2010. augusztus 2., hétfő

Living the Dream 15 rész


Az egész dal alatt próbáltam, nem rá nézni. Bár kíváncsi voltam a reakciójára, vagy, hogy érti-e a szöveget, de nem mertem még csak a szemem sarkából se figyelni rá. Végig éreztem a pillantását rajtam, amitől talán egy pír mosódott el az arcomon. Régebben sokszor zavarba tudott hozni, már csak azzal is, ha nagyon sokáig engem figyelt, de ez fordítva is igaz volt. Annyira össze vagyok zavarodva. Azt érzem, hogy valami különleges van közöttünk, de nem merem bevallani. Barátok vagyunk, de ez még is több annál. Ryan szavait használva: lehet, nem létezik fiú-lány barátság, de én hiszek ebben, hiszen vannak fiú barátaim szóval… ezt el is hessegettem. Taylorral nem rég óta vagyunk barátok, és még is többet mondtam el neki, mint Ryannek. Azt érzem, hogy neki bármit elmondhatok, mert bízom benne. Visszanyerte a bizalmamat? Ej ha – ugrott be hírtelen. Ez a dal, megérintett. Igen, szerettem Taylort és akár bevallom, akár nem, még mindig érzek valamit iránta. És ez az érzelem nem gyenge. Így szeret, ahogy vagyok. A bohókás, jókedvű, de egyben kissé hírtelen haragú lányt, engem. Ryan pedig nem olyan jól viseli ezt a bohókás énemet, ami egyértelműen én vagyok. Olyankor mindig leszól, hogy „ne légy már gyerekes”. Pedig jó dolog gyereknek érezni magad néha. Olyankor semmi sem érdekel, és csak szórakozol. Persze nem mész bele semmi butaságba. Egyre jobban visszahúz a szívem hozzá és nem lehet. – ráztam meg a fejem, a dal végét befejezőleg. Továbbra is a billentyűket nézve, emeltem le az ujjaimat. Vártam mit fog mondani, és óvatosan felé néztem. A szomorú és egyben értetlen tekintetével találtam szembe magam. Nem szólt semmit, csak folyamatosan mélyen a szemembe nézett. Nem értettem miért néz rám így. Ez az a nézése, amikor szeretne valamit, csak hezitál. Vagy nem? Nem tudom. Úgy látszik megértette a szöveget, bár nem ezt a komoly reakciót vártam.
- Miért nézel rám így? – motyogtam, ahogy a szemem a zongora és a pillantása között járkált.
- Hogy? – súgta halkan.
- Hát… így – vontam meg a vállam két sóhaj között.
Harapdálta az ajkait szótlanul. Éreztem, hogy kezd közöttünk kialakulni egy kisebb vágy. Hallottam a halk sóhajait, amik még jobban erre bizonyítanak. Egymással szemezve próbáltunk uralkodni magunkon. A szívem egyre jobban vert, a torkomban egy óriási gombóc képződött, ami megakadályozta a számon kijövő hangokat. Én is elkezdtem a felső ajkamat harapdálni, amit eddig észre sem vettem. A szeme folyamatosan a szemem és szám között járt. Valahogy meg kell szakítanom ezt a pillanatot, különben nem lesz jó vége. De nem akartam megszakítani, nem akartam, hogy vége legyen. Így szemeztünk egymással kábé egy percen át, végül, lehajtottam a fejemet, nem akartam, hogy meglássa az arcomra kiülő vágyakozás nyomait. A szívem kezdett nyugodni abban a tudatban, hogy „oké, akkor ennyi”. Aztán hírtelen hallottam, hogy megmozdul egész közelről. Megéreztem a nyakamon, lágy és finom kezeit, amitől libabőr futott végig az egész testemen.

Egy hírtelen mozdulattal megéreztem ajkai érzéki ízét, amiben egyszerre vágy is keveredett. Gondatlanul visszacsókoltam, amitől jobban felhevült érzelmek játszottak bennem. Amikor nyelvünket érzékeltük egymás szájában, egyre vadabb csókokkal halmozott el, amit egyben viszonoztam, lélegzetünk egyszerre kezdett felgyorsulni. „VISSZA” – hangzott hirtelen egy hang a fejemben, amire eltoltam magamtól és értetlenül nézett szemeimbe. Kezdtem lenyugodni, bár a gombóc a torkomban még mindig ott volt.
- Én… ne haragudj – dadogta halkan. – Most mennem kell – viharzott ki a szobámból.
