Szandra Burke's life 116 rész

"Ha két ember összevesz, mindig mind a kettő a hibás."

Másnap, már szinte a szokásossá vált rosszul lét ismét jelentkezett. Így abban az egy órában már ki sem mozdultam a fürdőből. Majd ugyanúgy, ahogy az előző napokat követve, miután kiadtam magamból mindent, visszafeküdtem és újra elaludtam. Előtte persze most beállítottam az órám, hogy egy percet se késsek a dokinál. Így az ébresztőm hangjára keltem fel, immár sokkal jobban érezve magam. Majd újra lefürödtem, hogy frissen és jó illattal induljak el. Ahogy ott végeztem, a gardróbomba indultam, ahol kis nézelődés után, egy világos kényelmes, hosszított ingnél és egy farmernál maradtam. A fürdőben igazítottam a hajamon és egy kis natúr sminket felkentem magamra. A szobámban felhúztam egy papucsot, felkaptam még a táskám és leindultam a földszintre. Már messziről éreztem, hogy anyukám valami finom reggelit csinál, és egyből farkas éhes lettem, de mivel nem tudtam, hogy szabad-e ennem a vizsgálat előtt, így kontroláltam az éhségem és próbáltam minél hamarabb eliramodni a finom illat elől.

- Mész valahová? – hallottam meg anyukám hangját, ahogy a kocsi kulcsot levettem a helyéről. Ugyanakkor kérdésére megijedtem, hiszen megint füllentenem kell neki.
- Hát csak… Laurennel megnézünk néhány új ruhát a mai trendből – találtam ki gyorsan, ami ezúttal szerintem elég hihető volt.
- Ja, rendben – mosolyodott el – nem eszel?
- Nem, köszi! – vágtam rá – szia – iramodtam gyorsan a garázsba nehogy legyőzzön a kísértés és még a végén jól belakok.


Az autóba ugorva, kigurultam és már indultam is Laurenért. Azon a rövid kis útszakaszon ismét rám tört a félelem, a vizsgálat miatt, de próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy minden rendben lesz. Ahogy megérkeztem dudáltam neki kettőt, majd hamar ki is jött és mellém huppanva, elindultunk a kórházba.

- Na, mesélj csak! – mondta, ahogy elindultunk.
- Mit?
- A tegnapi napot! Csak úgy elhadartad, hogy menjek veled a dokihoz és ennyi volt.
- Ja – eszméltem fel – hát… elmondtam Taylornak, hogy lehet, terhes vagyok.
- És? – dülledtek ki a szemei erre.
- Meglepően jól fogadta – néztem rá elmosolyodva – tök nyugodt volt és elmondta az összes pozitívumot, ami nekem nem jutott eszembe. Mert eléggé ki voltam akadva, meg nagyon féltem miután mondtad a csajos napon. Aztán mondta, hogy menjek el a dokihoz, az a biztos. De mivel nem akartam egyedül menni, Taylorral meg kicsit kínos lenne először, így rád gondoltam – mosolyogtam rá.
- Wáow. Akkor ez tényleg komoly? Lehet terhes vagy?
- Van egy olyan megérzésem – bólogattam.
- És akkor mi lesz utána? Mármint wáowh – hüledezett – örülök neki – mosolyodott el – de ez olyan hihetetlen – kuncogta el magát.
- Hát… Taylorral beszélgettünk erről miután elmondtam neki és azt mondta, hogy akkor összeköltözünk, és majd meglátjuk mi lesz.
- És a szülők?
- Arra még nincs tervünk – húztam el a szám – de előbb legyünk biztos a bizonytalanban – zártam le gyorsan ezt a témát.
- Igaz is. Utána pedig majd vásárolgathatjuk a kis édes baba cuccokat – kezdett álmodozásba, s erre muszáj voltam elkuncogni magam – főleg ha lány lesz – vigyorodott el –mondjuk a fiúkat is jól fel lehet öltöztetni, de ááh… - pörgött fel.
- Lauren! – szóltam rá kuncogva.
- Bocsi – kuncogott.


Bevallom nagyon felvidított az izgatottságával és a jó kedvével. És rájöttem, hogy ez szintén egy másik jó dolog. Vásárolhatunk édes babaruhákat, meg minden féle cuccokat neki, persze csak mielőtt megszületik, de mielőtt túlságosan elkavarodtak volna erre a gondolataim, észhez térítettem magam, és elhessegettem ezeket.

A jókedv mellett, még mindig féltem a vizsgálattól, így mikor odaértünk kissé remegő gyomorral léptem be a kórházba. Majd a rendelőhöz érve, leültünk és néhány perc múlva már mehettünk is befelé.

