Szandra Burke's life 57 rész

Itt a következő rész:D Remélem ez is tetszeni fog:D:D Jó olvasást hozzá!!


Egyre jobban kezdtem félni, attól hogy mi fog történni. Azt sem tudtam, hogy mit mondjak neki. Majd spontán, ami jön. Ahogy halkan közeledtem hozzá, egyre jobban vert a szívem és a térdem is kezdett remegni. De erőt vettem magamon, és próbáltam nem mutatni az idegességet. Taylor a vizet fürkészte, így nem vette észre, hogy felé tartok.

- A húgom aggódik, úgy, hogy igazán hazamehetnél – mondtam neki semleges hangnembe, ahogy oda értem.


Amikor meglátta, hogy ott állok, fürgén felugrott és bocsánatkérő tekintettel közeledett hozzám.

- Figyelj, ne haragudj. Nagyon sajnálom – nézett rám őszintén
- Mit? – fontam össze magam előtt a karom.
- A tegnapit, hogy bunkó voltam és nem lett volna szabad úgy beszélnem veled. Én… én csak mérges voltam, nagyon – magyarázta
- Jó, nem érdekel! – ingattam a fejem – mondtam, hogy hagyj békén – fordultam meg és indultam vissza a házba
- Tényleg sajnálom – fogta meg a karom Taylor.
- Ne érj hozzám – csaptam ki a kezéből a karom, dühösen.
- Oké, bocsi. Nem érek hozzád, de miért nem lehet ezt megbeszélni?
- Miért beszélnénk meg, ha úgysem fog működni – hajtottam le a fejem.
- Ezt te honnan tudod?
- Nézz csak ránk. Úgy veszekszünk, mint két roggyant házaspár – fújtam ki a bennem lévő feszültséget.
- Én kockáztatni akarok.
- Nem vagyunk mi túl fiatalok ehhez? – ráncoltam a homlokom – ezer lány van még a világban, csak találsz majd egyet – hajtottam le ismét a fejem. Ez még tényleg nekem is fájt. Igazából nem akartam, hogy mással legyen, de ami nem működik, az nem működik.
- Figyelj, ha nem rólad lenne szó, akkor szerintem nem érdekelne ennyire. De érdekel, és nem akarom annyiba hagyni – magyarázta.
- Tudod te, hogy megbántottál? – kérdeztem, folyamatosan kerülve a pillantását.
- És te engem?
- Folyton bántsuk egymást. Szerinted mi értelme ennek? Mert szerintem így sosem fogunk egyre jutni.
- És akkor mi van? Nem kell mindennek értelmének lenni. Én nem akarok veszekedni veled.
- Hát ez az, én se. Még is azt csináljuk – húztam fel a szemöldököm.
- Na, látod. Most egyre jutottunk. Egyikőnk sem akar veszekedni – húzta félmosolyra a száját.
- Most nincs kedvem viccelődni – szűkítettem össze a szemem és fordultam meg, de ismét Taylor kezei a karomon landolt.
- Igazaz azok, amiket leírtál… nekem? –fordított meg és emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Ha nem lennének igazak le se írtam volna – hajtottam le a fejem
- Mert én megbocsájtok neked.


Hát, még is elolvasta. Ahogy a szemébe néztem, ismét remegésbe kezdett a térdem. Hihetetlen milyen hatással van rám. Csak rám néz, én pedig már esek is össze fele. Ezért nem szeretek a szemébe nézni olyankor, amikor haragszok rá. Igazából, ha a szívemre hallgatnék, akkor én is elfelejteném ezt, mert talán súlyosabb az, amit én tettem, de ha az eszemre, akkor… nem tudom. Nem merek kockáztatni. Mindig attól félek, hogy egy újabb csalódás ér. Bár a fájdalomból erősödik az ember.

- Sétálunk egyet? – szólalt meg Taylor. Tudtam, hogy ebből a sétából arra gondol, hogy beszéljük meg. Végül is, meg lehet beszélni aztán majd, elválik, hogy mi lesz.
- Ühüm – bólogattam.


