2011. május 21., szombat

Szandra Burke's life 108 rész

Sziasztok:D Tessék itt a next:D Nem beszélek, mert nem húzom ezzel is a türelmeteket:D Remélem tetszeni fog!! Jó olvasást, puszi

Már pattanásig feszültem, míg az a szerencsétlen doki kinyitotta azt a borítékot, majd mikor végre sikerült neki, egy gyors áttekintés után, belekezdett.

- Szóval… - nézett fel ránk – a DNS teszt eredménye szerint, önök 99,9%-ban… - sóhajtott és akadt meg.
- Igen? – szólalt meg Taylor, eszmélve a hangjában egy kis idegességet.
- Önök nem testvérek – dülledtek ki a szemeim erre.
- Tényleg? – kérdezte Taylor immár a hangjában a megkönnyebbülést felismerve.
- Igen – bólogatott a doki elmosolyodva.


Én nem szóltam semmit, csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal. Belül ujjongtam és örültem neki, de kívül azt akartam mutatni, hogy mindezt lazán veszem fel és, hogy már alig érdekel. Taylornak még mindig magamon éreztem a pillantását, de én persze nem néztem rá. Éreztetni akartam vele, hogy jobb, ha teperni fog, vagy tényleg el fog veszíteni Lily miatt. De persze, ha ezt akarja, akkor nem is kell tennie semmit sem.

- Akkor mi mehetünk is – néztem Laurenre.
- Oké – bólogatott.


Gyorsan elbúcsúztam a dokitól, és megköszöntem a munkáját, majd se Debire se Taylorra, rá se nézve, kimentünk az ajtón.

- Várj már – hallottam meg az ismerős hangot, a hátam mögött.
- Mi van? – fontam magam elé a karom.
- Nem is örülsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Oh, azt gondoltad, hogyha kiderül ez, akkor elfelejtem a tegnapit? – húztam fel a szemöldököm – hát nagy tévedésben élsz – mondtam semlegesen – hagyj békén. És inkább felejts el engem – sziszegtem dühtől izzó tekintettel.


Meg sem várva a válaszát, megfordultam és gyors léptekkel az autóhoz mentünk Laurennel. Majd bevágódva, már indultunk is.

- És most mi lesz? – kérdezte Lauren rám nézve.
- Semmi – vontam meg a vállam – tök jó, hogy kiderült, de attól még nem fogok neki megbocsájtani. Sőt… még csak nem is kért bocsánatot.
- De azért majd beszéljétek meg.
- Nem akarok én már vele semmit se beszélni.
- Akkor ennyi? – húzta el a száját.
- Azt hiszem – mondtam lehajtott fejjel, s éreztem, hogy szívembe újabb fájdalom kúszik.


Nagyon fájt, hogy tényleg még csak bocsánatot sem kért és azt hitte, hogy az eredménnyel minden helyre áll. Most kivételesen azt kívántam, hogy bárcsak még is tesók lennénk, és akkor legalább muszájságból nem beszélhetnénk. Össze voltam zavarodva. Igazából már azt se tudtam mit érzek. A fájdalom keveredett az iránta érzett szerelemmel. Szomorú voltam és fájt minden porcikám. Pedig azt hittem, hogy ha kiderül az igazság, jobban fogom magam érezni, de nem így történt. Leginkább most szerettem volna egyedül lenni, így Lauren-t hazavittem, s miután megköszöntem mindent neki, és elbúcsúztam tőle, haza indultam. A torkomban újabb gombóc kerekedett, amit hamar le is nyeltem. S ahogy beálltam a garázsba, kedvetlenül mentem be a házba, ahol anyukám lépett elém hírtelen, mire megugrottam.

- Na, mi lett az eredmény? – nézett rám kíváncsian.
- Negatív. Vagyis nem vagyunk tesók – motyogtam.
- Ennek akkor örülni kellene, nem?
- Passz – vontam meg a vállam és sóhajtottam nagyot. – fent leszek a szobámba – mondtam elkerülve a további beszélgetést.


Felmentem a szobámba, majd az ágyamra feküdve, magamhoz húztam kedvenc macimat, és csak néztem ki a fejemből, Tayloron gondolkodva. Valahogy nem tudtam másra gondolni, csak az elmúlt három napra. Pedig annyira jó volt, megint megölelni, megcsókolni, és csak összebújni vele. Erre mindig, amikor boldog lehetnék, bekavar valami. Nem tudtam mit csináljak. Egyszerűen semmihez se volt kedvem. A szerelmi bánatra, a csoki lenne a legmegfelelőbb megoldás, de még most azt sem kívántam, hiszen a gyomromban görcsök keletkeztek és ettől az egész feszültségtől hányingerem volt már. Csoda, hogy még nem készültem ki idegileg. Komolyan nem csodálkoznék azon, ha holnap megjelennének az első ősz hajszálaim, a sok idegesség miatt, vagy ha a hajam kezdene hullani. Újra megjelent a fejemben, az a csók. És rám jött a sírás. De próbáltam visszatartani, és lenyelni, hiszen nem éri meg, hogy ezért sírjak.

