Szandra Burke's life 66 rész

Vészesen teltek a napok. Az új dalt, amit Taylorról írtam az nagy sikert aratott Jasonnél, és hamar fel is vettük. Annyira megtetszett neki, és szerinte olyan sláger lenne belőle, hogy végül úgy döntöttünk, hogy abból lesz az új klip. 1,5 hét telt el szilveszter óta, de sok minden történt a munkával kapcsolatban. Megkezdődtek a klip forgatás előkészületei és a próbák is. Hála a rendező úgy döntött, hogy itt Los Angelesben fogjuk forgatni, így nem kell sehová sem utazgatnom és nem kell távol lennem Taylortól. 1-2 nap múlva már forgatunk is. Oh és ha már Taylor. Nagyon jól megvagyunk. Bár még mindig nem sikerült meg győznöm anyukámat a nálunk alvásról, de próbálkozom. Ma Taylor szülei elutaznak néhány napra, és anyukámat kérte meg, hogy nézzen rájuk addig, amíg távol vannak, így egy újabb esély adódott nekünk arra, hogy együtt lehessünk, de ismerve anyukámat, úgy sem fog engedni semmit.

Ma reggel izgatottan keltem fel, mert végre, ha átmegyek Taylorékhoz, bebizonyíthatom neki, hogy nem csak egy luxus csajszi vagyok, aki vásárol, és nem csinál semmit, ha nem megmutathatom neki, hogy tudok főzni és még takarítani is. Szívesen megcsinálom nekik. Azért nem akármilyen fából faragtak engem. Így amikor felnyitottam a szememet, egyből kipattantam az ágyból és a fürdő felé vándorolva elvégeztem a szokásos reggeli teendőket. Ezek után a gardróbomba mentem, ahol pár percnyi nézelődés után, kivettem egy lila felsőt, egy fekete farmert és még egy rétegként egy csíkos hosszú ujjú kardigánt. Felöltöztem, és ismét a fürdőbe lépve, igazítottam a hajamon, dobtam magamra egy kis alapozót, felkaptam a táskám, felhúztam egy papucsot és már indulásra kész voltam. Bár nem akartam elmenni anélkül, hogy ettem volna, ezért megálltam a konyhában és készítettem magamnak reggelit, anyukám társaságában.

- Mész át Taylorhoz? – nézett rám miközben eszegettem a falatjaimat.
- Ühüm – bólogattam.
- Majd én is délután átnézek, hogy minden rendben-e, oké?
- Persze – nyeltem le.
- Segíts neki mindenben.
- Nem azért megyek, hogy üljek a hátsómon – vontam meg a vállam.
- Tudom, tudom – mosolygott.


Gyorsan még bekapkodtam az utolsó falatokat, majd a székről felpattanva, elköszöntem anyukámtól és elindultam gyalog Taylorék felé. Jó idő volt, így semmi kedvem nem volt kocsikázni, meg a friss levegő is kell.


Amikor odaértem, csöngettem egyet abban bízva, hogy Taylor nyit ajtót, de pár percet várva, a kicsi Make nyitotta ki az ajtót, nagy mosollyal az arcán.

- Szia, kicsi lány – öleltem meg mosolyogva.
- Szia – kuncogott boldogan.


Letettem a táskámat, majd látva, hogy Taylor sehol sincs, Make felé fordultam.

- A bátyád? – mosolyogtam rá.
- A szobájába van. Nem érzi jól magát – motyogta elhúzott szájjal.
- Tényleg? És mi van vele? – ráncoltam a homlokom aggódóan.
- Nem tudom, nem mondta – vonta meg a vállát.
- Csináljak neked reggelit? – mosolyogtam rá.
- Nem, köszi. Már ettem – ült le a tv elé.
- Rendben, akkor felmegyek Taylorhoz – mondtam neki a lépcső aljáról.


Tényleg aggódtam, ezért sietősen lépkedtem felfelé. Lassan kinyitottam az ajtaját, és megláttam, ahogy az ágyban gubbasztva, nyakig betakarózott és látszólag tényleg elég sápadt is volt.

- Hé, szia – mentem közelebb hozzá – mi a baj? – ültem le mellé.
- Szia – motyogta – semmi – ingatta a fejét.
- Látom, hogy nem érzed jól magad – simogattam meg a kezét.
- Csak biztos valami hülye nátha – forgatta a szemét.
- Ha azt mondom, most én leszek az ápoló nővérkéd, elárulod nekem, hogy hol fáj? – próbáltam jobb kedvre deríteni, ami sikerrel járt, hiszen elnevette magát, és tudni kell, hogy a nevetés gyógyító hatású.
- A torkom, meg mindenem – motyogta immár jobb kedvvel.
- Szegénykém – simogattam meg ismét. Tényleg sajnáltam, elég rosszul nézett ki és a bőre is elég forró volt – nem vagy te lázas? – tettem a homlokára a kezem, ami egy kicsi volt melegebb az enyémnél, de jobbnak láttam, ha megméri – szerintem mérd meg, mert gyanús vagy te nekem. Merre van a lázmérő?
- Lent az ebédlő szekrényben.


Gyorsan felálltam és lementem, majd néhány percnyi keresgélés után, végre megtaláltam, és visszamentem hozzá. Lassan felült és a hóna alá téve a mérőt, elkezdtünk várni. Szerintem lázas volt, mert úgy csillogott a szeme, hogy csak, na.

- Tegnap még jól voltál – motyogtam neki.
- Mikor felkeltem reggel akkor lettem ilyen rosszul – húzta el a száját.
- Biztos összeszedtél valamit.
- Lehet.


Pár másodperc múlva már pityegett a kis szerkentyű, Taylor kivette majd a kezembe nyomta, ami 37,5-öt mutatott. Csak hőemelkedés?! Többre számítottam.

- Szerintem el kellene menned a dokihoz.
- Nem – ingatta a fejét – jól vagyok.
- Aha, persze. Látom – mondtam semlegesen – na, jó – sóhajtottam nagyot – feküdj vissza és pihenj. Főzök neked teát meg keresek valami gyógyszert, oké?
- Ühüm – mosolyodott el és feküdt vissza.


Ingattam a fejemet rajta. Nem értem miért nem akar orvoshoz elmenni, bár férfiak… tettetik a kemény csávót aztán meg félnek elmenni. Apukámról meg Nickről már tudom. Ők sem mernek sosem elmenni, ha valami bajuk van. Felálltam mellőle majd a konyhába lépve felraktam neki egy kancsó teát, és elkezdtem gyógyszer után keresgélni. Bár utálok más cuccaiba kutakodni, de ezúttal muszáj volt valamit előkeresnem neki. Végül találtam fájdalom csillapítót, ami le is viszi a lázát. Öntöttem neki egy pohár vizet, majd a kezembe vettem a gyógyszert és feliszkoltam vele hozzá. Szegénykém épp már majdnem elaludt, de muszáj voltam felkelteni. Lenyelte a gyógyszert, majd vissza is feküdt én pedig lementem a konyhába és pont már a tea felfőtt így lezártam. Kiöntöttem neki egy bögrébe majd azt is felvittem neki.

- Hé, nem kell sündörögnöd. Jól vagyok – motyogta.
- Dehogynem kell – ültem le mellé.
- Elég gáz, hogy pont most betegszek meg – forgatta a szemét.
- Nem baj – simogattam meg a fejét – majd most már remélhetőleg jobban leszel – mosolyodtam el.
- De talán jobb az, ha hazamész. Nem akarom, hogy elkapd tőlem.
- Ne légy már buta. Dehogy megyek én innen sehová. Meg amúgy is. Erős szervezetem van. Nekem egy ilyen nátha meg se kottyan – mosolyogtam rá.
- Akkor jó – mosolyodott el ő is.


Visszamentem a konyhába, majd Make kérésére, gyorsan átmentem vele hozzánk, hogy Stellával játsszon, és mert nem akartam, hogy egyedül mászkáljon az utcán, majd Taylorhoz mentem, aki immár békésen szunyókált. Lehalkítottam a tv-t és leültem az ágy melletti fotelbe. Szerettem volna főzni valamit, de az anyukája csinált nekik bőségesen kaját. Igazából nem akartam elmenni sehová, mellette akartam lenni. Tényleg aggódtam miatta, de reméltem, hogy most már jobban lesz. Hírtelen a telefonom kezdett rezgésbe majd gyorsan kiosontam, hogy ne keltsem fel Taylort.

- Szia, Michael – szóltam bele miután megnéztem a képernyőt.
- Szia. Na, szóval a forgatás szerdán kezdődik a nyugati parton, de szeretném, ha már 9-10 óra körül itt lennél, ugyanis szeretnénk hamar kezdeni.
- Persze, persze. Okés. Ott leszek.
- Remek. Akkor majd találkozunk
- Oké, szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Csak amikor letettem akkor eszméltem fel, hogy a parton forgatunk. Mint az álmomban. Ez furcsa. Lehet, megálmodom, 1-2 dolgot az elkövetkezendő jövőből? Hm… nem tudom – vontam meg a vállam. De a part kifejezetten jó döntés a forgatásra. Viszont az nem, hogy a héten lesz. Bár ki gondolta volna, hogy pont most lesz beteg Tay?! Remélem szerdára már jobban lesz, vagy aggódhatok miatta egész nap. Ezen elmélkedésem után visszamentem hozzá és leültem ugyanabba a fotelbe, majd a halk tv-t kezdtem el kapcsolgatni.

Órákig csak üldögéltem a tv előtt, hol lementem valamit inni, vagy hol találtam magamnak valamilyen kis elfoglaltságot. Közben sokszor Taylorra néztem, aki békésen aludt még mindig, és amikor néha-néha a homlokára tettem a kezem, már éreztem, hogy normális hőmérsékletű, így nyugodtabb lettem. Már tényleg eléggé untam magam, ezért úgy döntöttem, hogy felnézek az internetre Taylor lap-topján. Reméltem, hogy nem fog haragudni érte. Gyorsan felkaptam és visszaültem a fotelba, bekapcsoltam és felmentem a közösségi oldalakra, ahol fent vagyok. Megint elég sok üzenetem jött, és néhányat meg is néztem, amikre persze válaszoltam is. Elgondolkodtam azon, hogy lehet, a telefonomat csatlakoztatom az internethez, mert így még közelebbi kapcsolatba lehetek a rajongókkal. És amúgy is… most ez a menő mindenkinél. Így gyorsan megnéztem hogyan is lehet ezt megcsinálni, majd pár percnyi kis babrálgatás után végre sikerült behoznom a telefonomon is azt a közösségi oldalakat, amiket használok, és ahol tudok információt átadni. Visszaraktam a telefont a helyére és a lap-topon folytattam. Elkezdtem böngészni néhány érdekes oldalt és az ITunes-ra is felnéztem, mi a helyzet. Videókat is nézegettem, olyanokat, akik feléneklik különböző zenészek dalait és meg kell hagyni, találtam 1-2 nagyon tehetséges emberkét. Na, ilyenkor gondolkodom el, azon, hogy annyi tehetségtelen celeb van már mostanság, közben pedig az interneten rengeteg nagyon tehetséges embert lehet találni, akikből nem akármiért válna sztár. Tudom, hogy már unalmas… de példának ott van Swift. Az oké, hogy countryénekes, mert annak is kell lenni valakinek, de ugyan már az a hang nála… komolyan a fülemet sérti. Bevallom, tényleg van 1-2 jó száma, de kábé ennyi a tudomány. Tudom, hogy sokan szeretik, de ahányan szeretik, annyian utálják is. Nekem is vannak utálóim tudom nagyon jól… kaptam olyan utáló levelet hogy juhúú. De erre csak megint azt tudom mondani, hogy ízlések és pofonok. Ha nem ilyen múltunk lenne, akkor is azt mondanám, hogy nincs tehetsége az énekléshez és ez csak egy vélemény. Valaki meg él-hal érte. Na de inkább nem is ragoznám tovább. Szívem szerint ezeken az ismeretlen tehetségeken segítenék, valóra váltani az álmaikat, de nekem is nehezen indult be és most jól haladok a karrieremmel. Bár az már egy nagy lépés, hogy felmerik tölteni az internetre, azt, ahogyan énekelnek. Valaki úgyis rájuk fog találni. Ha Isten úgy akarja, akkor az ő álmuk is valóra válik valamikor, de persze ezért tenni is kell valamit.

Néhány videót még megnéztem és miután már az internetet is meguntam, úgy döntöttem, hogy kicsit kutatok Taylor gépében, tudva, hogy ez nem olyan szép dolog, de hajtott a kíváncsiság. Bár igazából csak a képeit akartam megnézni. Volt néhány megnevezetlen mappája és mindegyikbe belekukkantottam. Az egyikben viszont olyan képeket találtam, ami elszomorított egy kicsit. Az a mappa tele volt olyan képekkel ahol egy lánnyal volt – gondolom talán a volt barátnője – és ez rosszul esett. Ráadásul nem egy olyan kép volt, ahol megcsókolja vagy fogják egymás kezét. De most nem a féltékenység szaladt át rajtam, hanem az a tipikus rossz érzés. Tényleg rosszul esett, hogy még mindig a gépén tartogatja ezeket a képeket. Nem értettem, hogy miért. De biztos van rá oka. Egy fintorral az arcomon néztem végig az összes képet, majd gyorsan ki is kapcsoltam a gépet, mivel teljesen elment a kedvem mindentől. Épp amikor lecsuktam a lap-topot, meglepődve néztem Tay-re aki élénk pillantással figyelt engem.

- Észre se vettem, hogy már fent vagy! – húztam fel a szemöldököm s raktam le a gépet az asztalára – hogy érzed magad?
- Jól vagyok – mondta jobb hangon és egy fél mosollyal az arcán.
- Ennek örülök – mosolyogtam vissza – öhm… nem baj hogy használtam a gépedet? – húztam el a szám.
- A-a – ingatta a fejét – de, mi volt az a fintor? Csak nem valami csúnyát láttál? – mosolyodott el huncutul.


Persze. Ezek a pasik. Még betegen is élénk a fantáziája – gondoltam magamban.

- He?! – húztam fel az orrom – nem, nem láttam… csúnyát – forgattam a szemem.
- Hát akkor? – ült fel.
- Áh, semmi. Nem akarlak fárasztani – legyintettem.
- Nah most már akkor tényleg el fogod mondani – mosolygott.
- Rendben – hajtottam le a fejem visszaemlékezve a képekre.
- Szóval?
- Szóval… megnézegettem a képeidet és találtam olyanokat, amiket valójában nem értem, hogy miért vannak még a gépeden – magyaráztam megvonva a vállam.
- Milyen képeket? – ráncolta a homlokát.


De mielőtt szóra nyitottam volna a szám, Tay közbevágott.

- Mutasd meg inkább – pislákolt.


Így a kezembe vettem a gépét, bekapcsoltam, s közben leültem vele szembe, majd amikor bejött, megkerestem azt a mappát, ami zavart engem, majd behoztam azokat a képeket is és felé fordítottam a lap-topot. Elkezdte nézegetni a képeket, és ráncolt homlokkal hol rám nézett, hol pedig a képernyőt fürkészte, majd amikor a végére ért felnézett rám értetlen arccal.

- Ezek már elég régi képek – húzta el a száját – nem tudtam, hogy még rajta vannak – nézett rám bocsánatkérően.
- Én nem, nem haragszok – ingattam a fejem – csak nem értettem miért vannak még rajta.
- Teljesen elfelejtettem. Ha akarod, most azonnal letörlöm.
- Nem kell – ingattam a fejem – ha neked fontos… - vontam meg a vállam.
- Dehogy – mondta meghökkenve – már nincs jelentősége.
- Csak elég rosszul esett – hajtottam le a fejem, az ajkaimat harapdálva – tudom ezek csak képek… de akkor is – vontam meg a vállam – ki ő? – néztem fel rá.
- Ő… csak egy lány még Michigan-ből – mosolyodott el.
- És még? – nyújtottam el.
- Az első barátnőm. 1 évig voltunk együtt – vonta meg a vállát – Aztán megcsalt és szakítottam vele – nézett rám azzal az elszomorodott tekintetével. De ez eszembe jutatta a Miami-s dolgot, és még rosszabbul éreztem magam.
- Hm… tök jó. Most ettől még jobban érzem magam – mondtam gúnyosan – akkor nekem miért bocsájtottál meg?
- Az más. Te legalább bocsánatot kértél és habár nem egyből, de elmondtad. Aztán meg volt az a kitörésem és… tudod – forgatta a szemét – a lényeg, hogy az durvább volt. Ott nem csak egy csók volt, ha érted – húzta el a száját – meg plusz nem tőle tudtam meg szóval… - vonta meg a vállát még mindig letörve.
- Sajnálom – húztam el a szám együtt érzően, ugyanis tényleg teljesen át tudtam érezni, mivel én is ilyesmin mentem keresztül csak én voltam olyan hülye, hogy megbocsájtottam.
- Tényleg nincs jelentősége – húzta el a száját – nem volt az a nagy love – kuncogta el magát.
- Emlékszel még Joe-ra?
- Jézusom… - forgatta a szemét – ühüm.
- Ő is ezt csinálta velem.
- Tudom, mondtad – mosolyodott el.
- Mikor?! – hökkentem meg.
- Amikor ott voltunk a nagyszüleid birtokán.
- Tényleg – jutott eszembe – el se hiszem, hogy azok is mi voltunk – mosolyodtam el én is.
- Pedig mi voltunk. De a legszebb emlék… amit sose felejtek el – nézett rám huncutul – az a plázás dolog – nézett a plafonra kerülve a szúrós tekintetem, amit rászegeztem, ahogy eszembe jutatta a kínos pillanatot Kírával.
- Ne már – pirultam el és kezdtem kuncogni.
- Miért?! Tök dögös volt – húzogatta a szemöldökét és nevetett fel.
- Nagyon vicces vagy – mondtam gúnyosan s a végén én is elnevettem magam – légyszi, ne emlékeztess ilyen kínos pillanatokra, amikor az agyam helyett szerintem csak egy rágógumi volt. Hogy lehettem olyan hülye, komolyan – ingattam a fejemet, magamon – mondjuk… most sem vagyok valami ép eszű, főleg ha rám jön a 10 perc – forgattam a szemem.
- Hát… legalább nem én mondtam – emelte fel mindkét kezét, erre csak O alakzatba nyúlt a szám és mielőtt lecsaptam volna, rá tetettet sértődöttséget mutatva, megfogtam a mellette lévő párnát és az arcába csaptam, közben ő már fuldokolt a nevetéstől.


