2010. augusztus 22., vasárnap

Living the dream 22 rész

Szijasztok:D végre ma délután hazaértünk és már fel is raktam az új részt. Egy kis kedveskedésből lehet később felrakok még egy új részt:D:D


Reggel szokásosan keltem. Kómásan… Nem igazán volt kedvem felkelni, ezért még visszahajtva a fejem a párnára lecsuktam a szemem.

***20 perccel később***

A telefonom csörgésére kaptam fel a fejem. Reménykedve abban, hogy ezúttal nem Taylor keres, elővettem a fiókból a telefont és a képernyőről leolvasva láttam, hogy Michael az.
- Szia, Michael – mosolyogtam a telefonba.
- Szia. A ma esti Oprah miatt hívlak. 5-re érted megyünk. Addigra légy kész. És ha már itt vagyunk, akkor azt is mondom, hogy szerdán reggel fél5-kor indulunk a GMA-ra.
- Rendben megjegyeztem – pislogtam
- Viszont tegnap nem mondtad, hogy Jesse McCartney-val találkozol – vallatott.
- Jajj már mindenki tudja – bosszankodtam – csak beszélgettünk a munkáról. Nem volt semmi – forgattam a szemem. Michael néha úgy viselkedik, mint az apám, pedig csak a menedzserem.
- Rendben, nem ezért kérdeztem. Akkor majd megyünk érted.
- Oké, szia – bontottam a vonalat.

A telefont ráraktam az éjjeliszekrényre én pedig egy hátast dobva dőltem vissza az ágyba. A tegnap estén jár az eszem. Lehet kicsit keményen bánok Taylorral? Nem! Megérdemli. Nem hittem volna, hogy ennyire meg akart bántani. Vagy ki tudja, hogy mit akart ezzel. Komolyan mondom, már nem tudom hol áll a fejem. Lehet nem is szabadna ezen annyit agyalnom. A karrieremre kell koncentrálnom. Hogy kicsit felfrissítsem magam, és a dühömet kieresszem hírtelen gondolattól vezérelve eldöntöttem, hogy elmegyek az edzőterembe edzeni magam egy kicsit. Elkászálódtam a fürdőig ott elvégeztem a szokásos dolgokat, aztán a gardróbomhoz vezényeltem magam. Ahol kivettem egy fehér térdgatyót hozzá pedig egy egyszerű szürke felsőt. A táskámba bepakoltam egy kendőt, majd megtörölközni. Előkaptam egy baseball sapkát, felhúztam még egy edző cipőt és beágyaztam még gyorsan az ágyamat. Lementem a konyhába, bízva abban, hogy anyukám ott lesz és reggelit készít, mert most nem sok kedvem lett volna csinálni. Amikor leértem egy fél mosollyal láttam meg anyukámat.

- Szia – köszöntem neki.
- Oh, szia – mosolygott rám – hová mész?
- Az edzőterembe. – vontam meg a vállam – de előtte eszek
- Gyere, ülj le és mesélj a tegnapról – nézett rám.
- Öuu… oké – néztem értetlenül – semmi különös nem volt. Beszélgettünk a munkáról meg ilyesmi – rántottam meg ismét a vállam. – Anyu – kezdtem.
- Igen?
- Amikor eljöttem kiakadva Tayloréktól azon a partin, tudod. – hajtottam le a fejem.
- Igen? – kérdezte ismét ráncolt homlokkal.
- Utána mi történt?
- Úgy érted, hogy Taylort zavarta-e hogy elmentél.
- Nem. Csak, hogy, hogy viselkedett és… mit csinált azzal a… lánnyal – forgattam a szemem.
- Amikor elmentél, egy ideig úgy csinált mintha semmi sem történt volna. Beszélgetett azzal a… lánnyal, ettek, ittak meg ilyenek. De aztán kábé fél óra múlva egyre szomorúbbnak látszott és nem akart sokat beszélni. Aztán az a lány, felajánlotta neki, hogy elmehetnének vásárolni, azt hiszem – szűkítette össze a szemét – aztán elmentek.
- Ühüm – hajtottam le ismét a fejem. – és csók, vagy flört, vagy ilyesmi? – vallattam
- A lány próbálkozott… de szerintem nem sok sikerrel – vonta meg a vállát
- Ühüm – öngettem megint.
- Beszéltetek az óta? Tegnap volt itt, de mondtam neki, hogy Jesse-vel vagy.
- Hát, felhívott, de direkt nem vettem fel, aztán sms-t írt, hogy miért találkozgatok Jesse-vel ha ott van Ryan meg ilyenek. Az sms első felében kioktatott a másodikban meg bocsánatot kért – húztam fel a szemöldököm. – aztán visszaírtam neki a magamét kábé ennyi volt. – vontam meg a vállam.
- Elhiszem, hogy haragszol rá – fogta meg a vállam.
- Az nem kifejezés, mennyire – fújtam ki a levegőt.
- Kérdezhetek valamit? – hajolt közelebb, amire egy bólintással feleltem – Szereted még? – ráncolta a homlokát.
- Nem tudom – csóváltam a fejem – tényleg nem tudom, mert most, hogy megbántott jobban fáj, mint amikor Ryannal vége lett. Látni sem akarom. Nem igazán értem őt, és most már annyira magamat sem – húztam el a szám lehajtott fejjel.
- Kicsim – emelte fel az állam – senki másra nem kell hallgatnod csak is saját magadra. Hidd el, szerintem jó döntést fogsz hozni – mosolygott rám
- Köszi – erőltettem magamra egy halvány mosolyt. – amúgy jössz az Oprahra meg holnap Hollywood-ba? – váltottam témát
- Most nem. – vonta meg a vállát – itthon maradok a tesóiddal – mosolygott
- Oké – mosolyogtam vissza.

Szavak nélkül is átérzett velem anyukám. Tényleg jó, ha az embernek ilyen megértő anyja van. Reggelire gyorsan egy kis müzlit bekaptam, aztán összepakolva a dolgaimat indultam a garázsba az autómhoz. Beültem, beindítottam és már indultam is. Egész úton próbáltam elterelni a gondolataimat, de nem igazán tudtam másra gondolni. A rádiót is bekapcsoltam, bízva abban, hogy talán az segít, de nem így lett. Amikor odaértem, a hátsó parkolóba leparkoltam és hála egy fotós sem volt a láthatáron. Így nyugisan kiszálltam, és besétáltam. A pénztárnál kifizettem az egy órát aztán besétáltam a pasikkal és csajokkal teli edzőterembe. Fel szoktak ismerni, de itt nem igazán foglalkoznak a sztárokkal. Több ismert ember is jár ide, mint például David Henrie vagy a nem régiben említett Ashley Tisdale barátnőm is. Általában mindig csak a futópadot használom, mivel a futás minden testrészemet megmozgatja. Persze szabad levegőn sokkal jobb futni, de mióta ismert lettem sajnos nem mindig merek egyedül nekivágni. Lepakoltam a futópad melletti fogasra és beállítottam a szokásos tempómra.

***50 perccel később***

A futópadon most már csak sétálva mozgattam magam, mivel kezdtem fáradni a futásba. Közben kortyoltam 1-szer, 2-szer vizet és törölgettem magam, mivel idebent a lég kondi ellenére is meleg volt egy kicsit. Épp az órámra néztem és megállapítottam, hogy még van 10 percem. Közben szemlélgettem az épp edző, izzadságban tocsogó pasikat. Volt 1-2 helyes közöttük, de a legtöbbjük túl kigyúrt már nekem, ami nem jön be nálam. Épp a pénztár felé pislantottam, amikor hátulról két ismerős személyt megláttam. „Úristen” – mormogtam az orrom alatt. Mindkettőt azonnal felismertem. Az egyik Dan apu, a másik pedig a drága fiacskája Taylor. Épp fizettek ők is. Hírtelen megijedtem és leugrottam a futópadról. Leguggoltam, hogy még véletlenül se vegyenek észre. Gyorsan összeszedtem a cuccomat és bujkálva próbáltam menekülni innen. Mindenféle edzőgép mögé bebújtam, és épp aki ott edzett értetlenül nézett rám. „Nem igaz” – gondoltam magamban és csóváltam a fejem. „Hihetetlen, hogy egy helyre járunk edzeni”. Aztán hírtelen előtört a huncut énem. Valahol olvastam, hogy Taylor alsógatya nélkül jár edzeni. Talán most végignézhetném, hogy igaz-e. Egy fekete melegítő szett volt rajta, izmos lába kilátszott. Megnézhetném, ahogy edz, vagy maradjak itt és… érjem el, hogy álljon a zászló? Végül is, ha igaz a hír, akkor mindenki előtt leszégyeníthetném. „Nem, nem szabad. Te nem vagy ilyen” hallottam meg egy hangot a fejemben. Igaz, tényleg nem vagyok ilyen… részben. Az biztos, hogy jót mulatnék rajta. De inkább nem szítom még én is a tüzet kettőnk között. Amúgy ha már edzeni jön, lehetne annyi esze, hogy vesz fel alsót. Ő tudja – forgattam a szemem, ahogy figyeltem őt. Láttam, hogy valakit keres, és pont erre felé nézett mire én gyorsan lehúztam a fejem. Egy régi tanárnőm szerint, ha te nem látsz valakit, ő sem lát téged és most reméltem, hogy ez bevált. Végül észbe kapva, a megfelelő pillanatban kiosontam. Amikor kimentem a hátsó ajtón, észrevettem, hogy Taylor pontosan az én autóm hátánál parkolt le. Akkor engem kereshetett, vagy nem tudom. Ilyen véletlent basszus – ámultam el. Kinyitottam az autóm és behuppanva már indítottam is.

