2011. május 11., szerda

Szandra Burke's life 103 rész

Szijasztok! Megérkezett a következő rész:D Hát... nem is tudom, mit mondjak róla. Így inkább nem is beszélek többet. Olvassátok el, és véleményeket kérek:D Puszi

Lassan a kezembe vettem és elkezdtem olvasni a sorok között.

„Először is, bocsáss meg nekem. Tudom, hogy már nem szeretsz és túlléptél. De nekem ez nem megy. Nagyon nem. Láttalak azzal a fickóval ma csókolózni. És nagyon fájt. Jobban, mint bármi más. Én csak egyszerűen nem tudok nélküled élni. Belehalok, érted? Ha nem érted, az sem baj. És én így nem fogok tovább élni, nem akarok tovább élni. Inkább meghalok, minthogy egész életemben így éljek. Nagyon szeretlek, T.”

Elolvastam lélegzet visszafojtva. Mit jelentsen ez? – kérdeztem magamban. Éreztem, hogy az a rossz érzés még erősebb. És egyből beugrott, hogy Taylor miatt. A szívem immár aggódása miatt kezdett el hevesen dobogni, és térdre állva, kezdtem el a parkba körbe nézni, hiszen azt írta, hogy látta a csókot. De teljesen félre érti. Még, hogy nem szeretem? Ez volt az év vicce. Nagyon aggódtam, hogy valami butaságot fog csinálni. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam baja esne. Ahogy körbe néztem a parkon, sehol sem láttam. Akkor még is hol lehet? A csók csak alig 5 vagy 10 perce, ha történt. Ilyen hamar elment volna? De hová? És még is mit keresett itt? – kérdezgettem magamban értetlenül.

- Mi történt? – kérdezte Chris ráncolva a homlokát.
- Öh semmi csak… - álltam fel – ne haragudj, de mennem kell – szedtem össze magam sietősen – majd beszélünk, vagy… nem tudom – indultam még mindig aggódva a szálloda felé.


Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy történt valami Taylorral. Gyorsan felmentem a lifttel és a szobám ajtaját kivágva, idegesen léptem be. A kezemben lévő levelet újra elővettem, és végig futattam rajta a szemem, s egy mondatnál megakadtam. „Inkább meghalok, minthogy egész életemben így éljek.” Egyből a rossz érzés, mintha bombaszerűen felerősödött volna és elkezdtem könnyezni. Levegőt is alig kaptam. Tudtam, ezer százalékig biztos voltam abban, hogy Taylorral történt valami. Nem akartam bántani. A jót akartam nem csak neki, de magamnak is. Sosem gondoltam volna, hogy képes kárt tenni magába miattam. Nem, az nem lehet – oszlattam el gyorsan elkószáló rossz gondolataimat – Taylor nem olyan – nyugtatgattam magam. De, ha még is? Összezavarodtam. Teljesen értetlenül álltam ott. Hírtelen ötlettől vezérelve, előkaptam a telefonom és kikerestem a számát. Hezitáltam, hogy hívjam-e fel, mert ha felveszi még is mit mondjak neki? – gondolkodtam el. De aztán újra belém ütött a rossz érzés és immár gondolkodás nélkül elkezdtem hívni. Percekig csak csörgött, de nem vette fel. Ekkor még jobban elkezdtem aggódni, majd immár Kristen jutott eszembe, és az, hogy ő biztosan tudja, merre lehet, így őt kezdtem el tárcsázni.

- Szia – hallottam meg kedves hangját, ahogy felvette.
- Szia – lihegtem aggódóan teli – nem tudod, merre van Taylor? – kérdeztem nem kerülgetve a témát.
- Öh… mintha azt mondta volna, hogy sétálni megy, miért?
- És merre ment sétálni?
- Azt nem tudom. De történt valami vele? Vagy miért aggódsz ennyire?
- Semmi, semmi. Csak kérdeztem. Köszi, szia – bontottam a vonalat, pofátlanul meg sem várva a válaszát.


A gyomromban egy görcs volt, a torkomban dobogott a szívem és tudatlanul ültem ott, azon filózva, hogy hol lehet, mit csinálhat, kivel lehet, jól van-e Taylor?! Azt hiszem ennél jobban még nem aggódtam senkiért. És ez érthető volt, hiszen Ő az utolsó ember, akit el akarnék veszíteni, főleg akkor, ha miattam csinálja. Percekig ültem ott az arcomat a tenyerembe temetve, a lábam pedig idegesen rugózott. Hírtelen megcsörrent a telefonom, mire felkaptam a fejem, és reménykedve, hátha Taylor az, néztem meg a képernyőt, de nem ő volt.