Nem akartam messzire menni, ezért néhány méterre a házunktól, leültünk egy kis dombra a homokba.

- Miért ittál és miért beszéltél úgy velem? – kezdtem én, ahogy leültünk.
- Mert nagyon mérges voltam.
- Nem értem miért voltál mérges, ha mindent elmondtam.
- Azért mert tegnap délután, láttam néhány friss képet rólad meg Ryanről, és az után, hogy láttam vele voltál a 100 Monkeys koncerten, teljesen… féltékeny lettem.
- És ezért kellett lerészegedned? – ráncoltam a homlokom.
- Hát… nem tudom mit miért csináltam. De akkor elmondhatnád, hogy mit csináltál Ryannel?
- Miami-ban összefutottam vele és beszéltünk kábé 1 percet. Tegnap felhívott, hogy igyunk meg valamit én pedig elfogadtam. De úgy találkoztunk, mint barátok. Aztán elhívott a koncertre, de úgy hívott el, hogy hozhatom a barátaimat is, szóval nem randi. Meg utána kiderült, hogy lényegesen azért akart velem beszélni, mert majd be akarja mutatni az új barátnőjét.
- Neked? – nézett rám kérdőn.
- Ühüm. Azt mondta, hogy nagyon régóta ismerem az illetőt, de fogalmam sincs, hogy ki az. De valószínűleg majd csak a házi buliján fogja bemutatni, mert szilveszterkor ugyebár nem leszek itthon.
- Ühüm… értem.
- Szóval ennyi. Ennyi miatt beszéltél velem… bunkó módon. Talán először megkérdezhettél volna, mondjuk.
- Sajnálom.
- Jó, mindegy – hajtottam le a fejem.
- Hát, nekem nem az. Rendbe akarom hozni, de egyelőre nem tudom hogyan.
- Végül is, kvittek vagyunk – vontam meg a vállam.
- Ühüm – bólogatott – újévi fogadalom lehetne az, hogy minden hónap végén újra kezdjük – mosolyodott el.


Erre nem tudom miért, de én is elnevettem magam. Elég badarságnak hangzott ez a „fogadalom” de tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Aztán újra eszembe jutva a történtek, most már kevésbé dühösen, de lerogyott a mosolyom.

- Ne nevettess – motyogtam az orrom alatt, egy mosolyt rejtegetve.


Ez a kis „vicc”, ami megnevettetett, sokkal jobban feloldotta a dühömet és most már csak minimálisan haragudtam rá. Taylorra néztem és láttam rajta, hogy ő is rejteget az ajka sarkában egy mosolyt, amit nem bírva tovább el is eresztett. Persze ezután én sem álltam meg, mivel ha rám mosolyog, valahogy ösztönösen visszamosolygok rá és ezzel érzékeltettem vele, hogy már nem annyira haragszok. Végül is, örültem annak, hogy megbocsájtott és annak is, hogy megbeszéltük. Bár, ahogy nem rég említettem, nem szándékoztam vele beszélni, de úgy tűnik, hogy még is kimagyarázta magát. Ebben mindegyik pasi jó…. kimagyarázni magukat a slamasztikából. Hírtelen eszembe jutott a Chase-el való kapcsolata, ezért hezitálás nélkül rá kérdeztem.

- És… kibékültél már Chase-el? – néztem rá
- A-a – ingatta a fejét.
- De, ugye majd beszélsz vele?
- Majd felhívom, mert már nincsenek a városban. De miért érdekel ennyire? – húzta össze a szemöldökét gyanakvóan.
- Mert nem akarom, hogy miattam legyetek rosszba – forgattam a szemem.
- Oké. Emiatt ne aggódj – mosolyodott el.


