Szandra Burke's life 83 rész

Szijasztok!! Megérkezett a várva várt rész!! Nem is fűzök hozzá semmit, csak, hogy remélem tetszeni fog!! Véleményekre számítok! Jó olvasást,puszi

Ott álltam tétlenül. A szívem a torkomban dobogott több ütemet kihagyva. Először nem fogtam fel mit mondott a mentős, majd miután ismét lejátszottam a fejemben a mondatát, végre felfogtam, de nem akartam elhinni. Ez nem történhet meg. Belül teljesen szétestem, de kívül nem akartam mutatni. Láttam Laurenen is és Jace-en is a kétségbeesést. Végig Szandrát néztem. Egyszerűen az nem lehet, hogy… hogy meghal – gondoltam egy torkomban lévő gombóccal.

- Gyertek, takarjátok be jól – szólt ránk a mentős.
- Rendbe fog jönni – próbált nyugtatni Jace, s hoztak minél több kendőt és takarták be.


De mintha meg se hallottam volna Jace mondatát. Ebben a percben éreztem, hogy bármikor elveszíthetem, és én abba belehalnék. Óvatosan lerogytam mellé, majd a jéghideg kezét, a kezembe vettem, s könnyeimmel küszködve figyeltem az arcát. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire szeretem, és, hogy soha nem akarom elveszíteni. Ha lehetne meg is halnék érte, hogy Ő élhessen tovább. Olyan nyugodtnak tűnt most és gondtalannak. Megígérem magamnak, hogyha túléli… jézusom miket beszélek – nyeltem nagyot magamban – persze, hogy túléli. Szóval, ha túljutunk ezen, esküszöm, hogy úgy fogok rá vigyázni, mint a szemem fényére és, hogy soha nem fogom elengedni magam mellől, kivéve akkor, ha ő akar elmenni. Ha nem lennénk ilyen fiatalok, még feleségül is venném. Ezen elmélkedéseim közepette, meghallottam a mentő szirénázó hangját, majd a sok egyenruhás férfi megjelent szerelmem mellett, és, hogy ne legyek útban, felálltam mellőle, s hagytam hadd végezzék a munkájukat. Pár percnyi vizsgálgatás után, aggódóan rám nézett a mentős, amiből levettem, hogy itt már nagy a gond, s egyből hozták a hordágyat. Ráfektették szakszerűen és még több pléddel, törölközővel, illetve minden olyannal betakarták, ami melegítheti, majd az autóba berakták, s látva azt a gépet, amivel kiütik az embereket, teljesen kétségbeestem és rettenetesen féltem. Tudtam, ha már ilyenhez nyúlnak, az azért van, hogy visszahozzák.

- Töltés 200-ra – hallottam a mentőstől.


Végig figyeltem a mozdulatait, s mikor láttam, ahogy kiütik, egyszerűen minden szétszakadt bennem.

- Töltés 300-ra – mondta ismét a mentős.


Újra végig néztem, ahogy még nagyobb áramot juttatnak a szervezetébe, de akármilyen férfi is vagyok, nem bírtam tovább nézni ezt. Akárhányszor kiütötték, belém is ütött egy nagy fájdalom a szívemben és a gyomromban. Reszkettem mindenhol. S hallva Lauren szipogását, rám is rám tört a sírás, de próbáltam minél jobban visszatartani.

- Nem hallhat meg – szipogta mellettem Lauren
- Nem fog – vágta rá Jace rekedtes hangon.


Rám nézett, s látta, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Nem tudtam mit tegyek.

- Na, jó. Indulás a kórházba, de nagyon gyorsan – nézett ránk a mentős – valamelyikkőjük hozzá tartozója?
- Mindünk – vágta rá Jace – de menj te – tette a kezét a vállamra – majd mi itt intézkedünk. Szólunk a szüleinek, meg összepakoljuk a cuccait és amint tudunk mi is megyünk.


Erre csak bólintottam és hálásan néztem rá. Egyszerűen egy szót sem tudtam kipréselni a számon. Nagyon hálás voltam Jace-nek, hogy ennyire segítőkész. Gyorsan a mentőbe ugrottam és, ahogy becsapódott az ajtó, már indultunk is. Mindenki aggódóan nézett rám. Megfogtam a kezét, s mind végig Szandrát néztem, majd hezitáló arckifejezéssel néztem a mentő orvosra.

- Rendbe… fog jönni? – kérdeztem kissé rekedtesen, félve a választól.
- Őszintén? – nézett rám szomorúan – nem tudom – ingatta a fejét – ha nem bánod, tennék fel néhány kérdést.
- Rendben – bólogattam.
- El tudod mondani, hogy történt?
- Hát… mi épp fociztunk a parton, és azt mondta, hogy elmegy úszni… aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy túl sokáig volt oda úszni – magyaráztam egy gombóccal a torkomban.
- Ühüm, értem – ráncolta a homlokát – esetleg hajlamos öngyilkosságra, vagy vannak gondjai?
- Nem, dehogy is – hökkentem meg – gondjai mindenkinek vannak, de ő nem lenne képes ilyenre.
- Az a gond, hogy nem tudjuk mennyi ideig volt a víz alatt, és, hogy mennyi vizet nyelt.
- De… életben marad ugye?
- Nagyon gyenge a pulzusa, szinte alig érezhető – nézett fel rám együtt érzően – de a kórházban, majd többet mondanak.
- Értem – bólogattam, ismét visszatartva könnyeimet.


Percek alatt a kórházba értünk, s ezalatt végig az járt a fejemben, hogy nem engedhetem el, muszáj mellette lennem. Ahogy megérkeztünk a kórházba, rohamos gyorsasággal vették ki az autóból, s indultak be, s én is mentem utánuk. Már rengeteg fehér köpenyes ember volt körülötte, a mentős pedig folyamatosan beszélt nekik, arról, hogy mi történt.

- Innen nem jöhet tovább – állított meg az egyik férfi közülük.


Figyeltem távolodó alakjukat, s ahogy befordultak egy folyosón, úgy éreztem, mintha elszakítottak volna tőle, bár tudtam, hogy úgy sem mehetek vele oda ahová most vitték. Így még mindig feszülten és idegesen ültem le egy székre. Magamat hibáztattam. Tudtam, hogy ha figyelek rá eléggé, akkor ez most nem következik be. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy vajon most mit csinálnak vele, hol lehet ebben a nagy kórházban, hogy jól van-e?! De ez a várakozás kikészített. Gyötrődtem, férfi létemre folyamatosan kerülgetett a sírás, de tudtam, hogy tartanom kell magam. És mit fogok mondani a szüleinek? Azt mondtam, hogy vigyázni fogok rá és tessék. Most még is itt vagyunk. Imádkoztam magamban, hogy túlélje ezt az egészet. Imádkoztam azért, hogy újra láthassam azt a csodaszép mosolyát. Imádkoztam azért, hogy újra megölelhessem, megpuszilhassam, simogassam. És imádkoztam azért, hogy újra vele lehessek. Esküszöm, innentől soha nem fogom elengedni.

Hírtelen az elmélkedésemből, Jace és a többiek hangja szakított félbe.

- Taylor – nézett rám – jól van? Mondd, hogy jól van?
- Nem tudom – suttogtam s ingattam a fejem.


Láttam a szülein a kétségbeesést, de nem kérdeztek semmit. Éreztem, hogy gyűlölnek e-miatt. Bár nem mutatták, de éreztem valahogy.

- Semmit sem mondtak még? – szólalt meg az anyukája, érezve magamon a pillantását.
- Úgy fél órája vitték be, és az óta semmi – mondtam fel se nézve.
- Ha bármi baja lesz, én... nem tudom, mit csinálok – csuklott el az anyja hangja.
- Rendbe fog jönni – nyugtatgatta Mr.Burke.


