Szandra Burke's life 118 rész

Szijasztok:D Itt a következő rész!! És most nagyon jóóh kedvem van mert végre itt a nyári szünet juhééé:D Remélem ti is örültök, mert én tök happy vagyok. Holnap már felesleges suliba mennem mert így is unom magam ott, ezért nem is megyek:D
Nah szóval a résszel kapcsolatban, elárulom, hogy Szandra ájulása a terhessége miatt is volt.
De azt hiszem most megint felkavartam a dolgokat, na mindegy:/
Persze kíváncsi vagyok a véleményetekre:D
Remélem tetszeni fog. Puszi

"Sohasem gondoltam volna, hogy az életünk, mely ily szorosan összefonódott, ilyen gyorsan szét tud szakadni. Ha tudtam volna, talán megpróbálom szorosabban fogni, és nem engedem, hogy nem látott hullámok szétszakítsanak minket."

Taylor szemszög

Immár kissé higgadtan akartam vele beszélni, s úgy döntöttem ezt a szobájában fogjuk megvitatni, amikor hírtelen a hátam mögül egy nagy koppanást hallottam. Ijedten fordult meg, s látva Szandrát a csempén ájultan, átjárta testemet egyszerre a félelem és az aggódás. Másodpercek alatt ugyanaz ment át rajtam, mint amikor a vízből „halásztam” elő. Aggódtam, féltem, reszkettem, és iszonyú bűntudatom volt, hogy így viselkedtem vele, miközben pont az ellenkezőjét kellett volna tennem. Sietve térdeltem le mellé, majd egy gyors gondolatsor után, eldöntöttem, hogy a kórházba fogom vinni. Karjaimba vettem és ügyelve, hogy ne rázkódjon annyira, a földszintre indultam. Arcán végignéztem, és láttam rajta, hogy tele van gondokkal, aminek csak én lehetek az okozója, ugyanis az elmúlt egy napban, annyi feszültség gyűlt össze közöttünk, mint még talán soha. És ez a feszültség, csakis miattam lehet, hiszen ha beleegyezek, hogy ő mondja el a szüleinek a hírt, akkor most nem itt tartanánk. Sietve rohantam le a lépcsőn, s meglepődve figyeltem, hogy Shanell aggódott arckifejezéssel vágtázott elém.

- Mi… mi történt? – kérdezte, ahogy leértem ráncolva a homlokát.
- Elájult, azt hiszem – hadartam el – elviszem a kórházba – próbáltam kitérni előle.
- Oh, semmi baj. Kicsi korába is mindig ájuldozott a vérnyomása miatt– mondta immár meglepően nyugodtabb hangon – rakd le a kanapéra, és már is intézkedek – magyarázta.


Viszont egyet nem tud. Azt, hogy terhes. És ha valami bajuk esett? Nem bocsájtanám meg magamnak. De hogy magyarázzam meg neki, hogy a kórházba kell vinnem, hogy kivizsgálják a nélkül, hogy megtudná a valós okot? Gyorsan kellett gondolkodnom. Nagyon gyorsan. De semmi nem jutott az eszembe és az idő is vészesen fogyott. Bár tudtam, hogy nem ez lesz a megfelelő megoldás és, hogy Szandra elevenen megnyúz érte, de nem láttam jobbat jelenleg.

- Terhes – vágtam rá – ezért kell vinni a kórházba – magyaráztam.
- Hogy… m… mi? – nézett rám Shanell kimeredt szemekkel.
- Majd elmagyarázom, de mennem kell – siettem.
- Várj! – állított meg ismét – nem mész sehová. Fektesd le a kanapéra és majd én átveszem – mondta immár parancsolóan.
- Rendben – morogtam.


Lassan és óvatosan leraktam, majd pár másodperc múlva jött az anyja egy kisebb szájú nejlon táskával, amit nagyon nem értettem, hogy mire kell. Kissé mérgesen nézett rám, és gondoltam, hogy nem azért mert elájult. De tényleg nem sok választásom volt. Amúgy is meg fogják tudni.