- Szia, Kristen. Ne haragudj az előbbiért, csak ideges vagyok – mondtam bocsánatkérően.
- Semmi gond. De jól figyelj – sóhajtott nagyot – Taylort az előbb vitték be a kórházba – állt el a lélegzetem erre, és a könnyek egyből a szemembe szöktek – azt mondták, hogy leugrott valami hídról, ezzel öngyilkossági kísérletet követett el, és nem tudjuk miért – hallottam a kétségbeesést a hangjában, én pedig önfeledten éreztem, hogy a könnyeim folynak az arcomról.
- Én tudom – szipogtam halkan, és így Kristen sem hallotta meg – és jól van? – mondtam reszketetett hanggal.
- Nem sok mindent tudok, engem is még most értesítettek. És mihelyst stabilizálják, át viszik a Los Angelesi kórházba. Vagyis szerintem alig egy fél óra múlva már viszik.
- Istenem – gyűltek egybe könnyeim ismét – köszönöm, Kristen, hogy szóltál. Azonnal indulok haza – döntöttem el.
- Nincs mit. Én is pakolok, és ahogy tudok, megyek én is L.A-be.
- Rendben, szia.
- Szia –bontotta a vonalat.


Úgy akart meghalni, ahogy én anno? Csak éppenséggel én véletlenül keveredtem bele, Ő pedig miattam. Hogy tehette? Hogy tehette ezt? Miért csinálta ezt velem? – kérdeztem magamban, újabb könnyeket hullajtva. Az órára nézve, láttam, hogy pontosan az eltervezett géppel fogok így hazautazni, mivel az lesz a legközelebb, így letöröltem a könnyeimet és erőt véve magamon, elkezdtem gyorsan beledobálni az elmaradt cuccaimat a bőröndbe. Ahogy végeztem, a fürdőben rendeztem arcvonásaimat, hogy ne sejtsenek túl sok mindent, majd a bőröndöt magam után húzva, elindultam Michael felé.

- Michael? – kukkantottam be az ajtaján.
- Igen? – nézett rám és mosolyodott el.
- Mehetünk a repülőtérre! – álltam meg előtte készen.
- Na, még ilyen se volt – hőkölt hátra – de, rendben. Még van néhány holmim, elpakolom és indulhatunk.
- Gyorsan, mert otthon van dolgom – sürgettem.
- Ha sietek, attól a gép nem fog hamarabb indulni – morgott le.
- Igaz – motyogtam.


Míg pakolt végig Taylorra gondoltam és arra, hogy ha komoly baja történik, esküszöm, hogy megölöm magam. Nem tudok olyan világban élni, ahol Ő nincs. Egyszerűen nekem olyan Taylor, mint a levegő. És ha nincs, megfulladok. Kétségbe voltam esve. A kikészülés szélénél álltam. És most már értem, mit élhetett át Taylor, amikor ez történt velem. De ő ott lehetett velem, én pedig innen majd megőrülök, hogy mi lehet vele. De még mindig nem hittem el, hogy képes megölni magát. Mi ütött ebbe a srácba? Megőrült, vagy mi? Hiszen ott a családja, a barátai, a rajongói és nem utolsó sorban, ott vagyok én. Mindenkinek szüksége van rá. Nem hiszem el. És őszintén, most nem érdekelt, komolyan nem érdekelt, hogy Ő a bátyám vagy nem a bátyám. Csak ott akartam már végre lenni vele, és bár nem lehetne, de el akarom mondani neki, hogy szeretem. Teljes szívemből. Ezekre gondolva újabb gombóc keletkezett a torkomba, amit a könnyeimmel együtt lenyeltem egybe.

Taylor szemszög

***1 órával előtte***

A testemben szétáramlott féltékenység egyszerűen megőrjített. Meg akartam halni. Nem akartam úgy élni tovább, tudva, hogy a legfontosabb ember az életemben, még csak szóba se áll velem. Tudva, hogy már rég elvették tőlem. De még utoljára el akartam mondani neki, hogy sajnálom, és, hogy attól, hogy ő már nem szeret, én még mindig nagyon szeretem. Ezért írtam neki, és elküldettem a kis levelet egy kislánnyal, és ezután hamar el is tűntem onnan. Siettem Vancouver egyik eldugott hídjához, ahol biztosan nem fognak rám találni. Bár féltem a haláltól, és, hogy fájni fog-e, de Érte megéri. A könnyeimmel küszködtem, hiszen eddig szerettem az életemet, de mióta kiderült az igazság, a fényes életemből, percek alatt pokol lett. Ahogy írtam is neki, inkább meghalok, mint hogy így éljek tovább. Tehetném azt, hogy harcolok. De mit művelnék akkor? Hiszen nem harcolhatok a saját véremért! Bár én tényleg nem hiszek anyáméknak, de ők csak ezt állítják. Ahogy a hídhoz értem, felálltam a korlátra, majd a hideg vízre pillantva, már is átéreztem, hogy mi fog odalent várni. Összeborzadtam, de nem érdekelt. Percekig hezitáltam, majd újra eszembe jutott a parkban a csók jelenet, és ez megadta nekem az i-re a pontot. Sóhajtottam még egyet, majd Arcát látva magam előtt, leugrottam a mélybe…