Örültem, hogy már ilyen jól érzi magát és azt is, hogy tisztáztuk azt a dolgot. A képeket végül tényleg kitörölte, és ha már ott tartott, akkor minden olyan képet törölt, ami már nem kell neki. Röviden frissítette a galériáját. Ezek után kikapcsolta és mivel már éhes volt, így úgy döntöttünk, hogy lemegyünk enni valamit. Az anyukája által készített ételből, kivettem 1-1 adagot, felmelegítettem és csendben eszegettünk. Miután jól laktunk, visszamentünk a szobájába és mivel még Taylor nem érezte teljesen jól magát, ezért visszafeküdt az ágyába én pedig mellé leheveredtem, majd a fejét a mellkasomra helyezte, én pedig átadva a szeretetemet, elkezdtem simogatni a fejét, s közben a tv-t kapcsolgattam, majd Taylornak eleget téve, megálltam egy foci meccsnél.

Bár nem vagyok odáig a sportokért, de most meglepődve magamon még elkezdett érdekelni a foci. Persze nem kell túlzásokba esni sem. Mondjuk csak úgy szabályok nélkül én is szeretem ezt játszani, futkározni meg ilyesmi. Jól le lehet vezetni a dühömet benne. Délután jól elvoltunk, beszélgettünk még néhány dologról. Mesélt néhány Michigani barátairól, meg kicsit bővebben kifejtette azzal a lánnyal való kapcsolatát, viszont késő délután megint elkezdte rosszul érezni magát. A hideg rázta és ismét kezdett a homloka meleg lenni, ezért nyakig takarózva csillogó szemekkel pislákolt az ágyban, de amikor megmértem a lázát, megint nem sokat mutatott, de hogy enyhítsem a fájdalmát, hoztam fel neki teát és gyógyszert. Meglepetésemre ez nem igazán hatott. Sőt még rosszabbul lett. Nagyon elkezdtem aggódni. Azon gondolkodtam, hogy mit is csinált anyukám kiskoromban, amikor felszökött a lázam. Hát persze… hideg vizes kendő – jutott eszembe néhány percnyi morfondírozás után. Így gyorsan kivettem két fehér kendőt és az egyiket bevizeztem jó hideggel, kicsavartam majd Taylort segítve lassan felült, felhúztam a felsőjét és mielőtt elkezdtem figyelmeztettem, hogy ez rossz lesz. Majd ahogy belekezdtem, felszisszent egyet és megfeszült egész testével.

- Tudom, hogy rossz, de nyugi – néztem rá bocsánatkérően.


Nagyon sajnáltam, ugyanis tudom, hogy milyen rossz érzés ez. Amikor mindened fáj és hideg vizes kendőt tekernek a mellkasodon keresztül. Miután próbáltam úgy körbe tekerni, hogy ne annyira fájjon, gyorsan egy száraz kendőt is rátekertem majd óvatosan visszafeküdt. Többször is mondtam neki, hogy menjünk be a dokihoz, de ő még most is ellenkezett. Kábé olyan 20 perc múlva, láttam, hogy még a vizes kendő sem segített rajta, és amikor megmértem a lázát kidülledt szemekkel figyeltem, hogy felszökött 40 fokra. Ezután már csak a hideg fürdő jött, de nem voltam biztos abban, hogy hogy kell csinálni, ezért gyorsan felhívtam anyukámat, hogy siessen ide. Közben végig Tay mellett ültem és a homlokán cserélgettem a vizes kendőt.

- Olyan gyorsan mozogsz – motyogta hírtelen és nézett rám a csillogó szemeivel.


Most tényleg beijedtem. Gyorsan mozgok? Hiszen csak a kendővel simogatom a homlokát.

- Már képzelődsz is?! – nyeltem nagyot.


Erre csak a vállát vonta meg. Néhány perc múlva hallottam, hogy jön valaki felfelé, majd anyukám kukkantott be az ajtón.

- Na, itt vagyok – jött közelebb – hadd nézzelek – tette a kezét Tay arcára – te aztán tüzelsz. Akkor csináljunk neki egy hideg fürdőt.
- Egy mit? – kérdezte Tay kétségbeesve.
- Nyugi, az nem fáj. – fogtam meg a kezét – csak bele kell tenned a lábad a hideg vízbe – mosolyodtam el.
- Oké – motyogta bólogatva.
- De holnap felmész az orvoshoz – kiabált ki anyukám a fürdőből.


Erre megint ránéztem Taylorra, aki belegyezően nézett rám vissza. Mondjuk, ha akar, ha nem úgy is felvittem volna az orvoshoz, mert aki ilyen beteg annak fel kell menni. Pár perc múlva már hozta is anyukám Tay ágya mellé a lavór vizet, majd lassan felült, felhúzta a nadrág szárát és óvatosan belelógatta a lábát a vízbe. Az elején ismét csak sziszegett, de utána mintha már kezdett volna hatni végre.

- Anyu nem lenne jobb, ha nálunk aludnának? – vetettem fel a kérdést – Make Stellával, Tay pedig… velem – vontam meg a vállam.
- Van vendégszoba is – húzta fel a szemöldökét.
- Jajj nem azért. Csak, hogy mi van akkor, ha este belázasodik, vagy ha nem lesz jól. Mi bajotok lesz, ha egyszer velem alszik.
- Rendben – mondta ki két sóhaj között – de előbb várjuk meg, hadd menjen le a láza.
- Oké – mosolyodtam el Tay-re, aki immár mintha jobb színben lenne.


Vártunk még kábé fél órát, amikor már Taylor normálisan beszélni is tudott. Tényleg nagyon megijesztett. Nagyon veszélyes lehet az, ha valakinek felszökik így a láza. De vajon hol lett ilyen beteg? Vagy az is lehet, hogy sokáig csak gyűltek benne a bacik és most jött ki mind. Hát… nem tudom, de remélem most már tényleg jobban lesz és nem lesz lázas. Miután már teljesen lement a láza végre, összepakoltam néhány holmit neki és Makenek majd bezártam a házat, beültünk az autóba és már indultunk is.

Amint hazaértünk tudattuk apával meg a többiekkel a dolgot, majd mivel már későre járt, így felmentünk Tay-el a szobámba és ő egyből levágódott az ágyamra, mire egy kuncogás tört fel belőlem.

- Öltözz át és feküdj le. Addig én elmegyek fürödni – mosolyogtam rá.
- Oké – bólogatott visszamosolyogva, fáradt szemekkel.


Gyorsan levetkőztem, beálltam a tus alá és percek alatt kész lettem. Felvettem a pizsamámat majd kimentem és Taylor mellé bevackoltam magam. Láttam rajta, hogy aludna már, ezért lentebb vettem a tv-t, de már nekem sem volt kedvem tovább tv-zni, így kikapcsoltam. Nem igazán érdekelt, hogy elkaphatom-e a betegséget csak az, hogy mellettem van, így még közelebb bújtam Taylorhoz, majd percek múlva már mindketten az álmok tengerében úszkálhattunk…

Szandra Burke's life 65 rész

Szijasztok:D Mivel a hétvégén megszállt az ihlet, úgy döntöttem, hogy felrakok még egy részt, ha nem bánjátok:P :D Igaz ez egy kicsit rövidebb lett, de remélem tetszeni fog!! Jó olvasást puszi:D


Az úton csak némán, az ablakon bámultam kifelé, a tájat és a felhőket fürkészve. Lauren is fáradtan bealudt mellettem, így még beszélgetni sem tudtam senkivel.

Leszállás előtt, óvatosan felkeltettem Lauren-t, majd bekötöttük magunkat. Néhány perc múlva végre sikeresen leszálltunk, kikötöttük magunkat és leszálltunk a gépről.



Ahogy hazaértünk, felmentem a szobámba és percek alatt kipakoltam, majd az ágyra leheveredve, elkezdtem Taylort tárcsázni.

- Szia – mosolyogtam a telefonba.
- Szia – mosolygott ő is – már otthon vagy?
- Igen. Pár perce jöttünk haza. És te?
- Én már órák óta itthon vagyok – kuncogott - milyen volt az út?
- Unalmas – mondtam semlegesen – képzeld, mindenki olyan fáradt volt, hogy bealudtak. Még Lauren is – kuncogtam.
- Oh – nevetett velem – és te? Nem vagy fáradt?! – kérdezte a huncut hangnemében.
- Én? Olyan fitt vagyok, mint egy kis kutya – hadartam el.
- Hm… - kuncogott fel megint – szeretne akkor menni valahová, Mis fitt kiskutya? – nevette el a végét.
- Hát… - gondolkodtam el – nem nagyon – húztam el a szám, s kuncogtam el magam – de a partra van kedvem lemenni.
- Jól van – mosolygott – akkor majd ott találkozunk.
- Okés. Szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Ahogy letettem, már is a gardróbba igyekeztem, mert ugye itt meleg van, és elég ferdén néznének rám, ha lemennék kötött pulcsiba meg fekete nadrágba, meg amúgy is már melegem volt. Valami egyszerű ruhát szerettem volna felvenni, ami Taylornak is tetszeni fog, így néhány percnyi keresgélés után egy barna, több mintás, nyakba kötős ruhát vettem elő. Átöltöztem, rendbe raktam a hajamat, majd egy strand papucsot a lábamra húzva, már indultam is lefelé.


Néhány percnyi sétálgatás után, megláttam Taylor ismerős alakját majd elmosolyodva mentem tovább.

- Szia – köszöntem neki fülig érő mosollyal.
- Szia – mosolygott ő is.




(a parton sétálás, zene)
Megöleltük egymást és adott nekem egy homlok puszit.

- Hű, csini – nézett rajtam végig, ahogy szétváltunk.
- Köszi – mosolyogtam rá.
- Na, és mi a helyzet? – indultunk el a parton.
- Semmi – vontam meg a vállam – veled?
- Dettó.
- Na és mondd csak. Hogy volt ez az eljövetel?! Gondoltál egyet és csak úgy eljöttél vagy mi?
- Nem – kuncogott – a szüleimnek mondtam aznap, hogy mi a tervem és éjfél előtt eljöttem.
- Nem is szóltak, hogy nem jöhetsz?
- Szóltak, de… már lassan nagykorú vagyok. Magam hozom meg a döntéseimet – mosolyodott el.
- Hmm… tényleg. Te már 18 leszel? – kaptam észbe és néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Bizony – bólogatott.
- Hű. Hogy repül az idő. Nem akarsz velem cserélni? Úgy lennék már 18.
- Hát… ha gondolod, elcserélhetjük az anyakönyvi kivonatot, de akkor nevet is kell cserélni – kuncogta el magát – miért akarsz te már 18 lenni?
- Hát… akkor, ahogy te is mondtad, hozhatok saját döntéseket, nem kell elkérezkednem sehová, lehet saját lakásom, egyszóval önálló lehetek.
- Miért akarnál elköltözni abból a szép házból? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem tudom – vontam meg a vállam – lehet, hülyén hangzik, de tényleg szeretnék önállósodni.
- Szeretnél főzni, takarítani, és a számlákat fizetni?
- Hát… főzni meg tanulnék, vennék fel takarító nőt, a pénzzel pedig sosem volt gond – vontam meg a vállam – vagy csak valami lakótárssal lakni. Az még jobb lenne.
- Hát… én nem tervezem, hogy egy hamar elköltözök otthonról.
- Lehet, máshogy fogom gondolni mire, odaérek.
- De, ha úgy nézed. Akkor mi szinte csak aludni jövünk haza. Mindig utazunk.
- Ez is igaz.
- Nem lenne érdemes szerintem külön lakást venni.
- Mindjárt még lebeszélsz a tervemről – kuncogtam el magam.
- Nem akarlak lebeszélni, csak elmondom, hogy én ezt, hogy látom – mosolygott.
- Messze van az még, hogy én 18 legyek.
- Eljön az hamar. Majd meglátod – kuncogott – egyébként nem balhéztak a szüleid?
- Nem – ingattam a fejem – azt hitték, hogy azért léptem le, mert meguntam. Meg Lauren is falazott nekem.
- Jó fej ez a Lauren. Csípem – mosolygott.
- Igen – kuncogtam, visszaemlékezve a ma reggelre – nagyon jó barátnőm.
- Hogy ismerted meg?
- Hát… vásároltam az egyik boltban és nem tudtam dönteni két ruha között – forgattam a szemem magamon – ő meg oda szólt nekem, hogy segítsen-e én meg mondtam neki, hogy igen jó lenne. Aztán elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy a Teen Vogue-nál dolgozik és ruhákat is tervez, plusz még néha stylistként is beáll. Kíváncsi voltam a ruháira, így elhívott magához, hogy megmutassa és hidd el nekem, hogy nagyon jó ruhákat tervez – néztem rá – néhányszor elmentem vele divatbemutatóra, meg sokat lógtunk utána együtt, aztán közeledett már a turném és először csak megkértem, hogy próbaként tervezzen nekem néhány fellépő ruhát, amik persze nagyon szuperek lettek. És mivel Michael rám bízta a ruhákat, így én dönthettem erről. Aztán meg megkértem, hogy mit szólna hozzá, ha a turném alatt a stylistom lenne és elfogadta. Onnantól kezdve pedig egyre jobb barátnők lettünk, most meg már mondhatni, hogy ha van valami közös program, akkor ő az elsők között van, akiket felhívok.
- Akkor röviden a ruhák hoztak titeket össze – kuncogott.
- Hát… így is mondhatni – nevettem vele – a lényeg, hogy nagyon szeretem Lauren-t – mondtam komolyan.
- És az a Missy?
- Róla már meséltem neked – vontam meg a vállam – a turnémon ő volt az egyik háttér táncosom és úgy lettünk jóba. Bár mostanában már nem vállal el ilyen turnékat, mert van egy tánc csapata és inkább velük foglalkozik.
- Ühüm.
- De igazából nagyon sok jó emberrel dolgoztam együtt a turnén. Most meg, hogy 6 hónapig megint turnézok… áh – mosolyodtam el – nagyon várom már. Remélem, megint velük fogok dolgozni bár erre nagyon kevés százalék, van. Ha tudnád mennyit majomkodtunk – ingattam a fejem visszaemlékezve – még nagy koncert előtt is, amikor már mindenki nagy izgalomban volt.


Erre csak elkezdett nevetni rajtam.

- Komolyan. Volt olyan, hogy épp mielőtt felmentem a színpadra elkezdtek velem hülyéskedni. Vagy volt olyan is, hogy amikor oldalra néztem rájuk csak elkapott a röhögő görcs és ott mindenki előtt majd megfulladtam a nevetéstől. A próbákon, meg áh… inkább, no comment – kuncogtam.
- De nem fáraszt le? Mármint 6 hónap azért sok idő.
- Ez olyasmi, mint nálad a forgatás csak sokkal stresszesebb. Hajnal 4-kor kelés, aztán vagy a rádióba vagy valami műsorba megyek, vagy autogramm osztás, vagy interjú, legjobb esetben kirándulni megyünk vagy vásárolni.
- Minden nap? – húzta fel a szemöldökét.
- Ühüm. Általában. Amikor pedig este fellépés, akkor egész délelőtt próba legalább egyszer mindent, meg figyelni kell, hogy minden a helyén legyen, délután pedig készülődünk a nagy koncertre.– vontam meg a vállam – ruha próba, a hajamat csinálják, behangolás és hát… ha jut egy kis szabad idő, akkor olyankor kimegyünk a levegőre kiengedni a gőzt – kuncogtam – vagy épp ráspannolunk a műsorra.
- Szabad nap sincs?
- Van, persze, hogy van. De nem sok. Általában 1-2 napok vannak a koncertek között, de van olyan, hogy egymás után 3 napig csak koncertezek. Olyan is van, hogy akár 1 hétig nincs koncert és olyankor mindenki pihen egy kicsit.
- Jesszus. 3 napig folyamatosan koncertezel? Hogy bírod? – ráncolta a homlokát.
- Könnyen és egyszerűen. Mindenhol elalszok, ahol csak tudok – vontam meg a vállam mosolyogva.


Erre ismét csak nevetni kezdett.

- De nagyon jó buli.
- Jó is lehet több ezer rajongó előtt fellépni – mosolygott.
- A legjobb érzés a világon – mosolyodtam el én is – az a jó, hogy most nem akarlak titeket, mint színészeket megsérteni, de ti általában csak a premieren vagy díjátadókon találkoztok a rajongókkal és kábé ennyi, de mi zenészek, minden koncerten ott vannak és az autogramosztásnál is közelebb kerülhetek hozzájuk. Olyan jó, amikor velem énekelnek és minden egyes dalt ismernek. Imádom őket. Erre nincs jobb szó. Akárki akármit mond, szerintem a rajongók nélkül még mindig valahol a padot koptatnám most veled együtt.
- Ez tényleg így van – mosolygott.
- Komolyan már hiányoznak, ahogy most így belegondoltam – nevettem el magam.
- Elhiszem – kuncogott velem – na és mi a helyzet Kírával?
- Most hogy jutott eszedbe? – mosolyogtam rá.
- Nem tudom – vonta meg a vállát.
- Hát… amúgy nem tudom, mi van vele. Utoljára karácsony előtt találkoztam vele, amikor tudod elmentem hozzá egy hétre. Azóta nem beszéltem vele.
- Már nem vagytok olyan jóban? – ráncolta a homlokát.
- De csak… más ez így, hogy olyan messze van tőlem. Egy kicsit megváltozott az tény, de… - sóhajtottam nagyot – nem tudom. Még barátok vagyunk, de már nem a legjobbak. Ő is szerzett új barátokat és én is, ennyi az egész.
- Oh, értem.


Hírtelen eszembe jutott az, hogy Taylor még soha sem mesélt nekem a többi család tagjáról, csak azokról, akikkel együtt él.

- Hé, tudod mi jutott az eszembe? – néztem rá csillogó tekintettel.
- Na, micsoda? – mosolygott.
- Az, hogy én már meséltem neked a többi családtagomról, de te még apukádon, anyukádon és Make-en kívül senkiről sem meséltél.
- Oh – kuncogott.
- Mondjuk, a nagy szüleidről mesélhetnél. Vagy már… - húztam el a szám.
- Jaj, nem. Még élnek – mosolygott - Nagyon jó fejek, mindkét oldalról. Csak épp nem sokat látjuk őket, mert tudod ők Michiganben maradtak.
- Ühüm – bólogattam.
- Nem vagyok olyan annyira jó viszonyba velük, mint te a nagymamáddal vagy a… - nézett rám.
- A nagypapámmal. Nyugodtan kimondhatod – mosolyogtam rá. Bár én is meglepődtem magamon, hogy ilyen könnyedén, mindenféle torok görcs nélkül ki tudtam mondani.
- Szóval igen. De elvagyok velük – mosolygott.
- És esetleg nagynéni, nagybácsi? Unoka tesók?
- Igen, vannak, de velük is ugyanúgy keveset találkozom. És… ha már unokatesóknál vagyunk… - mosolygott rám – 2 hónap múlva lesz az unokanővéremnek az esküvője és én szeretném, ha velem jönnél.
- Tényleg? – néztem rá megdöbbenve és mosolyogva.
- Ühüm. Elvégre a barátnőm vagy, nem?! Szeretném, ha megismernének.
- Hát… rendben – bólogattam – de nagyon ciki, ha azt mondom én még nem voltam esküvőn? – pirultam el alig láthatóan.
- Dehogyis – nevetett fel.
- Nem sűrűen házasodnak az én családomba – vontam meg a vállam.
- Semmi gond – kuncogott még mindig – előtte egy héttel lesz egy ilyen nagy családi ebéd, aztán rá egy hétre lesz az esküvő.
- És az ebédre is menjek?
- Persze.
- Ooké – húztam el – köszi, hogy engem hívtál – néztem rá feleszmélve.
- Ne viccelj már. Nem is hívnék mást – mosolygott és ölelt magához.
- És mi van, ha nem jövök be nekik?! – kérdeztem kissé rémülten.
- Már miért ne szeretnének? – ráncolta a homlokát.
- Nem tudom, mondjuk, mert elrontok valamit vagy olyat mondok, ami nekik sértő. Amilyen béna vagyok biztos, hogy el fogok rontani valamit.
- Nyugi – nevetett fel.
- Lehet majd számítani őrült családban maradt rajongókra?! – húztam fel a szemöldököm.
- Talán – vágta rá.
- Oh, remek. Akkor vannak kis gyerekek is? – mosolyodtam el.
- Van 1-2 – kuncogott.
- Oh, akkor nem lesz baj.
- Na látod – nevetett.


Még jó néhány óráig sétálgattunk. Nagyon jót beszélgettünk, és még a naplementét is megvártuk, amit egy kis dombon leülve, egymáshoz bújva figyeltük. Bár nekem néha-néha elkalandoztak a gondolataim az esküvő felé. Tudom még csak 2 hónap múlva lesz, de én már is elkezdtem izgulni. Őszintén már alig vártam, hogy megismerhessem Taylor többi családtajgát. Ha abból indulok ki, hogy ők milyen kedvesek, akkor szerintem nem lesz gond. Ráadásul, ha kicsik is lesznek, akkor meg sima ügy. Imádom a gyerekeket és általában jól elvagyok velük. Lehet, azért mert részben még én is gyerek vagyok?! Hmm… talán. A naplemente után mivel már picit késő volt, így mindketten felálltunk és haza sétáltunk, majd búcsúzásként adtam neki egy szenvedélyes csókot és bementem a házba. Nem voltam még álmos, de hírtelen megkívántam a forró teát, mivel kint már egy kicsit hideg volt és én pedig fáztam már. Így a konyhába mentem és épp egy szerelmes dal játszódott a fejemben, így amíg felraktam a teát azt dúdolgattam. Amikor kész lett, lekapcsoltam és a kedvenc bögrémbe öntöttem, hogy hűljön egy kicsit, majd hírtelen apukám jelent meg a konyhában.

- Szia, kincsem – puszilta meg homlokomat.
- Szia, apu – mosolyogtam rá.
- Hmm… készülsz valahová? – nézett rajtam végig.
- Nem, dehogy is – ingattam a fejem – csak Taylorral voltam lent a parton – mosolyodtam el.
- Oh, értem. Csináltál teát?! – szagolt bele a gőzölgő kancsóba.
- Ühüm – fújtam bele a bögrémbe.
- Jól tetted.
- Amúgy jól éreztétek magatokat a bálon?
- Igen, jó volt. De te hamar leléptél.
- Áh, untam – legyintettem – mikor feküdtetek le?
- Uh, hát már reggel volt.
- Aszta. Akkor tényleg jó volt – ámultam el, ugyanis nekik nem szokásuk reggel lefeküdni.
- Ühüm – öntött magának is.
- Anya?
- Tv-zik fent.
- Ja. Képzeld Taylor elhívott az unokanővérének az esküvőjére – meséltem neki csillogó szemekkel.
- Tényleg? – mosolyodott el – az jó. És mikor lesz?
- 2 hónap múlva. Michiganben. Ugye elmehetek?
- Persze, kis napfény – mosolygott.
- Oké – örültem meg – és ha már Taylornál járunk – jutott eszembe az, hogy Ryannek engedélyezték az itt alvást – nem lehetne megoldani, hogy néha Taylor itt aludhasson? – tettem fel lassan és félénken a kérdést.
- Nem tudom – kortyolt bele a teájába – ezt majd megbeszéljük anyával meg Taylor szüleivel.
- De Ryannek is engedtétek.
- Majd meglátjuk, rendben? – mosolygott.
- Rendben – hajtottam le a fejem.


Nem valami bíztató. Tudom, hogy anyukámat tovább kell majd fűzni, mert habár ő az engedékenyebb, de ebben elég szigorú. Főleg Taylorral szemben, bár ezt sosem értettem miért. Nem kell félreérteni, kedveli, Taylor-t csak valamiért még sem engedi meg pedig már többször is kérdeztem tőle. Ezen elmerengve baktattam fel a szobámba és dőltem le a tv elé, közben még mindig a teámat szürcsölgetve. Majd ahogy megittam, gyorsan letusoltam és az ágyba bújva elkezdtem kapcsolgatni a tv-t. Semmi jó nem ment benne ezért úgy döntöttem, hogy bekapcsolom a lap-topom és elolvasok néhány e-mailt. Először is felnéztem a közösségi oldalakra, ahol fent voltam és boldogan néztem a szebbnél szebb kommentárokat, amiket a drága támogatóim hagytak maguk után. Aztán néhány levelet is elolvastam, s mosolyogva válaszoltam mindarra. Hogy ne maradjanak hír nélkül a rajongók, úgy gondoltam, hogy feltöltök néhány új képet a profiljaimra, így gyorsan kiválasztottam néhányat és fel is raktam. Nem tudtam eldönteni, hogy rakjak-e fel Taylorral közös képet, de végül úgy döntöttem, hogy miért ne? Így kiválasztottam egy mostanit, majd azt is feltöltöttem, hadd örüljenek. Néhány pletykás weblapot is megnéztem még, hogy nagyjából tudjam, mit írnak rólam ezek a firkászok, de semmi sértőt és hazugságot nem találtam, így megnyugodva kapcsoltam ki a gépemet. Érezve, hogy már kissé elnehezedtek a pilláim, elraktam a lap-topot, majd magamra húztam a takarót és hagytam, hogy lecsukódjanak fáradt szemeim…

Szandra Burke's life 64 rész! Nagy 18-as karika!!!!!!!