A nejlont a szájára helyezte, majd a táska száját összefogta és ezzel teljesen kivehető volt Szandra lélegzése. Nem tudom, ez mennyit használhat, de látva még mindig mérges arcát, inkább nem szóltam bele. Viszont az érdekelt, hogy mire jó is ez, így remélve, hogy nem szedi le a fejem, még is megszólaltam.

- És… mit csinál ez a zacskó?
- Ez fogja szabályozni a visszalélegzett levegőjét. Régi trükk! – mondta rám se nézve.
- Ja, értem – motyogtam az orrom alatt.


Kezdtem ismét aggódni, hogy még mindig nem használ ez az állítólagos trükk, s idegességemet a remegő lábamon is lehetett látni. Majd kinyitotta a szemét, mire ijedten megugrottam, annyira hírtelen jött ez. Egyrészt megkönnyebbültem, hogy magához tért, másrészt pedig még mindig aggódtam, azért, hogy talán valami baj eshetett a babával. És ekkor jöttem rá újra, hogy sajnos a bajban mutatkozik meg az, hogy mennyire szerethet valaki, valakit. Ugyanis teljesen magamat okoltam az ájulásáért, mert az biztos, hogy senki nem ájul el csak úgy. Most lenne igazán arra szüksége, hogy mellette álljak, erre még inkább elfelé taszítom magamtól. Ahogy felnyitotta a szemét, láttam rajta a szomorúságot és a sok gondot.

Szandra szemszög

Fogalmam sem volt hírtelen, hogy mi történt, vagy, hogy hol vagyok. Majd észbe kaptam és rájöttem, hogy a nappaliban a kanapén fekszek egy nejlonnal a számon. Aztán beugrott minden. Sejtettem, hogy elájultam és bár meg kellett volna lepődnöm, vagy meg kellett volna ijednem, de nem tettem, hiszen kisebb koromban a vérnyomás ingadozásom miatt volt olyan hogy egy hírtelen pillanatban elájultam. És azt hiszem ezt az ájulást az a sok feszültség okozhatta, amik a napokban vannak bennem. Fájt a fejem, és tudtam, hogy azért mert bevághattam. És láttam Taylort is, ahogy a szembeni fotelben előre hajolva engem néz, aggódott arckifejezéssel. Visszagondolva az előzményekre, valami mintha eltört volna bennem. Pedig azt hittem a csók, ha nem is mindent, de rendbe hozza a dolgokat, és még sem így történt. Még mindig volt bennem fájdalom és csalódás. Úgy éreztem, hogy Taylor iránt valami értékes eltört bennem. És most jutott el az agyamig, hogy lehet már régóta így beszél velem, csak én még nem vettem észre, vagy nem tudom. De az biztos, hogy amit tegnap mondott, és amit még ma is a fejemhez vágott, istentelenül rosszul esett és fennakadt bennem az a gondolat, hogy talán itt telt be nálam a pohár. Ahogy régebben említettem, van egy határ a megbocsátásig, de valahogy én ezt már nem tudtam lenyelni neki. Lehet a túlzott érzelmi szintem miatt, nem tudom. Annyit tudok, hogy senkivel nem beszélhet így, és főleg nem velem. Még is milyen ember az, aki olyanokat mond a szerettének, amiket ő mondott? Értem, hogy ő is feszült meg ideges, de attól még nem kell olyat mondani, hogy rossz anya leszek, ráadásul még gúnyolódik is velem. Ezzel csak ellök magától. És ha annyira szeretne, mint mondja, akkor nem ezt csinálná, hanem mellettem állna és kerülné a veszekedéseket.

Ezeken gondolkodva, folyamatosan éreztem magamon a tekintetét, de én nem néztem rá. Nem tudom mit tehettem volna, hiszen úgy éreztem, hogy ezt nem lehet rendbe hozni bennem. És mivel most egyedül akartam lenni, így felálltam és a szobám felé igyekeztem.

