Szandra Burke's life 76 rész

Reggel nem tudom mi történt velem, de nagyon rosszul keltem fel. Hányingerem volt, megint fájt a fejem, és még mindig fáradtnak éreztem magam. Kezdett elegem lenni már ebből az állapotból. Most tényleg azt éreztem, hogy ha valaki csak egy picit belém kötne, azon nyomban sírva fakadnék. Egyrészt ott volt ez a Tayloros dolog, ami még mindig bántott, aztán az, hogy feszült vagyok, ráadásként pedig, hogy nem tudok aludni és emiatt fáradt vagyok. Komolyan már azon kezdtem el gondolkodni, hogy beveszek reggel két erős altatót és kiütöm magam egész napra. De már annyi gyógyszert szedtem a fejfájásomra, hogy az már tényleg nem lenne egészséges. Plusz az a legrosszabb, hogy érzem, hogy aludnék, de nem tudok, mert mihelyst leteszem a fejem és a csend vesz körül, folyton ezek a gondolatok száguldoznak az elmémben, és nem tudom kikapcsolni egy percre se. Ezért most is inkább, úgy döntöttem, hogy nem maradok tovább az ágyban, úgy sem tudok visszaaludni. A fejemet fogva, lassan feltápászkodtam, és a fürdőbe bandukoltam. A tegnapra gondolva, úgy döntöttem, hogy inkább már most lefürdök, ezért levetkőztem, beálltam a tus alá, és elkezdtem magamra veretni a meleg vizet, ami rettenetesen jól esett a bőrömnek.

Nem tudom meddig zuhanyozhattam, de nagyon jól esett. Miután végeztem, kimásztam, magam köré tekertem egy törölközőt, és elkezdtem a hajamat szárítani. Gyorsan minimálisan rászárítottam, gondolva, hogy majd megszárad magától, mivel nem akarok ma sehová se menni ilyen állapotban, majd a gardróbba igyekeztem, ahol kivettem egy fekete kényelmes melegítő alsót, és egy szürke egyszerű atlétát. Felöltöztem, és a korgó gyomromra eszmélve, lementem a konyhába.

- Szia – köszönt mosolyogva anyukám.
- Szia – nyöszörögtem.
- Hogy aludtál?
- Szerinted? – néztem rá szomorkásan, s húztam el a szám.
- Megint nem tudtad kialudni magad – ingatta a fejét – miért nem mész és fekszel még le?
- Mert úgyse tudnék aludni – vontam meg a vállam – esetleg akkor, ha altatóval kiütöm magam.
- Azt nem szabad.
- Tudom – vontam meg a vállam – reggeli lesz?
- Bundás kenyér. Már van néhány kész – biccentett a fejével a tál felé, amiből rögtön kivettem kettőt, és lassan elkezdtem falatozgatni.
- Ma nem akarok sehová se menni. Csak megpróbálnék pihenni egy kicsit – mondtam két falat között.
- Helyes. Rád fér. És Taylorral? Megbeszéltétek már?
- Ezt inkább hagyjuk – ingattam a fejem.
- Rendben – vonta meg a vállát – oh, és míg el nem felejtem – ment az előszobába, s egy levéllel a kezében tért vissza, mire meglepetten néztem rá – ez a tied. Tegnap délután hozta… valaki. Csak elfelejtettem oda adni – nézett rejtélyesen.
- És kitől van? – ráncoltam a homlokom.
- Rájössz, ha elolvasod.
- Hát… rendben. De ez még várhat. Előbb jól lakok – folytattam a reggelizést.


Közben megérkezett a család többi tagja is, akiknek irigylésre méltóan jó kedvük volt, de még ők sem tudtak teljesen felvidítani. Bár mintha egy kicsit már jobban éreztem volna magam. Miután végeztem, megköszöntem anyukámnak az isteni reggelit, és egy bögre teával illetve a levéllel a kezemben indultam vissza a szobámba. Ahogy felértem, gyorsan rendbe tettem a szobámat, majd a kis plédemmel, a macimmal és a teával a kezemben heveredtem le az ágyra, a tv-t kapcsolgatva. Nem igazán volt kedvem elolvasni azt a levelet, de a kíváncsiság hajtott, így letettem a teát, majd mielőtt felbontottam volna, megnéztem kitől jött, de nem volt rá írva semmi, csak annyi, hogy „Szandra Burke-nek”. Így kíváncsian téptem fel, majd a levelet a kezembe véve, lassan neki kezdtem olvasni.

Hát, szia! Tudom, hogy nem számítottál erre a levélre, de muszáj leírnom, ha már nem hallgatsz meg. De nem csodálkozok, hiszen borzasztóan viselkedtem veled. – ebből a mondatból, és a kézírásból, egyből rájöttem, hogy nem más írta a levelet, mint Kíra. Így egy mély lélegzetvétel után, folytattam.
Nem is tudom, hol kezdjem. Gyökerestül megváltoztak a dolgok, mióta külön útra tértünk. Először is el kell mondanom, hogy nagyon sajnálom, amiket mondtam. Hidd el, hogy nem gondoltam komolyan egyiket sem, csak dühösségemben jöttek ki a számon. Hiszen ismersz. Tudod, milyen vagyok. Viszont ennek a viselkedésnek oka is volt. Mióta elköltöztem, és egyre ritkábban beszéltünk, folyton azt éreztem, hogy elvettek tőlem, és, hogy már valaki másnak a legjobb barátja vagy. És én nagyon féltem attól, hogy elfelejtesz, ezért muszáj volt valamivel magamra terelnem a figyelmedet. Most már tudom, hogy nem ez volt a legjobb döntésem. Sőt… talán a legrosszabb. Nagyon fájt és idegesített, amikor felmentem az internetre és mindenhol azt olvastam, illetve láttam képeken, hogy együtt lógsz azzal a Laurennel, vagy Missy-vel, és azt írták, hogy a legjobb barátaidnak vallottad őket. Ilyenkor úgy éreztem, mintha megcsaltál volna. Tudom, hülyeség, de tudod te is, hogy néha ilyen téren elég önző tudok lenni. Aztán úgy döntöttem, hogy nem fogom keresni a társaságod. Megpróbáltam én is új barátokat szerezni, de bevallom sosem találtam tőled jobbat. Most már tisztán látom a dolgokat. Hidd el, hogy nagyon szeretlek, csak túl sok volt már bennem a feszültség és a féltékenység és minden hülyeség amit csak el tudsz képzelni. Nem tudom, hogy fordulhattam ki így önmagamból. Az volt életem egyik legnagyobb hibája, amikor ellened fordultam és kibeszéltelek, holott tudom, hogy egy barátnő nem ilyen. Bevallom néhány új „barátom” is hatással voltak rám, és talán ők is szerepet játszottak abban, hogy így megváltoztak bennem a dolgok. De a veszekedésünk után, sokat gondolkodtam és rájöttem, hogy… nem lett volna szabad így beszélnem, így viselkednem, hiszen te vagy az utolsó ember, akit tudnék bántani. És persze még is sikerült bántanom téged. Nem okollak semmiért. Tudom, hogy egy embernek több legjobb barátja is lehet és ezt elfogadtam. Talán a féltékenység is közre játszott. Főleg az, hogy itt Kanadában sokáig nem találtam a helyem és csak kevés barátot találtam, te pedig több ezret. De azt is tudom, hogy semmit nem ér az az ezer barát, ha nem állnak ki mellettünk. Ezt „kamu barátnak” hívják. A lényeg, hogy csak azt akarom mondani, hogy te egy nagyszerű ember vagy. Nem is találkoztam hozzád hasonló, jólelkű és nem utolsó sorban ilyen jó baráttal. Amikor találkoztunk Ryanéknél, azt hittem, hogy más leszel velem, és, hogy már csak arról fogunk tudni beszélgetni, hogy „milyen az idő odakint”, meg ilyenek. De te ugyanolyan voltál és erre csak másnap jöttem rá. Nagyon-nagyon megbántam a tettemet. És bár tudom, hogy sosem fogsz nekem megbocsájtani, de reménykedem abban, hogy talán még is. Ugyanakkor azt is tudom, hogy már sosem leszünk olyan jóban, mint azelőtt, hiszen eljátszottam a bizalmadat. A Ryannel való kapcsolatom viszont, nem kamu. Igen, magamon is meglepődtem, amikor egyszer csak valahogy megtetszett. Tényleg Kanadában találkoztunk, és nagyon sokat beszélgettünk, aztán randizni hívott, én pedig elmentem vele. Onnantól pedig, minden nagyon jól működött. De a lényeg, hogy bocsánatot kérek tőled, és reménykedem abban, hogy talán még valamikor szóba fogsz velem állni. Csak el akartam mondani mindezt, mert úgy éreztem, hogy muszáj erről tudnod. Ugyanúgy azt is tudnod kell, hogy én mindig a barátod leszek, történjék bármi, és büszkén foglak említeni mindenkinek. Hiszen tényleg büszke vagyok rád és örülök, hogy ennyi évig barátok lehettünk. Én a legjobbakat kívánom neked!

