Szandra Burke's life 59 rész

Szijjasztok:D:D egy kis fejlemény és itt az új rész is!! Szóval az a helyzet, hogy tegnap lebetegedtem és a hétre már kiírt a doki, így fel tudtam rakni:D:D most már jobban vagyok és próbálok írni minél többet:D:D Remélem tetszeni fog!! Jó olvasást,puszi:D


Másnap reggel, frissen és jó kedvvel keltem fel. Teljesen fel voltam pörögve. Legszívesebben futottam volna néhány kört, hogy lehiggadjak. Az a tegnap este eszméletlenül jó volt. Úgy érzem, mintha szállnék egy láthatatlan szárnnyal a rózsaszín felhők között. Tényleg a fellegekben érzem magam, csak nehogy valaki visszahúzzon és a végén pofára essek. Bár ezt kétlem, főleg Taylor mellett – sóhajtottam nagyot, ahogy a nevét említettem. Ma kivételesen mindenhez volt kedvem. Vásárolni, bulizni, csatangolni, medencézni, sétálni, még takarítani is volt kedvem, pedig az nagyon ritka. Kihasználva a jó kedvemet, kipattantam az ágyból és a fürdőbe iramodva elvégeztem a szokásos reggeli teendőket, majd a szobámat percek alatt rendbe raktam. Mielőtt a gardróbhoz indultam volna, a korgó gyomrom szakított félbe, jelezve, hogy igen ám már éhes vagyok. Így úgy döntöttem, hogy előbb lemegyek reggelizni. Már a lépcső aljáról éreztem a finom illatokat.

- Jó reggelt! – csiripeltem mosolyogva a család felé.
- Neked is – mosolygott anyu.
- Nézzenek oda! Majd kicsattansz, olyan jó kedved van, szinte már ragyogsz – húzta fel rám Nick a szemöldökét.
- Nem lehet jó kedvem? – kérdeztem tőle a vállamat megvonva.
- Hát… ahhoz képest milyen morcos voltál mostanság… azt kell mondanom, hogy: végre – mondta ki megkönnyebbülve a végre szót – de úgy sejtem Taylornak van köze ehhez a jó kedvhez.


Erre csak fülig érő mosollyal vontam meg a vállam és ismét Taylorra gondolva, beleharaptam az alsó ajkamba.

- Hm… eltaláltam – bólogatott elégedetten.
- Úgy látom, a húgodat meg is csókolták – bökte meg apu Nicket, meglepetésemre, hogy ezt csak úgy félvállról veszi.
- Szerintem volt ott több is – húzta fel a szemöldökét. Erre a mondatra,- annak ellenére, hogy nem volt igaz, elpirultam egy kicsit.
- Nem igaz – ráncoltam a homlokom.
- Oh, dehogy is nem. Nézd csak, hogy elpirultál – nevette el magát és a „most elkaplak” arckifejezésemet használva, Nick felállt készen állva a szokásos „fogócskánkra”.
- Nem igaz – indultam felé nevetve – na, várj csak – szaladgáltunk körbe a pultnál.
- Ne is tagadd, tudjuk az igazságot – kiabálta.
- Jól van, elég volt – mondta apu, jó kedvűen.
- Csak annyit, hogy nem tagadom az igazságot – vágtam csípőre a kezem.


Nevetettek fel. Ma feltűnően mindenkinek jó kedve volt, hála. Ez valami telepátia? Ha jó kedvem van, akkor tényleg mindenkinek a családban, de ha rossz, akkor van, aki semleges, de van, akinek szintén, nincs jó kedve. Hát, nem tudom. Minden esetre, örültem, hogy így együtt van a család. Hírtelen az ajtócsengő szólalt meg és mivel épp majdnem az ajtónál álltam még mindig csípőre tett kézzel, ezért én nyitottam ajtót.

- Majd én – legyintettem feléjük és nyitottam ki az ajtót.


Ahogy kinyitottam meglepetten néztem az ismeretlen, fiatal fiúra, aki egy gyönyörű rózsaszín tulipán csokorral állt a kezében.

- Jó napot! Szandra Burke? – nézett rám kedvesen.
- Igen, én vagyok – mosolyodtam el én is.
- Aláírná itt – mutatott a kis noteszára, és ahol alá kellett írnom. Meglepetten írtam alá. Bevallom arra gondoltam, hogy ő egy rajongó lehet, aki aláírást kér és hoz ajándékot is. De miután aláírtam, hátra pillantottam, ahol egy virág futáros autó állt, ebből arra gondoltam, hogy akkor talán még sem rajongó.
- Ez az enyém?! – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Igen – adta a kezembe, a gyönyörű csokrot.
- Kitől jött? – ráncoltam a homlokom.
- Nem tudom… biztosan van hozzá levél – vonta meg a vállát.
- Köszönöm – mondtam értetlenül.
- Nincs mit – mosolygott – viszlát – indult az autója felé.
- Viszlát – köszöntem neki.


Még mindig értetlenkedve zártam be magam mögött az ajtót. Elvarázsolt ez a csokor. Ráadásul tulipán… és rózsaszín. Imádtam. Már csak azt kell kideríteni, hogy kitől jött, így elkezdtem keresgélni valamilyen kis levelet. Hamar meg is találtam, s kíváncsian nyitottam ki a fehér lapot.

„Hello napfény! Véletlenül egy virágos boltba jártam és ezért gondoltam, hogy megleplek. Remélem, tetszik.
Ui.: Nagyon szeretnélek ma látni!
Imádlak, Taylor”

Olvastam el a sorokat, ellágyulva és hatalmas mosollyal az arcomon. Milyen édes már – kaptam a kezemet a szívemhez, ami már szokásához híven, elkezdett hevesen dobogni. Nincs még egy ilyen fiú a világon az már biztos. Ki kelne fel kora reggel, hogy küldjön egy csokor virágot? Na, jó azért még sem olyan korán, de akkor is kell, minimum 1 óra mire kiszállítják. Nagyon aranyos volt tőle. Ráadásul emlékezett a kedvenc virágomra. Hát… most már nagyon kell vigyáznom arra, hogy megmaradjon az ép eszem. Vagy szerintem a végén azt is el fogja venni. Arcomra fagyott mosollyal és a szokásos ajakharapásommal bambultam magam elé ezen merengve. Pedig már a tegnapi is annyira jó volt, most meg még ezzel a virággal tetőzte- sóhajtozva gondoltam vissza a tegnapra. Plusz talált nekem egy új becenevet, vagy mi? Napfény… mondjuk apukám szokott még így hívni, de jobban tetszik, mint a Mancsi – kuncogtam el magam.

- Kitől jött ez a gyönyörű csokor? – térített vissza anyukám hangja a valóságba.
- Van 1-2 tippem – húzta fél mosolyra Nick a száját.
- Hát öö… Taylortól – szólaltam meg, halkan mosolyogva.
- Milyen kedves tőle – mondta lágyan anyukám.
- Igen, az – értettem vele egyet.


Észbe kapva, úgy döntöttem, hogy már is felhívom Taylort, hogy megköszönjem neki. Így a lenti otthoni telefont használva - ami épp mellettem volt az elő szekrényen – felvettem és beütöttem Taylor számát. 2 csörgés után, fel is vette.

- Véletlenül, hogy keveredtél te virágboltba? – szóltam bele nevetve, miután felvette.
- Oh, az titok! – mondta ő is jó kedvűen – de, ugye tetszenek?! – véltem felfedezni egy kis bizalmatlanságot a hangjában.
- Viccelsz? Imádom. Annyira szépek. És emlékeztél! – őrjöngtem a telefonba.
- Hát… bizonyos dolgokat nem lehet elfelejteni – mondta lágyan.
- Köszönöm szépen – mondtam hálálkodva.
- Szívesen – mosolyodott el – de tényleg látni szeretnélek ma.
- Rendben – mosolyogtam.
- Mondjuk, együtt ebédelhetnénk, vagy csak úgy lóghatnánk.
- Rendben – ismételtem önmagam – mikor és hol?
- Érted megyek. 1 óra múlva?
- És mi lenne, ha én mennék át és majd onnan megyünk? – gondoltam Lauren-re – beugrok Laurenhez egy kicsit előtte.
- Úgy is jó.
- Rendben, akkor úgy egy óra múlva ott leszek.
- Oké. – mosolygott – szia.
- Szia – bontottam a vonalat.


Miután letettem, úgy döntöttem, hogy még sem fogok akkor most enni, hanem majd Taylorral. De a tervemet tudatnom kellett a családdal, így oda mentem hozzájuk.

- Nem sokára találkozom Taylorral, úgy, hogy majd vele ebédelek.
- Figyelj, csak kislányom – fordult felém apu – nem túl sok ez az idő, amit együtt töltöttök? – ráncolta a homlokát.
- Apu, még csak tegnap békültünk ki. Meg amúgy sincs semmi dolgom ma – magyaráztam neki.
- Hát… jó – bólintott rá.
- Fent leszek – indultam a lépcsőn felfelé.