- Sziasztok – mosolygott ránk Dr. Menedis – na, hallgatom a gondotokat – mondta kedvesen.
- Hát… - szólaltam meg remegve – mostanában minden nap rosszul vagyok, szagokat érzek, és állandóan éhes vagyok. Félek, hogy talán terhes lehetek – néztem rá elhúzott szájjal.
- Értem – bólogatott – és ezek mióta jelentek meg?
- Hát… jó pár napja.
- Rendben. Ezt könnyen kideríthetjük – mosolygott – csak egy kis vizeletmintát kérek.
- Oké – vágtam rá.


Jobb, mintha ott kaparászna bennem – tettem hozzá magamban. Így elvettem a kis műanyag bögrécskét és elvonultam a kijelölt helyre, majd miután végeztem visszamentem, s még mindig félve ültem vissza a vizsgáló székbe.

- Elmegyek, megnézem. És pár percen belül, már hozom is az eredményt. Addig maradjatok itt – mondta, s ment is ki a rendelőből.


A gyomrom fel-alá járkált, és muszáj voltam mély levegőket venni, mert a szívem is annyira gyorsan vert, hogy azt hittem a percen szív infarktust kapok.

- Félsz? – suttogta Lauren a szemben lévő széken ülve.
- Nagyon – vágtam rá, nem múló remegésemmel.
- Minden oké lesz – mosolyodott el.
- Remélem – sóhajtottam nagyot.


Komolyan remegett kezem-lábam annyira izgultam. Szerintem most az adrenalin szintem simán verte a háromszázat. Majd, ahogy a doktornő ígérte, pár percet vártunk és már jött is, feltűnő mosollyal az arcán és egy papírral a kezében. Leült a rendelőszék melletti kisebb székre, majd végre szóra nyitotta a száját.

- Szóval… nem tudom, hogy ez öröm-e vagy inkább bosszúság egy ilyen fiatal lánynak, de mivel ez egy áldás, így azt mondom, hogy örömmel mondhatom, hogy igen, terhes vagy – döbbentem le erre. Igazából már éreztem, hogy terhes vagyok, de csak most derült ki és csak most hittem el igazán.
- Tényleg? – kérdeztem rekedtes hangon.
- Igen – bólogatott mosolyodva.
- De nem értem, hiszen gyógyszert szedek.
- Valóban? – ráncolta a homlokát.
- Igen – vágtam rá.
- Esetleg voltál mostanában beteg?
- Öhm… igen, jó néhány héttel ezelőtt.
- És esetleg szedtél antibiotikumot?
- Igen. Csak azt szedtem.
- Akkor itt a megoldás. Ugyanis az antibiotikum az kiüti a fogamzásgátló hatását.
- De jó, hogy én erről nem tudtam – morogtam halkan magamnak – szóval még is terhes vagyok.
- Bizony – mosolygott.
- Igazából sok kérdésem lenne, de nem tudom, melyikkel kezdjem – vallottam be összezavarodva.
- Akkor majd én kérdezek. Tudni szeretném, hogy mi a helyzet az apával? Együtt vagytok vagy…? – nézett rám kérdőn.
- Együtt vagyunk – vágtam rá.
- Rendben, ennek örülök. És megkérdezhetem, hogy hány évesek vagytok?
- Én 18, Taylor pedig 19.
- Hm… akkor ahhoz képest, amilyen fiatal lányok járnak hozzám, te nagyon is jó helyzetben vagy.
- Úgy gondolja?
- Igen – bólogatott.
- Azt szeretném kérdezni, hogy ezek a reggeli rosszullétek az egész 9 hónapban fog tartani, vagy el fog múlni?
- Természetesen pár héten belül el fog múlni. De már volt olyan, hogy valakinek csak néhány napig volt ez.
- Ühüm, értem – bólogattam ezzel megkönnyebbülve egy kicsit – és esetleg tud valamit ajánlani az ellen, hogy ne egyek annyit? Nem akarok 30 kilót felszedni.
- Persze – mosolygott – a legjobb erre, hogy zöldségeket és gyümölcsöt egyél, illetve ilyen bio ennivalókat, amik teljesen egészségesek és egyáltalán nem hizlalnak. Persze ne fogd vissza magad, ha megkívánsz egy-egy ételt, viszont azzal is mértékkel egyél és mindenből piciket.
- Rendben, értem.
- És van valami tervetek a babával? Vagy tud róla egyáltalán a barátod?
- Igen, mondtam neki, hogy lehetséges, de mivel semmiképpen nem akarom elvetetni, és örökbe adni sem, így megtartjuk.
- Ez a leghelyesebb – mosolyodott el – ha nem bánod, írnék fel neked néhány vitamint, ami gátol téged minden fertőzéstől, és a magzatot is védi.
- Persze – mentem bele.


