2011. június 20., hétfő

Szandra Burke's life 132 rész (The end)

"Éreztem, hogy ami előttem áll, az hosszú és nehéz út lesz. De tudtam azt is, hogy lesz erőm ehhez az úthoz. Mert akivel nekiindultam ennek az életnek, azt magam választottam. S az én utam a szerelmem mellett halad, könnyű s nehéz időkben egyaránt"


A másnap hamar elment. Ismét volt néhány látogatóm, és a telefonom is szüntelenül csörgött. Még olyanok is felhívtak, akikre abszolút nem számítottam. Például Alex Meraz, vagy Selena Gomez, akik szintén telefonon adták át a gratulációjukat. Bár fogalmam sem volt, hogy honnan tudják, de Taylor utólag felvilágosított, hogy a média mindent kiszagolt és mára már minden magazin címlapján ez a hír van. Gondolhatjátok mennyire örültem! Szinte repkedtem örömömben. Így muszáj voltunk azon agyalni, hogy, hogy menjünk ki a nélkül, hogy észrevennének minket, mivel egyáltalán nem akarjuk megmutatni Annabellt a nagyvilágnak. Nincs szüksége erre. Még csak most született, ezért nem akarom már is a kamerák elé kilökni. Meg amúgy sem szeretném, hiszen a médiának semmi köze sincs a magánéletünkhöz.
De végül a hazamenetel napján kitaláltuk, hogy Debiékre bízzuk Annabellt, amíg hazaviszik, mivel őket sosem követik, én pedig ugyanúgy Taylorral mentem haza. Jó terv volt, hiszen a fotósok csak utánunk jöttek, ami persze nagyon zavaró volt, főleg azért mert nem voltam a legjobb kinézetembe, de az akkor nem túlzottan érdekelt. Persze kérdezgették, hogy hol van a kislány, meg satöbbi, de mint aki se lát se hall, nem válaszoltunk semmire, csak beültünk az autóba és már indultunk is haza.
Az első nap otthon furcsa volt egy kicsit, de ugyanakkor jó is volt. Egész nap anyukám segítségére voltam, aki mindent megmutatott és mindenben segített nekem.
Ráadásul mivel apukámnak sajnos úgy elhúzódott az üzleti útja, hogy nem tudott bejönni a kórházba, így ő is az első napot otthon velünk töltötte, és őt is elkápráztatta Annabell. Annyira jó volt őket nézni. Pontosan azt láttam magam előtt, amit szerettem volna. Annabellnek apukámtól jobb nagyapát nem is kívánhatnék. Úgy viselkedett, mint az én nagyapám. Nem hiába, apja-fia. Aznap egész nap dédelgette és beszélt hozzá, még játszott is vele, pedig az a kis baba a fél napot átalussza.
Meglepetésemre Taylor is leste minden szavamat, és anyukám segítőkész magyarázásaiból Tay is sok mindent megjegyzett.
Azon a héten rengeteg látogató jött. Megfordult nálunk minden barátunk, rokonunk, kollégák, sőt még olyanok is, akiket alig ismertünk. Persze anyukám és Debi majdnem minden nap átjöttek azzal az indokkal, hogy „csak segíteni jönnek”. Persze! Egész nap Annabellt dédelgették. De semmi gond nem lett belőle. Örültem, hogy ennyire szeretik.
Taylorra térve, nagyon nagy meglepetést okozott nekem. Mióta a kórházból hazajöttünk teljesen úgy viselkedik, mint egy érett családos férfi, akinek nincs más fontos dolog az életében, csak én és Annabell. Bevallom az elején kételkedtem abban, hogy szívből csinálja-e vagy csak muszájságból, de mindig figyeltem, hogy bánik Annabellel és egyre biztosabb voltam abban, hogy bizony, hogy nagyon is szívből csinálja. Nagy segítség volt nekem Tay végig. Mivel hamar elapadt a tejem – az orvos szerint gyakori ilyen fiatal lányoknál – ezért gyakran felkelt helyettem esténként Annabellhez megetetni, vagy azért, mert sírt valamiért. De általában felváltva keltünk fel, hogy azért mindkettőnk valamilyen szinten ki tudja aludni magát. Komolyan mondom, hogy minta apa lett belőle. Nappal egész nap otthon volt, reggeltől-estig minden nap. Csak akkor ment el, amikor muszáj volt, de akkor is mindig sietett. Szintén azt kell mondanom, hogy Annabellnek Taylortól jobb apát nem is kívánhatnék. Törődik vele és szereti. Nekem pont elég ennyi.
Ráadásul, ahogy gondoltam, a köztünk lévő kapcsolat nagyon hamar helyre jött és semmi feszültség nincs közöttünk. Sőt a veszekedések száma hál’ istennek nagyon lecsökkentek. Mindketten megváltoztunk valamilyen szinten. Persze jó irányba. Meg tanultunk felelősséget vállalni, és megtanultuk a szülőséggel járó dolgokat is. Tökéletesen együtt tudunk működni, és a kapcsolatunk végre Annabellel volt teljes. Valóban nagyon kevés veszekedés alakult ki, és azok is csak pár percesek voltak, mert utána mindig hamar kibékültünk.
Emlékeztek, még amikor megkérte a kezem? Szóval az a helyzet, hogy most már komolyan tervezgetjük az esküvőt, hiszen meglepetésemre sikerült viszonylag hamar leadnom azt a néhány felesleges kilót magamról, és már majdnem az eredeti súlyomnál tartok. Most már egyáltalán nem tartok a házasságtól, hiszen látom, hogy milyen jól megvagyunk és biztos vagyok abban, hogy ez az elkövetkezendő időkben így is fog maradni. És be kell vallanom, hogy most a legnagyobb kívánságom az, hogy végre Taylor felesége legyek. Tudom, sokszor tartottam ettől, de most, hogy már van egy lányunk, együtt élünk, és nem utolsó sorban iszonyat mennyiségű jó és rossz dolgon mentünk keresztül, biztosan tudom, hogy nekem már úgysem kell más férfi. Taylor nekem a nagy Ő, még akkor is, ha vagy ezerszer szakítottunk, összevesztünk és bántottuk egymást. Vele éltem át a legboldogabb időszakaimat és még akkor is kitartottunk egymás mellett, amikor épp külön voltunk. Nagyon szeretem, és ez a szerelem az évek során sosem hűlt ki, és tudom, hogy nem is fog, mert mindig gondoskodunk arról, hogy nagy lángon égjen.

