Szandra Burke's life 123 rész

Nos hát... mit is mondjak:D Azt hiszem ezzel a résszel most kedvezek a romantikus lelkűeknek - magam is az vagyok *.*.
Természetesen várom a véleményeket, hiszen a végén talán mindenki sokkolva fog ülni a képernyő előtt - vagy nem.
Remélem tetszeni fog.
Puszi

"A szerelem olyasvalami, ami egy darabig növekszik, azután amikor elér egy bizonyos méretet, onnantól kezdve már csak életben kell tartani valahogy, mint egy növényt, időnként meg kell locsolni, és le kell vagdosni róla az elszáradt leveleket. (...) Ezt a "szerelmet" le lehet fordítani mosolyra, olyan szavakra, mint "szeretlek"

- De várj – állított meg hírtelen.
- Hm? – néztem rá még mindig értetlenül.
- Csukd be a szemed – mosolygott.
- Nem akarom! – ingattam a fejem.
- A kedvemért.
- Na, jó – motyogtam – de ha elesek a te hibád lesz.
- Nem fogsz – kuncogott és fogta meg mindkét kezem – és ne less! – szögezte le még gyorsan
- Oké – mosolyogtam és tipegtem lassan, ahová vezetett.
Erről az egészről hirtelen az jutott eszembe, amikor Taylor elvitt Los Angeles egyik magas pontjára, ahol szintén olyan romantikus és meghitt volt a hangulat. Ugyanúgy becsukatta velem a szemem és vezetett az úton. Most is éreztem, hogy valami különleges dolog fog ebből kisülni, és bíztam abba, hogy nem fogja hagyni, hogy elessek. Viszont hirtelen elengedte a kezem, én meg azt se tudtam hol vagyok hirtelen.
- Ne félj! – motyogta – csak állj meg itt és ne nyisd ki a szemed.
- Oké – mosolyogtam érezve, hogy mindjárt megláthatom végre a várva várt meglepetést.
Nagyon izgultam már. A szívem a torkomban dobogott, már attól, hogy egyáltalán Taylorral vagyok itt, és ez a meglepetés még rátett egy jó nagy lapáttal. Az adrenalin szintem is szerintem az eget verte. A mosolyt pedig az arcomról egyszerűen lehetetlen volt levakarni. Néhány percig álltam ott, és bevallom már kezdtem kicsit fázni is, de ugyanúgy izgatottan vártam már, hogy végre kinyithassam a szemem.
- Nyithatod! – hallottam meg a hangját egy kicsit távolabbról.
Lassan nyitottam ki, s ahogy kitisztult előttem a kép, elámulva figyeltem, ahogy néhány méterre egy kivilágított jacht állt a vízen, Taylor pedig a jacht előtt mosolyogva állt, végig nézve a reakciómat.
- Boldog szülinapot! – szólt ismét nem mozdulva onnan.
- Nem is ma van a szülinapom – néztem rá elámulva.
- Utó szülinapi ajándék – vonta meg a vállát.
- Atya ég! – mondtam tagoltan még mindig a sokk hatása alatt.
Annyira gyönyörű volt a látvány és az egész hangulat olyan… el sem tudom mondani milyen érzés volt. Csillogó szemekkel és kábultan álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal. Pontosan ezek azok a pillanatok, amiket annyira szeretek.
- Na, nem akarsz közelebb jönni? – mosolygott Tay.
- De – mondtam halkan, és újra erőre kapva a lábam, elkezdtem felé sétálni – csak azt ne mondd, hogy a tied ez a jacht – mondtam miután közelebb mentem.
- Nem az enyém – mosolygott - de ez most mindegy.
- Ez nagyon szép – csodáltam még mindig a kivilágított hajót.
- Akkor tetszik – állapította meg mosolyogva.
- Viccelsz? Imádom! Senki más nem tenne ilyet értem – motyogtam csodálkozva.
- Mert én nem hagynám! – vágta rá
- Megérdemlem én ezt egyáltalán? – sóhajtottam fel boldogan.
- Még a napot is lehoznám neked, hogy aztán vele együtt ragyoghass – motyogta csillogó szemekkel.
- Azt se tudom, mit mondjak – ingattam a fejem ámultan, tényleg nem találva a szavakat erre.
- Nekem egy csók is elég – mosolyodott el.
A hős szerelmes színre lép – mondtam magamban elmosolyodva. Akit mellesleg imádok – tettem még hozzá. De természetesen teljesítettem vágyát, jobban mondva mindkettőnk vágyát. Odahajolt hozzám, majd egymás ajkaira tapadtunk finoman és lágyan. Forró csókjai a mennyországig vitt, és úgy éreztem, hogy ezekben a pillanatokban, mintha a gyomromban pillangót lehetett volna fogatni. Annyira szép és tökéletes volt minden. Csak Ő és én, az éjszakában. Még álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki ilyet fog tenni értem. Hogy csak az én kedvembe járjon. Persze tudom, hogyha Taylor előhúzza a romantikus énjét, akkor beletesz apait-anyait, de ez… amit most tett. Ez… lenyűgözött, és még ámulatba is ejtett. Nem elég, hogy tetőtől talpig szerelmes vagyok bele, de még hozzá teszi ezt is és… ezekre az érzésekre, amik most voltak bennem, ezekre nincsenek megfelelő szavak. Ahogy egyik kedvenc költőm mondaná: nem elég bő az anyanyelv, arra, hogy ki tudjam fejezni ezt az érzést.
Néhány percig lágyan csókolgattuk egymást, majd kettéválva egymásra mosolyogtunk és Taylor segítő kezet nyújtva, felmentünk a jachtra.
- Hű, még vacsi is van – néztem a gyertyafényes asztalra ismét lenyűgözve, amin már is rajta volt a nekünk szánt étel – te aztán kitettél magadért – fordultam meg hozzá és mosolyogtam.
- Hát… legjobbnak a legjobb jár – mosolygott vissza.
- Ne mondogasd ezt, mert a végén még elhiszem, és akkor nem fogsz bírni velem – kuncogtam el magam.
- Csak azt mondom, amit érzek – vonta meg a vállát.
- És… megyünk is valahová? – mosolyogtam rá.
- A-a – ingatta a fejét – itt maradunk. Egész este – mosolyodott el huncutul.
- És hol akarsz aludni? – húztam fel a szemöldököm.
- Voltál már jachton nem?
- De – vágtam rá
- Akkor tudhatnád, hogy a jachtokon vannak szobák, meg minden. Persze nem mindegyiken, de ezen van – mosolygott.
- Oh – eszméltem fel – de most már igazán elárulhatnád, mire fel ez a sok minden – mosolyodtam el ismét.
- Már mondtam. Utó szülinapi ajándék. És amúgy is már rég voltunk kettesben valahol.
- Rendben, akkor köszönöm – vigyorodtam el és adtam egy rövid puszit a szájára, majd kíváncsian indultam le a jachton, hogy meglessem a szobát, illetve, hogy még mi van lent.
- Hová mész? – fordultam meg kérdésére.
- Körülnézek – vontam meg a vállam.
- Majd. Arra is lesz idő – jött utánam és fogta meg a kezem – gyere inkább és együnk – mosolygott.
- Oké – sóhajtottam fel – amúgy is majd éhen halok.
Erre csak halkan elkuncogta magát, majd mindketten szembe leültünk egymással, és látva a finom ételt, hamar bele is kezdtünk.
- És, honnan jött ez az ötlet? – kérdeztem két falat között.
- Csak kipattant a fejemből – vonta meg a vállát.
- Egyáltalán mikor gondoltad ezt ki?
- Tegnap előtt. Miután hazamentünk külön az étteremből – mosolygott.
- És ilyen hamar le tudtad szervezni, meg minden?
- Ühüm – bólogatott.
- Hát… ügyes – mosolyodtam el – lenyűgöztél – néztem körbe ismét a hajón.
- Örülök, ha örülsz – mosolygott.
Visszanéztem rá, majd ismét egy vigyort követve, újra neki kezdtem az evésnek.

