Living the Dream 20 rész

Reggel a fejemben lévő, nyomott érzelemre ébredtem. Nem voltam valami jól, bevallom. Rettenetesen fájt a fejem. „Lehet tegnap napszúrást kaptam?” – gondolkodtam el. De nem hiszem. Majd beveszek valami gyógyszert – próbáltam kimászni az ágyból. Ahogy elérte a lábam a földet, a telefonom rezgésére kaptam az asztalhoz a fejem. Felálltam és oda siettem. Egy gyors képernyőtekintés után, megállapítottam, hogy Michael keres.
- Szia, Michael – szóltam bele rekettesen.
- Szia. Csak azért hívlak, hogy akkor fél11-re ott leszünk érted. Tudod, megyünk Hollywood-ba próbálni a GMA-ra.
- Igen, tudom. Rendben, akkor majd gyertek. Szia – bontottam a vonalat gyorsan.
Az út kábé 1 óra, így odaérünk majd fél11-re, ha minden jól megy. Ott még ki kell pakolni a hangszereket is. Aztán pedig jöhet a próba. Mondjuk nem értem, mi az a nagy felhajtás, mert csak egy dalt fogunk eljátszani. De, hát ők tudják – vontam meg a vállam. Még rápillantottam az órára gyorsan, ami fél10-et mutatott, így nyugodtan baktattam le a konyhába gyógyszerért. Amikor lementem szokás szerint, anyukám a reggelin dolgozott.
- Nem akarsz pihenni egy kicsit? – szóltam oda neki kelletlenül
- Úgy látom bal lábbal keltél fel! – nézett rám ráncolt homlokkal.
- Bocsi – forgattam a szemem. – de nem kell minden reggel itt sündörögnöd – kötöttem bele megint.
- Hát, akkor ne egyél kislányom! Ilyen egyszerű – fordult el sértődötten.
- Jól van, bocs. Csak kegyetlenül fáj a fejem – mentem oda a gyógyszeres dobozhoz. – Amúgy fél11-kor megyek Hollywood-ba, próbálni – vettem ki egy szem fájdalom csillapítót.
- Oké – csinálta tovább a reggelit, ami ezúttal rántotta.
- Nem jössz? – húztam fel a szemöldököm – meg Stella is jöhetne, ha akar – vontam meg a vállam. – szerintem nem leszünk sokáig. Egyszer-kétszer elpróbáljuk a számot, aztán jövünk vissza.
- Oké, kérdezd meg tőle. – mosolyodott el.
Amikor bevettem a gyógyszert, felmentem Stella szobájába, hogy megkérdezzem jön-e Hollywood-ba. Bár szerintem ez neki már nem is lesz kérdés. Egyértelmű, hogy jönni akar. Mindig, ha megyek valahová, akkor jönni akar, csak épp nem mindig szabad neki.
- Stella – kopogtam be.
- Gyere be – csiripelte.
- Jó reggelt, tökmag – mentem oda hozzá.
- Szia – mosolygott
- Na, azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy nincs-e kedved anyuval jönni velem Hollywood-ba ma. Tudod, holnap reggel benne leszek egy reggeli műsorban, ahol fel fogunk lépni, és arra próbálunk. Igaz, nem hiszem, hogy sokáig leszünk, de most jöhetsz, ha szeretnél – mosolyogtam rá.
- Még jó, hogy megyek – ugrott fel és ölelt meg.
- Oké – kuncogtam el magam rajta. – de akkor lassan öltözz, mert 1 óra múlva itt vannak értünk.
- Már is – futott a gardróbjához.
- Oké – mentem ki az ajtón.
Még gyorsan lesétáltam anyukámhoz, közölni vele, hogy Stella is jön, aztán visszabaktattam az én szobámba, hogy rendbe hozzam magam. A fürdőben megmosakodtam, fogat mostam, megfésülködtem és a szokásos dolgokat megcsináltam. Úgy gondoltam, hogy mivel csak próbálunk, így nem fogok kiöltözni, ezért a gardróbból egy egyszerű szürke, béke jeles felsőt elővettem, hozzá pedig egy farmert. Még magamra raktam egy órát, meg egy kis kiegészítő karkötőt és felhúztam egy nyárias tanga papucsot. A fekete táskámat elővéve, beleraktam a szokásos dolgaimat, aztán bólogatva néztem a tükörbe a végeredményt. Lesétáltam a konyhába, reggelizni, ha már anyukám megcsinálta.
- Na, már csak eszek – ültem le a pulthoz.