Mit csináltál te hülye? Mi volt ez? És miért nem akartam leállni? Istenem, mit tettem- Néztem magamon végig értetlenül. Nem kellett volna ezt. Ezzel nem csak magamat, de őt is még jobban összezavartam. Most mi lesz? Elvégre ő csókolt meg, de nem toltam el egyből magamtól. Ez jelent valamit? Ha, igen, mit jelent ez? Miért esett jól a csókja? Miért akarok még többet belőle? Nem igaz, hogy ez történik velem. Két kerék közé szorultam. És egyikkőjüket sem akarom megbántani. Sőt, Ryan még mit sem sejt. El fogom neki mondani, el kell mondanom neki. De mikor? Hiszen még ideje sincs rám. „Hülye, hülye, hülye” – pofozgattam magam a gondolataimban, mintha ez segítene valamit. De semmit sem segített. Szegény Taylor, és szegény Ryan. Mit fog érezni, ha megtudja? Biztos kiakad. Végül is ez csak egy csók ugye? Nem jelent semmit sem? – ráztam a fejem, mint egy sokkos, bíztatva magam, hogy ez csak egy csók volt, ami semmit sem jelent. Pedig igen is sokat jelent. Számomra azt jelenti, hogy az egymás iránt érzett érzelem, erős, és valahogy kötődünk egymáshoz. Nem akartam, hogy ez legyen még is ez lett. Nem akartam, hogy összezavarjon, még is most semmit sem értek. Mire újra barátként kezeljük egymást, megint feszültség és vágy érzete tömörül fel bennünk. Valahol mindig összefutunk, aztán pedig együtt lógunk. A sors keze, hogy újra így állunk egymáshoz? Ha vele vagyok, nem kell tettetnem semmit. Nem kell azt tettetnem, hogy jól érzem magam, és nem kell tettetnem azt sem, hogy csak úgy mosolygok, mert nem kell. Mert ezek szívből jönnek. Ha meglátom, jó kedvre derülök. Ha hozzám ér libabőrös leszek, ha rám néz elveszek a csokoládé barna szemeiben. Mi ez már megint? Fellángolt újra az iránta érzett szerelem? Vagy csak egy hírtelen dolog ez. Mit tegyek? – kezdett a szemem könnyekbe borulni. Hírtelen megcsörrent a telefonom, és én, mint a vihar rohantam felvenni abban bízva, hogy talán Taylor az. De amikor ránéztem a képernyőre nem ő volt…
- Szia, Kíra – mondtam elfojtott hangon.
- Szia. Képzeld elengedtek – csiripelte teli örömmel.
- Oh, ez nagyon jó. Akkor holnap intézkedek a jegyeddel kapcsolatban, és majd felhívlak, mikor indul a géped. – folytattam kicsit örömmel a hangomban.
- Jaj de jó lesz. Újra lóghatunk együtt egy kicsit, nem?
- De, de. Már várom – erőltettem magamra egy kuncogásszerű hangot.
- És végre láthatlak élőben – mosolygott.
- Igen. Majd meglátod milyen jó lesz – mosolyogtam én is.
- Nagyon várom. Akkor majd hívj fel.
- Rendben. Szia. – görbült le a szám.
- Szia – bontotta a vonalat.
Legalább ő eljöhet. El fogom vinni, vásárolni a legjobb boltokba, megmutatok neki mindent, és remélhetőleg jövő hét végére elmúlik mindez bennem. Bár amikor a színpadon vagyok, kikapcsolom az agyam és csak a rajongóimra figyelek. Ezen elmerengve szökött az arcomra egy őszinte mosoly. „Bolyhos” – jutott az eszembe a kiskutyám. Kell vennem neki ennivalót is. Leindultam a földszintre, abban bízva, hogy senkivel nem futok össze a házban. Amikor elvettem a kocsi kulcsot és a pénztárcám a szokásos helyről, anyukám kikandikálva a sütő alatt figyelt engem feszesen.
- Mi lett ezzel a fiúval? – ráncolta a homlokát.
- Már, mint kivel? – fordultam felé.
- Taylorral – húzta fel a szemöldökét – úgy suhant el mintha rakétából lőtték volna ki.
- Nem tudom – rántottam meg a vállam. – biztos sietett.
- Veszekedtetek?
- Nem – vágtam rá, kissé dühösen.
- Akkor mi történt?
- Mi történt volna? Szerinted történt valami? Mert nem történt semmi – püffögtem gyors léptekkel kifelé menve a kocsihoz.
- Hová mész, és mi baj van? – jött utánam aggódva.
- Megyek Bolyhosnak ennivalót venni. És semmi baj sincs – indítottam be a kocsit.
- Rendben – hallottam, még ahogy kezdtem kitolatni.
