2011. június 17., péntek

Szandra Burke's life 126 -127 rész

Nah szijasztok! Bocsi, hogy csak most hoztam de így is örülök, hogy le tudtam ülni a gép elé, ugyanis tesóm holnap ballag és ma mindent el kellett intézni!! Ezért is valószínű, hogy holnap is későn fog jönni a friss!!
Nah de a részekről annyit, hogy kicsit előre ugrottunk, bár azt hiszem mindenki sejtette, hogy nem fogom leírni mind a 9 hónapot:D
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást.
Puszi!

Eltelt már néhány hónap az óta a gyönyörű este óta. Sikerült megtartanom a búcsú koncertet is, aminek a fele könnyekbe ázódott el, de attól bombasiker volt. Tényleg már az első lassú dalomnál elkezdtem pityeregni, amit nagyon sajnáltam, mert nem akartam sírni, még is majdnem az egész koncertet végig sírtam és a legtöbb lassú dalomnál berekedt a hangom az elérzékenyülés miatt. Bár azt hiszem félig a terhességemnek köszönhető, hogy nem tudtam visszafojtani a boldog könnyeimet, mert sokkal érzékenyebb lettem. De a lényeg, hogy jól sikerült és boldog voltam, hogy így köszönhettem el a drága és kitartó rajongóimtól, akiktől aznap nagyon sok szeretetet kaptam és éreztették velem, hogy mellettem vannak. A média is természetesen meg tudta, de nagy meglepetésemre egyáltalán nem az történt, amire számítottam. Néhány rosszindulatú írón kívül, mindenhol csak a jót láttam és azt, hogy mellettünk állnak. Egyáltalán nem szedtek szét egyikünket sem, csak nagyon sok magazin igazgatója ránk küldte a fotósait. Erre viszont már mindketten számítottunk, így egy ideig nem is mentünk ki az utcára, maximum, ha nagyon kellett valahová menni. Ahogy az orvosom mondta az első vizsgálaton, már a harmadik hónapban lehetett látni, hogy kerekedik a hasam. Elkísért Taylor a harmadik vizsgálatra, ahol ugye akkor volt az első ultrahangos vizsgálat. Nagyon izgultam, de ugyanakkor már vártam is, hogy hogy néz ki a kisbabánk. Az szintén egy szép pillanat volt, mert amikor lefeküdtem a vizsgálati ágyra, és az orvosom elkezdte a hasamon mozgatni azt a valamit, Taylor végig a kezemet fogta, s közben a monitorra meredtünk mindketten, majd egyszer megállította az orvos a hasamon azt a kart és csak annyit mondott, hogy „meg van a szívhang”. Erre mindketten elmosolyodtunk megkönnyebbülve, és miután elcsendesedtünk már mi is hallottuk azt a bizonyos kis szívhangot. Aztán amikor megláttam a monitoron is, mintha egy villámcsapás ért volna. Annyira jó volt látni. Bár még nagyon kicsit volt, és tényleg egy kis ufónak látszódott, de nekem annyira jó érzés volt. Mintha újra szerelmes lettem volna, csak egy másik fajta szerelemmel, aminek a neve inkább az, hogy szeretet. Akkor jutott el véglegesen az agyamig, hogy anya leszek és az, akit ott a monitoron láttunk, az enyém és a Tayloré. A kis közös szerzeményünk. Taylor is végig mosolygott és láttam rajta, hogy benne is az játszódott le, ami bennem. Az a fajta szeretet, amit a szülő a gyereke iránt érez, most mi is éreztük. És most már értem, hogy a szüleim miért aggódtak annyira nem csak értem, de a testvéreimért is. Innentől kezdve minden nap minimum egy órát álltam a tükör előtt, közben végig a hasamat simogatva és minden nap elképzeltem, hogy milyen lesz majd, amikor már nem a hasamban fogok vigyázni rá, hanem a karjaim közt. Hamar elment a negyedik hónap is, majd az ötödik hónapi vizsgálatra Taylor helyett anyukám és Debi tartott velem, mivel Taylornak valami közbe jött. És örültem is, hogy eljöttek velem, mivel szerettem volna, ha ők is látják, még mielőtt megszületik. Az szintén egy szép pillanat volt, hiszen amikor újra megláttam a monitoron, pont akkor kaptuk el, hogy ásít egyet és ez szintén annyira aranyos volt. Viszont amikor Debi és anyukám fele fordultam elérzékenyülve figyeltem, hogy mindketten pityeregnek, amit utána elmagyaráztak, hogy csak a boldogságtól volt és azért, mert ők is ennyire elérzékenyültek. Egyre izgatottabb voltam az érkezése miatt, és amikor elmentünk Laurennel egy-egy napra vásárolgatni, mindig muszáj voltam benézni egy baba boltba, ahol már nézelődtem is, de egyelőre nem vettem semmit sem. A hatodik hónap is hamar eljött. Ennél a vizsgálatnál iszonyatosan izgultam, hiszen ekkor derült ki, hogy mi a neme. Taylor viszont nagyon nehezen szakadt el a munkájától, hiszen már javában forgatott Új-Zélandon, de azért még is el tudott jönni. Anyukám is velünk tartott, aki szintén már nagy lázban égett. Majd ahogy újra megláttam a monitoron, immár sokkal jobban kivehetőbb volt, hogy ő egy baba. És egy kis időzés után az orvos hunyorogva nézte a monitort, ezzel váratva minket, majd mosolyogva ránk nézett és kimondta, hogy „Kislány lesz”. Mondanom sem kell, hogy Taylor arcára azonnal fülig érő mosoly kerekedett, de annak ellenére, hogy én fiút akartam, én is nagyon örültem neki. Anyukám meg egyenesen repdesett a boldogságtól, hogy az első kis unokája lány lesz. Utána persze a család többi tagja is tudatosult róla, és mindenki nagyon örült. Lauren pedig szintén majd ki ugrott a bőréből, mikor mondtam neki, hogy egy pici lányunk lesz. Egyből elkezdte hadarni nekem, hogy rengeteg „cuki” cuccot veszünk neki és csupa rózsaszín szobája lesz, amivel én is egyetértettem, hiszen egy kislánynak a rózsaszín a jele. És abban a hónapban nagy meglepetésemre, egyre több ajándékcsomagot kaptunk mindenféle magazintól, csatornától, divat cégektől, rádiótól ezzel kifejezve, hogy örülnek az új „sztár” babának. Mivel ők így hívják őt. Nagyon örültem ezeknek az ajándékoknak, de ugyanakkor ez még furcsa volt nekem, hogy a szobámban csupa baba cucc volt. - mivel mindig hozzám küldték és már nem akartuk ide-oda pakolgatni – Ráadásul sok mindent így már nem is kell venni, hiszen az egyik cégtől, név szerint „baba divat”, már kaptunk is egy fekete-rózsaszín babakocsit, ami pontosan az én színem, így még jobban örültem neki. Meg persze kaptunk még rengeteg nagyon aranyos ruhát, meg kis játékokat, meg még sok mindent. De természetesen már én is vettem itt, néhány édes ruhácskát neki, ami épp megtetszett a baba boltokban.

Épp Taylor hazajött néhány napra, mivel most már lenyugodott a média egy kicsit, és tudtunk nézelődni végre házak után. Apukám is segített egyben, és ahogy ígérte, felhívta az egyik ingatlan eladó ismerősét, aki nagyon kedvesen fogadott minket, viszont elég érthetetlen felfogása van. Már az első nap leszögeztem neki, hogy a közelben akarunk házat venni, erre érthetetlen módon, egy olyan házat mutatott nekünk, ami még a nagymamámtól is messzebb volt tőlünk. Egyébként egy kis kitérőnek elmondanám, hogy a nagymamám végül hozzánk költözött és a lovainkat is arra a tanyára vittük, ahol talán még boldogabbak, hiszen sokat foglalkoznak velük és az óta Make minden nap lejár oda lovagolni, mivel ő is nagyon szeret, Stellával együtt. Szóval a házakra visszatérve… egyébként nagyon szép volt az, amit először mutatott, de túl nagy volt nekünk. Hármunknak nem hiszem, hogy akkora nagy ház kellene. És egyébként az elrendezése se túlságosan tetszett, így egyből elvetettük. Másnap újabb házat indultunk megnézni, de már az előző nap újra megemlítettem az ingatlanosnak, hogy közel szeretnénk házat venni, de megint csak legalább fél órát kellett utazni, hogy oda érjünk a következő jelölt házhoz. Most komolyan, vagy bolond az a férfi, vagy ennyire nem érti, hogy közel akarunk lakni a szüleinkhez?! Azt meg nem nagyon hiszem el, hogy egyetlen eladó ház sincs azon a környéken. Így amikor oda megérkeztünk, már kissé rosszkedvűen néztem Taylorra, hogy már megint hova vitt minket az az ürge, de erre csak elmosolyodott és ölelésével nyugtatott le. Aztán végül is az a ház jobban tetszett, mint az előző, de nem az volt az igazi. A nagysága jó volt, de úgy éreztem, hogy nem ez a ház kell nekünk, és mivel ezúttal most Taylornak nem tetszett a ház, így mindketten nemet mondtunk.

