a vállát. – és miért ne? Szerintem illik rá. – hírtelen eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha, de csak ha, újra együtt lennék vele és engem megint Mancsinak szólítana, és ha mondjuk, egyszer vinném magammal a kutyust, és Taylor is velem van, Taylor meg szól nekem, hogy Mancsi?! Akkor mindketten odafigyelünk? Kicsit vicces lenne.
- Szerintem inkább Bolyhos – ragaszkodtam hozzá.
- Rendben, akkor legyen Bolyhos – vakargatta meg a kutyus fejét, amire ő kétszer is elvakkantotta magát.
- Hát, te? Ember, de rég láttalak! – tűnt elő a semmiből Nick.
- Szia – állt fel Taylor köszönni Nicknek. Egész jó haverok lettek, mialatt együtt voltunk, így nem csoda, hogy örültek egymásnak.
- Hát, mi az a szőrgombóc a kezedbe? – gúnyolódott szokásához híve velem
- Ez nem szőrgombóc, hanem Bolyhos! – húztam ki magam – Taylor hozta, NEKEM – nyomtam meg a Nekem szót.
- Barátok mi? – csóválta a fejét Nick
- Fogd be – tátogtam neki.
- Hát, jó volt látni. De most mennem kell – búcsúztak egymástól a fiúk.
- A bátyád nem sokat változott.
- Csak fő sulis lett. És pimaszabb velem – kuncogtam.
- Azt észrevettem – húzta fel az orrát.
- Megyek, előkeresem, Bella régi cuccait. Segítesz? Vagy menned kell? – álltam fel Bolyhossal.
- Dehogy. Segítek – mosolygott.
- Okés – indultam el a garázs felé, mivel oda pakoltuk minden régi cuccát.
Jött utánam szélsebesen. Ez a kis meglepetés teljesen felvillanyozta az egész délutánomat. Most már tudom, mit fogok csinálni szabadidőmben.
- Na, gyere – kapcsoltam fel a villanyt és tettem le a kiskutyát. Olyan kis picike, hogy az egyik tenyeremben elfér – egyébként mennyi idős?
- 2 hónapos. Azt hiszem – forgatta gondolkodóan a szemét.
Amire egy mosollyal és egy bólogatással feleltem. A kis kutyus félénken szagolgatott, ide-oda amikor leraktam. Nagyon édes volt. Most jut eszembe: Hová fogom tenni? Itt a garázsba tartsam, vagy neveltessem szobatisztának? Biztos van valami jó kutyaidomár vagy micsoda, aki megtanítaná rá. Nem szívesen hagyom, ebben a hideg és sötét garázsban. A végén meg az lesz, hogy elütjük szegényt a kocsikkal. Azt meg nem akarom. Taylorral előkerestük a kis kosarat ahol tud aludni, a táljait, a pórázt, és az egyéb kis játékokat.
- Azt hiszem ennyi – vakartam meg a fejem gondolkodóan, hogy van-e még valami, amit fel kellene vinni.
- Oké – mosolygott.
- Kicsit porosak, úgy, hogy le kellene mosni – húztam el a szám – mehetsz, ha akarsz – mosolyogtam rá.
- Áh, nem. Úgy sincs jobb dolgom – vonta meg a vállát.
- Oké. Akkor menjünk ki az udvarra és ott majd megmossuk – bólogattam és vettem a kezembe Bolyhost.
Hátrasétáltunk a nagy és szép udvarunkra. Leültünk a fűre, én pedig közelebb hoztam a slagot, amivel le tudjuk mosni a dolgokat.
- Jó dolga lesz – simogatta meg Bolyhost.
- Azt meghiszem – mondtam büszkén.
Bolyhos, elkezdett szaladgálni a szabad udvaron. Szerintem nagyon jól érezte ott magát. Vakkangatott és ugrált, mi pedig csak nevettünk rajta.
- Amúgy, hogy jutott ez az eszedbe? – néztem rá.
- Micsoda?
- Hát, hogy hozol nekem egy kis kutyát – csóváltam értetlenül a fejem mosolyogva.
- Nem tudom – vonta meg a vállát – csak, gondoltam örülnél neki. Szereted az állatokat – mosolygott huncutul.
- Ez igaz. És ennek a kis édesnek is nagyoon örülök. Csak félek, hogy nem lesz rá időm.
- Lehet hordozni is. Láttam sok olyan sztárt, aki a kutyáját hordozza egy táskában.