*******
Mire hazaértem, meglepetésemre az óra már délután fél3-at mutatott. Hogy ment el ilyen hamar az idő? – néztem értetlenül. Beálltam a garázsba, és kiszálltam az autóból. Bementem a házba és megint Nick haverjaival találtam szembe magam.
- Sziasztok, srácok – köszöntem nekik oda, most már egy mosollyal az arcomon.
- Oh, megjött a csinibaba – mondta az egyik szőke srác, mire felhúztam a szemöldököm – nem megyünk medencézni? – húzogatta a szemöldökét.
- Te be vagy állva? – kérdeztem tőle flegmán – képzeld, valaki dolgozik, és nem csak henyél egész nap – húztam fel az orrom büszkeséget mutatva. – Barom! – jelentettem, ki ahogy elindultam az emeletre.

Felmentem zabosan a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót. Istenem, hogy milyen barmok vannak a világon -.- Ledobáltam a cuccaimat és hírtelen döntéstől vezérelve bementem a fürdőbe és elkezdtem teli engedni a kádat. Csepegtettem bele minden féle nyugtató olajt. Amikor teli lett, levetkőztem és lassan belecsusszantam. Mély lélegzetet véve elmerültem a langyos vízben, azt remélve, hogy elmoshatom a partin történt emlékeket. Legszívesebben most ezt tenném, de nem tudom. Nem megy. Nem tudom csak úgy elfelejteni a történteket, és megbocsájtani. Mit beszélek? Már a megbocsájtásról? Oké bocsánatot kért sms-ben. Mert nem adtam esélyt sem rá, hogy személyesen tegye meg… de ez nekem kevés. Bele fogok ebbe őrülni – jöttem fel a víz alól. Anyukám szerint magamra kell hallgatnom. De még magamat sem értem. Először is azt súgja az ösztönöm, hogy felejtsem el és bocsássak meg neki, de ott van az a fájdalom, amit okozott azzal, hogy hátba támadott. Pedig sosem gondoltam volna ezt róla.

***1 óra múlva***

Ideje kiszállni – állapítottam meg, ahogy az órára néztem. És ideje készülődni. Bevallom, most a ruhaválasztással nem fogok sokat időzni, mert tudtam mit fogok felvenni. Kiszálltam a kádból és magam köré csavarva egy törölközőt indultam a gardróbba. Elővettem egy rózsaszín, alul fekete flitteres ruhát, egy fekete csinos magas sarkút, és a ruhához illő kiegészítőket és ráraktam az ágyra, hogy csak fel kelljen venni. Visszavánszorogtam a fürdőbe, ahol megszárítottam a hajam, aztán a hajvasalóval egyenesre kivasaltam. Magamra dobtam egy halvány rózsaszín-fekete sminket, és a szobámban felöltöztem. A tükör előtt állva, elégedetten néztem magamon végig. A fekete D&G táskámat elővéve beledobáltam a fontosabb dolgaimat, aztán egy gyors pillantást vetve a telefonomra megállapítottam, hogy 2 perc múlva fél5. Jól tudok időzíteni – bólogattam mosolyogva. Lassan letipegtem a lépcsőn, és ahogy leértem már meg is szólalt az ajtócsengő. Kinyitottam és Michael egy mosollyal lépett bentebb. Még gyorsba adtam egy puszit a nappaliban üldögélő anyu és Stella arcára, aztán már el is viharoztunk.