- Hé, várj csak egy picit! – szólt utánam anyukám, mire megpördültem – beszélgessünk csak! – mutogatott, hogy üljek vissza a kanapéra.


Nem tudom, hogy min akar beszélgetni, de ha azon, hogy jól vagyok-e, akkor egy szóban lerendezem, aztán megyek vissza fel. Így gyorsan leültem a mutogatott helyre, majd vártam, hogy belekezdjen mondandójába.

- Először is, hogy érzed magad? – forgattam meg a szemem a várt kérdésre.
- Jól – vágtam rá.
- Rendben – bólintott – szóval akkor nem kertelek, hanem belevágok. Taylor mondott nekem valamit… - nézett mélyen a szemembe anyukám. S-e mondatára kissé megijedtem arra gondolva, hogy talán elárulta a terhességemet, így egyből Taylorra néztem, aki lehajtotta a fejét, s ebből rájöttem, hogy bizony elárulta.
- Mit? – tettem fel azért a kérdést, hátha tévedek.
- Miért nem említetted nekem, hogy terhes vagy? – tudtam, tudtam, tudtam! – mondogattam magamban ingerülten.
- El akartuk mondani – vontam meg a vállam.
- És még is mikor? Hogy történt? Azt hittem szeded a gyógyszered? És már biztos?– kezdett dühös lenni és szögezte nekem hadarva a kérdéseket.


Sóhajtottam egyet, majd átgondolva, hogy mit is mondjak, úgy, hogy viszonylag rövid legyen és érthető, belekezdtem.

- Szóval… mikor beteg voltam antibiotikumot szedtem és az elütötte a hatását. Voltam dokinál, és igen biztos.
- De… - értetlenkedett. Én pedig Taylorra néztem egy szúró pillantással, hogy miért kellett elmondania, pont akkor, mikor nem voltam magamnál – mikor voltál te dokinál? Nem értem – szólalt meg ismét anyukám.
- Hosszú történet – legyintettem – a lényeg, hogy terhes vagyok és a doktornő már mindent elmondott, amiről tudnom kellett.
- Azért örültem volna, ha hamarabb szólsz!
- És most haragszol? – néztem anyukámra.
- Nem különösebben örülök, de… - nézett Taylorra, majd vissza rám – ezeket majd megbeszéljük.
- És apu?
- Neki is tudnia kell.
- Tudom, de szerinted hogy fog reagálni?
- Ő sem fog örülni az biztos – ingatta a fejét – de ahogy mondtam, majd leülünk hármasban és megbeszéljük.
- Én is itt vagyok – morgott fel Taylor.
- És a te szüleid tudják már? – nézett rá anyukám.
- Nem – ingatta a fejét.
- És mikor fogják megtudni?
- Elvileg ma – nézett rám.
- Ja – hajtottam le a fejem.
- Hm… rendben – sóhajtott nagyot anyukám – és ti? Mit akartok?
- Gondolom megtartani – vágtam rá – de most nem akarok erről beszélni – próbáltam minél hamarabb kitérni ebből a beszélgetésből.


És mielőtt bárki bármit szólhatott volna, fogtam magam és a szobámba vonultam. Majd egyből az érzéseimen gondolkodva, az ágyba bújva, magamhoz húztam a macim és a csönddel körbezárva agyaltam a helyes úton. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett közöttünk, de valami mintha megváltozott volna. Furcsa érzések kavarogtak bennem. De legfőképpen ezek az érzések fájdalmasak voltak, hiszen ez a változás, egyáltalán nem jó irányba történt. Valami elromlott közöttünk ebben a két napban, és jelenleg azt éreztem, hogy ezt nem lehet helyrehozni. Átfutott az agyamon a szakítás gondolata, de ezt hamar el is vetettem, hiszen nem akarom elveszíteni, de ha így folytatja, akkor ezzel a viselkedésével, amit az utóbbi két napban produkált, hamar el fog lökni magától. De miért pont most kell ennek lennie? Lehet ez egy jel, hogy… talán még sem illünk annyira egymáshoz. Viszont ha ebből talán… ismétlem talán szakítás lesz. Akkor igazából az még sem lesz igazi szakítás, mert a hasamban növekvő kis valami, mindig össze fog kötni minket. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Ezúttal komolyan azt éreztem, hogy nem tudok neki megbocsájtani. Nagyon beletiport a lelkembe és talán ő is megváltozott egy kicsit. Kérem vissza a régi Tayloromat! – ordítottam magamban. Aki nem beszél így, nem veszekszik velem és megért. Talán a helyes út még is az lenne, ha néhány napot külön lennénk, és szünetet tartanánk.