Ahogy felértem a szobámba, egyből a gardróbhoz igyekeztem. Valami egyszerűt, de nagyszerűt akartam felvenni. És mivel kint is tombolt a nap ereje, így annak ellenére, hogy tél van, valami nyárias ruhára gondoltam. Plusz, persze Taylornak is tetszeni akartam. Egy kis nézelődés után, végül a döntésem egy fehér pánt nélküli egybe ruhára esett. Gyorsan felvettem majd a fürdőszobába igazítottam a hajamon, dobtam magamra egy kis sminket és felhúztam egy lábujjas papucsot. A telefonomat akartam a táskámba becsúsztatni, ámde mikor megnéztem a képernyőt, egy nem fogadott hívást jelzett Michael-től. Eszembe jutva New York, gyorsan vissza is hívtam.

- Szia, Mike! – köszöntem neki miután felvette.
- Szia. New Yorkkal kapcsolatban hívlak. Csütörtök délután 4-kor indul a gép. A szilveszterről pedig annyit, hogy a műsor után tudod lesz az az after party. Nos, kiderült, hogy egy álarcos bál lesz. Szóltam Laurennek mindenről, úgy, hogy e-miatt ne aggódj. Csak annyit, hogy valami nagyon szép és elegáns ruhát válasszon ki mindenki, mert elég puccos lesz. Oh, és jól készüljetek fel, mert New Yorkban hideg van. Kabát, sapka, sál. Minden ilyen meleg ruhát tegyetek majd be. Ja, és már szóltam a szüleidnek is.
- Rendben, oké. De az ilyen puccos bálok elég unalmasak. Muszáj nekem oda menni? – húztam el a szám.
- Igen, mert meg kell adnod a jelenléted, hogy lássák, hogy ott vagy. De a többit majd megbeszéljük még.
- Rendben.
- Ennyit akartam. Majd akkor csütörtökön megyünk értetek.
- Oké, szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Na, szép. Egy puccos bálon tölthetem a szilvesztert, ami biztos dög unalom lesz. De muszáj ott lennem, ahogy mondta Michael. Végül is, ha a jobb oldalát fogom, akkor, szép ruhát vehetek fel, meg a családdal lehetek. De elég gáz, hogy pont szilveszterkor nem bulizhatok egy nagyot. Hmm, mindegy is. Lehet nem is úgy lesz, ahogy gondolom. Majd meglátom – vontam meg a vállam.

Gyorsan a táskámba csúsztattam a telefonomat, a vállamra kaptam a táskám és a földszintre indultam. Nem igazán volt most kedvem kocsikázni, meg amúgy is Lauren itt lakik a közelbe, Taylorral együtt, így úgy döntöttem, hogy inkább sétálok egyet.

- Majd jövök! – intettem a családnak, ahogy kinyitottam az ajtót.


Szép volt az idő, tökéletes egy sétára. Úgy is régen járkáltam már így. Plusz rám is fér. Ahogy elindultam Lauren felé, már is találkoztam egy majdnem szomszéddal, aki pár házzal arrébb lakik tőlünk és már jó rég nem láttam. Nagyon kedves idős bácsi, Tod-nak hívják.

- Szia, Szandra! – köszönt felém mosolyogva.
- Hello, Tod! – intettem neki.
- Azt hittem már csak a tv-ben láthatlak, te lány. Hű, de megnőttél, és milyen szép lettél – mosolygott rám.
- Oh, köszönöm – mosolyogtam vissza.
- Na és, hogy megy a sorod?
- Elég jól – bólogattam – kissé elfoglalt vagyok mostanság – vontam meg a vállam.
- Na, hát az szép. Mi szél hozott erre?
- Hát, csak az egyik barátnőmhöz megyek. Szép nap van ma, ezért is sétálok egy kicsit.
- Nagyon helyes. Kell a friss levegő. Ne mindig a stúdióban légy bezárva – kacsintott rám.
- Hát… azért máshová is megyek, de ami igaz az igaz – mosolyodtam el.
- A család jól van?
- Persze, minden rendben.
- Nagyon helyes.
- Öhm… sajnálom, de most mennem kell. Örülök, hogy láttam – mosolyogtam rá, bocsánatkérő tekintettel.
- Menj csak. Én is örülök. És további sok sikert neked – intett.
- Köszönöm – intettem vissza.


Na, tessék. Már megérte, hogy saját lábbal megyek Laurenhez. Mindig is bírtam ezt a bácsit. Nagyon kedves, bár néha voltak fura perverz beütései. De persze ártalmatlan. Jó érzés volt találkozni vele. Tényleg nagyon fura, hiszen itt élek, de időm nagy részét fent a városban töltöm, vagy a parton vagy bent a házban. Mióta elfoglaltabb lettem, eszembe sem volt kijönni a régi imádott parkunkba. Pedig az sem változott semmit – néztem arra felé, ahogy elmentem mellette. Hm… mennyi szép emlék köt ide. A versenyek, amiket csak úgy barátok között rendeztünk és persze a végén mindig csak nevettünk, a barátnőimmel való beszélgetések és séták, na meg persze az a fesztivál, ami megváltoztatta az életemet. Bevallom én is sokat változtam azért. Ha visszagondolok arra, hogy akkor alig mertem kiállni a színpadra, most meg folyamatosan alig várom a koncerteket… látszik a változás. És talán magabiztosabb is lettem. Régebben is kiálltam magamért, de most néha túlzásba viszem. Talán azért, mert a karrierem elején sok bántást kaptam? Igazából ezt még nem mondtam, de tényleg a kritikusok rendesen szétszedtek akkor. Folyton azt írták, hogy apukám jóvoltából tartok ott ahol vagyok, vagy nem felelek meg az elvárásoknak vagy nem is vagyok olyan tehetséges, vagy, hogy túl fiatal vagyok. Mindig volt valami. De meg tanultam ezeket kezelni és most már pozitív kritikának veszem. Nem fogok kiborulni. Igazából foglalkoznom sem kellene az ilyenekkel, de valahogy mindig elér hozzám is és akkor már nem tudok nem foglalkozni vele. Ezen elmerengésem közepette, észbe kaptam, hogy már ott vagyok Laurennél, így csengettem, majd néhány perc várakozás után, Lauren mosolyogva nyitott ajtót.

- Szia – öleltem meg.
- Szia – bújtunk ki egymás öleléséből – de csini vagy – nézett végig rajtam.
- Köszi – nevettem el magam – Taylor-hoz megyek, de előtte beugrottam, ha nem baj.
- Jajj, ne hülyéskedj már – legyintett – apropó. Taylor. Na, gyere csak, mesélj el mindent – ültünk le a kanapéra.
- Hát… nem is tudom, hol kezdjem – mosolyogtam.
- Az elején.
- Rendben. Szóval, ahogy elmentél én lementem hozzá és az elején veszekedtünk, majd bocsánatot kért és mondta, hogy meg akarja beszélni, ezért elmentünk sétálni egyet a parton. Ott megbeszéltünk mindent, elmondta, hogy Ryan-re volt féltékeny és ezért viselkedett úgy. Én is bocsánatot kértem tőle, és így… megbocsájtottunk egymásnak.
- Oh – mosolygott – és mi volt este? – csillant fel a szeme.
- El se hiszed, de annyira jó volt, hogy… nagyon. Elvitt egy kis titkos helyére, ami egy kilátó volt és nagyon szép volt. Szégyellem is magam e-miatt, mert mióta megszülettem az óta itt élek, még sem láttam még L.A fényeit.
- Nyugi, még én sem láttam – ütögette meg a vállam – na, és utána?
- Hát… szerelmet vallott nekem – ért fülig a mosolyom.
- NE! Komolyan? – tágultak ki a szemei mosolyogva.
- Ühüm – bólogattam.
- Mit mondott?
- Hát… hogy számára különleges vagyok, meg, hogy idézem „én vagyok a legjobb dolog az életében” – dobbant nagyot a szívem e-mondat végén – meg azt is mondta, hogy ezt még soha senkinek nem mondta rajtam kívül.
- Atyám, milyen romantikus.
- Aztán én is megmondtam neki, hogy én is szerelmes vagyok bele.
- Igazi lelkis pillanat volt.
- Igen – bólogattam – aztán… megcsókoltuk egymást és még milyen jó volt – sóhajtottam nagyot – utána pedig már csak öleltük egymást L.A fényei előtt.
- Milyen aranyos – mosolygott.
- Ráadásul képzeld. Ma reggel küldött nekem egy csokor virágot a kedvenc virágomból.
- Oh, Szandra. Tök féltékeny lettem. Nekem is kell egy ilyen pasi – kuncogta el a végét – na, persze ne érts félre, nem rátok vagyok féltékeny, hanem csak az érzésre. Tök szerencsés vagy, hogy találtál egy ilyen fiút.
- Igazából Ő talált rám, kétszer is, de nyugi, biztos meg van valahol a neked való fiú is – néztem rá mosolyogva.
- Remélem – vonta meg a vállát – apropó ruha. Már tegnap beszereztem néhány maszkot a bálra, neked pedig hozattam néhány gyönyörű ruhát. Ma reggel meg is érkeztek, gyere, nézd meg – állt fel.
- Oké – indultam utána izgatottan.