Lauren-re néztem, aki vigyorgott rám és csillogó szemekkel nézett vissza. Nagyon furcsa volt, hogy tényleg terhes vagyok, és van bennem valaki, akire ezen túl vigyáznom kell. Eddig féltem ettől az egésztől, és persze még mindig félek, de valahol boldog is voltam. Hiszen a doktornőnek igaza van. Ez egy áldás. Nem mindenkinek lehet gyereke. És talán nem is véletlen, hogy pont Hawaii-on fogant úgymond, az első közös nyaralásunkon. Mindenestre egyszerre furán és boldognak éreztem magam. Főleg, hogy láttam Lauren jó kedvét és, hogy mennyire örül, ez rám is rám ragadt. Mindig is imádtam a gyerekeket, és most belegondolni, hogy nekem is lesz egy pici babám… örömmel töltött el. Ezen gondolkodásomból kiesve, a doktornő ide adta az írt receptet majd újra a székébe ült.

- Van még esetleg kérdésed? – mosolygott rám.
- Most semmi nem jut eszembe – ingattam a fejem.
- Hát… egyébként, ha szeretnéd, már is kiszámolhatom, hogy mikorra várható a kicsi.
- Igen, szeretném – bólogattam.
- Rendben, akkor csak pár percet adjatok – fordult az asztalához és nagy számolásba kezdett.


Igazából szerintem nem nehéz kiszámolni. Csak hozzá kell adni kilenc hónapot és meg is van.

- Nem tudod megmondani, hogy pontosan mikor szedtet az antibiotikumot? – fordult felém.
- Hát… - néztem Laurenre, hogy segítsen.
- Talán 4-5 hete? – nézett vissza rám majd a doktornőre Lauren.
- Igen, úgy emlékszek én is –értettem Laurennel egyet.
- Rendben – fordult vissza az asztalához.


Ezután elmosolyodtam Laurenre, aki boldogan mosolygott vissza, és amolyan „juhéé de jó” fejet vágott, amin halkan el is kuncogtam magam. Majd pár percet követve visszafordult hozzánk a doktornő.

- Nos, hát számításaim szerint március 17-re várható a kicsike, ami azt jelenti, hogy körülbelül most vagy 4 hetes terhes – dülledtek ki a szemeim erre.
- Már 4 hetes? – kérdeztem vissza – és hogy-hogy csak most jöttek a jelek?
- Nem azonnal lehet észlelni a jeleket, ezért érthető, hogy nem is vetted észre – magyarázta kedvesen – és úgy, ahogy nálad is, a rosszul létek és azok, amiket felsoroltál, csak néhány hét múlva jelennek meg.
- Áh, értem – bólintottam.
- Tudok neked ajánlani egy tanácsadót, hogyha esetleg nincs kivel megbeszélned ezeket a dolgokat, vagy bármiről szeretnél beszélgetni, ő ott van, és szívesen meghallgat.
- Hát… - néztem Laurenre – hál’ van kivel megbeszélnem, de azért szívesen elmegyek majd hozzá.
- Rendben – fogott egy névjegy kártyát majd nyomta a kezembe – nagyon aranyos és kis fiatalos hölgy. Pont ilyen fiataloknak – mosolygott – úgy, hogy tényleg ha beszélgetni szeretnél egy jót, akkor hívd csak őt, és ha bármi gondod lenne, akkor pedig engem.
- Rendben – bólogattam.
- Hónaponként kell majd visszajárnod, és lehet, még a következő vizsgálatnál nem láthatod a picit, mert az ultrahangos vizsgálathoz még túl kicsi, de a 12-dik hétben már biztosan láthatod ultrahangon keresztül – magyarázta – felírtam neked, hogy pontosan mikor gyere vissza – nyomott a kezembe még egy kis cetlit.
- Rendben.
- Esetleg van kérdésed?
- Nem, nincs – ingattam a fejem – illetve van! – jutott eszembe egy újabb kérdés hírtelen – mikor kezd nőni a hasam?
- 12 hetesen általában már kivehető – magyarázta mosolyogva.
- Értem – bólogattam – és egyébként, lesz valami hatása az énekhangomra? Változni fog? Vagy hány hetesig ajánlja, hogy gondtalanul énekeljek, illetve táncoljak?
- Oh, igen, mivel tudom, hogy énekes vagy így jó, hogy meg kérdezted. A színpadi pörgést, csak addig ajánlom, míg nem kezd nőni a hasad. Persze továbbra is énekelhetsz és folytathatod a fellépéseidet, de nem szabad terhelned magad. Nem tudom, hogy mondta-e neked valaki, de sokkal fáradtabb leszel, és nem igazán fogod bírni a hajtást sem, ezért én azt ajánlom neked, hogy ezt is 12 hetesig folytasd. A hangod nem fog változni, semmi képpen sem. De erre is van egy ajánlatom, ugyanis a szülés után 3-4 hónapig nem fogsz tudni énekelni a saját hangodon, mert meg lesz erőltetve és idő kell neki, míg helyre jön. Így szerintem az lenne neked a legjobb, ha legfeljebb fél évig nem is próbálkoznál az énekléssel, úgy munka szinten.
- Ühüm, értem – szomorkodtam el erre egy kicsit.
- Esetleg van még kérdésed? – kérdezte kedvesen.
- Nem, nincs – ingattam a fejem elmosolyodva
- Rendben, hát… akkor majd találkozunk a következő vizsgálaton – mosolygott.
- Köszönöm, szépen – álltam fel a székből.
- Igazán nincs mit.
- Viszlát – intettem neki.
- Sziasztok – köszönt kedvesen, ahogy kimentünk.