Kínzó volt ez a várakozás számomra. Ez a tudatlanság. Teljesen kiborított. Jace most megmutatta nekem, milyen jó barátom, amiért hálás is voltam neki.

- Hívjam fel a szüleidet? – nézett rám együtt érzően.
- Ühüm – bólogattam – kösz – tettem a kezem a vállára hálásan.
- Ez természetes – vágta rá egy halvány mosollyal.


Fogta a mobilját, s elkezdte tárcsázni a szüleimet, akik alig 15 percen belül meg is jöttek, így együtt aggódtunk tovább. Éreztem, hogy mellettem vannak, ami nagyon jól esett, de egyedül szerettem volna lenni, ezért a folyosón kicsit távolabb mentem, és a föld-re leülve, térdeimet felhúztam, s ráhajtottam fejem, hogy eltakarjam gyötrődésemet. Nem tudtam elviselni azt a gondolatot, hogy elveszíthetem. Ráadásul, ha nem vagyok olyan béna, akkor hamarabb észreveszem, és talán most nem lennénk itt. Hogy ha ő nincs, én se vagyok. Nagyon féltem a legrosszabbtól. Teljesen összetörtem. Nagyon fájt belül minden.

Már talán órákig tartott ez a tudatlanság, és mindenkit megőrjített az, hogy tényleg semmit sem mondanak. Már olyan ideg állapotba voltam, hogy bármelyik percben elpattanhatott volna az agyam. Jace többször is oda jött hozzám, illetve anyukám is, de bocsánatkérően inkább elküldtem őket. Nem akartam most senkivel se beszélni. Aztán hírtelen, épp amikor felnéztem, megláttam, hogy jön, kifelé azaz orvos, aki bement Szandrával, így gyorsan felpattantam a helyemről, s a többiekkel együtt oda siettünk hozzá.

- Önök Szandra Burke hozzátartozói? – nézett körbe rajtunk
- Igen – vágta rá az apja – mondja, már mi van vele! Ugye jól van? Rendbe fog jönni? – hadarta el az apja idegesen.
- Egészen idáig küszködtünk az életéért – nyeltem nagyot, s a szívem ismét a torkomban dobogott, nem várva a következőket – de be kell vallanom nagyon erős kislány, igazán nagy harcot vívott, de életben van – fújtam ki a bentről jövő mély levegőt, s hallottam, hogy így tett mindenki – viszont van néhány probléma – kerekedtek el a szemeim erre – sajnos nem tudjuk biztosan, hogy mennyi ideig volt a víz alatt, de a nyomás és a testének lehűlése miatt előfordulhat agyi probléma.
- Mint például? – kérdezte anyukája.
- Például emlékezet vesztés, esetleg fogyatékosság. De persze ez sem biztos. Csak akkor mondhatjuk biztosnak, hogy agyi problémák léphetnek fel, ha nem fog reagálni a gyógyszerekre – magyarázta a doki – illetve elég sok sós vizet nyelt, ami miatt nehezen lélegzett ezért lélegeztető maszkot kapott.
- És bemehetünk hozzá? – tettem fel most én a kérdést.
- Egyelőre nem, mert pihennie kell, de úgy fél óra múlva már bemehetnek, viszont ne sokan.
- És melyik kórterembe vitték? –kérdezte Jace
- A 106-osbaa – vágta rá.
- Rendben, köszönjük doktor úr – mondta az apja, kis megkönnyebbüléssel.
- Köszönjük – mondtam én is.
- Akkor addig behozunk neki néhány ruhát, meg ami kell – mondta az anyukája, s indultak el.
- Gyere, addig pihenj te is egy kicsit otthon – mondta anyukám.
- Rendben, de úgy sem fogok tudni addig pihenni, míg nem, látom – néztem rájuk.
- Láthatod, majd úgy fél óra múlva. Addig gyere haza és majd visszajövünk – mondta lágyan anyu.
- Rendben – suttogtam lehajtott fejjel.


Nem akartam elmenni, hiszen úgy sem fogok megnyugodni addig. De veszekedni sem akartam a szüleimmel, ezért hazamentem velük. Az úton mondanom se kell, hogy végig rá gondoltam. Nagyon örültem, hogy még él, de bosszantott az a gondolat, hogy az orvosok szerint, felmerülhet az agyával valami. Mi lesz, ha nem fog emlékezni rám? Pont rám? Vagy ha kiesik az utóbbi pár év? Vagy ha arra se fog emlékezni ki ő? És ha ellök magától? Ha nem ölelhetem meg? Mit fogok csinálni? – tömörörültek össze az agyamban ezek a kérdések. Bár akkor megpróbálom újra elhódítani, hiszen érte megéri. De mi lesz, ha nem fog emlékezni a fájdalmas időre, amit nélkülem szenvedett végig? Ha keresni fogja a nagyapját és el kell neki mondanunk, hogy ő már nincs. Megint össze fog törni. Tudom, hogy pozitívan kellene felfognom, de akkor is ott lappang a fejemben ezek a kérdések.

Miután hazaértünk, hogy lefoglaljam magam, lefürödtem és átöltöztem, majd a nappaliba leültem apuékhoz, és csak vártam, hogy mikor indulhatok végre vissza. Közben anyukám már a konyhában téblábolt, s ahogy elnéztem, mindenféle sütit és ennivalót elcsomagolt Szandrának. Bár nem értettem, miért rak el annyi ennivalót, mert az egy hadseregnek is elég. Főleg, ha nem ehet majd, vagy nem tud. De azért bevallom, végre mosolyra húztam rajta a szám.

- Ezeket majd mi bevisszük neki, és ha fent lesz, akkor majd mondjad neki, hogy mi is be fogunk menni – szólt hozzám anyukám.
- Oké – bólintottam.


Folyamatosan a telefonom óráját figyeltem, s néhány perc múlva, már nem bírtam tovább várni. Fogtam magam, majd egy gyors búcsút követően, bevágódtam az autómba és elindultam. Út közben hírtelen eszembe jutott, hogy pont útba esik egy virágbolt, s ott veszek neki egy szép csokrot, hátha felkel. És ha felkel, akkor biztosan jól fog esni neki. Így mielőtt befordultam volna a kórház utcájába, megálltam annál a virágboltnál, s belépve, kikértem, hogy a legszebb virágaiból csináljon egy szép csokrot, majd, ahogy kész lett, újra autóba szállva, immár a kórház felé hajtottam. Percek alatt odaértem, és egyből besiettem. A portán a kis hölgytől megkérdeztem, hogy bemehetek-e, majd a bólintására, végre elindultam a 106-os felé. Nagyon vártam már, hogy végre megláthassam, és saját szemeimmel higgyem el, hogy biztosan jól van-e. Lassan kinyitottam az ajtaját, s meglepődve figyeltem, hogy épp a szülei is bent vannak.

- Hello – intettem nekik, félve attól, hogy elküldenek innen.
- Szia – mosolyodott el az anyja.
- Nem kelt még fel? – ültem le közbe a benti kis kanapéra.
- Nem – ingatták a fejüket – szép ez a virág – mosolyodott el az anyja,
- Neki hoztam – mosolyodtam el én is halványan, s raktam be az ottani vázába.


Szúrta az oldalamat az a kérdés, hogy vajon tényleg utálnak-e e-miatt, így összeszedve bátorságomat, rá kérdeztem.

- És… akkor most utálnak engem? – böktem ki gyorsan.
- Micsoda? – hökkent meg az anyja – dehogy is.
- Csak mert ígértem valamit, és… nem tartottam be – hajtottam le a fejem.
- Nem tudjuk mi történt vele a vízben és nyugodj meg, nem hibáztatunk semmiért – mosolygott az anyja kedvesen. Kicsit megkönnyebbültem, hogy ezt mondták – már csak azt kell kivárni, hogy felkeljen és, hogy kiderüljön, lép-e fel még probléma – nézett újra Szandrára.


Én is ránéztem, s láttam rajta, hogy már jobb a színe, és már emberibben nézett ki. Nagyon megnyugodtam erről a részről.

- Na, de mi most megyünk. Később majd visszajövünk. Kicsit magatokra hagyunk – mosolyodott el ismét az anyja, s álltak fel mindketten.


Én erre csak bólintottam és bevallom örültem is, hogy lehetek vele egy kis időt. Ahogy kiléptek, átültem az ágya melletti székre, majd immár normál hőmérsékletű kezét a kezembe vettem, és csak néztem rá. El akartam neki mondani mindazt, amit érzek, de mivel nem igazán hiszek abban, hogy ha valaki alszik, akkor hallja mit mondunk, így még is úgy döntöttem, hogy ha felkel, és jobban lesz, majd akkor elmondom neki. Így csak folyamatosan fogtam a kezét, és hagytam hadd érezze, hogy itt vagyok mellette, és nem is fogok elmenni. Bár még mindig azt éreztem, hogy kiakadtam, és sok volt nekem ez a mai nap, de azért még tartom magam, ameddig csak tudom.

Órák óta ülhettem már ott. Az arcommal simogattam a kezét, de semmit nem reagált. Még mindig ugyanúgy feküdt, meg sem mozdult egész végig. Megmondom őszintén, ismét nagyon elkezdtem aggódni, hiszen a dokik azt mondták, hogy ha nem reagál a gyógyszerekre, akkor biztosra vehetjük, hogy valami gond lesz a fejével. Egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam ismét a félelem. Lehajtott fejjel, sóhajtozásaimmal próbáltam magamat nyugtatni, s azt hangoztatni a fejemben, hogy „Rendben lesz”. Hírtelen, megéreztem, hogy egyik ujja megmozdul, mire felkaptam a fejem s látva, hogy elkezdett végre mocorogni, felálltam, hogy jobban láthassam az arcát. A szemét kezdte el nyitogatni, mire el kellett mosolyognom, hiszen végre reagált és elkezdett felfelé ébredni. A kezemmel kezdtem el simogatni, a haját, s gyötrő ébredését végignézve, próbáltam óvatosan fel-felkelteni.

- Hé – mondtam halkan mosolyogva, ahogy kinyitotta a szemét.
- Hol vagyok? – nyögte ki rekedtesen.


Ahogy kimondta egyből megijedtem, hogy azt sem tudja, hol van és, hogy mi történt, így miután láttam, hogy kitisztult a kép a szemében, csak akkor szólaltam meg.

- Tudod, ki vagyok? – mondtam hevesen verő szívvel, s félve a válaszától.


Összeszűkült szemekkel nézett rám, s immár tényleg a kiakadás szélénél álltam, de nyugodtságot mutattam inkább.

- Taylor? – kérdezte kis gondolkodás után, mire hihetetlenül megkönnyebbültem.
- Igen – bólogattam mosolyogva – én vagyok.


Egyből arra gondoltam, hogy az orvosnak kell szólni, így kis hezitálás után, hogy ott hagyjam-e vagy ne, úgy döntöttem, hogy még is gyorsan szólok a dokinak. Miután már mindketten újra a kórtermébe voltunk, elkezdte vizsgálgatni.

- Jó, hogy végre magához tért – mondta elmosolyodva a doki, miután kész lett – fáj valahol? Esetleg el tudod mondani, mi történt veled?


Még alig tért magához szegénykém, már is faggatja – mondtam magamban fortyogva. A doki levette róla a lélegeztető maszkot, s pár másodperc múlva, alig hallhatóan a hangját, belekezdett a mondandójába Szandra.

Szandra szemszöge

Rettenetesen fájt a torkom, égetett és minden részem fájt. Nem tudom miért kérdezte Taylor, hogy tudom-e ki ő. Persze, hogy tudom. Viszont nagyon örültem, hogy itt találtam magam, hiszen akkor még élek. Pedig azt hittem meghaltam. A doki kérésére, hogy emlékezzek vissza, nem szívesen tettem meg, de tudom, hogy rajtam kívül senki sem tudja az igazságot, így muszáj volt elmondanom. Bár nem igazán tudtam beszélni, de remélem, megértik majd, így kis hezitálás után, végül belekezdtem.

- Elkezdtem úszni, és már messze voltam a parttól, és begörcsölt mindkét lábam. Túl messze voltam és nem láttak meg – motyogtam minden erőm szerint.
- Ühüm, értem – ráncolta a homlokát a doki.
- De mi történt velem? – kérdeztem rekedtesen.
- Az ráér. Most a fő, hogy pihenj, aztán majd meg tudod – mosolyodott el, s indult ki a doki.


Taylorra néztem, aki szomorúan nézett vissza rám. Láttam rajta, hogy nincs jól.

- Jól vagy? – tátogtam, mivel már az utolsó hangszálam is berekedt.
- Ühüm – bólogatott.


De persze én nem hittem el. Ismerem már. Szerettem volna neki elmondani, hogy milyen megnyugvást és jó érzést okozott azzal, hogy amikor felnyitottam a szemem őt láttam meg először és tudva azt, hogy itt volt mellettem. Ha nem is végig, de itt volt, amikor felkeltem. De egyelőre a hangom miatt nem tudok beszélni, így inkább későbbre tettem ezt a beszélgetést. Inkább csak pihenni akartam, de nagyon zavartak azok a kábelek körülöttem. Komolyan nem értem mire kellett ez a sok hülyeség. Csak nem volt olyan komoly bajom. Ha meg igen, akkor a lényeg, hogy még élek. Még bevallom nem teljesen voltam magamnál, s csak most kaptam észbe, hogy egy kórterembe vagyok, így kíváncsian kezdtem el fürkészni a szememmel, a látókörömben lévő dolgokat, mivel fel még nem igazán tudtam ülni. Ahogy néztem körbe, hírtelen a mellettem lévő kis szekrényen megláttam egy nagyon szép csokor virágot. Annyira tetszett. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem.

- Tetszik? – szólalt meg Taylor, mire odakaptam a szemem, s látva mosolygását, egyből leesett, hogy biztosan ő hozta.


Elmosolyodva bólintottam rá. Taylor újra szóra nyitotta a száját, de mielőtt újra beszélni akart volna, hírtelen a szüleim hangját hallottam, meg mire még jobban megörültem.

- Úristen, felkelt? – jött közelebb anyukám hevesen.
- Ühüm – bólogatott Tay mosolyogva.
- És minden rendben? Mindenre emlékszik? – néztem egyszer anyura, egyszer pedig Tay-re.
- A torkán kívül, semmi baja – nézett rám ismét Tay.
- Jaj, de jó – láttam a megkönnyebbülést anyu arcán.


Pár másodperc múlva megjelent végre apukám is, így neki is elmondták, hogy minden okés velem, majd próbáltak velem beszélgetni, de mivel egy szó nem jött ki a számon, így a mutogatásaimat tolmácsolta Taylor.

Estefelé, miután megkaptam a gyógyszereket, éreztem, hogy mintha kezdene javulni a torkom, így már tudtam picit beszélni. Taylor és a szüleim egész végig bent voltak velem, aminek hálás voltam, mert most nem igazán szerettem volna egyedül maradni. Később Debiék is bejöttek, s rengeteg ennivalóval halmozott el, bár nem értettem miért hozott annyit, amikor egyáltalán még éhes sem voltam. De inkább azt eszem, mint a gusztustalan kórházi kaját. Ahogy múltak az órák, egyre jobban éreztem magam, már a szervezetemet illetően. Megpróbálkoztam a felüléssel is, ami először szédülésbe ment át, de utána a sok kábel miatt, nehezen, de még is felültem. Próbáltak a többiek felvidítani, ami ment is, de nagyon furdalta a kíváncsiságomat, hogy miért volt mindenki így kiakadva. De persze senki se mondott semmit.