- Igen, tudom. Lehet én is ezt fogom tenni. – bólogattam szűkült szemmel. – Oh, jut eszembe. Venni kell neki kaját is.
- Ühüm. – bólogatott.
- Lehet, este átugrok valami állat boltba akkor – vontam meg a vállam.
- Oké. Holnap lesz valami dolgod? – mosolygott egy olyan „elolvadok” mosollyal.
- Ööö… szombat?
- Aham.
- Hát… nem érek rá – jutott eszembe Ryan megint.
- Miért, mit csinálsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Öhm… találkozom néhány barátommal – „Te hülye” – ütöttem magam fejbe a gondolatomban.
- Vasárnap?
- Nem jó – húztam el a szám.
- Oké – hajtotta le a fejét. – csak úgy, lóghatnánk együtt, nem? – nézett vissza rám.
- Öhm… nem akarlak megbántani, úgy, hogy inkább nem válaszolok erre. – fordultam Bolyhos felé.
- Miért nem látogatod meg Ryan-t? – meglepődve néztem rá – ha ő nem tud hazajönni, akkor te miért nem mész el hozzá? – húzta meg a vállát.
- Ez nem is olyan rossz ötlet. – forgattam a szemem gondolkodóan.
- Vagy túl elfoglalt vagy ahhoz is? – kérdezte flegmán.
- Mi bajod van? Figyelj… ha megint veszekedni akarsz, akkor most menj el. – ráncoltam a szemöldököm – köszi, a kiskutyát, meg a sétát tényleg jól esett és örülök is. De ha azért csinálod, hogy visszaszerezz, akkor ne fáraszd magad. – ez még nekem is sértő volt. Mert szeretném, ha velem lenne, de még sem szabad. Ez az ötlet, hogy meglátogassam Ryan-t tényleg jónak tűnt. – Vagy féltékeny vagy? – néztem rá kérdőn.
- Pff, nem – fordult el.
Tuti, hogy féltékeny. Azért annyira már ismerem, és simán le lehet olvasni róla, hogy az. Szóval féltékeny… az végül is jó, vagy nem? Nem, mert akkor érez valamit irántam. De… azt észrevettem, és…… nem, én csak barátságot érzek iránta. Ilyen baráti érzés vagy mi. Akkor miért kalimpál a szívem most, hogy látom féltékeny? Majd kiugrik a helyéről. Utálom, ha haragszik rám, vagy ha így viselkedik velem. Nem fair. Egy kínos csend állt be közöttünk, amit nem tudtam mivel megszakítani. Most mit mondjak neki? Azt, hogy oké, talán még én is érzek valamit? Kínos a helyzet. Vagy menjek el vele valahová? Akkor még jobban maga köré csavarna. Aztán pedig mindent tönkretennék Ryannel. Őt sem akarom megbántani. Össze vagyok zavarodva, teljesen. Ilyen hamar visszatérhetnek az érzéseim? Most mit csináljak? – pörgött az agyam értetlenül.
- Most inkább… jobb, ha megyek – törte meg a csendet.
- Miért? – álltam fel vele.
- Mindegy – hajtotta le a fejét.
- Ne menj el – suttogtam halkan. Bár nem tudom, mi a fenét csinálok, de nem akarom, hogy elmenjen.
- Most meg ne menjek el? – nézett rám szomorúan. – Én csak… azt hittem lóghatunk együtt.
- Jó, rendben – adtam fel – lóghatunk együtt.
- Nem akarom, hogy sajnálatból légy velem – csóválta a fejét.
- Nem azért. Tényleg akkor lógjunk együtt. – néztem le a földre – Nézd… fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Mert az ösztöneim azt súgják, hogy „jó, akkor lógjak veled és érezzem jól magam” – hadonásztam – de nem akarom tönkretenni Ryannal a kapcsolatomat. Ezért nem tartom jó ötletnek veled lógni – vallottam be. – egyszer úgy is kiderülne, ha nem is mondom el neki. És ha együtt látnának minket, biztos mennének a pletykák.
- És kit érdekel? Az csak pletyka – vonta meg a vállát.
- Neked csak pletyka. De nekem tönkretehet egy 1 éves kapcsolatot. Sőt, mostanában még vele se mennek a dolgok úgy, ahogy kellene. És jelenleg rettenetesen összezavartál – sóhajtoztam mélyeket.
- Összezavartalak?
- Igen. Hozol nekem ajándékot, és mélyen beszélgetsz velem. És…
- Érzel még valamit?