Az autóhoz igyekeztünk, s közben rengeteg féle érzés keringett bennem. Egyrészről nem igazán tudtam elhinni, hogy ez velem történik és tényleg kisbabám lesz, ugyanakkor féltem, boldog voltam és ijedt is. Illetve kíváncsi voltam, hogy Taylor, hogy fog reagálni. A szülőkről pedig ne is beszéljünk. Kezdhetek agyalni azon, hogy, hogy adjam elő ezt nekik. Ugyanakkor annak ellenére, hogy lesz egy babám, nem tudtam magam elképzelni vele. Rendben, fogok a karomban egy pici babát, de hogy néz az már ki, hogy egy gyerek fog egy gyereket?! Furcsa. Sőt, még aggódtam is a külső szemlélők miatt. Mert, ha ez kitudódik a médiának, akkor nem is akárhogy le fognak engem hordani. Biztos vagyok benne, hogy minden féle lotyónak el fognak mondani, aki mindenféle férfival lefeküdt, holott az igazság csak az, hogy véletlen sikerült így. Bár Taylor mindig elmondja nekem, hogy mit számít a média véleménye? Amiben igaza is van, mert nem sok közük van az életünkhöz, de engem nagyon tud zavarni, ha hazugságokat hordanak össze. Aztán azon is elkezdtem gondolkodni, hogy mikor lenne jó kis időre „visszavonulni” a munkám miatt. Az orvos szerint 3 hónapos korig ajánlott a pörgés a színpadon, de utána már csak egyre fáradékonyabb leszek. Egy hírtelen ötlet ugrott be. Az, hogy mi lenne, ha tartanék a rajongóimnak egy Los angelesi „búcsú” koncertet? Szerintem mindenki örülne, és így hivatalosan is elbúcsúzhatok a zenétől egy kis időre. Ezekre gondolva, elég fájdalmas érzés, az, hogy szüneteltetnem kell legnagyobb szenvedélyemet, de azt hiszem nincs sok választásom. Meglepetésemre, ezek után, most, hogy erre gondoltam már nem kellett sírnom, és csak pici negatív érzés került belém. Talán azért, mert kezdek beletörődni. Vagy azért, mert egy kis részem örül neki. Hiszen, ha jól belegondolok, tényleg akartam egy kis szünetet, de nem ilyen formában.

Az autóhoz érve, beültünk, s Laurenen látva a nagy vigyort, nekem is el kellett mosolyodnom.

- Mondd már! – szóltam rá, látva, hogy valamit nagyon ki akar mondani.
- Úristen!!! – tört ki belőle nevetés formájában – Terhes vagy! Te vagy az első barátnőm, aki terhes. És… nem hiszem el, úr isten! – áradozott vigyorogva.
- Jól van, jól van – kuncogtam rajta, próbálva nyugtatgatni.
- Ha lány lesz, azonnal tele vásároljuk a szobáját csupa rózsaszín holmikkal. Rózsaszín ágy, fal, játékok, ruhák, babakocsi és…
- Lauren! – szóltam rá kuncogva – nyugi. Még ez bőven várhat.
- De akkor is. Wáohw. Hát komolyan megőrülök. Annyira örülök – kuncogott ő is – majd segítek mindenben. Bár még sosem fogtam babát ezelőtt, de ígérem, hogy segíteni fogok, amiben csak tudok, főleg ruhák terén meg… minden téren. Jó az, ha én is kitanulom.


Izgatottságán csak nevetni tudtam, hiszen tényleg annyira fel volt pörögve, hogy a vigyort le se lehetett szedni az arcáról. Örültem, hogy ennyire örül, de azért nekem kicsit furcsa volt ez a nagy áradata. Persze megnyugtatott, hogy azt mondta, hogy segíteni fog, mert biztos vagyok benne, hogy el kellesz a segítsége.

