Szandra Burke's life 119 rész

Szijasztok:D Nah itt is van a következő rész! Egyébként mindenkinek kellemes nyarat kívánok:D Bár az idő most nem olyan nyárias, de semmi gond. Még eleget élvezhetjük:D
Remélem tetszeni fog, véleményeket várok:D
Puszi

"Sok mindent szeretnék mostanában, de legfőként azt, hogy bárcsak itt lehetnél mellettem. Furcsa, de nem emlékszem rá, hogy mielőtt megismertelek, mikor sírtam utoljára. Mostanában meg úgy látszik, hamar kicsordul a könnyem... te viszont valahogy értelmet adsz még a szomorúságnak is, úgy közelíted meg a dolgokat, hogy attól enyhül a fájdalmam. Drága kincs vagy, ajándék, s ha majd újra együtt leszünk, addig akarlak a karjaimban tartani, amíg lesz bennük elég erő, hogy ezt meg tehessem. Sokszor csak az tartja bennem a lelket, hogy gondolatban veled lehetek."

Eltelt néhány nap a veszekedések óta. És az óta nem beszéltünk Taylorral. Nem kerestük egymást, és abszolút nem léptünk kapcsolatba. Sikerült megbeszélnem a szüleimmel ezt a terhességi dolgot, és bár apukám, ahogy gondoltam kicsit ki volt akadva, de utána lenyugodott és megnyugtattak anyukámmal együtt, hogy mindenben fognak segíteni. Közben kiderült, hogy Taylor elmondta a szüleinek, amit utólag nem bánok, hiszen így már előttük sem kell titkolózni, viszont így velük is át kellett esnem a nagy beszélgetésen, persze Taylor jelenléte nélkül. Azt is elmondtam az én szüleimnek és Debiéknek is, hogy most, hányadán állunk Taylorral, aminek senki sem örült és jól belém papolták, hogy ha még is szakítás lesz, hivatalosan is, akkor ne tiltsam el a gyereket tőle. Ezt nevetségesnek tartottam, hogy ezt mondták, hiszen erre nem lennék képes, mert Taylornak is ugyanolyan joga van hozzá, mint nekem és ezzel meg is nyugtattam őket. A búcsú koncerttel kapcsolatban, arra jutottam, hogy megtartom, így már Michaelnek is szóltam, hogy lassan kezdjék el a készületeket, mert legalább nyár végén, vagy ősz elején meg akarom tartani. Ezért persze ő is megtudta, hogy mi a helyzet velem. A gondokra visszatérve, úgy döntöttem, hogy elbújok egy kicsit a világ elől és ezért leutaztam a nagymamámhoz, ahol csönd, béke és nyugalom van. Megkaptam a régi szobámat, a hatalmas üveg ablakkal, aminek nagyon örültem, hiszen sok szép emléket rejt ez a szoba. És így persze a nagymamám is megtudta, hogy gyerekem lesz és végre ő kifejezetten örült neki. Az óta folyton mondogatja nekem, hogy végre meg lesz az első déd unokája, és, hogy ezt is megéri. Őszintén nem tudtam hány napra jövök le, csak jöttem. Mert itt tudok gondolkodni. Felidézhettem még több emléket azzal, hogy a drága lovammal kimentem egy jó két órás lovas túrára az erdőbe. Iszonyatos boldogsággal töltött el, hogy újra lovagolhattam és csak akkor jöttem rá, hogy mennyire is hiányzik ez nekem. Ellátogattam a régi „rejtekhelyünkre” a vízeséshez, ahol sajnos újabb fájdalmat éreztem, hiszen azon a helyen Taylorral is vannak szép emlékeim. A korai émelygéseim hál’ kezdtek elmúlni, aminek végre ismét nagyon örültem. A nagymamámmal pedig minden este leültünk beszélgetni. Főleg a terhességről és az azután jövő dolgokról mesélt nekem, amiket kíváncsian hallgattam, hiszen jó az, ha előre tudok meg dolgokat. Próbált kérdezgetni a Taylorral való kapcsolatomról, de inkább minél hamarabb eltereltem a témáról és valami másról kezdtünk beszélni, azért, mert nem szeretek erről beszélni. Elég, ha én gyötrődök vele. Nem muszáj mindenki orrára adni.