A látogatói idő végén, nagyon nem akartam, hogy elmenjenek, de muszáj volt mivel már vége volt a látogatásnak. Taylor is megemlítette, hogy nem szívesen hagy itt, de a törvény az törvény. Így hosszas búcsúzkodás után, még is elmentek. Ekkor éreztem azt, hogy igazán be vagyok zárva ide. Legalább ha kaptam volna szobatársat, akivel jól el tudtam volna lenni. De még azt se. Lefekvés előtt még benézett hozzám 1-2 nővér, akik nagyon kedvesek voltak velem, s miután hallottam, hogy a kórház zaja kezd lenyugodni, végre én is le tudtam pihenni és a fáradtságot érezve magamon, kis fészkelődés után, végre sikerült elaludnom…

Szandra Burke's life 82 rész

Reggel frissen és jó kedvvel keltem fel, mivel, ahogy felnyitottam a szemem, csak úgy áramlott befelé a nap melege a szobámba. Kedvem lett volna, most fel-alá ugrándozni örömömben, így nem maradtam tovább az ágyban. Kipattantam belőle, majd egyből a fürdőben elvégeztem a szokásos dolgaimat. Ezek után a gardróbomba pár percnyi nézelődés után, úgy gondoltam, hogy úgy is megyek le a partra, így először felvettem egy fehér bikinit, majd rávettem egy fekete alapon, rózsaszín-fehér mintás felsőt, és egy farmer shortot. A korgó gyomromra eszmélve, úgy döntöttem, hogy lemegyek reggelizni.

- Jó reggelt – csiripeltem Stellának és anyunak, akik szintén épp reggeliztek.
- Neked is – mosolygott rám anyu – hogy aludtál?
- Nagyon jól – mentem a hűtőhöz, s csináltam magamnak reggelit – és ti?
- Mi is – simogatta meg anyu, Stella vigyorgó buksiját.
- Ma lemegyek a barátaimmal a partra. Fürdőzünk egy kicsit – avattam be gyorsan.
- Rendben, menj csak – mosolygott – csak vigyázzatok egymásra, meg persze magadra.
- Mint mindig – mosolyodtam el – nektek nincs kedvetek jönni?
- Hát apád dolgozik és én is nem sokára indulok be a céghez, úgy, hogy nem hiszem.
- Én mehetek? – szólalt fel Stella.
- Neked délután tanulnod kell – nézett rá anyu.
- Tényleg – rogyott le a mosoly az arcáról.
- De ha gondolod, segíthetsz nekem kitakarítani a szobám, most délelőtt – mondtam neki hírtelen ötlettől vezérelve. Meg tényleg már amúgy is ki kell takarítani.
- Oké – vigyorodott el ismét.


Lassan megreggeliztünk, majd utána feljött velem Stella, s elkezdtük összelomolni a szobát. Szégyenemre, hogy nem szeretek takarítani, elég rendetlenség volt, főleg a ruháim környékén, így a könnyebb dolgokat Stellára bíztam, én pedig elkezdtem a gardróbomba rendet rakni, és ha már ott voltam, akkor kiválogattam azokat a cuccokat, amik már nem voltak jó rám. Letörölgettük a polcokat, lepucoltam az ablakokat és fel is porszívóztam. Nagyon meglepődtem magamon, hogy ennyire volt kedvem takarítani, hiszen általában amikor kedvem van hozzá, akkor az sem sokáig tart, de most tényleg volt kedvem. Mire végeztünk már majdnem csak a megbeszélt időpontban jártunk és már Stellának is mennie kellett tanulni, így még egy kis pakolgatás után, magamhoz vettem egy kendőt és a nap tejet, majd elköszönve anyukámtól, elindultam a part felé.

Ahogy közeledtem, már láttam Taylor ismerős alakját, és meglepetésemre Lauren is ott volt, pedig el is felejtettem felhívni. Egyre közelebb érve, kivettem, hogy Jace is ott van, így már érthető volt, hogy Lauren is ott volt, persze nagyon örültem, hogy ők is eljöttek. Plusz volt még 1-2 haverja lent, akiket csak úgy látásból ismerek. Jace, mikor észrevett, felém bökött egyet mosolyogva, majd Taylor is megfordult és szintén mosolyogva, tárt karokkal indult el felém.

- Meg jött már – mondta kuncogva – csak emlegetni kellett.
- Oh, szóval már rólam beszéltetek? – mondtam mosolyogva, s öleltem meg egy rövid csók kíséretében – szia Jace És Lauren – nyomtam meg az és szót mosolyogva.
- Szia – köszöntek kuncogva.


Láttam Laurenen, hogy nem akármiért van itt, így miután még gyorsan köszöntem a többieknek elvonultunk egy rövid beszélgetésre.

- Mit csinálsz itt? – mondtam neki még mindig mosolyogva.
- Hát… - nézett rám fülig érő mosollyal – eljöttem a barátommal a partra – hajtotta le a fejét kuncogva.
- Nem mondod! – mondtam boldogan – végre! Na, de hogy jöttetek össze? Tegnap miért nem mondtad?
- Mert még tegnap nem voltunk együtt.
- Akkor ma?! – húztam fel a szemöldököm.
- Tegnap este felhívott és beszélgettünk, aztán meg elhívtam magamhoz ma reggelre, hogy reggelizzen velem.
- És?
- És… elcsattant egy csók – mondta kuncogva, kissé zavartan.
- Jaj, Lauren!! – mentem fentebb a hangom 1 oktávval és öleltem meg boldogan – olyan édesek vagytok együtt, komolyan – mondtam mosolyogva, miután kibújtam öleléséből.
- Azért ne siessük el annyira, még az elején vagyunk de… köszi – kuncogott.
- Rendben – mosolyogtam.
- Na, de menjünk, mert a lovagod, mióta lejöttünk rajtad kívül senki másról nem tudott beszélni, úgy, hogy most már legyél vele – indultunk vissza még mindig mosolyogva.


Ahogy visszamentünk, Taylor mosolyogva nézett rám, majd gyors mozdulatokkal odalépkedtem és átkarolva a nyakánál, szenvedélyesen megcsókoltam. Bár fogalmam sincs miért csináltam ezt, lehet, azért mert már hiányoltam a forró csókját.

- Na, szobára veletek! – szólalt meg Jace vicces hangon, mire szétváltunk és egy szúrós tekintetet meresztettem rá, ami pár másodperc múlva nevetésbe folyt át.


Ezután mindünk levetkőzött, majd Lauren és én, lefeküdtünk a napozóágyra és csak engedtük, hogy a nap a bőrünk alá férkőzzön. Addig a fiúk úgy döntöttek, hogy fociznak egyet a többiekkel. Bevallom jó kilátás volt a fiúkra nézve, de akárki akármit mond, Taylor volt köztük a legjobb. Nagyon jó volt így sütkérezni, éreztem, hogy a nap csak úgy simogatja a bőrömet. Nem tudom meddig napozhattam, amikor hírtelen megjött a kedvem az úszáshoz, így felálltam és elhadartam Taylornak, hogy elmegyek egyet úszni. Nem voltak sokan a vízben, és amikor belementem értettem miért. Azért mert kissé hideg volt, de, hogy hamar meg szokjam, egyből elmerültem benne nyakig, majd mellúszásban, elkezdtem egyre mélyebbre menni. Be kell vallanom, hogy imádok úszni. A tánc mellett ez a másik sport, amit nagyon szeretek. Mindig is imádtam a vizet. Lehet előző életembe, hal lehettem? Ki tudja. De az biztos, hogy minden testrészünket meg lehet az úszással mozgatni. Bár ha nem így lenne, akkor is szeretném.

