Szandra Burke's life 52 rész

Bár ezeket a részeket karácsonyra terveztem de sajnos nem jött össze, ezért bocsánat:( De remélem tetszeni fog és majd mondtok véleményt:D:D

A következő két nap elég gyorsan eltelt. A bandával próbáltunk a szombati fellépésre és Michael elhozta a Lakers bérletet is, aztán otthon segítettem anyukámnak sütni-főzni, mivel pénteken már karácsony és jönnek a rokonok. Pénteken ugye már délelőtt itt voltak a rokonok, és elég nagy „zsivaj” volt nálunk. De rettenetesen jó volt őket látni, mert már az idejét sem tudom, mikor találkoztam velük utoljára. Egész nap a kisebb unokatesóimmal voltam, akik nagyon édesek és imádom őket. Jól elszórakoztattuk egymást. Taylorra térve, még mindig nem sikerült beszélnem vele, pedig hívogatott néhányszor. Nagyon szégyelltem magam már ezért is. Fogalma sem volt, hogy hol vagyok. Egyszer átjött, de akkor épp a próbán voltam. Épp Disney Land felé megyek a csapatommal, az autó mögött utánunk jövő autóval pedig a család jön, ahogy megígérték. De az a helyzet, hogy nem a fellépés miatt izgulok, hanem az esti találkozás miatt. Mert ugye este vendégségbe megyünk Taylorékhoz. Annyiba nyugtat meg, hogy nem csak mi leszünk, hanem még jó páran, így tudom egy ideig majd kerülgetni, de biztos nem fogom megúszni a beszélgetést vele. Nagyon félek, tényleg. Mióta felkeltem folyamatosan a hasamban van egy idegességi görcs, ami egyáltalán nem múlik.

Amikor odaértünk, egyenesen az öltözőbe mentem, ahol már a szokásos „hadseregem” várt. Egyből beültem Poby székébe, aki megigazította a hajamat, majd Lori vette át a helyét. Miután kész lettem, Lauren behozta a kiválasztott ruhát, amiben fellépek-, ami egy lenge, kényelmes felső volt, egy fehér csinos nadrág, egy fekete sapka, és a csizma- majd gyorsan felvettem, igazítottak még rajtam néhány dolgot és a színpad felé indultam. Amikor a színfalak mögé érkeztem, már ott várt rám a banda többi tagja, és rám rakták még a szokásos dolgokat, majd ahogy felkonferáltak minket, már indultam is a színpadra.

A fellépés jól sikerült. Hála istennek semmit sem rontottam el és a szöveget sem felejtettem el. A drága rajongók megint adták felém az energiát, ami kicsit elfeledtette velem az estét. Taylor tényleg nem jött el, sem a családja, amit jelenleg nem bántam. Nem akartam itt feszültségeket. Miután elköszöntem a rajongóktól a színpadon, lejöttem és az ottaniaknak is megköszöntem a munkájukat. Majd visszasiettem az öltözőbe, hogy átöltözhessek az interjúkra és a fotózásra, amikor végiglejtek a „vörös” Disney szőnyegén. Lauren már segítőkészen kikészítette a megbeszélt ruhát, ami egy elegáns piros blúz volt, szürkés selyemnadrággal és egy aranyos és kényelmes picit magas sarkú cipő. Átvettem, Lori és Poby még rásegítettek az arcomra és a hajamra, majd Michael, Tom és a családom társaságában elindultam a szőnyeg felé. A fotósoknak pózolgattam és puszit dobtam, mint ahogy mások is teszik mindig, és próbáltam szép mosolyokat erőltetni magamra, idegességem ellenére. Majd a családdal is lefotóztak, s közben az ott álldogáló újságírókhoz is oda mentem, akik a hamarosan megjelenő albumról és a turnéról kezdtek el faggatni. Persze nagyon szívesen beszélek nekik erről, hogy őszinte legyek büszke vagyok az albumra, de legfőképp a turnéra, mert most minden tervezésbe benne voltam és tényleg úgy éreztem, hogy végre én vagyok a „főnök”. De persze nagyon hálás vagyok azoknak, akik lehetővé tették mindezt. A szőnyegen még sikerült fotózkodnom néhány gyerekkori Disney figurás kedvencemmel, akik nagyon feldobták a kedvemet, és immár őszintébb mosollyal vonultunk tovább. Majd ahogy végigmentünk, a család elment Stella kedvéért szórakozni, különböző játékokra felülni, meg ilyenek. Viszont amíg ők szórakoztak, addig én a sajtósommal, Tommal és Michael-el, egy interjú szobába igyekeztünk, ahol több újságírónak lehetősége volt meginterjúvolni. Leginkább a szokásos kérdéseket tettél fel, amikre már a vége felé picit unottabban válaszoltam. Nem olyan jó dolog ugyanazokra a kérdésekre válaszolni órákon át. Persze, volt néhány újabb és frappánsabb kérdés is, amikre felcsillant szemekkel válaszoltam arra gondolva, hogy „végre mást kérdez”. De nincs bajom ezzel egyébként. Amikor úgymond „kivégeztem” minden újságírót, a családhoz kapcsolódtam és próbáltam jól érezni magam velük. Elég sok időt töltöttünk el ott, sok nevetéssel és hülyéskedéssel. Jó volt, hogy így együtt volt a család ma is. Elvégre karácsony van nem de?