Egész úton be sem tudtam fogni a száját. Mindent összehadovált nekem a babáról, és már merész álmokat szövögetett a szobája téren. Először le akartam állítani, de utána úgy döntöttem, hogy még sem teszem, hadd mondja csak. Legalább jókat nevettem rajta. Majd mielőtt Taylorhoz mentem volna, az új hírekkel, Lauren-t kiraktam, és az orromra kötötte, hogy vele fogok mindent megvenni és, hogy majd segíthet a rendezkedésben, amire rábólintottam, de ugyanúgy kuncogtam rajta, annyira jó kedvűen és felhőtlenül darálta el nekem. Utána pedig végre Taylort vettem célzásba, és ahogy megérkeztem, kopogtam néhányat majd pár perc várakozás után, Taylor nyitott ajtót, izgatott arckifejezéssel.

- Na! Mi volt? – kérdezte mohón.
- Neked is, szia – köszöntem rá. A háta mögé pillantottam, hogy van-e valaki bent, s látva, hogy Dan a nappaliban ül, és a finom illatokból ítélve – amit egyből meg is kívántam – gondoltam, hogy Debi is a konyha körül lebzsel, úgy döntöttem, hogy itt az ajtóban fogom elmondani neki, mert még meghallják.


Így kézen ragadtam, majd Dan-ék felé egy gyors „sziasztok” után, felmentünk a szobájába. Maga mögött bezárta az ajtót és ugyanolyan izgatott arckifejezéssel jött közelebb hozzám.

- Na! Mondd már. Majd megőrülök reggel óta, komolyan – motyogta halkan, hogy még véletlenül se hallják meg – terhes vagy, vagy nem?


Sóhajtottam egyet, majd szóra nyitottam én is a szám.

- Igen, az vagyok – mondtam ki érthetően, de ugyanakkor halkan.


Ismét pár másodperc kiesett Taylornál és csak némán meredt maga elé. Komolyan kezdem azt hinni, hogy ez valami új rossz szokása.

- Hahó? – süvítettem el a kezemet a szeme elől, hogy visszaessen a valóságba.


Erre csak tényleg megrázta a fejét, mintha most kapott volna észbe.

- Tényleg? – szólalt meg felhúzott szemöldökkel.
- Igen – vágtam rá.
- De, hogy…?
- Most magyarázzam el, hogy kell csinálni a gyereket? – húztam fel a szemöldököm rá.
- Jaj, nem – ingatta a fejét elkuncogva magát.
- Mondtam neked, hogy talán az vagyok, így nem érhetett akkora meglepetés.
- Nem is csak… - gondolkodott el, gondolom a megfelelő szavakat találva – ez olyan hihetetlen.
- Az – vágtam rá
- Ezt még meg kell emésztenem – motyogta.
- Nem te mondtad nem is olyan rég, hogy meg akarsz állapodni?
- De, de. Csak alig hiszem el, hogy… tudod. Gyerekünk lesz.
- Ühüm – bólogattam.
- Húú – fújta ki a levegőt – na, jó. Akkor mesélj el mindent, hogy mi volt bent, és miket mondott a doki.
- Oké, de! – tettem fel a mutató ujjam – anyukád mit főz odalent? – tettem fel a kérdést, érezve, hogy farkas éhes vagyok már.


Erre először csak elnevette halkan magát, majd válaszolt is komoly kérdésemre.

- Azt hiszem, valami sajtos valamit süt – ahogy kimondta számban ismét összeértek a nyálak, főleg a sajt szóra.
- Akkor kérhetek? – néztem rá boci szemekkel.
- Ez valami terhességi izé? – kuncogott még mindig.
- Az – vágtam rá.
- Oké, mindjárt jövök – ment ki jó kedvűen.


Én addig úgy döntöttem, hogy leheveredek az ágyára, úgy még is kényelmesebb, minthogy állva mesélek neki. Majd pár perc múlva egy kisebb tállal lépett be, s látva a finomságokat benne, Taylor lefeküdt mellém, én pedig egyből a pogácsákra „vetődtem” rá.