Szijasztok! Meghoztam a következő részt és bocsi, hogy pontosan 1 hete volt az utolsó de a héten minden nap volt valami dogám így muszáj voltam rá tanúlni:S A lényeg, hogy itt vagyok most már:D Figyelmetekbe ajánlom a címben írt tényt, hogy 18-as karika van kirakva elméletben. Remélem tetszeni fog, jó olvasást mindenkinek puszi:D


Először nem akartam hinni a fülemnek. De meg is könnyebbültem, viszont mérges is lettem, amiért így rám ijesztett. Lassan fordultam meg, nehogy csalódás érjen és végül rájövök, hogy csak a fülem rossz. A szívem immár nem a félelemtől dobogott olyan hevesen. Aztán amikor megfordultam, végre tudtam hinni a fülemnek illetve a szememnek is. Egyszerre boldogan és megfagyva álltam ott.

- Te… te mit csinálsz itt? – dadogtam kitágult szemekkel.
- Nem is örülsz?! – vigyorgott Taylor.
- Dehogynem – öleltem meg szorosan még mindig az arcomra fagyott mosollyal – de… nem értem – értetlenkedtem miután kibújtam az öleléséből – honnan tudtad, hogy itt leszek?! És még is mikor jöttél? Miért nem szóltál? – dőltek belőlem a kérdések.
- Először is megvannak a kapcsolataim, úgy egy órája szálltam le a repülőről, és meglepetésnek szántam – vigyorgott még mindig a 200 wattos mosolyával – oh, és boldog újévet.
- Neked is – örömködtem.
- És, ahogy ígértem. Nem éjfélkor… de meghoztam – nézett rám kajánul.


Mire leesett, hogy bizony az újévi csókra gondol. Nem szóltam semmit csak én is a magam huncut módján elmosolyodtam, jelezve, hogy értem a célzást. Majd türelmetlenül vártam a finom és lágy csókját, mint csipkerózsika a hercegét, hogy felébressze az álmából. Persze nekem azért nem kellett annyit várnom, hiszen másodpercek múlva már a forró ajkait az enyéimre tapasztotta, és átadva magam a pillanatnak, kezdtek vad táncba eredni egymást érő nyelvünk. Reméltem, hogy jó lesz ez az évem, és ezt, hogy Taylor eljött hozzám, csak is jó jelnek veszem. Főleg, hogy a szerencse csókomat tőle kaptam. Abban is reménykedek, hogy nem lesz több nagyobb konfliktus közöttünk, és, hogy innen már csak jó irányba fog haladni a kapcsolatunk. A szenvedélyes csókból kezdtünk lassú, lágy sűrű puszikba átmenni, majd lehűtve ajkainkat, kissé zilált állapotba váltunk szét.

- De miért hagytad ott a családod... miattam?! – kérdeztem tőle, miután elég oxigénhez jutottam és picit lehiggadtam.
- Azért, hogy veled legyek – támasztotta a homlokát az enyémhez, mire persze eltévedtem lágy barna szemeiben.
- Mondták már neked, hogy őrült vagy?! – motyogtam.
- Nem – ingatta a fejét – mert én csak érted őrülök meg – és még ezt tudja vajon tetőzni? – tettem fel magamban a kérdést az olvadás határán. Mert ha igen, akkor komolyan kiskanállal kell majd összeszednie.
- Kivel jöttél?
- Egyedül.
- Se menedzser, se tes…
- Senkivel. Magam jöttem – vágott bele a mondatomba.
- Jól van – mosolyogtam még mindig – menjünk be akkor – fogtam meg a kezét, s próbáltam magammal húzni, de ő lágyan visszahúzott.
- Gyere velem – nézett a szemembe.
- Hová?!
- Csak gyere. Szökjünk meg erről, ahogy te mondanád „dög unalom” helyről – csillant fel a szemében a tűz.


Persze rájöttem a szeméből, hogy mire gondol és ezzel bennem is felszította a tüzet. Igazából még maradnom kellene, de őszintén nem érdekel. Nem tudtam, hová akar menni Tay, de az is mindegy volt, hiszen az a fontos, hogy vele vagyok. Átfutott az agyamon az, hogy mit fognak szólni a szüleim a hírtelen eltűnésemhez?! De ez sem nagyon érdekelt. Csábítóan hangzott az, hogy szökjek meg vele innen. Így egyértelműen a szívemre hallgattam és a heves bólogatásom után, megragadta a kezem, majd sietősen kiviharoztunk az épületből. A kabátomat sem tudtam felvenni, de már az sem nagyon izgatott.

- Hová megyünk? – kérdeztem a levegő után kapkodva.
- Nem tudom – nevetett fel szabadon, ami tetszett bár kicsit fura volt, hogy siettünk csak nem tudtuk hova.
- Hol szálltál meg?! – lassítattam le a tempón.
- Itt a közelben – nézett rám még mindig nagy lángoló tűzzel a szemében.
- Talán… felmehetnénk – vontam meg a vállam lazán – mondjuk beszélgetni… vagy tv-zni – adtam a hülyét.
- Igen?! – mosolyodott el kajánul.
- Igen – bólogattam.
- Jól van – mosolygott és bólogatott ő is.


Újra megfogta a kezem és ismét sietős léptekkel vezetett a szállodája felé. Nem akartam magamnak bevallani, de tény, hogy már nagyon akartam érezni Őt. És azt hiszem ez erre a legmegfelelőbb idő. Bár fogalmam sincs, hogy másnap ez mivel fog járni, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Az is lehet, hogy észre sem vették azt, hogy leléptem. A szüleim elől pedig jól el fogom titkolni, már ha majd eltudom. Nem derülhet ki ez a kis ellógás, különben szerintem kemény büntetést kapnék anyuéktól. De, most komolyan. Melyik fiú tenné azt meg, hogy felül éjfél előtt egy repülőre csak azért, hogy az újév első napját a szerelmével töltse?! Mert szerintem nem sok. Egy igazi kincs ez a Taylor. Jól meg kell őrizni és nem szabad elengedni.

Ahogy mondta elég közel volt a hotel, így mikor odaértünk gyorsan kikérte a kulcsát majd a liftbe beugorva már tartottunk is felfelé.

- Szóval… tv-zünk! – mosolygott – na és mit szeretnél nézni?
- Hát… - vágtam egy gondolkodós fejet – mondjuk, Spongya Bob? – néztem rá komolyan.
- Hmm…. – nézett ő is gondolkodóan – azt hiszem az jó lesz – bólogatott kacéran mosolyogva.


Persze tudta, hogy csak hülyülök és, hogy egyáltalán nem tv-t akarok nézni, főleg nem Spongya bob-ot, mivel nem vagyok odáig érte.

Már a liftben éreztem a közöttünk fellángoló szenvedélyt, s egyre izgatottabb lettem, ahogy kezdtünk közeledni a végcélhoz. Közben Taylor keze az enyémhez tévedt és már éreztem a tüzes, forró bőrét, mitől én is hírtelen forróvá váltam. Az ajtóhoz érve, már mindkettőnk szemében a vágy lángolt, nekem pedig egyre hevesebb szívverésem majd kiütötte a pulzusomat, s ahogy kinyitotta, előre engedett majd miután ránk zárta az ajtót, átadva magát a helyzetnek kézen ragadott és a falhoz nyomva, végre tüzes ajkaink összetapadva kezdtek vad táncba. Nyelvünk lágyan simult egymáshoz, a leheletünk összekeveredett. Még közelebb húztam magamhoz, de még mindig nem éreztem elég közel, ezért a mellkasához érve kezdtem el kigombolni az ingjén lévő gombokat. Közben forró és lágy keze, a ruhámon lévő hátsó cipzárra terelődött majd érintését a hátamon érezve, mitől újabb libabőr szaladt rajtam végig, lassan kezdte lehúzni az előbb említett cipzárt. Ez a folyamat kínzóan lassúnak tűnt, így felgyorsítva a dolgokat, kezdtem el magamról leráncigálni a szűk ruhát.