Szandra szemszög

A lábammal már toporogtam jobbra-balra, hogy mikor lesz már végre kész Michael, majd ahogy be cipzárolta a bőröndjét, felsóhajtottam, és indulásra kész húztam magam után saját bőröndömet, a liftbe menve. Beszálltunk, s közben Tom is megérkezett a liftbe, így, ahogy leértünk, Michael kifizette a hotelt, és az autóba vágódva már indultunk is a reptérre.

*********

Mondanom sem kell, hogy az egész repülő utat végig izgultam és biztos voltam benne, hogy már ott van Los Angelesben. Nem sok kellett, hogy ott mindenki előtt sírva fakadjak, akkora feszültség volt bennem. Persze valahogy nyugtatgattam magam, de nem igazán sikerült. Majd ahogy megállt előttünk a sofőr, másodpercek alatt búcsúztam el Michaeltől, majd a bőröndömet magam után húzva, bementem a házba, ahol egyből anyukámat és apukámat találtam a konyhába, akik meglepődve és mosolyogva jöttek oda hozzám.

- Sziasztok – mondtam nekik idegesen – megyek a kórházba Taylorhoz, most azonnal – raktam le a bőröndöt és nyeltem nagyot.
- Na, várjunk csak! – szólt anyukám.
- Taylor a kórházban van és nekem… - emeltem fel a hangom.
- Várj! – tette fel anyu a kezét – tudjuk, hogy a kórházba van. A tv mutatta. De nem mehetsz be hozzá – döbbentem le.
- Miért ne mehetnék be hozzá?
- Tudod jól, hogy miért! A te érdekedben. Meg amúgy is biztosan rengeteg újságíró van ott.
- Kit érdekelnek az újságírók? Én oda akarok menni! – mondtam ingerülten.
- Nem mehetsz!
- Anyu ne csináld ezt, kérlek! Hadd menjek be hozzá – nyeltem le a gombócot a torkomban.
- Sajnálom, de nem mehetsz!
- Kérlek, könyörgök! – gyűltek össze a könnyek a szemembe.
- Tényleg sajnálom. De tudod, hogy nem mehetsz be – nézett rám bocsánatkérően.
- Príma – vágtam rá merő gúnnyal.


A könnyeimmel küszködve, ugyanakkor püffögve fogtam a bőröndömet és vonultam fel a szobámba. Azonban ahogy felértem, magam mögött becsaptam az ajtót, és az ágyra esve, magamhoz húztam kedvenc macimat, majd hagytam, hogy a könnyek halkan csorogjanak le arcomról. Nagyon fájt mindenhol. Egész testemben, lelkemben remegtem. Féltem. Iszonyatosan féltem attól, hogy nehogy baja legyen. Feldúlt voltam. Rosszul éreztem magam. Ennyire még senkiért se aggódtam. És ebben a pillanatban döntöttem el, hogyha Vele nem lehetek, akkor nem leszek senkivel se. Most egyszerre minden szép és minden rossz pillanatunk leforgott a fejemben. Az, ahogy néz rám, amikor mérges, vagy amikor csak úgy néz rám, minden szó nélkül értem, hogy mit akar mondani. Újabb könnyek gyűltek össze a szememben, és csak hagytam hadd folyjék ki. Hiszen érte sírok, mert érte megéri sírnom. Hírtelen gondolkodásomból anyukám zavart meg, ahogy kopogtatott, majd lassan benyitott.

- Egyedül akarok lenni! – vágtam rá megremegett hangnemben.
- Elmondod mi történt? – nézett rám aggódóan.
- Egyszerű – csuklott el a hangom – miattam csinálta ezt. Mert azt hiszi, hogy nem szeretem – motyogtam elhalkulva.
- És még szereted? – ráncolta a homlokát.


De erre már nem tudtam válaszolni, mert újabb adag könny zuhatag rohamozott meg és csak egy apró bólintással feleltem rá.

- Értsd meg, hogy a te érdekedben jobb, ha nem mész be! – simogatta meg a hátam.
- Oké – motyogtam.


De nem értettem egyet, mert nem érdekelt, hogy mi a jó nekem. Csak egyszerűen ott akartam lenni, és megbizonyosodni, hogy jól van-e. Anyukám még ott volt pár percig, majd némán, magamra hagyva kiment, amit nem bántam.

Már jócskán beesteledett, amikor még mindig ugyanúgy feküdtem aggódva. Nem tudtam mit tenni. És még erőm se volt fel kelni. A szüleim benéztek rám, még egyszer, de úgymond kizavartam őket, hogy egyedül lehessek. Sokáig sírtam még halkan, és már a szemeim is fájtak. Nagyon kiborított, hogy semmit sem tudok Róla. Tudatlanul feküdtem ott. Majd hírtelen eszembe jutott valami. Valami őrültség, amit el akarok követni. Eldöntöttem, hogy beszökök hozzá a kórházba. És nem fog érdekelni semmi sem. Ezért erőt vettem magamon, és előkerestem a féltve őrzött karkötőt, amit hamar fel is raktam. Majd az ágyamat úgy tömtem ki, hogy lássák, hogy én fekszek ott, és leindultam a földszintre, bízva abban, hogy senkivel nem fogok összefutni. Ha pedig igen, akkor megmondom, hogy csak inni mentem vagy ki találok valamit. De szerencsémre, ahogy leértem, mindenhol sötét volt, és senkit sem láttam, így nyugodtabban és csöndben mentem ki a bejárati ajtón. De, hogy még is biztos legyek a dolgomban, úgy döntöttem, hogy taxival megyek be és nem a saját autómmal. Így percek alatt fogtam egy taxit, beültem, majd eldaráltam neki, hogy hová vigyen, és hamar el is indultunk. Az úton végig a szívem a torkomban dobogott. Reméltem, hogy jó hírekre megyek oda és reméltem, hogy beengednek még ilyen későn. Erőt vettem magamon, hogy ne sírjam el magam nála, hiszen mindig is utáltam, amikor sírni lát. Ahogy leálltunk, kifizettem a taxit, majd kipattanva belőle, elindultam a kórház bejáratához. Iszonyatosan izgultam, és ismét előjött a remegés. Belépve az épületbe, egyből az ápolónőhöz indultam, aki a pult mögött írt valamit.

- Elnézést – suttogtam halkan, hogy ne zavarjam meg a kórház csendjét.
- Igen? – nézett fel kedvesen.
- Megkérdezhetem, hogy Taylor Lautner itt fekszik-e? – sóhajtottam nagyot és néztem rá kérlelően.
- Persze – nézett az iratok közé – igen, itt fekszik – nézett vissza rám.
- És melyikben?
- A harmadik emeleten, a 103-as kórteremben. De sajnálom, már nem lehet ilyenkor látogatni.
- Kérem – néztem rá aggodalommal telin – nagyon fontos lenne. Könyörgök önnek.
- Rendben – sóhajtott nagyot kis hezitálás után.
- Köszönöm, köszönöm – hálálkodtam neki őszintén.
- Na, menjen! – mosolyodott el.


Nagyot sóhajtottam majd elindultam a lift felé. Remegett kezem-lábam, még a lelkem is remegett. Nagyon féltem. Beléptem és megnyomtam a harmadik emeleti gombot. Egész felfele úton nagyokat sóhajtottam, és próbáltam erős maradni. Majd ahogy megállt és kinyílt, kiléptem és befordulva a folyosóra elindultam a 103-asba. Egyre jobban remegtem és a szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban. Az egyre növekvő gombócot a torkomban, megpróbáltam lenyelni. Megálltam az ajtajánál. Láttam még, hogy ég a villany. Nagyot sóhajtottam és lassan benyitottam.

Ahogy kinyílt az ajtó megláttam, Taylort az ágyban félig felülve. Rám nézett, először meglepődött, majd szomorúan nézett. Láttam rajta, hogy hál’ istennek, semmilyen különösebb baja nincs, így egyrészről megnyugodtam. Másrészről viszont dühös lettem, hogy ezt csinálta.

- Mit csinálsz te itt? – suttogta


Szóra akartam nyitni a szám, de ahhoz túlságosan remegtem, így nyeltem egy nagyot és majd csak utána szólaltam meg.

- Minek csináltad? – ingattam a fejem dühös és feszült tekintettel.


De nem válaszolt rá, csak szomorúan nézett rám. Dühösségemben hírtelen előtört belőlem valami.

- Mit tettél, te nagyon hülye? – mentem közelebb felemelve a hangom – minek csináltad? Na, mondjad, minek? – sóhajtoztam mélyeket – miért csináltad?


De ismét nem érkezett rá válasz. Egyre jobban éreztem, hogy elgyengülök, és nem tudok uralkodni az érzéseimen.

- Miért csináltad? – csuklott el a hangom, könnybe lábadt szemekkel.