- Nem – hazudtoltam meg magam – ez ilyen baráti érzés… asszem – vontam meg a vállam.
- Oké – harapott az ajkába – de akkor holnap? – mosolyodott el.
- Jó, hol találkozzunk? – forgattam a szemem.
- Jöttök nálunk, nem? – hökkent meg.
- Hát, nem tudok róla – ráncoltam a homlokom.
- Pedig én úgy tudom, hogy most ti jöttök nálunk délután. – kuncogott.
- Tök, jó, hogy én tudok meg mindig mindent utoljára – dörmögtem.
- Tényleg nem tudtad?
- A-a – csóváltam a fejem.
- Kérdezd meg majd – kuncogott.
- Az lesz- húztam el a szám.
A végén még is itt maradt Taylor, és segített bevinni a kutya dolgait a házba. Közben azon kattogott az agyam, hogy mit csináljak, hogy ne bántsam meg egyikkőjüket sem. Most már bevallom, hogy Taylorral talán még mindig van közöttünk valami, és ezt észre is lehet venni. Tényleg szeretek vele lenni, és eléggé összezavarta az érzéseimet. Ha az eszemre hallgatok, akkor nem találkoznék vele, de viszont, ha a szívemre, akkor szeretnék vele találkozni. Úgy érzem, hogy ő törődik velem, és megérti az érzéseimet, de lehet, nem érné meg. Most komolyan azon gondolkodom, hogy mi lenne, ha újra együtt lennék ezzel a tökfejjel? – térítettem magam észhez. A gondolataimból, Bolyhos kis vakkantása zökkentett ki, ahogy Taylor játszott vele. Észre se vettem, hogy már behoztunk mindent, és elkezdett játszani a kutyussal. Úgy látszik, tényleg eléggé elgondolkodtam. „De édesek” – hajlítottam a fejem oldalra, egy mosollyal az arcomon, ahogy néztem őket.
- Van kedved megnézni az újított szobámat? – mosolyogtam Taylorra. „Úristen, mit csinálok? Felhívom a szobámba? Megőrültem?” – ráncoltam a homlokom
- Persze. – mosolygott.
Igen, ezt még nem mondtam. A szobámat kicsit felújítottuk. Felhoztuk a zongorát, és a gitárokat, így már nyugodtan írogathatok a szobámba a zongoránál. És az egész olyan rock sztárok feeling. Nem tudom, miért hívtam fel Tay-t, de úgy is meg akartam neki mutatni. Lassan fellépdeltünk és kinyitottam az ajtót.
- Wow, na, ez már igazi pop-rock sztáros – nevetett, ahogy meglátta.
- Tetszik?
- Hmm… nem az én stílusom. Nekem túl lányos – húzta el a száját viccesen.
- Ooh – kuncogtam.
- Játszol valamit? – nézett a zongora felé.
- Mit játsszak? – lépkedtem lassan a zongorához.
- Nem, tudom. Van esetleg valami új szerzemény? – mosolygott, ahogy rákönyökölt a zongorára.
- Hát, az új albumról játszhatok valamit. – vontam meg a vállam és ültem le.
- Esetleg van olyan, ami hozzám fűződik? – harapott az ajkába.
- Nem, tudom – vontam meg a vállam – talán – forgattam a szemem mosolyogva.
- Talán? – mosolygott huncutul
- Aha – tettem a kezem a billentyűkre.
Már tudtam is, melyik dalt fogom eljátszani. Természetesen az egyik kedvencemet, amit még senki sem hallott. Ezt akkor írtam, amikor beletörődtem, hogy Taylor és én köztem mindennek vége. De ez a dal, nem a szakításról szól, hanem a hiányról. Akkor nagyon hiányzott, de olyan személynek szóló ez a dal, hogy nem akartam senkinek sem megmutatni. Most, hogy itt van ez a személy, akinek írtam, úgy éreztem, hogy itt az ideje. Bár lehet, félre fogja érteni, vagy nem is tudom. Őszinte ez a dal, tényleg. Még mindig nem tudom, mit csinálok. Mi a fenéért mutatom meg neki. Talán azért mert tudatni akarom vele, hogy mennyire hiányzott? Vagy, hogy akkor mit éreztem? Komolyan nem értem magam. A kissé zavarodott állapotomban, lassan lenyomódtak a megfelelő kezdő billentyűk, és elkezdtem énekelni a dallamhoz….
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése