Szandra Burke's life 83 rész

Szijasztok!! Megérkezett a várva várt rész!! Nem is fűzök hozzá semmit, csak, hogy remélem tetszeni fog!! Véleményekre számítok! Jó olvasást,puszi

Ott álltam tétlenül. A szívem a torkomban dobogott több ütemet kihagyva. Először nem fogtam fel mit mondott a mentős, majd miután ismét lejátszottam a fejemben a mondatát, végre felfogtam, de nem akartam elhinni. Ez nem történhet meg. Belül teljesen szétestem, de kívül nem akartam mutatni. Láttam Laurenen is és Jace-en is a kétségbeesést. Végig Szandrát néztem. Egyszerűen az nem lehet, hogy… hogy meghal – gondoltam egy torkomban lévő gombóccal.

- Gyertek, takarjátok be jól – szólt ránk a mentős.
- Rendbe fog jönni – próbált nyugtatni Jace, s hoztak minél több kendőt és takarták be.


De mintha meg se hallottam volna Jace mondatát. Ebben a percben éreztem, hogy bármikor elveszíthetem, és én abba belehalnék. Óvatosan lerogytam mellé, majd a jéghideg kezét, a kezembe vettem, s könnyeimmel küszködve figyeltem az arcát. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire szeretem, és, hogy soha nem akarom elveszíteni. Ha lehetne meg is halnék érte, hogy Ő élhessen tovább. Olyan nyugodtnak tűnt most és gondtalannak. Megígérem magamnak, hogyha túléli… jézusom miket beszélek – nyeltem nagyot magamban – persze, hogy túléli. Szóval, ha túljutunk ezen, esküszöm, hogy úgy fogok rá vigyázni, mint a szemem fényére és, hogy soha nem fogom elengedni magam mellől, kivéve akkor, ha ő akar elmenni. Ha nem lennénk ilyen fiatalok, még feleségül is venném. Ezen elmélkedéseim közepette, meghallottam a mentő szirénázó hangját, majd a sok egyenruhás férfi megjelent szerelmem mellett, és, hogy ne legyek útban, felálltam mellőle, s hagytam hadd végezzék a munkájukat. Pár percnyi vizsgálgatás után, aggódóan rám nézett a mentős, amiből levettem, hogy itt már nagy a gond, s egyből hozták a hordágyat. Ráfektették szakszerűen és még több pléddel, törölközővel, illetve minden olyannal betakarták, ami melegítheti, majd az autóba berakták, s látva azt a gépet, amivel kiütik az embereket, teljesen kétségbeestem és rettenetesen féltem. Tudtam, ha már ilyenhez nyúlnak, az azért van, hogy visszahozzák.

- Töltés 200-ra – hallottam a mentőstől.


Végig figyeltem a mozdulatait, s mikor láttam, ahogy kiütik, egyszerűen minden szétszakadt bennem.

- Töltés 300-ra – mondta ismét a mentős.


Újra végig néztem, ahogy még nagyobb áramot juttatnak a szervezetébe, de akármilyen férfi is vagyok, nem bírtam tovább nézni ezt. Akárhányszor kiütötték, belém is ütött egy nagy fájdalom a szívemben és a gyomromban. Reszkettem mindenhol. S hallva Lauren szipogását, rám is rám tört a sírás, de próbáltam minél jobban visszatartani.

- Nem hallhat meg – szipogta mellettem Lauren
- Nem fog – vágta rá Jace rekedtes hangon.


Rám nézett, s látta, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Nem tudtam mit tegyek.

- Na, jó. Indulás a kórházba, de nagyon gyorsan – nézett ránk a mentős – valamelyikkőjük hozzá tartozója?
- Mindünk – vágta rá Jace – de menj te – tette a kezét a vállamra – majd mi itt intézkedünk. Szólunk a szüleinek, meg összepakoljuk a cuccait és amint tudunk mi is megyünk.