Egyre jobban feltörtek a könnyeim, ezért elfordítottam a fejem, hogy ne lássa eltorzult és szomorú arcomat. A gyomrom görcsbe rándult és immár a szám is remegésbe kezdett. Nem tudtam egy szót se kipréselni a számon. Csak éreztem, hogy újra lecsorognak arcomon a könnycseppek, amiket le is töröltem. Hírtelen megéreztem, hogy Taylor megérinti a kezem, és itt vége volt nekem. Érintésére még több könny szökött a szemembe, és úgy, ahogy jött, le is folyt. Ránéztem, és bár homályosan, de láttam, hogy ő is küszködik könnyeivel. Majd egy mozdulattal, de még is gyengéden magához húzott, én pedig nem bírva tovább átöleltem és nyakába borulva, kezdtem el zokogni, minden feszültséget, aggódást, dühöt, hiányt és az elmúlt 5 hónap fájdalmait kiadva magamból.

- Miért csináltad ezt velem? – mondtam zihálva.


De erre még szorosabban átölelt, én pedig annál jobban csak zokogtam. A nyakamhoz bújva éreztem, hogy ő is ejt néhány könnycseppet, de én hozzá képest, most szó szerint egy szökő kút voltam. Remegtem mindenhol, a szívem még mindig csak úgy zihált és tudom, hogy mindezt Ő hozta ki belőlem. Nem bírtam abbahagyni a sírást, nem tudom, de nem ment valahogy. Átölelte a derekamat, majd érezve, hogy maga mellé akar fektetni, egy percig sem ellenkeztem. Megfogott és felhúzva magához, én is lefeküdtem, de a könnycsatornám még mindig nem hagyott alább. Folyamatosan szorítottam magamhoz, egy percre se akartam elengedni. A fejét az enyémre rakta, úgy, hogy arcunk összeért, és szorosan magához húzva átölelt, én pedig nyakánál szorongattam. Ezek hatására, éreztem, hogy immár kezd elapadni a könnyhálózatom és a megnyugvás is lassan leszállt rám. A lélegzetem is mintha kezdett volna a helyére állni, de a szívem még mindig Érte dobogott oly hevesen. Hallottam az Ő heves szívverését is, ami hírtelen melegséggel töltött el és jó érzéssel. A hátamat kezdte lágy érintésével simogatni, aztán kettőnkre húzta a takarót, ami megnyugtatott és egyben el is álmosított. Annyira vágytam már erre. Hogy Mellette feküdjek, és ilyen szorosan öleljen és simogasson. Mellette nyugszom meg, és érzem magam biztonságba. Egyszerűen ennyi idő után azt hittem, hogy csak álmodom. De a szívveréseinkből rájöttem, hogy ez a valóság. Álmos voltam, de nem akartam elaludni. Így ahogy megnyugodtam és rendeződtek bennem a dolgok, kibújtam szoros öleléséből, és felültem az ágyon. Nem tudtam mit mondjak neki. És azt sem tudtam, hogy most menjek-e vagy ne. Épp le akartam szállni mellőle, amikor megfogta a karom lágyan, amire odafordítottam a fejem.

- Ne menj még! – nézett rám szomorúan.


Erre a válaszom csak az volt, hogy visszafeküdtem vele szembe, alig pár milliméterre egymás arcától. Csak néztünk egymás szemébe és egy szót sem szóltunk. Láttam a tekintetéből, hogy tele van fájdalommal, de ugyanakkor azt is láttam, hogy örül, hogy itt vagyok.

- Mit csinálsz itt? – szólalt meg hírtelen lágyan.
- Még kérdezed? – suttogtam a szemébe nézve – megszöktem otthonról miattad – vallottam be.
- Tényleg? – mosolyodott el.
- Ühüm – bólogattam – te meg nagyon hülye vagy, ha meg akartál halni. Miért csináltad? – kérdeztem meg immár nem tudom hanyaggyára.
- Most már nem számít – ingatta a fejét – csak mondd ki, hogy szeretsz! – nézett szomorúan.


Erre csak halványan elmosolyodtam, hiszen bármikor kimondanám neki, még kérés nélkül is.

- Szeretlek! – mondtam lassan és érthetően – és ne csinálj több ilyet velem – tettem még hozzá.
- Rendben – mosolyodott el őszintén.
- Szeretnéd, ha itt maradnék? – mosolyogtam én is.
- Nagyon! – vágta rá.
- Rendben, de kelts fel, hogy hazaérjek, mielőtt felkelnek a szüleim.
- Oké – mosolygott.


Elgondolkodtam, hogy tényleg ezt akarom-e? De nem kérdéses. Persze, hogy ezt akarom. Tényleg nem érdekelt ez a családi ügy. És úgy voltam vele, hogy már nem is hittem el, hiszen az nem létezik, hogy báty és húga így szeressék egymást, méghozzá szerelemből. Egyszerűen ebben a pillanatban, ahogy rám mosolygott, azt éreztem, hogy egy perc alatt, minden rendben lett. Itt vagyok Vele, és már nem engedem el. Nem érdekelnek a következmények. Nem érdekelt semmi sem, csak Ő. Annyira hiányzott. Elmondhatatlanul. Az ölelése, a melegsége, a mosolya, az érintése, minden.

- De várj. Meg se kérdeztem, hogy jól vagy-e? – jutott eszembe, amin csak felnevetett halkan.
- Most már tökéletesen – mondta kuncogva.
- De mi hozta ki belőled ezt? – ráncoltam a homlokom.
- Láttalak a parkban és az – komorodott el.
- Oh – sóhajtottam – az semmi sem volt…
- Hé – szakított félbe – nem kell magyarázkodnod. Nem érdekel ki az a srác. Itt vagy, és nekem ez a lényeg – mosolyodott el, mire persze én is elmosolyodtam, hiszen egy újabb jó érzés ment át rajtam erre a mondatára.


Újra egymás pillantásának a rabságába estünk és nem tudtam levenni a szemem róla. A selymes arcát kezdtem el simogatni, amire odabújt hozzám. Annyira édes volt, és ezekben a pillanatokban, rengeteg szeretetet adtunk át egymásnak. Hiába is, de most voltam boldog. Annyira könnyű Őt szeretni. Hallgattam a szuszogását, és a szíve is olyan hangosan dübörgött a mellkasában, csak úgy, mint nekem.

Taylor szemszög

A kórházi ágyon feküdve, végig azon gondolkodtam, hogy miért kellett kihúzniuk abból az átkozott folyóból?! Már rég a túlvilágban lehetnék, és fentről figyelhetném Őt. De nem, muszáj volt valakinek látnia! – fortyogtam magamban. A legrosszabb, hogy Nincs itt. Szükségem lenne Rá. Még mindig fájt a szívem, kimondhatatlanul. Miért kellett nekem, így megszeretnem? Nem mintha az Ő hibája lenne, mert nem az. Nem tudom, mit tehetnék ezután. Azt se tudom, hogy tud-e erről. Ha tud is róla, lehet nem is érdekli, hogy mit csináltam. Lehet, más jobban lefoglalja.

Gondolkodásomból, hírtelen az ajtó nyílása vetett véget, majd látva, hogy ki áll ott, először ledöbbentem. Nem számítottam Rá, főleg nem ilyenkor. Láttam rajta, hogy dühös, feszült és még szomorú is, amiért én is elszomorodtam.

- Mit csinálsz te itt? – mondtam alig hallhatóan.


Láttam, hogy nehezére esik most megszólalni, bizonyára az idegességtől, de miután nyelt egyet, szóra nyitotta a száját.

- Minek csináltad?- kérdezte dühösen.


Nem tudtam megszólalni. Még mindig a ledöbbenés hatása alatt voltam, és azt hittem csak álmodom azt, hogy Itt van. Majd elindult felém szikrázó tekintettel.

- Mit tettél, te nagyon hülye? – jött közelebb felemelve a hangját – minek csináltad? Na, mondjad, minek? – sóhajtott – Miért csináltad?


Még mindig nem tudtam beszélni. De ezúttal a dühössége miatt. Tudtam, hogy ha megszólalok, akkor még dühösebb lesz, és azt nem akarom. Hírtelen már csak azt láttam, hogy kezd a szeme könnybe lábadni, mire majd meghasadt a szívem, és tudtam, hogy ezzel megint csak fájdalmat okoztam Neki. Elfordult, hogy ne láthassam gyötrődő arcát. Utálom, amikor sír, de most én sem voltam másképpen. Átéreztem, minden fájdalmát. Mint, amikor vele történt ez. Csak én önként csináltam azt, amit. Automatikusan reagáltam sírására. Megfogtam a kezét, és erre csak még jobban kezdett el sírni. Annyira jó érzés volt, hogy végre megérinthettem, de valahol ez nem volt helyes. Igazából engem már nem érdekelt, hogy mi a helyes és mi nem. Csak végre át akartam ölelni, így közelebb húztam magamhoz, majd rám nézett kisírt szemeivel, én pedig együtt érezve vele, néztem vissza rá. Hiszen tudom, mi megy le benne. Láttam rajta, hogy egyre jobban folynak a könnyei, majd hírtelen megadva magát, rám borult és nyakamhoz bújva, zokogásba kezdett. A szívem megszorult és a gyomrom tele volt görcsökkel.

- Miért csináltad ezt velem? – szipákolta rekedtes hangon.