Már picit messzebb voltam a parttól, és, ahogy úsztam immár lassabban befelé, egyre jobban éreztem, hogy hideg a víz és, hogy kezdek fázni. Hírtelen megéreztem egy erős görcsöt az egyik lábamban. Próbáltam minél jobban mozgatni, de csak egyre rosszabb lett. Aztán a másik lábamba is beleszökött a görcs, és nagyon megijedtem. Tudtam, hogy ilyen fájdalommal nem tudok kiúszni, ezért megpróbáltam segítségért kiáltozni, de a mozdulatlan lábam miatt, egyre a víz alá merültem. Csapkodtam a kezemmel, és ordítani is megpróbáltam, de túl messze voltam a parttól és nem vettek észre. Ráadásul a kalimpálásom is csak rosszabbított a helyzeten, de nem adtam fel. Éreztem, hogy egyre több sós víz szalad le a torkomon, és a hangom is kezdett berekedni. Már fulladoztam, és az erőm is kezdett elszállni, egyszerűen már nem bírtam tovább a fájdalmat a lábamban. Kétségbeestem. Előtört a halálfélelem. Tudtam, hogy senki nem hall, és nem is lát. Nagyon féltem attól, hogy itt a vég. Az erőm elvesztésével, már abszolút nem tudtam még másodpercekre se felmenni a felszínre. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Kezdtem feladni. Majd hírtelen minden elsötétült előttem…

Taylor szemszög

Jó volt ez a mai focizás a srácokkal. Nagyon jól esett és kellett már. Miután Jace-el jól kifociztuk magunkat a napozóágyra leülve, elkezdtünk beszélgetni.

- Na, mi a helyzet köztetek? – biccentettem Lauren felé
- Hát… - bólogatott – együtt vagyunk, de még most ismerkedünk igazán.
- Ez jó – mosolyodtam el – rendes lány. Nagyon jó barátnője Szandrának. Kell neked már egy ilyen rendes lány – csapkodtam meg a vállát.
- Elég csinos, valljuk be azért.
- Az, de tudod, hogy nekem ki a legszebb – vontam meg a vállam elmosolyodva.
- Tudom – bólogatott – de hidd el, nagyon kedvelem Lauren-t.
- Látom – bólogattam mosolyogva.
- És te? Jól meg vagytok a kis szuper sztárral?
- Minden oké – mosolyodtam el, visszaemlékezve a Valentin napi szenvedélyes estére. Hírtelen eszembe jutott, hogy Szandra elment úszni, de már régóta elment – te, hallod. Nem jött még ki Szandra a vízből? – ráncoltam össze a homlokom.
- Nem láttam – vonta meg a vállát.


Felálltam, hogy megnézhessem, hátha meglátom valahol a vízben, de sehol sem láttam, pedig elég kevesen voltak bent. Valami rossz érzés ütött belém, és immár aggódva kerestem a szememmel Szandra után.

- Nincs meg? – állt fel Jace is, s elkezdte keresni ő is a szemével.
- Nem látom sehol – mondtam rosszallóan.
- Mi a baj srácok? – jött közelebb Lauren.
- Nem találjuk Szandrát sehol – néztem Laurenre aggódva.
- Biztosan még ott úszkál valahol – nézett ő is a tenger felé – de én sem látom – ráncolta ő is a homlokát – biztos, hogy úszni ment? Lehet elment inni valóért, vagy valamiért.
- Biztos. Mondta, hogy megy úszni és még láttam, ahogy bemegy a vízbe – mondtam kicsit ingerülten.
- Nem értem – ingatta a fejét Lauren – nem lehet, hogy… - nézett rám aggódóan.
- Hogy? – ráncoltam a homlokom.
- Áh, biztos nem – legyintett.
- Mondd, már – feszültem meg.
- Hogy a vízben van – bökte ki, de nem értettem, hogy érti.
- Hogy érted, hogy a vízben van, mikor nem látjuk ott?
- Úgy értem, hogy…
- Mondd, már kérlek.
- Nem lehet, hogy történt vele valami a vízben?
- Mármint, hogy… - gondolkodtam el. S eszembe jutva, hogy tényleg lehet történhetett vele valami a vízben, rádöbbentem, hogy akkor még mit keresek itt. Már rég a vízben kellene keresnem – jézusom – préseltem ki halkan, ajkaim között.


Egy percet sem várva, a víznek iramodtam, majd megjegyezve, hogy merre ment, én is arra kezdtem el úszni, s közben a víz alatt, illetve a víz körül próbáltam nézni, hátha megtalálom. Már jócskán a parttól távol voltam, de még mindig nem találtam semmit sem. A víz hideg volt, de nem érdekelt már az sem. Egyre előrösödött bennem az a rossz érzés. Éreztem, hogy történt vele valami, és egyre jobban elkezdtem félni. Nagy levegőt vettem, majd ismét a víz alá merültem, de ismét nem találtam semmit. A felszínre feljőve, nagy levegőket szippantottam magamba, gyorsan körülnéztem felül, de ott sem volt, majd ismét mély levegőt vettem, és lemerültem. Aztán hírtelen elképedve és rettenetesen megijedve láttam, hogy ott volt, már jóval a víz alatt és csak egyre süllyedt lefelé. Egy percet sem tétovázva, minden erőmet felhasználva úsztam utána. Ahogy odaértem, erősen megfogtam, majd egyből a felszínre húztam és próbáltam felébreszteni.

- Hé, Szandra. Kelj fel – mozgattam meg a fejét, hátha reagál.


De semmit sem reagált. Nagyon megijedtem. A bőre fehér volt és jég hideg. Az ajkai pedig már lilában pompáztak. Tudtam, hogy túl sok ideig volt a víz alatt, és, hogy fel kell melegíteni. Erősen megfogtam, majd elkezdtem vele úszni a part felé. Már messziről láttam, hogy Jace-ék figyelnek minket, s ahogy egyre közeledtem a parthoz, észrevettem, hogy Lauren segítségért indult, a vízi mentőhöz, aki egyébként elmondanám, hogy hogy végzi a munkáját, amikor pont Szandra fuldokol itt. Nagyon reméltem, hogy csak elájult és semmi komolyabb baja nincs. Esküszöm, ha valami baja lesz, nem tudom mi lesz velem.

Végig ezen gondolkodva, végre kiúsztam a partig, majd a karjaimba véve, kezdtem el vele gyors léptekben menni. Ránéztem és olyan élettelennek tűnt. Olyan ártatlannak és nyugodtnak. De ez nagyon megrémisztett. Nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés, hiszen még semmit nem tudok, hogy mi van vele. Amint a partra értem, segítségképp át akarta venni tőlem Jace, de eszembe se volt oda adni. Leraktam az egyik napozóágyra, majd félre álltam, hogy megnézhesse a vízi mentő. Bár már elméletben jól leszidtam, de hagytam hadd végezze a munkáját. Néhány másodpercig a nyakánál kereste a pulzusát.

- Azonnal hívjátok a mentőt – hadarta el gyorsan.


Jace azonnal a telefonjához szaladt, s elkezdte tárcsázni a mentőket. Én pedig immár még idegesebben álltam ott.