- Szandra – szólt Michael – megszereztem neked Kristen telefonszámát – mosolygott és adott egy cetlit a kezembe, amin a telefonszám volt.
- Isten vagy – öleltem meg hálásan.
Gyorsan beírtam a telefonomba és elmentettem.
- Csütörtökön akkor délután itt lesz Kíra a barátnőd – jutatta eszembe.
- Oh, tényleg. Szerintem akkor épp a stúdióban leszek Jesse-vel a dalt írni, esetleg elé küldetnéd a sofőrt?
- Persze – mosolygott
- Köszi – néztem rá hálásan.
Az út többi részében nem sokat beszéltünk. Mindkettőnk bambán bámultunk az ablakon kifelé. Amikor hírtelen a telefonom ismét csörgésbe kezdett. Rápillantottam a képernyőre és meglepetten, de mosolyogva tettem a fülemhez.
- Szia, Kíra – mosolyogtam.
- Szia – hallottam meg egy bánatos hangot.
- Mi történt? Mi a baj? – kezdtem aggodalmaskodni.
- Van egy nagyon rossz hírem.
- Jaj, ne – forgattam a szemem.
- Nem mehetek a hétvégén – vallotta be a rossz hírt.
- Mi? – csattantam fel.
- Sajnálom. Először igent mondtak, aztán tegnap úgy döntöttek, hogy mégsem engednek ilyen hosszú útra. Ne haragudj. Hidd, el én mindent megpróbáltam. Sírtam, ordítottam, kedveskedtem velük. De semmi sem hatott rájuk.
- Jaj de kár – szomorodtam el.
- Annyira szerettelek volna látni, és visszamenni Kaliforniába – csuklott el a hangja.
- Elhiszem – kezdett a szemem könnybe lábadni – én is alig vártam már, hogy itt légy erre tessék.
- Sajnálom – hallottam, hogy a könnyei csorognak az arcáról.
- Semmi gond. Majd összehozzuk máskor – nyugtattam meg.
- Remélem minél hamarabb.
- Én is remélem. El se hiszem, hogy ez történik a barátságunkkal – kezdett minden elhomályosulni a szemem előtt.
- Én se hiszem el. Apámnak pont ebbe a hideg Kanadába kellett állást kapnia. És tudják, mennyire jó barátnők vagyunk, mégse engednek el – kezdett kicsit idegesebb lenni.
- Na, jó. Ne itassuk az egereket. Épp az Oprah show felé igyekszünk, ma este 7-kor élőben. Nem akarok úgy kinézni, mint egy mosómedve – húztam el a szám.
- Rendben. Akkor megyek és nézem – derült jobb kedvre.
- És tényleg ne haragudj, hogy ilyen kevés időm van rád. De ígérem, felhívlak majd még.
- Jajj semmi gond. Megértem – mosolyodott el ő is.
- Akkor majd beszélünk.
- Oké oké – kuncogott – szia.
- Szia – bontottam a vonalat.
Elég rosszkor jött ez a hír. Nagyon hiányzik Kíra és az a megnyugtató ölelése, amikor szükségem lenne rá. Mióta elköltöztek nem láttam és tényleg keveset beszélünk. Ahogy ezen így elgondolkodtam, éreztem, hogy kezdünk lelassulni, így arra véltem, hogy talán megérkeztünk.
- Megjöttünk – mosolyodott el Michael. – nagy levegő és kiszállás.
- Oké – mosolyogtam, ahogy kinéztem az ablakon, ahol már rajongók sikítozásai vártak.
Kinyitották az ajtóm és én óvatosan kiszálltam. Már is Tom biztonságában érezhettem magam. Azért is jöttünk hamarabb, hogy a rajongóimat „kielégítsem”. Amikor kiszálltam, először a fotósoknak pózoltam pár kép erejéig, aztán odasétáltam a rajongókhoz. Néhány nem épp kislánynak mondható leányzónál, láttam, hogy elsírják magukat, mire közelebb mentem hozzájuk és mosolyogva kérdeztem meg a nevüket.
- Hogy hívnak? – mosolyogtam végig. Hiába, akárki akármit mond, engem a rajongóim mindig mosolyra derítenek.
- Öö… Rebi – dadogta
Aláírtam a kis posztert, amit elém nyújtott „Sok szeretettel Rebinek, Szandrától”. Aztán a többi sírós leányzóval is így tettem, ők pedig visszamosolyogva hálálkodtak a kis aláírásért és képekért. Amikor már épp befelé indultam, egy ismeretlen, de szimpatikus nő megállított.
- Ne haragudj, nem akarlak zavarni, csak van egy aprócska rajongód, akit biztosan véletlenül figyelmen kívül hagytál. Itt dolgozom, és az anyukája szólt nekem, hogy esetleg vissza tudnál-e jönni, egy képért vagy aláírásért. – mosolygott rám
- Hát, persze – mosolyogtam vissza.
A nő megmutatta merre találom a kis rajongómat és néztem feléje, ahogy az aprócska kisfiú az anyukájának pityereg. Elmosolyodtam és oda mentem hozzá, mire az arcára óriási mosoly kerekedett.
- Szia – köszöntem neki – hogy hívnak?
- Rafaelle – nyöszörögte rekedten.
- Készíthetek veled egy képet?
- Igen, igen – csillant fel a szeme.
Elkértem az anyukájától a fényképezőt és oda hajolva kattintottam egyet. Oda nyújtotta hozzám, az első albumomat és névre szólóan aláírtam neki. Nagyon édes volt végig. Visszaadtam a fényképezőt és elindultam az épületbe. Amikor beértem, mindenféle ember körülöttem mászkált. Elvezettek egy szobába, ahol készülődhettem a műsorra. Még van fél óra a kezdésig. Először is beültettek a fodrász székbe, ahol kicsit rendbe szedték a hajam, aztán a sminkes székbe átültem, ahol a nő szerint egész jó sminket hoztam magamnak össze, de azért javított rajta egy kicsit. Amikor készen lettem, Michael szólt, hogy Oprah szeretne velem találkozni a műsor előtt, ezért felálltam és a statiszták vezetésével elvittek Oprah-hoz. Amikor meglátott, merő bájjal és kedvességgel fogadott.
- Végre láthatlak élőben is – ölelt meg
- Helló – nem tudtam, hogy tegezhetem-e ezért csak így köszöntem.
- Óh, nyugodtan tegeződhetünk – felelt a magamban feltett kérdésre. – Örülök, hogy el tudtál jönni.
- Én örülök, hogy meghívtak – mosolyogtam. – megtiszteltetés, hogy a műsorodban szerepelhetek – vallottam be.
- Hát, kíváncsi mindenki rád. – kuncogott
- Igen – bólogattam
- És, hogy bírod, ezt az életet ilyen fiatalon? – nézett rám fürkészve az arcom.
- Hát, szerintem egész jól bírom. Élvezem, és próbálok csak a jó oldalát nézni mindennek.
- Jó dolog a pozitív gondolkodás.
- Én is így gondolom – értettem vele egyet.
- Na, de most ha nem haragszol még fel kell készülnöm a műsorra. Majd bent találkozunk – ölelt meg még egyszer.
- Rendben – mosolyogtam utána.
Tényleg olyan kedves és barátságos, mint amilyennek mondják. A bölcs Oprah. Amúgy imádom őt, teljesen. Rengeteget segített már az embereken. A műsor kezdése előtt még visszamentem abba a kis szobába és ott vártunk Michaellel.