Nagy sóhajokkal elindultam a legközelebbi állatboltba. Úgy emlékeztem, hogy pár utcányira van egy kis állatbolt, ahol vehetek neki pár dolgot. Az út közben folyamatosan ez a történtek járt a fejemben. Mi lesz ezután? Hogy fogunk egymáshoz viszonyulni? Vagy most haragszik rám? Mert én nem haragszok rá –emiatt. Úristen, mi lesz holnap? Azt mondta, hogy megyünk náluk. De ezt még letisztázom anyukámmal.
Amikor odaértem, vettem kaját és a boltos ajánlásaképp vettem még néhány hasznos vitamint neki. Mindet kifizettem, és hazaindultam. Eszembe jutott, hogy fel kellene a bandából valakit hívni, hogy szóljon a többieknek a hétvégi koncertekről. Vagy lehet, inkább e-mail-ben elküldöm nekik. Igen, az lesz a legjobb – jegyeztem meg magamnak. Holnap délelőttre kellene valami program. Lógni kellene valakivel csak úgy. Lehet, elmegyek vásárolni. De kivel? Hívjam fel Laurent? Már úgy is rég láttam. Vagy Brittany? Őt meg még régebben láttam. Brittany egy régi barát a régi életemből. Mivel ő is itt él Los Angelesben, ezért el szoktam hívni néha, hogy lógjon velem. Igen, őt felhívom majd. Valamivel le kell foglalnom magam. Vagy inkább maradjak az újdonsült kiskutyámmal? – jutott eszembe Bolyhos. Oh, igen. Inkább vele maradok – mosolyodtam el. – Neki is kell a törődés – vontam meg a vállam. Tök jó, magamban beszélek – forgattam a szemem. Hm, nem baj. Ezt mindenki csinálja. Megbeszélik magukkal a dolgokat.
Amikor végre hazaértem, beparkoltam a garázsba és bementem a konyhába. Anyukám épp a vacsorán dolgozott, ami végre egy családi vacsora lesz. Mivel régen Bella kajáit a spájzban tartottuk, így Bolyhosét is oda vittem. Szótlanul pakolgattam ki a dolgokat.
- Mindjárt vacsorázunk, segítesz megteríteni a verandán? – mosolygott rám.
- Ühüm, persze – bólogattam.
Már minden ki volt készítve az asztalon, így már azt sem kellett pakolgatni. Megterítettem, szépen aztán visszamentem.
- Segítsek még?
- Szólj a többieknek, hogy jöjjenek enni.
- Oké – indultam felfelé.
Gyorsan fellépkedtem először Nick szobája felé. Kinyitottam az ajtót résnyire és bekiabáltam
- Anya üzeni: KAJA – kuncogtam, ahogy megugrott a kiabálásomra.
- Jó, mindjárt megyek – motyogta.
Így tettem Stellánál, is viszont apunak szebben mondtam. Amikor mindenkin végigmentem, lementem és még a poharakat kisegítettem anyukámnak. Addig lejöttek a többiek is, aztán leültünk, imádkoztunk egyet, amit ezúttal apukám mondott. Végül mindenki elkezdett falatozni. Bár egyáltalán nem voltam éhes, de azért kivettem egy kisebb adagot magamnak. Amíg a többiek jókedvűen ettek, és beszélgettek, addig én szótlanul körözgettem a villámmal, az ennivaló körül még mindig a történteken merengve. Ugyanazok a kérdések támadták le az elmémet. És magamtól nem tudok rá válaszolni. Fel kellene hívnom? Vagy hagyjam így a dolgokat?
- Nagyon szótlan vagy most – bökött oldalba Nick.
- Hmm, tessék? –figyeltem fel.
- Gond van? – nézett rám mindenki.
- Nem – mosolyogtam bájosan. – csak nem vagyok éhes – vontam meg a vállam.
- Azért egyél – mondta apukám.
- Eszek – húztam el a szám.
- Egy szemet se ettél abból a tányérból. – nézett rám értetlenül anyukám.
Hogy örüljenek, és, hogy most ne én legyek a középpontban, a villámra szúrtam egy kis darab húst, zöldséggel és magamba erőltettem. Ne értsetek félre, anyukám mindig istenit főz, de valahogy most nehezen megy le a torkomon a kaja. Amikor látták, hogy újra eszek, akkor folytatták ők is. A vacsi többi részében ismét nem beszéltem. Semmi kedvem nem volt jó pofizni a családnak. Egyedül akartam lenni végre egy kicsit. Gyorsan még lenyeltem 1-2 falatot.
- Én végeztem. Elmehetek? – néztem rájuk boci szemmel.