Nem tudom meddig feküdhettem így, de valahogy szomjas lettem, így úgy döntöttem, hogy lemegyek inni valamit. Feltápászkodtam az ágyról, majd lassan leindultam a földszintre. Lehajtott fejjel lépkedtem lefelé, s hírtelen meghallottam egy ismerős hangot, mire felkaptam a fejem, és meglepődve néztem, ahogy Taylornak épp anyukám magyaráz valamit.

- Te?! – sziszegtem, összeszűkült szemekkel.


Csak rám nézett szomorúan, majd valamilyen oknál fogva, elindult felém. Nem akartam vele beszélni, nem akartam látni, semmit sem akartam tőle, így jobb megoldásnak láttam, ha visszamegyek a szobámba, így mielőtt közelebb ért volna hozzám sietős léptekkel elszáguldottam, de hallottam a hátam mögött a lépéseket, s éreztem is, hogy jön utánam.

- Tudod, hogy úgy is beszélnünk kell, hiába menekülsz – mondta utánam jőve.
- Nincs mit mondanom – kiabáltam, s csaptam be előtte az ajtómat.
- De nekem van! – mondta, s kezdte kinyitni a szobaajtómat.


Én makacs módon, nem akartam meghallgatni, így inkább biztosabb helyre menekültem: a fürdőszobába, ami kulcsra zárható, így magam mögött bezárva az ajtót, be is kulcsoltam és összehúzott térdekkel ültem le. Hallottam, hogy bejött a szobámba, s mivel már jól ismert, tudta, hogy a fürdőbe zárkóztam be.

- Gyere ki és beszéljük meg – hallottam meg a hangját, az ajtó másik oldaláról – ne légy gyerekes.
- Nem akarok veled beszélni – válaszoltam elhadarva.
- Hallottad egyáltalán, mi az eredmény?
- Tudtommal, még nem vagyok süket. De az nem fog változtatni a dolgokon.
- Dehogynem. Minden a régi lehet, ha hagyod, hogy megmagyarázzam.
- Nem érdekelsz! És a magyarázatod sem – vágtam rá.
- Akkor is el fogom mondani, de jobb lenne, ha kijönnél – kérlelt immár lágyabb hangon.
- Jobb lenne, ha elmennél! És én itt befejeztem!
- Hát… akkor ajtón keresztül fogsz meghallgatni!


Erre nem válaszoltam semmit sem. Valahogy előtört belőlem ismét egy feszültség, aminek újabb sírás érzet lett a vége. Valójában kíváncsi voltam a magyarázatára, de a makacsságom mindig közbe szól. Nem tudom, miért vagyok ilyen, de mindig ezt csinálom. Egyedül Taylor hozza ki ezt belőlem. És nem tudom, miért pont ő. Talán azért, mert túlságosan fontos nekem és sokat várok el tőle?! Bár szerintem a hűség és az őszinteség az alap dolog egy kapcsolatban. A szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban, és ez jelezte azt, hogy még mindig ott állhat az ajtónál. A torkomban gombócok keletkeztek, s mivel senki sem lát, így engedtem, hogy az előttem lévő tárgyakat elmossák a könnyeim. Már nem érdekelt, hogy érdemes-e sírnom, vagy nem. Muszáj voltam kiadnom magamból.

- Nézd… - hallottam meg ismét Taylor hangját – teljesen félre értetted. Semmi sincs köztem és Lily között. Tudod, milyen a média. Azt akarták, hogy reklámból úgy csináljunk, mintha randizgatnánk és Lily valamiért ezt komolynak gondolta. De mivel akkor nem voltunk együtt, jó ötletnek gondoltam ezt a randizgatós témát – magyarázta, s erre nem igazán tudtam, hogy mit akar ebből kihozni – tegnap akartam vele úgymond szakítani, de valójában nem is jártunk – ekkor jöttem rá, hogy még hazudott is nekem. Hiszen a szemembe mondta, hogy nem randizgatott senkivel, erre kiderül, hogy nagyon is találkozgatott Lily-vel. Erre újabb könnyek szöktek a szemembe, s hagytam hadd gördüljenek le arcomról – szóval, tegnap bejött és pont, amikor benyitottál… csak megcsókolt, minden nélkül. De nekem az nem jelentett semmit sem. Tudod, hogy érzek irántad – mondta szinte már könyörgő hangon. De nekem ez most nem volt elég – amiket mondtam neked a kórházban, mind igaz. Eddig sosem hazudtam neked, és nem most fogom elkezdeni. Te is tudod, mennyire szeretlek, jobban, mint bárkit – hallottam hangos sóhaját. De ez nekem még mindig nem volt elég. Ezeket már ezerszer hallottam tőle és még mindig nem győzött meg a felől, hogy megbocsáthassak neki – Ne haragudj. Nagyon sajnálom, ha megbántottalak – mondta lágyan, s észleltem hangjában, a gyötrődést – Kérlek, könyörgök neked! – sóhajtott ismét nagyot. Valahogy átéreztem a fájdalmát, és hangjában egyre jobban észleltem, hogy szenved. És lehet itt már, sőt biztos, hogy velem volt a gond, hiszen, még mindig azt éreztem, hogy nekem ez nem elég. Könyörögni, bárki könyöröghet. Rengetegszer hallottam már azt tőle, hogy mindenkitől jobban szeret. És a „ne haragudj” mondatát is már hallottam jó párszor. Egyre hangosabbnak hallottam a sóhajtozásait, de makacs természetemnek köszönhetően, eszembe se volt kinyitni az ajtót – Nem akarlak elveszíteni! – mondta kissé rekedtesen.