Ma reggel arra ébredtem, hogy a hasamban egy kisebb rúgást éreztem, amire egyből el kellett mosolyodnom, hiszen jó érzéssel töltött el még mindig, főleg erre kelni, hogy mozgolódik bennem. Bár kicsit kellemetlen érzés az, amikor épp megrúg, főleg ha a méhemnél rúg egyet, vagy amikor a gerincem majd leszakad, de kibírható. Hallottam még, hogy Taylor mellettem szuszog, de mivel nem akartam felkelteni, így lassan kimásztam mellőle és a konyhába indultam. Egyébként el kell mondanom, hogy mióta terhes vagyok, és Tay megkérte a kezem, az óta nagyon ritkán alszik otthon, és általában mindig hozzám jön aludni. Ezért pedig Debi sokszor viccelődve megdorgál, hogy az ő kisfia már nem otthon alszik, meg, hogy biztos oda csalogatom mindig. De erre mindig csak viccelődve azt válaszolom, hogy „Nem kell csalogatni, jön ő magától is”. Persze Debi mindig elmondja, hogy tudja, hogy ott a helye mellettem, és, hogy csak viccelődik, de azért érzem, hogy valahol komolyan is gondolja, már, mint azt, hogy sosem alszik otthon már Taylor és így keveset látja. De ezt megértem, hiszen nekem is hiányozna a még bennem lévő kis csöppségem. És ezért szoktam is szólni Tay-nek, hogy menjen haza is és legyen az anyukájával is egy kicsit, mert nem akarom, hogy a végén ezért meg haragudjon rám. Persze ezt kétlem, hogy megtörténhetne, hiszen Debi nem olyan, de azért még is szüksége van még a fiára.
Ahogy leértem a konyhába, mosolyogva figyeltem anyukámat, ahogy épp a reggelin ügyködött.
- Jó reggelt – mosolyogtam rá.
- Jó reggelt – mosolygott vissza – hogy aludtál? – kérdezte s én –e közben odamentem egy reggeli puszit nyomva az arcára.
- Este néhányszor jókat rúgott, amire felébredtem, de ezen kívül jól, köszi – magyaráztam mosolyogva.
- Mentek ma is házat nézni?
- Ühüm – mondtam szem forgatva – remélem az az ürge ezúttal megértette, hogy közel akarunk házat, mivel tegnap is szépen elmagyaráztam neki. De ha már azzal kezdi, hogy utazunk, el se indulok sehova – morogtam visszagondolva az előző két napra.
- Biztosan itt fogtok találni valami szép házat – mosolygott kedvesen.
- Remélem. És azt is remélem, hogy Taylornak nem kell hamar visszamenni, mert akkor egyedül pakolgathatok ott, ha esetleg sikerül venni egyet – vettem el közbe egy almát és azt kezdtem el eszegetni.
- E-miatt ne izgulj. Mi mindannyian segíteni fogunk pakolni – mosolygott.
- Ennek örülök, és előre is, köszi – mosolyogtam vissza – főleg az lesz a gáz, ha egyből az új házba egyedül fogok lakni.
- A-a – ingatta fejét, mire értetlenül néztem rá – nem lehetsz most már egyedül. Legalábbis én nem engedem. Figyelj – nézett rám – az lesz, hogyha meglesz a házatok és Taylornak vissza kell mennie a forgatásra, addig itt fogsz aludni, elvégre ez mindig is a te otthonod marad, és a szobádat úgy fogjuk hagyni, ahogy van, így bármikor itt aludhatsz. Meg nem szabad amúgy sem egyedül lenned, hiszen bármi megtörténhet veled, és akkor nem tud ki segíteni, azt pedig nem bocsájtanám meg magamnak, ha neked vagy Annabellnek bármi baja esne.
- Köszi, anyukám – mosolyogtam rá és öleltem meg hálálkodva.
- Ne köszönd – bújt ki ölelésünkből mosolyogva – ez természetes.
Lassan meg eszegettem az almámat, majd hirtelen Taylor vánszorgott le az emeletről, még kómás fejjel, amin mosolyognom kellett, hiszen mindig olyan édes ilyenkor.
- Jó reggelt! – mondta rekedtesen, s vakarta meg a fejét, majd hunyorogva rám emelte a tekintetét.
- Neked is – mosolyogtam rá.
Még mintha gondolkodott volna valamin - de szerintem még túlságosan reggel volt neki – majd oda bandukolt hozzám, és belepuszilt az arcomba finoman, amit reggeli puszinak vettem.
- Mikor is jön az az ember? – nézett rám még mindig félig aludva.
- Tizenegykor – válaszoltam neki mosolyogva.
- Ja – bólintott – és hány óra? – kérdezte pár másodpercnyi csönd után.
- Fél tíz – vágtam rá.
- Akkor minek másztál ki mellőlem olyan hamar? – ráncolta a homlokát.
- Mert nem tudtam tovább aludni – kuncogtam el magam édes arcára. Mindig imádtam a reggeli álmos fejét, mert tényleg olyankor majd összefaltam, olyan aranyos volt.
- Ja – bólintott ismét kómásan.
- Kérsz? – nyújtottam fel előtte egy almát.
- Hmm…. – hunyorgott – nem, köszi – ingatta a fejét.
- Ideje felkelni – simogattam meg a haját kuncogva.
- Mindjárt – bólogatott, félig lecsukva a szemét.
Ezen csak ismét elkuncogtam magam, majd gyorsan megettem az almát és a kukába dobva, elnézést kértem anyutól és magammal húztam Taylort vissza a szobába. Ahogy felértünk, Taylor még álmosan leheveredett az ágyra, én pedig a fürdőbe mentem, hogy kezdjek készülődni. Elvégeztem a szokásos reggeli teendőket, majd miután végeztem a gardróbba mentem és a már megvett terhes cuccok között kezdtem keresgélni. Nagyon fura volt nekem, hogy nagyobb ruhákat kellett vásárolnom, hiszen sosem volt olyan nagy a méretem. Bár az a nagy szerencsém, hogy eddig csak alig pár kilót híztam fel, annak ellenére, hogy a terhességem elején mindent összezabáltam. Most már végre egyébként ez az állandó éhség érzet is elmúlt, és rendesen megválogattam, hogy mit eszek, hiszen tovább már nem akartam hízni. Kis ideig válogattam közöttük, majd végül egy farmernál és egy szürke hosszú ujjú felsőnél maradtam. Felöltöztem és újra a fürdőbe lépve, rendbe tettem az arc berendezésemet, mivel ismét a terhességnek köszönhetően, mindig volt az arcomon egy-két pattanás, holott tini koromban alig-alig jött elő csak néhány. Aztán a hajamat lófarokba összefogtam, és visszamentem a szobába, ahol már végre Taylor is elkezdett készülődni. Átadtam neki a fürdőt, s addig én össze lomoltam a szobát. Miután kész lett, az órára pillantottam, ami már majdnem tizenegyet mutatott, így Tay is összeszedte magát majd leindultunk a földszintre, és mivel ide fog jönni az ingatlanos, így úgy döntöttünk, hogy a levegőn fogjuk megvárni. Gyorsan elbúcsúztunk anyukámtól és kimentünk a ház elé.
- Remélem értette a célzásomat tegnap – motyogtam az orrom alatt – mert ha megint úgy kezdi, hogy kis időt utazni fogunk, akkor már szólok, hogy el se indulok – néztem rá morcosan.
- Jól van – kuncogott.
- Világosan megmondtam neki, hogy itt a közelbe keressen. Már komolyan idegesít az az ember – morogtam.
- Nyugi – mosolygott és ölelt át egy puszival a homlokomon.
Nem sokat kellett várnunk, már percek múlva láttuk az ingatlanos autóját, s ahogy megállt, szokásosan Taylor beült előre, én pedig hátra, hogy kényelmesen tudjak ott ülni.
- Na, merre? – kérdezte egyből Taylor, rá nézve.
- Nem hiszitek el, de egy utcával lentebb van egy szép ház, ami szerintem tetszeni fog nektek – magyarázta, s erre megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- És ezt eddig miért nem lehetett megmutatni? – húztam fel rá a szemöldököm.
- Csak tegnap hirdették meg, én pedig egyből lecsaptam rá nektek – mosolyodott el.
- Ja – bólintottam – akkor menjünk.
Taylor is elmosolyodott rám a tükörből, majd végre elindultunk a ház felé. Nagyon örültem, hogy végre talált egy házat a közelben, ráadásul csak egy utcával van lentebb, ami nagyon jó. Mert így még tíz percre se lennének a szüleim és Taylor szülei sem. Sőt, azt hiszem, pont közöttük lennénk, hiszen Taylorék két utcával laknak lentebb, és így mindkét fél fele csak egy utca lesz. Már csak abban bíztam, hogy tetszeni fog mindkettőnknek, és nem lesz akkora nagy. Izgatott is lettem az út közben, és mivel olyan közel volt az a ház, néhány perc alatt odaértünk, s ahogy megláttam elmosolyodtam, hiszen már a külseje egyből meg is tetszett. Nagyon barátságos, szép és családias volt az egész ház. Ráadásul olyan nagy volt, mint amilyet elképzeltem magunknak. Szép volt a fű, és a pázsit is, egyszerűen minden tetszett benne. Leállt a kocsi alattunk, majd mosolyogva szálltam ki.
- Nem rossz – bólogatott Tay ahogy ő is kiszállt.
- Nekem nagyon tetszik – mosolyogtam rá.
- Akkor, bemehetünk? – csapta össze a kezét az ingatlanos.
- Ühüm – bólogattam.