- Lassan jöhet, Szandra – nyitott be az egyik műsorszervező.
- Már is – álltam fel a kanapéról.
Pár emberke kíséretével, a stúdióig elmentem, aztán vártuk a kezdést. „10 másodperc” hallottam. Oprah gyorsan belépdelt, és nyugisan leült. Bevallom, most már kezdtem ideges lenni. Reméltem, hogy ez az interjú kellemes lesz, és semmiféle aljasság nem lesz benne. Bár ezt kétlem, hiszen Oprah az egyik legkedvesebb ember, akit valaha láttam, nem hiszem, hogy bárkinek tudna ártani. Hírtelen a kezdő csengő zökkentett ki a gondolataimból. Oprah már is elkezdte a bevezető szövegét és már csak arra vártam, hogy engem hívjon be.
„Ma este egy igen különleges énekesnő a vendégünk, aki pár hónap alatt meghódította az egész világot. Kérem, fogadják nagy tapssal Szandra Burke” – indultam felé. Hallottam a közönség felől érkező sikításokat, és elismeréseket, ami nagyon jól esett. Integettem mindenkinek, ahogy leültem a nekem szánt fotelbe.

- Szia, Szandra. Örülök, hogy itt vagy.
- Szia. Én is örülök, hogy itt lehetek – mosolyogtam – köszönöm – fordultam a közönség felé.
- Most ért véget az első turnéd, igaz?
- Igen, így van.
- Milyen érzés volt felülemelkedni és a világot bejárni?
- Wáow. Hát ez olyan… leírhatatlan érzés volt. Egyszerűen az álmom vált valóra. Rengeteg új és tehetséges emberekkel dolgozhattam együtt. A turné alatt közelebb kerültem a rajongóimhoz is és rengeteg kedves emberrel ismerkedhettem, meg akikkel mára már jó barátok lettünk. Az utazás is nagyon tetszett, mivel imádok utazni. Tényleg, mindig alig várom, hogy az autóba vagy a repülőbe üljek és utazzak. De általában a barátaimnak mindig azt mondom, hogy: érdekes, mert bejártam a világot és nem láttam semmit sem. Egyszerűen nem volt időm, hogy a városokat ahol jártam, megnézzem pedig nagyon szerettem volna.
- Igaz, az, hogy a koncertedre ingyen jegyekért még meg egy versenyt is rendeztek?
- Igen, igaz. Nagyon vicces volt, mert nem gondoltam volna, hogy ennyin pályáznak egy családi ingyen jegyért a koncertre. A verseny egy kisebb erőpróba volt az apukáknak, mert magas sarkúba és egyrészes ruhában kellett versenyt futniuk. Tényleg nagyon vicces volt. – kuncogtam el magam.
- Wáow. Azt én is megnéztem volna – nevetett ő is.
- Aztán pedig nyereményként, én adtam át neki a jegyeket.
- Ezért akkor még is érdemes volt futnia magas sarkúban – kuncogott – Lehet tudni már valamit az új albumról? Vagy esetleg egy új videóklipp?
- Hát, már elkezdtünk dolgozni az új albumon, de a videóklipp még nincs a tervben.
- Ezt ne vedd furakodásnak, de a minap láttak téged Jesse McCartney-val!
- Oh – nevettem fel – nem sokára lesz egy közös dalunk és a végett találkozunk sokat. – vallottam be mosolyogva
- Sokan kíváncsiak voltak erre. Akkor ezek szerint lesz egy új dal nem sokára?
- Igen, igen.
- Lehet tudni a kiadás dátumát?
- Nem igazán, mert még csak a minap történtek meg a megbeszélések, és a héten kezdünk el a dalon dolgozni.
- Áh, értem. Viszont csúnya pletykák járnak mostanában, hallottál ezekről?
- Nem, nem igazán – ráncoltam a homlokom – milyen pletykák?
- Azt feltételezik, hogy Ryannel szakítottatok? – húzta el a száját mire én ledöbbentem.
Honnan tudhatnák ezt. Végül is semmi közük a magán életemhez, de azt hiszem ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba.
- Igen, a pletykák igazak – húztam el a szám
- Oh, és mi történt, ha lehet tudni?
- Hát, mint minden párkapcsolatban egyszer valami elhalványul és velünk is ez történt. – rövidítettem le – mindketten sokat dolgozunk és egymásra pedig nincs időnk – vontam meg a vállam.