Szeretlek
Kíra

Az utolsó sorokat kissé könnyes szemmel olvastam el, hiszen ő az Igazi Kíra. Akit én ismerek. És nem az, akivel veszekedtem. Nem tudtam, mit hozzá fűzni ehhez a levélhez. Nagyon megérintett. És teljesen felkavarta bennem az érzéseimet. Összezavarodtam. Már semmiben sem voltam biztos. De ugyanakkor rájöttem, hogy nagyon hiányzik. Hírtelen eszembe jutott az a sok szép emlékem vele. A sok nevetés, a sok beszélgetés, és minden pozitív vele kapcsolatban. Nem tudom hol romlott el így a kapcsolatom vele, de ez már nem most kezdődött igazából. Nem igazán voltak bennem tiszták a dolgok, de úgy éreztem, hogy ez a levél tette fel az i-re a pontot. Eddig is evickéltem egy mély gödörben, de most el is süllyedtem benne. Nem igazán fogtam még fel ezt az egészet. A fejem azt se tudom hol állt, hírtelen. Nem voltam még ilyen helyzetben. Nem voltam biztos, semmilyen érzésemben se, csak egyben voltam biztos, az pedig az, hogy ez a levél leküldött engem a mélypontra. Rám telepedett a szomorúság, és ma egyáltalán még a szobámból sem akartam kimenni. Ezért csak visszatettem a levelet az éjjeliszekrényembe, majd a macimat magamhoz húzva, némán bámultam magam elé, megpróbálva összeszedni, és felfogni mindazt, ami az utóbbi 5 percben történt. Valami furcsa ürességet, és fájdalmat éreztem belül. Csak most éreztem igazán, hogy elveszítettem még egy fontos embert az életembe. És ez részben az én hibám is volt, hiszen ha többször tudatom vele, hogy milyen fontos nekem, akkor ez most nem lenne. És ennyi negatív, fájdalmas érzés közepette, még is azt éreztem, hogy mennyire jó barát volt. Nagyon jól tudom, hogy a kapcsolatom vele már soha sem lesz ugyanolyan. És ezt nagyon sajnálom, hiszen olyan szép lett volna egy gyerekkori legjobb baráttal felnőni, megélni az esküvőjét, az első gyerekét, az összes pozitív-negatív dolgot az életében, és ez fordítva is így lenne. De ez elmúlt, és összetört bennem. Nagyon rosszul érintett. Hiszen nekem nagyon fontosak a barátok. Az, hogy tudjam, vannak, akik szeretnek, és bármi áron kiállnak mellettem. És egy legjobb barát elvesztése az nekem olyan mintha egy részt kitéptek volna belőlem. Ahogy ezek átmentek az elmémen, egyre jobban azt éreztem, hogy kezd nedvesedni a szemem, és, hogy az előttem lévő tárgyak kezdtek elhomályosulni. De mivel egyedül voltam, így nem szégyelltem a könnyeimet. Hagytam, hogy minden a már nem létező barátságunkért ejtett könnycseppem egyenletesen végig menjen az arcomon. Pedig régen annyira szerettük egymást, hogy szinte már össze voltunk nőve. Éjjel-nappal együtt lógtunk. Cserélgettük egymás ruháit, kisegítettük egymást, benne voltunk sok hülyeségben, most meg… ez már csak egy szép emlék marad.

Sokáig gondolkodtam ezen, ugyanebben az állapotban és próbáltam magamban tisztázni a dolgokat, de nem ment. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam mihez kezdjek. Egyszerűen nem sikerült ebből az állapotból átlendülnöm sehová sem. Egyszer csak meghallottam, hogy valaki belép a szobámba, de fülem botját se mozdítva, ugyanúgy feküdtem ott.

- Hé – hallottam meg az ismerős hangot, s ült le mellém Taylor – mit szomorkodsz itt? – mosolygott.


De ezúttal még ő sem, se a mosolya még csak egy picit sem vidított fel.

- Ne most – suttogtam alig hallhatóan, lenyelve a torkomban lévő gombócot.
- Hé, mi a baj? – hervadt le a mosoly az arcáról, immár aggódra váltva.
- Semmi – motyogtam – nem akarok most beszélni.
- Tudod, hogy nekem elmondhatod.
- Aha – mondtam semlegesen, hírtelen feldühödve a hétre gondolva, s arra, hogy mennyire érdekeltem az elmúlt napokban.
- De komolyan.
- Érdekes eddig nem érdekelt, akkor most miért érdekel?!
- Miről beszélsz? – ráncolta a homlokát
- Ha annyira érdekelnélek, tudnád. De te még arra se méltattál, hogy egy hülye sms-t küldj. Felőled akár már rég halott lehetnék – mondtam unottan.
- Ne mondj ilyen hülyeségeket. Mert ez nincs így.
- Igen? Érdekes, mert nem éreztem, hogy érdeklődtél volna utánam.
- Mert mérges voltam.
- Jó, mindegy – sóhajtottam nagyot.
- Akkor most szépen elmondod, miért vagy ilyen szomorú.
- Mintha érdekelne.
- Ne kezdd.
- Csak tudod, én, már nem érezlek őszintének. Valahogy most nem tudok neked hinni. Tudod milyen feszültséget gerjesztettél bennem? Napok óta rosszul érzem magam, és te hol voltál? Sehol. Mintha szó szerint a föld nyelt volna el. És akkor te mondod nekem, hogy számíthatok rád. Hát kösz, de már elegem van a csalódásokból. Talán jobb lenne, ha most inkább elmennél.
- Részben igazad van, de túl mérges voltam. És tudod miért nem kerestelek? Azért mert te sem kerestél engem. És nem fogok elmenni innen.
- Menj el – motyogtam.
- A-a – ingatta a fejét – most itt vagyok, és még sem mondasz semmit.
- Még is mit mondjak? – ráncoltam a homlokom.
- Amit érzel.
- Rendben – vágtam rá – akarod tudni, hogy mit érzek? Fogalmam sincs. Rád dühös vagyok, mert ezt csináltad velem és ez kiborított – kezdett megint könnybe lábadni a szemem, egyszerre minden érzelmemmel lerohamozva – úgy, hogy ne csináld többet – csuklott el a hangom.
- Ne haragudj rám – éreztem meg, a kezét a hátamon.
- Hányszor hallottam én ezt már – motyogtam
- Hiányzik Kíra, igaz?
- Nem – nyeltem le ismét a könnyeimet.
- Elég bénán hazudsz.
- Hagyj békén – csuklott el a hangom – csak egyedül akarok lenni – gördültek ki újra a könnycseppjeim.
- Tudom, hogy hiányzik.


Utáltam, hogy ezt a témát feszegeti. Nem bírtam már tovább. Hírtelen újra előjöttek az emlékek, és az érzések is feltörtek, így a könnyeimet, ha akartam, ha nem, nem tudtam visszatartani. Rohamosan éreztem, hogy süllyedek lefelé. A gödör legmélyén voltam. A fejemre húztam a takarót, hogy eltakarjam Taylor elől a csúnya sírós fejemet. Mindig is utáltam ezt az érzelgős énemet, de ha egyszer előjön, akkor napokig nem múlik el és vagy rosszabb, vagy jobb lesz. Ez esetben, nagyon rossz. Éreztem, hogy Taylor nem mozdul mellőlem, és vigasztalásképp a hátamat kezdte simogatni, ami talán mintha kezdett volna megnyugtatni. De még mindig nem apadt a könnycsatornám.

Taylor szemszög

Tudom, miért mondta nekem azokat, hiszen igaza is van. Nem foglalkoztam vele, hanem inkább csak emésztettem magam a sértettségemmel. Már tegnap láttam rajta, hogy nincs valami rendben, és ez most mind kijött. Utáltam, hogy ennyire bántja a Kírás dolog. Bár nem csodálkozok, hiszen legjobb barátban csalódni elég fájdalmas. De éreztetni akartam vele, hogy mellette vagyok, csak, hogy éreztem, hogy eltol magától, és mondta is, hogy menjek el. De én nem tágítok. Érzem, hogy szüksége van rám, csak nem akarja mondani. Makacs és még túl büszke is néha. Utálom, amikor sír. Összefacsarodik a szívem ilyenkor, és legszívesebben jól megölelgetném, de nem tudom, hogy magához enged-e. Láttam rajta, hogy teljesen ki van borulva. A szemei be voltak esve, pirosak voltak, és szomorú volt. Ezért csak kis hezitálás után, amikor már láttam, hogy kezd megnyugodni, lassan mindkét karommal átöleltem, majd érezve, hogy nem tol el magától, magabiztosabban bújtattam magamhoz.

Szandra szemszög

Ahogy átölelt, és közelebb bújtam hozzá, egyre jobban éreztem, hogy kezdek meg nyugodni, és istenem… annyira jól esett, hogy itt van velem. Az érzéseim iránta újra kezdtek kitisztulni, és a dühösség is kezdett elmúlni. Ez főleg annak köszönhető, hogy érzem, hogy tényleg itt van. És jelenleg nem érdekelt, hogy tényleg érdekli-e mi van velem, vagy nem érdekli. Csak az érdekelt, hogy ez most jólesett és csak szerettem volna kihasználni, ezt a jó érzést. Ráadásul a fáradtság is kezdett rám telepedni, illetve a kisírt szemeim is, egyre lentebb csukódtak. Így álmos szemeimet lehajtottam, és ahogy nyugodtam meg fele, úgy, egyre jobban szenderültem álomba.

Taylor szemszög

Láttam, hogy már álmos és, hogy kezd elaludni, aminek örültem, hiszen, ahogy elnéztem nem sokat aludhatott az este. Nem tudom, miért küldd el, amikor szüksége van rám, de nem fogok elmenni. Bár most már megenyhült, úgy, hogy remélem, már tisztábban fogja látni a dolgait. Hallottam az egyre mélyebbről jövő szuszogását. Szeretem nézni, ahogy alszik. Az nekem olyan… varázsos. Szeretem, amikor így hozzám bújik, mert akkor úgy érzem, hogy bárkitől vagy bármitől meg tudnám védeni. Senki sem tudja, igazán mit érzek iránta. Az olyan leírhatatlan. Imádom a mosolyát, amikor rám néz azokkal a szemekkel, majd kiugrik a szívem. Mindig felvidít, és ha hozzámér, egész testemben libabőr megy végig. Bármit megtennék azért, hogy örökké boldognak lássam. És ez nagyon furán fog hangzani, de ő, azaz első lány, akit gondolkodás nélkül elvennék, a fiatalságunk ellenére. A lényeg, hogy nagyon különleges és fontos számomra ez a lány. És az, hogy ennyire elszomorítottam a viselkedésemmel, hogy így kiborult, elég rossz érzéssel töltött el. Magamat hibáztatom, hiszen sosem tudnám szándékosan megbántani.

Ezen gondolkodásom közepette, hírtelen nyílni kezdett az ajtó, majd az anyukája dugta be a fejét.

- Szia – suttogta halkan – alszik? – nézett meglepődve
- Ühüm – bólogattam.
- És jól van?
- A-a – ingattam a fejem – amikor átjöttem eléggé ki volt borulva.
- Íj – húzta ez a száját – gyere, igyunk valamit, lent. Addig had aludjon.

Meglepődtem ezen a mondatán, de lassan kimásztam Szandra mellől majd, lementem vele. Mindig is kedveltem Misis Burke-öt, de még nem igazán hívott magával sehová sem. Amikor leértünk, leültem az egyik bár székre a pult elé, majd miután kiöntötte mindkettőnknek az innivalót, leült velem szembe, és ebből már gondoltam, hogy beszélgetés lesz belőle.

