2011. január 16., vasárnap

Szandra Burke's life 56 rész

Tessék, itt a következő rész:D nem árulok el semmit sem:D Remélem tetszik! Jó olvasást:D

Lassan fordultam meg, mert nem akartam, hogy olyan nagy koppanás érjen. Bár Jason-re számítottam, de a látvány engem is megfagyasztott és egyszerre ideges is lettem. Taylor állt ott a barátai társaságában. Most komolyan, vannak ilyen véletlenek? Azt hiszem észrevett, de nem igazán vett rólam tudomást, ami persze elég rosszul esett. Hírtelen még levegőt is elfelejtettem venni a megdöbbenéstől. Vagy az is lehet, hogy Ryan hívta ide? Áh, kétlem. Vagy valahonnan megtudta, hogy este ide jövök és ellenőrizni akar, vagy mi? Jaj, ne. Már megint komplikálok. Lehet tényleg csak véletlenül jöttünk ugyanarra a koncertre. De istenem, annyi koncert van ebben a városban, még is ide kellett jönnünk. Mondjuk igazából nem bántam, hogy ő is itt van, de zavart egy kicsit és furcsának találtam. Azonnal éreztem, azt a feszültséget közöttünk, pedig azt hittem, hogy a tegnap este végére megenyhült egy picit, de úgy látszott, hogy csak még jobban mérges rám. Akkor ezek szerint tényleg nem is érdekli az, amit leírtam neki. Hát szép megmondom. Ő az az első ember, akinek megmutatom az igazi érzéseimet iránta és csak így elhajítja? Ez most tényleg szíven ütött. Láttam rajta a düh-t és egyben a szomorúságot még mindig. Pedig mindent elmondtam neki, nincs oka arra, hogy még jobban dühös legyen rám. Nem értettem ezt az egészet. Ahogy ezek átfutottak az agyamon, az arckifejezésem is változott, amit Lauren is észrevett.

- Menjünk inkább haza? – nézett rám értve a szomorú tekintetemet.
- Nem. Nem fogja elrontani az estémet – vettem egy mély levegőt.
- Biztos?
- Igen – bólogattam
- Rendben.



Tényleg nem akartam, hogy elrontsa az estém, ezért próbáltam nem oda figyelni rá. Pont mi következtünk a soron, így hamar be is mehettünk. Jó helynek tűnt. Kellemes és barátságos volt. Bár már elég sok ember volt bent, de még bőven volt hely. Néhány percnyi nézelődés után, végre megláttam Ryan-t az egyik sarokban, ahol a barátaival épp beszélgetett. Laurennel egymásra néztünk, majd oda mentünk hozzájuk.

- Sziasztok – köszöntünk az ismerős arcoknak.
- Oh, hát ide értetek – ölelt meg minket mosolyogva Ryan – gyertek, üljetek le – mutatott az üres helyekre.
- Köszi – ültünk le.
- Kértek valamit inni?
- Hát… csak valami gyümölcslevet – mondtam, Lauren egyetértve velem.
- Rendben – ment el a pulthoz.


Közben Lauren szóba elegyedett a többiekkel, de nekem nem igazán volt kedvem beszélni, főleg miután megláttam Taylorékat. Folyamatosan figyeltem őket. Bevallom féltem attól, hogy valami butaságot készül elkövetni. Ő is észrevett engem, és megint csak összehúzott szemmel kémlelt végig, mintha azt sugározná, hogy: „mit képzel ez?”, vagy nem is tudom. Ryan közben megérkezett a kért italokkal és meglepetésemre, egy arcra puszival és egy mosollyal adta oda nekem, mire kedvesen én is rá mosolyogtam, annak ellenére, hogy nem tudtam miért kaptam a puszit. Csak reméltem, hogy baráti puszinak szánta. Persze szerencsétlenségemre ezt végig nézte Taylor, és még szomorúbban nézett rám, ami még rosszabb érzést keltett bennem. Nem tudom, hogy fogjuk ezt megoldani, de ahogy ő mondta – és remélem még mindig így gondolja – nem a szakítás a legjobb megoldás. A koncert kezdése előtt, eszembe jutott, hogy még mindig nem tudom a banda nevét, ezért, hogy egy picit eltereljem máshová a gondolataimat, megkérdeztem Ryan-től, hogy melyik banda lép fel.

- Ryan – néztem rá.
- Igen? – mosolygott.
- Mi a nevük azoknak, akik ma fellépnek?
- 100 Monkeys – döbbentem le
- Oké – bólintottam.