Csak késő délután immár a családdal indultunk hazafelé. Az úton eszembe jutott, hogy alig 2 óra múlva már Taylorék-nál leszünk, amitől megint előtört az a rossz gyomorgörcs és félelemérzés. A jókedvem persze egyből elment. De igazából, ha pozitívan fogom fel, akkor jó végre Alysonékkal találkozni, mert őt is már talán 1 éve láttam utoljára. Victoriáról meg ne is beszéljünk. Vele tavaly nyáron találkoztam utoljára, úgy hogy elég fura, de egyszerre jó is lesz őket látni. Bízom abban, hogy majd anyukám nem kezd el noszogatni azzal, hogy „beszélj vele, beszélj vele”. Mert kábé minden nap megkérdezi, hogy mikor akarok Taylorral beszélni végre. Viszont elég kínos lesz, ha Taylor orra előtt adom oda Debiéknek az ajándékaikat, közben pedig vele nem is beszélek. Bár szerintem most az ajándék érdekli a legkevésbé. Az is lehet, hogy nem akar velem beszélni és oda se tudom adni neki azt a naplót akkor. Vagy valahogy csempésszem be a szobájába? Nem tudom… majd meglátom, hogy mi lesz. Először még oda is kell érni.

Mire hazaértünk, már kész idegállapotban voltam. Egyre jobban idegeskedtem, ami miatt nem nagyon szólaltam meg a haza úton. Azt sem tudom, hogy hogy magyarázzam ki magam, vagy, hogy mit mondjak neki és, hogy kezdjek bele. Azt megígérem magamnak, hogy most már egy idegentől se fogok elfogadni italt vagy bármi mást buliban. De hát azt mondta Lauren, hogy jó fejek. Vagy az is lehet, hogy Chase azt hitte, hogy ha neki gyenge az a lötty, akkor nekem is. Nem tudom. De Lauren-t is szépen kiütötte. Biztos, hogy ma este cirkusz lesz. Lehet, el se kellene mennem. Nem akarom tönkretenni senkinek a karácsonyát. De ha nem megyek el, akkor meg Debiék sértődnek meg rám. Mondjuk, biztosan tudják, hogy most mi a helyzet közöttünk, vagy az is lehet, hogy nem mondta el nekik. Én se kötöttem anyuék orrára, hogy mit tettem, csak annyit tudnak, hogy most nem beszélünk. És erre mit mondtak? „Úgy is kibékültök majd. Mindig ez megy” Hát most kétlem, hogy ki fogunk. Vagy nem tudom. Mondjuk, ha Taylor tenné ezt, akkor tuti, hogy nagyon mérges lennék rá, de ha kimagyarázná magát, akkor megbocsájtanám. Az is lehet, hogy Taylor nem azt érzi, amit én iránta. Aj, beleőrülök ebbe. Közben, ahogy ezen elgondolkodtam, felmentem a szobámba és elkezdtem készülődni, ugyanis már késésben voltunk egy kicsit. Nem sokat vacilláltam azon, hogy mit vegyek fel, mert ez csak egy családias, baráti „összejövetel” lesz, de persze nem akartam alul öltözni sem. Így egy kellemes kék-fekete blúzt vettem elő, és egy fekete csőnadrágot, letettem az ágyamra, aztán a fürdőben meg igazítottam a hajam és a sminkemet is, majd gyorsan felöltöztem, felhúztam egy fekete elegáns csizmát, a táskámba elrejtettem az ajándékokat, felvettem a bőrkabátom, a vállamra helyeztem a táskám és indulásra kész, idegesen lebaktattam a földszintre. Amikor leértem, már mindenki toporzékolva engem várt.

- Mehetünk már? – kérdezte anyu.
- Igen, mehetünk – válaszoltam egy sóhajjal.