- Már napok óta ilyen – szólalt meg – nagyon idegesítette az, hogy semmi jelet nem mutattál magad felől. Érzelmileg nagyon lent van. Mindenen gondolkodott már. Főleg az járt a fejében, hogy eleged van belőle és ezért sem kerested meg.
- Igen, tudom – bólogattam – a fejemhez vágott 1-2 dolgot, ami szerintem nem igaz.
- Csak össze van zavarodva. Nem tudom, hogy mondta-e, hogy kapott egy levelet Kírától. Bizonyára az lehet benne, hogy ki akar békülni vele.
- Nem mondta – ráncoltam össze a homlokom.
- Nem tudom, mi állhat abban a levélben pontosan, de szerintem, teljesen összekavarodtak benne az érzések.
- Olyan dolgokat mondott nekem, hogy nem vagyok vele őszinte, és, hogy már nem érdeklem, meg ilyenek. Pedig ezek nem igazak.
- Bizonyára a rossz és a jó érzések kavarodnak benne. Tudom, hogy mennyire haragszik Kírára, és lehet, hogy ez a negatívság tört ki belőle, és most te voltál ott, úgy, hogy így rajtad töltötte le. Lehet, ha mondjuk én, vagy a kis Lauren van ott, akkor meg ránk tölti ki. Szeret téged, és-e felől ne legyen kétséged. Ezért csinálta neked a meglepetés bulit is.
- Igen? – mosolyodtam el.
- Persze. Látnod kellett volna, milyen oda adással szervezkedett. Bár erre nem gondolt, hogy ilyen feszültség lesz köztetek addig, és ezért is van ki annyira. Ráadásul napok óta nem tud aludni, és ez is rájátszott. Plusz ez a levél is ma. Nem csodálom és sajnálom is. Ha tudnék neki segíteni, akkor azonnal, de tudom, hogy nem rám van szüksége. Én csak az anyja vagyok. Tudja, hogy ott vagyok neki bármikor, de ilyenkor rád van szüksége. Jól ismerem a lányomat.
- Igen, én is érzem, hogy ott kell lennem, de valamiért eltolt magától és azt mondta, hogy menjek el.
- A büszkesége. Nem más csak a büszkesége miatt.
- Én is erre gondoltam – értettem egyet vele.
- Tudod, én örülök, hogy veled van. Megváltoztattad. Eddig is egy nagyszerű lány volt, de mióta vagy neki ismét, azóta boldog, és mindenkinek segítene. Sokkal jobb ember lett belőle. De viszont emlékeztet saját magamra. Úgy, ahogy én is, ő is már 16 évesen sok mindenen ment át és kell neki valaki, aki ezeken átsegíti.
- Igazán?
- Igen. Nem mondja ki ezeket, de én látom rajta. Nagyon érzékeny lány. Könnyen meg lehet bántani, mert nem várja el azoktól, akiket szeret.
- Igen, ezt már tapasztaltam – mosolyodtam el – és igen. Csodálatos lányuk van. Komolyan szeretem – vallottam be kissé elpirulva.
- Tudom én, drágám.

Erre csak elmosolyodtam. Jó, hogy ilyen megértő szüleink vannak, mindkettőnknek. És meg tudtam Szandráról, néhány új dolgot. Bár meglepődtem azon, hogy az anyukája leült velem beszélgetni, de azért jó volt. Megértettem néhány dolgot, hogy mit miért csinál, és, hogy miért lesz olyan hamar dühös. Még beszélgettünk néhány percet, majd visszamentem Szandra szobájába, és ahogy beléptem elmosolyodva néztem, hogy milyen békésen alszik. Leültem mellé az ágyra és csak figyeltem. Tényleg olyan békésen aludt. Nyugodtnak látszott és problémamentesnek. Bizonyára már tényleg fáradt lehetett. A tegnapinak is nagyon örültem. A legnagyobb meglepetés viszont az volt, hogy Taylorral elásták a csatabárdot, miattam. Ez szokatlan Szandrától, mert nem épp az a „félrehúzódok, hogy ne legyen balhé” típus. De azt hiszem ez is az bizonyította, hogy tényleg azt akarta, hogy nekem legyen jó. Ráadásul a Bon Jovi? Mit ne mondjak kitettek magukért. És még haragudtam is rá. Ha ezt tudom, nem hogy haragszok, hanem jól megölelgettem volna, hiszen ilyet még senki sem csinált nekem. És olyan szép volt. Mondjuk nekem mindig az, de tegnap… varázslatos volt, annak ellenére, hogy ennyi érzés kavargott benne, ami ma jött ki.

Amíg Szandra aludt, addig egész halkan a tv-t kezdtem el nézni, amiben épp egy izgalmas focimeccs ment. Álmában alig mozdult meg, csak ugyanúgy békésen szuszogott mellettem, ami nyugtató érzéssel töltött el. Aztán hírtelen elkezdett mozgolódni és a szemét nyitogatni, mire elmosolyodva figyeltem rá.

Szandra szemszög

Észre se vettem, hogy így elaludtam – gondoltam, mikor felnyitottam a szemem, s Taylor csoki barna szemeibe néztem. De nagyon jól esett ez az alvás. És rettenetesen meg nyugodtam. Esküszöm az utóbbi 3 hónapban nem aludtam ilyen jót, mint most. Már nem fájt a fejem, nem volt hányingerem, és a rosszkedvem is elapadt. Ráadásul a zavarodottságom is eltűnt. Ki gondolta volna, hogy egy kis alvás ennyit segít?!

- Jó reggelt – mosolygott rám Taylor, de engem inkább a reggelt tablózott le.
- Már reggel van? – ültem fel értetlenkedve, s közben nyújtóztam egyet.
- Nem, de sokat aludtál – mosolygott – jobban vagy?
- Igen – mondtam határozottan – sokkal jobban.
- Ennek örülök.
- És még itt vagy?
- Amint látod – bólintott.
- Végig itt voltál? – húztam fel a szemöldököm meglepődve.
- Ühüm – bólintott ismét
- Nem unatkoztál, vagy… valami?
- Nem – vágta rá – de ha még mindig szeretnéd, hogy elmenjek….
- Nem – ingattam a fejem.


Hírtelen eszembe jutottak, azok, amiket mondtam neki az elalvásom előtt, és most már egyáltalán nem azt éreztem. Nem tudom miért mondtam neki azokat a badarságokat. Csak valahogy kijött belőlem.

- És, sajnálom, amiket mondtam – hajtottam le a fejem – nem tudom mi ütött belém.
- Nem kell bocsánatot kérned. Láttam, hogy ki vagy borulva – mosolyodott el.
- De igazából nagyrészt nem is rád voltam mérges.
- Hanem Kírára – fejezte be a mondatom.
- Ühüm – bólogattam – írt nekem egy levelet, ahol bocsánatot kér és leírta, miért viselkedett úgy, meg… írt még pár dolgot. És ez nagyon összezavart illetve kiborított. Muszáj volt sírnom, mert már nem bírtam tovább.
- Semmi baj – mosolygott – megnézhetem a levelet?
- Persze. Ott van – mutattam az éjjeli szekrényre, s közben dőltem vissza az ágyba.


Végig figyeltem, ahogy elolvassa, s amikor végzett, visszarakta a levelet a helyére.

- Érdekes – szólalt meg rám nézve – békülni akarsz? – ráncolta a homlokát.
- Nem – ingattam a fejem – vagyis… nem tudom – vontam meg a vállam – már nem haragszok rá. Csak nem hiszem, hogy érdemes lenne kibékülni vele. Már sosem fogok tudni megbízni benne. Szerinted mit csináljak?
- Nézd… én a helyedben megbocsájtanék neki, de úgy, ahogy mondtad, én sem tudnék már megbízni benne. De ne rám, vagy másokra hallgass.
- Hanem magamra – hajtottam le a fejem.
- Pontosan. Te döntöd el, hogy mit akarsz.
- Ha pedig nem bocsájtok meg neki, akkor akárhol találkozok vele, mindenhol köztünk lesz az a feszültség. És annak sincs értelme.
- Nincs – ingatta a fejét.
- De nem akarok annyira jóban lenni vele, érted? Nem akarok vele lógni, vele beszélgetni, vagy bármit is csinálni. Csak ilyen köszönő viszony féle.
- Hát… mivel Kanadában lakik, ez megoldható – mosolyodott el.
- Igaz – mosolyodtam el én is – csak úgy érzem, hogy… hogy már így is túl sok embert veszítettem el. Nem akarlak téged is. Megint – hajtottam le a fejem.
- Hogy gondolhatsz ilyet? – simogatta meg az arcomat – hmm?
- Azt hittem, hogy eleged van belőlem és már nem kérsz többet a képemből. Mindig van valami bajom, és ahogy te mondtad, sokat hisztizek – húztam el szám – nem akarlak mindig a bajaimmal traktálni.
- Hogy hitesemmel el, hogy tényleg akarok törődni veled? Ne gondolkozz azon, hogy hívj-e vagy ne, amikor kellek, mert nekem az nem kín, sőt. Nagyon jól esik és örülök, ha engem hívsz. Nem pedig elfojtod magadban, mert akkor ez lesz a vége. Fontos vagy nekem, hidd már el. Nem azért vagyok veled, mert… egy rock sztár vagy, vagy mit tudom én. Hanem azért, mert érdekelsz, mert nem tudok nem rád gondolni, mert imádom azt, aki vagy. És hidd el, ha én szeretek valakit, azt nem adom olyan könnyen – hallgattam meglágyulva és egy kósza mosollyal az arcomon.
- Tényleg? – mosolyogtam rá.
- Tényleg – mosolygott ő is – elhiszed most már?
- Igen – bólogattam – de ne csinálj velem többször ilyet. Hogy eltűnsz.
- Nem fogok – mosolygott – ígérem.
- Szeretek veled lelkizni. Komolyan. Mert most nagyon felvidítottál – bólogattam hevesen – és éhes is lettem – eszméltem fel az üres gyomromra mosolyogva.
- Na, látod. Ezt már jobban szeretem – mosolygott ő is – elmehetünk valahová enni, ha szeretnél. Vagy ha nincs kedved, akkor menjünk le.
- Megjött a kedvem, úgy, hogy menjünk valahová. De először átöltözök – másztam ki gyorsan az ágyból.
- Helyes – kuncogott.