A szobájába érve, már láttam is a szebbnél szebb ruhadarabokat. Kiválasztottam azokat, amik tetszenek és sorba rakva, próbáltam fel az összest. Legutoljára azt választottam, amibe már első látásra beleszerettem, egy fehér, rózsaszín árnyalatos ruha. Igazából az összes jó volt rám, de egyik sem az igazi. Alig vártam már, hogy az utolsót magamra vehessem. Amint Lauren segítségével belebújtam, már is éreztem, hogy ezt bizony mintha rám öltötték volna. Imádtam. Kényelmes volt és gyönyörű.

- Na, fordulj meg – fordított magával szembe – gyere, nézd meg magad – indultam a tükör felé.


Ahogy megláttam magam, még jobban imádtam a ruhát. Semmi csalódás nem ért, sőt még jobban állt, mint gondoltam.

- Ez gyönyörű – mosolygott Lauren – azt hiszem, megvan az „igazi”, ugye?
- Meg bizony – bólogattam – bár ebben az uszályban nem fogok elesni majd? – néztem rá.
- Le lehet venni, úgy, hogy majd csak a bevonulásnál lesz rajtad az uszály.
- Oh, akkor oké – mosolyogtam – alig várom már, hogy felvegyem – kuncogtam el magam.
- Na, de gyere. Vedd le, én is hadd próbáljak néhányat. De kell a véleményed.
- Oké – bújtam ki belőle gyorsan és öltöztem vissza.


Lauren egy egyszerűbb darabot választott ki, de nagyon szép volt ez is. Sötét, hosszú ruhát, aminek a mellrészén volt egy kis ezüstös díszítés. Lauren is hamar belebújt és gyönyörűen állt neki. Nagyon hozzá illett ez a ruha.

- Gyönyörűen áll – mosolyogtam rá, ahogy nézegette magát a tükörbe.
- Köszi, nekem is tetszik – mosolygott – akkor azt hiszem, mindkettőnk ruhája megvan – csapta össze a tenyerét – állj! Cipő! Holnap elmegyünk vásárolni.
- Oké – kuncogtam rajta.
- Anyukádnak van ruhája? Mert akkor ő is ugorjon be és nézünk neki egyet.
- Szerintem van neki. Vagy akkor már felhívott volna, vagy mondta volna nekem, mert tudja, hogy ide is jöttem.
- Akkor okés – ment és öltözött át.


Miután segítettem elrakni a többi ruhát, megbeszéltük, hogy akkor holnap reggel jön értem Lauren és megyünk vásárolni, majd gyorsan elbúcsúztunk egymástól és sietve, igyekeztem Taylorékhoz.

Ahogy oda értem, gyorsan becsöngettem s néhány percnyi várakozás után, végre Taylor mosolyogva nyitott ajtót.

- Szia – köszöntem neki visszamosolyogva – na, megjöttem.
- Szia – mosolygott – és késtél.
- Oh, bocsi – néztem rá bocsánatkérően – csak elment az idő Laurennél.
- Oké, semmi gond. Gyere be.


De ahogy bentebb léptem és majdnem elmentem mellette, óvatosan megragadta a kezemet, majd visszahúzott maga elé, mire meglepetten néztem.

- Azt hiszed, megúszod ennyivel?! – nézett rám komolyan és húzta fel a szemöldökét.
- Nem csináltam semmit – néztem rá értetlenül.
- Mintha valamit elfelejtettél volna – ráncolta a homlokát.


Teljesen megrémített. Mit felejtettem el? És miért viselkedik így?!

- Megrémítesz. Mit felejtettem el?


Erre csak elfordította a fejét, s fél szemmel engem nézett, de láttam rajta valamilyen huncutságot. Aztán leesett, de mekkorát koppant. Szerintem még Indiába is hallották. Hát, persze. Puszit akar, és itt gonoszkodik velem, azzal, hogy megrémít. Ezért immár ráncolt homlokkal és csípőre tett kézzel néztem rá, majd néhány másodperc múlva úgy, ahogy gondoltam, kitört belőle a nevetés.

- Látnod kellett volna az arcod – hebegte két levegő vétel közbe.
- Ha-ha. TDL, ne gonoszkodj velem, mert megjárod – mosolyodtam el én is a mondat végén – amúgy meg tudom, hogy mit akarsz – emeltem fel büszkén a fejem.
- Na, mit?! – nézett rám azzal a kacér képével.
- Egy csókot – hajoltam közelebb ezt a két szót az ajkára lehelve – de nem kapsz – mentem hátrébb – mert gonosz voltál – indultam el.
- Na, gyere csak – kapta el a derekamat és húzott a falhoz óvatosan. Persze egyből rám tört a nevetés, mert azt a pontot kapta el ahol talán a legCsikisebb vagyok, majd mikor a falhoz szorított lassan elmúlt a nevető görcs.
- Nem ér sarokba szorítani – mosolyogtam rá.
- Dehogynem – hajolt közelebb a derekamat szorongatva.


Ellenkezés nélkül vártam, hogy végre „lecsapjon” rám a kis gonoszkodó. Pár másodperc múlva, újra ajkaink egymásra tapadtak, ugyanazzal a tűzzel és szenvedéllyel. Én átkaroltam a nyakát, majd onnantól kezdve a mellkasán simítottam végig egészen a csípőjéig, ami teljesen hozzám simult. Átkarolva derekát, a hátán fölfelé haladva simítottam végig, még jobban magamhoz szorítva. Bevallom egyre jobban kezdtem beindulni rá, de mindketten észbe kapva, zihálva váltunk szét.

- Mondd csak, te fel akarsz izgatni? – kérdezte még mindig nagy lánggal égő szemeivel.
- Én? Dehogy – vettem le róla mindkét kezem és tartottam fel – ártatlan vagyok – mosolyodtam el kajánul.
- Te? Ártatlan? – mosolyodott el – már 1,5 éve nem vagy az.
- Na és akkor most légy rá büszke – fontam össze magam előtt a karom.
- Az vagyok – emelte fel büszkén a fejét.
- Amúgy meg számolod vagy mi?
- Én? Dehogy! – ingatta a fejét
- Pf, áh, nem – legyintettem egyet mosolyogva.
- Amúgy… nagyon szép vagy ma – nézett rám csábosan.
- Oh, köszönöm – néztem rá ellágyulva, s ölelt meg.


Ahogy megölelt, most éreztem igazán, hogy újra tényleg együtt vagyunk. Én is szorosan átöleltem és a nyakához bújva, pusziltam bele az arcába. Magamba szívtam azt a finom illatát, és most is éreztem, hogy átadja minden szeretetét. Miután kibontakoztunk egymás öleléséből, mosolyogva még megpuszilta a homlokomat, majd leraktam a táskám és végre bementebb mentünk a házba….

Szandra Burke's life 58 rész

Szijasztok drága olvasóim:D:DLL ne haragudjatok, hogy csak most hozom a frisst, de az utóbbi 3 napban kész idegroncs lettem!! Fő oka a tesóm és még egy személy, de azt nem írom ide:D:P Most már valamilyen szinten össze szedtem magam, és jobban vagyok, szóval igyekszem folyamatosan írni nektek:D:D Sajnálatosan a következő frissről csak annyit, hogy valószínűleg csak hétvégén lesz, mivel anyukám fősulira jár és most egy hétig nem lesz itthon, így rám marad a házi munka stb... plusz tesóm felrakott valami idióta játékot a gépre és megszállottja lett, ezért minden nap csak 8 után tudok géphez jutni hétköznap :((( De, ha esetleg hamarabb tudok géphez ülni a hét folyamán, akkor mindenképp hozok frisst:D:D A mai részről annyit, hogy lehet valaki kicsit "nyálasnak" fogja gondolni, de ízlések és pofonok:D Remélem, hogy azért mindenkinek tetszeni fog és véleményeztek:D Jó olvasást, puszi:D


Nem tudtam, hogy mit mondjak. Los Angeles fényei teljesen „elcsábítottak”. De egyben picit szégyelltem is magam ebben a pillanatban, mert 16 éve már itt élek, de még sosem láttam így L. A-t. A nagy kábultság közepette, gyorsan észbe kaptam és Taylor felé fordulva csak rámosolyogtam, ő pedig vissza.

- Szép – préseltem ki az ajkaim közül ezt a rövid szót.
- Bevallom féltem attól, hogy már jártál itt – vonta meg a vállát
- Pedig nem – ingattam a fejem
- A város egyik kincse – ült le egy kiemelkedő homokbuckára.


Az egyik legalapvetőbb kérdés jutott az eszembe, de mielőtt feltettem volna, leheveredtem mellé.