Ezeken gondolkodva az ajtó nyílására figyeltem fel, majd Taylor lépett be rajta szomorú arccal. Bentebb jött, és az ágyam szélére leült, és engem kezdett pásztázni.

- Nagyon megijesztettél! – szólalt meg.
- Ühüm – motyogtam alig hallhatóan.
- Most… mi az? – ráncolta a homlokát.
- Semmi – suttogtam.


El akartam neki mondani, hogy mit érzek, de nem tudtam, hogy kezdjek bele.

- Tudom, hogy egy csók nem oldja meg a dolgokat, de talán elkezdhetnénk beszélgetni – mondta.
- Úgyis tudja már anyu szóval ezen nincs mit megbeszélni.
- Oké – suttogta és hajtotta le a fejét.
- De ettől függetlenül valamit mondanom kell – emelte rám tekintetét kíváncsian, szavaimra – megváltoztál.
- Én? – húzta fel a szemöldökét – dehogy változtam.
- De igen, változtál. Mióta lettél te ilyen… veszekedős és bunkón beszólogatós?
- Te még mindig itt jársz? – kérdezte ismét semleges hangnemben.
- Látod. Erről beszélek! – vágtam rá – nagyon megbántottál. Nagyon! Kérem vissza a régi Tayloromat!
- Pedig nem változtam.
- Nem-e? – húztam fel a szemöldököm – akkor tényleg én vagyok ilyen hülye, vagy komolyan elviseltelek 1,5 éven keresztül úgy, hogy észre se vettem, hogy is viselkedsz velem.
- Miért, hogy viselkedek?
- Bunkó vagy, nem értesz meg, és folyton a veszekedést keresed.
- Hát, akkor sajnálom – mondta könnyedén, alig őszintének tűnve.
- Tudod, komolyan azt kívánom, hogy ez most bárcsak elég lenne, de nagyon sok mindent bocsátottam meg neked, és azt hiszem, kezd betelni a pohár.
- Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát.
- Úgy értem, hogy ha ezt így fogod folytatni, akkor ne csodálkozz azon, hogy egyszer csak szakítani fogok. Elég gondban vagyunk mindketten, nem kell még ez is.
- Ezt vegyem fenyegetésnek? – húzta fel a szemöldökét.


Erre a kérdésére megint belém hozta az ideget, így inkább mielőtt megszólaltam volna, magamba szívtam mélyen a levegőt, majd lassan ki is fújtam.

- Menj el inkább, jó? – mondtam a fejemet lehajtva.
- Miért?
- Mert idegesítesz a hülye kérdéseiddel, azért! – vágtam rá.
- Mi romlott el így két nap alatt, hogy már ott járunk, hogy egymás idegeire megyünk? – tette fel végre a mai nap első értelmes kérdését. Viszont erre nem tudtam válaszolni.
- Nem tudom – ingattam a fejem – és szerintem jobb lenne, ha most egy ideig hagynánk egymást – mondtam rá se nézve.
- Tényleg ezt akarod? – kérdezte, hangjában észlelve egy kis ledöbbenést.
- Igen – vágtam rá – nem akarok most veled lenni – mondtam a testemben végigmenő fájdalommal. De tényleg ezt akartam, hiszen most igazán nem volt szükségem arra, hogy idegesítsen és veszekedjen velem – gondolkodnom kell – suttogtam lehajtott fejjel.
- És min? – hallottam meg immár az ő hangjában is azt a fajta aggódást, amikor félt valaki egy kapcsolatot, nehogy az egész, amit felépítettek, csak úgy lerombolódjon.
- Hogy maradjunk-e együtt, vagy ne… – motyogtam.
- Rendbe lehet hozni.
- Én nem ezt érzem – ingattam a fejem.
- Rendben – suttogta fájdalmasan.