Éreztem, hogy az ereimben a vér lávává válik, mely minden porcikámat bejárta. Bár nem értettem miért, de ebben a pillanatban minden emlék végig szaladt az elmémen. A találkozásunk, a beszélgetések, a nevetések, az együttérzések, a kedvessége, a szeretete, a veszekedések, majd az ezt követő kibékülések, végül, de nem utolsó sorban az érintése, amit mindig is igényeltem, és ahogy ezek végig mentek bennem rájöttem valamire: azt hiszem, fülig szerelmes vagyok bele. Szeretem, ehhez semmi kétség nem fér. Valami olyan varázst érzek iránta, amit eddig még soha senki iránt nem éreztem. Egyedül Ő tudja úgy megdobogtatni a szívem, hogy közben több ütemet is kihagy. A sírás kerülgetett. Persze nem a szomorúságtól, még csak közel sincs hozzá. Hanem a boldogságtól.

Az emlékekből Taylor csókáradatának befejezése zökkentett ki, majd látva a csillogó, vágytól izzó szinte már fekete szemeit, s arckifejezését, ami azt sugallta, hogy talán ugyanaz ment végig a fejében, mint nekem, immár a gyors csókokat, lágy, lassú és szenvedélyes csókra váltotta. Míg a nyelvünk egymást kínozva táncoltak, lekerült rólam a felső testem utolsó ruha darabja, majd megindultunk az ágy felé, s közben próbáltuk mindenhol érinteni egymást, majd elválva ajkaink, lágyan lefektetett az ágyra és felém hajolva ismét az ajkaimat vette kezelésbe.

Az ajkaimról leválva, immár a nyakamat cirógatta forró csókjaival, majd egyre lentebb haladt. A köldökömnél megállt, ahol körbecsókolta, amitől a hasamban egy nagyon furcsa, de irtó jó érzés hasított bele. Meleg érintése és csókja, sokáig elidőzött ezen a bizonyos ponton, s ettől kiolthatatlan lázba hozott.

Persze addigra már semmi értelmes gondolatom nem volt, így hátra vetve a kezem a párnába markoltam, majd nem bírva tovább, egy kéjes nyögés hagyta el a számat. Közben lekerült rólam az utolsó fedő darab is, majd látva, hogy Taylor sem bír már magával, gyorsan lekapta magáról az alsó nadrágot, és a dzsekijéért nyúlva, kihúzott egy csomagot majd gyorsan fel is húzta. Persze ez az idő számomra hosszú óráknak tűnt, pedig azt hiszem még egy perc sem volt.

Ismét fölém hajolt egy forró csókra, majd egy kis odalenti motoszkálás után, egyetlen mély lökéssel összeolvadt a testünk. Magamban megérezve férfiasságát, élvezettel teli hangon nyögtem fel, majd a hátára simítva forró kezemet, elkezdte a kínzóan lassú lökéseket.

Kezdetben tartotta a tempót, s közben a nyakamtól kezdve, az ajkamig körbejárt, amit automatikusan viszonoztam. Majd megindult a jobb keze, felfelé haladva az én bal kezem felé, miközben tempót váltva immár, gyorsabbra vette. A légzésem még szaporább lett, egyeletlenül vettem a levegőt. A másik kezével szorosan tartott, majd ahogy összekulcsolódtak a kezeink, mindkettőnk felnyögött hevesen. A nyögéseink egyre hangosabbakká váltak. A szenvedély elhomályosította az elmémet. Éreztem, hogy mindkettőnk számára közel a mennyország kapuja. A levegő után kapkodva, egy remegés szaladt végig a testemen, ami egyenesen a mennyországba repített, majd néhány lökést követően Taylor egy mélyről jövő nyögés kíséretében, szintén átadta magát a kéjnek.


Míg vártuk, hogy vágyaink lecsituljanak, szorosan egymáshoz bújtunk, majd Taylor legördült rólam és szembe fordulva vele, magához húzott, hogy arcunk csak pár milliméterre legyen egymástól. Szemhéjaink szinte egyszerre nehezedtek el. Majd pár perc múlva, hagytam, hogy lecsukódjanak és átadtam magam az álomvilágnak….

Arra ébredtem, hogy valaki a hajamat simogatja, és ahogy feleszméltem, hogy Taylorral vagyok, egy mosoly kíséretében nyitottam ki a szememet.

- Felébresztettelek? – kérdezte halkan.
- Nem – motyogtam.


Sokáig néztünk egymás szemébe, szinte már elvesztünk egymásban, s közben Taylor hol a vállamat, hol a nyakamat, hol a hajamat simogatta, ami nagyon jó érzéssel töltött el. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét, mert úgy nézett rám. Majd mielőtt rákérdeztem volna, nagyot nyelt és egy mély lélegzetet követve, megszólalt.

- Szeretlek – suttogta bizonytalanul.


A szívem hírtelen ismét két ütemet kihagyva kezdett el dobogni. Megkönnyebbültem, hogy ki mondta. Elmosolyodtam, ellágyulva, majd én is szóra nyitottam a szám.

- Én is szeretlek – mondtam halkan.



Ő is elmosolyodott, majd összekulcsoltuk a kezünket, én pedig még közelebb bújtam hozzá, hogy egy lágy csókot tudjak neki adni, s ismét mindketten álomba keveredtünk…

Reggel a szemembe áradó napfényre keltem fel, s Taylor hátulról szorosan ölelő karjaiba, aki édesen szuszogott a nyakamhoz bújva. Nem akartam felébreszteni ezért próbáltam lassan kimászni mellőle, hogy megnézzem az időt. Miután sikeresen kikeltem, a telefonomat kezdtem el keresni, amit meg is találtam a földön heverészve. Ahogy a képernyőre néztem, láttam, hogy volt 5 nem fogadott hívásom Lauren-től. Jézusom! – csaptam a homlokomra. Mit fogok mondani a szüleimnek, hogy hol voltam? – kérdeztem magamban. Utolsó reményem az, hogy talán nem is vették észre, hogy leléptem, vagy azt is gondolhatják engem ismerve, hogy meguntam és azért jöttem el. Egyelőre fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani, de valami jó magyarázattal kell előrukkolnom. Az idő is már fél 10-et mutatott, mire még jobban megijedtem. Miben megyek vissza? Vegyem fel azt a szép ruhát és abban vágtassak a Hiltonig?! A fürdőszobába mentem, ahol a tükörben elképedve néztem magamat. A sminkem elmosódva, a hajam össze-visszaállt. Esküszöm úgy néztem ki, mint egy másnapos lotyó. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább lemosom a sminkem és valahogy rendbe hozom a hajamat. Legalább a fejem nézzen ki valahogy.

Miután végeztem, magamra kaptam Taylornak az egyik felsőjét, hogy azért még se meztelenül legyek, majd egy hírtelen ötlettől vezérelve, felmentőként úgy döntöttem, hogy visszahívom Lauren-t. Bár fogalmam sem volt róla, hogy milyen állapotba van, vagy, hogy alszik-e még. Gyorsan beütöttem a számát és már tárcsáztam is. Néhány csörgés után, végre felvette.

- Hallo?! – szólt bele kómás hangon.
- Lauren?
- Szandra! – kapott észbe – te meg hol a túróban vagy?
- Öhh… a LacRos hotelbe – vallottam be.
- Mi? Mit csinálsz te ott? Csak azt ne mondd, hogy leitattak és valami hülye barommal ott kötöttél ki? – emelte fel a hangját kissé mérgesen.
- Nem, dehogy. Elmagyarázom, csak el tudnál jönni értem? És hoznál valami göncöt is? – kérleltem halkan, hogy ne keltsem fel a még mindig szundikáló Taylort.
- Jó, rendben. Össze szedem magam és megyek.
- Várj! Anyuék tudják?
- Nem. Még alszanak.
- Jaj de jó – könnyebbültem meg – ne mondd meg nekik, kérlek.
- Egy szót sem szólok.
- Köszönöm.
- Sietek.
- Oké, szia – bontottam a vonalat.


Annak ellenére, hogy nem volt szívem felkelteni, úgy éreztem, hogy muszáj, mert nem akartam elmenni úgy, hogy ne tudná, ezért lassan elkezdtem simogatni a haját, hátha arra felkel.

Sikert aratva, végül lassan kinyitotta a szemét és mosolyogva ült fel az ágyon.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá.
- Neked is – mosolygott.
- Mindjárt jön értem Lauren, úgy, hogy csak köszönni akartam. Előtte még átöltözök. Nem akarok báli ruhában végig menni New Yorkon – nevettem el magam.
- Oké – kuncogta el magát ő is – nem fognak balhézni a szüleid? – ráncolta a homlokát.
- Remélem – vontam meg a vállam – Lauren azt mondta, hogy nem tudják, mert még alszanak, úgy, hogy abban reménykedek, hogy mire visszaérünk még aludni fognak. Nem akarom, hogy tudjanak róla.
- Rendben – mosolygott.
- Mikor jössz haza?
- Már a délivel indulok vissza. De, ha gondolod… mehetek veletek.
- Nem – ingattam a fejem – nem muszáj tudniuk, hogy te is itt voltál. Mert akkor már kombinálnának – forgattam a szemem.
- Oké. Akkor majd otthon várlak – mosolygott.
- Úgy még jobb – mosolyodtam el én is.