S, ahogy ezt kimondta, megváltozott bennem valami. Erre a mondatára felkaptam a fejem, s rájöttem, hogy ez volt az, amire vártam. Hogy ezt mondja. Ez kellett nekem, hogy kimondja, nem akar elveszíteni. A szívem megkönnyebbülve dobbant nagyot, s a könnycsatornám is készült az elapadásra. Lehet, ez nem mindenkinél van így, de az érzéseim gyorsan változnak és most is ez történt. Hírtelen elhittem neki, amit mondott és nem érdekeltek a történtek. Így letörölgettem a könnyeimet, és felálltam, majd az ereimben érezve a lüktetést, nyitottam ki szomorú arccal az ajtót. Ahogy kinyílt, Taylor szenvedő és szintén elkámpicsorodott tekintetével találtam szembe magam. S erre előjött a bűntudatom, hogy megint csak olyan csúnyán viselkedtem vele. Lehajtottam a fejem, mielőtt észrevette volna, hogy sírtam, de ő lágy kezével az arcom megfogta, és felemelve az államat, a szemembe nézett.

- Ne haragudj – ingatta a fejét szomorúan.


Nem válaszoltam semmit, csak némán néztem szenvedő tekintetébe. Már nem igazán haragudtam rá és mivel tudom, hogy tud a nézésemből olvasni, így nem kellettek szavak, ahhoz, hogy tudja mi a válaszom rá. Pillantásomra, kissé megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd megpuszilta lágyan a homlokom, és magához húzva megölelt, a nyakamhoz bújva.

- Nem akartalak bántani, esküszöm. Nem akartalak – motyogta, s ölelt szorosan.


Válaszul, csak én is még szorosabban öleltem magamhoz, s így maradtunk néhány percig. Éreztem, hogy az ő szíve is, csak úgy dübörög a mellkasában, és sóhajtozásaiból ítélve, komolyan mondott minden szót. Azt hiszem, most már ideje lenne leszoknom ezekről a makacsságaimról, mert legalábbis eddig mindig történt valami félreértés. Nem kellene mindig elfutnom, és azt szajkóznom, hogy nem akarom látni, vagy nem akarok beszélni vele, amikor pont az ellenkezőjét érzem. Taylornak bizonyára valami különleges ereje lehet, mert ő megért, de én nem értem saját magamat, mit miért csinálok.

- Tudod, ez mit jelent? – motyogta még mindig a hajamba bújva.


És én bolond, csak ekkor jöttem rá, hogy már nincs, mi gátolna minket. Már nincs az, hogy titokban kell találkoznunk, vagy, hogy nem beszélhetünk egymással és, hogy nem láthassuk egymást. Csak most fogtam fel igazán, hogy mit jelent ez. Minden a régi lehet. Megint minden nap láthatom, és vele lehetek, a nélkül, hogy bárki ellenezné. Igazából mostantól, akárkinek nem tetszik az, hogy vele vagyok, nem fog érdekelni. El se hittem, hogy ez tényleg igaz. Azt hittem csak álmodom.

- És miért nem jutott eszedbe ez a DNS teszt, hónapokkal ezelőtt? – motyogtam elmosolyodva.
- Nem tudom – mosolyodott el ő is, és bújtunk ki egymás öleléséből.


Viszont megint elszomorodtam, hiszen eszembe jutott, hogy hazudott nekem, így ha már itt vagyunk, rá kérdeztem.

- És akkor miért hazudtál nekem? – fontam magam előtt össze a karom.
- Hmm…? – nézett rám értetlenül
- Azt mondtad a kórházban, hogy senkivel se randiztál!
- Hát nem is randiztam. Az inkább olyan… munka vacsora volt, csak Lily randinak hitte.
- Őszintén! Most már mindegy! – mondtam.
- Jó. Talán egyszer. De az se volt komoly – vallotta be.
- És ne hazudj nekem, mert legközelebb már nem lesz bocsánat – magyaráztam neki. Bár ezt a mondatomat, nem igazán gondoltam komolyan, hiszen egy határig meg tudok neki bocsájtani, viszont ha átlépi azt, akkor onnantól komolyan nincs bocsánat.
- Nem lesz legközelebb – mosolyodott el és ölelt meg ismét szorosan.
- Hát ajánlom is! – motyogtam a nyakához bújva.