A csönd közöttünk immár nem kínos volt, hanem maga a fájdalom. Fájt, hogy muszáj ezt tennünk, fájt, hogy ez történt, és fájt, hogy pont most kellett ennek történnie. Bevallom sosem gondoltam volna, hogy akár két nap alatt így elromlik közöttünk minden. És ez bizonyítja, hogy akár két mondat is nagyon könnyen le tud rombolni egy kapcsolatot. Szeretem, mert tényleg szeretem, de van egy határ, amit átlépett. Annyiszor ígérgetett már nekem, és annyiszor hallottam azt már tőle, hogy „bocsánat, sajnálom, ne haragudj satöbbi”. És most ért a kapcsolatunk egy igazi mélypontra, amiből fogalmam sincs, hogy együtt, vagy külön fogunk kikecmeregni belőle.

- Akkor, én… megyek – állt fel Taylor – szia – suttogta szomorú arckifejezéssel.
- Szia – köszöntem el halkan.


Felállt az ágyról, majd hamar távozott is, így végre egyedül hagyva engem. Járattam az agytekervényeimet és legfőképpen azon gondolkodtam, hogy melyik lenne a jó és a helyes. Mert a szívem egyik oldala azt sugallja, hogy nem érdemes ezt már folytatni, a másik fele pedig azt, hogy már a baba miatt maradjunk együtt. De viszont én nem akarok olyan emberrel együtt lenni, aki az idegeimre megy. Akárhogy is szeretem, én azt nem bírnám. És tudom, hogy ha szakítás lesz a vége, akkor is lesz a babának apja, mert Taylor úgysem hagyná magára. Hihetetlen. Nincs rá jobb szavam. Pedig azt hittem, hogy erős kapocs van közöttünk, és most még is a szakítás gondolata férkőzött a fejembe leginkább. Remélhetőleg az idő választ fog adni bizonytalanságomra. Ráadásul itt van még ez a dolog a szülőkkel. Még meg kell velük beszélnem ezt az egészet, sőt Taylor szülei még nem is tudnak róla. Hírtelen rengeteg gond szakadt rám. És akármilyen fontos ez a terhességi dolog, én még is azt érzem, hogy először a Taylorral való érzéseimet kell tisztáznom, és dönteni. Hiszen a terhességgel járó dolgokat még meg lehet beszélni, de ez most nem várhat. Mert ha sokat várunk, akkor már túl késő lesz. Pedig annyira jó lett volna. Már elképzeltem magamban, ahogy hárman a saját kis kuckónkban, mint egy család játszunk. Erre az elképzelésem most darabokra hullott.

Ezeken őrlődve, úgy döntöttem, hogy inkább lezuhanyozok, és hamar ágyba fekszek, mivel ez a mai nap eléggé lefárasztott. Így a fürdőbe vándorolva, egy gyors zuhany után, pizsamámba öltöztem és a puha ágyba, mélyen belesüppedve a tv-t kezdtem kapcsolgatni, hátha lefoglalja a gondolataimat legalább néhány percre. De semmi izgalmas és érdekes nem volt benne, így inkább úgy döntöttem, hogy kikapcsolom, és megpróbálkozok az alvással. Ami nem ment egy könnyen. Sokáig forgolódtam és félálomban is még mindig a gondokon járt az eszem. Majd csak órák múlva sikerült elaludnom….