Amikor eldöntöttük Taylorral, hogy összeházasodunk, ugyanúgy az időpontot is kijelöltük és abban maradtunk, hogy nyár közepén tartjuk meg. Addig időnk is van szervezkedni és biztos, hogy jó idő lesz. Viszont ahogy bejelentettük a szüleinknek, egyből mintha az ők esküvőjük lenne, mindenki elkezdett szervezkedni a hátunk mögött. Egy ideig okés volt, de miután már nem csak Taylornak, hanem nekem is elegem volt ebből a hátunk mögött szervezkedősdiből, leállítottuk őket. Hiszen anyukám annyira beleélte magát, hogy ahogy megtudta már másnapra le is rendezett nekünk egy esküvő szervezőt, úgy, hogy nem is tudtunk róla. Szóval kerek-perec megmondtuk nekik, hogy ez a mi esküvőnk és örülnénk, ha szülőként vennének részt benne, nem pedig szervezőnek mert az a mi dolgunk. Bár az esküvő szervező jó ötlet volt, így miután megtudtuk anyukám mit rendezkedett, végül megtartottuk Marshall-t, az esküvő szervezőt, aki minden elképzeléseinket véghezviszi. Nagyon sok munka volt az egész szervezkedésben. Laurennel most még jobban kiélhettük a kreativitásunkat. Saját kezűleg csináltuk meg a meghívókat, ami bizony ám nagyon fárasztó volt, hiszen előre bejelentettem Taylornak, hogy nagy esküvőt akarok, sok vendéggel, így a meghívók száma is elég sok volt, de Laurennel ketten viszonylag hamar is végeztünk, főleg, hogy anyukám addig elpesztrálta Annabellt.
Taylorral meglátogattunk néhány ékszeres boltot, ahol kiválasztottuk a karikagyűrűnket, amit ugye majd a szertartáson fogunk egymás ujjára húzni. E-miatt volt egy kis összezörrenésünk, mert Tay az aranyat szereti, én pedig az ezüstöt, de végül meggyőztem az ezüst mellett, így sikerült megvenni a gyűrűket is. Ezek közben Marshall mutatott nekünk néhány helyet is, ahol lehetne tartani, de mivel egyik sem felelt meg, ezért a szülőket bevonva, közösen eldöntöttük, hogy Debiéknél fogjuk megtartani, mert nekik nagyobb kertjük van a miénktől és az én szüleimtől. Így Marshall újabb terveket készített, de mivel nekem is volt valami elképzelésem, megosztottam vele, ami rózsaszín fehér lett volna, Taylor viszont ezzel nem értett egyet, így őt is be kellett vonni a tervekbe, de végül valahogy még is sikerült meggyőznöm a felől, hogy sötét rózsaszín-fehér legyen az összeállítás, így ismét megvolt a boldogságom.
Közben anyukám folyton azzal hajszolt, hogy menjünk esküvői ruhát nézni, de mindig azt mondtam neki, hogy azt hagyom utoljára, mert az a legfontosabb nekem és arra akarom a legtöbb időmet szánni.
Laurennel sikerült elrendeznünk a virágokat is és mindenféle díszt. Az étel-ital kérdését is hamar megoldottuk azzal, hogy elhívtuk az egyik legjobb szakácsot Los Angelesből, aki ráadásul még pincéreket is hoz majd magával.
Taylorral ismét útra keltünk és elmentünk tortát nézni, ami viszonylag hamar megvolt és legalább abban egyetértettünk.
Miután nagyjából minden le volt szervezve végre jöhetett a menyasszonyi ruha. Bár alig maradt egy hónapom rá, így sietnem kellett. Viszont Lauren már majd kiugrott a bőréből annyira várta azt a pillanatot. Bevallom semmi elképzelésem nem volt a felől, hogy milyen ruhát szeretnék. Annyit tudok, hogy szép és csillogós legyen, de ugyanakkor ne legyen rajta semmi sem eltúlozva. És itt meg is állt a tudomány. Sajnos nem igazán volt arra időm, hogy legalább a neten elkezdjek nézelődni, mert akkor biztos lett volna valami elképzelésem. Bár magazin-t vettem, de azokból egyik sem nyerte el a tetszésemet.
Két hét alatt mindenféle üzletben voltunk, és komolyan kezdtem félni, hogy nem lesz meg a ruhám, ráadásul, ha meg is lesz, lehet, át kell alakítani és az is időbe telik. Utólag megbántam, hogy ennyit vártam vele, de már nem tudtam mit csinálni. Abban bízom, hogy profi munkásokkal fogok szembe nézni és képesek lesznek pár nap alatt alakítani a ruhán, ha esetleg szükség lesz rá.
Már az összes nagyvárost bejártuk, de nem találtuk még meg a számomra tökéletes ruhát, ezért úgy döntöttem, hogy még is Los Angelesben fogok tovább keresgélni. Bevallom kezdtem már belefáradni. Mindig élveztem a vásárlást, de csak akkor, ha veszek is valamit és ezúttal az ilyen fajta vásárlást egyáltalán nem élveztem. Bár mindig ezt gondolom, mielőtt belépünk egy újabb üzletbe, viszont amikor elkezdem próbálgatni a ruhákat, már másképpen gondolom. Amiket eddig próbáltam mindegyik szép volt, de nekem sajnos mindig volt benne valami kivetnivalóm és nem éreztem, hogy az lenne az. Arra az érzésre várok, amikor belém robban, és azt súgja egy hang a fejemben, hogy: ez lesz az! És ez a hang bizony még egyszer sem szólalt meg.
Egy újabb nap érkezett el a keresésre, és már kora reggel elindultam a már szokásos kis csapatommal, ami anyukámból, Debiből, Laurenből és a drága kis Annabellemből állt. Mert hát igen. Úgy éreztem Annabellt is vinnünk kell magunkkal, főleg azért, mert a szervezkedés miatt csak az estéket tölthettem pici lánykámmal, aki egyébként nagyon szépen gyarapodik és napról-napra egyre szebb lesz.
Már az üzlet nevét sem tudtam, csak menni akartam. Igazából ez egy nagy és híres üzlet, ahová be kellett jelentkezni, így miután elmentünk a megbeszélt időpontra, megkaptam az úgymond segédemet, aki segíteni fog a ruhákat felvenni és kiválogatni, majd a kis csapatom beült az egyik tükrös terembe, ahová majd ki fogok menni a felpróbált ruhákkal. Közben engem elvezettek a próbafülkébe, ahol egyből vagy öt féle ruhát hozott be nekem, kedves segítőm. Mindegyiket alaposan megnéztem, és nagyon szépek voltak. Az egyik egyből megtetszett és talán, az lehet az, amire vártam, így meg is örültem, viszont azt akartam utoljára hagyni, így az előtte lévő négy ruhát próbáltam fel először. Az első nagyon szép volt. Kissé szűk fazonja volt, ami a testemre simult, ugyanakkor csillogott, de valahogy nem fogott meg. És ahogy kimentem megmutatni anyuéknak, ők is megerősítették ezt a tudatot bennem, így jöhetett a következő…