*******

A vacsora többi részében, nem sokat beszéltünk. Meghitt volt és romantikus az egész. Sokszor összenéztünk, és Taylor azzal a tipikus szerelmes nézésével taglózott le, amitől mindig nyelnem kellett egy nagyot, hiszen tényleg mindig annyira megbabonáz azokkal a szemekkel, hogy észhez kell magam térítenem. És igen, ezt a vacsorát mondhatom annak, hogy szavak nélkül is kimutattuk egymás iránti érzéseit. Már azzal, ahogy egymásra nézünk. Nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudjam, szeret. Így is tudom. Hiszen, ahogy rám néz, ahogy hozzám ér, és ahogy beszél velem, minden jel arra mutat, hogy szeret. Bár, ha jobban belegondolok, azt se tudom valójában, hogy mi is az a szerelem. Hiszen honnan tudnám, hogy pont ez az?! Bár ha visszaemlékszek a kisebb koromra, amikor még általános iskolába jártam, akkor nagyon tetszett egy velem egykorú fiú, és úgy mentem oda az anyukámhoz, hogy „anya, szerelmes lettem”. Ő pedig csak elmosolyodott rajta, majd leültetett maga mellé és elmagyarázta, hogy mi az a szerelem. Anyukám szerint a szerelem az, ha mindig arra az egy személyre gondolunk, ha megőrizzük magunkban az arcát és a mosolyát, ha beszélünk róla, és legfőképpen az számít, hogy hogyan beszélünk róla. Ha folyton keressük az érintését, és mindig vele akarunk lenni. Szerinte ez a szerelem. És, ha tényleg igazak ezek, márpedig anyukámnak hiszek, akkor mi tényleg azok vagyunk. És főleg az én részemről. Hiszen Taylor nekem az első és egyetlen szerelmem. A nagy szerelmem. Már abba is belegondoltam, hogy nagy esély van arra, hogy talán ő lehet a nagy Ő. Mert vele el tudom képzelni a jövőmet. Főleg most, hogy még gyerekünk is lesz. Ráadásul Őt szeretem a legjobban, és Ő nekem a legfontosabb az életemben. Nem bírnám elviselni, ha Taylor nem lenne nekem.
- Min gondolkodsz ennyire? – kaptam észbe Taylor hangjára.
- Semmin – ingattam a fejem mosolyogva.
- Láttam – mosolygott.
- Tényleg nem érdekes.
- Rendben – bólintott – de szeretnék veled beszélni – komorodott el.
- O-ó – húztam el a szám rosszat sejtve.
- De nyugi – kuncogta el magát – semmi rossz nem lesz benne. Mert rólunk akarok beszélni.
- Huh – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve.
- Szóval… - hajtotta le a fejét – nem is tudom, hol kezdjem – nézett vissza rám komolyan.
Erre csak bátorításképp elmosolyodtam illetve a kezemet az övére tettem, és vártam, hogy mit szeretne mondani. Elmosolyodott Taylor is, majd szóra nyitotta a száját.
- Jaj, te! – ingatta a fejét, az ajkaiba harapva.
- Igen? – mosolyogtam rá.
- Megőrjítesz! – mosolyodott el még mindig a fejét ingatva. A szavaira én pedig, csak csillogó szemekkel, és végig a mellkasomban hevesen dübörgő szívemmel kuncogtam el halkan magam – nem tudom… én csak – ingatta a fejét, és sóhajtott fel – szép helyen vagyunk, szép pillanatban.
- Így van – bólogattam egyetértően.
- Szeretném elmondani, hogy… - sóhajtott ismét mosolyogva – mit éreztem, a kezdetektől fogva.
- Oké – suttogtam elmosolyodva.
- Tudod… amikor ott voltunk a suliban, és… amikor odamentem hozzád – mondta kis szünetekkel.
- Ühüm – mosolyogtam.
- És… amikor a szemedbe néztem… nem tudom… olyan, mintha valami csoda történt volna velem – nézett mélyen a szemembe – nem is az volt a csoda, ami velem történt, hanem te voltál maga a Csoda – mosolyodott el – komolyan, már akkor megbabonáztál! – kuncogta el halkan magát – pedig csak 15 éves voltam, nem is érezhettem volna úgy – mosolygott – te is érezted? – nézett rám csillogó szemekkel.
- Igen – bólogattam határozottan mosolyogva.
- Furcsa volt, mert mindig azt éreztem, hogy a közeledbe akarok lenni, és… mindig te jártál az eszembe. Ezért hangoztattam annyira, hogy ez… ami köztünk van, az valami… különleges. És nagyon szép – mosolygott – onnantól kezdve, sosem akartam tőled távol lenni. Mindig éreztem, hogy van közöttünk valami… szoros kötelék, ami sosem fog elszakadni. És most… hogy itt vagyunk… ennyi történés után… - ingatta a fejét mosolyogva – komolyan… én, jobban szeretlek, mint bárkit a világon. És tudom, hogy sokszor hibáztam, illetve sokszor meg is bántottalak, de tudod, hogy sosem tenném szándékosan.