Lassan besétáltunk, s közben a kerten legeltettem a szemem, hogy mennyire szép és tisztán van tartva, majd ahogy kinyitotta az ajtót lassan bementünk. Először volt egy picike folyosó, amiből jobbra nyílt a konyha, és ahogy megláttam elámultam. Nagyon tetszett már egyből a konyha, és úgy éreztem az pont nekem való volt, hiszen nem volt túl nagy, de túl kicsi sem. Ráadásul teljesen fel volt szerelve, és hasonlított is az otthoni konyhára, csak egy picit kisebb volt. De nekem tökéletes volt. Taylorra néztem, aki ő is épp a konyha körül nézelődött, és láttam rajta, hogy ő is elégedett és tetszik neki.
- Ez lenne a nappali – mutatta az ingatlanos a konyhából egyből nyíló nagy térre, ami most még teljesen üres volt.
Nagy volt az a tér, és az is nagyon tetszett annak ellenére, hogy üres volt. Már is beindultam a fantáziám és elképzeltem, hogy nagyjából milyen lenne a nappali. A nappalinál volt egy lépcső, ami az emeletre vezetett, de mielőtt felmentünk volna, megmutatta nekünk a lenti fürdőszobát, ami szintén nagyon tetszett. Bár a piros csempével nem voltam teljesen kibékülve, de azon kívül nagyon jó volt. Onnan átvezetett minket egy tornaterem féleségbe, ahol lehetett kosarazni és focizni is egyben. De megmondom őszintén, ez engem nem túlságosan érdekelt, viszont ahogy láttam Taylornak nagyon bejött. Bár sosem értettem, hogy az emberek miért építenek saját tornatermet a házukba, de a férfiaknak biztos jó, hiszen ott még télen is sportolhatnak vagy nyugodtan játszhatnak. A tornateremből nyílt az egyik ajtó, ami a hátsó kertbe vezetett, s ahogy az ajtón kinéztem elámulva figyeltem, a medencét, és a vízesést, ami egyszerűen csodálatos volt, és egyből beleszerettem.
- Aszta! – préseltem ki a számon, és indultam ki a hátsó kertbe.
- Ez tényleg szép – jött utánam Taylor, és ő is nézegette a medencét, és a vízesést.
Sőt, ahogy körbe néztem a kerten, volt még egy jakuzzi is és maga az egész, úgy ahogy volt, szép volt. Tiszta, békés és nagy volt. Nekem ez is nagyon tetszett, és legfőképpen az a vízesés fogott meg. Kicsit elidőztem ott, majd, amikor kinézelődtem magam, visszamentünk a házba. Mutatott még a földszinten néhány közepes méretű szobát, amit már is elterveztem, hogy az egyik egy zene szoba lesz, ahová majd áthozzák a hangszereimet, és az lesz úgymond az én dolgozó szobám. Illetve volt még egy majdnem ugyanolyan méretű szoba, amit úgy gondoltam, hogy Taylornak be lehetne rendezni szintén egy dolgozó szobának, vagy, ha neki jobb, akkor egy kondi „teremnek”, hogy ne kelljen mindig elmennie még kondizni is, hanem akkor csak lejönne a földszintre és már edzhet is. Ezek után végre felmentünk az emeletre, s közben elmondta az ingatlanos, hogy fent van három szoba, és a hozzá járó fürdő, illetve két szoba erkélyes, aminek nagyon-nagyon örültem, hiszen az én szobám is erkélyes, ráadásul tengerre látó, ami azt jelenti, hogy közel van a part. Megnéztük mindhárom szobát, volt két nagyobb és egy közepes, illetve a fürdők is nagyon tetszettek. A legjobb, hogy mindhárom szobához járt még külön gardrób szoba is, ráadásul az egyik erkélyes szobához egy különösen nagy gardrób tartozott. Mindkét erkélyért odáig voltam, hiszen teljes szemszögből rá lehetett látni a partra és a tengerre, ami nekem mindig megnyugvást okozott. Még egy társalgó is volt, ahol meglepetésemre egy kandalló virított, aminek szintén örültem, és még a társalgóhoz is járt egy pici erkély. Bár egyik szobában sem volt semmi, kivéve persze a fürdőket és a konyhát, de nekem már is beindult a fantáziám, és teljesen beleszerettem ebbe a házba. Már azt is eldöntöttem magamban, hogy melyik legyen a mi szobánk, és melyik legyen majd Annabellé. Bár inkább nem éltem bele magam túlságosan, mert ehhez Taylor véleményére is szükség volt, de ahogy rá-rá néztem, az arcáról leolvastam, hogy neki is tetszett. Visszamentünk a földszintre, ahol még tájolódtam egy kicsit.
- Na, mit szóltok? – kérdezte az ingatlanos mosolyogva.
- Mondja meg a főnök asszony! – mondta Taylor a hátam mögül, mire meglepődve néztem rá.
- Én? – mutattam magamra.
- Ühüm – bólogatott.
- Hát... neked tetszik? – néztem rá kérdőn.
- Bejövős – vágta rá.
- Akkor ez jó lesz – vigyorodtam el visszafordulva, hogy újra körbe tájolódjam magam.
- Ne azért, mert nekem tetszik. Ha neked is jó csak akkor – motyogta még mindig a hátam mögül néhány méterre.
- Viccelsz? Imádom! Jó lesz! – mondtam határozottan.
- Akkor ez marad – egyezett bele Taylor is.
- Remek. Épp el is hoztam magammal a papírokat. Ha gondolják, már is rendezhetjük – mondta az ingatlanos.
- Oké – vágta rá Tay.
- Én… addig még nézelődök – motyogtam – úgy is te értesz az üzleti dolgokhoz – néztem Taylorra.
- Rendben – bólogatott.
Elindultam ismét egy körutat tenni a házban és persze az első, ahová mentem az az udvar volt, hogy még egyszer megnézzem azt a szép vízesést. Komolyan teljesen elvarázsolt. Ugyanakkor meg is nyugtatott. Tudva, hogy most már tényleg ez lesz a házunk, izgatott lettem és bevallom végre már nagyon vártam ezt a pillanatot, hogy megtaláljuk a tökéletes házat. Egyszerűen imádtam. Olyan mintha az otthonomból, az otthonomba költöznék, mert az erkélyek, a szobák, a konyha, és maga a tengerre néző kilátás, már is a szüleim házára emlékeztet és ez nagyon felvidított, hiszen így még sem egy teljesen idegen házba költözünk be. Ráadásul a konyha és a fürdő teljesen modern volt, és nem az a régi fajta, amiket nem szeretek. Alig vártam, hogy kezdhetjük a berendezkedést, bár tudom, hogy lehet három nap alatt se fog sikerülni a beköltözés, de attól még nagyon izgultam, hogy végre, ha talán megengedi Taylor, akkor Laurennel kiélhetjük a kreativitásunkat a lakberendezésben is, mert valahogy ezt mindig is szerettem csinálni. Általában minden színes dologban láttam valami fantáziát, legyen, az mondjuk egy szalag, vagy egy egyszerű fekete karton lap. Azonnal tudtam, hogy mit akarok belőle csinálni, vagy, hogy hol nézne ki jól. Sőt, így valószínűleg a holnapi nap folyamán vásárolni fogunk menni, mivel a bútorokat még meg sem vettük. És ezek eddig eszembe se jutottak, így lehet, hogy még nem fogunk pár napig költözni. Legalábbis addig, amíg a bútorok meg nem lesznek. És ahogy ismerem magam, egy bútor boltban akár két órát is tudok gondolkodni egy ágyon, vagy egy szekrényen, hogy az legyen-e vagy inkább ne. Szóval már előre sajnálom Taylort, mert biztos vagyok benne, hogy kiáll a vallásából, ha tényleg annyit fogok időzni egy-egy bútornál. Vagy hívok magunkkal segítséget Lauren személyében, és talán, hogy Taylor se unatkozzon a mi társaságunkban, Jace-t is el lehetne hívni. Na, de itt már túl messzire elkalandoztak a gondolataim, így gyorsan visszaráztam magam a jelenbe, és csak sétálgattam ide-oda, míg Taylor és az ingatlanos rendezi a dolgokat.
Majd miután már vagy kétszer is körbe jártam a házat, úgy döntöttem, hogy visszamegyek az „üzletemberekhez” és ott megvárom, míg végeznek.
- Akkor írd alá itt, és itt – hallottam meg az ingatlanos hangját, ahogy leléptem a lépcsőről.
- Rendben, a pénzt pedig ma vagy holnap át is utalom – mondta Tay miközben láttam, hogy aláfirkantja a papírokat.
Közelebb mentem immár csípőre tett kézzel, hogy kihúzhassam magam, mert igen ám már fájt a hátam, és a lábam is. Ez a… már nem is tudom hányadik átka a terhességemnek.
- És mikor költöznétek? – nézett rám is az ingatlanos, majd Tay-re.
- Nem tudom – vonta meg a vállát Taylor, rám nézve.
- Hát holnap még biztos nem – ingattam a fejem – talán néhány nap múlva? – néztem vissza Taylorra, kérdésnek szánva.
- Igen, talán – bólogatott egyetértően.
- Rendben – bólintott – akkor oda is adnám a kulcsot – vette a kezébe, majd egy mozdulattal oda adta Taylornak, és csak valóban ekkor tudatosult bennem, hogy itt fogjuk elkezdeni közös életünket, ebben a csodálatos házban. Így ahogy megláttam kezében a kulcsot, egyből mosolyra derültem, majd rám nézett és ő is elmosolyodott.
Még magyarázott valamit az ingatlanos Taylornak, amiből semmit nem értettem, majd még egyszer egy gyors pillantást vetettem a helyre, és beülve az autóba, hazaindultunk, hogy izgatottan végre elújságoljam, hogy megvan a ház.