Felpróbáltam azt a három ruhát még, és valóban ismét találtam bennük valami hibát, ami nem tetszett. Viszont anyukámnak és Debinek a második ruha nagyon tetszett, aminek kissé amolyan hercegnős stílusa volt. Nekem is nagyon tetszett, főleg a felső része, ami nagyon szépen ki volt dolgozva, de valahogy nem az én területem az a túlzott hercegnős feeling. Aztán végre elérkezett az a pillanat, amikor felvehettem a kiszemelt ruhát. Alig vártam már. Amikor megláttam, ahogy a segítőm óvatosan kiveszi a tartójából, elvigyorodtam és örömömet szavakban is kifejeztem neki. Lassan feladta rám a ruhát, majd hátul a cipzárt összehúzva, megfordultam, hogy magamra pillantsak és ekkor megszólalt az a hang a fejemben. Ez lesz az! Úgy éreztem, mintha ismét, ezúttal már harmadjára esnék szerelembe. Annyira szép volt, csillogott és egyáltalán nem volt rajta semmi sem eltúlozva. Bevallom tetszettem magamnak. Imádtam ezt a ruhát. Fejben már eldöntöttem, hogy megveszem, de, hogy biztosra menjek, meg kellett mutatnom a kintieknek, így óvatosan kitipegtem hozzájuk. Egyből a kis ficánkoló Annabellre pillantottam és muszáj volt elmosolyodnom, majd beállva közéjük, figyeltem a reakciókat. Néhány percig mindenki csak némán méregetett engem, majd anyukámra nézve egyből tudtam, hogy valóban ez az igazi, hiszen szemében megjelent néhány elérzékenyült könny. Persze egyből odamentem hozzá megölelni, és folyton azt motyogta a fülembe, hogy milyen gyönyörű. Ezután mindenkit végig kérdeztem és miután megadta Lauren az egyértelmű igen-t, én is büszke fejjel megálltam a segítőm előtt és határozottan rávágtam, hogy „Megveszem”. Nagyon örültem és boldog voltam, hogy megtaláltam a tökéletes ruhát. Ezután lemérték a méreteimet és megnézték mennyit kell alakítani a ruhán, mert volt ahol picit bő volt. A mérés után megnyugtatott a szabó, hogy nem sokat kell bevenni belőle, így néhány nap alatt kész lesz. És végre megnyugodva ugyanakkor tele boldogsággal indultunk haza és alig vártam, hogy elújságoljam Taynek. Szerintem már az agyára mentem az állandó idegeskedésemmel a ruha miatt, de persze mindig azt mondta, hogy nyugalom, biztos meg lesz, és igaza is lett.
Bár Tay nem minden szervezkedésben vett részt, mert volt, ahol inkább úgy döntött, hogy kihagyja, mivel tudja, milyen vagyok. Szeretem kiélni a saját képzeletemet. Inkább csak azokban vett részt, ami érdekelte, ami pedig nem igazán érdekelte, azt rám bízta, aminek nagyon örültem. Viszont ő is már sokszor elmondogatta nekem, hogy mennyire várja a nagy napot, és, hogy már kábé egy éve vár arra, hogy hivatalosan is a kis asszonykájának nevezzen. Bár én nem kedvelem ezt a megszólítást, de neki még ezt is hagyom.
A zenekart illetőleg, rávettem a saját zenekaromat, hogy ők játszanak, hiszen ők a világ legjobb zenekara, csak egy énekest kellett kerítenem, de az ismertségemnek köszönhetően hamar meglett az énekes is. Ráadásul mivel valamilyen oknál fogva, hamar visszaállt az énekhangom, ezért úgy döntöttem, hogy énekelni fogok legalább egy számot, hiszen még is csak a saját esküvőmről van szó.
A nagy esemény előtt néhány nappal, már is gyomorgörcsöm volt és izgultam, ugyanakkor rettenetesen vártam már. Előre lebeszéltem az embereimmel, hogy már korán, reggel hét és nyolc között jöjjenek, mert időben kész akarok lenni és senkit nem akarok megváratni.
Az esküvő előtti napon már egy falat se ment le a torkomon. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen és ezért is izgultam. Szegény Annabell kislányomat-picit elhanyagoltam, és csak kevés időt voltam vele a nagy szervezkedés és izgatottság közepette, de legalább Taylor ott volt vele, ha pedig neki kellett intézkedni valamin, akkor a nagyszülők foglalkoztak vele. Ezért kicsit bűntudatom lett, hiszen mióta megszületett mindig vele voltam, és sosem hanyagoltam el ennyire, de megígértem magamnak és neki is, hogyha vége a nagy felhajtásnak, akkor minden időmet a már majdnem öt hónapos kicsi lányomnak szentelek. Egyébként Annabell már aktívan mászik, és eljutottunk odáig, hogy bár még egy kis segítséggel, de lassan már magától fel tud ülni. Egyre jobban és többet lehet vele játszani és rettenetesen aranyos kislány. Csendes baba, és nem sokat sír. Mióta megszületett azt hiszem még egyszer se hallottuk olyan erőteljesen sírni. És, hogy kire hasonlít? Többen azt mondják, hogy rám, és most már én is kezdem ezeket észrevenni, hogy külsőre rám hasonlít, de belsőre teljesen Taylor és ennek nagyon örülök, hiszen így nem örökölte át tőlem a lobbanékony fejemet. Jó lelkű és kedves, és tényleg nagyon nyugodt. Nem türelmetlenkedik vagy hisztizik mindenért. De azért van, amit tőlem is örökölt belsőleg. Taylor szerint, amikor boldogan nevetek akkor felhúzom az orrom, amit egyébként én még sosem vettem észre, de a lényeg, hogy ezt Annabellnél is észre lehet venni, olyankor pedig iszonyat aranyos. Néha dúrcizik egy kicsit, ez viszont nem meglepő, hogy ő is megkapta, hiszen Taylor is és én is szoktunk dúrcizni amikor összekapunk valamin. Ahogy növekedett egyre jobban apás lett egyébként, de főleg azért, mert Taylor mindig vele van és néha mikor nincs otthon, akkor, amikor Annabellnek eszébe jut Taylor, akkor minden ok nélkül elkezd sírdogálni. Mondjuk, ez általában akkor fordul elő, amikor nyűgös és fáradt, de szerencsére hamar meg lehet nyugtatni. Viszont amikor hazajön Taylor… hát szó szerint nem lehet levenni a nyakából. Ráadásul Taylor is sokszor úgy játszik vele, mintha ő is kis gyerek lenne. Na, jó. Ilyenkor érzem, hogy nem is egy, hanem egyből két gyerekem van. De nagyon aranyosak együtt ettől függetlenül. Annabell abban is hasonlít rám, hogy amikor kicsattanó jó kedve van, akkor visít és állandóan hangosan nevet. Ilyenkor pedig mindig majd összefalom. Tényleg nagyon édes. Észrevettem már nála, hogy például, amikor Tay csak úgy leül vele a kanapéra, én pedig beszélgetek Taylorral közben, akkor Annabell is figyel rám, de nem az a lényeg, hanem az, hogy folyton piszkálja Taylor haját, vagy ha nálam van, akkor az én hajamat piszkálja. Ezt azt hiszem szintén tőlem vehette át, hiszen én is szeretem Tay haját birizgálni. A lényeg, hogy iszonyat vagány kis csaj és nagyon vidám természetű.
Az esküvő előtti nap, mivel nem akarom, hogy Tay lásson a szertartás előtt, így úgy döntöttünk, hogy most külön fogunk aludni, a régi felállással ellentétben. Tay a szüleimnél, én pedig Debiéknél, hogy ne keljen majd a nagy ruhámba még autóba is szállni, és természetesen így Annabell is ott aludt velem.