- Ez szomorú – görbült le a szája. – de egy kis felvidításként, tudtad, hogy az Itunes-on az első helyet foglalod el már 2 hete? – nézett tágra nyílt szemekkel.
- Tényleg? – ámultam el – fogalmam sem volt róla, ezt most hallom először – mosolyodtam el – és 2 hete? Wáow, köszönöm – ámuldoztam.
- Mesélnél nekünk, a jövőbeli terveidről?
- Persze – mosolyogtam folyamatosan – jelenleg most minden erőmmel az albumra koncentrálok, aztán a megjelenés után, vagyis jövő nyáron valószínűleg egy újabb, nagyobb turnéra indulok majd. Persze közben még érhetnek meglepetések, mint például most ez a duett is.
- Hogy állsz a színészkedéssel?
- Nagyon szeretném kipróbálni, illetve már voltam egy filmben Mandy Moore oldalán. Ez egy kisebb szerep volt, de nagyon élveztem és szeretnék ebbe is belevágni.
- Hát, mi nagyon kíváncsiak lennénk – mosolygott ő is. - Elmesélnéd nekünk, hogyan is élted át ezt az egész fordulatot az életedben?
- Most sem nagyon hiszem el, hogy ez mind velem történt meg. Mióta eszemet tudom, a zenével foglalkozok. Emlékszem még az óvodában írtam meg az első dalomat. Rengeteget álmodoztam arról, hogy a színpadon vagyok, és a rajongóimnak énekelek, és tessék. Most azt az életet élem, amit akkor csak álmodtam. Hihetetlen, tényleg. Régebben mindig azon gondolkodtam, hogy mit is csináljak, hogy ne unatkozzak. Most pedig még arra sincs időm, hogy rendszeresen egyek – kuncogtam el magam.
- Nehéz a földön maradni, ezekkel a „szárnyakkal” amiket kaptál?
- Hát, ha sok időt töltesz a családoddal és a barátaiddal, akkor egyáltalán nem nehéz. Engem mindig ők húznak vissza a való világba. Igazából mondhatom, hogy két életet élek. Ezt ahol most vagyok, a fények, a csillogás, mindenhol rajongók és sikítozások. De amikor hazamegyek, akkor ugyanúgy ki kell takarítanom a szobám, vagy segíteni anyukámnak mondjuk főzni, vagy megteríteni. A legjobb dolog az, hogy az egész családom teljesen mellettem áll és számíthatok rájuk bármikor.
- Gondolom, a fotósok ellen sem tudsz mit csinálni.
- Ez így van. De ezzel jár. Nem mondom, hogy bele kell törődni, mert ez nem normális, csak meg kell szokni. Tényleg nem normális, hogy akárhová megyek, menekülök a fotósok elől. – csóváltam a fejem.
- Ha épp nem dolgozol, akkor mit csinálsz szabadidődben?
- Semmi extrém. Otthon vagyok és tv-zek, vagy épp valamelyik barátommal lógok, esetleg vásárolok. Ha pedig bowlingozni támad kedvem és ez azzal jár, hogy kimerészkedjek egy ismertebb helyre, akkor megbirkózom a fotósokkal – húztam félmosolyra a szám – de mikor hazamegyek mindig az első mondatom: egy ideig nem fogok bowlingozni. – mondtam komolyabban az utolsó mondatot mire Oprah elkuncogta magát.
- Van elég időd, hogy kipihend magad? Mert ugye elég fiatal vagy és neked is kell a pihenés.
- Igen, ilyenkor mindig van időm a pihenésre, de amikor folyamatosan úton vagyok a turnén, akkor sem fáradok el olyan, könnyen mert mindig izgatott vagyok, hogy láthatom a rajongóimat, aztán újra és újra énekelhetek, nekik végül láthatom a színpadról a boldog arcokat, amik adják nekem az energiát.
- Ezt szépen mondtad – mosolygott – te aztán szereted a rajongóidat.
- Mi az, hogy. Imádom őket. Nélkülük nem ülhetnék most itt. – fordultam a közönség felé – ők a legjobb rajongók a világon. – mire mindenki sikítozni kezdett.
- Találkoztál már igazán megszállott rajongókkal?
- Oh, igen. Van egy sztorim erről.
- Elmesélnéd?