Most már értem mit keres itt Taylor. Akkor valószínűleg tényleg véletlenül jöttünk ide mindketten. Ahogy Taylor mondaná „lehet ez a sors keze”. Az is lehet, hogy jól fog elsülni a ma este, de az is lehet, hogy nem. És már megint Taylornál járok. Bár szerintem nagyon is normális dolog, hogy most nem tudok másra gondolni. A barátaival most már a pultnál ültek és jó kedvűen nevetgéltek. „De jó, hogy ilyen jó kedved van” – gondoltam magamban. Közben alig vettem észre, hogy már fel is konferálták a 100 Monkeys-t, majd szünet nélkül bele is vágtak a kis koncertbe. Hogy elkergessem a Tayloros gondolataimat, legalább egy kis időre, inkább Ryanékkel próbáltam szóba elegyedni és velük együtt nevetni. Mindenkinek jó kedve volt, és nem akartam elvenni.

A koncerten ismét nem vallottak kudarcot Jackson-ék, és még az én meglepetésemre tényleg jól éreztem magam már a végére. Sokat nevettünk Ryan-al és a barátaival. Régi emlékek is felelevenültek, de hála semmi közeledést nem éreztem Ryan iránt. Sokszor éreztem magamon Taylor pillantását, de megembereltem magam és nem figyeltem rá, csak néha-néha gyengültem meg és néztem oda. Ráadásul meglepetésemre, mintha úgy láttam volna, hogy Taylor ivott alkoholt, de lehet nem az volt. Nem tudom. Néhányszor láttam 1-1 teli kis poharat nála, amikor elgyengülésemben odanéztem. Hát… remélem, hogy nem miattam szegte meg az egyik kis fogadalom féleségét. Amikor vége lett a koncertnek, úgy döntöttünk, hogy még maradunk egy kicsit, de mivel elég meleg volt már bent, ezért Laurennel kijöttünk pár percre szívni egy kis friss levegőt. Persze ez sem telt unalmasan, ugyanis Taylor és a barátai is kint voltak.

- Jó volt ez a koncert – mosolygott Lauren
- Igen, szerintem is – értettem vele egyet
- Nem akarsz beszélni vele? – bökött a fejével Taylor felé, immár komorabb hangnemben.
- Nem tudom – vontam meg a vállam.


De mielőtt jobban átgondoltam volna, erre a kérdésre, Taylor felém jövetelével választ is adott rá. Ezzel ismét kezdtem ideges lenni, hogy most mi lesz és a gyomrom is összeszorult.

- Na, szóval! – jött oda – mit keresel itt? – nézett flegmán rám, mire persze egyből felment a pumpa bennem.
- Először is: neked is szia. Másodszor pedig: koncertre jöttem, mint látod – húztam fel rá a szemöldököm.
- Ja, és azért bazsalyogsz előttem Ryannel, mi? Féltékennyé akarsz tenni?! Mert akkor felvilágosítalak, hogy nem leszek, féltékeny akárhogy is próbálkozol – kezdte felemelni a hangját. A leheletéből teljesen átjött, hogy ő bizony ivott. Méghozzá nem is keveset.
- Nem tartozom neked magyarázattal! – tágultak ki rá a szemeim – és ivott? – fordultam a barátai felé.
- Ühüm – bólogattak.
- Miért hagytátok neki? – ráncoltam a homlokom.
- Tudod, mi van?! Miattad ittam – szólalt meg Taylor – mert megcsalsz és hazudsz nekem. Tudod mi vagy te? Egy senki. Egy senki vagy a számomra. Felőlem megbaszathatod magad 200 pasival is, akkor sem fogsz érdekelni – magyarázta.


Bár láttam rajta, hogy egyáltalán nem tiszta és nem tudja, mit beszél, de ez övön aluli volt. Ilyet mondani, ez most komoly? Ez után a mondata után, köpni-nyelni nem tudtam. Hogy mondhat ilyet? Nagyon megbántott és fel is idegesített. Nem sok kellett, hogy adjak neki egy pofont az már biztos. „Egy senki vagy a számomra”- hangzott még egyszer ez a mondat a fejemben, mire egy szúró érzés ment át a testemen. Hogy tehet ilyet? Hogy teheti ezt velem? Miért mondja ezt nekem?

- Oh, és még csak ne is álmodj rólam. Még akkor sem kellenél, ha te lennél az utolsó lány ezen a földön – tette még hozzá, az előző mondatához.