- Akkor most már mesélhetsz! – kuncogott falánkságomon.
- Oké – nyeltem le az éppen bekapott falatot.
- Szóval? – sürgetett.
- Szóval… sok mindenről beszélt nekem. Mivel kezdjem?
- Azzal, hogy miért nem hatott a gyógyszered.
- Ja, igen. Tudod, beteg voltam Hawaiion egy kicsit és antibiotikumot kellett szednem.
- Ühüm – bólogatott.
- És szóval az antibiotikum elütötte a fogamzásgátló hatását.
- Már ezzel is okosabbak lettünk – sóhajtott egyet.
- Megkérdeztem, hogy meddig fognak tartani ezek a rosszul létek, és hál’ azt mondta, hogy néhány hétig, vagy akár csak pár napig. Arra is rákérdeztem, hogy mit csináljak ezzel az állandó éhséggel, és azt mondta, hogy gyümölcsöket, zöldségeket és bio kajákat egyek. Oh és képzeld, ki is írta az időpontot.
- És? Hanyadika?
- Március 17.
- Akkor… ikrek?
- Mi? – húztam fel a szemöldököm
- Mármint a horoszkópja.
- Ja, nem tudom. Biztos – vontam meg a vállam – oh és… - néztem rá – már most 4 hetes vagyok.
- 4 hetes? – dülledtek ki a szemei.
- Ühüm – bólogattam – de még túl kicsi az ultrahangos vizsgálathoz. Kaptam tőle valami tanácsadónak a számát, aki elvileg bármiben tud nekem segíteni.
- Mintha nem lenne kivel beszélgetned! – morgott le.
- Nem azért – vágtam rá –meg mondjuk azért is, de főleg azért, hogyha van valami kérdésem, akkor hozzá fordulhatok.
- Ja – bólintott.
- Uh, tényleg – jutott eszembe azok a vitaminok, amiket felírt – még vitaminokat is írt fel, és azokat majd ki kellene váltani.
- Elmehetünk majd. Úgyis még nyitva van a gyógyszertár.
- Okés – bólintottam.
- Na, és még miről beszéltetek?
- Havonta kell visszajárnom, de majd csak 3 hónaposan, lesz ultrahang. Meg beszéltünk még arról is, hogy meddig állhatok színpadra. Azt mondta, hogy 3 hónaposig énekelhetek meg minden, de utána vissza kell fognom magam, és nem szabad terhelnem magamat.
- Akkor szigorú pihi lesz!
- Hát igen. Ezért arra gondoltam, hogy lehet szervezetek egy nagy koncertet itt, hogy tudod… hivatalosan is elbúcsúzzak egy kicsit a zenétől meg a rajongóktól.
- Ez nem rossz ötlet, de minél hamarabb kellene akkor, mert 2 hónapod van rá.
- Tudom – sóhajtottam – főleg, hogy miután megszületik, fél évig megint nem énekelhetek, mert a hangom gyenge lesz és máshogy fog hangzani. Mielőtt megkérdezed, honnan tudom, a doki mondta. És hát kábé ennyit beszéltünk.
- Huu – fújta ki ismét a levegőt – várj ezt megint meg kell emésztenem.


Ismét maga elé meredve nézett, viszont immár gondolkodóan és homlok ráncolva. Majd pár perc múlva ismét belekezdett.

- Szóval… - emelte fel a mutató ujját – 4 hetes terhes vagy, március 17, 2 hónap múlva visszavonulsz, 3 hónaposan ultrahang, születés után nincs ének – sorolta fel az ujján.
- Így valahogy – kuncogtam el magam.
- Akkor most már beszélhetünk a közös házról, és satöbbiről.
- Várj! – tettem fel ezúttal én a mutató ujjam – előbb a szülőkön legyünk túl.
- Tényleg – kapott észbe.
- Van terved?
- Nuku! – vágta rá – neked?
- Hát… nincs, de az biztos, hogy ne akarj ott lenni, mikor az én szüleim tudják meg. Mert anyu kiakad, apu meg kitekeri a nyakad.
- Jaj – kuncogott fel – szerintem attól én erősebb vagyok.
- Te tudod, de ne engem okolj, ha földig porrá szid, apám.
- Jól megismertem már az évek alatt. Csak nem fog úgy kiakadni.
- Én már 18 éve ismerem. Csak tudom, milyen. Amíg boldog vagyok és csupa tündérmese az életem, addig engedékeny, de ahogy bekövetkezik a sok engedékenységből valami rossz vagy váratlan, ami nekik rossz, akkor átváltozik ördöggé.
- De ha meg nem megyek, akkor meg azt fogja hinni, hogy félek, és nem vagyok elég jó neked.
- Nem – vágtam rá – mindegy, hogy mit fog gondolni, mert el mondom majd neki, hogy én akartam így és kész.
- De… - kezdett bele.
- Semmi de! – szóltam rá – légyszi. Komolyan nem akarom, hogy össze-vissza szidjon apu. Jó lesz ez így. Utána lenyugszanak, és majd akkor beszélünk velük ketten a dolgok állásáról.
- Jó – motyogta.
- És te? Akarod, hogy ott legyek?
- Persze – vágta rá – téged szeretnek – dörmögte.
- Téged is szeretnek anyuék. De a szüleink teljesen másak.
- Oké – motyogta ismét – és mikor akarod elmondani?
- Hát… míg nem látszik addig okés a dolog.
- Szerintem meg jobb lenne minél hamarabb túlesni rajta. Úgy akkor már nem kell titkolózni.
- Igaz is – értettem vele egyet.
- Legyen úgy, hogy itt alszol ma, aztán holnap először…
- Állj! – állítottam le – oké, itt alszok. De… nem is tudom. Jobb lenne az én szüleimnek elmondani először.
- Már nem mindegy, ha úgy is itt leszel? Felkelünk reggel, aztán kitálalunk. Utána meg mehetünk nálatok.
- Úgy érted, hogy mehetek én! – javítottam ki.
- Igen. De én is akarok menni! – makacskodott.
- Jaj, nem tudom, mit nem lehet ezen érteni! – kezdett a sodromból kihozni.
- Mindig mindent egyedül akarsz bejelenteni, most ebbe én is benne vagyok, miért ne mehetnék?
- Jajj, jó! – vágtam rá végül, mivel nem akartam már is veszekedésbe torkollni.
- Ne jajj-gass, mert tudod, hogy igazam van!
- Nincs igazad! – vágtam rá – de mindegy. Már egyszer elmondtam, még egyszer nem fogom! – fújtam ki a levegőt dühösebben.