- Persze. Egy kisebb fellépésen voltam, egy kisvárosban. Amikor lejöttem a színpadról körbeálltak és mindenkinek írogattam képeket alá, meg fotókat csináltunk. Aztán amikor hátramentem az öltözőmhöz egy kislány megkért rá, hogy írjam alá a pólóját, én pedig azt mondtam neki, hogy „várj egy kicsit, amíg átöltözöm” és hírtelen a nyakamba ugrott én pedig annyira megijedtem, hogy lélegezni is alig bírtam – kuncogtam – elkezdtem pánikolni mert szorongatta a nyakam és nem engedett el. Aztán odasietett a testőröm és valahogy leszedte rólam. Elég erőszakos kislány volt. De amikor leszedték rólam, aláírtam a pólóját plusz még képet is csináltam vele, aztán békésen elment mintha semmi sem történt volna.
- Hű. Megszállott volt kicsit – ámult el.
- Hát, igen – biccentettem oldalra a fejem.
- Mesélnél a különböző országbeli rajongóidról?
- Azt hiszem a legfélénkebbek azok a németországiak. Arra is turnéztam, és az autogramm osztáson rengetegen elkezdtek sírni és nem mertek hozzám közeledni. Sokszor nem értem, hogy miért sírnak. Hiszen én is csak egy ember vagyok – vontam meg a vállam – aztán mindig mondtam nekik, hogy gyertek, közelebb nem harapok. A legszenvedélyesebb rajongóim azok egyértelműen a londoniak. Ott is volt autogramm osztás és rengeteg különleges ajándékot kaptam tőlük. Nagyon aranyosak voltak, és egyáltalán nem erőszakosak. Bár mindenhová követtek az tény.
- És kik a legerőszakosabbak?
- Azt hiszem… a portugáliaiak. Ők olyanok voltak, hogy elég közel merészkedtek hozzám és megfogták a kezemet meg a karomat, aztán elkezdtek magukhoz húzni. Pont a portugáliai repülőtéren volt egy eset ahol indultam volna a repülőhöz és a kedvenc sapkám volt rajtam, erre hírtelen valaki lekapta rólam. Én pedig nem tudtam merre nézzek. Aztán előttem megállt két 14 év körüli lány, akik azzal fenyegettek, hogy ha nem csinálok velük képet, akkor nem adják vissza a sapkám. Így kénytelen voltam csinálni velük képet.
- Ez nem volt szép tőlük.
- Tényleg nem. Meg is mondtam nekik, hogy ezt ne csinálják, többet mert nem lesz jó vége. Aztán persze bocsánatot kértek tőlem és azoktól is, akik utánuk rohangásztak.
- Van esetleg olyan sztár, akivel nagyon szeretnél randizni vagy találkozni? – tette fel a furcsa kérdést.
- Öhm…. – próbáltam valami vicceset mondani – Talán Brad Pitt – húztam ki magam.
- Hiszen már van felesége és gyerekei is – nevetett fel.
- És? – vontam meg a vállam viccesen – nem, csak vicceltem – vallottam be és kuncogtam.
- Esetleg van példaképed?
- Igen. Első sorban az anyukám a példaképem. Azért mert, egyszer én is szeretnék olyan családot, mint ami nekünk van most. Azt hiszem, egyértelműen anyukám tartsa össze a családot. Egyszerűen csak szeretnék olyan lenni, mint ő. Mindenben megért engem, és talán ő a legjobb barátnőm is. De felnézek Jessica Albára és Kelly Clarksonra is. Szeretnék olyan karriert elérni, mint amilyen Jessicának van. És azért Kelly, mert tudom, hogy a semmiből indult el a karrierje, mostanra pedig világszerte imádják őt. Nagyon szeretem mindkettőjüket.
- Találkoztál már valamelyikkőjükkel?
- Nem, sajnos még nem – húztam el a szám.
- Biztosan fogsz majd találkozni velük.
- Remélem – mosolyodtam el.
- Újra azt mondom, hogy nem akarok vájkálni az életedben, de szerintem sokunkat érdekel, az, hogy mostanában Taylor Lautnerrel is láttak. A híres farkas fiúval. – erre teljesen ledöbbentem. Hol a fenébe láthattak meg vele? Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, lefagytam. Végül mély levegőt véve, gyorsan kitaláltam valami hihetőt.
- Hát, régebb óta ismerem. És a színészkedéssel kapcsolatban kerestem meg, hogy ajánljon be 1-2 szerepre – kacsintottam.
- Hol találkoztál vele?