- És, miért pont ide hoztál? – néztem rá kíváncsian.
- Mert… számomra ez egy különleges hely – mosolyodott el – és, gondoltam megosztom veled – nézett rám.
- Miért különleges a számodra?
- Azért mert mióta… ismert lettem. Azóta nem sok hely van, ahol egyedül lehetek. És ez az a hely ahová ki szoktam jönni, gondolkodni, na meg, ha egyedül szeretnék lenni.
- És… miért pont velem osztottad meg? – tudom, elég bugyuta kérdéseim vannak, de tényleg kíváncsi vagyok.
- Azért… mert te is különleges vagy – nézett rám csábosan.


Hát… komolyan, ha nem lenne bennem ennyi erő, akkor ebben a pillanatban már csak egy kiskanállal tudnának össze szedni, mert ismét az olvadás szintjén voltam és ez után a szavak után, elindult bennem valami… pozitívan.

- Miből gondolod, hogy különleges vagyok? – mosolyogtam rá, csillogó szemekkel.


Először csak elmosolyodott, majd szóra nyitotta a száját.

- Hát… nem tudom. Te olyan más vagy. Érdekes, mert mindkettőnk álma valóra vált, de a legjobb az, hogy te még mindig ugyanaz a vicces és mosolygós lány maradtál – nézett mélyen a szemembe – örülök, hogy nem változtattak át azzá a tipikus hollywoodi plázacicává.
- Tanultam az élettől, és ha olyan lennék, akkor valószínűleg azt érném el, hogy mindenki utálna – vontam meg a vállam – meg… tudod, milyen vagyok – forgattam a szemem – ha valamit nem akarok, úgy sem engedem. Ráadásul 1-2 ember keményen nyalizik, és az olyannak nálam már régen rossz – gondoltam itt Taylor Swiftre, aki folyamatosan azzal jött, hogy készítsünk duettet, mert mi most „jóba lettünk”. Bár szerintem túlzás az a szó hogy jóba lettünk. Inkább csak ismerősök vagyunk.
- Kire gondolsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Hát… nem mondok neveket csak annyi, hogy mindig lesz olyan, aki próbál „benyalni” nálam.
- Na… de még is – próbált győzködni.
- Ha neveket mondok, akkor biztos megint veszekedés lesz – fordultam a fények felé, lehangolt arccal.
- Nem lesz. És nem kell név, csak írd körbe.
- Oh, activity? Ez tetszik! – mosolyodtam el – szóval… ismered, és asszem még jóban is vagy vele. Szőke, hosszú, göndör hajú, és szerintem majdnem egy magasságba vagytok. Ráadásul a keresztnevetek is egyezik.
- Oh, tudom – mosolyodott el – mit csinált már?
- Áh, semmit – legyintettem – csak tudod, mikor mondta, hogy „csináljunk egy duettet, mert „kibékültünk”.” – utánoztam a hangját - Meg, hogy milyen jó engem megismerni, meg mit tudom én még mit hadart ott össze – ingattam a fejem s forgattam a szemem – fogadjunk, csak azért csinálja, hogy úgy állítsa be magát nálad, mint egy „angyal”, közbe meg rühell engem.
- Ne légy ilyen pesszimista – nevette el a végét.
- Én nem vagyok pesszimista. Nagyon is optimista vagyok, de nálam nem jönnek be az ilyenek. Nem vagyok én vidéki, hogy country-t énekeljek – vontam meg a vállam – bocsi, tudom, hogy ez kicsit egoistás volt, de ami a szívemen, a számon. Nem fényezek semmit. Tudom, flegmán viselkedek azokkal szemben, akiket nem kedvelek, de meg lehet rá az oka. Próbálok minél kedvesebb lenni azokhoz, is mint pl Swift. De sajnálom, nem felejtek könnyen.
- Semmi gond. A szándék a lényeg – ölelt át és húzott magához.
- Azért érdekes… Taylor meg Selena állítólag legjobb barátnők és mindkettő az exed. Lehet, forralnak ellenem valamit – vágtam egy gondolkodós fejet – mondjuk Sel-ről nehezen képzelem el.
- Túl nagy a fantáziád – nevette el magát – nem akarnak ők rosszat.
- Remélem – húztam el a szám.


Bár tényleg furcsa ez a számomra. Vagy csak véletlen? Pont ők ketten legjobb barátnők és mindkettő Tay exe. Azért elgondolkodtató ez a dolog. Meglehet, hogy forralnak ellenem valamit, de lehet tényleg csak túl nagy a fantáziám. Selenáról nem nagyon tudom elképzelni, hiszen ő kedves lány és nem rossz szándékú, viszont Swift pont az ellenkezője. Hogy lehetnek ők legjobb barátnők? Tűz és víz a két lány, legalábbis ahogy én ismerem őket. Arra gondolva, hogy Taylorral vagyok, inkább eloszlattam ezeket a gondolatokat, de ahogy ismét feleszméltem, eszembe jutott az a dolog, amit Taylor elfelejtett elmondani azon a vacsin. Valami jó hírt akart mondani, de a nagy dühöngésemben elfelejtettem és ő sem mondta.

- Amúgy, el akartál mondani még valamit azon a vacsin, de még sem mondtad el – néztem rá
- Oh, tényleg – ráncolta a homlokát.
- Mi volt az? – néztem rá kíváncsian.
- Hát… nem olyan érdekes- vonta meg a vállát.
- Nyugodtan elmondhatod, persze csak ha szeretnéd – mosolyogtam rá.
- Öhm… rendben – mosolygott ő is – igazából már napok óta rólunk gondolkodok. Hogy… én úgy érzem, most valamiért más ez az egész. Régen is jól elvoltunk, de most valamivel szorosabb ez… a dolog. Talán az, hogy 1 évvel idősebbek lettünk, vagy a sok veszekedés, ki tudja – vonta meg a vállát – van valami benned… nem tudom… valami különlegesség – fogta meg a lábamon heverésző kezem. És ettől az érintésétől, a beszédétől, na meg a nézésétől, a szívem ismét zilált állapotba került - El se tudod hinni, mennyire számít az, hogy ilyen sok minden után… még is itt vagyunk – nézett rám komolyan – Nem vagyok a szavak embere – hajtotta le a fejét – csak érezd – tette a szívére a kezem, amit első érintésre már is éreztem, hogy ugyanúgy zihál mint az enyém – mennyit jelent, hogy itt vagy velem.


Ettől az utolsó mondatától, belém fagyasztotta a szavakat és jó értelemben. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyit jelentek neki. Úgy tűnik, még is eljött az az idő, amikor kitárulkozik nekem, amitől teljesen ellágyultam. Ilyet még senki sem mondott nekem. Ha nem lennék most itt, ebben a pillanatban akkor amilyen érzékeny vagyok, lehet, elpityeregném magam a boldogságtól. Nagyon jól esett minden szava és nagyon megérintett. Nem tudtam egy szót se kipréselni a számon, teljesen lefagytam. Ő is csak nézett rám azzal a „szenvedően” szerelmes tekintetével. A másik kezét felemelve, a nyakamra helyezte lágyan és a hüvelyujjával kezdte simogatni az arcomat, mitől az ütőereim is olyan sebességre kapcsoltak, mint még talán soha. De nem csak az én ereim dübörögtek, ugyanis, ahogy éreztem, az Ő kezében is dörömböltek az erek. Néhány másodperc múlva, egyre közelebb hajolt, míg a homlokát az enyémnek támasztotta, s ismét szóra nyitotta a száját.

- Te vagy a legjobb dolog az életemben – emelt ki minden szót suttogva – és… még ezt tényleg sosem mondtam neked de… nem azért bocsátottam meg, mert én is megbántottalak, hanem azért, mert… én szerelmes vagyok beléd. És tudnod kell, hogy rajtad kívül ezt még soha, senkinek sem mondtam ki ilyen nyíltan.


A kezeim immár remegésbe kezdtek, és egész testemben tűz lángolt. Hogy lehet valaki ilyen aranyos? És… és… még a megfelelő szót se találom rá. „Te vagy a legjobb dolog az életemben” – hangzott el a fejemben ismét az előbbi mondata. Soha senki nem mondott nekem még ilyet sem. Legszívesebben tényleg sírva fakadnék, de nem fogok, hiszen akkor azt hinné, hogy még valami baj van. Pedig nincs. Most, ebben a pillanatban, minden a legnagyobb rendben van. A testemben lévő tűz, az ajkaimat is elérte, ezért egyre jobban vágytam Taylor csókjára, ami lehűti ezt a lángot. Csak néztünk egymás szemébe, nem tudtam egy ép mondatot sem kinyögni, de úgy tűnt Taylor, hogy nem is várja azt, hogy mondjak valamit. Aztán mintha a fejembe látna, ismét még közeledni kezdett, majd a vágyaimat lehűtve, szintén forró ajkait az enyéimre tapasztotta. Lágy csókjától, az egész testemen libabőr szaladt végig. Beletúrtam selymes sötét hajába s majd megízlelve egymás nyelvét, egyre szenvedélyesebbekké és vadabbá váltak a csókok. Bár mielőtt a vágyaink még többet akartak volna, eszembe jutattam magam, hogy éppenséggel rossz helyen vagyunk. Itt bárki megláthat, így lassan és lágyan – nehogy még félre értse – lassítottam a csókáradatok tempóján, majd érezve, hogy ajkaink tüze kezd lehűlni, elégedetten váltunk szét. Nem igazán akartam abbahagyni, de tudtam, hogy most nem helyes „belemélyülni” a dolgokba.