- De mi történt? Mi van vele? – mondtam mély levegőt véve.
- Nincs pulzusa – bökte ki…

Szandra Burke's life 81 rész

Szijasztok!! Itt a kövi rész:D Ebben a részben lesz egy kis kínos szitu feszegetés, de remélem azért tetszeni fog:D Mindenkinek jó hétvégét, puszi:D

A reggelem kissé nyűgösön kezdődött, hiszen picit fáradtnak éreztem magam az este után, de, hogy időben kész legyek az indulásra, gyorsan kikeltem az ágyból és a fürdőbe lépve elvégeztem a szokásos teendőket. Majd a gardróbomba néhány percnyi nézelődés után egy fekete csőnadrágot és egy szintén fekete felsőt vettem elő, felöltöztem, a fürdőben még kicsit igazítottam magamon, a táskámat a vállamra dobtam, felhúztam még a torna cipőm és indulásra kész, lementem a földszintre.

- Jó reggelt – mosolyogtam anyura.
- Neked is – mosolygott – milyen volt a tegnap? – tért egyből a témára
- Nagyon jó – néztem rá fülig érő mosollyal – jól eltitkoltátok előlem, megmondom.
- Na, és mikor értél haza?
- Hát… olyan 11 körül. Nem néztem az órát – legyintettem, füllentve. Tudtam, hogy ha az igazat mondom, akkor valószínű, hogy elkezdene prédikálni anyu.
- Akkor Taylor betartotta a szavát – bólogatott elégedetten.
- Miért, azt mondta, hogy 11-re hoz haza? – szökött egekbe a szemöldököm.
- Ühüm – bólogatott.
- Jah.
- És mit csináltatok?
- Beszélgettünk, meg… ilyesmi – hajtottam le a fejem mosolyogva.
- Ma nem megy veled a fotózásra?
- Áh, nem – ingattam a fejem – de ha viszonylag hamar végzek, akkor majd találkozunk. De a fotózások általában egész napos programok, és interjúvolás is lesz. Úgy, hogy… - vontam meg a vállam.
- Ühüm.
- De mielőtt elmegyek, még eszek valamit – mentem a hűtőhöz, s csináltam magamnak reggelit, majd leülve elkezdtem falatozgatni.
- Már tervezgette ezt Taylor jó pár napja.
- Igen? – mosolyogtam – nagyon édes volt.
- Látom, hogy jól meg vagytok.
- Ühüm – bólogattam hevesen – nagyon is.
- Na, és gondolom, már alig várod, hogy itt aludjon.
- Tényleg, hogy-hogy így megváltozott a döntésed?
- Hát egyik délután beszélgettünk Debivel, és arra jutottunk, hogy inkább megengedjük, nehogy utána meg elszökjetek vagy valami. Meg amúgy is tényleg mindünk azt látja, hogy jól meg vagytok és reméljük, hogy ebből az ott alvós dologból semmi rossz nem fog kisülni.
- Milyen rossz? – kaptam be egy falatot – tán, hogy terhes leszek – gondolkodtam hangosan, s ahogy kimondtam egyből kitágult szemekkel képedtem el, hogy ezt most tényleg hangosan mondtam ki, pedig nem kellett volna.
- Tessék? – húzta fel a szemöldökét anyu.
- Semmi, semmi – ingattam a fejem.
- Na, várj csak. Akkor, ha már témánál vagyunk, beszéljük csak ezt meg – jajj ne – gondoltam magamban – akkor te már…?
- Hogy szűz vagyok-e még? – böktem ki befejezve a kérdését.
- Ühüm – bólogatott.
- A-a – ingattam a fejem, kissé elpirulva.
- Rendben – sóhajtott nagyot – ez nekem most új volt.
- Anyu, mit gondoltatok, amikor megengedtétek, hogy Ryan itt aludjon?!
- Hát… nem tudom. De ezt biztos nem. Na és mióta…. vagy kivel? Mondd csak védekeztetek? – mondta kétségbeesetten.
- Anyu! – pirítottam rá – rendben, akkor beszéljünk erről – sóhajtottam én is nagyot – úgy 1,5 éve már nem vagyok az, Taylorral és igen védekeztünk – forgattam a szemem.
- 1,5 éve? – ment fentebb a hangja 2 oktávval.
- Egy kicsit lemaradtatok – motyogtam magamba.
- Hát… le – mondta ledöbbenve – ez kicsit kínos nekem, de… örülök, hogy nem lett baj és észnél voltatok.
- Ühüm – bólogattam, s ettem közbe.
- És nem akarsz… gyógyszert szedni, vagy valami? – kérdezte kínosan érezve magát. Mondjuk én valamiért nem éreztem magam kínosan, hiszen ő az anyám, úgy tudom az ilyet természetes, ha az anyánkkal beszéljük meg, és ha már felhozta ezt a gyógyszeres ügyet, lehet, jobb lenne. Elvégre, ahogy Taylor ismerem, most már, hogy megengedték, hogy egymásnál aludhatunk, bármikor rá jöhet a hoppáré.
- Nem tudom… lehet, jó lenne – vontam meg a vállam.
- Hát… inkább szedjed, mint, hogy ne – bólogatott – amúgy is már abban a korban vagy, hogy lassan elkezd a szokásos szűréseket. Majd ha gondolod, felhívhatom az orvosom és megbeszélhetek vele egy időpontot. Mert ugye, hogy felírja a jó gyógyszert, el kell menni, kivizsgálni.
- Öhm… oké – mentem bele – és az fáj?
- Hát… inkább kellemetlen.
- Jaj – jöttem zavarba a gondolattól. De igazából úgy voltam vele, hogy egyszer úgy is el kell kezdeni.


Anyukám még kérdezgetett néhány dolgot, majd hallva, hogy Michael-ék megérkeztek, gyorsan magamba pakoltam az utolsó falatokat, és egy gyors búcsút követve anyukámtól, beugrottam az autóba, s egy gyors köszönés után, már indultunk is.

- Ma lemegy a fotózás, és ha minden jól megy, akkor a héten már kész lesz a borító – magyarázta Michael.
- Jaj, de jó – örültem meg és vettem elő gyorsan a noteszem, hogy felírjak mindent.
- A héten elkezdődnek már a táncpróbák is, hogy ne az utolsó napokban keljen összerakni a koreográfiákat.
- Végre! Már ezt vártam – mosolyogtam – és a turnén ugyanazok a táncosaim lesznek?
- Nem igazán – ingatta a fejét – csak két táncost sikerült szereznem a tavalyi turnéról, az pedig Jon és Steve.
- Oh, istenem – vigyorodtam el fülig – ők a legjobbak.
- És sikerült egy tánc csapatot is leszerződtetni.
- Melyik csapat?
- A Quest crew – dülledtek ki a szemeim-e hallatán.
- ÚrIsten! – mondtam ki lassan – nem mondod? Ezt nem hiszem el. Ők a kedvenceim, a legjobbak. És ááh, ez komoly? – nem hittem a fülemnek.
- Ühüm – bólogatott mosolyogva – tudom, hogy a kedvenceid, és, hogy a legjobbak, ezért is gondoltam először rájuk, és mivel semmi programjuk nincs a nyárra, így egyből elfogadták.
- Hát ezt nem hiszem el – nevettem fel boldogan – alig várom már.


A többiek csak nevettek rajtam, hogy hírtelen milyen kis aktív lettem, hiszen ez a hír, tényleg nagyon feldobott és sok energiát adott, illetve már nagyon vártam, hogy indulhassunk turnézni.