Erre én is elmosolyodtam, mert, ahogy mondtam, ösztönösen jön belőlem a mosoly, amikor ő is mosolyog. A sértettség egyre jobban tűnt elfelé belőlem, aminek most már örültem. Hiszen, úgysem tudok rá haragudni, ha ilyeneket mondd, és ha ilyen aranyosan viselkedik. A mosolyáról ne is beszéljünk. Nem tudom, hogy direkt csinálja-e vagy tudatlanul, de ha így fogja folytatni, akkor előbb-utóbb el fogok olvadni tőle. De inkább ezt nem hangoztatom előtte, mert az ego-ját – nem rosszindulatból – nem akarom növelni. Jobb egy szerény kiskutya, mint egy flegma oroszlán. Legalábbis szerintem. Elég, ha én vagyok „flegma”, mondjuk, hála csak akkor jön ki belőlem, amikor felidegesítenek. Ezt már többször hangoztattam, de nem szeretem azt az oldalam, mivel – már többen tapasztalhatták - akkor hírtelen haragomba mondok ki olyat, amit nem gondolok komolyan, aztán meg sajnálkozhatok. Szegény Taylor, fogalmam sincs, hogy tud elviselni olyankor. Az elmélkedésemből, Taylor rám szegezett, lágy tekintete zökkentett ki.

- Akkor… minden oké? – harapott bele az ajkába.
- Úgyse tudok rád haragudni – vontam meg a vállam, őszintén válaszolva.
- Ahogy én sem – vonta meg ő is a vállát, mélyen a szemembe nézve – és hoppá. Még egy közös pont. Ki gondolta volna?! – húzta el a száját.
- Bolond – nevettem el magam.
- Na, gyere – állt fel tárt karokkal, az ölelését jelezve.


Teljes békülésként és ezt az ügyet lezárva, megöleltük egymást szorosan. Nagyon jól esett ez az ölelés, és már a közelsége is. Már régen öleltem meg. Jó tudni, hogy megint minden rendben. Bár az irántam való érzéseiről még mindig nem sok mindent tudok, de majd annak is eljön az ideje, amikor elmondja. Újból előtört az a furcsa jó érzés, amit nem tudtam eldönteni, hogy mi is valójában. Igazából mindig ezt érzem, mikor megölel, de most feltűnően erős volt ez az érzés. Vagyis… mondhatnám inkább azt, hogy egyre erősebb. Nem is tudom… az a tipikus „minden szép és tökéletes ebben a pillanatban” féle érzés. Mondjuk szerintem ez még nem szerelem, vagyis még nem teljesedett ki. De nem cáfolom, hogy mindig olyan jó kettesben vele lenni. Olyan… varázsos ez nekem. Régen is ilyen volt, de most ez mintha erősebb lenne. Nem hiába, azért még is komolyodtunk. Bár szerintem sokan azt állítják, hogy ez csak egy szimpla kialakulóban lévő tini szerelem, de ez nem csak az. Személy szerint, én nem esek bele minden olyan fiúba, aki kedves velem vagy elkezd „udvarolgatni”, már ha egyáltalán nevezhetem azt udvarlásnak, hogy az első randin, hoz egy szál virágot, összejönnek aztán ennyi is volt az udvarlás. Utána már se virág, se egy csoki vagy valamilyen különleges meglepetés. Mondjuk ez Taylorról nem mondható el, Ryan-re viszont pont ráillik. De ezért nem kell elítélni, főleg most, hogy barátok vagyunk. Igazából nem is vártam el tőle, de persze azért jól esett volna. Visszatérve a valóságba, észbe kaptam, hogy már több perce állunk így ölelkezve egyre szorosabban. Taylor a nyakamhoz bújva simogatta a hajamat, és én is szintén lecsukott szemmel a nyakához bújtam, érezve a belőle áradó melegséget. Ha jobban belegondolok, van valami közös tulajdonsága azzal a bizonyos Jacobbal. Az, hogy Ő olyan, mint a nap, aki mindig felvidít és a hibáimmal együtt elfogad annak, aki vagyok. Még néhány percig így ácsorogtunk, aztán visszarántva magunkat a valóságba, egy mosoly keretében egymásnak döntöttük a homlokunkat, majd mélyen egymás szemébe néztünk, amitől már nagyon az olvadás szélén voltam. Annyira szép, barna szemei vannak. Ráadásul, ahogy a nap ránk világított az ő szemében is megcsillant egy apró fény. A szívem ismét heves dobogásba kezdett, és a térdem immár nem a félelemtől reszketett, hanem attól, ahogy rám nézett. Muszáj lesz leszoknom erről a térd remegési izéről. Nem eshetek össze mindig, ha a szemembe néz. Megőrjít ezzel a nézésével. Most már oda kell figyelnem, hogy ne vegye el teljesen az eszem. Tudatlanul, a már ilyenkor megszokott ajakharapásom sem maradhatott el. A békülést lepecsételő csókra várva, Taylor kezdeményezve elkezdett közeledni ajkaink, az én szívem pedig már majd kiugrott a helyéről és a hasamban is valami furcsa érzés kerített maga alá. Bizonyára, mindezt Taylor hozta ki. Egyszerűen levegőt venni is elfelejtettem. Majd mikor ajkaink már csak milliméterekre voltak egymástól, egy hírtelen rezgés szakított félbe minket, ami Taylor telefonja volt.