Ahogy hazaértünk, megköszöntük az ingatlanos segítségét, aki hamar el is tűnt az úton, majd derűsen indultam el a házba. Tayloron láttam, hogy ő is örül, hogy tényleg ilyen közel találtunk házat, de egyáltalán nem volt izgatott, sőt még ki is nevetett halkan, jó kedvem miatt. Bár mit is várjak tőle, hiszen általában a férfiakat nem túlságosan érdeklik az ilyen dolgok. A lényeg, hogy meg van a ház és punk tum. De persze nekem még csak most jön az izgalmas része. Amint beléptünk a házba, anyukámra néztem elvigyorodva.
- Úgy látom jó hírekkel jöttetek! – mosolyodott el.
- Nem hiszed el… - kezdtem bele.
- Én felmentem! – szólt közbe Taylor mosolyogva. Szerintem már tudta, hogy ha nem „menekül” el gyorsan, akkor egy traccspartiba fog keveredni.
És mielőtt folytattam volna, leültettem anyukámat izgatottan a kanapéra, majd belekezdtem.
- Szóval… nem fogod elhinni, de egy utcával lentebb fogunk lakni – vigyorodtam el ismét.
- Mi? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva – vagyis… nem értem. Már meg is vettétek? Nem korai ez? Át kellett volna beszélni, nem? – tette fel elhadarva a kérdéseket.
- Hidd el nekem, hogy attól jobb nem kell. Itt vagyunk köztetek, meg Debiék közt. Gyönyörű a ház, és a kert is. A konyha is nagyon szép, van egy nagy nappalija, még egy tornaterem is van benne, meg még lent van néhány tök jó szoba, amit zene szobának, vagy dolgozó szobának fogunk kialakítani. És a kert… - sóhajtottam nagyot – az meseszép. Még van egy vízesés is a medencénél. Fent pedig van három szoba, fürdővel és gardróbszobával, abból pedig kettő erkélyes. És tengerre néző. Annyira szép. Komolyan beleszerettem azonnal. Sőt, van még egy társalgó rész is. De a legjobb tényleg az, hogy így mindenkihez közel tudunk maradni. Hozzátok, Debiékhez, sőt, így még Laurenhez is közelebb lakok. Alig pár házzal arrébb vagyunk egymástól, és ha megtudja, dob egy hátast – meséltem élvezettel.
- Hm… tényleg jól hangzik. És igazad van. Nagyon jó, hogy alig pár percre lesztek tőlünk, így még autóba se kell szállni.
- De szerintem holnap már megyünk is bútorokat venni, meg minden.
- Én is megyek, és veszek nektek valami szépet, hogy tőlünk is legyen valami – mosolyodott el.
- Áh, nem kell – legyintettem.
- De! – vágta rá – ragaszkodok hozzá. Mondjuk egy szép kerti bútor, vagy… nem is tudom. Valamit!
- Rendben – bólintottam rá mosolyogva – még át megyek ma Laurenhez és neki is elmondom, és szerintem ő is fog velünk jönni. És ha holnap sikerül megvenni mindent, bár ezt egyébként kétlem, de akkor már talán holnap után költözhetünk is. Mondjuk nem is vettünk még bele semmit, így elég sok bútor kell.
- Ne aggódj! – ingatta a fejét – segítünk – mosolygott.
- Tudom – mosolyogtam vissza – egyébként már vannak elképzeléseim, de nem tervezgetek inkább. Majd spontán. Jaj, szegény Tay – jutott eszembe megint – ki fog készülni három nővel, ha nem jön Jace – kuncogtam el magam.
- Hm… - bólogatott anyu is mosolyogva.
- Fel is megyek hozzá, és közlöm a „jó” hírt – álltam fel mosolyogva,
Vigyorogva sétáltam fel lassan, és mivel megint elkezdett fájni a hátam, így kissé görnyedve lépkedtem felfelé. Majd ahogy beléptem a szobámba, meredten néztem Taylorra, aki fura módon, ismét, lustán az ágyon szétterülve, a tévét kapcsolgatta.
- Mi van veled? Tök lusta vagy mióta hazajöttél – húztam fel rá a szemöldököm, majd ültem le vele szembe az ágyon.
- Tudod, én dolgozok – makogta az orra alatt.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy én meg csak itthon alszok egész nap a semmit tevéssel? – húztam fel ismét a szemöldököm, immár elkomorodva.
- Nem, ezzel azt akarom mondani, hogy fáradt vagyok, mert dolgozok. Gondolom – forgatta a szemét komoly arckifejezéssel, amit nem tudtam mire vélni, hiszen úgy gondoltam, hogy semmi rosszat nem követtem el.
- Mi bajod van?
- Semmi – vonta meg a vállát.
- Még tíz perce semmi bajod nem volt, most meg itt duzzogsz.
- Nem duzzogok – vágta rá.
- Hát, jó – vontam meg a vállam – vagy azzal van bajod, hogy már holnap menni akarok vásárolni?
- Mondtam, hogy nincs semmi bajom, csak pihenni akarok.
- Tudod, ezt meg lehetne mondani normálisan is – ráncoltam össze a homlokom.
- Jó, akkor ezt a beszélgetést most inkább abba hagyom – mondta rám se nézve.
- Jó – válaszoltam meglepődve a viselkedésén.
Jobbnak láttam, ha most inkább békén hagyom, mivel amúgy is át akarok menni Laurenhez, úgy döntöttem, hogy akkor most megteszem. Egyébként fogalmam sem volt arról, hogy mi baja lehet. Tényleg egész nap semmi baja nem volt, most meg feljövök, és ott duzzog. Csak reméltem, hogy majd elmondja, vagy második okként lehetett az is, hogy tényleg fáradt és rossz kedve van. Mondjuk nem értem, hogy lehet rossz kedve, amikor épp az imént vásároltuk meg a nekünk legtökéletesebb házat. Örülnie kellene, nem? Mert én eddig majd kicsattantam az örömtől, de most átragasztotta rám a rosszkedvét, így már én se voltam olyan derűs. Leérve a lépcsőn, eldaráltam anyukámnak, hogy hová megyek, majd az autóba pattanva – mivel a lábam és a hátam nem hiszem, hogy kibírná addig – kigurultam, és elindultam az alig pár perces úton.
Ahogy odaértem, kiszálltam, majd a kopogást követve, néhány percig vártam, és Lauren mosolyogva engedett be a házba. Üdvözöltük egymást a szokásos öleléssel, és a kanapéra levágódva, immár picit jobb kedvvel kezdtem bele a mesélésbe.
- Szóval, hogy ment ma? – kérdezte Lauren kíváncsi tekintettel.
- Jó híreim vannak – vágtam rá egyből.
- Na! – ült fentebb csillogó szemekkel.
- Örömmel jelentem be, hogy alig pár napon belül, majdnem szomszédok leszünk – mosolyodtam el büszkén.
- Micsoda? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva – tényleg? Ah, de jó – kezdett őrjöngésbe – na, de mesélj el mindent. És melyik az a ház?
- Nagyon szép az egész ház egyébként. Tök modern, meg teljesen olyan… nekünk való. Szóval érted – mosolyogtam rá, s ő csak egyetértően bólogatott – igaz, semmi bútor nincs benne, így valószínűleg, holnap megyünk vásárolni – vigyorodtam el erre.
- Benne vagyok! – vágta rá izgatottan.
- És amúgy, igaz, nem épp a közvetlen szomszédod leszek, de innen vagy ötháznyira fogunk lakni.
- Ajj, de jóó – csapkodta össze a kezét örömtelin.
- És ez a legjobb. Hogy mindenkihez közel lehetünk.
- Bizony! – vágta rá – majd megyek bébiszitterkedni – kacsintott mosolyogva.
- Oké – kuncogtam el magam – akkor holnap eljössz velünk?
- Naná! – vágta rá.
- Bár Taylor még nem tud erről a vásárlós dologról, de szerintem biztos sejti. Anyukám is velünk tart majd. Ja, és tényleg – jutott eszembe Jace – nem szólnál Jace-nek, hogy nem-e lenne kedve eljönni velünk? Taylor meg fog zavarodni hármunkkal.
- De, de. Megkérdezem majd és felhívlak – mosolygott.
- Rendben. Mondjuk még az se biztos, hogy Tay jön – vontam meg a vállam és hajtottam le a fejem, furcsa viselkedésére visszaemlékezve.
- Történt valamit? – váltott komolyra Lauren is.
- Nem tudom – vontam meg a vállam újra rá nézve – ma egész nap nem volt semmi baja. Aztán hazamentünk, felment a szobába és az óta duzzog, vagy nem tudom, mi van vele. Rossz kedve van. Azt mondta, hogy fáradt és pihenni akar, de… nem tudom, mi lehet a baja – vontam meg a vállam.
- Lehet már belefáradt ebbe a házkeresésbe, és azt piheni ki.
- Az is lehet. Én is így voltam ezzel ma reggelig, és amikor eldöntöttük, hogy megvesszük azt a házat, onnantól minden ilyen rossz kedvem elszállt. Neki is elvileg örülni kellene – húztam el a szám –de mindegy – legyintettem – majd elmondja, remélem.
- Biztos – mosolyodott el.
- Na. De visszatérve a házra – mosolyodtam el ismét – uh, hallod. Nagy nappalija van. És úristen, a kert. Eszméletlenül szép. Még egy vízesés is van.
- Aah – maradt tátva a szája.
- Fent meg szintén nagyon szép. Már nagyjából tudom is, hogy, hogy fognak kinézni a szobák. De biztos vagyok abban, hogy lesz, egy hét mire mindent át tudunk pakolni.
- Szerintem is – bólogatott.
- Ma összeírom este, hogy mi kell, és mennyi belőle. De persze csak akkor, ha Tay igen-t mond a vásárlásra. Aztán majd este hívlak, hogy mikor induljunk.
- Oké – vágta rá mosolyogva – már alig várom. Főleg a babaszoba.
- Uh, ezt el is felejtettem – csaptam a homlokomra – azt majd csak akkor fogjuk berendezni, ha minden a helyére került. Mert az még ráér.
- Persze, okés.
- Akkor ezt meg is beszéltük – mosolyodtam el.