- Rendben. Akkor felmegyek és elkészülök, meg Stellát is összeszedem. – törölte meg a kezét és indult az emeletre anyukám.
Amíg ettem, bekapcsoltam a konyhai tv-t, és a reggeli híreket hallgattam. Nem igazán érdekelt, mi van benne. Csupa pletyka a többi „kollégámról”. Ahogy faltam magamba a finom reggelit, egyszer csak Taylor nevére lettem figyelmes. Illetve két Taylor nevére. „A híres farkas fiúnak a szívét, elrabolta a méltán elismert country énekesnő, Taylor Swift” – fagytam le „A februárban megjelenő közös filműk, a Valentine’s day, hozta össze a furcsa párost. Úgy tűnik komoly kapcsolat lesz ebből, hiszen mostanában minden nap egyre többet látják együtt őket, és elég jól ki is jönnek egymással.” – néztem tátott szájjal „Már jó ideje randizgatnak, de egyelőre egyikük sem erősítette meg ezt a kapcsolatot. Viszont a hölgy, Taylor Swift nyilatkozott újdonsült szerelméről: „Elég közel kerültünk egymáshoz, nagyon jó barátom” Barát? Vagy több annál? Mi reménykedünk abban, hogy működni fog” – kapcsoltam ki dühömben a tv-t. Belül ismét ordítottam. A kezemet ökölbe szorítva próbáltam lenyugtatni magam. Jó ideje randizgatnak? Még is mióta? Már akkor is randiztak, amikor velem sétált a parton? Vagy még is mi ez? Miért csinálja ezt velem? – kezdett a szemem könnybe lábadni. Vagy ez csak egy hülye pletyka? Megcsókol, megbánt, bocsánatot kér és kiderül, hogy végig randizott azzal a döggel? Hát, ezért akarta tudni miért utálom ennyire? Tuti, hogy ezért. Az étvágyam is elment. És még ide meri dugni azt a barom képét. Imádkozzon, hogy ne lássam többet, vagy nem állok jót magamért. Nem fog érdekelni, a kamera se a média, akárhol meglátom és közeledik, azt megígérhetem, hogy kiosztom, mint a torkosborzt. Pont ez kellett nekem. Ez a szívszaggató hír. Tuti, hogy ezt a mai napot végig bénázom. Bárcsak sosem találkoztam volna vele, és bárcsak sosem szerettem volna bele ennyire. – bosszankodtam a könnyeimet törölgetve. Erős vagy, kitartó vagy. Egyszer kibírtad, hogy elhagyott, kétszer is menni fog – próbáltam nyugtatgatni magam. – Ne állítson meg egy ilyen balfék. – bólogattam határozottan. Abban biztos voltam, hogy ez a mai nap elég rosszul fog elsülni. De felveszem a póker arcomat, és megpróbálok mindenhez jó pofát színlelni. – töröltem le az utolsó könnyeket.
- Na, készen is vagyunk – jelent meg hírtelen anyukám és Stella. – Mi történt kislányom? – jött közelebb anyu? – Te…sírtál? – ráncolta a homlokát.
- Nem, dehogy – csóváltam a fejem – csak a szemembe ment valami szösz – erőltettem magamra egy halvány mosolyt, és elkezdtem kaparászni a szemem.
- Rendben, hány óra? – nézett körbe.
- Negyed 11? – ámultam el, ahogy az órámra néztem.
- Akkor mindjárt itt lesznek Michael-ék. – mosolygott anyu.
- Igen – néztem értetlenül.
Leszálltam a székről, és felkaptam a táskámat. Addig átvánszorogtunk Stellával a nappaliba, és hátradőlve a sarokülőn vártunk. Stella bekapcsolta a tv-t és elkezdett valami mesét nézni. Persze én nem tudtam koncentrálni oda. Minden sejtemben az a pár mondat hallatszott, amit a tv-be mondtak. Komolyan nem hiszem el, hogy ezt teszi! – hajtottam le a bánatos fejem. Mit ártottam én neki? Mert tudtommal semmit sem. – húztam el a szám. Vagy… bosszút akar állni, hogy utálom Swiftet, vagy mi? Nem értem – fújtam ki a levegőt. Ahogy ezen elgondolkodtam, az ajtó nyílása zökkentett ki, amin Michael lépett be.
- Sziasztok! – mosolygott – mehetünk? Ó a kicsi Stella is jön? – mosolygott tovább.
- Igen, mehetünk – álltam fel Stellával.