Mindenki összeszedte magát, majd az autóba beülve már indultunk is. Rajtam még jobban eluralkodott a félelem és az idegesség, amit a lábrángásom tisztán mutatott. Azt hiszem még sosem féltem ennyire a Taylorral való találkozásnál. Végig azon járt az eszem, hogy hogyan tudnám úgy kimagyarázni magam, hogy ne legyen rám olyan mérges, de úgy sem kerülhetem el. A legjobban attól félek, hogy szakít velem e-miatt. Nem tudom, tényleg nem tudom.

Amikor odaértünk már szó szerint azt hittem, hogy elájulok vagy valami. Most már alig vártam, hogy túl legyek rajta, lesz, ami lesz. Kiszálltam az autóból és nagy levegőket véve, sétáltam az ajtó elé a családdal. Anyukám csengetett. A fejemben pedig az a mondat hangzott, hogy „Csak ne Taylor nyissa ki. Kérlek” De néhány másodpercnyi várakozás után, egy kicsit megkönnyebbülten néztem a mindig mosolygó Debire, ahogy nyitotta az ajtót.

- Sziasztok. Hát, megjöttetek – invitált be közbe minket.
- Igen. Ne haragudj, hogy késtünk csak későn értünk haza – magyarázkodott anyu.
- Oh, semmi gond. Még úgy sem jött meg mindenki – legyintett.

Mielőtt beléptem volna, egy öleléssel üdvözöltem Debit, majd ahogy bentebb mentem, a szememmel egyből Taylor alakját kerestem, de sehol sem láttam. Már Alysonék és Victoriáék ott voltak, de egyelőre még háttal álltak, így nem vettek észre és néhány idegent is észleltem, akik bizonyára rokonok vagy barátok. Hírtelen egy Deja vu érzésem lett. Rám tört az az emlék, amikor szeptember végén jöttünk ide és Taylor nem volt itt, majd megjelent Swifttel. Na, hát remélem, nem ugyanazt fogja eljátszani, mert akkor se szó se beszéd és én már le is léptem innen. Viszont kihasználva az alkalmat, hogy még nincs itt Taylor, kikaptam a táskámból Debiék ajándékait és oda adtam őket. Mosolyogva és meglepődve vették át tőlem azzal, hogy „oh, nem kellett volna”. Dehogynem kellett. Persze Make ugrándozva örült, amikor meglátta a kis dobozkában az ékszert és a medálokat, majd szinte a nyakamba ugorva köszöngette meg. Majd ahogy kibújtam Make öleléséből, Alyson hangjára fordultam meg.

- Hát… már nem is köszönsz nekünk – jött oda nevetve Victoriával.
- Dehogynem – mosolyodtam én is el és öleltem meg őket.
- Mi a helyzet veled? Azt sem tudom mikor beszéltünk utoljára – néztek rám.
- Hát az már rég volt – kuncogtam el magam – de egyébként nincs semmi – vontam meg a vállam – megvagyok – mosolyogtam – és ti?
- Mi is – bólogattak – zajlik az élet – mosolygott Alyson.
- Zajlik bizony - értettem egyet – öh… nem láttátok… Taylort? – kérdeztem félénken.
- Az előbb ment fel az emeletre. Szerintem mindjárt jön – válaszolt Alyson.
- Oh, oké – sóhajtottam nagyot ezzel picit megnyugodva, de egyben még idegesebben.
- Szandra, drágám kérsz valamit inni? – került mellém hírtelen Debi.
- Öhm… igen, köszönöm – mosolyogtam rá és mentem a konyhába vele.

Kitöltötte a gyümölcslevet, majd miközben leültem a nappaliba Alysonékhoz, elkezdtem iszogatni. Hárman elkezdtünk mindenféléről beszélgetni, de igazából Taylorról meg rólam faggattak, amire persze válaszoltam és nagyjából mindent elmondtam nekik. Még a mostani helyzetet is, de úgy, ahogy a szüleimnek se, nekik se mondtam el a teljes Miami-s sztorit. Úgy érzem, hogy ez egyáltalán nem rájuk tartozik. Amíg beszélgettünk és hallgattam Alyson sztorijait, közben mindig a szemem az emelet felé nézett, hogy mikor jön már le Taylor. Bevallom most már alig vártam, hogy meglássam. De biztos voltam benne, hogy már haragszik rám és nem úgy fog viszonyulni hozzám, mintha minden rendben lenne. Aztán végre először a fülem ismerte fel az ismerős hangot majd, ahogy lesétált mosolyogva a lépcsőn elkerekedett szemekkel néztem rá és a mellette lévő személyre, akivel látszólag elég jóban van, és akire abszolút nem számítottam. Megfagyva, döbbenten ültem ott. A látványtól köpni, nyelni nem tudtam….