Beszélgettünk még néhány dologról, és főleg a házról és a baba születéséről. Épp beszélgetés közben, megint elkezdett aprókat rúgni, és Lauren csillogó szemekkel kért meg, hogy hadd érezze, hogy rúg. És persze nem is ellenkeztem. Oda tette a kezét, épp ahol éreztem a kis rúgásokat, és amikor megérezte, ijedten hőkölt hátra, de aztán már bátrabban csinálta. Ezek a kis rúgásai jó érzéseket keltettek bennem, hiszen azt jelzi, hogy ott van, viszont elég kellemetlenek néha. Kislány létére, elég kis mozgékony. Azt hiszem apja fajta lesz. Egyébként már sokszor azon is elgondolkodtam, hogy vajon nagyobb korába mivel szeretne foglalkozni, vagy esetleg valamelyikünk nevét vinné tovább az iparban? Bevallom, örülnék neki, ha ő is énekesnő lenne, de természetesen annak is, ha például színészi karrierbe fogna. Igazából felőlem bármi lehet, ha szereti csinálni.
Néhány óráig beszélgettünk Laurennel, majd késő délután, egy gyors búcsút követve, autómba szálltam és hazafelé vettem az irányt. Amint hazaértem, beálltam a garázsba, és anyukámnak odaköszönve, felmentem Taylorhoz kíváncsian, hogy vajon elmúlt már-e a rossz kedve, vagy tényleg rám pikkel valamiért. Belépve a szobába, még mindig azt láttam, hogy az ágyon fekszik unottan és tévézik. Ez nagyon nem megszokott tőle, és ezért komolyan kezdtem aggódni érte. Nem szólt hozzám, ahogy bentebb mentem, így még is azt feltételeztem, hogy rám haragszik. És mivel nem akartam rontani a helyzeten, én sem kívántam hozzá szólni, csak bementem a fürdőbe, mert valahogy olyan ellenérzésem volt vele kapcsolatban és a feszültséget is éreztem közöttünk. A fürdőben a tükör elé álltam és azon kezdtem gondolkodni, hogy mit tegyek most. Ugyanis már sehová nem akartam menni, és így feszültségek közt pedig kínos, csöndben üldögélni. Vagy akkor talán még is valahogy bele kellene kezdenem, hogy mi baja lehet, de attól félek, ha meg kérdezem és még mindig ideges, akkor azzal csak bennem is még jobban gerjeszteni fogja a feszültséget, azt pedig nagyon nem akarom. Kis ideig ezen gondolkodtam még, de végül úgy döntöttem, hogy még is megpróbálom kideríteni a duzzogása okát. Lassan mentem ki a fürdőből szomorúan rá nézve. Taylor is rám emelte a tekintetét, és néhány percnyi méregetés után, hirtelen megkönnyebbülve néztem, ahogy elmosolyodik és mindkét kezét kitárta félig fekvő-ülő helyzetében. Nagyot sóhajtottam, és az ágyon átmászva, megöleltem, így megnyugodva, hogy béke van és a hirtelen jött feszültségek, ugyanúgy hirtelen el is mentek.
- Rendben, akkor most már elmondhatod, hogy miért haragudtál rám? – motyogtam kibújva az öleléséből.
- Nem haragudtam – ingatta a fejét – tényleg csak fáradt voltam és pihenni akartam egy kicsit, ugyanis mióta hazajöttem ugyanúgy jövök-megyek és alig pihentem valamit.
- És miért kellett akkor velem úgy viselkedni? – húztam fel a szemöldököm.
- Fájt a fejem és ezért feszült voltam – vallotta be elhúzva a száját.
- Ja – eszméltem fel.
- Ne haragudj, oké? – nézett a szemembe.
- Én nem haragszok, csak azt hittem, hogy te haragszol rám valamiért.
- Hát ez jó – mosolyodott el jobb kedvre derülve – te azt hitted, hogy haragszok rád, én pedig mikor elmentél azt hittem, hogy te haragszol rám. Közben meg egyikünk sem haragszik szóval… - ráncolta össze a homlokát értetlenül – mindegy – legyintett elkuncogva magát.
Jóval megkönnyebbültem, hogy béke van és tényleg csak fáradt volt. Ráadásul, ha jól belegondolok, tényleg az ember feszült és ideges, amikor nem piheni ki magát. Ezért hamar elszállt belőlem mindenféle ellenérzet, és megkönnyebbülten öleltem meg még egyszer, hogy azért biztosra menjek. Néhány percig így maradtunk, s közben én már azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon, hogy adjam be neki a holnapi napot, úgy, hogy ne kapjon agygörcsöt. Majd miután nagyjából átgondoltam, valahogy még is belekezdtem.
- Figyelj csak… - ültem fel törökülésbe, hogy szembe lehessek vele – szeretnék beszélni a vásárlásról.
- Jaj – forgatta a szemét kuncogva.
- Gondolom, nem egy hónapot leszel itthon, hogy legyen időnk mindenre, így ki kell használni azt az időt, míg itt vagy és nagyjából mindent megvenni.
- Igaz – bólogatott.
- Akkor… - váltottam már is a boci szemekre – holnap elmegyünk?
- Ühüm – bólintott ismét mosolyogva.
- Van egy jó hírem – vigyorodtam el – jön anyukám és Lauren is – böktem ki gyorsan.
Erre csak mereven rám nézett, és mint, aki lefagyott volna, nem szólt semmit. Bár azt hiszem valami ilyesmi reakciót vártam tőle, hiszen minden pasi rémálma, hogy egyszerre három nővel vásároljon. Így mielőtt nemet mondott volna, gyorsan felhoztam neki a felmentő „sereget”.
- De azt hiszem Jace is jön. Ha Lauren rá tudja venni.
- Huh – fújta ki a levegőt – legalább nem egyedül fogok szenvedni – kuncogott halkan.
- Na, azért annyira rosszak nem vagyunk – mosolyogtam rá.
- Rosszak nem, de… elég egész nap azt hallgatni, hogy „uh, ezt kellett volna megvenni, vagy az még is jobb? Melyik legyen?” – utánozta a hangomat, meglepően jól, mert tényleg valahogy így szoktam csinálni, és erre csak én is halkan felkuncogtam.
- Jól van, jól van – nevettem még mindig – ígérem, hogy gyorsak és határozottak leszünk – húztam ki magam büszkén.
- Na, erre még fogadni is mernék – vágta rá.
- Akkor összeírhatom, hogy mik kellenek? – néztem rá csillogó szemekkel.
- Igen, de úgy, hogy én is halljam – szögezte le.
- Oké – vágtam rá.
Lepattantam az ágyról – már amilyen gyorsan tudtam – és a noteszemet illetve egy tollat elővéve, újra Taylorral szembe ültem le, és elkezdtem felfelé írni, amit tudtam, hogy biztosan kell.
Egészen majdnem tíz óráig írogattuk, hogy mi mindenre lesz szükségünk és közben megkaptam Laurentől a telefonhívást, miszerint Jace is eljön, és persze erre Taylor egyből megkönnyebbült. Megbeszéltük, hogy minél hamarabb megpróbálunk felkelni, hogy ugyanúgy hamar el is tudjunk indulni a vásárlásra. Majd miután készen lettünk a lista írásával, kissé fáradtan mentem be a fürdőbe egy gyors zuhanyra. A pizsamámba átvedlettem, és az ágyba bújtam, közben a tévét kapcsolgatva. Nem sokra rá Taylor is immár megfürödve, cakon-pakk készen állva a lefekvésre, bújt be mellém az ágyba, és egy kis tévézgetés után, éreztem, hogy kezdek álmosodni, így Taylorhoz szorosan odabújva, hamar álomra zártam a szemeimet…