Ez után a mondat után, nagyon erősen fojtottam vissza a feltörő könnyeimet, amik már épp, hogy a szemem sarkában kandikáltak. Nem tudtam mivel érdemeltem ki, hogy ezeket mondja nekem. Hiszen nem bánthattam meg annyira, hogy ilyen csúnyákat mondjon. Nagyot csalódtam benne. Azt hiszem ez volt az egyik legnagyobb csalódásom. Az biztos, hogy ennyire talán még senki sem bántott, meg mint most ő. Mielőtt válaszoltam volna, nagyot nyeltem, hogy a könnyeimet is próbáljam lenyelni, majd erőt vettem magamon, és végre szóhoz jutottam.

- Egy szemét, bunkó disznó vagy. Vége van. Soha többé nem akarlak látni – néztem a szemébe, immár könnyes szemekkel.


Ezután Lauren-re néztem, aki együtt érzően és értve az arckifejezésem, indult el velem az autó felé. Mire átértünk az autóhoz, már nem bírtam tovább. Síró rohamok jöttek rám fele. Nem tudtam ilyen állapotban vezetni, így átadtam Laurennek a kocsi kulcsot, majd behuppanva az autóba, már indítottunk is. Az autóban felhúzott lábbakkal ültem be, majd a térdemre borulva adtam ki magamból a fájdalmat. Lauren vigasztalásként, a vállamat kezdte simogatni, de most nem nagyon hatott. Teljesen kiborultam. Hogy mondhat ilyet egy lánynak? Nem beszélhet így nem csak velem, de senkivel sem. Biztos lehet benne, hogy ezúttal komolyan gondoltam, azt, amit mondtam neki. Úgy gondolom, hogy nem érdemeltem ezt ki, főleg nem tőle. Nagyon fájt. Egész testemben, nagyon fájt. Pedig… nem értem. Mindig bántsuk egymást, akkor mi értelme együtt lenni? Talán így a legjobb tényleg. A hazaúton majdnem végig sírtam. Egyszerűen, ha rágondoltam, rám tört a sírás. Sokkal jobban fájhat a lelki fájdalom, mint a testi, erre is rájöttem. Nem tudom, most mi lesz…

Ahogy hazaértünk, egyenest a szobámba felkísért Lauren és szavak nélkül is tudta, hogy most örülnék, ha velem maradna. Miután egy picit „megnyugodtam”, átöltöztünk mindketten pizsamába, és az ágyba feküdve, próbált vigasztalni. Hálás voltam neki ezért, mert szükségem volt most rá. Nagyon ki voltam borulva. Aludni sem igazán aludtam, csak egész éjjel forgolódtam álmatlanul. Nem tudom hányszor forgott le az agyamban ugyanaz a jelenet, de ahányszor a végére értem, mindig és mindig rám tört a sírás. Persze nem az a sírógörcs, mint először, hanem ezek inkább már halk „pityergések” voltak. Megalázott a barátai előtt és olyanokat mondott, amik nem igazak. Bárcsak nem mentem volna el erre a koncertre. Lehet, sőt biztos, hogy én váltottam ki belőle ezt a viselkedést. De akkor is próbálhatott volna uralkodni magán. Fogalmam sem volt róla, hogy hány órakor aludtam el, de már kezdett világosodni.

Ahogy gondoltam, nem aludtam 4 óránál többet. Elég fáradt voltam és a szemem is fájt, bizonyára a sírás miatt. Semmi kedvem nem volt ma elmenni itthonról, sőt még felkelni sem akartam. Össze vagyok törve, mint egy tányér, amikor leejtik a földre és az pedig darabokban hever ott, amíg össze nem seprik. Na, pont így éreztem magam. Teljesen szét voltam esve és csak arra vártam, hogy valaki összesöpörjön. Néhány perccel utánam, Lauren is kezdett ébredezni.

- Jól vagy? – kérdezte halkan, ahogy kitörölte a szemét.
- Megvagyok – vontam meg a vállam.
- Ha akarod, itt maradok még ma is – mosolyodott el.
- Ha van dolgod, nyugodtan menj.
- Dehogy. Egész nap szabad vagyok, amúgy is akkor otthon unatkoznék – vonta meg a vállát.
- Rendben… akkor, köszi – mosolyodtam el, érezve a szeretetét.
- Ez természetes – legyintett.
- De igazából, nem akarok ma semmi különöset csinálni.
- Oh, semmi gond. Majd döglünk a tv előtt és csokit zabálunk. A legjobb gyógyszer erre - magyarázta lazán.