- És ők majd jönnek a tánc próbákra?
- Persze – vágta rá
- Oh, de jó.
- Heti egyszer lesz próba, péntekenként, úgy, hogy már most pénteken is lesz a művészeti termébe, ahol mindig szoktatok próbálni. A koreográfus pedig Emma.
- De jó lesz látni őket. Már rég találkoztam Emmával is. El se hiszem, hogy megint itt járunk. Újra a próbák, újra a felhajtás, végre. Már hiányzott – vallottam be.
- Még lenne valami.
- Mondd – mondtam kíváncsian.
- Tegnap felhívtak a Kid’s Choice-tól, és jelöltek 3 kategóriában is – mondta mosolyogva.
- Atyám! – örültem meg még jobban – és miben? Illetve mikor lesz?
- A Legjobb videóklipp, az év felfedezettje és a legjobb énekesnő kategóriában. Március 17-én lesz.
- Hát, ezt nem hiszem el – kuncogtam örömömbe – jajj de örülök.
- Oh és a legfontosabbat látod, kihagyom –csapta Michael le a kezét – az MTV felkeresett azzal, hogy van egy kislány, aki beteg és nagyon szeret téged, de még nem láthatott élőben – magyarázta komolyan.
- Oh – váltottam én is komolyra, de egyszerre ellágyulva – persze, mondd az MTV-seknek, hogy nem kérdés, hogy elmegyek-e hozzá.
- Én is mondtam nekik, de gondoltam előbb még is megkérdezem. Akkor majd visszahívom őket, hogy elkezdjék a szervezkedést.
- Milyen szervezkedést?
- Hát megszervezik, hogy találkozhassatok. Elvisznek majd oda meg minden.
- Ja, oké. Egyébként hol lakik ez a kislány?
- Merienn-nek hívják, és Kansas City-ben lakik.
- És milyen betegsége van?
- A szívével van gond.
- Jaj – húztam el a szám – szegénykém. Ha ezzel boldoggá tehetem, akkor már is elmennék hozzá.
- Tudom, tudom – mosolyodott el Mike.


Na és akkor ilyenkor kell elgondolkodni, hogy milyen szerencsésnek érezhetem magam. Meg van mindenem, az álmom valóra vált, a szüleimet és a tesóimat imádom, rengeteg barátom van és van egy imádnivaló pasim. Az én érzelmi gondjaim, ezekhez a gyerekekhez képest semmi. Rengeteg beteg, árva illetve éhező gyerek van, akiken annyira segítenék. A szívemet is oda adnám nekik, csak, hogy boldogok lehessenek. Ha egy mód lehetne rá, minden ilyen gyereken segítenék, de sajnos nem vagyok szuperhős. Nem tudok mindenhová eljutni, pedig olyan jó lenne. Anyukámon keresztül, hála istennek, már sokat jótékonykodtunk és ez jó érzéssel tölt el. Hiszen valakit boldoggá tettünk azzal, amit adtunk neki és ennél jobb nincs.

Az úton végig ezeken a dolgokon kattogott az agyam, és már nagyon vártam a találkozást Merienn-el. Biztos voltam benne, hogy nagyon édes kislány lehet, és, hogy már sok mindenen mehetett már keresztül. Oh, és persze mivel Lauren is ott volt, így nem bírtam tovább és elmondtam neki a tegnap esti történteket, amit csillogó szemekkel figyelt végig, aztán ő is elmesélte, hogy jól érezte magát Jace-el, és, hogy még beszéltek meg több randit is, aminek szintén nagyon örültem. Ahogy megérkeztünk a fotózásra, már láttam, hogy épp a beállításokat készítették elő, de én és Lauren, a fotóssal elvonultunk a ruhákhoz, majd miután megmutatta a lehetséges ruha változatokat, közös döntés alapján döntöttünk, majd gyorsan át is öltöztem illetve a sminkemet is megcsinálták, a hajammal együtt, majd a kért helyre beálltam és kezdődhetett is…

*******

A fotók nagyon jók lettek, általában mindig azt mondom a fotóimra, hogy elmegy, de most tényleg nagyon tetszettek. Mivel jelen volt a Celeb Tv, így lekamerázták az egész fotózást, és a szünetekben interjúkat készítettek velem. Legfőképpen a hamarosan megjelenő albumról faggattak, illetve a turné is szóba jött és még sok mást is kérdeztek. Nagyon élveztem az egész napot, mivel ahogy gondoltam tényleg rá ment az egész napom. Taylor is felhívott egyszer, de csak pár percet beszéltünk. Elmondtam neki, hogy jelöltek a Kid’s Choice Awards-on és elmondta, hogy őt is jelölték, így remélhetőleg együtt mehetünk majd el. Ott volt az a személy is, aki a borítómat fogja készíteni és egyeztettünk, hogy nagyjából milyen legyen, és azt is biztosítva mondta, hogy a héten már kész lesz, de majd a stúdióba kell elmennem, megnézni, mert ott készítik el a végleges Cd-met. Már alig vártam, hogy a kezembe vehessem és az első példányt elrakhassam és megmutathassam a többieknek. Meg persze, hogy végre visszajelzést kapjak a közönségemtől, hiszen már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fognak hozzá szólni. Bár addig még bőven van idő. Csak remélem, hogy senki nem fogja kiszivárogtatni az új dalaimat. Már így is felraktak az összes új dalomból egy kis részletet, ami persze nem gond, hiszen ez a szokás.

Úgy kábé este 8 körül végeztünk mindennel, és miután összepakoltunk, fáradtan beültünk az autóba, és elindultunk végre hazafelé. Sorban mindenkit haza furikázott a sofőr, és végre fél óra kocsikázás után, én is haza értem. Elköszöntem Michael-től, majd lassan bekullogtam a házba, onnan a szobámba, majd ledobva a cuccaimat, leültem kicsit az ágyra. Tényleg már kicsit fáradtnak éreztem magam. Egész nap pózolgatni és interjút adni, tud bizony fárasztó is lenni. De ez ezzel jár, és én ezt imádom. Mármint ezt a nyüzsgést körülöttem. Pár perc üldögélés után, úgy döntöttem, hogy átmegyek a szüleimhez beszámolni a jó hírekkel.

- Sziasztok – kukkantottam be az ajtójukon – bejöhetek?
- Persze – mosolygott anyu.


Anyukám épp a lap-topján csinált valamit, apukám pedig tv-zett. Leültem az ágy szélére.

- Milyen volt a fotózás? – szólalt meg apu mosolyogva.
- Nagyon jó és fárasztó. De annyi hírt kaptam ma, hogy juhúúj.
- Na! – csillant fel mindkettőjük szeme.
- Azt se tudom, melyikkel kezdjem – gondolkodtam el – szóval a héten kész lesz a Cd-m.
- Oh, de jó – mosolygott anyu.
- A táncpróbák is megkezdődnek, most már minden héten, pénteken táncórám lesz. Aztán kiderült, hogy Michael megszerezte nekem a turnéra a világ legjobb tánc csapatát, vagyis a Quest Crew-t – mosolyodtam el fülig.
- Az nem egy fiú csapat? – húzta fel apu a szemöldökét
- De – vágtam rá – és a kedvenceim – mosolyogtam – felkeresett minket az MTV, hogy van egy beteg kislány, aki nagyon szeret, és, hogy elmennék-e hozzá. Úgy, hogy majd nem sokára utazok Kansas City-be, mert ott lakik.
- Jaj, szegény kislány – húzta el anyu a száját – vigyél neki majd valamit.
- Persze – mosolyodtam el.
- Egyébként láttam a Kid’s Choice jelölteket. Tudsz róla, hogy….
- Hogy jelöltek? – fejeztem be a mondatát – igen – mosolyogtam – már fel is rakták? – másztam anyu mellé, hogy megnézhessem a neten, de pont anyu is azt az oldalt nézte, így még gyorsan végignéztem az én kategóriámba lévő jelölteket, és azt kell mondanom, hogy elég erős a mezőny. Nem tudom, hogy egyáltalán valamelyiket elnyerhetem-e majd – erős a mezőny. A legjobb énekesnő kategóriát szerintem el is felejthetem, Lady Gaga meg Beyonce mellett. Az év felfedezettjét is szerintem Justin Bieber mellett. És marad a legjobb videoklip.
- Ne becsüld le magad így.
- Miért, szerinted engem jobban szeretnek, mint Beyonce-t vagy Lady Gagát? Lady Gagának olyan rajongó tábora van, hogy csak, na.
- Ha nem is abban, de nem hiszem, hogy Justin Bieber jobb lenne. Mindenki egyenlő esélyekkel indul.
- Ez is igaz. Hm… mindegy, majd elválik. Úgy is jó buli lesz.
- És most látom, hogy Taylort is jelölték? – olvasta el anyu a neten.
- Ühüm – bólogattam – ma még nem is láttam – dünnyögtem magamnak.
- Majd találkoztok holnap – mondta immár apu.
- Hm… ja – húztam el a szám.
- Akkor mikor mész majd a stúdióba?
- Hát szerintem pénteken benézek délelőtt, utána pedig megyek táncra.
- Alig várom, hogy láthassam a műveteket – mosolygott anyu.
- Hát még én – mosolyogtam én is.
- És az interjúk, hogy mentek? – szólalt meg apukám.
- Jól, jól mentek – mosolyogtam rá – a szokásos dolgokat kérdezgették, meg ilyenek. De jó buli volt.
- Ennek örülök – mosolyogtunk mindannyian.
- Na, de kicsit elfáradtam, úgy, hogy megyek – tápászkodtam fel az ágyról – jó éjt – intettem nekik az ajtóból.
- Jó éjt – hallottam még.