Pár perc múlva, már rezgett a telefonom egy sms-t jelezve Laurentől, amiben azt írta, hogy már itt van a hotel előtt. Gyorsan megírtam neki, hogy melyik emeletre jöjjön fel, majd az ajtó előtt vártam meg.

- Szia – nézett rám megkönnyebbülve, majd ahogy végig mért, hogy miben vagyok, ráncolt homlokkal jött közelebb – rajtad meg mi van?
- Elmagyarázom. Csak hadd öltözzek át – vettem ki a kezéből a hozott ruhát – várj meg itt – mentem be a szobába.


Taylor is már felkelt, és az utazásra pakolta épp a holmiijait. Gyorsan átöltöztem, a kezembe vettem a báli ruhát, majd átadva a pólóját, nyomtam egy csókot az ajkára és megöleltem.

- Majd otthon találkozunk – motyogtam, mikor kibújtam az öleléséből.
- Oké – mosolygott.
- Szia – intettem neki, s indultam az ajtó felé.
- Hé – szólt lágyan.
- Tessék? – fordultam meg.
- Szeretlek – mondta még mindig ellágyulva.
- Én is – mondtam ki két sóhaj között és mosolyogva.


Még egyszer végig néztem rajta, majd kiléptem az ajtón, ahol már Lauren csípőre tett kézzel és aggodalmas arckifejezéssel várt.

- Mehetünk – mondtam neki egy mosollyal.
- Remek – indultunk a lift felé – és akkor elmagyaráznád, mit csináltál itt? – indultunk lefelé.
- Majd a szállodában. Ne gondolj semmi rosszra.
- Jól van – sóhajtott nagyot.
- De kérlek a szüleimnek egy szót se – néztem rá kérlelően.
- Rendben. Bízhatsz bennem – mosolyodott el.
- Köszi – sóhajtottam megkönnyebbülve.


Ahogy leértünk, beültünk a taxiba és már indultunk is vissza fele. Amikor oda értünk, kiszálltunk, majd újra a liftbe szállva, felmentünk a lakosztályunkba, ahol ismét megkönnyebbülve figyeltem, hogy a szüleim még mindig alszanak.

- Mázli – mosolygott Lauren, ahogy beléptünk a szobánkba.
- Az- bólogattam – de… mielőtt neki kezdenék, elmegyek, lefürdök, meg rendbe vágom magam, aztán majd elmesélem az egészet – magyaráztam neki, mire csak bólintott egyet, majd a táskámból felkaptam egy piros, kínai feliratú viszonylag meleg felsőt, és egy fekete nadrágot, amiben haza mehetek, és a fürdőbe mentem.


A tus alá állva, elkezdtem magamra engedni a meleg vizet, ami rettentően jól esett a bőrömnek. Meg is mostam a hajamat, majd kábé fél óra fürdés után, kimásztam, magam köré tekertem egy kendőt, meg töröltem a hajamat, és a hajszárítót elővéve elkezdtem szárítani a hajam. Percek alatt kész lettem, gyorsan felöltöztem és látva Lauren türelmetlen arcát, leültem az ágy szélére és belekezdtem.

- Szóval… - mosolyodtam el visszaemlékezve – nem hiszed el, hogy kivel voltam.
- Kivel? – nézett csillogó szemekkel.
- Taylorral – mosolyogtam.
- Mi? – szökött egekbe a szemöldöke – hogy? Vagy mi? Nem értem – nézett értetlenül.
- A bálon elkezdtem Bruno Marssal beszélgetni, aztán amikor kimentem a mosdóba, Taylor ott volt – rövidítettem le – azt mondta, hogy azért jött, hogy velem legyen, meg még mondott néhány szép dolgot. Aztán azt mondja nekem, hogy szökjek meg vele arról a helyről én meg persze, hogy belementem. Utána pedig… hát – hajtottam le a fejem elpirulva.
- Hajaj… mi történt? – kérdezte kuncogva.
- Felmentünk a szálloda szobájába onnan pedig gondolom, már tudod, mi volt – mosolyodtam el szégyenlősen.
- És még te mondod, hogy milyen unalmas lesz ez a szilveszter! – emelte fel a hangját nevetve.
- Szerintem ezt senki nem gondolta volna – vontam meg a vállam.
- Nem tudtál arról, hogy ide jön?
- Nem – ingattam a fejem.
- Haj öcsém. Míg én dumálgatok, egy unalmas hülyével addig te egy szállodába hancúrozol Taylorral! – ingatta a fejét kuncogva.
- Hát… ez van – vontam meg a vállam.
- És mondd csak… jó volt? – húzogatta a szemöldökét.
- Mondjuk úgy, hogy életem legjobb szilvesztere volt – nevettem el magam.
- Áh – nevetett hangosan és ölelt meg – de ugye… védekeztetek?! – nézett rám komolyan
- Lauren! – pirítottam rá – nem vagyok hülye. Persze.
- Helyes – bólogatott – és nem velünk jön haza?
- Nem – ingattam a fejem – mondtam neki, hogy menjen azzal amelyiket hamarabb lefoglalta, mert nem akarom, hogy a szüleim tudomást szerezzenek erről.
- Ja, értem.
- De, otthon várni fog – mosolyodtam el ismét.
- Jajj, szerelmes kis madárkáim – ölelt meg még egyszer szorosan – olyan aranyosak vagytok – motyogta.
- Köszi – mosolyogtam rá, ahogy kibújtunk egymás öleléséből.
- Olyanok vagytok, mint két kis tigris. Mindig marjátok egymást, de e-közben majd meghaltok egymásért – kuncogott.


Ezen nekem is nevetnem kellett, hiszen valahogy tényleg így van.

- Megadnék mindent egy ilyen pasiért – sóhajtott nagyot – ha tudnád mekkora egy mázlista csajszi vagy.
- A legjobbat még nem is mondtam – mosolyodtam el.
- Na?! – nézett kíváncsian.
- Azt mondta, hogy szeret.
- Tényleg? – kérdezte lágyan
- Ühüm – bólogattam – kétszer is mondta.
- Kezd komolyodni, igaz? – mosolygott.
- Igen, azt hiszem. Tudom, régebben is jártunk, de akkor még más idők jártak – vontam meg a vállam – akkor még szinte gyerekek voltunk.
- Persze – mosolygott.
- Most más.
- Érettebbek vagytok.
- Igen – bólogattam.
- Szép dolog a szerelem – kuncogott.
- Az bizony – mosolyodtam el Taylorra gondolva – na és te? Mit csináltál? Kivel voltál?
- Áh, tudod azzal kezdtem el beszélgetni, akivel elmentem, de kiderült, hogy egy unalmas pasi – forgatta a szemét – próbált vicces lenni, de nem ment neki. Utána elkezdtelek keresni, elmentem megkérdezni a szüleidet, hogy hol vagy, ők meg azt mondták, hogy biztos eljöttél, mert unatkoztál, én meg mondom, jól van, akkor én is jövök utánad. Aztán mikor bejöttem csak a hűlt helyedet találtam és úgy elkezdtem aggódni. Őszintén mondom bíztam benned, azért nem szóltam a szüleidnek. Abban reménykedtem, hogy lehet még a bálon voltál csak elkószáltál ott valamerre, de mikor reggel hívtál azt hittem kifordulok az ágyból, látva az ágyad, hogy még üres. Azt hittem valami nagy baj van – magyarázta.
- De jól végződött – kuncogtam.
- Ühüm – nevetett velem.


Néhány percig még beszélgettünk, aztán Michael szavára kimentünk enni hozzájuk. Mindenki olyan kómás fejjel ült ott, hogy azt hiszem én és Lauren voltunk a legélénkebbek. Meg persze a kicsi Stella. Lassan, nyugisan mindenki teli ette magát, magamat is beleértve, majd visszament mindenki a szobájába összepakolni a cuccait. Annak ellenére, hogy kevés dolgot hoztam magammal, eléggé szétszórtam mindent, így elég volt megkeresni néhány dolgot. Miután végeztünk, kivittük az előtérbe a cuccainkat, ahonnan egyből el is vitték. Majd megvártuk, míg mindenki rendbe teszi magát, aztán még Michael leadta a kulcsokat, megköszöntük az ellátást, és az autóba huppanva már indultunk is a repülő térre. Nem sokat beszélgettünk a többiekkel, inkább csak pihengettek, én pedig az estéi emlékeket idéztem fel, amik miatt ismét libabőr futott végig rajtam. Úgy éreztem, hogy ma akárki akármit mond, az arcomról a mosolyt nem igen tudja lehervasztani senki. Ahogy megérkeztünk a repülőtérre, kiszálltunk majd az épületben elvégezték a szokásos átvizsgálást, majd a repülőre felszállva, mindenki csendben leült, és néhány perc múlva már indultunk is…