Erre elnevettem magam. Mindig bírtam Laurennek ezt a laza stílusát, és tényleg a csoki a legjobb gyógyszer, amivel szerintem minden lány egyet ért. Néhány percig még ott feküdtünk és mivel már egyikőnk sem tudott tovább feküdni, így, úgy döntöttünk, hogy inkább felöltözünk. Egyenest a fürdőbe mentem, ahol a szokásosakat elvégeztem, majd a gardróbból elővéve egy itthoni fehér, mintás pólót meg egy fehér melegítő alsót, fel is öltöztem. Ezután Lauren-t megvártam, míg ő is felöltözik, majd a konyhába indultunk egy kis „energiáért”. Bár én nem voltam még éhes.

A lépcsőn leérve, köszöntünk a nappaliban üldögélő Nicknek és Stellának, és a konyhában készítettünk magunknak enni, amit meg is ettünk, majd mindenféle nasival – többségében csokival – felpakolva, visszamentünk a szobámba, elindítottam egy közösen kiválasztott filmet és a tv elé leheveredtünk. Közben néha-néha elkeveredtek a gondolataim Taylor felé, megint. Még mindig elég mérges voltam rá, de gondolom ezzel más is így lenne. Most már kezdtem elhinni, hogy tényleg ő mondta mindezt, ugyanis tegnap nem igazán akartam hinni a fülemnek. Igazából, egyszer túléltem, hogy szakítottunk, akkor másodjára is menni fog. Bár tény, hogy valamilyen oknál fogva, kötődök hozzá, de nem ő az egyetlen pasi a világon. Lehet, hogy találkozok majd idővel a nagy Ő-vel is. Amúgy vajon honnan tudhatjuk, hogy ki lehet a nagy Ő? Lehet, meg se fogom érezni, vagy meg se találom. Velem lehet a baj. Talán túl sokat várok a pasijaimtól? Vagy csak nem tudom kontrolálni magam, pia hatása alatt, ezért azt hiszem, tudom is mi lesz az újévi fogadalmam: Nem rúgok be a következő évben. És akkor nem csinálok hülyeséget. Ahogy ezeken elmerengtem, hírtelen a telefonom csörgése térített vissza a valóságba. Bíztam abban, hogy Michael lesz az a New Yorki úttal, de amikor megnéztem a képernyőt, egyszerre meglepett és fintorodott arccal néztem.

- Szerinted normális? – mutattam Laurennek, a telefon kijelzőjét, amin Taylor neve szerepelt.
- Hmm… - nézett Lauren is meglepetten.
- És még van pofája felhívni! – dühöngtem.
- Beszélsz vele? – kérdezte egy csoki harapás között.
- Dehogy – ingattam a fejem és nyomtam ki a telefont – semmi kedvem hozzá. Mondtam, hogy hagyjon békén – vontam meg a vállam.
- Tudod, hogy bírom Taylort, de a tegnapi az nagyon durva volt.
- Hát az volt – bólogattam.
- Nem néztem volna ki belőle.
- Én sem – vontam meg a vállam – na, mindegy. Nézzük inkább a filmet – tereltem a témát.


Bár én ismét Taylornál jártam. Vajon mi a fenét akarhat még ezek után? Mit gondol, hogy mára már elfelejtettem és minden oké? Hát komolyan, megáll az eszem! A film további részében nem is tudtam másra gondolni. Bár dühös voltam rá, még is nagyon érdekelt, hogy miért hívhatott. A film vége felé, ismét a telefonom rezgésére ugrottam meg, ami ezúttal egy sms-t jelzett, és kitől? Hát persze, hogy Taylortól. De mivel kíváncsi voltam, hogy mit ír, ezért gondolkodás nélkül megnyitottam.

„Beszélnünk kell” – olvastam el a rövid üzenetet.

Tanakodtam, hogy írjak-e vissza neki, de végül úgy döntöttem, hogyha a tegnapi nem volt neki tiszta, akkor most az lesz.

„Nekünk már nincs mit beszélnünk!” – küldtem el.

Lauren kíváncsiskodva nyújtotta a nyakát, hogy mit írtam, majd gyorsan elhadartam neki és a filmre koncentrálva, folytattuk a pihenős napot. Mondjuk, azt hiszem nekem fölösleges volt ez a film, mivel már azon kattogott az agyam, hogy Taylor vajon bocsánatot akar-e kérni. Szerintem ez a minimum. Bár az biztos, hogy egyelőre nem fogok vele személyesen beszélni, maximum, ha összefutunk valahol.