- Tudom – suttogtam mosolyogva.
- És tudod, én rájöttem arra, hogy nem a munkámért, vagy bármi másért élek. Hanem érted. És ez nagyon boldoggá tesz engem – nézett mélyen a szemembe, én, pedig ahogy kimondta ezeket a szavakat, boldogan csak mosolyogtam rá, és bevallom el is érzékenyültem egy kicsit, hiszen soha senki nem mondott még nekem ilyet. De persze az elérzékenyülésemet, elnyomtam inkább, mert nem akartam ilyen szép pillanatban is pityeregni – nagyon sok mindenen mentünk át együtt, és tudom, hogy nekem már nem kell más rajtad kívül. Tényleg elmondhatatlan, amit érzek irántad. Csak egy szót tudok rá. A csoda. Te vagy az én személyes csodám – mosolygott – a napfényem.
Ezeken le nem hervadó mosollyal, mosolyogtam rá boldogan. Ettől boldogabb, mint most, sosem voltam még. Ezek a szavak, amiket mondott… istenem. Még a lélegzetem is elállt. Nem tudtam mit mondhatnék neki ezek után. Én is ugyanezt érzem iránta, teljesen ugyanezt. Annyira szeretem, tényleg. És minden igaz, amit elmondott. Az első találkozásunk óta, úgy, ahogy van teljesen beleszerettem. Elmondhatatlanul imádom. Főleg most. Mindig is szerettem. Egész testemben éreztem a boldogságot. Sosem gondoltam volna, hogy valakit ennyire meg fogok szeretni. Persze vannak olyan emlékeink, amik könnyekbe burkolóznak, de, ahogy Taylornak én vagyok a napfény, ez fordítva is így van. Hiszen Taylor nekem is egy fény, ami megérintette a szívemet. Nincs más, csak Ő. Aki csillagokat gyújtott bennem. És nincs senki más, aki úgy nézne rám, mint Ő. Amikor már azt hittük, hogy vége a történetünknek, valójában csak akkor kezdődött el, mostanra pedig varázslatossá nőtte ki magát. Az övé a szívem, az álmom, és minden jövőbeli tervem. Ez egy nagyon szép szerelem. Vele kezdődött minden, és remélem Ő is lesz a végső állomás. Mert csak Ő van nekem, és csakis őt szeretem. Ahogy Taylor mondta. Most már csak egymásért élünk. És rájöttem arra is, hogy akármennyire szeretem a színpadot, és az éneklést, nem múlja felül ez a boldogság, amit Taylor iránt táplálok. Még azt is feladnám érte. Nélküle már semmit nem érne az életem.
Ezen töprengve, folyamatosan Taylor barnán csillogó szemeibe néztem mosolyogva, s ő is ugyanúgy nézett vissza rám, közben pedig egy percre sem engedtük el egymás kezét. Majd felállt nem engedve kezemet, és közelebb hajolva, ajkait lágyan az enyémre tapasztotta. Olyan szépen csókolt, és gyengéden, hogy a libabőr is végig szánkázott testemen. Kétség nem fér hozzá, hogy ő a nagy szerelmem. Az első és egyetlen. Hosszú, de még is rövidnek tűnő gyengéd csókja után, szétváltunk egymástól mosolyogva, majd óvatosan felállított.
- Mindjárt jövök, oké? – mondta lágyan, és elengedve kezem a jachton lefelé indult.
Csak bólintottam egyet mosolyogva. Az égre néztem, és boldogan figyeltem, ahogy több ezernyi csillag van fent rajta. Gyönyörű volt. Olyan gyönyörű, mint ez a mai este. A jacht széléhez sétáltam, és a korlátot fogva, csak gyönyörködtem az égi csodákban. Kisebb koromban is mindig annyira szerettem csak úgy kiülni az erkélyemre, és órákon át nézni és csodálni a csillagokat. Ráadásul a csillagokról mindig az én drága nagyapám jut eszembe. Az, hogy most mennyire jó helyen van, és tudom, hogy onnan is vigyáz rám. Tudom, hogy büszke rám, és mosolyog azért, hogy most ennyire boldog vagyok. Sokszor azt kívánom, hogy bárcsak még itt lehetne köztünk, de nem szabad szomorkodni, hiszen, hogy már nincs itt, nem azt jelenti, hogy elfelejtettük. Őt nem lehet elfelejteni, mert a szívemben és az emlékeimben még mindig él.