Azt hiszem most jött el a pillanat, amikor Taylor teljesen elérte a szívemet. Eddig csak nyújtózkodott érte, de ezekkel a szavakkal már a markában tartja. De, hát mit tehettem. A szívnek nem parancsolhatok. Úgy tűnik, hogy újra előjöttek a régi érzések, viszont ezúttal erősebbek. Furcsa, hogy a szavak és a tettek milyen gyorsan meg tudják változtatni az ember érzéseinek erősségét. Akárhogy is akartam lassan haladni, nem igazán sikerült. De azt hiszem ez nem a mi hibánk, hiszen ahogy az előbb említettem, a szívnek nem parancsolunk. Végre tisztán láttam a dolgokat. 1. Taylornak fontos vagyok, 2. Együtt maradtunk és 3. Újra szerelmes lettem. Észbe kapva, gyakorlatilag most vallott nekem szerelmet. Úgy éreztem, hogy már nekem sem kell magamban tartogatnom, és Taylorban is tisztázódnia kell a dolgoknak, ezért én is bevallottam neki a kölcsönösen érzett érzelmet.

- Én is szerelmes vagyok beléd – néztem a szemébe elmosolyodva.


Ő is elmosolyodott egy megkönnyebbült sóhajjal fűszerezve, majd mindkét karjával átölelve magához húzott én pedig ellenkezés nélkül, odabújtam hozzá. Jól esett kimondani, bár ez még nem az a bizonyos szó, de már közel van hozzá. Olyan varázsos ez a hely. Azt hiszem, ki lehet jelenteni, hogy ez most már a mi helyünk. Vajon Taylor sokat gondolkodott ezeken a dolgokon, vagy csak épp most spontán jött neki? Nem tudom, de lehet, hogy izgult, attól, hogy mit fogok rá reagálni. Az biztos, hogy ezek a szavak után, ha nem is teljesen, de el fog múlni a féltékenységem. Újra megbízom benne.

Percekig ültünk ott ölelkezve, s Taylor mellkasához bújva, hallgattam hevesen dobogó szívverését. Közben a homlokomtól megkezdve, az orromig puszilt végig, amitől a gyomromban ismét átment egy furcsa érzés. Rájöttem arra is, hogy már nagyon hiányzott a szeretete, főleg az, hogy megpusziljon, megöleljen és simogasson. Szükségem van minderre, mert ez olyan boldogsággal tölt el, hogy… nem tudom szavakba önteni. Érzem a csodát. Ahogy beszél… minden szava felhevít, ha mellettem van, mosolygok és most oly szép a világ. Olyan jó volt így üldögélni. Bárcsak megállíthatnám az időt és örökké itt maradhatnánk.

Nem tudom meddig ülhettünk ott összebújva, de nagyon megnyugtató volt mind a táj és a fények, de főleg, az, hogy Taylor is ott volt velem. Közben többször is leheltünk egymás ajkaira 1-1 halvány csókot is. Aztán hírtelen mindketten valami moccanásra kaptuk fel a fejünket, ami a sötétségből jött.

- Hallottad ezt? – kérdeztem tőle ráncolt homlokkal.
- Igen – nézett a hang felé – de szerintem valószínűleg egy madár vagy valamilyen állat lehet – vonta meg a vállát.
- Állat? – kerekedtek ki a szemeim – mint például?
- Lehet egy oroszlán! – gúnyolódott fél mosollyal.
- És ha egy fotós? – jutott eszembe.
- Akkor meg gazdagszik ezekből a képekből.
- Mert olyan sokat érünk? – húztam fel a szemöldököm.
- A szennylapoknak biztos.
- Hát… legalább most az igazat írják le – vontam meg a vállam.


Anyukám eszembe jutva, feleszméltem, hogy lehet, már késő van, így gyorsan az órámra kaptam a tekintetem, ami már fél 11-et mutatott. Hű, jól elment az idő – lepődtem meg magamban.

- Lehet, jobb lenne, ha mennénk. Anyu nem fog örülni, ha későn megyek haza. – húztam el a szám.
- Igaz is. Nehogy miattam kerülj bajba – mosolyodott el huncutul.
- Úgyse rád fognám – álltam fel.
- De én meg magamra fognám – állt fel ő is.
- Persze utána meg miattam haragudjanak rád a szüleim – indultam az autó felé mosolyogva.
- Inkább rám, mint rád – nyitotta ki nekem az ajtót még mindig kaján vigyorral az arcán.
- Na, jó. Vita berekesztve – néztem rá
- Ez nem is volt vita.
- Hát… ahhoz képest, amiket szoktunk művelni… tényleg nem az – nevettem el a végét s ültem be az autóba.


Néhány másodperc múlva már Taylor is mellém vágódott, majd indultunk is.

- Amúgy, köszi, hogy elhoztál ide – mosolyogtam rá.
- Viccelsz? Senki másnak nem mutatnám meg – mosolygott vissza – szóval… hogy is lesz akkor ez a New Yorki út?
- Még én sem tudok sokat. Csak annyit, hogy előtte nap utazunk, de azt sem tudom, hogy hánykor. Majd holnap megérdeklődöm – magyaráztam – Miért? – néztem rá.
- Semmi, csak tudni akartam.
- Azt hittem már te is jönni akarsz – mosolyogtam rá.
- Hát… nem lehetek pofátlan a szüleimmel szemben – vonta meg a vállát – mennék, de muszáj ott lennem, tudod.
- Persze – értettem meg.
- Szeretnél még visszajönni ide?
- Ide? Persze, itt lakok – néztem rá értetlenül.
- Nem úgy értem. Hanem oda ahol az előbb voltunk – nevette el magát.
- Oh, még jó – mosolyogtam – miért kell neked GPRS? – néztem a készülékre majd Taylorra.
- Hát… elég fura történet. De röviden annyi, hogy a múltkor eltévedtem itt L.A- ben és apu sózta rám.
- Mi? Eltévedtél? – próbáltam visszatartani a nevetést, de nem sokáig bírtam így néhány másodperc múlva kitört.
- Jól van, nevess csak ki – mondta komoly képet vágva, de a végét ő is elnevette.
- Bocsi – hüledeztem neki levegőért kapkodva – ez olyan dolog, mint velem az a kilátás. 16 éve élek itt, de még sose láttam – mondtam, mikor már kezdett múlni a röhögő görcs – mindenesetre, ha elromolna ez a kütyü és kell egy idegenvezető… tudod, kit kell hívni! – néztem rá kacéran magamra utalva.
- Ühüm – bólogatott azzal a huncut mosolyával az arcán.


Az út többi részén már nem nagyon csevegtünk. Én személy szerint azért, mert kezdtem fáradni már, ugyanis az utóbbi 24 órában alig aludtam valamit és Tayloron is látszott már a fáradtság. De azért az arcunkkal is kommunikáltunk így nem unatkoztunk. Ahogy leparkolt elénk, jó éjt-csókot adtam neki, majd jelezve, hogy kér még egyet – már ki ismertem ezt az arckifejezését - közelebb hajolt és tüzesen, forró ajkait az enyémre tapasztotta. A jó éjt- csókból már nem sok kellett, hogy át lendüljön egy következő szintre, de észbe kapva, eltoltam magamtól.

- Na, na, na! – mosolyogtam rá – talán majd máskor – vontam meg a vállam és szálltam ki az autóból.
- Aludj jól – mosolygott rám.
- Te is – dobtam még egy puszit felé, jelezve, hogy még emlékszem a régi jelünkre. Igazából nem különösebben egyedi, de szerintem aranyos. Én dobok neki puszit, Ő pedig elkapja, és a szívéhez szorítja. Mindig ezt csináltuk.


Miután bementem a házba, lassan próbáltam felosonni a lépcsőn, de a konyhában anyu alakját véltem felfedezni. Mi az beállt Colombo-Nak? – gondoltam magamban

- Szia, anyu! – intettem neki a lépcső aljáról – megjöttem. És még messze van a hajnal.
- Rendben – bólogatott – helyes. Jól érezted magad? – mosolyodott el.
- Igen, nagyon – mosolyogtam rá én is – de, most megyek. Kicsit fáradt vagyok már – vontam meg a vállam – Jó éjt – indultam felfelé
- Oké, neked is – mosolygott.


Ahogy felértem, gyorsan átöltöztem, majd az ágyba huppantam. Most nagyon puha és jó volt. Rájöttem, hogy már tényleg fáradt voltam. Bár nem meglepő, hiszen ahogy mondtam, nem sokat aludtam az éjjel. Meg elég zsúfolt nap volt ez. A végére pedig maga a tökéj. Ezen elmélkedésem után, hamar álomba is zuhantam….

Szandra Burke's life 57 rész

Itt a következő rész:D Remélem ez is tetszeni fog:D:D Jó olvasást hozzá!!