Rettenetesen hálás voltam Taylornak, hogy így kihúzott abból a gödörből, és hogy ilyen szép dolgokat mondott nekem. Abszolút elment a rossz kedvem, és újra önmagamnak éreztem magam. Nagyjából eldöntöttem a Kírás dolgot is. Majd fel fogom hívni, és elmondom neki, hogy megbocsájtottam, de nem akarok már az a túlságosan jó barátnője lenni. Csak amolyan egyszerű barát. A jó kedvemnek hála, az öltözködéshez is megjött a kedvem, így egy kis nézelődés után, egy fehér rövidnadrágnál és egy rózsaszín – sok mintás felsőnél maradtam. Gyorsan átöltöztem, majd a fürdőbe bandukolva, egy kis sminkkel rendbe hoztam magam, a hajammal együtt. Visszaléptem a szobámba, felhúztam egy papucsot, még a zsebembe csúsztattam a telefonom, és indulásra kész voltam.

- Mehetünk – mosolyogtam Tay-re.
- Oké – mosolygott ő is és indultunk le a lépcsőn – és, hová szeretnél menni?
- Nem tudom – vontam meg a vállam – de… ha meg akarod kóstoltatni velem a steak-et, akkor most használd ki, mert szívesen meg kóstolnám – lepődtem meg én is magamon.
- Komolyan?
- Ühüm – bólogattam.
- Rendben. Akkor tudom, hová megyünk – mondta jó kedvűen.
- De lehetőleg olyan helyre menjünk, ahol tudok mást is rendelni, ha esetleg nem fog ízleni – jegyeztem meg gyorsan.
- Rendben – kuncogott.

Ahogy leértünk a bejárati ajtóhoz, épp anyukámmal találkoztunk össze, aki meglepetten, és egyben megkönnyebbülve nézett ránk.

- Mint akit kicseréltek – mosolygott anyukám – látom végre újra a régi vagy.
- Igen, mondhatni – mosolyogtam én is – elmegyünk enni valamit, majd jövünk.
- Rendben. Menjetek csak – intettünk még neki gyorsan.


Beültünk Taylor BMW-jébe és már indultunk is.

Szinte egész úton nevetetett, amitől még jobban, jobb kedvem lett és már semmiféle rossz érzés nem kavargott bennem. Úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt, mintha eltűnt volna minden és mintha csak álmodtam volna az egész depis kedvemet. És persze már Taylor is nagyon hiányzott. Ahogy oda értünk, a Taylor által választott kis étterembe, leparkolt, majd bentebb mentünk és a legközelebbi asztalhoz leülve, már rendeltünk is. Szavamat betartva, én is steak-et rendeltem, de a legkisebb adagot. Hírtelen az italom kortyolgatása közepette, eszembe jutott, hogy holnap után már Valentin nap lesz, így nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá.

- Holnap után Valentin nap – mosolyogtam rá.
- Igen – mosolygott ő is – de… van egy rossz hírem – húzta el a száját.
- Ne már.
- Elfelejtettem mondani, de… Valentin napon lesz, a Valentin nap premierje. Ez kicsit hülyén hangzott – kuncogta el magát.
- Tényleg, Már mondtad amúgy, csak elfelejtettem – húztam el a szám – akkor… mindegy.
- Majd bepótoljuk. Vagy… gyere velem a premierre.
- Nem – ingattam a fejem – nincs kedvem, most ilyen premieres dologhoz. Meg amúgy is szerintem a rajongóid, elevenen megnyúznának.
- Miért nyúznának meg? – nevetett fel.
- Mert utálnak. Féltékenyek gondolom. Vagy nem tudom – vontam meg a vállam.
- Tényleg? – húzta fel a szemöldökét, s még mindig kuncogott.
- Ühüm – bólogattam – gondolom, nem nagyon bírják elviselni, hogy van valaki az életedben. Tudod, vannak ezek a szenvedélyes rajongóid, akik még azon is fáradtak, hogy fenyegető levelet írtak nekem. Illetve nem igazán venném fenyegetésnek, mert mindegyikben azt írták le, hogy mennyire utálnak engem, meg, hogy miért nem kopok már le, ja és, hogy még lotyó is vagyok meg ilyenek. Nem nagy ügy – legyintettem.
- Azért ez durva. Nem gondoltam volna.
- Hála Istennek, vannak olyanok, akik pont az ellenkezőjét írták nekem. Szóval nincs gond. És… tudnál róla, ha gyakrabban neteznél.
- És milyen jót írtak? – mosolygott.
- Hát a legtöbben az volt, hogy… örülnek, hogy végre neked van valakid, akit mellesleg fel is vállalsz, meg, hogy összepasszolunk, meg… aranyosak vagyunk, meg… ilyesmik.
- Ez már jobban hangzik.
- Ühüm – bólogattam – na, de jól eltértünk a Valentin napról. Tavaly hogy töltötted? – néztem rá kíváncsian.
- Sehogy és senkivel.
- Tényleg? – néztem rá meglepődve.
- Ühüm. És te? Gondolom Ryannel.
- A-a – ingattam a fejem – ő is forgatott – mondtam semlegesen – hjaj, ezek a filmsztárok – ingattam a fejem, egy mosolyt rejtegetve.
- Na, ne mondd – kuncogott.
- Csak viccelek – kuncogtam vele – szóval, akkor megint punnyadhatok otthon Valentin napon. Nem gond. Kezdem lassan megszokni – vontam meg a vállam.
- Mondtam, hogy majd bepótoljuk.
- Oké – bólogattam hevesen.
- Örülök, hogy visszatértél. Nem szeretem, amikor olyan szomorú vagy, mint voltál.
- Vannak ilyenek. De túlléptem, úgy, hogy, most már okés – mosolyogtam – de tudod mit? Majd elmegyek edzeni Valentin napon. Azzal is ütöm az időt. Úgyis már rám fér.
- Mert olyan nagy vagy – nézett rám komolyan.
- Komolyan. Jól kell magam tartanom. Meg a hasamból is faragni akarok.
- Nincs is hasad – nevetett fel.
- Dehogynem – horkantam fel – az utóbbi időkben… na, jó nem az elmúlt hétben, de az előtt annyit ettem, mint egy elefánt.
- Pedig így vagy jól.
- Neked igen, nekem nem. Lapos hasat akarok. Olyan szépet, tudod, mint a modelleknek.
- Jó – nevetett.
- Most meg miért nevetsz?
- Semmi… csak hiába mondom, hogy jól vagy így, úgy is makacskodsz.
- Így van – bólintottam rá – úgy, hogy megyek edzeni majd.
- Délelőtt?
- Miután felkeltem.
- Akkor megyek veled.
- Uh, milyen edzés lesz az – indult be hírtelen a fantáziám.
- És még én vagyok a rossz – nevetett fel.
- Mert, most miféle rosszaságot csináltam?!
- Semmit, semmit – kuncogott.
- Kérdezhetek valamit? – néztem rá csillogó szemekkel.
- Ühüm – bólogatott mosolyogva.
- Ki vett rá, hogy karatézz?
- Komolyan elmehetnél riporternek – nevetett fel – amúgy, nem tudom. Apu íratott be, mert túl hiperaktív voltam és kellett valami, ami lefáraszt.
- Oh, értem.
- Én kérdezek most.
- Oké – figyeltem rá figyelmesen.
- Követtél interneten, vagy a tv-ben, amíg távol voltam? – mosolyodott el.
- Hát öö… inkább azt mondom, hogy képben voltam.
- Igen vagy nem?
- Jajj… igen. Na – nevettem el magam, alig láthatóan elpirulva – és te?
- Hát…. – harapott bele az ajkába.
- Na? Igen vagy nem? – néztem rá csillogó szemekkel.
- Igen – nevette el magát.
- És nem lepődtél meg rajtam? Hogy ki lettem?
- Nem lepődtem meg, mert hittem benned.
- Kamuzol.
- Mikor hazudtam én neked?
- Igaz. Tényleg hittél bennem?
- Ühüm – bólogatott – velem együtt még sokan mások is. Én jövök – tette fel a mutatóujját – féltékeny voltál, amikor megláttad a Selenás képeket?
- Jajj már. Na – kuncogtam lehajtott fejjel – talán. És te?
- Én inkább azt mondom, hogy nem hittem el.
- Miért?
- Mert vannak áll kapcsolatok is, és azt hittem, hogy az is valami olyasmi. De csak az elején hittem, amikor pletykáltak róla, aztán már tényleg elgondolkodtam azon, hogy igaz.
- Szóval féltékeny voltál.
- Olyasmi – kuncogott.
- Gondoltál rám? – előztem meg mielőtt felteszi a kérdését.
- Igen – mosolygott – sokat.
- Oké.– mosolyogtam én is.
- És te? Gondoltál rám?
- Gyakorlatilag utáltalak, de attól még gondoltam rád.
- Nem is utáltál – kuncogott.
- Nem – ingattam a fejem – inkább dühös voltam.
- Rendben.
- Mi volt az első benyomásod rólam? És miért pont hozzám jöttél oda a suli udvaron?
- Öhm… az első benyomásom? Most legyek nyálas?
- Legyél! – vágtam rá.
- Hát… amikor megláttalak az olyan volt nekem, mintha egy varázslatos valakit találtam volna. És azért mentem oda, mert azonnal megtetszettél és eldöntöttem akkor, hogy kell nekem ez a lány. Most meg, fogalmad sincs, mennyire oda vagyok érted.
- Aw – az ájulás szintén voltam kábé és a szívem majd kiugrott – ne légy ilyen aranyos, mert komolyan mondom, ha leáll a szívem az a te hibád lesz – vettem mély levegőt.
- Én csak őszinte vagyok.
- Oké – kuncogtam.
- És mi van veled? Én valltam, most te jössz.
- Igazából mikor találkoztunk nem úgy néztem rád, mint pasi, mert ugye volt barátom, de tetszettél. Főleg a medencés buli után – hírtelen visszagondoltam, arra az időre – ha jól belegondolsz, mennyi mindenen mentünk már keresztül. Megmentettél 2 pedofiltól, verekedtél miattam, aztán elmentél, majd visszajöttél és volt a Taylor Swiftes dolog, a baleset, aztán majdnem szakítottunk és most ez a szülinapos hét. Jézusom. Normális ez? – vakartam meg a fejemet.
- Öh… nem tudom. De ami igaz, az igaz.
- Remélem nem lesz több ilyen – kuncogtam s nyújtottam ki a kezemet az asztalon, mire Taylor is oda tette.
- Én is remélem – nevetett.