Hirtelen eszembe jutott, ez az örökbe fogadós történet. Vajon ő tudott róla? Szerintem biztosan tudta, hiszen a nagymamám is tudta. És ennek ellenére még is én voltam a „kedvence”. Persze szerette Nicket és Stellát is, de… nem tudom. Valahogy mindig azt éreztem, hogy én vagyok a kedvence, hiszen minden szabadidejét velem töltötte, és folyton tanított. Megtanított énekelni, zongorázni, gitározni és megtanította azt is, hogy meg kell becsülni azt, amink van, hiszen sosem tudhatjuk, hogy mikor veszítjük el. Még mindig hallom a fejemben, ahogy mondta. Mindig azt mondogatta nekem, hogy „kis unokám, belőled lesz valaki, ezt garantálom”. És igaza volt. De bevallom, amikor elveszítettem, nagyon összetörtem, és fel akartam adni az álmomat, mert úgy éreztem, hogy nélküle nem tudom véghezvinni. Aztán újra bölcs szavaira gondoltam, miszerint „Ha elesel, ne félj felállni. Csak légy erős, és tartsd a szemed a célodon”. És pontosan így tettem. Akkor döntöttem el, hogy nem csak magamért, de érte is valóra váltom az álmomat, és sikerült. Nem adtam fel, amikor megsebeztek, hanem mindig az volt a fejemben, hogy „a célon tartsd a szemed, és kitartással el fogod érni”. Minden szavára hallgattam és sikerült elérnem azt, amit akartam. És visszagondolva azokra az időkre, jó érzéssel töltött el, még akkor is, hogy Taylor nem volt akkor az életemben. Vagyis jobban mondva, részben ott volt, hiszen már akkor is sokat gondoltam rá, annak ellenére, hogy valaki mással voltam együtt.
Gondolkodásomból Taylor újabb jelenléte szakított félbe. Mosolyogva tért vissza, majd kezét a derekamra helyezve, lágyan belepuszilt az arcomba, mire még jobban el kellett mosolyodnom. Csillogó szemekkel rám nézett, majd ő is a csillagos eget kezdte fürkészni. Én valahogy ismét elmerültem a tekintetében, még így is, hogy nem engem néz. Nem tudtam levenni róla a szemem. A bőrét kezdtem tanulmányozni. Eddig észre se vettem, hogy ilyen sima és finom bőre van. - Persze kivéve, amikor borostás, mert akkor nagyon szúr és rá is szoktam szólni – Folyamatosan csak mosolyogtam rá, ő pedig az égen nézelődve, néha-néha fél szemmel rám pillantott. Nem beszéltünk semmit sem. Csak némán álltunk egymás mellett, és ez a csönd is annyira jó volt és meghitt. Hiába nem beszéltünk, még is olyan romantikus volt és szép, ez a pillanat is. Majd újra rám nézett és elmosolyodva, szóra nyitotta a száját.
- El szeretnék még valamit mondani – motyogta édesen, amire csak szótlanul mosolyogva bólintottam – szeretném, ha tudnád, hogy, amit most fogok tenni, az nem azért van, mert terhes vagy, hanem azért mert tényleg akarom, és kész vagyok rá – immár az arckifejezésem inkább kérdő lett, hiszen nem értettem mire akar kilyukadni – Mielőtt kérdeznél! – tette fel a mutatóujját – én fogok kérdezni. Úgy, hogy nézz oda – mutatott az égre, amit nem értettem, de kérésére oda fordítottam a fejem. Hirtelen megláttam valami repülő féleséget, ami húzott maga után valamit. Fogalmam sem volt, hogy mit akar ezzel mondani, de a kíváncsiságom nem húzott határt, így figyelmesen néztem a repülő után lévő valamit. Majd ahogy egyre jobban közeledett, egyre kivehetőbb volt számomra, hogy van rajta valami írás, de még nem sikerült elolvasnom. Amint közelebb ért, és végre sikerült elolvasnom, elakadt a szavam. Kidülledt szemekkel és lélegzet visszafojtva olvastam el még egyszer, hogy mi van oda írva. A szívem immár nem háromszáz fokon dobogott, hanem egyenesen vagy hatszázon és rájöttem, hogy valójában, miért csinálta ezt az egész mai estét, ugyanis arra, amit a repülő maga után húzott, az volt írva, hogy… „Hozzám jössz?” …



Képek a jachtról: