2011. május 2., hétfő

Szandra Burke's life 96 rész

Nah szijasztok!! Itt a következő rész:D Gondoltam meg "ajándékozlak" titeket, hogy mire hazajöttök a suliból, egyből olvashassátok:D Csak annyit teszek hozzá a fejezethez, hogy ettől a résztől nagy fordulatot vesz a történet! Remélem azért tetszeni fog:D Jó olvasást, puszi


A következő két nap elég furcsán telt el. Mióta Taylorral beszéltem aznap este telefonon az óta nem is találkoztunk, mert állítólag mindig közbe jött neki valami. A szüleim iránt is azt éreztem, hogy titkolnak valamit, de akárhányszor rákérdeztem, mindig tagadták. Taylor még telefonon se igazán hívott, hanem inkább én hívtam, de akkor is még mindig hallottam, hogy szomorú, és mikor rákérdeztem miért, csak annyit mondott, hogy semmiért. Nagyon zavart, amiért így hallgatnak előttem. A szüleimtől még elfogadom, de Taylorral kapcsolatban aggódok, hiszen érzem, hogy van valami, de senki nem mondd semmit. Viszont legalább ezt a két napot a kis húgommal tölthettem, akinek már rég megígértem, hogy beszervezek 1-2 csajos napot, aminek most jött el az ideje. Ezen kívül egyébként azt gondoltam, hogy Taylor részben azért is jött haza, hogy velem legyen pár napot, erre gyakorlatilag semmit nem vagyunk együtt. Össze voltam zavarodva teljesen. Ennek ellenére reggel jó kedvvel ébredtem, mert Laurennel együtt lógunk egy kicsit, mivel állítólag ma sem ér rá Taylor. Így pár perc után, kimásztam az ágyból és a reggeli teendőket elvégezve, a gardróbhoz indultam. Pár percnyi nézelődés után, végül egy farmernál és egy kék felsőnél maradtam. Gyorsan felöltöztem, raktam magamra néhány kiegészítőt, és felhúztam egy tornacipőt még hozzá. Visszamenve a fürdőbe, igazítottam a hajamon, s a táskámat a vállamra rakva, a földszintre indultam. Anyukámnak köszöntem lent, s elmondtam merre leszek a mai nap. Nem kellett sokat várnom, pár perc múlva már Lauren meg is érkezett, így anyukámtól egy gyors búcsút követve, behuppantam Lauren mellé és már indultunk is. Igazából úgy terveztük, hogy vásárolni megyünk, így az első kedvenc boltunknál megállva, bementünk és elkezdtünk nézelődni a divatos cuccok között.

**********

Végül hamar eltelt az a jó néhány óra. Sokat nevettünk és vásároltunk. Beültünk ebédelni egy aranyos kis helyre, majd fagyizni is elmentünk. Kibeszéltük a fiúkat, a pletykákat és minden érdekes dolgot. Valamikor késő délután értem haza, és ahogy leparkolt Lauren elénk, meglepetten figyeltem, hogy Taylor autója itt áll, így még meg is örültem, hogy végre talán lesz ideje most rám.

- Oh, nézd, az Taylor autója – mutattam Laurennek.
- Tényleg – mosolyodott el – látod, nem hanyagol el. Csak tényleg dolga volt.
- Hát, remélem – mosolyodtam el.


Gyorsan elbúcsúztunk egymástól, majd a táskákkal a kezemben mentem be, s ahogy beléptem elkerekedett szemekkel figyeltem, hogy nem csak Taylor, hanem az egész Lautner család és az én családom a nappaliban ültek, Maken és Stellán kívül.

- Oh, sziasztok – intettem nekik.
- Szia – jött oda anyukám komoran – szeretnénk beszélni veled, valami fontosról – mondta komolyan.
- Most?
- Ühüm – bólogatott.
- Öhm… rendben, csak felviszem ezeket – mutattam fel a vásárolt ruhákat.
- Rendben – bólintott.


Nagyon kíváncsi voltam, hogy végre beavatnak engem is titkolózásuk okáért. Bár anyu komolyságát nézve, tényleg valami komoly dologról lehet szó, így gyorsan felmentem a szobámba, leraktam a ruhákat az ágyra, gondolva arra, hogy majd elrakom, s egyből visszamentem a nappaliba hozzájuk és leültem az egyik épp üres fotelbe. Taylorra nézve, megint láttam rajta a szomorúságot, amit ismét nem értettem.

- Szóval? – kérdeztem elmosolyodva – mi az a fontos dolog?
- Hát… nem is tudom, hogy kezdjünk bele – szólalt meg anyukám.
- Hmm… - vontam meg a vállam – csak mondjátok.
- Szóval… ez mindenkinek nehéz, de el kell mondanunk – mondta apukám ugyanolyan komolyan.
- Hát… akkor mondjátok.


Mindenki olyan komoly arccal ült ott, hogy kezdtem megijedni. Első gondolatom az volt, hogy talán valaki meghalt, vagy baleset történt. Ebben a pár másodpercben sok minden leforgott bennem. Majd anyukám sóhajára eszmélve, immár én is elkomolyodva figyeltem rá.

- Ne borulj ki – jegyezte meg még anyukám – szóval… az a helyzet, hogy… én és apád, örökbe fogadtunk, amikor csak pár napos voltál – dülledtek ki a szemeim.
- Mi? – húztam fel a szemöldököm ledöbbenve.
- Igen – bólogatott anyukám – és amíg ti ketten távolt voltatok… - nézett rám és Taylorra – kiderült néhány titok.
- Mi az? – kezdett a torkomban egy nagy gombóc keletkezni.
- Ugye mesélt neked Taylor az elveszett húgáról? – kérdezte Debi rám nézve.
- Igen, miért? – néztem rá aggódva.
- Lehet ez már sok lesz neki – vágott közbe anyukám, kissé könnyes szemmel.
- Akkor is tudnia kell – mondta Debi végig rám nézve.
- Mondjátok már – szívtam magamba mélyen a levegőt.
- Szóval kiderült, hogy… te vagy az – állt el a lélegzetem Debi mondatára.
- Mi van? – ráncoltam a homlokom – azt mondjátok, hogy… örökbe fogadtatok – néztem a szüleimre – és most derült ki, hogy az igazi szüleim ti vagytok? – néztem Debire és Dan-ra – vagyis akkor… - Taylorra néztem s láttam rajta, hogy küszködik a könnyeivel, amiről leesett, hogy akkor ő lenne a bátyám? Az igazi? – nem, ez nem lehet – ingattam a fejem – biztos csak vicceltek.
- Abszolút nem viccelünk – mondta anyukám rekedtes hangon.


A torkomban lévő gombóccal és egyre nedvesedő szememmel álltam fel, hitetlenségemben. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Már az is sok nekem, hogy kiderült, nem is vagyok igazi Burke. De, hogy Taylor… a bátyám? Ez lehetetlen. Akkor a saját bátyámba vagyok szerelmes, vagy mi a szösz? Nem, egyszerűen nem hittem el. Egyre könnyes szemekkel lépdeltem hátrafelé. El akartam innen menni. Egyszerűen a kiborulás szélénél álltam és azt éreztem egyre jobban, hogy csak sírni akarok.

- Nem hiszek nektek – ingattam a fejem rekedtes hangon, könnyes szemekkel.


Taylorra néztem és láttam rajta, hogy ő is szenved. Most fény derült arra, hogy miért nem akart találkozni velem, és hogy miért volt ilyen szomorú. Egyre azt éreztem, hogy egy pánik roham tör rám, s a levegőt kapkodva próbáltam eloszlatni ezeket.

- Hé, gyere ide – állt fel Nick, s jött közelebb, hogy megöleljen.
- Ne érj hozzám! – vágtam rá ingerülten.


Nem akartam, hogy bárki vagy bármi is hozzám érjen. Egyszerűen csak el akartam menni innen. Így, hogy ne mutassam kiborulásomat, a torkomban lévő gombóccal, és remegő lábakkal, fogtam magam, és a hátsó ajtó felé araszolva, gyors léptekkel elindultam. Menni akartam, de nem tudtam, hogy hová. Oda akartam menni, ahol nem találnak rám és ahol egyedül lehetek. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Ez túl sok volt nekem. Egyre szaporább lélegzetvétellel és gyorsabb léptekkel mentem a part felé. Addig mentem, míg kicsit távolabb a háztól találtam egy nyugodt helyet, ahol nem bírva tovább a sírást, végül kiakadtam magamból. Leültem, majd lábaimat összehúzva, csak sírtam és sírtam. Nehéz volt felfognom azt, hogy én nem is ahhoz a családhoz tartozok, akikkel élek. És még nehezebb volt elhinni, hogy az, akit a legjobban szeretek, kiderül, hogy a bátyám. Ez azt jelentette, hogy soha többé nem lehetek vele, hiszen soha nem tudnék úgy gondolni rá, mint a bátyámra. Ezekre gondolva, még egy pánik roham jött rám, amit mély lélegzetvételekkel és újabb adag sírással, sikerült lecsillapítanom. Utáltam az életemet. Utáltam, hogy megint csak szenvedek. És az otthonom immár, nem az otthonom. Teljesen össze voltam törve. Mintha egy kamion ment át volna rajtam, legalább háromszor. Nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy ezúttal muszáj, leszek megszakítani minden kapcsolatot a Lautner családdal. Hiszen, akármit mondanak, én nem oda tartozok. Igazából most fogalmam sincs, hogy hová tartozom, de oda biztos nem. Már értettem, miért viselkedett furán Debi, miért nem hagyott minket kettesben, és, hogy min pusmogtak Shanell és Debi. Most elvileg utálnom kellene Debi-t és Dan-t, de mivel ismerem a történetet, így megértem, de akkor sem tudom, miért halogatták ennyi ideig. Miért vártak addig, míg így bele szeretek Taylorba. Azért, hogy jobban fájjon? Hát gratulálok, sikerült elérni. Sikerült elérniük, hogy egy részem meg akarjon halni. Hiszen tudom, hogy Taylor nélkül olyan semmi vagyok. Nem tudom mi lesz ez után, hogy egyáltalán hol fogok kikötni. De egy a biztos, hogy Deborah-val, Dannal, Makena-val, és főleg Taylorral, örökre megszakítom a kapcsolatot. Így lesz a legjobb mindenkinek. Idővel, majd talán elmúlik ez a szerelem iránta, de addig is nem akarok a közelében lenni, mert akkor csak még jobban szenvednék. Bár a jelenlegi pillanatban, nem hiszem, hogy ettől a fájdalomtól rosszabb lesz.

Taylor szemszög

Fájt mindenem. De a szívem a legjobban. Sajgott, szúrt, égett. Fájdalmas volt végignézni, ahogy meg tudja az igazságot. Aggódtam érte. Nagyon aggódtam. Egyrészt, hogy úgy elmenekült, és most nem tudjuk, hol van. Másrészt pedig, tudom, hogy ezután nem lehetünk együtt, és nem segíthetem át az elkövetkezendő nehéz időszakon. Pedig tudom, hogy szüksége lenne rám. De nem lehetek vele. Egyszerűen nem. Hiszen sosem fogok úgy rágondolni, mint a húgomra. Ez lehetetlen. Még én sem fogtam fel ezt az egészet. A szüleimnek sem teljesen hiszek, hiszen az nem létezik, hogy a saját húgomba, így bele szerelmesedek. Furcsa volt kimondani. „A húgom”. Olyan jó volt minden. Miért kellett ez most? Pont, amikor hazajövök. Bár megértem a szüleim aggódását, mert a testvérek nem lehetnek úgy együtt, ahogy én vagyok Szandrával. De akkor is. Ha hamarabb tudták az igazságot, miért nem mondták el azonnal? Miért hagyták, hogy ilyen komolyra forduljon ez a kapcsolat? El se tudom képzelni, mi lesz ezután. Nem akarom elveszíteni. És ki tudja, mit csinál most, vagy egyáltalán, hogy hol van. Legszívesebben fognám magam és a keresésére indulnék, de meggátol valami. Egy érzés, ami azt sugallja, hogy nem szabad. Csak bíztam abba, hogy nem fog elkövetni semmi hülyeséget. Miért pont velünk történik ez? – kérdeztem magamnak, az ágyon feküdve, s a könnyeimmel küszködve. Férfi létemre, nem tudom visszatartani könnyeimet, és őszintén nem is akarom. Rosszul voltam. Kétségbe voltam esve, hiszen nagyon jól tudtam, hogy innentől kezdve, Szandra a számomra tiltott gyümölcs és maximum csak testvérként gondolhatok rá. Ez tényleg olyan hihetetlen, de még is igaz. Ráadásul, ahogy ismerem anyámat, majd azt akarja, hogy ide költözzön hozzánk, és az elmúlt 17 évet bepótolhassa, de nem tudom, hogy fog az működni, ha egy házban fogok élni Vele. Nem tudtam, mit tehetnék annak érdekében, hogy ne szenvedjen Szandra annyira. Hiszen tudom, hogy ez most sok volt neki. Ez mindenkinek nagyon sok lenne egyszerre. Idő kell, míg megemésztjük. Kimondhatom, hogy ez innentől kezdve, egy reménytelen szerelem. Nem lehetünk együtt. Nem ölelhetem meg úgy, ahogy eddig. Sőt még csak meg sem csókolhatom. Ezekbe belegondolva, ismét egy fájdalmas érzés szúrt a szívembe.

Szandra szemszög

Csak sírtam és sírtam. Egyszerűen nem akart elapadni a könnycsatornám. Nem tudtam másra gondolni. Nem tudtam hová mehetnék. Úgy éreztem, hogy egyedül maradtam és, egyedül kell megbirkóznom ezzel. Elviselhetetlen volt ez a fájdalom bennem. Egy részem meghalt, a másik részem pedig haldoklik. De egész életemben küzdöttem, most nem fogom feladni. Tudom, hogy erősnek kell maradnom, de ez nagyon nehéz. Nehéz mindezt elhinnem. Órákig ott ülhettem már, egyedül, a csönddel körbezárva. Már kezdett sötétedni, de nem akartam visszamenni oda, ahol eddig éltem. Valamiért nem akartam. Úgy éreztem, hogy én már nem hozzájuk tartozok. Nem tudtam mi lesz most így velem. Taylor után, egy barátra lett volna szükségem. Erről hírtelen eszembe jutott Lauren. Így bízva abban, hogy otthon lesz, megtörölgettem a már fájó szememet, és elindultam felé. Sötét volt már, és kezdtem fázni is, így gyorsabbra vettem a tempót. Direkt inkább körbe mentem, hogy véletlenül se a régi otthonom fele menjek. Nem akartam beszélni most senkivel sem. Egyedül egy baráti nyugtató ölelésre vágytam.

Ahogy odaértem hozzá, az ajtajában állva, csöngettem, majd ahogy kinyitotta az ajtót, újra elhomályosult előttem a világ, s éreztem, hogy könnyeim újra szabad utat engedtek maguknak.

- Hé, mi a baj? – kérdezte Lauren aggódóan.
- Lauren – hebegtem újabb adag sírással.


Látva arcán az együttérzést, a karjaiba omlottam, és újra csak a sírás kerített maga köré.

- Hé, nyugodj meg – hallottam aggódó hanglejtését – mi történt?


De én egy ép szót nem tudtam kimondani, csak hebegtem-habogtam értelmetlenül össze vissza.

- Nyugodj, meg. Aztán majd elmondod, rendben? – bújtam ki öleléséből és bólintottam rá – ülj le, és hozok neked egy teát.


A feldagadt szemeimet törölgetve ültem le a kanapéra, s másodpercek múlva, Lauren egy bögre teával a kezében ült le mellém, s miután átadta, ittam belőle egy kortyot.

- Mondd el, mi történt! – nézett rám Lauren.
- Rendben – suttogtam – de olyan hihetetlen – kezdtek a könnyeim újra egybe gyűlni.
- Nyugodj meg – fogta meg a kezem együtt érzően.
- Szóval… - szedtem össze magam és vettem mély levegőt.
- Mi történt? – ráncolta a homlokát.


Vettem még egy mély levegőt, majd belekezdtem.

- Ma kiderült, hogy Shanell és Josh…
- A szüleid? – ráncolta a homlokát.
- Ühüm – bólogattam – kiderült, hogy pár napos koromba örökbe fogadtak – nyeltem le az újabb gombócot a torkomban.
- Micsoda? – tágultak ki a szemei.
- De nem ez a legrosszabb – hajtottam le a fejem.
- Hát?
- Erről nem tudsz, de Taylor születése után az anyja megint teherbe esett, de akkor nem tudták megtartani azt a babát, így örökbe adták. És… - töröltem le a szememben gyülekező könnyeket – kiderült, hogy én vagyok az a lány.
- Tessék? Ez nem lehet.
- Pedig igaz – csuklott el a hangom és hajtottam le a fejem.
- De hát, akkor ti… - nézett rám kérdőn.
- Testvérek vagyunk – mondtam ki érezve egy újabb gombócot és vettem mély levegőt.
- Ez lehetetlen – ingatta a fejét.
- Én sem akartam elhinni – könnyesedett be ismét a szemem.
- Jaj, annyira sajnálom – mutatta az együtt érzést, és ölelt meg szorosan, amitől ismét eleredtek a könnycsatornáim.


Néhány percig ölelt, én pedig hagytam, csorogni arcomról az újabb könnyek, majd elengedtük egymást és letörölve szememet, ismét kortyoltam egyet a teából.

- És akkor most mi lesz?
- Nem tudom – ingattam a fejem – azt se tudom, hogy most hová tartozom, hogy hová menjek. Úgy érzem, hogy rajtad kívül nincs senkim.
- Ez felfoghatatlan. El se hiszem, komolyan.
- Pedig így van – szipákoltam – nem lehetek többet Taylorral – ingattam a fejem letörölve a még mindig folyó könnyeimet – meg kell vele szakítanom a kapcsolatot. De nem csak vele, hanem az egész családjával. És ez olyan nehéz. Annyira szeretem és annyira fáj.
- Tudom, tudom – ölelt magához ismét.
- Lauren – mondtam miután kibújtam az öleléséből – nem maradhatnék ma itt? – néztem rá kérlelően.
- Dehogynem – vágta rá – persze, hogy itt maradhatsz.
- Holnap meg majd kitalálok valamit és elmegyek – hajtottam le a fejem.
- Várjunk csak! Haza fogsz menni, haza – emelte ki a haza szót – a te szüleid Josh és Shanell Burke. A testvéreid, pedig Nick és Stella Burke. Nem Taylorék. Nem számít kik a biológiai szüleid. Az igazi családod, azok, akikkel eddig is éltél. Kit érdekel, hogy nem ugyanaz a vér folyik bennetek? A lényeg, hogy nagyon szeretnek téged és kiállnak melletted. 17 éven át, mondj csak egy olyan eseményt, egyet, ahol nem álltak ki melletted.
- Nincs ilyen – motyogtam.
- Látod? Persze, hogy nincs. Hiszen ők az igazi családod. Hozzájuk tartozol. Te is ugyanolyan Burke vagy, mint Nick vagy Stella. Imádnak téged. És az, ha elmennél, nagyon kiakasztaná őket. Attól, hogy kiderült, hogy örökbe fogadtak, még semmi sem fog változni. Ugyanúgy szeretnek, és ugyanúgy neveltek fel téged is, mint a testvéreidet. Ezután is ugyanúgy szeretni fognak, és ugyanúgy ki fognak melletted állni – magyarázta. S e magyarázatára, rá kellett döbbennem, hogy mennyire igaza van – nézz csak rá a kishúgodra, Stellára. Imád téged, szinte bálványoz. És ott van Nick is. Mindig megvédett, attól, hogy néha összekaptatok. Ott van apukád, akiről azt mesélted, hogy 14 éves korodig úgy védett, mint az anyatigris a kölykét. És persze anyukád, akivel nagyon jól kijössz. Szeretnek téged. És ha elmennél, az nagy csapás lenne nekik. Szükségük van rád.
- Igazad van – motyogtam.
- Látod? Csak pozitívan kell nézni.
- Akkor is ott van Taylor – vettem mély levegőt.
- Ez viszont tényleg nagyon nehéz lesz mindkettőtöknek.
- Az lesz a legjobb, ha abszolút nem keressük egymást. Így talán megkönnyítjük egymás szenvedését.
- Igen, lehet ez lesz a legjobb.
- De nem tudom, hogy ki fogom-e bírni nélküle – ingattam a fejem.
- Én itt vagyok neked. Rám bármikor számíthatsz.
- Tudom – mosolyodtam el halványan.
- Akkor holnap reggel összeszeded magad, és szépen hazamegyünk. Megbeszéled velük és rendben leszel ezen a téren.
- Rendben – egyeztem bele.
- Helyes – mosolygott.
- De nem akarom, hogy bárki más meg tudja ezt. Elég, ha csak annyiról tudnak, hogy Taylorral… szakítottunk.
- Én nem mondom el senkinek.
- Rendben – bólintottam.


Már kicsit jobban éreztem magam, és Laurennek bizony nagyon is igaza volt. Nem is tudom, mi lenne, ha ő nem lenne nekem. Mindig megmutatja a helyes utat. De a Tayloros dolog, természetesen még mindig fájt és bántott. Nem tudom elképzelni milyen, lesz nélküle az életem. Bár nem tudom csak úgy kitörölni az életemből, de majd minden erőmmel megpróbálom. Muszáj elfelejtenem őt, akárhogy is fáj. Utálom, hogy ennyire szeretem. Bárcsak ne szeretném ennyire és akkor a felejtés is könnyebb lenne. Ezen túl Taylor már csak az emlékeimben fog szerepelni, mintha csak egy kép lenne, amit nincs erőm széttépni. De muszáj lesz, ha nem akarok a további életemben szenvedni. Muszáj leszek, mindent ami kettőnk között volt, elengedni. Amikor olyan fiatalon megismerkedtünk, olyan könnyűnek tűnt minden. Most pedig olyan nehéz. Eddig is tudtam, hogy az élet nem kis piskóta, de, hogy ennyire. Mindenemet odaadnám, hogy újra Vele lehessek. Nem akarom elveszíteni. De itt már nem kérdéses, hogy muszáj leszek elengedni. Tudom, hogy vége van és nincs tovább. A mi történetünknek, ezennel vége. Nagy fájdalommal tölt el az, hogy tudom, többé már nem ölelhetem meg, nem bújhatok hozzá, nem puszilhatom meg. Nem mondhatom neki, hogy mennyire szeretem. Azt is úgy szerettem, amikor kimondta a nevem, vagy amikor az ő kis napfényének szólított. De ezek is már csak mélyen elrejtve az emlékeim között fog hánykolódni. De ezek az emlékek örökre bennem fognak élni, és senki sem veheti át a szívemben Taylor helyét. Jöhetnek új kapcsolatok majd az életemben, de azt tudom, hogy senkit se fogok már többé úgy szeretni, mint Őt. Elveszítettem az egyik felem, de muszáj leszek tovább élni a másik felemmel. Bele kell törődnöm, hogy az az út, amit eddig közösen jártunk, immár kettészakadt és mostantól külön utakon kell, hogy járjunk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem találkozok vele többet, mert nagyon szeretnék tőle elbúcsúzni, hivatalosan is. De félek attól, hogy meggyengülök előtte és nem tudom majd kimondani, a végső szót. Hiányozni fog. Hiányozni fognak azok a szép idők. Vajon én is hiányzok majd neki? Gondolni fog vajon rám?

Ezek gondolkodásaim közepette, éreztem, hogy a szemem kezdett gyengülni, s a bögrét letéve a kis asztalkára, lefeküdtem a kanapén, és még mindig e gondolatok szárnyaltak körülöttem. Éreztem, hogy lefárasztott ez a mai nap, és, hogy a szemeim fel vannak dagadva a sok sírástól. Így lecsuktam, és még érezve, hogy valaki rám terít egy takarót, hamar el is szunyókáltam…

16 megjegyzés:

wonderworld írta...

bazd.meg.
te beteg vagy.
ez.... ez kész.
én... erre nem tudok mit mondani. komolyan.
nagyon jól leírtad meg minden, de.... akkor is.
na siess, mert ez... na mindegy. csak siess.
puszi.

szandíí* írta...

nagy fantázia:D Ennyit mondok erre:D
amúgy köszi!!
sietek vele
puszi

Fancsy írta...

neeeeem.
ezt nem hiszem el!
ilyet nem tehetsz velem! Miért????
most azt hiszem, hogy még egyszer el kell olvasnom...
DE NEEEEE!
Most nem tom, hogy sírjak vagy nevessek...
inkább maradok az átszellemült-értetlen fejnél.
nemnemnemnem!
komolyan, nem akarok káromkodni, de fütyfütyfüty
Nagyon jó lett, nem arról van szó, de OMFG!
isteneeem...
oké. szerintem abbahagyom, és meredten bámulok magam elé. igen, ezt fogom csinálni.
te meg... ne már!
xD
oké, nem téged szidlak, csak honnan a francból jutott eszedbe? most akkor nem lesz semmi csókolózós-féltékenykedő eksön?
szomorú vagyok...
momnd, hogy nem ezt tervezed, hogy tesóként élnek egymás mellett?!
kérleeeek *-*

na, abbahagyom az írást, mert értelmesebbet nem tudok kihozni magamból...
tényleg jó feji lett. vagy nem is tudom. a történés nem tetszik, de a feji, mint mindig tök jó... vagy nem tudom :D
oké, értem, hogy ez kell a folytatáshoz, de wááááá
várom a következőt, ahol minden szép-szerelmes-jó-boldog lesz... reméljük :D
puszi, Fancsy

szandíí* írta...

szija:D
juhj te most írtál nekem egy regényt, de nem baaj:D:D
nah szóval az a helyzet, hogy nem kell megijedni:D
Taylor nem fog eltűnni, sőt..!!
és csak most fog kezdődni az igazi történet!!
Amúgy nem tudom honnan pattant ez ki a fejemből, csak írtam a fejem után és ez lett a végeredmény:D
De sietek a következővel, nem hagylak titeket kétség közt:D
puszi

Névtelen írta...

áhh ezt nemhiszem el ez most komoly? minden jszép és jó erre meg...uhh nagyon jólett és egyetértek az előttem lévőkkel :)3 szor kellett újraolvasnom a beszélgetősrészt mire felgotam.
most mi lessz ? :O ahh na mind1 várom a kövit
puszi:Lüszy

szandíí* írta...

szija:D
hát... nem szeretek előre megmondani semmit, így hadd legyen meglepetés:D
örülök,hogy tetszett és igen, ez a rész szerintem sok mindenkit sokkolt, de szeretem a bonyolultat még bonyolultabbá tenni és szerintem ez már kiderült a történetben:D
sietni fogok:D
puszi

timi26 írta...

Hát ez hihetetlen, borzongató.....Bár Amerikában ez sem lenne kirívó eset....de a két szerelmes kemény napok, hónapok elé néz....
Remek történet, jó leírás.
Várom a folytatást :)

szandíí* írta...

szija:D
köszi!
és igen, elég kemény lesz nekik!! de ahogy szokták mondani, erősnek kell maradni!
sietek
puszi

pixie.:) írta...

na szia :D
hát ez durva. bár én sejtettem hogy valami ilyesmi lesz , gyanus volt nekem az hogy felhozták ezt a régi emléket...
persze nagyonjól leirtad mint mindig. siess a következővel :)

szandíí* írta...

szija:D
jól sejtetted:D
köszi
és sietek
puszi

Ariel írta...

Szia!
Hát... umm, huhh... szóval keresem a szavakat!
Jól felkavartad a kedélyeket! o.O
A helyzet az, hogy ez is megfordult a fejemben, de annyira abnormálisnak tűnt, hogy elvetettem...
Ami eszembe jutott még olvasás közben, hogy Szandra és Taylor "úgy" is együtt voltak, és... ebbe belegondolni... remélem lesz még valami olyan csavar amitől megoldódik minden!!!
Jó rész lett, csak hát... na! érted te, mit akarok mondani! ;)
Várom a folytatást!
Puszi!! =)

szandíí* írta...

szija:D
értem, értem:D
nem kell aggodalmaskodni, annyit mondok, hogy meg fogják oldani, de az még nem most lesz!!
sietek vele
puszi

wonderworld írta...

na adja az ég hogy megoldják, különben eret vágok magamon.
nagyon ajánlom hogy ez valami kész átverés legyen, vagy valami, mert amúgy főbelövöm magam. fel is akaszthatom magam, sőt lehetsz te a hóhérom;) na?:D

szandíí* írta...

jajj ilyet azért ne mondj :/ DD
nem lennék senki hóhérja :D nem vok én olyan DDD

Névtelen írta...

Szia!Ne ne ne!miért?most kéne az hogy mégse Tay a tesoja,és most nem lesz smaci?de ez nagyon durva hogy jó párszor lefeküdtek és kiderül,hogy tesok?durva,am tudtam hogy ez lesz,várom a kövit puszi niki

szandíí* írta...

szija:D
igen, pont te mondtad ezt:D
hát egyébként szerintem a mai világba nem nagy szám ha két tesó "úgy" is együtt van, már hallottam erről!! de persze nekem ehhez nem lenne gusztusom!! mindegy is
sietni fogok
puszi

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Üzemeltető: Blogger.