- Kinek van ilyen tökéletes időzítése?! – motyogta az orra alatt, miközben kivette a zsebéből.


Ezen én csak elnevettem magam, hiszen ez a pillanat a régi emlékeket hozta vissza, amikor mindig megzavart valaki, vagy épp valami minket. Legtöbb esetben a drága anyukám volt, de úgy tűnik, hogy rajtam kívül még valaki nem tud Tay nélkül élni. Gyorsan megnézte a képernyőt, majd nagy sóhajt követve, felvette.

- Mondd! – mondta, ahogy a füléhez emelte a készüléket – Most? – húzta fel a szemöldökét. Ebből értettem, hogy biztos el kell mennie valahová. Ez már nem volt meglepetés, főleg a mi életünkben – Jó, rendben. Ott leszek – süllyesztette vissza a telefonját a zsebébe, majd bocsánatkérően nézett vissza rám – Mennem kell. Ne haragudj – húzta el a száját.
- Nem baj – vontam meg a vállam egy fél mosollyal az arcomon.
- Találkozzunk ma. Mutatni szeretnék valamit – hadarta el sietősen.
- Rendben.
- Majd érted jövök, olyan… 7-8 körül – indult el, sietve.
- Oké, de mit vegyek fel. Hová viszel? – kiabáltam utána.
- Meglepetés. És azt veszel fel, amit csak akarsz. Kényelmeset – intett még gyorsan.


Mosolyogva figyeltem a távolodó alakját. A kíváncsiságomat is felcsigázta. Mire készül vajon? Imádom a meglepetéseket. Na, most törhetem magam, hogy mit szeretne mutatni. Bár igazából mindegy, hogy mi lesz az. A lényeg, hogy Vele lehetek. A töprengésből kitérve, inkább hazaindultam, hogy normálisan összeszedjem magam és, hogy elújságoljam Laurennek a friss „híreket”


Ahogy hazaértem, arcomra fagyott mosollyal először a konyhát vettem célzásba, mivel út közben, párszor felmordult a gyomrom, jelezve, hogy éhes vagyok. Anyukám ismét ott sertepertélt.