Egyre jobban kezdtem félni, attól hogy mi fog történni. Azt sem tudtam, hogy mit mondjak neki. Majd spontán, ami jön. Ahogy halkan közeledtem hozzá, egyre jobban vert a szívem és a térdem is kezdett remegni. De erőt vettem magamon, és próbáltam nem mutatni az idegességet. Taylor a vizet fürkészte, így nem vette észre, hogy felé tartok.

- A húgom aggódik, úgy, hogy igazán hazamehetnél – mondtam neki semleges hangnembe, ahogy oda értem.


Amikor meglátta, hogy ott állok, fürgén felugrott és bocsánatkérő tekintettel közeledett hozzám.

- Figyelj, ne haragudj. Nagyon sajnálom – nézett rám őszintén
- Mit? – fontam össze magam előtt a karom.
- A tegnapit, hogy bunkó voltam és nem lett volna szabad úgy beszélnem veled. Én… én csak mérges voltam, nagyon – magyarázta
- Jó, nem érdekel! – ingattam a fejem – mondtam, hogy hagyj békén – fordultam meg és indultam vissza a házba
- Tényleg sajnálom – fogta meg a karom Taylor.
- Ne érj hozzám – csaptam ki a kezéből a karom, dühösen.
- Oké, bocsi. Nem érek hozzád, de miért nem lehet ezt megbeszélni?
- Miért beszélnénk meg, ha úgysem fog működni – hajtottam le a fejem.
- Ezt te honnan tudod?
- Nézz csak ránk. Úgy veszekszünk, mint két roggyant házaspár – fújtam ki a bennem lévő feszültséget.
- Én kockáztatni akarok.
- Nem vagyunk mi túl fiatalok ehhez? – ráncoltam a homlokom – ezer lány van még a világban, csak találsz majd egyet – hajtottam le ismét a fejem. Ez még tényleg nekem is fájt. Igazából nem akartam, hogy mással legyen, de ami nem működik, az nem működik.
- Figyelj, ha nem rólad lenne szó, akkor szerintem nem érdekelne ennyire. De érdekel, és nem akarom annyiba hagyni – magyarázta.
- Tudod te, hogy megbántottál? – kérdeztem, folyamatosan kerülve a pillantását.
- És te engem?
- Folyton bántsuk egymást. Szerinted mi értelme ennek? Mert szerintem így sosem fogunk egyre jutni.
- És akkor mi van? Nem kell mindennek értelmének lenni. Én nem akarok veszekedni veled.
- Hát ez az, én se. Még is azt csináljuk – húztam fel a szemöldököm.
- Na, látod. Most egyre jutottunk. Egyikőnk sem akar veszekedni – húzta félmosolyra a száját.
- Most nincs kedvem viccelődni – szűkítettem össze a szemem és fordultam meg, de ismét Taylor kezei a karomon landolt.
- Igazaz azok, amiket leírtál… nekem? –fordított meg és emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Ha nem lennének igazak le se írtam volna – hajtottam le a fejem
- Mert én megbocsájtok neked.


Hát, még is elolvasta. Ahogy a szemébe néztem, ismét remegésbe kezdett a térdem. Hihetetlen milyen hatással van rám. Csak rám néz, én pedig már esek is össze fele. Ezért nem szeretek a szemébe nézni olyankor, amikor haragszok rá. Igazából, ha a szívemre hallgatnék, akkor én is elfelejteném ezt, mert talán súlyosabb az, amit én tettem, de ha az eszemre, akkor… nem tudom. Nem merek kockáztatni. Mindig attól félek, hogy egy újabb csalódás ér. Bár a fájdalomból erősödik az ember.

- Sétálunk egyet? – szólalt meg Taylor. Tudtam, hogy ebből a sétából arra gondol, hogy beszéljük meg. Végül is, meg lehet beszélni aztán majd, elválik, hogy mi lesz.
- Ühüm – bólogattam.


Nem akartam messzire menni, ezért néhány méterre a házunktól, leültünk egy kis dombra a homokba.

- Miért ittál és miért beszéltél úgy velem? – kezdtem én, ahogy leültünk.
- Mert nagyon mérges voltam.
- Nem értem miért voltál mérges, ha mindent elmondtam.
- Azért mert tegnap délután, láttam néhány friss képet rólad meg Ryanről, és az után, hogy láttam vele voltál a 100 Monkeys koncerten, teljesen… féltékeny lettem.
- És ezért kellett lerészegedned? – ráncoltam a homlokom.
- Hát… nem tudom mit miért csináltam. De akkor elmondhatnád, hogy mit csináltál Ryannel?
- Miami-ban összefutottam vele és beszéltünk kábé 1 percet. Tegnap felhívott, hogy igyunk meg valamit én pedig elfogadtam. De úgy találkoztunk, mint barátok. Aztán elhívott a koncertre, de úgy hívott el, hogy hozhatom a barátaimat is, szóval nem randi. Meg utána kiderült, hogy lényegesen azért akart velem beszélni, mert majd be akarja mutatni az új barátnőjét.
- Neked? – nézett rám kérdőn.
- Ühüm. Azt mondta, hogy nagyon régóta ismerem az illetőt, de fogalmam sincs, hogy ki az. De valószínűleg majd csak a házi buliján fogja bemutatni, mert szilveszterkor ugyebár nem leszek itthon.
- Ühüm… értem.
- Szóval ennyi. Ennyi miatt beszéltél velem… bunkó módon. Talán először megkérdezhettél volna, mondjuk.
- Sajnálom.
- Jó, mindegy – hajtottam le a fejem.
- Hát, nekem nem az. Rendbe akarom hozni, de egyelőre nem tudom hogyan.
- Végül is, kvittek vagyunk – vontam meg a vállam.
- Ühüm – bólogatott – újévi fogadalom lehetne az, hogy minden hónap végén újra kezdjük – mosolyodott el.


Erre nem tudom miért, de én is elnevettem magam. Elég badarságnak hangzott ez a „fogadalom” de tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Aztán újra eszembe jutva a történtek, most már kevésbé dühösen, de lerogyott a mosolyom.

- Ne nevettess – motyogtam az orrom alatt, egy mosolyt rejtegetve.


Ez a kis „vicc”, ami megnevettetett, sokkal jobban feloldotta a dühömet és most már csak minimálisan haragudtam rá. Taylorra néztem és láttam rajta, hogy ő is rejteget az ajka sarkában egy mosolyt, amit nem bírva tovább el is eresztett. Persze ezután én sem álltam meg, mivel ha rám mosolyog, valahogy ösztönösen visszamosolygok rá és ezzel érzékeltettem vele, hogy már nem annyira haragszok. Végül is, örültem annak, hogy megbocsájtott és annak is, hogy megbeszéltük. Bár, ahogy nem rég említettem, nem szándékoztam vele beszélni, de úgy tűnik, hogy még is kimagyarázta magát. Ebben mindegyik pasi jó…. kimagyarázni magukat a slamasztikából. Hírtelen eszembe jutott a Chase-el való kapcsolata, ezért hezitálás nélkül rá kérdeztem.

- És… kibékültél már Chase-el? – néztem rá
- A-a – ingatta a fejét.
- De, ugye majd beszélsz vele?
- Majd felhívom, mert már nincsenek a városban. De miért érdekel ennyire? – húzta össze a szemöldökét gyanakvóan.
- Mert nem akarom, hogy miattam legyetek rosszba – forgattam a szemem.
- Oké. Emiatt ne aggódj – mosolyodott el.


Erre én is elmosolyodtam, mert, ahogy mondtam, ösztönösen jön belőlem a mosoly, amikor ő is mosolyog. A sértettség egyre jobban tűnt elfelé belőlem, aminek most már örültem. Hiszen, úgysem tudok rá haragudni, ha ilyeneket mondd, és ha ilyen aranyosan viselkedik. A mosolyáról ne is beszéljünk. Nem tudom, hogy direkt csinálja-e vagy tudatlanul, de ha így fogja folytatni, akkor előbb-utóbb el fogok olvadni tőle. De inkább ezt nem hangoztatom előtte, mert az ego-ját – nem rosszindulatból – nem akarom növelni. Jobb egy szerény kiskutya, mint egy flegma oroszlán. Legalábbis szerintem. Elég, ha én vagyok „flegma”, mondjuk, hála csak akkor jön ki belőlem, amikor felidegesítenek. Ezt már többször hangoztattam, de nem szeretem azt az oldalam, mivel – már többen tapasztalhatták - akkor hírtelen haragomba mondok ki olyat, amit nem gondolok komolyan, aztán meg sajnálkozhatok. Szegény Taylor, fogalmam sincs, hogy tud elviselni olyankor. Az elmélkedésemből, Taylor rám szegezett, lágy tekintete zökkentett ki.

- Akkor… minden oké? – harapott bele az ajkába.
- Úgyse tudok rád haragudni – vontam meg a vállam, őszintén válaszolva.
- Ahogy én sem – vonta meg ő is a vállát, mélyen a szemembe nézve – és hoppá. Még egy közös pont. Ki gondolta volna?! – húzta el a száját.
- Bolond – nevettem el magam.
- Na, gyere – állt fel tárt karokkal, az ölelését jelezve.