Az egész délután ezzel telt. Filmeztünk, közbe nasiztunk és beszélgettünk meg néha-néha el is terelődtek a gondolataim Taylorról. Majd délután, amikor egy újabb film következett, Lauren odament a dvd lejátszóhoz, betenni a filmet, majd az erkély felé fordulva ismét meglepetten nézett.

- Öh, Szandra – nézett rám
- Tessék? – ráncoltam a homlokom gyanakodva.
- Gyere ide… - biccentett közbe a fejével.


Én még mindig a homlokom ráncolva, sétáltam oda, majd ahogy az erkély ajtóhoz értem, unott arccal figyeltem a parton üldögélő Taylort.

- Milyen fura, hogy pont az én erkélyem „alá” ült – mondtam semlegesen.
- Elég kitartó – vonta meg a vállát Lauren – nem mész le hozzá?
- A-a – ingattam a fejem – majd elmegy – legyintettem és ültem vissza az ágyra.
- Mondjuk megértelek. Én se mennék le a helyedbe – ült le ő is és indította el a filmet.


Bár nagyon idegesített, hogy ott ül, meg azért titokban aggódtam is érte, nehogy miattam még napszúrást kapjon vagy valami, ha egyáltalán miattam üldögél ott. Egyébként mit gondolt? Hogy oda leül, és majd csak lemegyek hozzá? Azt se tudja, hogy otthon vagyok-e. Persze innentől már tényleg semmi nem tudta elterelni a gondolataimat. Nagyon furcsa, hogy meg tudja fertőzni az agyamat. Szívem szerint lemennék hozzá, mert érdekel, mit akar mondani, de ott van bennem az a női büszkeség meg a sértettség is. Kíváncsi vagyok, hogy szerinte mivel érdemeltem ki, hogy úgy beszéljen velem. De ahogy mondtam, nem fogok lemenni hozzá.

A filmek közepette betoppant a drága kishúgom, Stella, így már hárman „moziztunk”.

Amikor vége lett az utolsó filmnek is, már épp, hogy kezdett esteledni, így Lauren elbúcsúzott tőlünk, majd miután visszajöttem a szobámba, gyanakodva néztem Stellát, aki az erkély ajtómnál állva, figyel egy pontot.

- Mit nézel annyira? – kérdeztem tőle
- Tudtad, hogy már Taylor órák óta ott ül? – húzta fel rám a szemöldökét
- Még mindig ott van? – mentem közelebb meglepetten
- Igen – bólogatott


Tényleg kitartó – mondtam magamban, ahogy figyeltem rá.

- Szerinted meddig marad? Mert ha este is ott fog ülni, akkor szerintem könnyen megbetegedhet – magyarázta Stella – nem mész le hozzá?
- Nem tudom – vontam meg a vállam immár hezitálva.


Végül is a kicsi Stellának igaza volt és már én is aggódtam érte. Nem akarom, hogy lebetegedjen, viszont nem szívesen beszélek még ma vele. De ha az kell, hogy lemenjek, ahhoz hogy ő elmenjen, akkor megteszem – döntöttem el.

- Na, jó. Lemegyek hozzá. Mindjárt jövök – indultam a part felé….

5 megjegyzés:

pappfruzs írta...

szia!
basszus te aztán tudod hogy kell felcsigázni az embert! Amikor szakítottak (megint), ledöbbentem, és így néztem ki a fejemből. mi van? ne máár. ez nem lehet igaz. nem akartam hinni a szememnek. mondom. te aztán tudod, hogy kell akadályozni egy kapcsolatot;) de imádom az írásod, egyszerűen rohadt jól írsz, én meg oda vagyok meg vissza;) csak így tovább siess a fejivel:D remélem azért megoldják. ügyes vagy! puszi!:D

Névtelen írta...

Szia!Itt abba hagyni?am nagyon jó lett várom a kövit ami rem hammar lesz puszi niki

Molly H. írta...

köszi wonderworld:D:D örülök, hogy ezt gondolod:D és megint: bocsi,bocsi,bocsi a gonoszságom miatt:P:P te is jól írsz:D:D
niki neked is köszi:D és tőled is bocsi *.* sietek a kövivel, puszi:D

Ariel írta...

Szia!
Most nagyon utállak! Képes vagy itt abbahagyni, nekem már lyukas az oldalam!!!
Ezek a függővégek... kikészítenek!
Puszi!

Molly H. írta...

bocsi:S de muszáj:P:PDDD azért köszi:D puszi

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.