Kimentünk, és behuppantunk az autóba. Mindenkinek köszöntem, és már indultunk is. Az egész út alatt, magamba fordulva csak bámultam kifelé az ablakon. Azon morfondíroztam, hogy vajon kitől tudhatok meg több infót erről. Vajon ki áll mostanában közel Taylorhoz? A szüleitől nem kérdezhetek, mert biztos, hogy elmondanák Taylornak. Viszont azt meg nem tudom, melyik régi közös barátunkkal van még jóban. Senki sem jutott az eszembe. Vagy talán egy Twilight színésszel vegyem fel a kapcsolatot? – és ekkor beugrott! – Hát persze! Kristen Stewart – mosolyodtam el egy kis reménnyel. Csak egy baj van. Nem tudom a telefonszámát. De reméltem, hogy Michael elintézi nekem. Kristen biztos többet tud. Elvégre jó barátok a tudtommal.
******
Amikor megérkeztünk már messziről kiszúrtam a rajongókat.
- Azt hittem ez zártkörű próba lesz! – néztem Michael-re.
- Úgy látszik, hogy megtalált néhány rajongó! – vonta meg a vállát.
- Ja – indultam utána.
Őszintén, nagyon imádom a rajongóimat, de most kivételesen nem nagyon örültem, hogy itt vannak. Arra számítanak, hogy oda megyek, és így is lesz miután vége a próbának, de remélem, nem veszik észre a szomorkodásomat. Bevezettek minket egy kisebb szobába, ahol oda adták a szerda reggeli műsor menetét. Gyorsan átfutottam, és mi majd 7-kor fogunk a színpadra állni. A dalt még meg sem beszéltük – jutott az eszembe – de valószínűleg a nem régiben kiadott új dalomat fogom előadni a „Wanna hear”. Ez egy single dal, amit nem szándékoztam az albumra felrakni, de ahhoz pedig túl jó, hogy csak úgy kidobjam az ablakon. Ez egy pörgős dal, és a listákon is szép eredményeket értem el vele, bár sosem figyelem ezeket a listákat, de valahogy mindig megtudom. Pár perc múlva bejöttek a bandatagok és köszöntem nekik.
- Mehetünk próbálni – mosolygott rám Luke – minden be van szerelve.
- Oké, menjünk – indultam utánuk – ugye a Wanna Hear lesz? – vontam meg a vállam.
- Te döntesz! Te vagy a sztár – kuncogott mindenki
- Akkor az – döntöttem el.
Ahogy mentünk kifelé, egy biztonsági őr megállított.
- Elnézést, nem akarlak zavarni, csak van odakint pár rajongó és elég hangosak. Esetleg a próba után nem mennél oda hozzájuk? – kérdezte kedvesen.
- De – vágtam rá egy halvány mosollyal.
Amikor felléptünk a színpadra, a rajongók, akik jó pár méterre voltak tőlünk elkezdtek sikítozni. A biztonsági őr oda ment hozzájuk, és megkérte őket, hogy maradjanak csendben, amíg próbálunk, aztán oda megyek én is. Ellenőrizték még gyorsan a hangosítást, és a mikrofont, aztán egy bólintás után már kezdtük is a dalt játszani…
Ahogy elkezdtem énekelni, valami furcsa hang jött ki a számon, amit nem ismertem meg. Vagy is, az én hangom volt, de nagyon hamisan. Mi történik? – képedtem el magamban. Még sosem énekeltem így. A kezemmel hadonászva jeleztem a bandának, hogy hagyják abba, amit sikeresen értettek. Én pedig a mikrofont szorongatva álltam ott lefagyva, amikor megláttam, hogy Luke lépked közelebb hozzám.
- Mi baj van a hangoddal? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem tudom – tágultak ki a szemeim – csak… várjatok – emeltem fel a kezem – hadd szedjem össze magam. Csak egy perc – néztem rá kissé szomorkás arccal.
- Rendben. Majd szólj, ha kezdhetjük – mosolygott és ment vissza a többiekhez.
Valószínűleg azért ilyen most a hangom, mert nem hangoltam be. De máskor is volt már ilyen, még sem énekeltem ilyen hamisan. A tenyeremet a homlokomhoz támasztva próbáltam összeszedni a gondolataimat, és csak erre a mai próbára koncentrálni. „Oké, menni fog” – győzködtem magam. Szippantottam egy mély levegőt, aztán kifújtam, mintha minden mérgem elszállna. Egy kézlegyintéssel jelezve visszaálltam mosolyogva a mikrofon állvány mögé, mikrofonnal a kezemben és a rajongók felé intve, hallottam meg a dalom felzendülő dallamát.