Erre csak bólintottam és hálásan néztem rá. Egyszerűen egy szót sem tudtam kipréselni a számon. Nagyon hálás voltam Jace-nek, hogy ennyire segítőkész. Gyorsan a mentőbe ugrottam és, ahogy becsapódott az ajtó, már indultunk is. Mindenki aggódóan nézett rám. Megfogtam a kezét, s mind végig Szandrát néztem, majd hezitáló arckifejezéssel néztem a mentő orvosra.

- Rendbe… fog jönni? – kérdeztem kissé rekedtesen, félve a választól.
- Őszintén? – nézett rám szomorúan – nem tudom – ingatta a fejét – ha nem bánod, tennék fel néhány kérdést.
- Rendben – bólogattam.
- El tudod mondani, hogy történt?
- Hát… mi épp fociztunk a parton, és azt mondta, hogy elmegy úszni… aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy túl sokáig volt oda úszni – magyaráztam egy gombóccal a torkomban.
- Ühüm, értem – ráncolta a homlokát – esetleg hajlamos öngyilkosságra, vagy vannak gondjai?
- Nem, dehogy is – hökkentem meg – gondjai mindenkinek vannak, de ő nem lenne képes ilyenre.
- Az a gond, hogy nem tudjuk mennyi ideig volt a víz alatt, és, hogy mennyi vizet nyelt.
- De… életben marad ugye?
- Nagyon gyenge a pulzusa, szinte alig érezhető – nézett fel rám együtt érzően – de a kórházban, majd többet mondanak.
- Értem – bólogattam, ismét visszatartva könnyeimet.


Percek alatt a kórházba értünk, s ezalatt végig az járt a fejemben, hogy nem engedhetem el, muszáj mellette lennem. Ahogy megérkeztünk a kórházba, rohamos gyorsasággal vették ki az autóból, s indultak be, s én is mentem utánuk. Már rengeteg fehér köpenyes ember volt körülötte, a mentős pedig folyamatosan beszélt nekik, arról, hogy mi történt.

- Innen nem jöhet tovább – állított meg az egyik férfi közülük.


Figyeltem távolodó alakjukat, s ahogy befordultak egy folyosón, úgy éreztem, mintha elszakítottak volna tőle, bár tudtam, hogy úgy sem mehetek vele oda ahová most vitték. Így még mindig feszülten és idegesen ültem le egy székre. Magamat hibáztattam. Tudtam, hogy ha figyelek rá eléggé, akkor ez most nem következik be. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy vajon most mit csinálnak vele, hol lehet ebben a nagy kórházban, hogy jól van-e?! De ez a várakozás kikészített. Gyötrődtem, férfi létemre folyamatosan kerülgetett a sírás, de tudtam, hogy tartanom kell magam. És mit fogok mondani a szüleinek? Azt mondtam, hogy vigyázni fogok rá és tessék. Most még is itt vagyunk. Imádkoztam magamban, hogy túlélje ezt az egészet. Imádkoztam azért, hogy újra láthassam azt a csodaszép mosolyát. Imádkoztam azért, hogy újra megölelhessem, megpuszilhassam, simogassam. És imádkoztam azért, hogy újra vele lehessek. Esküszöm, innentől soha nem fogom elengedni.

Hírtelen az elmélkedésemből, Jace és a többiek hangja szakított félbe.

- Taylor – nézett rám – jól van? Mondd, hogy jól van?
- Nem tudom – suttogtam s ingattam a fejem.


Láttam a szülein a kétségbeesést, de nem kérdeztek semmit. Éreztem, hogy gyűlölnek e-miatt. Bár nem mutatták, de éreztem valahogy.

- Semmit sem mondtak még? – szólalt meg az anyukája, érezve magamon a pillantását.
- Úgy fél órája vitték be, és az óta semmi – mondtam fel se nézve.
- Ha bármi baja lesz, én... nem tudom, mit csinálok – csuklott el az anyja hangja.
- Rendbe fog jönni – nyugtatgatta Mr.Burke.


Kínzó volt ez a várakozás számomra. Ez a tudatlanság. Teljesen kiborított. Jace most megmutatta nekem, milyen jó barátom, amiért hálás is voltam neki.

- Hívjam fel a szüleidet? – nézett rám együtt érzően.
- Ühüm – bólogattam – kösz – tettem a kezem a vállára hálásan.
- Ez természetes – vágta rá egy halvány mosollyal.