Elmosolyodtam én is, hiszen végre vége a rémálomnak. Mostantól nem engedem, hogy bárki elvegye tőlem. Kivéve, ha ő akar menni. Olyan jó volt, csak így ölelkezni. Érezni, hogy itt van. Csupa boldogság érzet ment át rajtam, és hírtelen minden bánat, szomorúság, fájdalom eltűnt belőlem. Jól mondják, hogy a szerelem érzés mindennel felér, de ugyanakkor meg is bolondítja az embert valamilyen szinten. A lényeg, hogy imádom Taylort, és igazából sosem gondoltam volna, hogy pont Ő lesz az, az ember, akiért ölni is képes lennék. Sőt, azt se gondoltam volna, hogy egyáltalán lesz ilyen ember. Ezek gondolataim közepette, már csak azt éreztem egyszer csak, hogy Taylor belepuszil az arcomba, és kibújva ölelésünkből, arcomat két keze közé fogta, majd közeledve, vártam, hogy végre megcsókoljon.

Vágyaimat teljesítve, az ajkaimra tapadt forrón, és lágyan kezdtük csókolni egymást. Volt benne szenvedély, szerelem, vágy és persze az elmaradhatatlan öröm és megkönnyebbülés. Újra végig futott a fejemben, az, hogy megint minden a régi lehet, s erre önkéntelenül is belemosolyogtam csókunkba. Elválva egymástól, Taylor valamiért felvette azt a csábos mosolyát, amitől valahogy könnyen zavarba jövök.


- Mi az? – kérdeztem lesütve a szememet. Próbáltam kerülni ezt a pillantását, mert tényleg másodpercek alatt zavarba tud hozni, pedig nem vagyok az a pirulós fajta.
- Semmi – vágta rá mosolyogva.
- Jaj, ne nézz már így! – tettem gyorsan szemem elé a kezemet, kislányosan, és kuncogtam el magam.


Erre csak ő is elnevette magát, majd újra belepuszilt arcomba, és jó kedvűen átölelt s én is nyakánál átkarolva bújtam hozzá szorosan. Ezekben a másodpercekben, tényleg olyan lett volna ez az egész utóbbi pár hónap, és a tegnapi nap, mintha csak egy nagyon rossz rémálom lett volna. Aztán mindketten felkeltünk, és eltűnt. Most minden tényleg a régi lehet. Bár el kell magyarázni, majd Dannek és az én apámnak is, és biztos Debinek is fáj az, hogy még sem én vagyok az elveszett kislánya, de idővel, majd biztosan tényleg minden a jó kerékvágásban fog tovább menni. A lényeg, hogy nem kell titkolóznunk többé, és bármilyen ellenkezés nélkül, megölelhetem, vagy megpuszilhatom. Mondjuk biztos lesz egy kis kavarodás a médiában, és a baráti körünkben, hogy megint együtt vagyunk, de felőlem azt gondolhatnak, amit csak akarnak.

- És, most mi lesz? Csináljunk valamit? Vagy hívjam össze apáinkat? Van ötleted? – motyogtam neki.
- Nekem tök mindegy, csak veled legyek – motyogta ő is suttogva a fülembe.


Jaj de aranyos vagy – mondtam magamba, s mosolyodtam el. Igazából teljesen egyetértettem vele, mert nekem is tök mindegy volt, hogy mit csináljunk, csak a lényeg az, hogy vele legyek. De azért nem nagyon akartam húzni az időt azzal, hogy elmondjuk mi a helyzet az apáinknak. Nekik joguk van tudni. Így kibújtam ölelésünkből, és Debi-re gondolva, elkomorodtam.

- Anyukád mit szólt? Fájt neki, vagy örült?
- Meglepődött – vágta rá – szinte biztos volt abban, hogy te vagy az elveszett lány, mert a születési dátumod is stimmel meg a korod is, és az is, hogy kórházban fogadtak örökbe. De persze így megint előjött neki ez a szomorúság, hogy még sincs meg. Én meg akárhogy együtt akarok érezni vele, nem megy, mert én… nagyon örülök, hogy tévedett – bólogatott megkönnyebbülve – de amúgy mondta anyu, hogy el fog jönni hozzád.
- Miért?
- Nem tudom – vonta meg a vállát – beszélni akar veled.
- Hát… jó. Most már jöhet, nem fogom elküldeni. És… tudja valaki más is?
- Nem – ingatta a fejét – neked?
- Anyu tudja még. Elmondtam neki, és ő pedig örült. Azt mondta, jól tettük, hogy megcsináltuk a tesztet, viszont annak nem örült, hogy beszöktem hozzád – kuncogtam el magam.
- Azt is elmondtad? – húzta fel a szemöldökét.
- Ühüm – bólogattam – csak kicsit letolt e-miatt, de hál’ nem kaptam büntetést meg semmi ilyesmit.
- Akkor ezért nem szólt semmit, amikor bejöttem – eszmélt fel.
- Bizonyára – vágtam rá – szóval? Mi legyen? Tiszta vizet kellene önteni a pohárba.
- Ühüm – bólogatott.
- De egyelőre nem akarok nálatok menni – ingattam a fejem.
- Miért? – lepődött meg.
- Mert kínos lenne ez nekem. Nem tudom… de kínos.
- Kínos?
- Csak elég rosszul érzem magam amiatt, hogy úgy viselkedtem velük. Először beszélek anyukáddal és majd utána.
- Hát… rendben – fogta meg a kezem - Akkor beszélek apuval – puszilt meg és indult az ajtó felé.
- Most elmész? – néztem rá kérlelően, jelezve, hogy pont az ellenkezőjét akarom.
- De, visszajövök – mondta, halványan elmosolyodva.