Egy újabb délután jött el, és mivel esett az eső, így nem volt választásom, mint a házban kuksolni. A nagy ablakomnál ültem és figyeltem az esőcseppeket, ahogy leszaladnak az üvegről. Viszont ahogy jobban kinéztem az ablakon, újabb emlékek törtek rám, amikben csakis Taylor szerepelt. Emlékszem, amikor eljöttek velünk ide néhány napra. Akkor még nem voltunk együtt, de már akkor is olyan jó volt vele. Az udvarra pillantva bevillantak azok a képek, amikor épp ketten játszottunk amerikai focit, és mindenfelé bukdácsoltam Ő meg szaladt utánam és próbált elkapni. Akkor még olyan gondtalanok voltunk és boldogok. Pedig még alig ismertük egymást. Már akkor is sokat nevettünk együtt. Ezeken az emlékeken mosolyognom kellett, hiszen semmi fájdalmas nem volt benne. Majd a tekintetem a szemben lévő karámra terelődött. Emlékeztem, amikor Taylor először ült fel egy lóra. Szegénykém bukdácsolt egy kicsit, de végül még is sikerült neki. Vagy amikor pontosan ebben a szobában ültünk és csak tévét néztünk. Aztán elhúzott a fürdőig és megcsókolt. Életem egyik legjobb csókja volt. Vagy amikor este a karaoke buli után, kiültünk beszélgetni a verandára. Hmm… szép emlékek. Újra az ablakra terelődött a szemem, s ott megakadt a medencénél, ahol újabb kép jelent meg előttem. Amikor jó kedvűen dobáltuk egymást be a medencébe, és már ott is csipkelődtünk, de már akkor sem gondoltuk komolyan. Aztán ott is majdnem elcsattant egy csók. Istenem… de rég történt már. Még javában gyerekek voltunk. Akkor voltam talán 14 éves, ő pedig 15. Észre se vettem, hogy elszállt felettem az évek és már is 18 éves lettem. Ráadásul terhes vagyok. Akkor sosem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult az élet.

Ezekre gondolva, nagyon elkezdett hiányozni Taylor. Már nem csak az emlékek miatt, hanem amúgy is. Napok óta semmit nem hallottam felőle. És őszintén tényleg hiányzik. Igazából már azt hiszem nem volt bennem az a bizonytalan érzés. És tudom, hogy most már jól döntöttem, hogy azt mondtam, hagyjuk egy kicsit egymást. Így ő is teret kapott és én is arra, hogy átértékeljük a kettőnk kapcsolatát. Én a mi kapcsolatunkat jónak és szépnek gondolom, hiszen már rengetegen mentünk együtt keresztül és ki tartottunk egymás mellett. És lehet, hogy azért kerekedett ilyen feszültég köztünk és azért volt az a sok veszekedés, mert most egyszerre sok minden felgyülemlett bennünk és egymáson akartuk levezetni. Nem tudom… de én már sokkal nyugodtabb vagyok és kellett nekünk bőven ez a szünet. Legalábbis szerintem. Mert nekem ez nagyon jót tett, ugyanis most már átlátom a helyzetet, és nem a szakítás mellett döntenék, hanem a-mellett, hogy próbáljuk meg újra felépíteni, ami lerombolódott közöttünk. A kezemben heverésző telefonomra terelődött a tekintetem, és hezitáltam azon, hogy hívjam-e fel. De ahogy elképzeltem ezt a gondolatot, rájöttem, hogy nem tudnék neki mit mondani, hiszen fogalmam sincs, hogy mi lehet vele, mit gondol erről, és, hogy érez. Hogy szeret-e még egyáltalán?! Viszont hallani akartam a hangját, hiszen már az is nagyon hiányzik nekem. Egyik kezemből, a másikba rakosgattam a telefonom, ezen őrlődve. De nem jutottam sehová sem. Bevallom, legfőképpen azért féltem felhívni, mert lehet ebben a néhány napban már ki szeretett belőlem, és nem fogom érdekelni, sem a válaszom. Pedig elmondhatom, hogy ő azaz ember, akihez eddigi életem során a legközelebb kerültem. Taylor ismer igazán. Ismeri a jó és a rossz oldalaimat. Gyakorlatilag egy titkom se lehet előtte, mert vagy én hazudok rosszul, vagy tényleg ennyire jól ismer, hogy azonnal meglátja, ha valamit eltitkolok. Mindig megvigasztalt, és ha szomorú voltam megnevettetett. Tőle jobb ember nem kell nekem. De tényleg vannak ezek a kirohanásai, és így utólag nagyon is megértem miért fordult ki önmagából ennyire. Hiszen itt volt ez a terhességi dolog, aztán a szülők előtti titoktartás, és még az azokon kívüli kis gondjai. És pont ott voltam kéznél, hogy minden feszültségét és haragját rám hárítsa. Ugyanígy én is feszült voltam és ideges, minden miatt. És talán én is azért hittem azt, hogy idegesít, vagy azért kiabáltam pont vele, mert pont ott volt akkor. Rossz helyen, rossz időben.