Fogta a mobilját, s elkezdte tárcsázni a szüleimet, akik alig 15 percen belül meg is jöttek, így együtt aggódtunk tovább. Éreztem, hogy mellettem vannak, ami nagyon jól esett, de egyedül szerettem volna lenni, ezért a folyosón kicsit távolabb mentem, és a föld-re leülve, térdeimet felhúztam, s ráhajtottam fejem, hogy eltakarjam gyötrődésemet. Nem tudtam elviselni azt a gondolatot, hogy elveszíthetem. Ráadásul, ha nem vagyok olyan béna, akkor hamarabb észreveszem, és talán most nem lennénk itt. Hogy ha ő nincs, én se vagyok. Nagyon féltem a legrosszabbtól. Teljesen összetörtem. Nagyon fájt belül minden.

Már talán órákig tartott ez a tudatlanság, és mindenkit megőrjített az, hogy tényleg semmit sem mondanak. Már olyan ideg állapotba voltam, hogy bármelyik percben elpattanhatott volna az agyam. Jace többször is oda jött hozzám, illetve anyukám is, de bocsánatkérően inkább elküldtem őket. Nem akartam most senkivel se beszélni. Aztán hírtelen, épp amikor felnéztem, megláttam, hogy jön, kifelé azaz orvos, aki bement Szandrával, így gyorsan felpattantam a helyemről, s a többiekkel együtt oda siettünk hozzá.

- Önök Szandra Burke hozzátartozói? – nézett körbe rajtunk
- Igen – vágta rá az apja – mondja, már mi van vele! Ugye jól van? Rendbe fog jönni? – hadarta el az apja idegesen.
- Egészen idáig küszködtünk az életéért – nyeltem nagyot, s a szívem ismét a torkomban dobogott, nem várva a következőket – de be kell vallanom nagyon erős kislány, igazán nagy harcot vívott, de életben van – fújtam ki a bentről jövő mély levegőt, s hallottam, hogy így tett mindenki – viszont van néhány probléma – kerekedtek el a szemeim erre – sajnos nem tudjuk biztosan, hogy mennyi ideig volt a víz alatt, de a nyomás és a testének lehűlése miatt előfordulhat agyi probléma.
- Mint például? – kérdezte anyukája.
- Például emlékezet vesztés, esetleg fogyatékosság. De persze ez sem biztos. Csak akkor mondhatjuk biztosnak, hogy agyi problémák léphetnek fel, ha nem fog reagálni a gyógyszerekre – magyarázta a doki – illetve elég sok sós vizet nyelt, ami miatt nehezen lélegzett ezért lélegeztető maszkot kapott.
- És bemehetünk hozzá? – tettem fel most én a kérdést.
- Egyelőre nem, mert pihennie kell, de úgy fél óra múlva már bemehetnek, viszont ne sokan.
- És melyik kórterembe vitték? –kérdezte Jace
- A 106-osbaa – vágta rá.
- Rendben, köszönjük doktor úr – mondta az apja, kis megkönnyebbüléssel.
- Köszönjük – mondtam én is.
- Akkor addig behozunk neki néhány ruhát, meg ami kell – mondta az anyukája, s indultak el.
- Gyere, addig pihenj te is egy kicsit otthon – mondta anyukám.
- Rendben, de úgy sem fogok tudni addig pihenni, míg nem, látom – néztem rájuk.
- Láthatod, majd úgy fél óra múlva. Addig gyere haza és majd visszajövünk – mondta lágyan anyu.
- Rendben – suttogtam lehajtott fejjel.