- Ez egy elég vicces történet – úgy gondoltam hírtelen, hogy elmondhatom, hogy egy suliba jártunk – amikor még egyikünk sem volt még híres, de ő már színészkedett, akkor sulit váltott és évfolyamtársak lettünk – vontam meg a vállam a hírtelen beugró szép emlékekre. – és ott ismerkedtünk meg.
- Oh, érthető. Gondolom, akkor jó barátok vagytok?
- Igen. Jó fej srác – húztam el a szám. Hírtelen arra gondoltam, hogy ha ezt látja Taylor, akkor biztos kinevet vagy elámul a kis hazugságomon.
- Akkor biztosak lehetünk benne, hogy te Team Jacobos vagy? – erre mindenki sikítozni kezdett.
- Igen, de nem Taylor miatt. Szeretem azt a karaktert. – vallottam be. – már várom a New Moont – mosolyodtam el.
- Akkor ezek szerint a premieren is jelen leszel?
- Nem hiszem – csóváltam a fejem – illetve még nem tudom.
- Egy kicsit visszatérve a karrieredhez. Amikor berobbantál sokan azt állították, hogy csak azért lettél híres, mert az apukád egy nagy céget vezet. Te mit gondolsz erről?
- Igen, hallottam erről. De ez egyáltalán nincs így. Apukám minden erejével megpróbált ettől az élettől megóvni, mert azt akarta, hogy mindegyik gyerekének legyen gyerekkora. Sikerült is neki, hiszen csodás gyerekkorom volt. De átléptem egy újabb életbe, ahol már nem tudott megóvni. Most már úgy van vele, hogy beletörődött és azt mondta, hogy „rendben akkor csináld ezt és én nagyon büszke leszek rád”, amit mindig emleget. De senki se higgye azt, hogy csak úgy bombaként lettem híres, mert megdolgoztam ezért.
- Én nem is hittem el ezt a pletykát. Te tipikus olyan „mindenért megküzdök” lánynak látszol – mosolygott,
- Igen, ez így van – mosolyogtam vissza. – nem igazán szeretem, ha a nehéz dolgok egyszerűen csak úgy elém tárulnak. – vontam meg a vállam.
- Rendben. Én igazán jól éreztem magam. További sok sikert az életben – kezdett búcsúzkodni tőlem.
- Én is köszönöm – öleltem meg.
- Hölgyeim és uraim, Szandra Burke-öt láthatták – kezdődött egy reklám.
Én kijöttem Oprah-val és elbúcsúztunk egymástól. Megköszöntem neki a meghívást, ő pedig az interjút aztán már ment is visszafelé. Tényleg jól sikerült ez az interjú, 1-2 kínos kérdést elnézve. Visszamentem a szobába, ott felkaptam magamra a táskám és elindultunk kifelé. A rajongóim még mindig kint vártak, így, úgy döntöttem, hogy ismét megállok pár percre képeket és autogrammot osztogatni. Tom végig mellettem állt és a közeledőket kicsit hátrébb tolta. Miután jó pár rajongó kívánságát teljesítettem, beültünk az autóba és egy utolsó integetéssel elköszöntem a rajongóktól. Aztán már indultunk is. Jól éreztem most magam. A rajongóim tényleg jó hatással vannak rám. Mindig boldoggá tesznek. De nem igazán beszéltünk a hazaúton Michaellel. Én kicsit elfáradtam, így lesüllyedtem az ülésbe és lehajtva a fejemet próbáltam pihenni.

**********

Amikor hazaértünk már éreztem a testemre is kiülő fáradtságot. Elköszöntem Michael-től és beviharoztam a házba. Már kicsit késő volt így nem akartam senkit sem zavargatni azzal, hogy megjöttem így csak felfelé vettem az irányt. Bementem a szobámba, ledobtam a táskám és eszembe jutva, hogy holnap korán kell kelnem, gyorsan levettem magamról a ruhám, beálltam a tus alá és fél órás fürdés után, felvettem egy alvós cuccot aztán bebújtam a puha ágyamba. Nem éreztem, hogy szükséges a tv mivel már a szemeim is fájtak a fáradtságtól, így alig vártam, hogy lehunyva pihentessem őket. Még utoljára felnyitottam a szemem eszembe jutva megint a reggeli kelést. Beállítottam az órámat negyed 4-re. Tudom, hogy fél 5-kor indulunk, de én a hajnali kelésnél totál le vagyok lassulva. Aztán befordultam és percek alatt álomba zuhantam….

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Üzemeltető: Blogger.