Akármilyen önzőség is volt, nem akartam, hogy pont most menjen el. Még alig békültünk ki, már is megy elfelé. Ezért végig olyan kérlelően néztem rá, Ő pedig látva pillantásomat, nem mozdult.

- Ne nézz már így! – jött vissza hozzám, végig a kezemet fogva – hmm… - puszilta meg röviden és lágyan az orrom hegyét.
- Még csak most jöttél vissza és már is mennél! – motyogtam lehajtott fejjel.
- Csak jó lenne, minél hamarabb letudni ezt az egészet. Aztán onnantól csakis a tiéd vagyok – mosolyodott el.
- Akkor tervezhetem a nyaralást.
- Határozottan igen – bólogatott.
- És ugye, nem fogsz forgatni a nyáron?
- Hát ööh… fogok. De nyugi, elrendezem.
- Hát remélem is.
- De tényleg megyek, beszélek apuval, te is tedd ezt, aztán átjövök, és itt leszek – mondta az arcomon végig simítva.
- És hozzál magaddal cuccot, mert itt alszol! – szögeztem le hírtelen ötlettől vezérelve.
- Oké – nevette el magát – ha senkinek nincs ellenvetése, csak akkor.
- Nem lesz! – vágtam rá.
- De beszélj apukáddal.
- Oké.
- És, ha még sem jöhetek, akkor hívj.
- Jöhetsz – vágtam rá ismét.
- De, ha még sem.
- Jó – motyogtam.


Elmosolyodott, majd ismét megölelt és egy rövid búcsúcsókkal, el is ment. Végignéztem a lépteit, s elmosolyodva dőltem háttal a falnak, olyan érzéssel, mintha most lennék először szerelmes. Részben ez igaz, de ha úgy vesszük már 1,5 éve az vagyok szóval… Boldog voltam. Szerelmesen álmodoztam néhány percig a falhoz dőlve, végig pörgetve a fejemben, az előbb történteket, majd mivel muszáj voltam valakinek elmondani, úgy döntöttem, hogy felhívom legjobb barátnőmet. Így a telefonhoz nyúlva, elkezdtem tárcsázni Laurent.

- Szia – köszönt bele mosolyogva.
- Szia – köszöntem vissza jó kedvűen.
- Oh, végre. Minek köszönhető ez a jókedv?
- Vagy inkább kinek! – javítottam ki.
- Hallom van mesélni való. Na, hallgatlak! – mondta kíváncsian.
- Szóval… röviden, tömören, Taylorral kibékültünk – mosolyogtam, mint egy vadalma
- Utálom ezt mondani, de én megmondtam! – kuncogta el magát.
- Kiderült, hogy az egész egy félreértés volt – húztam el a szám.
- Mondd!
- Hát azt mondta Tay, hogy a média miatt úgy csináltak, mintha randizgatnának, így reklámozzák a filmet, és a lényeg, hogy ezt Lily komolyan gondolta. Tegnap pedig, azért volt ott Lily, mert Taylor úgymond szakítani akart vele, és én pedig pont akkor mentem be, amikor Lily megcsókolta. De… uh – rázkódtam össze visszagondolva, idióta makacsságomra – olyan bolond voltam, hogy azt se tudtam mit csinálok. Képzeld, eljött Taylor, és én pedig pont lefelé mentem a lépcsőn, és én hülye, mivel nem akartam vele beszélni be akartam zárkózni a szobámba, de Tay bejött, és ezért inkább a fürdőbe zárkóztam be, oda pedig már nem tudott jönni. És így ajtón keresztül magyarázkodott. Tiszta hülyén viselkedtem – ingattam a fejem.
- Jól van az – kuncogott – a lényeg, hogy béke van, igaz?
- Ühüm – bólogattam – csak még el kell mondani ezt az egészet Dannek meg az én apámnak is. A média meg gondoljon azt, amit akar.
- Jaj, te! – kuncogott – jó, hogy végre vége ennek az egésznek.
- Ne is mondd! – vágtam rá – akkora megkönnyebbülés van bennem, hogy el se tudom mondani.
- Hát elhiszem.
- És az a legjobb, hogy minden úgy mehet tovább, mint régen – mosolyodtam el – úgy, hogy most már beiktatunk egy dupla randit veletek! – jutott eszembe hírtelen – és elmegyünk nyaralni is. Rávettem, hogy Ő is jöjjön.
- Helyes, helyes! – vágta rá.
- Ráadásul ma itt alszik, ha minden igaz – kuncogtam el magam.
- Jaj, részletek nem kérek! – nevetett fel.
- Jaj, nem úgy! – vágtam rá – csak tudod… megpróbáljuk bepótolni az elmulasztott hónapokat.
- Aha – mondta nevetve.
- De komolyan! – kuncogtam.
- Oké, oké – nevetett.
- De, megyek is. Apuval beszélnem kell! Majd hívlak.
- Oké, és jók legyetek – kuncogott.
- Mint mindig – vágtam rá nevetve – na, szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Ahogy leraktam, összeszedtem magam, és a földszintre indultam, hogy anyukámtól megtudakoljam, merre van apu. A lépcsőn leérve, láttam, hogy anyu a nappaliban épp tévézik, így oda indultam.