Nem akartam elmenni, hiszen úgy sem fogok megnyugodni addig. De veszekedni sem akartam a szüleimmel, ezért hazamentem velük. Az úton mondanom se kell, hogy végig rá gondoltam. Nagyon örültem, hogy még él, de bosszantott az a gondolat, hogy az orvosok szerint, felmerülhet az agyával valami. Mi lesz, ha nem fog emlékezni rám? Pont rám? Vagy ha kiesik az utóbbi pár év? Vagy ha arra se fog emlékezni ki ő? És ha ellök magától? Ha nem ölelhetem meg? Mit fogok csinálni? – tömörörültek össze az agyamban ezek a kérdések. Bár akkor megpróbálom újra elhódítani, hiszen érte megéri. De mi lesz, ha nem fog emlékezni a fájdalmas időre, amit nélkülem szenvedett végig? Ha keresni fogja a nagyapját és el kell neki mondanunk, hogy ő már nincs. Megint össze fog törni. Tudom, hogy pozitívan kellene felfognom, de akkor is ott lappang a fejemben ezek a kérdések.

Miután hazaértünk, hogy lefoglaljam magam, lefürödtem és átöltöztem, majd a nappaliba leültem apuékhoz, és csak vártam, hogy mikor indulhatok végre vissza. Közben anyukám már a konyhában téblábolt, s ahogy elnéztem, mindenféle sütit és ennivalót elcsomagolt Szandrának. Bár nem értettem, miért rak el annyi ennivalót, mert az egy hadseregnek is elég. Főleg, ha nem ehet majd, vagy nem tud. De azért bevallom, végre mosolyra húztam rajta a szám.

- Ezeket majd mi bevisszük neki, és ha fent lesz, akkor majd mondjad neki, hogy mi is be fogunk menni – szólt hozzám anyukám.
- Oké – bólintottam.


Folyamatosan a telefonom óráját figyeltem, s néhány perc múlva, már nem bírtam tovább várni. Fogtam magam, majd egy gyors búcsút követően, bevágódtam az autómba és elindultam. Út közben hírtelen eszembe jutott, hogy pont útba esik egy virágbolt, s ott veszek neki egy szép csokrot, hátha felkel. És ha felkel, akkor biztosan jól fog esni neki. Így mielőtt befordultam volna a kórház utcájába, megálltam annál a virágboltnál, s belépve, kikértem, hogy a legszebb virágaiból csináljon egy szép csokrot, majd, ahogy kész lett, újra autóba szállva, immár a kórház felé hajtottam. Percek alatt odaértem, és egyből besiettem. A portán a kis hölgytől megkérdeztem, hogy bemehetek-e, majd a bólintására, végre elindultam a 106-os felé. Nagyon vártam már, hogy végre megláthassam, és saját szemeimmel higgyem el, hogy biztosan jól van-e. Lassan kinyitottam az ajtaját, s meglepődve figyeltem, hogy épp a szülei is bent vannak.

- Hello – intettem nekik, félve attól, hogy elküldenek innen.
- Szia – mosolyodott el az anyja.
- Nem kelt még fel? – ültem le közbe a benti kis kanapéra.
- Nem – ingatták a fejüket – szép ez a virág – mosolyodott el az anyja,
- Neki hoztam – mosolyodtam el én is halványan, s raktam be az ottani vázába.


Szúrta az oldalamat az a kérdés, hogy vajon tényleg utálnak-e e-miatt, így összeszedve bátorságomat, rá kérdeztem.

- És… akkor most utálnak engem? – böktem ki gyorsan.
- Micsoda? – hökkent meg az anyja – dehogy is.
- Csak mert ígértem valamit, és… nem tartottam be – hajtottam le a fejem.
- Nem tudjuk mi történt vele a vízben és nyugodj meg, nem hibáztatunk semmiért – mosolygott az anyja kedvesen. Kicsit megkönnyebbültem, hogy ezt mondták – már csak azt kell kivárni, hogy felkeljen és, hogy kiderüljön, lép-e fel még probléma – nézett újra Szandrára.


Én is ránéztem, s láttam rajta, hogy már jobb a színe, és már emberibben nézett ki. Nagyon megnyugodtam erről a részről.

- Na, de mi most megyünk. Később majd visszajövünk. Kicsit magatokra hagyunk – mosolyodott el ismét az anyja, s álltak fel mindketten.