127:

Másnap ugyanúgy a hasamban a kis mocorgásra keltem fel, ahogy aprókat rugdosott bennem, és ezt a jelet bizony annak vettem, hogy mivel már ő sem szundikál, így én sem aludhatok tovább. És mivel ma korán akarunk indulni, vásárolni, így most hálás is voltam drága kis csöppségemnek, hogy hamarabb felébresztett. Izgatottságom miatt, hamar kiment az álmosság a szememből, majd az órára pillantottam, ami már nyolcat mutatott. Ezért, bár nem volt ínyemre, de azt se akartam, hogy Taylor túl sokáig aludjon, és későn induljunk el, így óvatosan, reggeli puszikat adva az arcára próbáltam felébreszteni. Ez látszólag hatásosnak tűnt, mert szinte azonnal elkezdett mocorogni, majd miután elmosolyodva néztem, ahogy hunyorogva, félig még kómásan nyitogatja a szemét, lassan és érhetően elmondtam neki, hogy lassan keljen és menjünk, amire csak röviden azt válaszolta, hogy „még öt perc”. Én viszont kikelve az ágyból, a fürdőbe mentem elvégezni a szokásos reggeli teendőimet, majd miután végeztem, a gardróbba indultam és néhány percnyi keresgélés után egy lila felsőnél és egy farmernál maradtam. Felöltöztem, és mielőtt újra a fürdőbe tértem volna vissza, Taylorra pillantottam, hogy nem-e aludt vissza, de megnyugodva szemléltem, hogy ő is már az ágyon ülve kezdett neki a készülődésnek. A fürdőben még rendeztem arcberendezésemet, és a hajamat lófarokba kötöttem, majd Taylornak adtam át a fürdőt. Amíg ő is elkészült, addig összepakoltam nagyjából a szobát, majd látva, hogy ő is kész van, felhúztam egy fekete kényelmes csizmát, és izgatottan várva a vásárlást, indultam le vele a földszintre, ahol már anyukám is volt.
- Jó reggelt! – csiripeltem neki mosolyogva.
- Nektek is – mosolygott vissza ránk – indulhatunk?
- Igen – bólintottam rá vigyorogva.
- Jaj – motyogta Tay az orra alatt somolyogva.
- Nem leszünk katasztrofálisak – veregettem meg a vállát nyugtatólag mosolyogva.
- Oké – kuncogott.
Anyukám a vállára kapta a táskáját, majd az autómba vágódva, Taylor elfordította a slusszkulcsot, és indultunk is Lauren felé. Az úton már elkezdtük anyukámmal beszélni, hogy az első megálló az egyik legnagyobb bútor diszkont lesz, ahol remélhetőleg mindent fogunk kapni. Majd Laurenék előtt megállva, Tay dudált egyet és néhány percnyi várakozás után, Jace társaságában mosolyogva sétáltak felénk. Még gyorsan hátra vágódtam, hogy Jace, Taylor mellett az anyós ülésen békésen beszélgethessenek, és hogy mi is nyugodtan beszélgethessünk a mai programról, majd Taylornak anyukám elmagyarázta, hogy merre van az első állomás, és végre elindultunk odafelé.
Mindhárman már izgatottan és felpörögve vártuk, hogy a szebbnél szebb bútorok között válogathassunk. Meglepetésemre, még most anyukám is olyan izgatottan viselkedett, mint egy tizenhat éves tinédzser, aki most kapta meg az első bank kártyáját. De nagyon tetszett, hogy ők is ugyanúgy várták már, mint én. Persze a két férfi nemű tag, nagy rikácsolásunkra vagy elhúzták a szájukat, vagy halkan kuncogtak rajtunk, de jelenleg ez most nem zavart. És úgy voltam vele, hogy nem kényszerítettem Taylort, hogy jöjjön, így ne panaszkodjon majd nekem. Mondhatta volna, hogy nincs kedve jönnie, vagy nem akar minket hallgatni egész nap, megértettem volna, mert tudom, hogyha Laurennel ketten vásárlásba kezdünk, akkor olyanok vagyunk, mint két nyivákoló elkényeztetett liba, főleg most, hogy még anyukám is velünk tartott. De vállalta a fuvarozást, így magára vessen, ha lefárasztjuk. Majd kárpótolom valamivel. Persze mondjuk, ez rá is tartozik, hiszen a közös házunkba vesszük meg a dolgokat.
Ahogy leparkolt a nagy diszkont parkolójába, vigyorogva szálltam ki Lauren barátnőmmel és drága anyukámmal, majd hallva az ajtó zár pityegését, izgatottan indultunk be…