- Na, kibékültetek? – kérdezte anyu elmosolyodva, ahogy odaértem.
- Igen – vágtam rá mosolyogva – de, apuval ezt meg kell beszélnem. Itthon van?
- Még dolgozik.
- Akkor bemegyek hozzá.
- Tudod, hogy nem szereti, ha ott zavarjátok!
- De ez fontos! Kibírja azt a 10 percet.
- Oké, te tudod – vonta meg a vállát.
- És, ha nem gond, Tay ma itt aludna.
- Hát… - gondolkodott el. Reméltem, hogy igen-t mondd, hiszen megengedték még anno, és ez még mindig érvényes – rendben – mondta ki egy sóhajjal, mire egyből elmosolyodtam.
- Köszi – vágtam rá – akkor megyek is – indultam el a garázs felé.


Gyorsan bevágódtam az autómba, és ahogy kigurultam, elindultam apu cége felé. Ide elég ritkán jövök be, és kábé fél órás az út oda, hiszen majdnem a város túlsó végén van, de most csak az érdekelt, hogy minél hamarabb elmondhassam neki. Kicsit féltem attól, hogy, hogy fog reagálni, de erősített az a tudat, hogy remélhetőleg megérti, és nem fog túlságosan kiborulni.

Amint odaértem, leparkoltam, és egyenesen bementem, majd a liftbe szállva, megnyomtam a negyedik emeleti gombot, és felfelé indultam. Nem számítottam semmire, ezért nem is igazán izgultam, csak végre túl akartam rajta lenni. Kinyílt a lift ajtó, és apu kissé idősödő asszisztenséhez mentem.

- Szia, Rose – mosolyogtam rá.
- Oh, szia, édeském. Rég jártál itt – mondta kedvesen.
- Aput keresem! Bemehetek hozzá?
- Nincs bent nála senki, úgy, hogy menj csak nyugodtan – mosolygott
- Rendben, köszönöm – intettem neki még.


Az ajtaján először bekopogtam, majd lassan kinyitottam, s látva, hogy épp a számítógépén dolgozik valamin, bentebb mentem.

- Szia – köszöntem rá.
- Szia, hát te? – nézett rám meglepődve.
- Csak meg akarok valamit beszélni – ültem le a vele szemben lévő fotelbe.
- Hallgatlak – figyelt rám.


Lassan és érthetően belekezdtem, és elmeséltem neki mindent. Egész Vancouvertől, a mai napig, amikre néha felháborodva, néha pedig meglepődve reagált. Nem igazán szólt közbe, csak hagyta elmondani, mindent, és majd csak utána szólalt meg.

- Hát… ez… nem semmi! – bólogatott ledöbbenve.
- Ez van – vontam meg a vállam.
- Akkor most kiderült, hogy nem Debiék a biológiai szüleid.
- Igen – bólogattam – ezért Taylorral megint együtt vagyunk.
- Ühüm, értem – nézett rám elgondolkodva.
- Csak tisztázni akartam, hogy tudd.
- Hát… jól tetted!
- És… Taylorral ott folytatnánk, ahol abbahagytuk.
- Rendben, értem, ezzel nincs semmi gond. Rendes srác, és bízom benne – magyarázta – de azért kicsit dühít, hogy nem mondtad el ezt hamarabb.
- Tudtam, hogy úgysem értenétek meg – vontam meg a vállam – ezért sem mondtam el. De most már mindegy. Ha nem is minden, de úgy nagyjából a helyére kerültek a dolgok. A biológiai szüleim miatt, meg te se és anyu se aggódjatok, mert nem érdekelnek – ingattam a fejem – ha felbukkannának, akkor sem érdekelnének. Én a ti lányotok vagyok, és ennyi.
- Tudom, tudom – mosolygott.
- Akkor… rendben vagyunk? Mármint, nem haragszol, meg semmi ilyesmi?
- Nem haragszok – mosolyodott el – annak jobban örülök, hogy végre boldognak látlak.
- Hát… igen. Van is miért – mosolyodtam el fülig.
- Amíg boldognak látlak Taylorral, addig semmi ellenvetésem nem lesz.
- Akkor ma ugye nálunk aludhat? – tettem fel gyorsan a kérdést, a pillanaton kapva, hogy ilyen „engedékeny” úgymond.
- Felőlem, ott aludhat – mondta sóhajtva, kis hezitálás után.
- Köszi – álltam fel boldogan – akkor én megyek is. Nem zavarlak – pusziltam meg – majd otthon találkozunk, szia – intettem neki mosolyogva.