Én erre csak bólintottam és bevallom örültem is, hogy lehetek vele egy kis időt. Ahogy kiléptek, átültem az ágya melletti székre, majd immár normál hőmérsékletű kezét a kezembe vettem, és csak néztem rá. El akartam neki mondani mindazt, amit érzek, de mivel nem igazán hiszek abban, hogy ha valaki alszik, akkor hallja mit mondunk, így még is úgy döntöttem, hogy ha felkel, és jobban lesz, majd akkor elmondom neki. Így csak folyamatosan fogtam a kezét, és hagytam hadd érezze, hogy itt vagyok mellette, és nem is fogok elmenni. Bár még mindig azt éreztem, hogy kiakadtam, és sok volt nekem ez a mai nap, de azért még tartom magam, ameddig csak tudom.

Órák óta ülhettem már ott. Az arcommal simogattam a kezét, de semmit nem reagált. Még mindig ugyanúgy feküdt, meg sem mozdult egész végig. Megmondom őszintén, ismét nagyon elkezdtem aggódni, hiszen a dokik azt mondták, hogy ha nem reagál a gyógyszerekre, akkor biztosra vehetjük, hogy valami gond lesz a fejével. Egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam ismét a félelem. Lehajtott fejjel, sóhajtozásaimmal próbáltam magamat nyugtatni, s azt hangoztatni a fejemben, hogy „Rendben lesz”. Hírtelen, megéreztem, hogy egyik ujja megmozdul, mire felkaptam a fejem s látva, hogy elkezdett végre mocorogni, felálltam, hogy jobban láthassam az arcát. A szemét kezdte el nyitogatni, mire el kellett mosolyognom, hiszen végre reagált és elkezdett felfelé ébredni. A kezemmel kezdtem el simogatni, a haját, s gyötrő ébredését végignézve, próbáltam óvatosan fel-felkelteni.

- Hé – mondtam halkan mosolyogva, ahogy kinyitotta a szemét.
- Hol vagyok? – nyögte ki rekedtesen.


Ahogy kimondta egyből megijedtem, hogy azt sem tudja, hol van és, hogy mi történt, így miután láttam, hogy kitisztult a kép a szemében, csak akkor szólaltam meg.

- Tudod, ki vagyok? – mondtam hevesen verő szívvel, s félve a válaszától.


Összeszűkült szemekkel nézett rám, s immár tényleg a kiakadás szélénél álltam, de nyugodtságot mutattam inkább.

- Taylor? – kérdezte kis gondolkodás után, mire hihetetlenül megkönnyebbültem.
- Igen – bólogattam mosolyogva – én vagyok.


Egyből arra gondoltam, hogy az orvosnak kell szólni, így kis hezitálás után, hogy ott hagyjam-e vagy ne, úgy döntöttem, hogy még is gyorsan szólok a dokinak. Miután már mindketten újra a kórtermébe voltunk, elkezdte vizsgálgatni.

- Jó, hogy végre magához tért – mondta elmosolyodva a doki, miután kész lett – fáj valahol? Esetleg el tudod mondani, mi történt veled?


Még alig tért magához szegénykém, már is faggatja – mondtam magamban fortyogva. A doki levette róla a lélegeztető maszkot, s pár másodperc múlva, alig hallhatóan a hangját, belekezdett a mondandójába Szandra.

Szandra szemszöge

Rettenetesen fájt a torkom, égetett és minden részem fájt. Nem tudom miért kérdezte Taylor, hogy tudom-e ki ő. Persze, hogy tudom. Viszont nagyon örültem, hogy itt találtam magam, hiszen akkor még élek. Pedig azt hittem meghaltam. A doki kérésére, hogy emlékezzek vissza, nem szívesen tettem meg, de tudom, hogy rajtam kívül senki sem tudja az igazságot, így muszáj volt elmondanom. Bár nem igazán tudtam beszélni, de remélem, megértik majd, így kis hezitálás után, végül belekezdtem.

- Elkezdtem úszni, és már messze voltam a parttól, és begörcsölt mindkét lábam. Túl messze voltam és nem láttak meg – motyogtam minden erőm szerint.
- Ühüm, értem – ráncolta a homlokát a doki.
- De mi történt velem? – kérdeztem rekedtesen.
- Az ráér. Most a fő, hogy pihenj, aztán majd meg tudod – mosolyodott el, s indult ki a doki.