- Igen, csak vidd a konyhába a tányérod, meg a poharad – mosolygott rám anyukám.
- Rendben – fogtam meg a kért dolgokat.
Bevágtattam a konyhába, letettem a tányért és a poharat, aztán felmentem a szobámba. Az idő már 8 óra felé járt, így nem halogattam a fürdést. Bementem a fürdőbe, bemásztam a tusoló kabinba, megengedtem a vizet, és csak verettettem a fejemet hátha kitisztulnak a gondolataim. Nem tudom meddig állhattam így, de jó pár percig biztos. Aztán mikor már kezdett csípni a bőrömön a folytonos forró víz, meg mostam a hajam, és magamat is, aztán kimásztam, magam köré csavartam egy törölközőt és visszamentem a szobámba. Előkerestem egy alvós cuccot és azt felvettem. A kapcsoló felé vettem az irányt, lekapcsoltam és az éjjeli lámpát kapcsoltam fel, hogy azért legyen egy kis fény. Elsétáltam az ablakomig, ahol térdemet felhúzva ültem ki, a csillagokat nézni. Vajon most mit csinál Tay? Ő is a csillagokat nézi? Ryan! – kaptam észbe. Fel kell hívnom – kaptam elő a telefonom. Bepötyögtem a számát és már tárcsáztam is. El akartam neki mondani ezt az egészet, már a lelkiismeretem közbeszólt és bíztam abban, hogy most lesz egy kis ideje rám.
- Szia – szólt bele örömmel.
- Szia – suttogtam halkan.
- Mi a baj? – kérdezte aggódóan.
- El kell mondanom valamit – hajtottam le a fejem.
- Hallgatlak – határozottan válaszolt.
- Tudod, mondtam, hogy Taylorral kibékültem.
- Igen!
- Szóval az óta, párszor összefutottunk és sokat beszélgettünk. Elmeséltem neki mi történt velem az utóbbi egy évben, elég sokat lógtunk együtt.
- Elfelejtetted mit mondtam? – mérgesedett.
- Hadd beszéljek.
- Jó.
- Szóval igen… és öhm már mondom, hogy ne haragudj rám, nem tudom mi ütött belém. – már is kezdtem a sajnálkozást.
- Mit csináltál?
- Valami megint alakul köztem és közte. Ma kaptam tőle egy kiskutyát – mosolyodtam el – aztán megmutattam neki a szobámat, hogy milyen lett. Ott eljátszottam egy dalt neki, aztán…öhm… - hezitáltam.
- Mi történt?
- Megcsókoltuk egymást – fújtam ki a levegőt.
- Hogy mit csináltatok? – hangzott a dühös hang.
- De ez csak egy csók. Ne haragudj. – sajnálkoztam.
- Én kinyírom azt a pasast.
- Ne bántsd – ismét keletkezett egy gombóc a torkomba.
- Miért ne? Most miért véded? Ja, vagy már jártok is? Jó, hogy szóltál – flegmáskodott.
- Ki mondta ezt? Csak el akartam mondani, mert a lelkiismeretem nem hagyott.
- Ó és mikor is történt ez?
- Ma délután. De én is hibás vagyok. Ne utáld őt, úgy, hogy nem is ismered.
- Haragszom rád nagyon.
- Ez érthető. De tényleg csak ennyi volt – akadozott a hangom.
- Legalább jelentett valamit?
- Nem tudom. Összezavart.
- Hát ez van, ha egy ex-el jóban maradsz – dörmögte.
- Tényleg sajnálom.
- Ez az egy előnyöd van, hogy elmondtad.
- Ühüm – dadogtam.
- De nyugi, majd kap az a félnótás, majd ha hazamentem.
- Ha bántani mered, soha többé nem akarlak látni – húztam fel magamat.
- Óh, szóval őt véded? Akkor mi értelme, hogy mi együtt legyünk?
- Együtt? Az túlzás. Ugyanis egy hónapban kábé 3-szor, ha látlak. – ordítottam bele. – és amúgy ha tudni, akarod, legalább ő törődik velem, nem úgy, mint egyesek. Nem is tudom, miért vagyok én még veled. Mikor tettél valami olyat, ami jó volt nekem, huh? – üvöltöztem. – Taylorról semmi rosszat nem tudok mondani, rólad meg igen is sokat. Te mikor ültél le velem beszélgetni, úgy, hogy „na, akkor most mondd, el mit érzel”? Vagy csak úgy beszélgetni. Nekem hiányzik ez, és te nem adod meg. Egyáltalán nem is ismersz engem igazán. Azt sem tudod, milyen vagyok, ha önmagamat adom.