*********

Reményeim beálltak, ugyanis egészen zárásig ott tartózkodtunk, és azt hiszem a két férfinemű tagunk ez idáig pípet növesztett. Meglepetésemre mindketten jól bírták. Egyedül csak egy ebédre mentünk el onnan. Néhányszor húzták Taylorék a szájukat, de hála istennek voltak olyan bútorok, amik lekötötték az ő figyelmüket is, mint például egy masszás szék, amit Taylor gondolkodás nélkül meg is vett magának. Nagyon jól zártuk a napot, és hálás voltam anyukámnak, hogy eljött velünk, mert nagyon sok bútornál hezitáltunk Laurennel, hogy melyik legyen, aztán a végszót mindig anyukám mondta ki. Nem számítottam arra sem, hogy egy nap alatt minden meglesz, amiket akartam, de még is így történt. Minden szobába megvannak a bútorok, ráadásul, még ami megtetszett, azokat is megvettük. Az biztos, hogy rengeteg pénzt hagytunk ott, de ez érdekelt jelenleg a legkevésbé. Nézelődtünk a babaszobához is dolgokat, de Taylorral úgy döntöttünk, hogy még nem vesszük meg, majd csak utána, miután az új házba, minden a helyére került.
Megbeszéltük a diszkont vezetőjével, hogy amíg nem költözünk, addig ott lehetnek a bútorok, és mivel nem akartuk tovább húzni ezt az egész költözősdit, így mindannyian úgy láttuk a legjobbnak, hogy már holnap korán neki is kezdhetnénk, mivel Taylor már csak néhány napig lesz itthon. Így a kedves vezető felajánlotta, hogy holnap délelőtt oda szállíttatja a bútorokat, amiért hálásak voltunk neki, így már ezért sem kellett törnünk a fejünket. Bár fogalmam sincs, hogy, hogy lesz ez az egész költözés, de reménykedek abban, hogy a szüleim, Tay szülei, Lauren és Jace, illetve a testvéreink segítségével, hamar be tudjuk rendezgetni legalább nagyjából a házat. És, ha minden jól megy, akkor talán már holnap este ott is aludhatunk. Ebbe belegondolni kicsit furcsa, hogy egy idegen helyen fogunk aludni, de, ha arra gondolok, hogy a közös házunkba, a közös szobánkba és a közös… mindenbe ott leszünk, megnyugtató érzés tölti el a lelkemet, hiszen tudom, hogy ott jó helyen leszünk. A lehető legjobb helyen.
Egészen már este volt, mikor Laurenéket is hazafuvaroztuk és mi is hazaértünk. Még mielőtt felmentünk volna a szobámba, apukámnak elmeséltem a napot, és, hogy szerencsére mindent sikeresen megvettünk, majd örömmel jelentette be, hogy kivett két szabad napot csak azért, hogy segítsen nekünk, és, hogy végre több időt töltsön velünk. Ennek nagyon örültem, hiszen már régen volt olyan, hogy apukám magától vett ki szabad napot. Komolyan már a munka megszállottja, de valahogy azért még is sikerül neki ránk is szánnia némi időt. A kis beszélgetés után, felmentünk Taylorral a szobámba majd egy gyors zuhany után, mindketten az ágyba bújva tévéztünk. Közben mi is elkezdtünk beszélgetni a holnapi napról, és, hogy tényleg már csak néhány napot lesz, itthon utána pedig megint nem fogom látni hetekig. Viszont ahogy ezeket elmondta, nagyon elszomorodtam és bevallom még majdnem el is sírtam magam, hiszen most lenne rá a legnagyobb szükségem. Persze tudom, hogy nem mondhatja vissza a forgatást, és nem is akarnám, hogy ezt tegye miattam, de nagyon elszomorít, hogy olyan messze forgat és szó szerint hetekig csak a telefonon, vagy lap-topon tudunk beszélni. Esküszöm ez olyan, mintha katona lenne és behívnák valami háborúba, aztán a családját hónapokig nem is láthatja. Na, jó. Lehet a katonaság sokkal rosszabb, hiszen ott még telefonálni se telefonálhat haza olyan sokszor. De a lényeg az, hogy ezen a szinten utálom a munkáját, amiért olyan sokat távol van tőlem és gyakorlatilag távkapcsolatba vagyunk csak. A mostani filmjének a rendezőjét se különösebben kedvelem, hiszen tudja, hogy terhes vagyok, mégsem engedi haza Taylort akár csak egy napra sem. Erre a néhány napra is csak úgy engedte el, hogy ha visszamegy reggel-este forgatni fognak. Nem tudom milyen rendező az ilyen. Úgy viselkedik a színészeivel, mintha valami érzéketlen bábok lennének, akiket kedve szerint irányíthat. Ezt már többször is említettem Taylornak, de mindig azt válaszolta rá, hogy „ez a rendező munkája, nem kell ezért utálni”. Bár mondjuk erős szó az, hogy utálom, de komolyan nem kedvelem. Ha jobban belegondolok, valamiért Taylor mostani kollégáit se igazán kedvelem. Az Incarceront-t forgatják és van néhány vele egykorú férfi kollégája, akik viszont Taylor pontos ellentétei. Egyszer mentem el a forgatásra, és már akkor éreztem, hogy nem szimpatikusak azok a fiúk. Olyanok, mint azok a tipikus „bulizok, csajozok, flegmázok és élem a saját életemet” félék. És mivel Taylor elég sok időt tölt velük, ezért mindig bennem van az a félelem, hogy hatással lesznek rá és őt is bele fogják keverni a rosszba. Ezt is szoktam neki mondogatni, de mindig az a válasza rá, hogy „ne féljek ettől, ő nem fog megváltozni”. Ez nem túlságosan nyugtatott meg, de jobb, mint a semmi. Sajnálom, hogy pont most kell ilyen társaságba keverednie, ahol könnyen befolyásolhatják és elvihetik a rossz irányba. Bár Taylor nem az a befolyásolhatóféle, de azért én még is tartok ettől. Jobban érezném magam, ha még mindig a Twilight kollégáival dolgozna együtt, de sajnos már ez a szakasz is lezárult az életében, és vége a Twilight saga forgatásoknak, lassan egy éve. Egyébként hál’ azóta még szoktunk találkozni a Robsten párossal, és mindig jók ezek a kis beszélgetések olyankor. Kristen mindig elmondja nekem, hogy csodál azért, amiért 18 évesen ilyen könnyen veszem a terhességi, a házassági, sőt még a költözési dolgot is. De viszont nem ítélt meg túl jól, mert amikor kiderült az egész, akkor ugyan csak ki voltam borulva, de amikor Taylor felvázolta a jó lehetőségeket, akkor már én is másképp láttam mindent. Bár bevallom, szívesen visszamennék az időbe, hogy ökörködjek és elkövessek butaságokat, de még nem találták fel az időgépet, így az nem lehetséges. Ennek is örülök természetesen, és boldog is vagyok, de azért persze nagyon hiányoznak azok a korszakok, amikor kedvemre lófrálhattam ide-oda és élvezhettem a felelősség nélküli életet. De sajnos egyszer mindenki felnő, és ezt el kellett fogadnom. Igazából úgy vettük ezt fel Taylorral, hogy megpróbáljuk kihozni belőle a legjobbat, és próbálunk felnőttként viselkedni, amennyire tudunk, de azért persze még mindig megvan nem csak nekem, de Taylor gyermeki énje is. Meg amúgy sem szabad a múltban élni, hiszen az már elmúlt, és valószínűleg nem igazán lehet visszahozni. Érdekes, de mindketten szinte egymás mellett nőttünk fel, hiszen már egy jó négy és fél éve ismerjük egymást, és bár abból csak 2 éve vagyunk együtt, de olyan mintha már ezer éve együtt lennénk. Ráadásul az a két év sem épp unalmasan ment el, hanem rendesen voltak események és bajok. De az új életünkben reménykedek abban, hogy nem fog gátolni minket semmi a boldogság útján és békésen tudunk hármasban, vagy esetleg majd az évek teltével, négyesben élni. Nagyon furcsa belegondolni, hogy kezdtük az elején, és hogy jutottunk el idáig. Még javában gyerekek voltunk, amikor megismertük egymást és mindketten sokat változtunk az óta. Fogalmunk sem volt arról, hogy milyen is valójában az élet, de az évek során megtanultuk. És azt is megtanultuk, hogy minden apró jó dolognak is örülni kell, mert nem tudjuk, hogy meddig fog tartani. Akkor még senki sem gondolta, hogy mi ketten ilyen sokáig eljutunk majd, és azt se gondolták, hogy ilyen sok minden gátolta a boldog életünket. De valahogy közös erővel mindig sikerült kievickélni a sötétségből. Sok mindent megéltünk már, és büszkén állíthatom, hogy szerintem kevesen tudtak volna olyan erősek maradni, mint, ahogy mi voltunk. Még abban az öt hónapban is kitartottunk egymás mellett, amikor nem lehettünk együtt. Ráadásul a távolság általában tönkreteszi a kapcsolatokat, de nálunk ez sem így történt. Igaz, az első hosszabb távollétünkkor, vagyis ugye a turnémon történtek baklövések, de már azon is rég túljutottunk és most már teljesen megbízom benne, a felől, hogy nem fog megcsalni. Tiszteljük egymást, és ami az egyik legfontosabb, hogy nem csak szerelmesek, de barátok is vagyunk. Számíthatunk egymásra, mindig minden körülmények között. Teljes mértékben benne bízom meg a legjobban, és tudom, hogy annak ellenére, hogy veszekedéseknél könnyen elkezdünk kiabálni egymásra, nem bántana meg szándékosan és én sem őt. Taylor már az elején megmondta, hogy minket különleges szálak fűznek össze, amit iszonyú nehéz kettészakítani. Megkockáztatom, hogy talán lehetetlen azokat a szálakat kettétépni. A sors persze megpróbált kettőnk közé férkőzni, és azt hiszem, hogy a fenti nagy isteneknek nem tetszett, hogy mi együtt vagyunk, hiszen sokszor megleckéztettek minket, de mi mindig legyőztük őket, és most már végre talán belenyugodtak, hogy minket egymásnak teremtettek és semmilyen nagy erő nem tud szétszakítani egymástól. Még, ha néha nagyobb veszekedéseknél el is kalandozik az agyam a szakításnál, akkor is tudom, hogy úgy is vele maradok, hiszen, amíg szeretem addig mindig meg fogok neki bocsájtani, bizonyos mértékig. Az a mérték pedig az, hogy testileg megcsaljon. Ebben pedig biztos vagyok, hogy sosem tenné meg. A csók is megcsalásnak számítható, de megbocsájtható addig a szintig, amíg érzelem nélkül történik. Na, de ebbe ne is menjünk bele, hiszen semmi szükség ezeket végig firtatni, hogy mi számít megcsalásnak és mi nem, hiszen tudom, hogy nem csalna meg Taylor.