****
Ezúttal a hangom rendben volt, és minden jól ment. Kétszer elpróbáltuk, aztán a banda elkezdte összepakolni a hangszereket. De ez engem annyira nem érintett, mert külön autóval megyünk. Amikor lementem a színpadról Michael ráncolt homlokkal nézett rám.
- Valami gond van? – húztam fel a szemöldököm értetlenül.
- Mi volt ez az incidens a hangoddal az első próbánál?
- Nincs ma valami jó napom – hajtottam le a fejem.
- Rendben, semmi gond. – mutatott egy halvány mosolyt. – csak azt hittem hírtelen, hogy beteg lettél vagy mi!
- Áh, nem – csóváltam a fejem.
- Na, menj. Még várnak a rajongók – bökött oldalba.
Bevallom kicsit meglepett most a viselkedése. De nem sokat törődtem vele. A testőrömmel a hátam mögött, sétáltam a sikítozó rajongók felé. Mint mindig, most is nagyon jó kedvre derítettek. Amikor odaértem, kicsit féltem, hogy még „szétszednek ott”, de bíztam Tom-ban és az erejében. Barátságosan, de hezitálva közeledtem hozzájuk, ők pedig kezdtek kicsit „lehiggadni”. Mindenfelől hallottam, hogy „Szandra, Szandra csinálsz velem egy fotót? Aláírod ezt?” De sajnos, nem tudtam mindenhová figyelni. Ahol értem persze mindenkinek aláírtam, amit kért és rengeteg képet csinálhattak velem. Aztán sietősre fogva, visszamentünk Tommal abba a kis szobába ahová először vezényeltek be. Ott várt rám mindenki, indulásra készen.
- Mehetünk? – vontam fel mindkét válllam.
- Igen – mondták egyszerre.
Lassan, én hátra maradva indultunk el az autóhoz, paparazzikra számítva. Ahogy kiléptem az ajtón, mindenhonnan vakuk és fények kattogása hallatszott. Nem akartam otromba lenni a fotósokkal, hogy még itt sem pózolok, ezért az ott lévő rajongóknál megállva, villantottam pár mosolyt a lesi fotósoknak, akik örömmel villogtattak. Pár percnyi autogramm osztás után behuppant mindenki az autóba, és már el is indultunk. Próbáltam végig a fejembe tartani a kérésemet, így nem is felejtettem el.
- Michael – fordultam hozzá.
- Mondd – mosolygott.
- Meg tudnád nekem szerezni, egy híres sztárnak a telefonszámát? – húztam el a szám kínosan.
- Hát, attól függ ki az – vonta meg a vállát.
- Kristen Stewartról lenne szó.
- Mindent megteszek, hogy megszerezzem – mosolygott rám. – de miért is? – húzta fel a szemöldökét.
- Áh, semmiség. Csak öhm… - próbáltam kitalálni gyorsan egy hihető sztorit – csak a Teen Choice-on jót beszélgettünk, és elfelejtettem a számát elkérni – ajaj, ez máshogy hangzott – kaptam észbe gyorsan. – vagy is…. szerintem tök jó barátnők lennénk – javítottam ki magam.
- Oh, rendben, rendben. Megteszem a tőlem telhetőt.
- Köszi – néztem rá hálásan.
Persze anyukám pillantását elkapva, egyből tudtam, hogy nem vette be ezt a hülye sztorit. Bármibe fogadok, ha hazaérünk az lesz az első, hogy kifaggat. Forgatva a szemem-dőltem vissza az ablakhoz, ahol merengve bámultam a mellettünk elsikló épületeket. Kicsit féltem attól, ha esetleg Kristennel tudok találkozni és kifaggatom, hogy elfogja-e árulni Tay-nek?! Bízom abban, hogy ha megkérem, nem fogja. De most komolyan! Mit eszik azon a csontkollekció Taylor Swiften? Úgy látszik hazaút közben elhagyta a jó ízlését is. Vagy csak ízlés ficama van. Sőt még hangja sincs. Nagyon nagy azzal a béna country zenéjével. Ha rajtam múlna, visszaküldeném oda ahonnan jött. Ha az ő bőrébe bújnék, esküszöm, a tükörbe néznék és sírnék. Nem nagy szépség. Nem hogy felhizlalná magát, akkor még lenne is valami normális alakja. Na, jó. Inkább nem cikizem az alakjával, mert vannak súlyosabb dolgok is ezen a világon. Ahogy az ablakon át grimaszokat vágtam, hírtelen a táskámban megszólalt a telefonom. Szinte biztos voltam abban, hogy Taylor L. lesz az, így nem siettem az elővétellel. De amikor a képernyőre néztem egy ismeretlen szám volt az. Hezitáltam, hogy vegyem-e fel, de végül benyomva a zöld gombot a fülemhez emeltem.