- Szia, anyu – köszöntem neki, jó kedvűen.
- Szia – mosolyodott el.
- Milyen szép napunk van ma, igaz?! – szolgáltam ki magam közben.
- Igen – húzta fel a szemöldökét – mi ez a jókedv? – nézett rám gyanakvóan.
- Hm… nem tudom. Talán az idő… vagy talán nem – vontam meg a vállam és ültem le enni – oh, este programom lesz. Gondoltam, csak szólok – kezdtem el enni.
- Már értem akkor mitől lett ilyen jó kedved! Na és kivel mész el?
- Hát… Taylorral – mosolyodtam el ismét
- Csak azt ne mondd, hogy kibékültetek azok után, ahogy beszélt veled – fordult felém picit dühösen. Lauren elmondta neki, annak ellenére, hogy szerintem nem kellett volna.
- Bocsánatot kért. És tényleg megbánta.
- Hát… tudom, hogy ez a ti dolgotok, de nem tartom jó ötletnek.
- Anyu… légyszi ne vedd el a jó kedvem.
- Nem akarom, de nem szeretném, ha még egy ilyen történne, és ezt átadhatod Taylornak is, apád nevében.
- De nem ismeritek az egész sztorit. Főleg nem apu. Bízzatok bennem. Nem tudom, hogy jó döntés volt-e, de most úgy érzem, hogy az volt – magyaráztam neki.
- Hát jó. De vigyázz magadra.
- Mindig vigyázok – forgattam a szemem, unalmasan.


Gyorsan megettem a készített ennivalót, majd felmentem a szobámba és egyből a telefonomért nyúlva, elkezdtem tárcsázni Lauren-t.

- Szia – szólt bele 2 csörgés után.
- Szia – köszöntem neki nevetve.
- Oh, örülök, hogy jó kedved van végre – mosolygott a vonal másik feléről.
- Hát… van 1-2 hírem.
- Nah, mondd! – mondta kíváncsian.
- Taylorral kibékültünk.
- Mi?! És mikor? Hogyan? Miről maradtam le?! – hadarta el a gyors kérdéseket.
- Hát igazából, amikor elmentél, még ott volt Taylor a parton én meg lementem hozzá, hogy elküldjem, mert már Stella aggódott miatta. Amikor lementem elkezdtünk megint veszekedni, de bocsánatot kért, meg kimagyarázta magát. És hát tudod… nem nagyon tudok rá haragudni – vontam meg a vállam.
- Tudtam én! – mondta kuncogva
- Ma este akar valamit mutatni, de azt mondta, hogy meglepetés. Ez ügyben is hívtalak, hogy mit vegyek fel, mert jelen pillanatban fogalmam sincs.
- Oké, rendben – mosolygott – nem mondott valamit mégis csak, hogy hová visz?
- Nem, de mondta, hogy elég valami kényelmes is.
- Mondjuk szerintem neki az is jó lenne, ha melegítőben állítanál elé – kuncogott – de ha kényelmes is elég, akkor szerintem felvehetsz egy farmert meg valami felsőt, csizmával.
- Remélem, nem fogok alul öltözni – kuncogtam el magam.
- Nem hiszem – nevetett ő is – szóval akkor kibékültetek. És mit mondott még?
- Hát mondta, hogy látta azokat a képeket amikor Ryannel találkoztam tegnap délután, meg az is zavarta, hogy Ryan társaságában voltunk a koncerten. Lényegében ez hozta ki belőle az „állatot”. De nem akart megbántani ennyire.
- Ühüm. Értem.
- Meg, hogy megbocsájt nekem. Így én is megbocsájtottam – mosolyodtam el.
- Akkor most minden oké?
- Minden.
- Nah, helyes.
- Most megyek, lassan kezdek készülődni.
- Rendben, de majd mesélj el mindent.
- Oké, felhívlak, hogy mi volt.
- Csak ügyesen. Szia – mosolygott
- Szia –nyomtam ki a telefont.