A nagy elgondolkodásomból Taylor meleg ölelése vetett véget, ahogy szorosan magához húzott és egy forró jó éjt-puszit adott az arcomra. Én is éreztem magamon az egész napi pörgés fáradalmait, így én sem tettem másképp. Halvány szájra puszit adtam neki, majd mélyen karjai közé bújva, hamar elszenderültünk az álomnak nevezett sötétségbe…

**********

Kora reggel arra ébredtem, ahogy Taylor az arcomat lágyan édes puszikkal cirógatja, s erre öntudatlanul is elmosolyodtam. Álmos voltam még, ezért adtam még magamnak öt percet, de ahogy ezt eldöntöttem, egy nagy rúgást éreztem a hasfalamnál, ami jelezte, hogy Annabell is felkelt, és innentől kezdve, nem is fogja hagyni, hogy egy kicsit tovább aludjak.

- A lányod elemébe van! – nyitottam fel a szemem sziszegve.
- Persze, most az enyém, amikor rosszalkodik, mi? – kuncogott halkan – amikor édes meg aranyos, akkor meg a tiéd.
- Így van – vágtam rá egy halvány mosollyal még félig kómásan – nem amúgy – kuncogtam el én is magam – de tényleg rugdos most nagyon – ültem fel lassan hunyorogva.
- Hát nem is tudom, kire ütött! – nézett egyből rám Tay, mire kérdőn néztem vissza rá – te pörögsz állandóan – válaszolt kérdő arckifejezésemre.
- Én? – mutattam magamra felhúzott szemöldökkel.
- Ühüm – bólogatott.
- Hú, de pörgök. Csak alig bírok kimászni az ágyból, annyira pörgök! – bólogattam viccelődve.


Taylor ismét halkan felkuncogott, én pedig látva az órát, miszerint majdnem a nyolc órát üti, próbáltam lassan kimászni az ágyból, de a drága kiscsaj ismét megnehezítette a dolgomat, mivel majdnem minden mozdulatomnál rúgott egyet. Szerintem már ő is izgatott volt a mai nap miatt, és reméltem, hogy hamar le fog nyugodni, mivel ha egész nap így fog rugdosni, akkor kétlem, hogy bármit meg tudnék csinálni az új háznál. Miután lassan feltápászkodtam, megnyugodva éreztem, hogy Annabell kezd felhagyni az erős rúgásaival, majd a fürdőbe indultam, hogy elvégezhessem a reggeli teendőimet. Most nem sokat időztem ott, mert úgy is egész nap munkába leszünk, így miután végeztem a gardróbba mentem, ahonnan egyből előszedtem egy kényelmes csíkos overál féleséget és egy fehér felsőt alá, amiben talán nem tűnik olyan nagynak a pocakom. És mivel lenge, így nagyon kényelmes is. A szobába visszaérve, épp anyukám kopogott, mire értetlenül néztem rá, hiszen sosem szokott reggel bejönni. De persze nem volt gond.
- Jó reggelt – mosolyodott el, ahogy látta, hogy már mindketten öltözködünk.
- Neked is – mosolyogtam én is rá.
- Az előbb szóltak, hogy tíz perc múlva meghozzák a bútorokat a ház elé.
- Már is? – dülledtek ki a szemeim erre.
- Ühüm – bólogatott.
- Jól van, nem baj. Legalább behordják nekünk.
- Csak szóltam – mosolygott.
- Rendben, köszi. Mindjárt úgy is kész van Tay is és akkor átmegyünk – mosolyogtam rá.
- Oké, oké – ment ki a szobából.
Taylor is hamar összeszedte magát, majd lementünk a földszintre, ahol már a család is készen létben állt, csak ránk várva. Taylorral beültünk most, az ő autójába, anyuék pedig persze a családi autóba, majd elindultunk az alig öt perces úton. Egyre izgatottabb lettem, amit nem is titkoltam el folyamatos vigyorgásommal. Nem tudom, de valahogy mindig lázba hozott, ha valamit be kell rendezni, és főleg most, hogy a saját házunkról volt szó, iszonyatosan vártam már, hogy láthassam a végeredményt. Sokszor Taylorra pillantottam, és boldogan figyeltem, hogy neki is megjött a kedve a költözéshez, és őt is elkapta az izgatottság egy kis része. Bizonyára megérezhette, hogy őt figyelem, majd rám emelte a tekintetét és halványan elmosolyodva, a combomon heverésző kezemmel, összekulcsolta az övét.
Ahogy odaértünk elvigyorodva figyeltem, hogy már Laurenék is itt vannak, viszont a költöztetők még nem érkeztek meg, annak ellenére, hogy sietettek minket. Taylor leparkolt a szüleim autója hátához, én pedig mosolyogva szálltam ki.
- Na, hogy tetszik? – mentem közelebb, anyukámhoz és Lauren-hez, akik épp a ház felé révedve nézelődtek.
- Imádom! – vágta rá Lauren elvigyorodva.
- Nagyon szép – bólogatott anyukám szintén mosolyra duzzadva – ettől jobbat már nem is találhattatok volna – nézett rám.
- Szerintem is – bólogattam hevesen – menjünk be, amíg meg nem jönnek a költöztetők – szedtem elő a zsebemből a kulcsot – látnotok kell a gyönyörű kertünket! – jegyeztem meg mialatt az ajtó felé sétáltunk.
Hátranéztem és mosolyogva biccentettem Debiéknek is, hogy jöjjenek bentebb nyugodtan, ne ácsorogjanak ott. Ők is elmosolyodtak, majd mindannyian bementünk a házba, és mint a kis sáskák, elkezdtek jobbra-balra nézelődni, és felmérni a terepet. Mindenki tekintetén láttam, hogy tetszik nekik a dolog, majd miután kellő ideig körbetájolták magukat, Lauren-t és anyukámat kézen ragadva a kertbe vonszoltam, hogy megmutathassam kedvenc helységemet. Valahogy ők is úgy reagáltak, mint én. Nagyon tetszett nekik ez is, és Lauren csillogó szemekkel már-már kissé baráti irigykedéssel húzta az orrát rám, és mondta vicces hangon, hogy „mázlista”. Persze tudtam, hogy örül a boldogságomnak, és valójában semmi irigység nincs benne. Anyukám többször is hangoztatta, hogy milyen jól döntöttünk, majd kábé fél órás késéssel végre megérkeztek a költöztetők, így az erős férfiak egyből oda mentek, és egy kis megbeszélés után, bele is kezdtünk a bútorok behordásába…


A ház kinézete majd:












2 megjegyzés:

Ariel írta...

Szia!!!
Úgy örülök, hogy ilyen hosszú részeket kapunk most, hiába jelenti ez már a végét...
Nagyon tetszett, ahogy leírtad a ház vásárlását, olyan "varázslatos" volt az egész, no meg az egész rész olyan, nyugodt, békés, meghitt, kellemes volt!! :)
Nagyon tetszett!!
Puszi!! =)

Névtelen írta...

Szia!Nagyon jó lett,imádtam,sajna nemsokára vége a törinek,de jön majd az új töri,amit nagyon várok már,várom a kövit puszi niki

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Üzemeltető: Blogger.