Még volt kedvem benézni Stellához, így mielőtt a szobámba mentem volna, bekukkantottam hozzá is, bár már az ágyban volt, de még nem aludt.

- Szia, tökmag – mentem közelebb, s ültem le az ágy szélére.
- Szia – mosolygott rám.
- Mondd, csak miért nem alszol még? – mosolyogtam vissza.
- Hát… nem tudom – vonta meg a vállát – hogy-hogy bejöttél?
- Csak úgy – vontam meg a vállam – miért, esetleg baj?
- Nem, dehogy – ingatta a fejét – csak olyan kevés időt vagy velem – hajtotta le a fejét.
- Oh, tudom – húztam magamhoz s öleltem meg – ne haragudj, csak tudod nincs sok időm rád, de ígérem, megpróbálok több időt veled lenni, oké? – mosolyogtam rá.
- Oké – mosolyodott el ő is – csak hiányzik a nővérem – motyogta.
- Jaj, de édes vagy – húztam magamhoz megint szorosan – nekem meg az észveszejtően édes kishúgom hiányzik – pusziltam meg – ígérem, hogy majd a napokban tartunk egy csajos napot és elmegyünk valahová, oké?
- Oké – mosolygott – de annak is örülnék, ha magaddal vinnél néha – vonta meg a vállát.
- Majd pénteken eljöhetsz velem a stúdióba, meg a táncórámra, na?
- Az jó lesz – örült meg fülig érő mosollyal.
- Akkor okés. És a suli? Ugye jól megy?
- Igen, persze. Make-el mindig együtt tanulunk meg ő a padtársam is – mosolygott.
- Ennek örülök – mosolyodtam el – na, de most már nyomás aludni.
- Oké – húzta magára a takarót.
- Jó éjt – mondtam neki.
- Neked is – motyogta.


Magam mögött bezárva az ajtót, elgondolkodtam Stella előbbi mondatán, és emlékeztetett Kírára és magamra, hogy mi is pontosan ilyen jó barátnők voltunk, hogy együtt is tanultunk, illetve minden szabad időnket együtt töltöttük. Bevallom hiányzott ez az idő, és szívesen visszamentem volna. Örülnék, ha megint olyan jó barátnők lehetnénk, mint ezelőtt, de tudom, hogy ez már nem lehetséges és ez, hogy így megromlott közöttünk a barátság, szinte megmagyarázhatatlan. Jó, persze, lehet azt mondani, hogy megbántott meg minden, de mindketten tudjuk, hogy nem ennél a veszekedésnél kezdődött. Az elköltözésével, és, hogy én is egyre elfoglaltabb lettem, jócskán eltávolodtunk egymástól és már messze nem voltunk legjobb barátnők. De változnak az emberek és az érzések is. A megtörténteket már úgy sem tudjuk vissza fordítani, illetve semmivé tenni.

A szobámba érve végig ezen rágódtam, majd a fürdőbe mentem, ahol gyors fürdőt vettem, majd a pizsamámba bújva, az ágyra telepedtem. Bekapcsoltam a tv-t, és a szokásos kedvenc csatornámra kapcsoltam, majd látva, hogy épp egy nem olyan érdekes műsor megy, úgy döntöttem, hogy elalvás előtt még felhívom Taylort.

- Szia – köszöntem bele mosolyogva, miután felvette.
- Szia, napfényem – szólt bele ő is mosolyogva – na, mi a helyzet?
- Semmi extra. Elmondtam a szüleimnek, hogy mi minden új hír van és örültek ők is, hogy végre a héten megnézhetik az új albumot.
- Én is már kíváncsi vagyok.
- Képzeld Stella olyan édes volt. Bementem hozzá az előbb és beszélgettünk egy kicsit, és azt mondta, hogy hiányzok neki. Ezért pénteken magammal viszem mindenhová.
- Oh – mosolygott.
- Szó szerint ezt mondta, hogy: hiányzik a nővérem. És áh… majd meg zabáltam. Még sose mondta ezt nekem.
- Aranyos – kuncogott.
- Megnéztem a többi Kid’s Choice jelöltet és biztosíthatlak, hogy nyert ügyed van, viszont szerintem én max a legjobb videoklipben nyerhetek.
- Mert?
- Mert elég erős a mezőny. De majd meglátjuk. Nekem már ez is sokat jelent, hogy egyáltalán jelöltek.
- Úgy is a részvétel a lényeg – mosolygott.
- Igaz.
- De minden esélyed meg van, hogy nyerj.
- Nem tudom – vontam meg a vállam – majd megyünk együtt?
- Persze – mosolygott – egyébként jövő hét végén lesz az esküvő előtti családi ebéd Michiganben.
- És én is menjek?
- Még jó – vágta rá – be akarlak mutatni.
- Oh – mosolyodtam el – oké. De tényleg, mi van ha utálni fognak?!
- Mondtam már neked, hogy nem hogy utálni, hanem imádni fognak! – kuncogott kétségbeesettségemen.
- Neked legyen igazad.
- Aztán a rá következendő héten pedig lesz az esküvő.
- Akkor vennem kell egy szép ruhát – mondtam ki első gondolatomat, ami eszembe jutott, amin Taylor csak megint felnevetett – vagy is, biztos jó lesz.
- Reméljük – kuncogott még mindig – holnap találkozunk?
- Persze – vágtam rá.
- Tudod, mi jutott az eszembe?
- Na, mi? – vártam válaszát kíváncsian.
- Menjünk le holnap a partra fürödni néhány baráttal.
- Rendben, ez jó ötlet – mosolyodtam el.
- Majd reggel felhívom őket és olyan délután 1 körül találkozzunk lent.
- Oké. Úgyis már rám fér a napozás – kuncogtam el magam.
- Rendben – mondta mosolyogva.
- De most már fekszek lassan lefelé. Kicsit fáradt vagyok már.
- Persze, menj csak – mosolygott – holnap akkor majd találkozunk.
- Okés. Szeretlek.
- Én is szeretlek.
- Szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Tényleg nagyon örültem, hogy végre lemegyünk szórakozni egy kicsit a barátainkkal. Ahogy letettem, még néztem egy kicsit a tv-t, majd kikapcsoltam és magamra húzva a takarót, percek alatt álomba zuhantam….