A nagy nap végre elérkezett. Az óra halk csengésére, kipattant a szemem és már is megéreztem magamban az izgatottságot. Még a sminkesem és a fodrászom érkezése előtt fel akartam kelni, hogy le tudjak fürödni. Annabell még békésen aludt mellettem, és mivel eszem ágába se volt felkelteni, így óvatosan kimásztam mellőle, és látva, hogy valóban meg se moccant, csöndben átvonultam a másik szobába, mivel ott fognak elkészíteni az esküvőre. Meg a fürdésemmel sem akartam felébreszteni Annabellt, mert akkor hamar elkezdene nyűgösködni és nem bírná ki még estéig se. Egyébként meg van beszélve, hogy az esküvőn Annabell a nagyszülőkkel lesz, amikor pedig már nem fogja bírni és nyűgös lesz, akkor a nagymamám hazahozza és elaltatja.
Lassan előkotortam még egy kényelmes alsót és egy cipzáras felsőt, amit könnyen levehetek, majd lassan és óvatosan átlibbentem a másik szobába, ahol egyből a fürdőbe mentem és a gyors zuhany után, felöltöztem. Már fel volt akasztva a gyönyörű ruhám és még egyszer végig néztem rajta csodálva. Még mindig imádtam ezt a ruhát, és nagyon vártam, hogy végre felvehessem.
Mielőtt lementem volna a földszintre lassan benyitottam Annabellhez, aki még mindig meg sem mozdulva édesen szunyókált, majd megnyugodva mentem le. Debi már éberen a konyhába itta a reggeli kávéját, és ahogy leértem, egyből elmosolyodott.
- Hát, itt a nagy nap! – motyogta vigyorogva.
- Igen – vágtam rá heves bólogatással – annyira izgatott vagyok már!
- Gondolom! El se hiszem, hogy végre összeházasodtok – ingatta fejét hitetlenkedve.
- Tudom. Még én se hiszem el – vigyorogtam – nagyon izgulok. Remélem, semmit nem fogok elrontani.
- Oh, biztosan minden tökéletesen fog menni.
- Nagyon remélem – sóhajtottam mélyen.
- A kisvirág alszik még?
- Ühüm – bólogattam – nem akarom felkelteni, hogy hadd aludjon. Annál tovább fogja bírni.
- Igen, igen – értett egyet.
- Elvileg mindjárt jönnek Pobyék – néztem az órára, ami már negyed nyolcat mutatott.
- Biztosan mindjárt itt lesznek.
- Elvileg Lauren is mindjárt jön – néztem ki a konyhai kis ablakon kíváncsian, mivel láttam némi mozgolódást odakint és azt hittem, hogy valóban ők jöttek meg.
Néhány perc várakozás után, tényleg azt vettem észre, hogy majdnem csak egyszerre érkezett meg Lauren, anyukám, Stella, Lory és Poby is. Így vigyorogva nyitottam ki nekik az ajtót, majd egy gyors köszönés után, felmentünk az úgymond „készülődős” szobába. Mielőtt felmentünk volna figyelmeztettem mindenkit, hogy halkan menjünk el Tay szobája előtt – mivel ott aludtam Annabellel – mivel még alszik a kislány.
Felmentünk és Loriék egyből előkészítették a szükséges dolgokat, majd beülve egy székbe egyből elkezdett Poby a hajamon dolgozni.