Ahogy mondtam Laurennek, elkezdtem készülődni. Először is a fürdőt vettem elsőnek célpontul. Gyorsan levettem magamról mindent majd a tus alá állva, kezdtem magamra veretni a finom, meleg vizet. Kábé 1 óráig tusolhattam, s közben a hajamat is megmostam. Amikor végeztem, a hajamat belecsavartam egy kendőbe, a testemmel együtt és a gardrób felé ívelve kezdtem el keresgélni a ruhák között. Lauren tanácsát betartva, végül egy farmer nadrágnál és egy rózsaszín, mintás felsőnél maradtam. Leraktam az ágyra, majd gyorsan magamra húzva a fehérneműt, elkezdtem a hajamat szárítani. Mikor már száraz volt a hajam, felvettem a kikészített ruhát, majd ismét a fürdőbe lépve, megigazítottam a hajamat, hogy azért mégse álljon össze-vissza és még kentem magamra minimálisan egy kis sminket. Volt egy olyan megérzésem, hogy most nem kell kis táska, így csak a telefonomat a zsebembe mélyeztettem, felhúztam egy csizmát még gyorsan, majd a tükörben elégedetten mértem magamat végig. Az órára pillantottam, amin épp 7 óra múlt néhány perccel, így úgy gondoltam, hogy lemegyek a földszintre és majd ott várakozok.

- Mikor jön érted? – kérdezte anyukám, ahogy leültem mellé a nappaliba.
- Szerintem már nem sokára.
- Na, és merre mentek?
- Nem tudom – ingattam a fejem – azt mondta meglepetés.
- Oh. – mosolyodott el – azt hittem, hogy enni mentek valahová.
- Nem – ingattam a fejem – akkor valószínűleg nem így öltözök fel – kuncogtam el magam.
- Ne légy sokáig – nézett rám
- Oké.


Már nagyon izgatott voltam. Alig vártam már, hogy ide érjen és induljunk. Néhány perc múlva végre csöngettek az ajtón én, pedig mint egy izgatott kis mókus, felugrottam a kanapéról és egyenesen az ajtóhoz mentem kinyitni. Reméltem, hogy Taylor volt az, és amikor kinyitottam az ajtót, reményeim beváltak.

- Szia – köszöntem neki mosolyogva
- Szia – nézett rám azzal a tipikus huncut tekintetével.
- Szia, Taylor! – jött oda anyukám, komor arccal.
- Jó estét – mosolygott anyukámra
- Remélem, nem hajnalok hajnalán fogod hazahozni Szandrát! – húzta fel a szemöldökét.
- Anya! – pirítottam rá mérgesen
- Semmi gond – mosolygott rám Taylor – és megnyugodhat. Időben itthon lesz Szandra – magyarázta.
- Nagyon helyes – bólogatott anyu.
- Na, jó. Menjünk – hadartam el.
- Oké. Viszlát – intett Tay, anyukámnak
- Szia, anyu – öleltem meg gyorsan.
- Vigyázz magadra és ne csináljatok badarságot – suttogta a fülembe.
- Jaj, anya – forgattam a szemem – szia – intettem neki még és csuktam be magam mögött az ajtót.


Taylor már előttem járva, az BMW-jénél állt, készen állva arra, hogy úriember módján kinyissa az ajtót. Majd ahogy oda értem, mosolyogva nyitotta ki nekem, behuppantam és néhány másodperc múlva már magam mellett érezhettem a jelenlétét és már indultunk is.

- Bocsi, anyu miatt – néztem rá bocsánatkérően.
- Miért? – kérdezte jó kedvűen.
- Mert goromba volt veled – húztam el a szám.
- Gondolom, tud mindenről, így megértem – mosolygott
- Hát… nem tudja az egész sztorit, meg mondtam is neki, hogy ez nem az ő dolga, de még is belekotnyeleskedik, ahogy látod.
- Ő még is az anyukád. Természetes, hogy aggódik érted.
- Igaz. Na, de beszéljünk másról – néztem rá immár kacér és kíváncsi pillantással – hová is megyünk?
- Nem mondom el – nézett rám huncutul – akkor már nem lenne meglepetés.
- Lécci – próbáltam bevetni nála a kiskutyanézésemet.
- A-a – ingatta a fejét mosolyogva.
- És találgatni lehet? Mr. TDL – néztem rá komolyan egy mosolyt rejtegetve az ajkam sarkában. A TDL becenevet még anno találtam ki neki, azért mert túl hosszú a teljes neve és most valahogy eszembe jutott megint.
- Lehet – nevetett fel.
- Rendben, akkor… talán valami eldugott autós mozi?! – húzogattam a szemöldököm kacéran.
- Nem – ingatta a fejét nevetve.
- Úristen… egy Lady Gaga koncertre megyünk?! – ugrottam fel, komolyan gondolva.
- Nem – ingatta ismét a fejét – szereted Lady Gagát?! – nézett rám kérdőn.
- Mi az, hogy! Itt az a kérdés, hogy ki nem szereti Lady Gagát?! – kuncogtam el magam – oh, tudom. Éjszakai foci meccs?
- Van olyan? – kérdezte komolyan.
- Nem tudom – nevettem.
- Amúgy, nem – mosolyodott el.
- Hát… akkor nem tudom.
- Majd meglátod.
- Hm… oké. Na, és tudod már hol töltöd a szilvesztert?
- Nem – ingatta a fejét – valószínűleg otthon lesz egy kis házi buli féle. Gyere te is – mosolygott.
- Mennék, de emlékszel? New Yorkban leszek a családdal meg Laurennel.
- Oh, tényleg. Ki is ment a fejemből – húzta el a száját.
- Nem baj. Majd másnap úgyis jövök haza és akkor találkozhatunk.
- Oké – mosolygott – amúgy ez az autós mozi nem is rossz ötlet. Ha egyáltalán van még ilyen.
- Látod! – néztem rá – csak van néhány jó ötletem – vontam meg a vállam.


Erre csak lágyan elnevette magát. Az út többi részében, nem igazán beszéltünk. Inkább csak csöndben élveztük egymás társaságát, de persze közben sokszor találkozott tekintetünk, amitől – bár nem mutattam ki – mindig majd elolvadtam. Az izgatottság majd meg evett. Fogalmam sem volt róla, hogy merre járunk már. Kábé az út közepén elvesztettem a fonalat, plusz korom sötét volt.

- Oké, akkor most csukd be a szemed! – szólalt meg hírtelen Taylor kaján mosollyal az arcán.
- Rendben – csuktam be a szemem kérését kielégítve.
- És ne less! – jegyezte még gyorsan.


Erre csak izgatottan kuncogtam egyet. Bár furcsálltam, hogy már is becsukatja a szemem, mert még az autóval mindig mentünk. Aztán néhány perc múlva éreztem, hogy leáll alattunk az autó és ebből rájöttem, hogy valószínűleg megérkeztünk. Nem akartam lelőni a meglepetést, így én még mindig nem nyitottam ki a szemem, majd hallottam, hogy mellőlem kiszáll Taylor szótlanul, mire bevallom kicsit bepánikoltam.

- Taylor? Hova mész? Ne hagyj itt! – makogtam gyorsan az orrom alatt még mindig csukott szemmel.


Néhány másodperc múlva már az én oldalamnál lévő ajtó nyílását hallottam meg, mire megkönnyebbülve felsóhajtottam.

- Itt vagyok! – mondta lágyan – csak ne nyisd ki a szemed, míg azt nem mondom – fogta meg a kezem és szállított ki az autóból, persze ezt is elbénáztam néhányszor.
- Oké, de ha a bénaságom miatt a ma estét a kórházban fogjuk tölteni, az a te hibád lesz – nevettem el a végét, ahogy nehezen kikecmeregtem az autóból.
- Én vigyázok rád – fogta meg a kezem és kezdett irányítani.
- Jó tudni – mosolyodtam el.


A hátamhoz furakodta magát, és még mindig a kezemet fogva, tolt maga előtt előre fele. Ahogy elképzeltem magamban, elég bénán nézhettem ki, de most nem igazán érdekelt. Néhány lépést téve, végre megállított.

- Nyithatod – mondta mosolygósan.


Várakozást nem tűrve, már nyitottam is a szememet, s a látványtól hírtelen levegőt venni is elfelejtettem, annyira csodálatosság tárult fel elém, amit eddig még csak a filmekben láttam…