Teljes békülésként és ezt az ügyet lezárva, megöleltük egymást szorosan. Nagyon jól esett ez az ölelés, és már a közelsége is. Már régen öleltem meg. Jó tudni, hogy megint minden rendben. Bár az irántam való érzéseiről még mindig nem sok mindent tudok, de majd annak is eljön az ideje, amikor elmondja. Újból előtört az a furcsa jó érzés, amit nem tudtam eldönteni, hogy mi is valójában. Igazából mindig ezt érzem, mikor megölel, de most feltűnően erős volt ez az érzés. Vagyis… mondhatnám inkább azt, hogy egyre erősebb. Nem is tudom… az a tipikus „minden szép és tökéletes ebben a pillanatban” féle érzés. Mondjuk szerintem ez még nem szerelem, vagyis még nem teljesedett ki. De nem cáfolom, hogy mindig olyan jó kettesben vele lenni. Olyan… varázsos ez nekem. Régen is ilyen volt, de most ez mintha erősebb lenne. Nem hiába, azért még is komolyodtunk. Bár szerintem sokan azt állítják, hogy ez csak egy szimpla kialakulóban lévő tini szerelem, de ez nem csak az. Személy szerint, én nem esek bele minden olyan fiúba, aki kedves velem vagy elkezd „udvarolgatni”, már ha egyáltalán nevezhetem azt udvarlásnak, hogy az első randin, hoz egy szál virágot, összejönnek aztán ennyi is volt az udvarlás. Utána már se virág, se egy csoki vagy valamilyen különleges meglepetés. Mondjuk ez Taylorról nem mondható el, Ryan-re viszont pont ráillik. De ezért nem kell elítélni, főleg most, hogy barátok vagyunk. Igazából nem is vártam el tőle, de persze azért jól esett volna. Visszatérve a valóságba, észbe kaptam, hogy már több perce állunk így ölelkezve egyre szorosabban. Taylor a nyakamhoz bújva simogatta a hajamat, és én is szintén lecsukott szemmel a nyakához bújtam, érezve a belőle áradó melegséget. Ha jobban belegondolok, van valami közös tulajdonsága azzal a bizonyos Jacobbal. Az, hogy Ő olyan, mint a nap, aki mindig felvidít és a hibáimmal együtt elfogad annak, aki vagyok. Még néhány percig így ácsorogtunk, aztán visszarántva magunkat a valóságba, egy mosoly keretében egymásnak döntöttük a homlokunkat, majd mélyen egymás szemébe néztünk, amitől már nagyon az olvadás szélén voltam. Annyira szép, barna szemei vannak. Ráadásul, ahogy a nap ránk világított az ő szemében is megcsillant egy apró fény. A szívem ismét heves dobogásba kezdett, és a térdem immár nem a félelemtől reszketett, hanem attól, ahogy rám nézett. Muszáj lesz leszoknom erről a térd remegési izéről. Nem eshetek össze mindig, ha a szemembe néz. Megőrjít ezzel a nézésével. Most már oda kell figyelnem, hogy ne vegye el teljesen az eszem. Tudatlanul, a már ilyenkor megszokott ajakharapásom sem maradhatott el. A békülést lepecsételő csókra várva, Taylor kezdeményezve elkezdett közeledni ajkaink, az én szívem pedig már majd kiugrott a helyéről és a hasamban is valami furcsa érzés kerített maga alá. Bizonyára, mindezt Taylor hozta ki. Egyszerűen levegőt venni is elfelejtettem. Majd mikor ajkaink már csak milliméterekre voltak egymástól, egy hírtelen rezgés szakított félbe minket, ami Taylor telefonja volt.

- Kinek van ilyen tökéletes időzítése?! – motyogta az orra alatt, miközben kivette a zsebéből.


Ezen én csak elnevettem magam, hiszen ez a pillanat a régi emlékeket hozta vissza, amikor mindig megzavart valaki, vagy épp valami minket. Legtöbb esetben a drága anyukám volt, de úgy tűnik, hogy rajtam kívül még valaki nem tud Tay nélkül élni. Gyorsan megnézte a képernyőt, majd nagy sóhajt követve, felvette.

- Mondd! – mondta, ahogy a füléhez emelte a készüléket – Most? – húzta fel a szemöldökét. Ebből értettem, hogy biztos el kell mennie valahová. Ez már nem volt meglepetés, főleg a mi életünkben – Jó, rendben. Ott leszek – süllyesztette vissza a telefonját a zsebébe, majd bocsánatkérően nézett vissza rám – Mennem kell. Ne haragudj – húzta el a száját.
- Nem baj – vontam meg a vállam egy fél mosollyal az arcomon.
- Találkozzunk ma. Mutatni szeretnék valamit – hadarta el sietősen.
- Rendben.
- Majd érted jövök, olyan… 7-8 körül – indult el, sietve.
- Oké, de mit vegyek fel. Hová viszel? – kiabáltam utána.
- Meglepetés. És azt veszel fel, amit csak akarsz. Kényelmeset – intett még gyorsan.


Mosolyogva figyeltem a távolodó alakját. A kíváncsiságomat is felcsigázta. Mire készül vajon? Imádom a meglepetéseket. Na, most törhetem magam, hogy mit szeretne mutatni. Bár igazából mindegy, hogy mi lesz az. A lényeg, hogy Vele lehetek. A töprengésből kitérve, inkább hazaindultam, hogy normálisan összeszedjem magam és, hogy elújságoljam Laurennek a friss „híreket”


Ahogy hazaértem, arcomra fagyott mosollyal először a konyhát vettem célzásba, mivel út közben, párszor felmordult a gyomrom, jelezve, hogy éhes vagyok. Anyukám ismét ott sertepertélt.

- Szia, anyu – köszöntem neki, jó kedvűen.
- Szia – mosolyodott el.
- Milyen szép napunk van ma, igaz?! – szolgáltam ki magam közben.
- Igen – húzta fel a szemöldökét – mi ez a jókedv? – nézett rám gyanakvóan.
- Hm… nem tudom. Talán az idő… vagy talán nem – vontam meg a vállam és ültem le enni – oh, este programom lesz. Gondoltam, csak szólok – kezdtem el enni.
- Már értem akkor mitől lett ilyen jó kedved! Na és kivel mész el?
- Hát… Taylorral – mosolyodtam el ismét
- Csak azt ne mondd, hogy kibékültetek azok után, ahogy beszélt veled – fordult felém picit dühösen. Lauren elmondta neki, annak ellenére, hogy szerintem nem kellett volna.
- Bocsánatot kért. És tényleg megbánta.
- Hát… tudom, hogy ez a ti dolgotok, de nem tartom jó ötletnek.
- Anyu… légyszi ne vedd el a jó kedvem.
- Nem akarom, de nem szeretném, ha még egy ilyen történne, és ezt átadhatod Taylornak is, apád nevében.
- De nem ismeritek az egész sztorit. Főleg nem apu. Bízzatok bennem. Nem tudom, hogy jó döntés volt-e, de most úgy érzem, hogy az volt – magyaráztam neki.
- Hát jó. De vigyázz magadra.
- Mindig vigyázok – forgattam a szemem, unalmasan.


Gyorsan megettem a készített ennivalót, majd felmentem a szobámba és egyből a telefonomért nyúlva, elkezdtem tárcsázni Lauren-t.

- Szia – szólt bele 2 csörgés után.
- Szia – köszöntem neki nevetve.
- Oh, örülök, hogy jó kedved van végre – mosolygott a vonal másik feléről.
- Hát… van 1-2 hírem.
- Nah, mondd! – mondta kíváncsian.
- Taylorral kibékültünk.
- Mi?! És mikor? Hogyan? Miről maradtam le?! – hadarta el a gyors kérdéseket.
- Hát igazából, amikor elmentél, még ott volt Taylor a parton én meg lementem hozzá, hogy elküldjem, mert már Stella aggódott miatta. Amikor lementem elkezdtünk megint veszekedni, de bocsánatot kért, meg kimagyarázta magát. És hát tudod… nem nagyon tudok rá haragudni – vontam meg a vállam.
- Tudtam én! – mondta kuncogva
- Ma este akar valamit mutatni, de azt mondta, hogy meglepetés. Ez ügyben is hívtalak, hogy mit vegyek fel, mert jelen pillanatban fogalmam sincs.
- Oké, rendben – mosolygott – nem mondott valamit mégis csak, hogy hová visz?
- Nem, de mondta, hogy elég valami kényelmes is.
- Mondjuk szerintem neki az is jó lenne, ha melegítőben állítanál elé – kuncogott – de ha kényelmes is elég, akkor szerintem felvehetsz egy farmert meg valami felsőt, csizmával.
- Remélem, nem fogok alul öltözni – kuncogtam el magam.
- Nem hiszem – nevetett ő is – szóval akkor kibékültetek. És mit mondott még?
- Hát mondta, hogy látta azokat a képeket amikor Ryannel találkoztam tegnap délután, meg az is zavarta, hogy Ryan társaságában voltunk a koncerten. Lényegében ez hozta ki belőle az „állatot”. De nem akart megbántani ennyire.
- Ühüm. Értem.
- Meg, hogy megbocsájt nekem. Így én is megbocsájtottam – mosolyodtam el.
- Akkor most minden oké?
- Minden.
- Nah, helyes.
- Most megyek, lassan kezdek készülődni.
- Rendben, de majd mesélj el mindent.
- Oké, felhívlak, hogy mi volt.
- Csak ügyesen. Szia – mosolygott
- Szia –nyomtam ki a telefont.