Az egész készülődést végig izgultam és folyton mondtam mindenkinek, hogy beszéljenek hozzám, így elterelve a gondolataimat. Közben Annabell is felkelt, így már is a nagymamák gondjaira bíztam, mivel a hajamat szinte órákon át készítették, és a sminkem is majdnem csak egy órát vett igénybe. A csokrom is megérkezett, és eszméletlenül szép lett. Imádtam.
Laurennel közben sokszor egymásra néztünk és azonnal elvigyorodtunk. Ő is nagyon izgatott volt már, és egyébként sokszor viccelődtünk azzal, hogy most már tényleg rajtuk van a sor. Mi már túl vagyunk egy szülésen, most az esküvő, úgy, hogy ők jönnek. De mindig csak nevettünk rajta, persze azért örülnék, ha komolyan gondolnák, mert jól elvannak és az idő múlásával, köztük is szoros kapcsolat lett.
Már kész volt mindenki, mire nekem befejezték a hajamat és a sminkemet, így végre már csak anyukám és Lauren volt bent velem a szobába, hogy segítsenek az öltözködésben. Anyukám óvatosan kiszedte a ruhámat a tartójából, én pedig izgatottan és vigyorogva toporzékoltam, hogy felvehessem. Lassan rám adták, hogy ne akadjon be sehol, majd az alsó részét igazgattuk meg és végül a cipzárt felhúzta anyukám hátul. Lauren belesegített a cipőmbe, majd a koronához rögzített fátyol is felkerült a fejemre, óvatosan vigyázva a virágdíszekkel gazdagított fényes kontyomra, amiből oldalt egy hullám tincs lazán kint volt hagyva. Végül utolsóként anyukám a kezembe adta a csokromat, és Laurennel együtt két lépést hátra lépve, csillogó szemekkel néztek rajtam végig.
- Kislányom… - ingatta a fejét anyukám mosolyogva – gyönyörű vagy. Mint egy hercegnő. Csodaszép – sóhajtott a szemembe nézve. Erre csak boldogan elvigyorogtam, majd Laurenre pillantottam, akiből ugyanolyan reakciót hoztam ki.
-
Mivel nem mozdulhattam ki a szobából, mert már Taylor is itt volt, így bent maradtam a szobába, és miután anyukám boldogan lement közölni Debiékkel és a fontos emberekkel, hogy kész vagyok, mindenki feljött megpillantani. Debit is lenyűgöztem, mondhatni mindenki szemében megbujkált egy elérzékenyült könnycsepp, amire én csak boldog mosollyal reagáltam. Bevallom tényleg tetszettem magamnak és a tükörben állva, valóban mintha egy hercegnőt látnék. Lehet ilyet mondani egyáltalán? Nem tudom, de a lényeg, hogy egy újabb álmom fog valóra válni ezzel. Ez az egyik legboldogabb nap az életemben. Elmondhatatlanul vártam már ezt az időt. Tényleg most úgy éreztem, hogy egy tündérmesébe csöppentem bele, ami tele volt bonyodalmakkal és fájdalmakkal, de a vége gyönyörű és varázslatos tele szeretettel és boldogsággal.
Elmerengtem ezen néhány percig, majd apukám lépett be hozzám, és miután ő is agyon dicsért és megölelgetett, elmondta nyugodtan, hogy itt az idő és mennünk kell. Így a torkomban dobogó szívemmel karoltam át apukámat, hogy levezessen, onnan pedig az oltárhoz menjünk. Már mindenki ott volt és csak rám vártak. Taylor épp valamit motyogott a mellette álló Jacenek, de mivel állítólag a vőlegény csak az oltár előtt nézhet a menyasszonyra, így most sem nézhetett hátra. Apukámmal kiléptünk, és a zene felhangzásával mindenki hátra fordult. Apukámra néztem elmosolyodva, aki büszkén tekintett vissza rám, majd a zene ritmusára elkezdtünk lassan Taylor felé araszolni. Mindenki mosolyogva pillantott végig rajtam, majd a tekintetem Kíra felé szaladt el. Nem említettem még? A nagy boldogságban Kírának megbocsájtottam, és ha nem is olyan jó barátnők vagyunk most, mint régen, de elértünk odáig, hogy tudunk jókat beszélgetni és azt is elmondta, hogy ő is büszke rám. A régi emlékek újra összehoztak minket, aminek bevallom örültem, hiszen attól, hogy megbántott, attól még a régi szép emlékeim vele megmaradnak és tudom, hogy az egyáltalán nem kamu volt. Ráadásul mivel Ryannel még együtt voltak, így vele együtt meghívtuk őket is.
Mindenkin végig pillantottam, majd anyukámon az ölében nyugisan üldögélő Annabellre esett a tekintetem. Annabell újra és újra eszembe juttatja, milyen csodálatos életem van és, hogy milyen tökéletes a világ már azzal, hogy ő létezik.
Lassan Taylorhoz közeledve halkulni kezdett a zene és mielőtt felléptem volna mellé, apukám egy puszit nyomott az arcomra, majd mosolyogva leült anyukám mellé, ezzel átadva nekem Taylornak. Lauren elvette tőlem a csokromat, hogy ne legyen útba, majd mosolyogva felléptem Taylor mellé. Ránéztem és már fél oldalról láttam, hogy ő is boldogan mosolyog, majd észlelve, hogy végre ott állok mellette, rám nézett csillogó tekintetével, végig nézve rajtam.
- Gyönyörű vagy – tátogta nekem mosolyogva.
Erre persze én is egyből boldogan és csillogó szemekkel elvigyorodtam, majd a paphoz fordultunk mindketten.
A pap belekezdett a szokásos szertartási szövegébe, de én végig már azt vártam, hogy kimondhassam, hogy igen, elfogadom és kitartok jóban-rosszban, míg a halál el nem választ. Bár én hozzá tenném, hogy még halál után is kitartanék, de ugye ez nem az én szövegem. Persze az egész szertartás alatt iszonyatos ideges voltam, a szívem csak úgy dörömbölt a mellkasomban és a gyomrom görcsben állt. Folyton attól féltem, hogy valamit félre értek és nem azt fogom mondani, amit kell.
Miután a pap elmondta idegtépően a szokásos szövegét, végre szemtől-szembe fordulhattunk egymással, és mindkét kezünket egymáséba téve, a papot utánozva végig egymás szemébe elmondtuk az esküt, amit már vártam. Szerencsére semmit nem rontottam el és pontosan ugyanúgy elmondtam, ahogy a pap mondta. Utána következett a gyűrű felhúzás, amibe iszonyatosan beleremegtem, amikor Tay ujjára felhúztam. Erre csak halkan suttogta nekem megnyugtató jellegűen, hogy „nyugi én is remegek”. Na. Gondolhatjátok ettől, hogy megnyugodtam. Sehogy! Csak abban nyugodtam meg, hogy látszólag nem csak én vagyok ideges, hanem Tay is. Bár én nem észleltem a remegését, amikor felhúzta a gyűrűmet. Na, mindegy is.
A pap végre feltette a nagy kérdést, hogy elfogadjuk-e egymást, amire persze egy egyszerű választ rávágtam, hogy igen és Taylor is így tett. De mielőtt kimondta volna, hogy ezen túl házastársak vagyunk, a vendégekhez fordult oda.
- Esetleg van valakinek ellenvetése a felől, hogy létrejöjjön ez a házasság? – mondta ironikusan.
Én végig Taylor tekintetébe ragadtam, és tudtam, hogy alig néhány másodperc választ el attól, hogy végre a feleségének hirdessenek ki. De hírtelen nagy meglepetésemre valaki még is megszólalt. Egyből megijedve átfutott az agyamon, hogy mi ellenvetése lenne? Pont neki?
- Adja már össze őket atyám. Erre várunk már mióta! – mondta Jace először komoly arccal, mint aki a halálos ítéletünket mondta volna ki, majd a mondata végére egyből elmosolyodott huncutul.
Komolyan azt hittem, hogy ellenvetése lesz. De hallva viccelődését, Taylorral együtt mindketten boldogan felnevettük és személy szerint én is egyetértettem Jace-el. A pap is halkan elmosolyodott ezen, majd végre kimondta azt, amire már hónapok óta vártunk.
- Akkor önök mostantól fogva, házastársak – mondta ki határozottan, mi pedig azonnal egymásra néztünk csillogó szemekkel és megkönnyebbülten, hogy végre teljesült mindkettőnk álma – megcsókolhatja a feleségét.
Ezzel Tay elvigyorodott, majd lágy érintésű kezével megfogta az arcom és gyengéden egymás ajkaira tapadtunk, szerelmünk és házasságunk pecsétjeként. Fél füllel a vendégek felé hallgatóztam, és hallva ujjongásukat, belemosolyogtam házas csókunkba. Elválva egymástól, összeérintve homlokunkat vigyorogtunk egymás szemébe, majd Taylor egy pillanatra elkomolyodott és halk szóra nyitotta a száját.