- Halló? – szóltam bele félénken.
- Szandra? – szólt bele egy ismerős hang, bár nem tudtam hírtelen hová tenni – Jesse vagyok. – mosolyodtam el a név hallatán.
- Oh, szia – fordultam kifelé, hogy ne nagyon figyeljenek a többiek engem. – hát te honnan tudod a számom? – húztam fel a szemöldököm és kezdtem kuncogni.
- Hát… vannak kapcsolataim! – jelentette ki büszkén.
- Oh, értem – bólogattam nevetve.
- Találkozhatnánk valamikor? Vagy ráérsz-e mondjuk egy…. vacsorára? Velem! – nyomta meg a „velem” szót.
- Nem is tudom – ráncoltam a homlokom – randi? – kuncogtam.
- Abszolút nem! Csak, mint munkatársak – kuncogott ő is.
- De elég sok dolgom van mostanában. És csütörtökön amúgy is találkozunk – kezdtem levakarni magamról.
- Hát jó – sóhajtott bele nagyot – akkor majd… egyedül megeszem a… finom sushi-t. Elvagyok én egyedül is, munkatárs nélkül – próbált szomorú hangot adni, aminek nehéz ellenállni.
- Jó rendben – adtam fel nevetve.
- Akkor ma este? – villanyozódott fel – 7 óra?
- Azt hiszem az jó lesz – bólogattam.
- Akkor érted megyek.
- Tudod, hol lakok? – hökkentem meg.
- Nyugi. Megvannak erre a megfelelő embereim.
- oh, oké – értetlenkedtem.
- Akkor, 7-kor, szia – köszönt el csábosan.
- Szia – bontottam a vonalat.
Amikor kinyomtam a telefont és visszatettem a táskámba, minden tekintetet magamon éreztem.
- Mi az? – néztem körbe
- Ki volt az? – kérdezte Michael.
- Jesse volt – vallottam be – találkozni akar velem – forgattam a szemem.
- Be ne dőlj neki. Nagy nőcsábász – figyelmeztetett Michael.
- Igen, tudom – húztam el a szám – csak megbeszélünk pár dolgot. – fordultam az ablak felé.
Az út többi része zavartalanul telt el. Fél háromra már haza is értünk. Elköszöntem mindenkitől, és lassan bevánszorogtunk mind a hárman a házba. Felmentem a szobámba és mindent ledobva dőltem rá az ágyra. „Ezt a napot talán Jesse helyre hozza” – mosolyodtam el. Mivel még rengeteg időm volt a „nem randiig” ezért úgy döntöttem, hogy a többi szabad időmet ma tv-zéssel fogom tölteni. Ezért felkapaszkodva az ágy belsejéig felhúztam magam és bekapcsoltam a tv-t. Épp az American Idol ment, amiről megint Taylor jutott az eszembe. Lehet már említettem, de mindig azon martuk egymást, hogy amikor náluk voltam, melyik műsort nézzük. A táncolj, ha tudsz, vagy az American Idol. De végül mindig úgy egyeztünk meg, hogy reklámkor nézzük, a táncolj ha tudsz-t. Mondjuk, ezt a veszekedést nem úgy kell elképzelni, hogy kiabáltunk egymással, vagy ilyesmi. Hanem játszva kapkodtuk el egymás elől a távirányítót, aztán a végén mindig csókba fulladt ez az egész. Ezeket úgy végig gondolni, nagyon jó érzésekkel töltött el, és hiányzott. Akkor voltam igazán boldog. Semmire sem volt szükségem, semmi más nem tett boldoggá csak is Ő. És most… mit tettem, hogy ennyire ki kellett velem csesznie? Már bocsi a csúnya szavakért. Nem tudom mi lesz ezután. Főleg, hogy a szüleink nagyon jóban vannak. Persze még most sem felejtem el azt az életmentési akcióját, de ez, amit művel…. szerintem még önmagát sem érti. Tudja, hogy ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben, és talán ha nem csinálta volna ezt, akkor az is maradt volna. De azt hiszem, ezen kár erőltetni az agyam. Már úgy is mindegy. Megtörtént, kész. Tovább kell lépni valahogy…..