Szorosabban magamhoz öleltem, de Ő csak sírt. Éreztem, hogy a szíve csak úgy dübörög a mellkasában, és remegett megállás nélkül. Fel volt dúlva, és kiakadt. Ekkor éreztette velem, hogy még mindig érdeklem és ekkor bántam meg a tettemet. A rajtam lévő feszültséget és szomorúságot már nem tudtam visszatartani én sem. Rám hozta a sírást, és akármilyen erővel tartottam vissza könnyeimet, nem sikerült. Előttem minden elhomályosult és éreztem, hogy lecsorognak arcomról halkan az első könnyek. Hallva, hogy nem hagyja alább a sírást, úgy döntöttem, hogy talán az megnyugtatja, ha magam mellé fektetem. Így derekánál körbefogtam, és magamhoz húzva, lefektettem mellém, majd még szorosabban átölelve próbáltam halkan nyugtatgatni. Még sosem láttam így kiborulni, de tudom, hogy miattam van. Percek múlva éreztem, hogy reményeim beváltak és kezdett lenyugodni. Lélegzete egyenletessé vált, és mindezek ellenére, folyamatosan szorította magát hozzám. Jól esett a közelsége, kimondhatatlanul jól esett. Bár a kedélyek kezdtek csillapodni, de az én szívverésem, még mindig oly heves. Érte dobog ennyire, ezt biztosan tudom. A lágy érintése, és az a szeretet, amit ezekben a pillanatokban adott nekem, most mindennel felért. Hírtelen kibújt szoros ölelésünkből, majd az ágyra felült, de nem nézett rám. Láttam rajta, hogy menni készül, de kétségbeesetten a kezéért kaptam. Nem akartam, hogy elmenjen, és újra magamra hagyjon. Hiába azt mondják, hogy mi vagyunk az erős fél, de mindig szükség van a másik félre, és velem is ez volt most a helyzet. Azt akartam, hogy itt maradjon velem. Egyrészt jó lehetőség, hogy beszélgethessünk, másrészt pedig, hogy itt van velem. Érintésemre rám kapta a tekintetét, majd elgondolásomat szavakba öntöttem.

- Ne menj még! – motyogtam neki.


Erre csak visszafeküdt mellém, arcunk csak pár milliméterre volt. Igazából ismét annyi mondanivalóm volt, de nem tudtam megszólalni. A tekintetében elmerültem és nem vettem le róla a szemem. Láttam rajta, hogy semmi kétsége nincs afelől, hogy itt marad-e vagy nem. Megnyugodtam, hogy egyetértünk ebben. Ő sem akar menni és én sem akarom, hogy menjen. De mivel beszélgetni is szerettem volna, így úgy döntöttem, hogy majd én megkezdem. Egy elég bugyuta kérdés jutott az eszembe, de kezdetnek jó volt.

- Mit csinálsz itt? – szólaltam meg.
- Még kérdezed? – suttogta a szemembe nézve – megszöktem otthonról miattad – vallotta be. Mire nagyon meglepődtem, és őszintén, ha ez jó, ha nem, jól esett, hogy ilyet tett értem.
- Tényleg? – mosolyodtam el.
- Ühüm – bólogatott lágyan – te meg nagyon hülye vagy, ha meg akartál halni. Miért csináltad? – kérdezte meg immár sokadára.
- Most már nem számít – ingattam a fejem – csak mondd ki, hogy szeretsz! – néztem rá kérlelően. Hiszen most erre volt a legnagyobb szükségem. Hogy tudjam szeret-e még.


Elmosolyodott és gyengéd kezét az arcomra tette, amitől egy gyors libabőr szaladt át rajtam, majd szóra nyitotta a száját, én pedig már torkomban dobogó szívvel vártam a válaszát.

- Szeretlek! – mondta lassan és érthetően – és ne csinálj több ilyet velem – tette még hozzá.
- Rendben – mosolyodtam el őszintén.

Annyira jó volt ezt hallani. Erre vártam már hónapok óta. És megmondom, hogy érdemes volt rá várni. Nagyon megnyugodott a lelkem és a szívem immár nem fájdalmasan, hanem fellobbanva dobbant meg.