- De tudom. Egy idióta kis majom, aki mindig viccelődik. – ordibált ő is.
- Ó igen? Ha neked ez hülyeség, akkor én itt végeztem veled – nyomtam ki a telefont.
Az adrenalin dübörgött bennem. Ledobtam magam mellé a telefont, és karba tett kézzel vártam, hogy nyugodjanak a kedélyeim. Ez a beszélgetés ráébresztett arra, hogy ez mind igaz. Ryan egy percet sem szánt arra, hogy beszélgessen velem, vagy, hogy elmenjünk csak úgy sétálni valahová. Rühelli az igazi énemet, és ha annyira szeretne, akkor most valószínűleg eljött volna hozzám-rendbe tenni a dolgokat. Erre ő mit válaszolt? „Majd ha hazamegyek, elrendezem”. Én végeztem vele. Szeretem, vagy már nem? Tessék, ezt is megkérdőjelezem. Igen, valamikor szerettem, de most már tényleg azt érzem, hogy ez az érzés teljesen kihűlt, amit most Taylor lobbantott be. Bár nem tudtam, hogy mit érez irántam, de így, hogy Ryannel annyi, holnap megkérdezem. Ahogy ezen elmélkedtem ismét megcsörrent a telefon, egy rejtett számmal. Hezitáltam, hogy vegyem-e fel, de végül felvettem.
- Igen, tessék? – szóltam bele nyugodtabb hangon.
- Tényleg vége? – ismertem meg Ryan hangját.
- Igen, nem vicceltem. Én végeztem veled, elegem van, hogy sosem vagy itt és nem érdekelnek az érzéseim meg semmi sem. Ne is hívj többet, rendben? – próbáltam nyugodtan letisztázni.
- De érdekelnek. – mentegette magát.
- Talán barátok lehetünk.
- Ne csináld már.
- Figyelj. Felőlem kihűlt ez a szerelem, vagy akármi is volt ez. Most szakítottam veled, és fáj is egy kicsit, de nem fogok belehalni. Megszoktam, hogy távol vagy tőlem, úgy, hogy ne aggódj miattam, én jól leszek. Ez, amit te adsz, nekem ez kevés – csóváltam a fejem. – nem akarom, hogy haragban váljunk el, így nem akarok tovább veszekedni.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte immár rekedtes hangon.
- Azt hiszem… Igen – vágtam rá.
- Rendben – nyugodott bele.
- És tényleg ezért ne haragudj rám – még mindig sajnálkoztam.
- Rendben – ismételte.
- Hát, akkor, szia – köszöntem el.
- Szia. – bontotta a vonalat.
Biztos, hogy jól döntöttem? A fránya azt a jó szívemet. Most visszahívnám és mondanám neki, hogy „okés csak hülyültem” vagy ilyesmi. De akkor hazudnék neki. Talán most jobb, ha kicsit önző leszek, és az én boldogságomra gondolok nem az övére. De akkor ez azt jelenti, hogy szabad vagyok? Igen, azt jelenti. Bulizhatok a fiú barátaimmal kedvemre, és nem kell kerülgetnem őket – mosolyodtam el ennek a gondolatára. És mi lesz Taylorral? Mondjam el neki és akkor újra együtt leszünk? Ebbe jó belegondolni. Újra vele lenni. De ki tudja, hogy ő mit akar? Holnap kiderítem. Egy kicsit megnyugodott a lelkem. „Bolyhos” – jutott az eszembe. Mióta elrohant innen Taylor az óta nem láttam. Nem mondtam, hogy hová raktuk a kis bundást? Volt egy kisebb helység ahol semmit sem tartunk, csak lim-lomot, oda raktuk estére. Lerohantam hozzá, ő pedig épp oly édesen játszott egy kis labdával. – Hjaaj sziaa – köszöntem neki hangosan és ültem le mellé. Farok csóválással nézte végig, ahogy mellé lehuppanok. Észrevettem, hogy anyukám már gondoskodott arról, hogy ő is egyen, így már csak játszani kell vele. Elkezdtem dobálni neki azt a kis labdát, amivel épp játszott, ő pedig kisebb vakkantásokkal szaladt utána, de vissza már nem hozta. – Milyen kis édes vagy, épp olyan, mint aki hozott – kuncogtam rajta. Elkezdte harapdálni a kezem, ami persze nem fájt.
Amikor kijátszottam vele magam, feltápászkodtam és felmentem a szobámba. Éreztem, hogy már nem sok kell ahhoz, hogy bele essek az ágyba, így gyorsan bebújtam a takaró alá, és lehunyva elnehezedett pilláimat, már el is aludtam….

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Üzemeltető: Blogger.