- Szeretlek! – suttogta, hogy csak én halljam.
- Én is szeretlek! – suttogtam én is elmosolyodva.

Majd újra mohón és boldogan egymás szájába rágtuk magunkat. Taylor szorosan magához ölelt, én pedig nyakát átkarolva csókoltam. Ebben a pillanatban mintha szárnyaltam volna a rózsaszín felhők között és a boldogság szintem, már ütötte a legmagasabb mércét is…

*********

Valóban az volt életem egyik legszebb napja. Folyamatosan vigyorogtam és aznap még azt is imádtam, akiért eddig nem túlzottan voltam odáig.
Az életem egyik szakasza lezárult, és következett egy másik élet, ami tele volt boldogsággal szeretettel és mindennel, ami nekünk jó. A házasságunk a kisebb összezörrenéseken kívül, maga a tökéletesség. Soha nem voltam még olyan boldog. Úgy gondolom, hogy igazából Annabell hozta meg nekünk azt az áttörést, ami a tökéletes boldogsághoz vezetett. Hiszen mióta megszületett semmi rossz nem történt velünk, és a közös életünk mesébe illő lehetne. Taylortól jobb apát és legfőképpen férjet nem is kívánhatnék. Minden boldogságot csak neki köszönhetek. Néhány évvel ezelőtt arra számítottam, hogy ennyi idősen teljes aktivitással fogom egyengetni a karrierem és az életem. De ahogy szokták mondani, az élet tartogathat hatalmas meglepetéseket. Kaphatsz pofonokat, csalódhatsz, szenvedhetsz, de ugyanakkor a szerelem mindent felülmúló érzést kelt benned és az addigi fájdalmakat könnyen elfelejtheted. Rájöttem, hogy valójában a karrierem csak egy aprócska darabkája az életemnek. A nagy darabka, amitől olyan boldog vagyok, és amit egész életemben álmodtam, az az, hogy legyen egy tökéletes és szép családom. Legyen egy olyan férfi az életemben, akit szeretek és önzetlenül viszont szeret, és aki ugyanakkor a legjobb barátom is. Legyen egy gyönyörű kislányom, akit szeretünk és védünk. És nem utolsó sorban a család. Legyen egy boldog családom, akik mellettem állnak és kitartanak a végsőkig. Mindezt Taylorban találtam meg. Ő adta meg nekem a saját családot, a legjobb barátot, és ő tanított meg, hogyan kell valójában szeretni. Neki köszönhetem, hogy a testemben és a lelkemben egyaránt boldog érzéseket táplálok. Valóban sok rossz és jó eseményen mentünk keresztül. Bántottuk egymást akaratunkon kívül. Rengeteg volt közöttünk a félreértés, ami mindig szétszakított minket. De mi együttes erővel sosem hátráltunk meg, hanem mindig előre néztünk, és sosem figyeltük azt, amit magunk mögött hagytunk. Sokszor éreztem azt, hogy nem bírom tovább, és feladom. De akkor mindig ott volt velem Taylor, és pontosan rá volt szükségem a tovább lépéshez. Még is ki gondolta volna néhány röpke évvel ezelőtt, mi ketten ilyen sokáig el fogunk jutni? Egy egyszerű hétköznapi találkozástól a suliban, egészen a házasságig. Hihetetlen és álomszerű így belegondolni, de még is megtörtént. Sosem gondoltam volna, hogy valakit ennyire meg fogok szeretni. De hiszen a szerelem csodákra képes, és a mi személyes csodánk az maga Annabell. Most már tudom, hogy senki illetve semmi nem szakíthat el minket egymástól, hiszen mi egymásnak lettünk teremtve és nincs az az erő, ami minket meggátolna. Sok mindennel kellett megküzdenünk azért, hogy együtt lehessünk. Bíztunk egymásban és az egymás iránt táplált nagy szerelemben. És végül sikerült. Minden sikerült. A boldogság kapujáig hosszú utat kellett megtennünk, de végül még is eljutottunk oda, és most már a kapu mögött boldogan élhetünk, míg a halál el nem választ. De saját magamat idézve: Még a halál után is!

VÉGE

Nah szóval... elérkeztünk ide is!!
Az utolsó rész végéhez. Nem is tudom mit írhatnék... még nekem is furcsa. Imádtam írni Szandra és Tay történetét. Amikor belekezdtem, csak úgy voltam vele, hogy tök jó ötlet, de mostanra, ahogy már több bejegyzésben is említettem, a szívemhez nőttek mindketten. De ugye egyszer minden véget ér, és úgy gondoltam, hogy ettől szebb befejezést nem is adhattam volna ennek a bonyolult szerelmi történetnek.
Bár én nem búcsúzok, de a Szandra Burke's life igen, ezért még készítettem egy utolsó videót kettejükről.
Ám mielőtt megnéznétek a videót, meg szeretnélek titeket kérni arra, hogy Minden kedves olvasóm tegye meg azt nekem, hogy leírja a teljes véleményét a történetről, a szereplőkről és mindent ami az eszébe jut róla. Azoknak a véleményére is természetesen kíváncsi vagyok, akik nem sokszor írtak. Egyszóval Mindenkiére!!
Én nagyon hálás vagyok, és nem tudom eléggé megköszönni, hogy olvastátok a történetemet!!
Remélem a következő szerzeményem is ugyanígy fog tetszeni!
Íme a videó:

12 megjegyzés:

Ariel írta...