Ahogy elkezdte simogatni a kezemet, hírtelen rádöbbentem, hogy tényleg mennyire szeretem én Őt. És azt hiszem nem hétköznapi a szerelmünk, hiszen komolyan, már akik ennyi mindenen átmentek, lehet már rég nem is lennének együtt. És még ki tudja, mi jöhet még. Aztán eszembe jutott egy film, amit ma délelőtt néztem félig meddig. De a lényegét értettem. Egy lányról szólt, aki elveszítette a barátját, akit imádott és a terhessége a fiú halála után derült ki, de már a fiú sosem láthatja a közös babájukat. Ebben a pillanatban átéreztem a lány fájdalmát és rájöttem, hogy az élet lehet velünk kegyetlen. Azaz bármikor elveheti azt, akit a legjobban szeretünk.

- Jaj, Taylor – sóhajtottam nagyot és libbentem át mellé.
- Na, mi történt? – kérdezte aggódva

Szorosan megöleltem, majd egy újabb mély levegőt vettem.

– Annyira szeretlek – suttogtam.
– Oh, én is szeretlek – ölelt át Ő is.

Szandra Burke's life 75 rész

Az este folyamán ismét nagyon sokszor felkeltem, illetve riadva ébredtem fel. A reggelem borzalmas volt. Már mondhatni, hogy megvolt a szokásos reggeli fejfájás, fáradt voltam, rossz kedvem volt és satöbbi. Legszívesebben már kora reggel sírva fakadtam volna, de inkább tartottam magam és megpróbáltam valahogy összeszedni magam. Nem sokáig maradtam az ágyban, egyből feltápászkodtam és a fejfájásomra gondolva, úgy döntöttem, hogy majd kérek egy fejmasszást is, mivel nem akarok már több gyógyszert bevenni. Addig meg kibírom. Ahogy lassan kimásztam, a fürdőbe mentem, ahol a tükörbe elszörnyülködve néztem magam. Beesett szemek, szemek alatti erős karikák, ragyás fej, össze-vissza haj. Kitűnően nézek ki – gondoltam magamba gúnyosan. Ezért, hogy ne nézzenek ferdén rám az emberek az utcán, az arcomra kentem egy pakolást, amíg a hajvasalóval megpróbáltam kivasalni a hajam.

Miután nagyjából rendbe hoztam az arcomat, a gardróbba mentem, de ismét semmi kedvem nem volt kiöltözni, így egy bordó melegítő szettnél maradtam és egy sima fehér felsőnél. Felöltöztem, a vállamra vettem a táskámat, felhúztam egy papucsot és látva, hogy Lauren csak megcsörgetett, már indultam is lefelé. Nem voltam még éhes, így most a reggelit is kihagytam inkább. Anyukámtól elbúcsúztam, és látva Lauren mosolyát az autóból, végre én is elmosolyodtam egy kicsit. Gyorsan behuppantam mellé, majd indultunk is.

- Na, jobban vagy már? – nézett rám
- Talán egy kicsit. Azon vagyok, hogy estére emberi formát öntsek – húztam el a szám.
- Meglátod, majd a szépítkezés után, úgy érzed majd magad, mint akit pár perc alatt kicseréltek.
- Remélem. De nem hiszem, hogy ma este fogok énekelni – döntöttem el hírtelen – ahhoz jobb passzban kellene lennem. Inkább most átadom másnak a színpadot.
- Te tudod. Ha úgy érzed, akkor ne énekelj – mosolyodott el.


Erre csak nekem is mosolyra húzódott a szám. Út közben beszélgettünk még egy kicsit és zenét is hallgattunk közbe, majd ahogy megérkeztünk, egyből beültünk pedikűrre…


Taylor szemszöge

Ma reggel elég izgatottan keltem fel, de ugyanakkor volt bennem egy kis feszéj érzés, hiszen nem tudtam, hogy mennyire haragszik rám Szandra a-végett, hogy már napok óta nem beszéltem vele. Az ok az, hogy nem volt őszinte velem, és még mindig mérges vagyok rá. Tudom, hogy Jace-el pusmognak valamit a hátam mögött és az biztos, hogy nem az időjárás. Örültem volna, ha Szandrával tölthetném a mai napot, az az a szülinapomat, de e-végett csekély esély van erre. Amíg nem mondja el az igazat, addig kétlem, hogy felhívnám. De úgy tűnik, hogy ő sem akar beszélni, mert, nem keresett engem. Kíváncsi leszek, hogy elfelejti-e a szülinapom, vagy lehet, már arra se méltat, hogy felköszöntsön, amilyen makacs természete van. Bár azért nem hiszem, hogy ne köszöntene fel. Ezen elmélkedésem közepette, úgy döntöttem, hogy végre kimászok az ágyból és felöltözök. Miután kész lettem, reménykedve mentem le a konyhába, hátha megkapom a szülinapi reggelimet, de ahogy leértem, ugyanaz várt, mint minden reggel. Apu a tv előtt, Make sehol – ebből gondolva a szobájába van – anyu pedig a konyhában tevékenykedik. Tán elfelejtették? Nem értettem.

- Jó reggelt – köszöntem oda nekik.
- Jó reggelt – mosolygott rám anyu – hogy aludtál?
- Aludtam, úgy, ahogy – vontam meg a vállam – reggeli? – próbáltam célozgatni.
- A hűtőben biztos találsz valamit – dülledtek ki a szemeim erre.


Eddig minden szülinapomon, ágyban reggelizhettem, ráadásul különleges reggelit. Most meg sehol semmi. Pont a 18-dikon. Tök jól kezdődik – mondtam magamba gúnyosan. De mivel éhes voltam, így muszáj voltam valamit összerakni magamnak. A hűtőben pár percig kotorásztam, majd hamar megcsináltam a reggelimet, és bepakoltam mindet. Nem igazán terveztem mára semmit, mivel úgy tűnik, hogy a családom teljesen elfelejtette a szülinapom, így már csak a barátaim maradtak. Úgy döntöttem, hogy felhívok néhányat, akik talán átjönnek és lóghatnék velük egy kicsit.

Miután minden barátomat végig hívogattam, döbbenten és egyben szomorúan mentem vissza a szobámba, mivel mindenkinek dolga volt, ráadásul meg sem említették, hogy milyen nap is van ma. Na, hát mindenre számítottam csak erre nem. Utolsóként Szandrát akartam felhívni, de inkább úgy döntöttem, hogy még se hívom fel. Ha ő nem kíváncsi rám, akkor én miért legyek. Bár már hiányzott, de nem tudok úgy a szemébe nézni, ha tudom, hogy hazudik nekem, ráadásul el sem mondja az igazat. Így úgy tűnik, egyedül maradtam a mai napon. Érdekes, hogy mindenkinek ma van dolga. De, hogy üssem az időt, inkább úgy döntöttem, hogy elmegyek edzeni…

Szandra szemszöge

Sokat trécseltek a körülöttem lévő lányok, és Lauren is jót beszélgetett a pedikűrösünkkel és a manikűrösünkkel is. Én csak néha-néha szóltam bele, de inkább hallgattam. Nem voltam beszélős kedvemben. Bár be kell, valljam, tényleg jól esett ez a kis csajos kényeztetés. Miután a körmeinket rendbe tették, átültünk a fodrász székbe, ahol elmagyaráztam, hogy nagyjából milyen frizurát szeretnék. Igazából valami olyasmire gondoltam, mint amilyen a bálon volt, hiszen az nagyon tetszett. Megmosták a hajam, becsavarták, megszárították, majd elképzeléseimet sikeresen végrehajtva, elégedetten köszöntem meg a fodrásznak a művét. Ezután a sminkeshez ültem át, akinek elmagyaráztam, hogy kék színű ruhám lesz, úgy, hogy ahhoz illő sminket csináljon. Bár jobban örültem volna, ha a megszokott embereim csinálják meg ezeket, de Lauren ragaszkodott hozzájuk. A sminkem is elég jó volt, meg voltam velük elégedve. Miután Lauren is kész lett, épphogy időbe voltunk. Így még egyszer megköszöntük, és egy gyors búcsú után, hazafelé vettük az irányt.

Lauren kitett engem, s megbeszéltük, hogy majd ott találkozunk. Bementem a házba, majd miután anyukám agyon dicsérgette a frizurámat, végre felmentem a szobámba, ahol elővettem a kikészített kék, pánt nélküli ruhámat, és felvettem. Magamra raktam néhány kiegészítőt, felhúztam a köves magas sarkúmat, felkaptam a retikülöm, és miután megvizslattam magam a tükörbe, a földszintre indultam.

- Oh, kislányom – jött elém anyukám – olyan szép vagy – nézett végig rajtam, ahogy a lépcső aljára értem.
- Köszi – mosolyodtam el – öhm… nekem mennem kellene elfelé. Mert hozzák a tortát, meg nem sokára jönnek a vendégek is. Elvisz valaki, vagy jöttök már ti is? – néztem apura és anyura felváltva.
- Ha tudsz várni még 10 percet, akkor mi is megyünk – szólt apu.
- Oké – bólintottam rá.


Így megvártam mindenkit, majd mikor készen lettek, beültünk az autóba, és elindultunk. Most már talán még jobban éreztem magam. Próbáltam kiverni a fejemből minden rossz gondolatot, és csak a jóra koncentrálni. Bár féltem attól, hogy Jace nem tudja majd elhurcolni Taylor-t, de hátha minden jól sikerül majd.

Ahogy apu lepakolt, a klub parkolójában, a hátsó ajtón bementünk, ahol már a pincérek sündörögtek és megnyugodva láttam, hogy az enni-inni valók is rendben vannak. A szüleim is körbenéztek a klubban és elégedettek voltak ők is. Pár perc múlva a torta is megérkezett, amire már muszáj voltam elmosolyodni, hiszen annyira jól sikerült. A konyhába betolták és elmondták, hogy kicsit meg akarják tréfálni Taylor-t, ezért vicces gyertyát raktak rá, amit nehezen lehet elfújni. Ezt én is jó ötletnek tartottam. Majd nem sokra rá, megérkezett a Bon Jovi is, illetve Jacskon az együttesével, a 100 Monkeys-al, akiknek egy külön öltözőt csináltak. Én pedig látva, hogy bent minden rendben, a bejárathoz mentem inkább, hogy fogadhassam a vendégeket, de mielőtt kimentem volna végre Lauren is megjött, így nyugodtabban mentem ki, tudva, hogy Lauren ügyel a benti dolgokra. Pár perc múlva, már kezdtek egyre többen jönni, és mindenkit kedvesen fogadtam. Jó volt néhány régi ismerőst is látni. Aztán hírtelen már messziről kiszúrtam Taylor Swiftet. Bár bevallom, most semmi gyűlöletet, vagy rosszat nem éreztem iránta. Inkább csak kedves leszek, az a múltkor is hatott. Egyébként is eldöntöttem, hogy a mai napon, nem lesz se hiszti, se veszekedés, se balhézás, egyszerűen csak tényleg a pozitívokra fogok koncentrálni. Így halványan elmosolyodtam, amikor közelebb ért.

- Szia – köszöntem neki.
- Szia – mosolyodott el ő is.
- Hát, megjöttél.
- Ühüm – bólogatott.
- Csinos vagy.
- Köszi, te is – mosolygott.
- Köszi – legyintettem.
- Esetleg, megpuszilhatlak, vagy megölelhetlek? – kérdezte félénken, mire egy kicsit meglepődtem, de miért ne?!
- Persze – öleltem meg gyorsan – menj csak be nyugodtan.
- Rendben – indult befelé.


Meglepően kedves volt megint. Nem akartam bevallani, de mintha kezdeném megkedvelni ezt az oldalát. Mindenesetre, a lényeg, hogy normális volt és én is az leszek. Jött még néhány vendég, akiket ugyanolyan kedvesen fogadtam, majd úgy döntöttem, hogy én is bemegyek most már. Aki késik, az úgyis tudja, hová kell menni, ha meg nem, akkor megkérdezi. Elég sokan voltunk bent. Csak akkor döbbentem le, hogy mennyien vannak, amikor megláttam azt a sok embert. De mind Taylor barátja, úgy, hogy… mindegy is. Ahogy bentebb mentem, észrevettem, hogy már Debiék is itt vannak, mire gyorsan oda mentem hozzájuk.

- Sziasztok – mosolyogtam rájuk – nem is láttam, hogy megjöttetek.
- A hátsó ajtón jöttünk – vonta meg a vállát Debi.
- Ja. És Taylor? Jól van? – kérdeztem félénken.
- Hát… volt edzeni, onnantól pedig egész nap a szobájában kuksolt, úgy, hogy szerintem nagyon idegesíti, hogy senki sem köszöntötte fel.
- Ühüm, értem. De amúgy jól van?
- Hát… igen, Megvan – bólogatott – mikor fognak jönni?
- Jace azt mondta, hogy vagy engem, vagy Laurent megcsörget, amikor elindultak.
- Ühüm, értem. Egyébként nagyon jól összehoztátok. Nagyon tetszik itt minden, és szerintem Taylornak is fog tetszeni.
- Köszönöm. Remélem is, hogy tetszik majd neki.
- És veled, minden rendben? Nem láttunk nálunk már 1 hete.
- Hát… megvagyok. Azért nem voltam, mert Taylor elkezdett gyanakodni, és nem akartam, hogy kiszedje, belőlem az igazságot.
- Ja, értem – bólintott.


Hírtelen Lauren jelent meg mellettem, izgatottan.

- Most írt Jace, hogy elindultak
- Tényleg? Akkor megyek és bemondom – indultam a színpadra.


Beálltam a mikrofon mögé, és elmondtam a tömegnek, hogy Taylor bármelyik percben megérkezhet, ezért csendben legyenek. A zenét is kikapcsolták addig, így pár perc alatt, teljes lett a csend.

Taylor szemszöge

Nem értettem, milyen hülye megbeszélésre kell megint mennem. Ráadásul Jace-el? Ugyan már. És hol van a menedzserem? Ő szól az ilyen dolgokról. Kész botrányos ez a nap. Mindenki elfelejti a szülinapom, és még egy fárasztó megbeszélésre is menjek. Életem legrosszabb szülinapja. Senkitől nem kaptam még egy sms-t sem. Ráadásul még Szandra se küldött, ami nagyon rosszul esett. Oké, hogy már 1 hete nem beszéltünk, de attól még küldhetett volna valamit. Nagyon mérges voltam és szomorú. De ahogy elnéztem, nem egy iroda felé tartottunk, hanem valami klubba.

- Mióta van megbeszélés egy klubban? – húztam fel a szemöldököm.
- Nekem ezt a címet adták meg! – vonta meg a vállát Jace.


Kezdett a dolog nagyon furcsa lenni számomra. Megbeszélés, egy klubban? Valami Las Vegasos pasival találkozok, vagy mi? Nem értettem. Ahogy leparkolt Jace, kiszálltunk és elkezdett a klubba vezetni. Fura módon, mindenhol nagy volt a csend. És a klubban még sötét is volt. Mi folyik itt? – kérdeztem magamban.

- Na, jó Jace… - kezdtem bele.
- Jajj, gyere már – szakította félbe a mondatom.


Most komolyan nem értettem semmit. Megállított egy fekete fal előtt, majd másodpercek múlva hírtelen leomlott előttem az „fal” és meglepetten figyeltem, ahogy a tömeg ujjongja azt, hogy „Boldog Szülinapot”. Leesett az állam. Le voltam döbbenve teljesen, de persze nagyon-nagyon örültem.

- Boldog Szülinapot, tesó – fogta meg a vállam Jace.
- Ez most… - értetlenkedtem
- A te bulid. Ühüm – bólogatott.
- Köszi – öleltem meg gyorsan.
- Ne nekem köszönd – nézett rám komolyan – hanem annak a lánynak, ott – biccentett a tömeg felé. Mondania sem kellett, egyből megláttam a gyönyörű szép Szandrámat. Ahogy ránéztem, ütközött a tekintetünk, és ő csak halványan elmosolyodott. Már messziről láttam rajta, hogy valami nincs rendben, így már is átvándoroltak rá a gondolataim, de Jace újra szóra nyitotta a száját – de hidd el nekem, nem ez a buli a nagy ajándék. Hanem az, hogy ő itt van – nézett rám még mindig komolyan
- Hmm…? – értetlenkedtem.
- Majd meg fogod tudni. De nem most – csapott bele a vállamba – mert most téged ünneplünk – mosolygott.


Erre csak megint elnevettem magam. Bár nem értettem, miért mondta azt, amit, de ahogy mondta, majd biztosan meg fogom tudni. Nem vártam tovább, egyből Szandra irányába indultam, hogy megölelgessem, mert már nagyon hiányzott, de míg odaértem biztosan megállítottak vagy 30-an. Nagyon örültem, hogy minden barátom itt van. Egyszerűen alig akartam hinni a szememnek.

Szandra szemszöge

Örültem, hogy végre itt volt, és jó volt látni, hogy ő is örül és boldog. De valahogy még mindig nem éreztem jobban magam. Fáradt voltam, és lehangolt. De persze, minden erőmmel azon voltam, hogy ezt ne mutassam ki. Végig Taylort figyeltem, és elmosolyodva néztem, ahogy minden barátja végig köszönti. De még mindig volt bennem fájdalom. Az, amit már jó pár napja érzek. Az a tipikus „nem törődik velem, nem érdeklem” dolog. De nem fogom elrontani a buliját. Aztán végre már hozzám kezdett közeledni, mire nem tudom miért, de egyre jobban rám jött a sírás. A torkomban egy gombóc kerekedett, amit minden erőmmel azon voltam, hogy lenyeljem. „Nem sírsz, nem sírsz” – hajtogattam magamban. Megállt Taylor előttem, és egy mosolyt követve, végre szótlanul megölelt szorosan. Jól esett az ölelése, de, ahogy ezt tette, ismét egy gombóc lett a torkomba, és már éreztem, hogy a szemem is kezd nedvesedni, ezért erőt vettem magamon, lehunytam a szemem, és lenyeltem az elfojtott könnyeimet. Nem értettem mi történik velem. Lehetséges, hogy túl sokáig hordoztam magamban ezeket az érzéseket, és most akart kitörni? Na, ez is jó időpontot választ. De mindent visszafojtottam inkább.


- Boldog szülinapot – mondtam, összeszedve magam.
- Ne haragudj rám – motyogta a fülembe.
- Ne beszéljünk most erről – suttogtam – élvezd a szülinapodat – bontakoztam ki öleléséből, egy halvány mosollyal.
- Héé, boldog szülinapot – jött oda Taylor családja.
- Köszönöm – ölelt meg mindenkit.


Mire észbe kaptam már el is hurcolták mellőlem, így alig pár percet lehettem vele. De az tény, hogy sokan voltunk, így gondoltam, hogy egy ideig nem lesz a közelembe.

- Jól vagy? – hallottam meg Lauren aggódó hangját mellettem.
- Ühüm – bólogattam és mosolyodtam el.
- Még is szomorú vagy.
- Csak fáradt vagyok – vontam meg a vállam.
- Oké – mosolyodott el.
- És megkérhetlek arra, hogy vedd át a konferálást. Mármint mikor jön a Bon Jovi meg a 100 Monkeys. Nem hiszem, hogy fel tudnám pezsdíteni a népet ezzel a hangulattal – húztam el a szám.
- Persze – mosolygott.
- Köszi.
- Igazán nincs mit. Te csak érezd jól magad. Majd én intézkedek.
- Rendben – mosolyodtam el.


Ezzel el is tűnt Lauren. Nem igazán akartam mással beszélgetni, így csak elvettem egy kis innivalót és azt kezdtem szürcsölgetni, miközben szemléltem a vendégeket, és azt, hogy minden rendben van-e. Taylort kezdtem keresni a szememmel, de sehol sem láttam a tömegben. Egyszer csak hírtelen mellettem termett, mire kicsit megijedtem.