Ezután inkább sértődötten rá se néztem, hanem nyugodtan eszegettem a kis pogácsákat, amik viszont minden egyes nyelés nagyon jól esett. Éreztem a feszültséget közöttünk és egy kínos csend is beállt, amit biztos nem én fogok megtörni. Feldühített, hogy ennyire érthetetlen volt. Tényleg azért nem akarom, hogy ott legyen, mert ismerem apámat, és tudom, hogy ki fognak akadni mindketten, ezt pedig nem akarom, hogy Tay lássa. De ha ilyen lassú felfogása van, akkor sajnálom. Nincs most ahhoz türelmem, hogy megértessem vele. Ezért inkább nem is foglalkoztam ezzel tovább.

Jó néhány percig ülhettünk már ott a tv-t bámulva, amikor hírtelen azt éreztem, hogy engem néz.

- Most haragszol? – motyogta.
- Hagyjál inkább! – vágtam rá sértődötten.
- Most miért csinálod ezt?
- Mondtam, hogy hagyjál! – makacskodtam.


Igazából semmi kedvem nem volt jó pofizni neki, miközben szívesen nyakon hajítottam volna, hogy észhez térjen és végre azt tegye, amit kérek tőle. Feszült voltam és morcos. Valahol éreztem, hogy talán ez is a terhesség egyik átka, hogy felerősödik minden érzés és ösztön. Mert máskor már rég hagytam volna, hogy kibékítsen meg csak pár másodpercig tudok rá haragudni, de most valahogy nem tudott semmivel kibékíteni.

- Akkor most üljünk itt ilyen feszülten? – szólalt meg ismét.
- Jaj, igen, üljünk itt feszülten – kezdett immár még jobban felidegesíteni.
- Neked amúgy se jó, ha feszült vagy.
- Mert még mi bajom lenne? – emeltem fel a hangom dühösen.
- Ne kiabálj! – szólt rám.


Muszáj voltam lehiggadni valahogy, mert most iszonyatosan idegesített Taylor és mivel még soha nem történt velem ilyen, így fogalmam sem volt, hogy miért pont most idegesít ennyire. Mélyről kifújtam a levegőt, ezzel is segíteni a lenyugvásban.

- Na, jó. Jobb inkább, ha megyek! – fújtam ki ismét magamból a feszültséget és indultam ki az ajtón.
- Majd ha meglesz a gyerek, akkor is csakúgy elfogsz menni? – szólt utánam kissé gúnyos hangon.
- Tudsz róla, hogy iszonyatos bunkó tudsz lenni?! – fordultam meg szikrázó tekintettel.


Ezután meg sem várva a válaszát kiviharoztam a szobájából, majd onnan egy gyors köszönés után Debiék felé, az autómba vágódva, már indultam is haza. Nagyon rosszul esett, amit mondott. Annyira, hogy a könnyeim feltörni készültek, de mivel tudtam, hogy e-miatt nagyon nem érdemes sírni, így próbáltam visszatartani. Még is hogy mondhatott ilyet? Ezzel arra akart célozni, hogy rossz anya leszek? Hát… ha én rossz anya leszek, akkor ő meg egy pocsék apa. Főleg, ha nem szokik le ezekről a bunkó beszólásairól. Pont tőle várom azt, hogy most megértő legyen, ne veszekedjen, és legfőképp most legyen gyengéd. Erre pont a teljes ellenkezőjét csinálja. Persze tudom, hogy én is hibás vagyok valahol, de istenem… megérthette volna, és azt hiszem, én sem igazán tehetek róla, hogy hamar lángra lobban az agyam. Ismerhetne már ennyire. Erre még bevágja azt is, hogy „Majd ha meglesz a gyerek, akkor is csakúgy el fogok menni?” Sőt még gúnyolódik is vele. Hát szép megmondom. Vehetne egy olyan könyvet, hogy „hogy viselkedjünk a terhes nőkkel”. Abból biztos tanulna valamit. De hát, komolyan eldobom az agyam.