Boldogan köszöntem még Rose-nak, és leérve, az autómba vágódtam, és hazaindultam. Boldog voltam. Nagyon is. A szüleim nagyon megértőek voltak, nem is gondoltam volna, hogy ennyire meg értik majd. Az órára pillantottam, és még jobban megörültem, hiszen nem sokára már jön is Taylor és együtt lehetek vele végre, szünet nélkül.

Épp, ahogy beálltam otthon a garázsba, a telefonom csörrent meg, s látva, ki neve szerepel a képernyőn, fülig érő mosollyal vettem fel.

- Hello idegen – kuncogtam el magam.
- Szia – nevetett fel ő is – na? Mi a helyzet? – kérdezte kíváncsian.
- Apuval beszéltem, és még csak mérges sem volt. És nálad?
- Apu kissé meglepődött, de ő sem volt túlzottan mérges, csak kicsit csalódott volt, de ez azt hiszem érthető.
- És itt aludhatsz. Nincs ellenvetés.
- Akkor jó – kuncogta el magát.
- Mikor jössz? – kérdeztem kíváncsian.
- Mit szólnál, ha előbb inkább elmennénk valahová?
- Jaj, megint kezded a meglepetés záport! – nevettem el magam.
- Nem úgy – kuncogott – vacsizni valahol.
- Ja. Hát… menjünk. Tegyük hivatalossá a médiának, na?! – viccelődtem.
- Hm… nem is rossz ötlet! – nevetett fel jó kedvűen.
- Akkor menjünk, de hová? A Steak house-on kívül, bárhová elmegyek! – szögeztem le, mire ismét csak felnevetett.
- Oké – kuncogott még mindig – akkor menjünk sushi-zni.
- Na, ez már jobban hangzik.
- 1 óra múlva?
- Oké – mosolyogtam.
- Akkor majd megyek érted! – mosolygott ő is.
- Oké – ismételtem – szia.
- Szia – mondta lágyan, s bontotta a vonalat.


Szóval sushi-zni megyünk. Bevallom, azért se vagyok annyira oda, de a steak már a hátamon jön ki. Nem értem, hogy szeretheti ennyire. Nekem is vannak kedvenc ételeim, de nem mindig azt eszem. Mindegy is. Ez az ő dolga. Mondjuk inkább azt egye, mint azokat a protein hülyeségeket, amikor az izmokat kellett magára szedni. Ezen elgondolkodva, kiszálltam az autóból, majd ahogy bentebb mentem, elmeséltem anyunak, hogy mi volt apunál és, hogy elmegyünk Taylorral vacsorázni, majd gyorsan felmentem a szobámba, és a gardróbomba mentem egyből, keresni valamit. Valami randizós cuccra gondoltam, így egy kis keresgélés után, egy bordó felsőt, és egy farmert vettem elő. Felöltöztem, majd a fürdőben rendbe tettem a hajam, és egy kis sminket is kentem fel. Visszamentem a szobámba, ahol az órára pillantottam, s látva, hogy alig 5 percem van még, egy fekete magas sarkút felhúztam, és a bőrdzsekimet, majd a táskámat magamra kaptam és leindultam a földszintre. Épp ahogy leértem, pont csöngettek, így egy gyors szusszantás után, kinyitottam az ajtót.

¬**********

A vacsorán jól éreztük magunkat. Bár, ahogy gondoltuk elkapott minket néhány fotós, de nem igazán érdekelt minket. Sok mindenről beszélgettünk, és sokat nevettünk. Jó volt vele kicsit kimozdulni. Utoljára az idejét se tudom, mikor voltunk együtt így vacsorázni. Mindent megbeszéltünk és úgy döntöttünk, hogy nem az újra kezdésnél, hanem a folytatásnál maradunk.

Majd ahogy hazaértünk, még épp fent voltak anyuék, s jó éjt kívánva nekik, felmentünk a szobámba.

- Mész? Vagy én menjek először? – kérdezte Taylor, mire értetlenül néztem rá.
- Hmm..?
- Fürödni – vágta rá.
- Ja – kaptam észbe – menj csak- mosolyogtam rá.
- Oké – indult be a fürdőbe.