- Jézusom, megijesztettél – kortyoltam bele az üdítőmbe.
- Bocsi – mosolyodott el – nem tudtam, hogy ilyen ijesztő vagyok – kuncogott fel.
- Nem vagy az – mosolyodtam el halványan – jól érzed magad?
- Ühüm – bólogatott – és… nagy meglepetés volt még az is, hogy itt van Taylor Swift.
- Békét kötöttünk, de csak a mai napra.
- Oh, értem – mosolygott – te is jól érzed magad?
- Ühüm – bólogattam.
- Akkor miért voltál itt egyedül?
- Ne kérdezz inkább – ingattam a fejem – csak… élvezd, oké? És velem ne is törődj – úgyis azt tetted 1 hétig, ezt az egy napot még kibírom- tettem hozzá magamban - Ez a te napod. 18 lettél. Jól ünnepeld meg. Amúgy is. Vannak itt olyan barátaid, akikkel évente találkozol, engem meg sűrűbben láthatsz. Menj csak – vontam meg a vállam.
- Rendben, de… ne tűnj el – puszilta meg az arcomat.


Az este végül hamar elment. Én úgy, ahogy jól éreztem már magam a végére. Taylor pedig nagyon örült a vendég fellépőknek. Beszélgetett is velük, meg minden. Táncoltunk néhány jó számra, és a torta nagy sikert aratott. Taylor nagyot nevetett a vicces gyertyákon, de végül sikerült Jace segítségével elfújniuk. Az este folyamán meglepetésemre, valahogy szóba elegyedtem Taylor Swifttel, és a későn érkező Selenával is. Most már bevallom, hogy tényleg nem gyűlölöm, de nem is imádtam meg Taylort. Egyszerűen csak elvagyok velük. Össz-vissz az este jól sikerült. Én úgy láttam, hogy mindenki jól érezte magát. Taylor arcáról meg a vigyort le se lehetett hervasztani. De már hajnal előtt véget ért, ugyanis szinte mindenkinek lassan mennie kellett a munka miatt, és a korán kelés miatt. De attól még jó volt. Taylorék után, én, Lauren és a családom mentünk el utoljára. A klub tulajdonos nagyon rendes volt, mert azt mondta mielőtt eljöttünk, hogy a takarítás miatt nem kell visszajönnünk, mert ők elrendezik. Ráadásul minden elfogyott, úgy, hogy azzal se kell bajlódni. Így személy szerint, hulla fáradtan bandukoltam el az autóig, majd ahogy beültünk, apu a gázra lépett és hazafelé vettük az irányt. Reménykedtem abban, hogy ma este hátha sikerül egy jót aludnom, mert már az autóban éreztem, hogy a szemeim automatikuson csukódnának lefelé.

Ahogy hazaértünk, egyből a szobámba mentem, jó éjt kívánva a többieknek, majd gondolva arra, hogy majd reggel megfürdök, felvettem a pizsamámat, és az ágyba mélyedve, magamra húztam a takarót és próbáltam minél hamarabb elaludni. De valahogy még mindig bántott az a dolog. Ráadásul Taylor ma este sem azt mutatta, hogy érdeklem. Jó, odajött néhányszor meg minden, de akkor is. Az is igaz, hogy meg kértem, hogy ne törődjön velem, meg perszer az is igaz, hogy sokan voltunk és nem mehetett oda mindenkihez egyszerre. De… nem tudom. Igazából össze vagyok zavarodva. Azt se tudom, hogy jókat gondolok-e, vagy badarságokat. Lehet, rosszul ítélem meg. Fogalmam sincs. Ezen rágódva, ismét nehézkesen tudtam elaludni, amiért már komolyan átkoztam magamat. De végül sok forgolódás után, valahogy még is elszenderültem….

Szandra Burke's life 74 rész

Hamar eltelt az a jó néhány nap, és mire észbe kaptam, rájöttem, hogy már holnap lesz Taylor bulija. De sajnos közöttünk elég feszült lett minden, és még mindig nem enyhült meg nagy bánatomra. Igazából a veszekedésünk óta nem is keresett, még csak fel sem hívott, hogy élek-e még vagy valami és ez nagyon rosszul esett. Az éjszakáim egyre rosszabbak lettek és alig néhány órát tudtam aludni. Ezek miatt, és a buli miatt is, minden nap egyre feszültebb lettem, de nem akartam senkin kitölteni, így csak elfojtottam magamban. Persze tudom, ez nem jó dolog, de nem tehettem mást. Viszont a jó dolog, hogy sikerült néhány új dalt írnom, ezekből az érzésekből ihletet merítve.

A ma reggeli kelésem is egy kész rémálom volt. Fáradtan, fejfájással, és ismét csakúgy feszülten, illetve rosszkedvűen keltem fel. Nem tudtam ez ellen mit tenni, hiszen tudom, hogy az érzelmeim miatt nem tudok rendesen aludni. Legszívesebben kivernék magamból minden érzelmet és elnyúlnék vagy két napra az ágyban, de sajnos ezt nem tudom megtenni. Az éjszakáim kész kínszenvedések mostanában. Mindig alig várom, hogy eljöjjön a reggel és lefoglaljam magam, pedig mindenki tudja rólam, hogy ha indulnék egy alvó versenyen valószínűleg én nyerném meg. De most tuti, hogy kiesnék. Ma délután még találkozok Laurennel és Jace-el, hogy megnézzük, minden rendben van-e a klubban aztán holnap szinte egész nap szépítkezni fogok, Laurennel együtt az egyik közös kedvenc szalonunkban, hogy az esti bulira nézzek ki valahogy. A ruhát is megvettem már, így arra sincs gondom.

Miután egy kicsit még pihentem az ágyban,- bízva, hogy hátha múlik a fejfájásom- kimásztam valahogy és a fürdőbe bandukoltam, ahol elvégeztem irtó lassan a szokásos teendőimet. Ezek után még semmi kedvem nem volt felöltözni, és éhes is voltam egy kicsit, így inkább a konyhába mentem, ahol szokásosan már anyukám tevékenykedett.

- Jó reggelt – mosolygott rám
- Reggelt – nyöszörögtem, miközben a fejemhez kaptam, észlelve benne egy erős nyilallást.
- Elég pocsékul nézel ki – húzta el a száját – jól vagy?
- Majd szétmegy a fejem – nyúltam a konyhaszekrény felé, ahol a gyógyszereket tartjuk, s vettem be egy aszpirint.
- Nehogy még a buli előtt, beteg légy.
- Áh, dehogy – legyintettem – a fáradtság miatt van.
- Akkor pihenj még egy kicsit.
- Majd próbálok.
- Debi felhívott reggel.
- Hogy?
- Hát, kérdezte, hogy akkor a holnapi nap, hogy legyen. De elmondtam neki mindent.
- Ja, okés. És Taylor? Nem kérdezett engem? Vagy valami.
- Nem – ingatta a fejét.
- Ja – mentem a hűtőhöz. Mivel ahhoz se volt kedvem, hogy normális reggelit összeüssek magamnak, így csak egy kis müzli mellett döntöttem. Kivettem a tejet, és a csoki golyókat is, egybe öntöttem őket, majd lassan kanalazgatva ettem meg.


Közben pedig ismét Tayloron lyukadtam ki. Bár nem tudom miért kérdeztem meg anyukámtól, hogy esetleg Tay üzent-e valamit, mikor úgyis tudtam rá a választ. Legalábbis sejtettem. Miután megreggeliztem, és délutánig semmi dolgom nem volt, hogy lefoglaljam magam, úgy döntöttem, hogy benézek addig a stúdióba, így felslisszoltam a szobámba, és onnan mentem a gardróbba. Nem sokáig időztem ott, mert nem sok kedvem volt öltözködni, így csak egy egyszerű mintás fehér pólót vettem fel, és egy farmer rövidnadrágot. A fürdőben igazítottam egy kicsit a hajamon, hogy azért nézzen is ki valahogy a fejem, felhúztam egy tornacipőt, a zsebembe csúsztattam a telefonom és leindultam a kocsi kulcsokért. Gyorsan elbúcsúztam anyukámtól, majd a kocsiba bevágódva már indultam is a stúdióba. Szerencsére a fejfájásom is már elmúlt, így jobban éreztem magam.

Ahogy odaértem, kiszálltam és bementem.

- Sziasztok – intettem nekik elmosolyodva.
- Oh, szia – köszöntek egyszerre meglepetten.
- Csak gondoltam beugrok, hogy, hogy állnak a vágások – ültem le a kanapéra Jasonnel szembe.
- Minden rendben. Most épp nem azt csinálom, de már alakul a klip. Belenézel?
- Persze – csillant fel a szemem.


Jason gyorsan előkereste, és a nagy monitoron kivetítette a kis részletet a klipből, ami már is nagyon tetszett. Örültem, hogy megmutatta, mert így kicsit megnyugodtam, hogy jó lesz a klip. Volt még időm a találkozóig, így elkezdtem beszélgetni a többiekkel, és végre pár nap után most először jól éreztem magam és nagyokat nevettünk. Mire észrevettem, már mennem kellett, így egy gyors búcsút véve mindenkitől, az autómba huppantam és elindultam a Lavo night klubba. Az úton megint eszembe jutott Taylor. Egyszerűen, ha egyedül voltam, nem tudtam másra gondolni. Már ennyire nem érdekelhetem, hogy fel sem hív vagy még egy sms-t sem küld? Értem, hogy meg van sértve, de attól érdeklődhetne valamit utánam. A hogylétemről esetleg, vagy… mit tudom én. Csak valami jel, hogy még érdeklem. De semmi. Lehet, már elege van belőlem? Komolyan meg vagyok rémülve, de az a legrosszabb, hogy nem tehetek semmit. Utolsó reményem, hogy holnap rájön mindenre és akkor újra a helyén lesznek a dolgok. Addig viszont még rághatom magam ezen.

Amint a klubhoz értem, leparkoltam és a bejárathoz indultam, ahol már Lauren mosolyogva várt.

- Szia – köszönt nekem élettel teli.
- Szia – mosolyodtam el én is.
- Látom este megint fent virítottál – húzta el a száját.
- Ühüm – bólogattam – lassan kiborít ez az egész. Nem is tudod, mennyire várom már a holnapot.
- Ne idegesítsd magad – fogta meg a vállam.
- Dehogynem. Nagyon bánt, hogy Taylor nem keres és nem is érdeklődik irántam. De nem tehetek semmit sem. Tudod, hogy volt az a dolog az unokatesójával, félek, hogy a miatt, meg még emiatt is kezd elege lenni belőlem és ezért van ez most.
- Majd holnap minden elválik.
- Csak addig nehogy teljesen szétessek. Már így is szét vagyok zuhanva – sóhajtottam nagyot.