Hamar hazaértem, majd beállva a garázsba egyből a szobámba siettem fel, ahol reménykedtem, hogy le tudom nyugtatni magam. Bár a sírásérzés már elmúlt, de még mindig feszült voltam. Az ágyra leültem, és mély lélegzeteket véve próbáltam eloszlatni a feszültséget. Majd végül úgy döntöttem, hogy lefekszek az ágyra és a tv-t fogom bámulni. Míg hírtelen eszembe jutott a doktornő által felírt vitaminok vagy micsodák. De bevallom semmi kedvem nem volt kimászni az ágyból és megint autóba ülni, így inkább ezt átraktam holnapra. Csak nem lesz addig semmi gond.

Mivel semmi érdekes nem ment a tv-ben, ezért úgy döntöttem, hogy az internetre felnézek és megnézem a közösségi oldalaimat. Így előkaptam a lap-topom és miután bekapcsoltam gyorsan átfutottam a változásokat, és, mint máskor, most is válaszoltam néhány kedves levélre. Hírtelen eszembe jutott, hogy mi lenne, ha utána néznék a terhesség minden pontjának? Szerintem nem lenne rossz felkészülni mi várható rám. És amúgy is érdekelnek ezek. Így rá google-ztam és mindenféle oldalt kihozott, így az elsőre lépve már is elkezdtem olvasgatni.

Tudtam meg néhány dolgot, ami érdekes, de nagyjából azokból, amiket olvastam, a doktornő mindent elmondott. Lapozgattam néhány kommentelő véleményét és tapasztalatát erről az egészről, és volt, aki elég félelmetesen írta le, főleg a szülést, de volt, aki azt írta, hogy könnyen ment és minden rendben volt. Így kicsit beparáztam, de mivel még jó messze van az az időpont, így próbáltam inkább elhessegetni a rossz és ijesztő képzeletemet a szülésről. Még nézegettem fotókat, hogy kábé milyen nagy lesz a hasam, és komolyan mondom, elszörnyülködtem. Akkora leszek, mint egy bálna kábé. Azt hittem kisebb hassal szokott járni a terhesség, de… uh. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy még ebben az időszakban felveszek minden szűkebb és rövid ruhámat, amit csak lehet, hogy kihasználjam még azt a kis időt, míg vékony vagyok. Illetve az is át futott az agyamon, hogy el kellene menni, bulizni még egy nagyot, mert biztos vagyok abban, hogy miután tisztán kivehetően látszani fog, akkor kétlem, hogy elmennék bulizni. Utána meg álmodni se merhetek arról. Úgy, hogy eldöntöttem, hogy kihasználom ezt a néhány hónapot arra, hogy kiéljem még a tinédzser koromat.

Ezeken gondolkodva, a telefonom nagy csöngése térített vissza a valóságba, és a képernyőre nézve, elkomorodva figyeltem, hogy Taylor keres. De eszembe se jutott felvenni, főleg az után, hogy hozzám vágta azt a csípős mondatát. És azért sem, mert persze még mindig meg voltam sértődve rá. Ezért hagytam, hadd csörögjön. Tudom, gonoszság tőlem, de sajnálom. Ha megfogadja régebben szajkózott tanácsomat, miszerint előbb gondolkodjon, aztán beszéljen, akkor valószínűleg, most ott feküdnék vele és nem kellene bocsánatot kérnie. Perceken át folyamatosan csörgetett, ami már meglehetősen idegesített, így inkább fogtam és némára vettem a telefonom. Bár egyszer átjárt rajtam a kísértés, hogy vegyem fel, de aztán újra eszembe jutott a mondata, amivel belém vágott, így még sem tettem. Végül jó néhány perc múlva feladta végre, és nem csörgetett tovább. Az interneten bóklásztam még egy jó ideig, majd érezve magamon a hírtelen kiülő fáradtságot, kikapcsoltam a gépemet, és a fürdőbe vonulva hamar lezuhanyoztam. Pizsamámba bújtam és a puha ágyamba befeküdve, percek alatt rám telepedett az újabban jött fáradtság érzés, így kikapcsoltam a tv-t, és magamra húzva a takarót, percek múlva már mélyen aludtam…