Ezeken mélázva, hírtelen a telefonom kezdett el nagy zúgásba és a képernyőre nézve, gyomrom egyszerre görcsbe rándult, szívem pedig nagy fokon égő tűzzel kezdett el hevesen verni. Ekkor jutott eszembe, hogy egyszer azt mondta nekem még a drága nagypapám, hogy ha valaki erősen gondol valaki másra, akkor az a valaki is ránk fog gondolni. És azt hiszem ez még is igaznak bizonyult, hiszen Taylor neve és fényképe villogott a képernyőn. Így erőt vettem magamon, és a kis zöld gombot benyomva a fülemhez emeltem a telefont.

- Szia – hallottam meg néhány csönd másodperc után Taylor szomorú hangját.
- Hi! – köszöntem vissza, nem titkolva szomorúságomat.


Ezután egy újabb másodperces csönd állt be, de ez nem volt kínos. Azt éreztem, hogy talán Taylor is azt érezheti, mint én, és ezekben a csönd szünetekben csak próbálja keresni a megfelelő szavakat.

- Baj, hogy hívtalak? – motyogott bele.
- Nem – ingattam a fejem, bár tudtam, hogy úgyse látja.
- Mit csinálsz?
- Nézem az esőt és gondolkodok – próbáltam némi jó kedvet belecsempészni egyező szomorúságunkba – és te?
- Nézem az esőt és gondolkodok – mondta utánam, immár felfedezve hangjában egy halvány mosolyt.
- És min gondolkodsz?
- Rajtad – vágta rá – és te min gondolkodsz?
- Rajtad – mondtam ki, ezúttal én ismételve őt.


Hallottam, hogy elmosolyodik, majd újabb apró csönd állt be közöttünk.

- Hiányzol – suttogta elkomorodva és hangjában észlelve az őszinteséget.
- Nekem is hiányzol – vallottam be őszintén.
- Mikor jössz haza? – sóhajtott fel közben. S erre a válaszára meglepődtem, hiszen csak néhány ember tud arról, hogy itt vagyok a nagymamámnál.
- Tudod, hogy hol vagyok? – húztam fel a szemöldököm.
- Nem – vágta rá – de azt tudom, hogy elmentél. A szüleid mondták, de azt nem, hogy hová.
- Utánam jöttél volna, ha tudod?
- Nem tudom… - motyogta – lehet.
- Szükségem volt arra, hogy távol legyek tőled.
- Tudom – sóhajtott.
- És egyébként nem tudom, mikor megyek haza. Amúgy jól vagy? – sóhajtottam én is fel alig hallhatóan.
- Elvagyok. És te?
- Én is – motyogtam.
- Nem is tudom, mit mondhatnék… - suttogta – csak végre hallani akartalak – vallotta be. Erre elmosolyodtam, hiszen olyan hihetetlen, hogy ekkora telepátia van közöttünk. Csak egy különbség van, hogy ő meg merte tenni, hogy felhív, és, hogy először ő lép – szeretném megbeszélni a dolgokat – szólalt meg ismét gondolatsoromból kilökve.
- Az… jó lenne – értettem egyet vele.
- Találkozunk valamikor, hogy tisztázzuk.
- Rendben – suttogtam – jó lenne minél előbb.
- Szerintem is.
- Holnap reggel hazamegyek akkor és tudunk valahol találkozni – döntöttem el hírtelen.
- Vacsora?
- Oké – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- A Palm? Este 8 óra?
- Jó lesz.
- Menjek érted vagy…
- Megyek egyedül – vágtam a mondatába.
- Rendben – motyogta – akkor… holnap látjuk egymást.
- Ühüm – suttogtam.
- Szia.
- Szia – bontottam a vonalat.


Remegett kezem-lábam, ahogy letettem a telefont, de még is olyan jó volt hallani a hangját. Ráadásul megnyugtatott az, hogy talán ő is azt érezheti, amit én. Hiányzok neki, és ez nekem bőven elég volt arra, hogy hazamehessek. Őszintén, tényleg meg akartam már végre beszélni, mert nagyon nem szeretek vele rosszba lenni. Vártam már a találkozót, de ugyanakkor féltem is, hogy nem jól fog elsülni. És persze, már azt is vártam, hogy hazamehessek, mert így pár nap után már is hiányzott a családom. Ugyanakkor még maradnék is, hiszen imádok itt lenni és sajnálom, hogy ilyen ritkán tudok eljönni ide. A nagymamámmal tudatni akartam a holnap délelőtti tervemet, ezért felálltam és átmentem a szobájába, ahol békésen tv-zett. Ahogy bentebb mentem elmosolyodott majd az ágya szélére leültem, és egy kis szünet után belekezdtem a mondani valómba.