Szandra szemszög

Csak néztünk egymásra még mindig szótlanul. Egymás arcát simogattuk, amitől a gyomromban lévő görcs elmúlt, és helyette a boldogság öröme vette át. El tudtam hinni, hogy itt vagyok Vele. Mert ez nem álom volt. Sok idő után végre boldognak éreztem magam. Minden fájdalmam tűnt el egyszerre. Semmi más nem érdekelt már, csak, hogy jól van és, hogy itt vagyok. Csak én és Ő. Ezekben a pillanatokban, úgy ahogy máskor is, még szavak nélkül is értettük egymást. És a tekintetéből merő szeretet sugárzott. Az érintése olyan lágy és érzékeny volt. A szívem minden másodpercben feldobbant, szüntelenül. Most éreztem először, hogy nekem nem kell más, csak is Ő. Örökké. Tudom, merész kijelentés, de ezt érzem és nem is bánom. Ajkainktól alig pár milliméterre voltunk. Valahogy most nekem ezek a pillanatok bőven elegek voltak. Azt hiszem, ez egy igaz szerelem. Kiélvezem, minden itt töltött percet Vele. De persze vágytam a csókjára. Csak nem tudtam, hogy ő is ezt érzi-e. Ezekre gondolva, mintha Taylor a fejembe olvasott volna, lecsukta a szemét, majd apró, de még is lágy és érzékien csókolt meg. Egész testemben libabőr ment végig. Reszkettem, de ezúttal ő váltotta ki belőlem ezt. Csókja forró volt és lágy. Mint, amire emlékeztem. A gyomromban pillangót lehetett volna fogatni, olyan nagy boldogság szaladt át rajta. Ajkaink elválva egymástól, mindketten elmosolyodtunk, majd Taylor felsóhajtott, és szorosan magához ölelt. És én is így tettem. Nyakánál átöleltem, majd hozzá bújtam szorosan.

Percekig így feküdtünk, egymás lélegzését és szívdobogását hallgatva, majd szoros ölelésünkből, Taylor bújt, ki felvéve az előbbi alig pár millis pozíciót.

- Csináljunk DNS tesztet! – motyogta komolyan.
- Mi? – mosolyodtam el.
- Komolyan – mosolyodott el ő is – én nem hiszek anyuéknak. Te nem lehetsz, a húgom – ráncolta a homlokát.
- Oké – egyeztem bele – engem már nem is érdekel – vallottam be.
- Engem se – mosolygott – biztos vagyok abban, hogy… csak félreértés történt. És aztán… folytathatjuk! – mondta csillogó szemekkel.


Erre nekem is el kellett mosolyodnom, hiszen ez így nagyon jól hangzott és akkor olyan boldog lennék, mint még soha. De ott volt a másik kis bökkenő.

- És mi van, ha igaz? Akkor mi lesz? – rogyott le a mosolyom erre gondolva.
- Ne gondolj erre – ráncolta a homlokát – bízzunk abba, hogy nem igaz!
- Oké – bólintottam elmosolyodva.
- Én holnap vagyis… - nézett az órára – ma megcsináltatom itt. Te is gyere be és pár nap múlva kiderül.
- Rendben – suttogtam beleegyezve.


Elmosolyodtunk mindketten, majd újra egymás karjaiba zártuk egymást. Olyan varázsos volt ez a pillanat. Nem tudom. Úgy megnyugodtam, és tényleg, mintha azt az 5 hónapot egy perc alatt elfelejtettem volna. Olyan mintha nem is lettünk volna külön, csak pár napig. Bár az biztos volt, hogy most hihetetlenül megerősödött köztünk ez a kapcsolat. Még a csend is annyira jó volt. Eszembe jutott, hogy nekem korán haza kell mennem, hogy ne sejtsenek semmit sem.

- Reggel felkeltesz majd? – motyogtam.
- Ühüm.
- Olyan 5 vagy 6 körül. Nem akarom, hogy sejtsenek valamit, mert nem engednek be hozzád egyébként – magyaráztam.
- Mert?
- Állítólag az én érdekemben. De akkor is megszöktem – kuncogtam el magam – mindegy is – vetettem el gyorsan – akkor felkeltesz majd?
- Ühüm – motyogta.


Sóhajtottam még egyet, majd érezve melegségét, és szeretetét, hamar elálmosodtam karjai közt…

5 megjegyzés:

pixieee. írta...

szia (:
egyszerüen imádtam :D:D annyira szépen leírtad.
durva , hogy taylor leugrott egy hídról :O de most minden rendben (:
siess a következővel.
puszi.

Ariel írta...

Szia!!!
Jó rész lett, bár nekem kicsit fura volt, de nem baj... :) Várom, hogy mi lesz a DNS teszt eredménye :DDD
Siess a folytatással!!!
Puszi!! =)

pappfruzs írta...

ritkán fordul velem elő, de nem tudom mit mondjak. annyira aranyosak, és édesek, és.... na mindegy, tudod te! néha-néha visszaolvasgatok, és elképesztő, az elejéhez képest mennyit fejlődtél!
nagyon jó rész volt, imádtam!
siessssssssss:D
pusziii:D

Molly H. írta...

köszi mindenkinek:D
wonderworld: tudom, tudom:D! köszi neked is:D
sietek
puszi

Névtelen írta...

Szia!Nagyon jó lett,tudtam hogy öngyilkos akkar lenni,olyan aranyosak együtt,kizárt hogy tesok,várom a kövit puszi niki

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.