Ahogy mondtam Laurennek, elkezdtem készülődni. Először is a fürdőt vettem elsőnek célpontul. Gyorsan levettem magamról mindent majd a tus alá állva, kezdtem magamra veretni a finom, meleg vizet. Kábé 1 óráig tusolhattam, s közben a hajamat is megmostam. Amikor végeztem, a hajamat belecsavartam egy kendőbe, a testemmel együtt és a gardrób felé ívelve kezdtem el keresgélni a ruhák között. Lauren tanácsát betartva, végül egy farmer nadrágnál és egy rózsaszín, mintás felsőnél maradtam. Leraktam az ágyra, majd gyorsan magamra húzva a fehérneműt, elkezdtem a hajamat szárítani. Mikor már száraz volt a hajam, felvettem a kikészített ruhát, majd ismét a fürdőbe lépve, megigazítottam a hajamat, hogy azért mégse álljon össze-vissza és még kentem magamra minimálisan egy kis sminket. Volt egy olyan megérzésem, hogy most nem kell kis táska, így csak a telefonomat a zsebembe mélyeztettem, felhúztam egy csizmát még gyorsan, majd a tükörben elégedetten mértem magamat végig. Az órára pillantottam, amin épp 7 óra múlt néhány perccel, így úgy gondoltam, hogy lemegyek a földszintre és majd ott várakozok.

- Mikor jön érted? – kérdezte anyukám, ahogy leültem mellé a nappaliba.
- Szerintem már nem sokára.
- Na, és merre mentek?
- Nem tudom – ingattam a fejem – azt mondta meglepetés.
- Oh. – mosolyodott el – azt hittem, hogy enni mentek valahová.
- Nem – ingattam a fejem – akkor valószínűleg nem így öltözök fel – kuncogtam el magam.
- Ne légy sokáig – nézett rám
- Oké.


Már nagyon izgatott voltam. Alig vártam már, hogy ide érjen és induljunk. Néhány perc múlva végre csöngettek az ajtón én, pedig mint egy izgatott kis mókus, felugrottam a kanapéról és egyenesen az ajtóhoz mentem kinyitni. Reméltem, hogy Taylor volt az, és amikor kinyitottam az ajtót, reményeim beváltak.

- Szia – köszöntem neki mosolyogva
- Szia – nézett rám azzal a tipikus huncut tekintetével.
- Szia, Taylor! – jött oda anyukám, komor arccal.
- Jó estét – mosolygott anyukámra
- Remélem, nem hajnalok hajnalán fogod hazahozni Szandrát! – húzta fel a szemöldökét.
- Anya! – pirítottam rá mérgesen
- Semmi gond – mosolygott rám Taylor – és megnyugodhat. Időben itthon lesz Szandra – magyarázta.
- Nagyon helyes – bólogatott anyu.
- Na, jó. Menjünk – hadartam el.
- Oké. Viszlát – intett Tay, anyukámnak
- Szia, anyu – öleltem meg gyorsan.
- Vigyázz magadra és ne csináljatok badarságot – suttogta a fülembe.
- Jaj, anya – forgattam a szemem – szia – intettem neki még és csuktam be magam mögött az ajtót.


Taylor már előttem járva, az BMW-jénél állt, készen állva arra, hogy úriember módján kinyissa az ajtót. Majd ahogy oda értem, mosolyogva nyitotta ki nekem, behuppantam és néhány másodperc múlva már magam mellett érezhettem a jelenlétét és már indultunk is.

- Bocsi, anyu miatt – néztem rá bocsánatkérően.
- Miért? – kérdezte jó kedvűen.
- Mert goromba volt veled – húztam el a szám.
- Gondolom, tud mindenről, így megértem – mosolygott
- Hát… nem tudja az egész sztorit, meg mondtam is neki, hogy ez nem az ő dolga, de még is belekotnyeleskedik, ahogy látod.
- Ő még is az anyukád. Természetes, hogy aggódik érted.
- Igaz. Na, de beszéljünk másról – néztem rá immár kacér és kíváncsi pillantással – hová is megyünk?
- Nem mondom el – nézett rám huncutul – akkor már nem lenne meglepetés.
- Lécci – próbáltam bevetni nála a kiskutyanézésemet.
- A-a – ingatta a fejét mosolyogva.
- És találgatni lehet? Mr. TDL – néztem rá komolyan egy mosolyt rejtegetve az ajkam sarkában. A TDL becenevet még anno találtam ki neki, azért mert túl hosszú a teljes neve és most valahogy eszembe jutott megint.
- Lehet – nevetett fel.
- Rendben, akkor… talán valami eldugott autós mozi?! – húzogattam a szemöldököm kacéran.
- Nem – ingatta a fejét nevetve.
- Úristen… egy Lady Gaga koncertre megyünk?! – ugrottam fel, komolyan gondolva.
- Nem – ingatta ismét a fejét – szereted Lady Gagát?! – nézett rám kérdőn.
- Mi az, hogy! Itt az a kérdés, hogy ki nem szereti Lady Gagát?! – kuncogtam el magam – oh, tudom. Éjszakai foci meccs?
- Van olyan? – kérdezte komolyan.
- Nem tudom – nevettem.
- Amúgy, nem – mosolyodott el.
- Hát… akkor nem tudom.
- Majd meglátod.
- Hm… oké. Na, és tudod már hol töltöd a szilvesztert?
- Nem – ingatta a fejét – valószínűleg otthon lesz egy kis házi buli féle. Gyere te is – mosolygott.
- Mennék, de emlékszel? New Yorkban leszek a családdal meg Laurennel.
- Oh, tényleg. Ki is ment a fejemből – húzta el a száját.
- Nem baj. Majd másnap úgyis jövök haza és akkor találkozhatunk.
- Oké – mosolygott – amúgy ez az autós mozi nem is rossz ötlet. Ha egyáltalán van még ilyen.
- Látod! – néztem rá – csak van néhány jó ötletem – vontam meg a vállam.


Erre csak lágyan elnevette magát. Az út többi részében, nem igazán beszéltünk. Inkább csak csöndben élveztük egymás társaságát, de persze közben sokszor találkozott tekintetünk, amitől – bár nem mutattam ki – mindig majd elolvadtam. Az izgatottság majd meg evett. Fogalmam sem volt róla, hogy merre járunk már. Kábé az út közepén elvesztettem a fonalat, plusz korom sötét volt.

- Oké, akkor most csukd be a szemed! – szólalt meg hírtelen Taylor kaján mosollyal az arcán.
- Rendben – csuktam be a szemem kérését kielégítve.
- És ne less! – jegyezte még gyorsan.


Erre csak izgatottan kuncogtam egyet. Bár furcsálltam, hogy már is becsukatja a szemem, mert még az autóval mindig mentünk. Aztán néhány perc múlva éreztem, hogy leáll alattunk az autó és ebből rájöttem, hogy valószínűleg megérkeztünk. Nem akartam lelőni a meglepetést, így én még mindig nem nyitottam ki a szemem, majd hallottam, hogy mellőlem kiszáll Taylor szótlanul, mire bevallom kicsit bepánikoltam.

- Taylor? Hova mész? Ne hagyj itt! – makogtam gyorsan az orrom alatt még mindig csukott szemmel.


Néhány másodperc múlva már az én oldalamnál lévő ajtó nyílását hallottam meg, mire megkönnyebbülve felsóhajtottam.

- Itt vagyok! – mondta lágyan – csak ne nyisd ki a szemed, míg azt nem mondom – fogta meg a kezem és szállított ki az autóból, persze ezt is elbénáztam néhányszor.
- Oké, de ha a bénaságom miatt a ma estét a kórházban fogjuk tölteni, az a te hibád lesz – nevettem el a végét, ahogy nehezen kikecmeregtem az autóból.
- Én vigyázok rád – fogta meg a kezem és kezdett irányítani.
- Jó tudni – mosolyodtam el.


A hátamhoz furakodta magát, és még mindig a kezemet fogva, tolt maga előtt előre fele. Ahogy elképzeltem magamban, elég bénán nézhettem ki, de most nem igazán érdekelt. Néhány lépést téve, végre megállított.

- Nyithatod – mondta mosolygósan.


Várakozást nem tűrve, már nyitottam is a szememet, s a látványtól hírtelen levegőt venni is elfelejtettem, annyira csodálatosság tárult fel elém, amit eddig még csak a filmekben láttam…