Erre Lauren csak halványan elmosolyodott, és együtt érzően átölelt, ami nagyon jól esett. Ez a baráti ölelés ilyenkor sokat számít nekem. Miután kibontakoztunk egymás öleléséből, már meg is érkezett Jace is, majd a klubba beléptünk, és, ahogy bentebb mentünk elámulva figyeltem, milyen jó munkát végeztek. Teljesen jó volt minden. A színpadot is megnagyobbítatták és egyszerűen tökéletes volt. Jace-nek is nagyon tetszett maga a hely is és a díszítés is. Körbe mentünk és benéztünk mindenhova, illetve ellenőrzött Lauren mindent, de semmi kivetni valónk nem volt. Minden úgy volt, ahogy megbeszéltük. Hamar végeztünk is a klubban, így úgy döntöttünk, hogy hárman beülünk egy étterembe, és eszünk valamit, mivel Jace és Lauren is megéheztek. Bár én még nem voltam egyáltalán éhes, de ha már ott vagyok, akkor én is bekapok valamit. Így amikor beültünk, rendeltünk magunknak egy könnyed kaját és inni valót, majd ahogy kihozták, neki láttunk. Persze közben Lauren és Jace beszélgettek, amibe inkább én nem bonyolódtam bele, mert úgy láttam, hogy elég jól elvannak. Átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha Lauren és Jace összejönne? Jace aranyos srác és nem is csúnya, Laurennek pedig már kell egy ilyen rendes srác. Jace-nek pedig szintén jól jönne egy ilyen lány, mint Lauren. Én mindenesetre örülnék, ha kialakulna közöttük valami. És talán még be is segítek ebben. Már csak ezért sem szóltam közbe. Hadd beszélgessenek nyugodtan. Bár Lauren egy évvel idősebb Jace-től, de a kor nem számít a szerelemben. És Jace-t sem úgy ismerem, mint akinek számítana a kor. Bár azzal, hogy nem beszéltem közbe, ismét elkavarodtak a gondolataim. Taylornál lyukadtam ki, akárhol vagyok. Kezdett komolyan kikészíteni ez a feszültség. Már napok óta nem érzem magam jól e-miatt, de hála mindig volt valaki, aki felvidított és ezért hálás is voltam, mindenkinek, aki törődött velem. Nehéz ez most, mert Taylor az, akire komolyan szükségem lenne, de nincs itt, nem törődik velem, nem is érdekli, hogy mi van velem. Úgy tűnt el, mint akit a föld nyelt volna el. Akárhányszor rágondolok, csak elszomorodok és feszült leszek. Próbálnak nyugtatgatni a többiek, hogy „minden rendben lesz” meg, hogy „nyugi, majd kibékültök”, de valahogy senki sem tudott megnyugtatni. Nem akarom elveszíteni. Ha tudom, hogy ilyen félteértés lesz ebből az egész szervezésből, bele se kezdek. Vagy belekezdenék, de sokkal óvatosabb lennék. Ahogy ezek végigmentek a fejemben, elment az étvágyam, és újra a gyomromba költözött az a görcs. Viszont nem akarom kimutatni ezeket az érzéseimet, inkább elfojtom, egyedül Lauren tud minderről az érzéseimről, és egyedül ő tudja, mi megy végig most bennem. Nem tudom, de úgy érzem, hogy egyre lentebb süllyedek, és nem sok kell ahhoz, hogy mélypontra kerüljek. Ez a dolog tönkretesz érzelmileg, és nem tudok semmit sem tenni, mert tudom, hogy ha oda megyek Taylorhoz, nem tudok neki mit mondani, mert nem lehet. Nem gondoltam volna, hogy egy átkozott szülinapi buli miatt, így kikészülök. Mire észbe kaptam, négy szempárra lettem figyelmes, akik engem néztek figyelmesen.

- Minden oké? – kérdezte Lauren aggódott arckifejezéssel.
- Igen – bólogattam egy halvány mosolyt erőltetve magamra.
- Jól van – nézett rám még mindig aggódva – de, nekem mennem kell – állt fel.
- Nekem is – álltam fel én is.
- Okés, hát… akkor én is megyek – állt fel Jace is kuncogva.
- Majd még beszélünk – ölelte meg Lauren Jace-t – téged pedig felhívlak, oké? – mondta nekem, s ölelt meg szorosan. Tudtam, hogy úgysem hitte el azt, hogy jól vagyok és arra értette ezt. Jól ismer már.
- Oké – suttogtam alig hallhatóan.


Gyorsan még elbúcsúztam Jace-től, majd az autóba bevágódva, hazafelé vettem az irányt. Őszintén szólva, már alig vártam, hogy hazaérjek. Most nem akartam más társaságában lenni, mert úgyis elrontanám a fancsali képemmel a hangulatot. Inkább csak egyedül akartam lenni, bár ez sem ép megoldás, mert akkor csak kínzom magam. De inkább magamat kínzom, mint mást.

Ahogy hazaértem, beálltam a garázsba és, bár a szobámba akartam felmenni, de anyukám lekapott a lépcső aljában.

- Minden rendben a bulival? – fordultam meg hangja hallatára.
- Igen – bólogattam – minden rendben. A díszítés nagyon jó lett, és a színpad is – próbáltam rövidre zárni, hogy mi hamarabb elbújhassak a szobámba.
- Ennek örülök – mosolygott – akkor holnapra minden készen áll.
- Igen – bólintottam – fent leszek a szobámba – indultam felfelé.
- Oké – hallottam még.


Gyorsan felmentem, és úgy döntöttem, hogy lefekszek egy kicsit, hátha sikerül szunyókálnom akár 1 órát. De előtte, bekapcsoltam a tv-t, magamhoz húztam, a még Taylortól kapott kedvenc fehér szőrmés kis plüss macimat, betakartam magam a plédemmel és a tv-t megállítottam egy csatornánál, ami viszonylag érdekelt is. De akár érdekelt, akár nem, sehogy és semmi sem tudta elvonni a figyelmemet. Nem szeretek ilyen állapotba lenni, sőt utálok. De nem tudok ellene sok mindent csinálni. Egyetlen egy dolog lenne, ami most felvidítani és az az lenne, ha Taylor küldene valami kis jelet a felől, hogy egyáltalán érdeklem-e még. Illetve talán még a dalírás segítene. Ha kiírnám magamból a dolgokat. Így bízva abban, hogy segíthet, előkaptam a kis füzetemet az éjjeli szekrényem fiókjából, a kezembe vettem egy tollat és felülve próbáltam összefoglalni mi is zajlik most bennem. Nem kellett sokat gondolkodnom. Csak azt írtam, ami jött belőlem. Szinte zuhatagként ömlöttek belőlem a szavak. Ez az egyetlen jó dolog ezekben az érzésekben. Hogy jó dalok születnek belőle.

Sok féle érzelem forgott most bennem. Olyanok, amiket nem igazán tudok elmagyarázni. Egyszerűen csak kiírtam mindent. És a reményeim beváltak, hiszen miután végeztem, mintha egy fokkal jobban éreztem volna magam. De még mindig szomorú voltam. Hírtelen megcsörrent a telefonom, mire egyet dobbant a szívem és izgatottan kaptam a telefonért, bízva, hogy Taylor az, de hamar eltűnt az izgatottságom, ugyanis a képernyőn nem Taylor neve állt.

- Szia – szóltam bele még mindig szomorúan.
- Szia – hallottam meg Lauren hangját – jól vagy?
- Nem igazán – vallottam be – nem tudom, hogy kibírom-e holnapig Lauren. Annyira hiányzik Taylor. És… - sóhajtottam nagyot, közben lenyelve a torkomban tornyosuló gombócot – van egy olyan sejtésem, hogy el fog hagyni.
- Jaj, ne beszélj badarságokat. Dehogy hagy el. Holnap meg fog lepődni, aztán kibékültök és minden oké lesz.
- Hát… mindenesetre megpróbálom magam összeszedni holnapra.
- Helyes. Reggel érted megyek és megyünk szépítkezni. Meglátod minden rendben lesz.
- Ühüm – sóhajtottam nagyot.
- Higgy nekem.
- Remélem neked lesz igazad.
- Ne aggódj – mosolyodott el.
- Oké – suttogtam.
- De még mindig nem vagy jobban!
- Nem igazán. Bocsi, de most nem hiszem, hogy bármi, vagy bárki fel tudna vidítani.
- Szeretnéd, hogy elmenjek hozzád?
- Nem. Csináld csak a dolgod. Azért olyan rossz állapotba nem vagyok – próbáltam színlelni, hogy jobban vagyok, ugyanis most az egyszer nem igazán akartam, hogy itt legyen velem valaki. Tényleg csak egyedül akartam lenni.
- Na, jól van. De próbálj meg aludni, oké?! És ne rágódj ezen. Tudom ezerszer mondtam már, de azért most is elmondom – kuncogta el magát.
- Megpróbálom majd – mosolyodtam el halványan.
- Helyes! Majd reggel akkor megyek érted.
- Rendben.
- Szia.
- Szia – bontottam a vonalat.


Ahogy letettem, úgy döntöttem, hogy inkább letusolok és Lauren szavaira gondolva, megpróbálok aludni egyet. Így a fürdőbe mentem, levetkőztem és megfürödtem, hajmosással együtt kábé fél óráig lehettem bent. Ahogy kiszálltam, jól megtörölköztem, felvettem a pizsamám, majd újra az ágyba bújtam, magamhoz húzva a macim és az MTV-n kezdtem nézni a másik kedvelt sorozatomat, a Terhes Tiniket. Nem tudom miért, de mindig is érdekelt ez a dolog. Sajnálom őket, hogy ebbe a csapdába estek, de azért is nézem, mert nagyon aranyosak benne a babák. Főleg az fogott meg ebben a sorozatban, hogy az igazi való világból van, nem csak egy kitalált műtörténet. Ráadásul ez legalább egy picit eltereli a figyelmemet is.

Ahogy vége lett, éreztem, hogy nagyon is kezdek álmosodni, ezért gyorsan az alkalmon kaptam, kikapcsoltam a tv-t, és magamra húztam a takarót, bízva abban, hogy ezúttal sikerül elaludnom.

De hiába reménykedtem, akárhogy is ki akartam zárni a gondolataimat, nem sikerült. Sokáig forgolódtam, de végül valahogy még is sikerült nehezen elaludnom…