Szia!
Hát mit is mondhatnék? Igazából nem tudom, mert úgy érzem, hogy „sokkot kaptam”, hihetetlen, hogy vége. Teljes a történet, de mégis hiányérzetem van, furcsa arra gondolni, hogy nem lesz új rész Szandra Burke életéből… de haladjunk sorban:
Amikor elkezdtem olvasni a történetet, rögtön a közepébe csaptam bele, mert kíváncsi voltam, hogy egyáltalán van-e értelme elolvasni az elejét, vagy sem. Majd ahogy a rész negyedénél jártam, rájöttem, hogy MUSZÁJ elolvasnom az elejét, oly szinten „elvarázsolt”, hogy többet- és többet akartam, s azt hiszem, egy éjjel alatt sikerült a legújabb részig eljutnom. Aztán lefeküdtem aludni, és a történeten járt az agyam, hiába voltam fáradt, nem tudtam aludni, aztán persze mégis sikerült… :) Délután, mikor felkeltem, azonnal a blogodra jöttem, kíváncsi voltam, hogy van-e új rész, és hihetetlenül örültem, hogy ismét Szandra és Taylor világában lehetek egy kicsit.
Haladt a történet, nekem meg egyre kevesebb időm lett, így talán már nem voltam annyira a hatása alatt, ami nem a történet hibája, mert az mindig fantasztikus volt, folyamatosan borzoltad a kedélyeket, aztán mindig minden jóra fordult, és megnyugodhattam. Nem tudom leírni, hogy mennyire szerettem a történetet, gondoltam kiemelem a kedvenc részem, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudnék egyet vagy kettőt mondani, mert az egészet szeretem, úgy ahogy van!! :)
Biztos vagyok benne, hogy újra el fogom olvasni az egészet, ha lesz rá időm, mindazonáltal kíváncsi vagyok az új történetedre, valószínűleg ugyanennyire fogom azt is szeretni!
Puszi!! =)

B írta...

Szió! :)
A kedvenc történetemmé nőtte ki magát a sztorid. Hihetetlen nagy kedvencem. Komolyan sírtam a befejezésnél. Kedvenc íróim történetei mellett egyedül a te sztoridat tudtam jól elképzelni. Mindig a fejembe voltak a képek, és áá *.* Annyira fog hiányozni :(
Köszönjük ezt a csodálatos történetet! (L) Igazi író vagy a szememben.
Puszi.

Névtelen írta...

Na hát szia! :)
Igazából én nem szoktam komizni, de imádtam a történetedet! Ez volt az egyik leges legjobb fanficiton amit olvastam!
Nem tudom elhinni, hogy vége van :( De ahogy írtad, mindennek vége lesz egyszer.
Én kb. a "második évad" 9. részénél találtam rá a blogodra. És így vissza olvastam és imádtam. Nem gondoltam volna, hogy idáig fognak jutni. Emlékszem, mikor Taylor visszatért és valamelyik díjátadón a közelében ült Szandra, és hogy haragudott Szandra rá... és az a sok szenvedés meg a boldogságok. Ajj, ebben a történetben meg volt minden, és annyira fog hiányozni. :(:(
Nem is tudom, hogy mit kéne még írnom...
Remélem, hogy a köv. történeted is lesz ilyen jó, vagy még jobb, mint ez. :) Már azt is nagyon várom.
Megszeretném köszönni, hogy egy ilyen jó történettel ajándékoztál meg minket! :)
Puszi. :)

pappfruzs írta...

Fogalmam sincs, hogy hol is kezdjem. Talán ott, amikor először rábukkantam a történetedre. Kábé egy éve, még fogalmam sem volt arról, hogy a blogspoton a tiédhez hasonló történetek vannak, egyáltalán akkor még azt se tudtam mi az, hogy fanfic. Nem foglalkoztatott, nem kötött le, nem volt vele kapcsolatom. Aztán megkaptam a laptopot, amit a nővéremtől "örököltem" és egyre többet kezdtem Taylor után kutakodni. Végül rátaláltam a Story with Taylor Lautner című sztorira, és onnan nem volt megállás. Sorba faltam a történeteket, míg beteg nem lettem. Az első két nap olyan KO voltam, hogy nem tudtam géphez nyúlni se, de utána már csak a szokásos henyélés volt addig, míg a többiek suliban voltak, én pedig nem tudtam a házikról. Egyszercsak rábukkantam a történetedre, de akkor még teljesen máshogy nézett ki. A fekete és sötétkék színek maradtak meg az emlékezetemben, többre nem igen emlékszem, csak arra, hogy nagyon zavart, hogy nem volt blogarchívum. Akkor már nagyon sokadik résznél jártam, én pedig csak úgy beleolvastam, hogy hátha sikerül onnan bekapcsolódnom. Aztán rájöttem, hogy ez így nem fog menni, és próbáltam az elejére jutni, de nem volt idegzetem ahhoz, hogy mindig letekerjek a lap aljára, és rákattintsak a Régebbi bejegyzések gombra. Így mentem tovább a blogok világában, és egy ideig hátra sem néztem, nem vonzott a történet. Azt hiszem akkor éppen abba a beszélgetésbe olvastam bele, amikor Szandra elmondta Taylornak (mikor Ryannal volt), hogy mi történt, amíg ő nem volt mellette, mikor elhagyta. Mikor először elmondja mi volt Swift és ő közte, a nagypapája halálát, Kíra költözését...

pappfruzs írta...

Ilyenek. Akkor egyszerűen képes voltam továbblépni. Aztán egy idő után egyre többször gondoltam vissza erre a blogra, és a végén furdalt a kíváncsiság, ezért elkezdtem keresni. Két hétig körülbelül minden estém arra ment el, hogy a fent említett blogról indulva megpróbáljam megkeresni a blogodat, de sehogysem akart sikerülni. Már épp feladtam, és belekezdtem az első történetembe, az Andie-sbe. Felraktam pár fejezetet, és utána kezdtem el "hírdetni", hogy annak aki beleles már legyen mi alapján ítélnie. És akkor valahogy megint nálad kötöttem ki, de akkor még nem tudtam hogy ez az a történet. Már teljesen máshogy nézett ki, világosabb volt, és volt blogarchívum. Visszamentem teljesen az első részhez, és olvasni kezdtem. Éjszakába nyúlóan olvastam, és még mindig nem tudtam, hogy ez az. Vagy három nap, edzés után állandóan olvastam, órákig ültem a gép előtt, mikor elértem ahhoz a beszélgetéshez. Akkor rájöttem, és onnantól már szinte egész éjjel olvastam. Elértem a legfrissebbhez, és mindig, mikor bekapcsoltam a gépet, ez volt az első oldal, amit megnéztem, és elkezdtem kommentelni. Azt hiszem innen ismered a történetet, mert amikor csak tehettem leírtam a véleményemet, még ha időszűkében csak a chatbe firkantottam is be. Mindig megtudtál nevettetni, vagy épp feldühíteni a függővégeiddel, és ezek a folytonos érzelem megkavarások néha az agyamra mentek, mégsem voltam képes abbahagyni a történet olvasását, de nem is akartam. Bármit is írtál, mindig nagyon szépen, érthetően írtad meg, és egy komplett fejezetet tettél elénk. Sokszor volt a szemem előtt, hogy úgy kell fejlődnöm, hogy te is olvasod, meg még egy két olyan blogger, akiknek a története legalább ennyire az ujja köré csavart. Biztos lehetsz benne, hogy bármilyen írásodat olvasni fogom, mert egyszerűen elképesztően fogalmazol. Szandra, Taylor, Lauren, Jace... Egytől egyig mind belopták magukat a szívembe. Persze voltak akiket utáltam: Kíra például sosem volt szimpatikus, Taylor Swift-től, vagy Lily Collinstól pedig egyenesen falra másztam, sőt volt, amikor Ryant sem szívleltem, de ő a végére belopta magát a szívembe. Mindig volt miért szurkolni, és egyszer kétszer komolyan rámhoztad a frászt. Felépítetten, összekapcsolódó mondatokkal írsz, ami lássuk be, nem mindig van így, és a formázásra is mindig odafigyeltél. Nagyon fognak hiányozni, de egyszer mindennek vége lesz, ahogy ennek is, és kárpótlásként itt lesz nekünk a te nőcsábász Jacobod... Kíváncsi vagyok rá, már nagyon! Szóval ennyi, azt hiszem. Próbáltam olyat keresni, ami egy kicsit jobban a szívemhez nőtt, de valahányszor unalmamban visszaolvasgatok, mindig másba olvasok bele, így nem tudok kedvenc fejezetet, vagy történést mondani. Persze a béküléseket imádtam...
Csak így tovább, puszi
Fruzsi