Míg lefürdött, addig megvetettem az ágyat, és még arra is volt időm, hogy lemenjek magamnak egy bögre teáért, majd látva, hogy még mindig a fürdőbe van, leültem az ágy szélére és kapcsolgattam a tv-t. Nem sokra rá végre, kijött Taylor csak egy pizsama alsóban, mire akaratlanul is muszáj voltam őt bámulni. Még felső teste vizes volt, és a haját piszkálta épp. Nem vette észre, hogy Őt bámulom. De egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Hogy is mondják ezt? Oh, igen. Olyan dögös volt és szexi. Pedig csak egy pizsama alsóban feszített, de nekem így is a nyálam csorgott. Mondom, van valami hatása a víznek, mert valahogy mindig beindítja a fantáziámat, ha Taylort vizesen látom. Hogy visszanyerjem az ép eszemet, nyeltem egy nagyot, majd inkább fogtam magam és szótlanul, ezúttal én foglaltam el a fürdőt. Nem bántam egyébként, hogy osztozkodnom kell vele, mert Taylorral bármiben szívesen osztozkodok. Én is beálltam a tus alá, és csak veretettem magam a vízzel. Nem gondoltam semmire, csak úgymond kikapcsoltam az agyam. Közben hajat is mostam, s ahogy végeztem megtörölköztem, s ezúttal pizsamaként csak egy cső toppot és a hozzá illő alsót vettem fel. Visszamentem a szobába, s látva Taylort háton elterülve az ágyamon, bevallom megint beindította azt a nagy fantáziámat. Csak elmosolyodtam, majd elmentem előtte, hogy lekapcsoljam a nagy villanyt.

- És, most meg foglak erőszakolni! – mondtam viccelődve, ahogy lekapcsoltam a villanyt.
- Hm… - mosolyodott el és húzta fel a szemöldökét kíváncsian.


Tényleg elindult bennem valami, így jobbnak láttam, hogy inkább kulcsra zárom az ajtót. Miután bezártam, az ágyra másztam, s egyből ajkaira tapadtam, majd átlendítve lábamat rajta, a derekára ültem, és tovább folytattuk egyre hevesedő csókcsatánkat. Nem így terveztem, de azt hiszem, egyikőnk sem tehet róla, hogy erős a kémia köztünk. A kezével végigsimított a combomon, s érintésére végig ment bennem egy, egyfajta bizsergés. A légzésem is egyeletlen lett és a szívem majd kiesett a mellkasomból. Az ereimben érezni lehetett a dübörgést, a gyomromat pedig valami furcsa és jó érzés kerítette körbe. Levegőhöz jutva, elváltunk egymástól, Taylorra néztem, aki vággyal telin nézett vissza rám, s egy mozdulattal levetettem a felsőmet, és immár csupasz felsőtesttel borultam rá, újabb csókcsatába indulva. Megéreztem, hogy hátamon végigsimít, s erre egy rövid libabőr szaladt át rajtam. Bőrünk összeérve, csak forrósodott, és egyre jobban eluralkodott rajtunk a vágy. Majd hírtelen, fordult a kocka, és Taylor került fölém. Két karomat hátra támasztotta, és nyakamat kezdte el forró csókjaival elhalmozni. Lágy érintésére, egyre fokozódott bennem a vágy, és erre egy halk nyögés hagyta el a számat. Hangosabban vettem a levegőt, s önkéntelenül is ajkaimba haraptam. Arcomat végighalmozva csókjaival, a számhoz ért, s szenvedélyesen beleharapott, majd zihálva, szétválva egymástól, mellkasomon folytatta. Éreztem, hogy kezd megszűnni körülöttem a világ, és már csak Ő és én léteztünk, itt és most…

10 megjegyzés:

pixie.. írta...

szia!
egyszerüen imádtam ahogyan leírtad meg persze az esemémyeket is. :DD csak így tovább :)
siess.
puszi.

Ariel írta...

Szia!
Annyira örültem, hogy ez lett az eredmény, bár igaz, hónapokkal ezelőtt kellett volna megcsináltatniuk, mindenesetre a lényeg, hogy nem tesók.
Jó, hogy Szandra megbocsájtott, és újra együtt vannak! :))
Várom a folytatást!!
Puszi!! =)

Névtelen írta...

Szia!Nagyon jó lett,de őrűlők hogy nem tesok,és annak is hogy Szandra megbocsájtott,most még inkább kiváncsi vagyok hogy ki az igazi tesoja Tay-nak,rem fől fog bukani,siess a kövivel puszi niki

szandíí* írta...

szijasztok:D
köszi mindenkinek:D
niki: azt elárulom, hogy nem fog felbukkanni Tay másik húga, és mivel vészesen közeledik a történet vége, ezért már nem is fog:S

pixie. írta...

hogymi? vészesen közeleg? ez mégis mit takar? :SS

szandíí* írta...

hát ööh azt takarja, hogy ha jól számoltam még 24 rész van hátra, szóval azért még nem épp a végénél járunk:D csak tegnap írtam meg az utolsó részt, és onnan tudom:D

wonderworld írta...

hello:D
hát igen:D ez isteni lett, és örülök hogy kibékültek, meg hogy nem tesók... szóval lilynek is ajánlom hogy maradjon a fenekén, jó messze tőlük. imádtam, mint mindig:D siess a kövivel:D
puszi:D

szandíí* írta...

szija:D
köszi:D
már nem fog Lily sem felbukkanni:D
sietek
puszi

piexe.. írta...

ja értem (: és tervezed hogy belekezdesz egy újba?

szandíí* írta...

az legyen meglepetés:D

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Üzemeltető: Blogger.