Taylorra néztem, aki szomorúan nézett vissza rám. Láttam rajta, hogy nincs jól.

- Jól vagy? – tátogtam, mivel már az utolsó hangszálam is berekedt.
- Ühüm – bólogatott.


De persze én nem hittem el. Ismerem már. Szerettem volna neki elmondani, hogy milyen megnyugvást és jó érzést okozott azzal, hogy amikor felnyitottam a szemem őt láttam meg először és tudva azt, hogy itt volt mellettem. Ha nem is végig, de itt volt, amikor felkeltem. De egyelőre a hangom miatt nem tudok beszélni, így inkább későbbre tettem ezt a beszélgetést. Inkább csak pihenni akartam, de nagyon zavartak azok a kábelek körülöttem. Komolyan nem értem mire kellett ez a sok hülyeség. Csak nem volt olyan komoly bajom. Ha meg igen, akkor a lényeg, hogy még élek. Még bevallom nem teljesen voltam magamnál, s csak most kaptam észbe, hogy egy kórterembe vagyok, így kíváncsian kezdtem el fürkészni a szememmel, a látókörömben lévő dolgokat, mivel fel még nem igazán tudtam ülni. Ahogy néztem körbe, hírtelen a mellettem lévő kis szekrényen megláttam egy nagyon szép csokor virágot. Annyira tetszett. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem.

- Tetszik? – szólalt meg Taylor, mire odakaptam a szemem, s látva mosolygását, egyből leesett, hogy biztosan ő hozta.


Elmosolyodva bólintottam rá. Taylor újra szóra nyitotta a száját, de mielőtt újra beszélni akart volna, hírtelen a szüleim hangját hallottam, meg mire még jobban megörültem.

- Úristen, felkelt? – jött közelebb anyukám hevesen.
- Ühüm – bólogatott Tay mosolyogva.
- És minden rendben? Mindenre emlékszik? – néztem egyszer anyura, egyszer pedig Tay-re.
- A torkán kívül, semmi baja – nézett rám ismét Tay.
- Jaj, de jó – láttam a megkönnyebbülést anyu arcán.


Pár másodperc múlva megjelent végre apukám is, így neki is elmondták, hogy minden okés velem, majd próbáltak velem beszélgetni, de mivel egy szó nem jött ki a számon, így a mutogatásaimat tolmácsolta Taylor.

Estefelé, miután megkaptam a gyógyszereket, éreztem, hogy mintha kezdene javulni a torkom, így már tudtam picit beszélni. Taylor és a szüleim egész végig bent voltak velem, aminek hálás voltam, mert most nem igazán szerettem volna egyedül maradni. Később Debiék is bejöttek, s rengeteg ennivalóval halmozott el, bár nem értettem miért hozott annyit, amikor egyáltalán még éhes sem voltam. De inkább azt eszem, mint a gusztustalan kórházi kaját. Ahogy múltak az órák, egyre jobban éreztem magam, már a szervezetemet illetően. Megpróbálkoztam a felüléssel is, ami először szédülésbe ment át, de utána a sok kábel miatt, nehezen, de még is felültem. Próbáltak a többiek felvidítani, ami ment is, de nagyon furdalta a kíváncsiságomat, hogy miért volt mindenki így kiakadva. De persze senki se mondott semmit.

A látogatói idő végén, nagyon nem akartam, hogy elmenjenek, de muszáj volt mivel már vége volt a látogatásnak. Taylor is megemlítette, hogy nem szívesen hagy itt, de a törvény az törvény. Így hosszas búcsúzkodás után, még is elmentek. Ekkor éreztem azt, hogy igazán be vagyok zárva ide. Legalább ha kaptam volna szobatársat, akivel jól el tudtam volna lenni. De még azt se. Lefekvés előtt még benézett hozzám 1-2 nővér, akik nagyon kedvesek voltak velem, s miután hallottam, hogy a kórház zaja kezd lenyugodni, végre én is le tudtam pihenni és a fáradtságot érezve magamon, kis fészkelődés után, végre sikerült elaludnom…