pappfruzs írta...

Ui: Kénytelen voltam kettévenni a véleményemet, mert nem lehet több mint 4096 karakter, ezért van így két részben...:D

ada. írta...

szia.
Hűűű, hát nem is tudom, hogy hol kezdjem.
Én a taylor Lautneres oldaladról találtam ide, még rég. Ez a történet volt az amit először olvastam neten,azt se tudtam akkor, hogy szoktak feltenni történetet a netre.:)) Amikor idekerültem a hetedik résznél tartottál csak. Beleolvastam és érdekelt, így visszaolvastam. Ezután már mindig feljöttem és olvastam az új részeket. Először nem komiztam de aztán már rendszeresen először a chatbe aztán egy-egy részhez pixie. néven ami azóta már megváltozott. Mindig amikor beléptem a bőngészőbe ez volt az első oldal ahova feljöttem, mert izgatotan vártam, hogy mi lesz az új részben.Imádtam vagyis imádom ahogyan írsz. Mindent nagyon szépen leírsz, hogy milyen érzések vannak Szandrában, stb.Azt is imádtam, hogy mindig tettél bele csavart, mert én személy szerint nagyon szeretem az olyan történeteket amikben sok a csavar. Még tavaly nyáron tönkre ment a gépem, és nem tudtam feljönni és amikor kb. 2 hónap kihagyás után feljöttem, úgy éjjel 2-ig olvastam vissza, de megérte:). Nemrég beleolvastam az első pár részbe és rájötem, hogy nagyon sokat fejlődtél, és hogy egyre jobban írsz. A szereplőkről nem tudom mit írhatnék. Szinte mind a szívemhez nőttek. Persze voltak olyanok akiket ki nem állhattam pl: Taylor Swift vagy Lily Collins. Kírát abban az időben amikor Szandra jó barátja volt, szerettem,de amikor csúnyán viselkedett, már egyátalán nem kedveltem. Szandrát és Taylort imádtam, hogy annyira szerelmesek, de a folytonos veszekedést már nem bírtam, de amennyit veszekedtek annyit vagy többet voltak boldogok együtt. Nagyon tetszettek a vicces csipkelődések közöttük. Egyszóval imádtam. El se hiszem, hogy vége :( Hiányzoni fog Szandra élete. De vígasztalás képp nemsokára elindul a következő történeted, amit már nagyon várok (: És az se kizárt, hogy ezt is elovasom még1szer. :)
puszi.

Névtelen írta...

úristen én szóhoz se jutok.a kedvenc történetem volt és teljesen a szívemheznőtt nekem is.úgykezdtem el olvasni hogy biztos a szokásos történetlesz de kellemeset csalódtam mert ez egyszerűen csondálatos volt nem azvolt hogy folyamatosan együtt vannak mármint úgyértem voltak veszekedések ami egy igazi kapcsolatban is szokott lenni és áhh...nemlehet leírni anyira jóvolt:humor,romantika,külömbözőfordulatok és maga a szereplők szeméisége.és bevallom egy csomószor sírtam mivel olyan jól leírtad és átlehetett érezni az egészet...hiányoznifog ez a történet nagyon és tuti hogy elfogom még olvasni mert nekem anyira tetszett!és tegyükhozzá nem kevés fejezetet írtál ami miatt csak mégjobban megbecsüllek a kitartásodért meg minden. a másikra is kíváncsileszek és tuti hogy az is ilyen jólesz mert vanhozzá tehetséged.:)(L)
puszy:Lüszy vs Ptptia

Fanncs írta...

Szija :)
Hát ez is itt van :)
Gratulálok, hogy befejezted a történetet :)
Rengeteg jó pillanatot szereztél vele, nem csak nekem, hanem másoknak is. Nem voltam nagy Taylor fan, de te megszerettetted velem, szóval ezért köszi neked :)
Voltak sírós, nevetős részek, és mindet imádtam, és remélem, hogy még sok mindent olvashatunk tőled :D
Nem akarok ódákat írni, hiszen a többiek már megtették, ezért csak sok sikert kívánok, meg ihletet, olvasót meg amit ilyenkor szokás :D
puszi, Fancsy

Névtelen írta...

Szia!Nagyon jó lett mint mindig,a videot is imádtam,kár hogy vége mert én is szeretem a töridet,és tuti hogy újra elkezdem olvasni:D és én is remélem hogy sok törit olvashatok még tőled,puszi niki

Névtelen írta...

Szia !! Istenem de imádtam ezt a történetet. Nekem az tetszett benne a legjobban, hogy az életben mindig mindenért küzdeni kell és sosem szabad feladni. Mindennek a jó oldalát kell nézni , ahogyan ezt te is leírtad. Remélem hamarosan elkezdesz megint egy ilyesmi történetet írni.
Fantasztikus volt. Mikor szomorú volt a rész akkor én is szomorú lettem. Nekem is kell egy ilyen pasi, mint a te Taylor karaktered volt. Puszi Nikki <3

24support írta...

Unable to setup 2fa for your Binance account.
Do you want to setup 2fa in your Binance account? 2fa is required as it provides security to your Binance account. If you want to access the easiest steps to setup 2fa authentication in Binance, you can take assistance from the experienced executives by dialing Binance support number +1800-665-6722 which is working 24/7 without any break. You can attain numerous resolutions and get rid of the query in no time but for that, you need to contact Binance expert’s team. Visit:-https://www.cryptophonesupport.com/exchange/binance

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.