Elmeséltem neki a Taylorral való telefonbeszélgetést, és őszintén megörült annak, hogy lehetőség nyílik a békülésre. Ráadásul azt kezdte el nekem szajkózni, hogy akkor már össze is házasodhatnánk, mert a házasságon kívüli gyerek születése balszerencsét hoz, de nyugodtan elmagyaráztam neki, hogy ebbe a mai világba már egyáltalán nem így megy. Ráadásul, hogy hozhatna balszerencsét egy gyerek születése? Szerintem pont az ellenkezője, hiszen általában azt szokták mondani, hogyha új csemete érkezik a családba, akkor az pontosan a jót jelenti. De hál’ nem kezdtünk veszekedésbe, hanem megértette, és elmondtam neki az elméletemet, miszerint két ilyen fiatalnak nem ajánlott a házasság, ezzel egyet is értett. És attól, hogy terhes lettem, még nem muszáj azonnal összeházasodni. Szerintem ez még ráér. Bár, ha esetleg Taylor úgy döntene, akkor nem mondanék neki nemet. Persze nem mennék hozzá azonnal, hanem mondjuk, kipróbálnánk először, hogy milyen együtt élni 0-24 órában, és néhány hónapig jegyben járnánk, aztán ha nincs semmi gubanc, akkor utána jöhet az esküvő. De szerintem Taylor sem igazán gondolkodik ezen. Oké, viccelődött vele meg minden, de nem hiszem, hogy olyan komolyan gondolná.

A nagymamám nem örült annak, hogy már is hazamegyek, így az orromra kötötte, hogy többször látogassam meg, főleg azért, mert látni akarja a kerekedő hasamat is. Viszont én pedig próbáltam rávenni, hogy költözzön oda hozzánk, arra utalva, hogy majd többször lehet a dédunokájával, ha megszületik, és végre ezen jobban elgondolkodott. Meg persze azért is, mert elpanaszolta nekem, hogy milyen egyedül van itt, meg, hogy ő már nem bírja ezt a munkát meg minden, és ezért is jobb lenne, ha oda költözne hozzánk. Ott sosem lenne egyedül és nem kell csinálnia semmit sem. Személy szerint én nagyon örülnék annak, ha oda költözne, mert így tényleg ott lehet velünk és vigyázhatunk rá. Elvihetném magammal 1-1 csajos napra, hogy ennyi év után újra nőnek érezze magát, és talán még egy hozzá hasonló korúval össze is ismerkedhet. Megígérte, hogy elgondolkodik ezen, és mihelyst eldönti, akkor szólni fog.

Úgy elbeszélgettük a nagyival az időt, hogy mire észbe kaptunk már este is lett, így gondolva a holnap délelőttre, jó éjt kívántam neki, és a szobámba mentem, ahol neki kezdtem a pakolásnak. Közben elmentem egy gyors zuhanyra, majd a pizsamámba bújva folytattam a pakolást. Miután végeztem, felhívtam még gyorsan anyukámat, akinek elmondtam, hogy holnap indulok haza, illetve azt is elmeséltem neki, hogy a nagyit talán meggyőztem a felől, hogy költözzön oda. Kérdezgetett Taylorról így elmondtam neki a telefonbeszélgetést is, és, hogy holnap este találkozunk, aminek most ő is örült. Majd miután letettem a telefont, az ágyba bújtam, és csak képzelegtem a holnapról. Elképzeltem az esti vacsora mindkét verzióját. A jót és a rosszat. De nagyon reméltem, hogy az előbbi fog történni. Hogy kibékülünk és onnantól már csak a terhességre és az ezzel járó dolgokra koncentráljunk. Igazából még nem is beszélgettünk erről olyan sokat. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy mit szeretne Taylor. Fiút vagy lányt. Bár szerintem ez egyértelmű. Biztos, hogy fiút, akit majd tanítani fog focizni meg minden fiús dolgot vele fog csinálni. Ezt elképzelve egy kósza mosoly szökött az arcomra, hiszen olyan jó lenne, ha mondjuk 6-7 év múlva a külön házban az udvaron játszanának. Egyébként én is a fiúra gondoltam először. Hiszen alapjába véve kettőt akarok. És azért lenne jó, ha fiú lenne az első, mert akkor a következőnek lesz egy bátyja, aki majd megvédi és oltalmazza akkor, ha mi épp nem leszünk ott. De… úristen, mikről gondolkodok én – kaptam észbe. Furcsa, hogy két héttel ezelőtt még azon gondolkodtam, hogy mivel újítsam a karrieremet, most pedig már azon jár az eszem, hogy, hogy fog kinézni a baba, mi lesz a neve, fiú vagy lány lesz, kire fog hasonlítani, és a többi ilyen dolog. Mondjuk az a jó, hogy végre már kezdtek elmúlni ezek az émelygések reggelente, így már nem is olyan szörnyű a terhesség.

Ezeken gondolkodva még mindig, hírtelen rám telepedett a fáradtság. Így magamra húztam a takarót, és még egy kis forgolódás után, a holnap estén gondolkodva, végre sikerült elaludnom…