Szandra Burke's life 101 rész

Szijasztok!! Itt a következő rész:D Nah ez már Taylorral gazdagabb rész lesz:D Remélem tetszeni fog!! Jó olvasást, puszi

Mélyeket sóhajtottam, hogy próbáljam nyugtatni egyre hevesebben dobogó szívemet és próbáltam alább hagyni a remegést is. Azt hiszem ennyire még sosem izgultam, amikor Taylorral találkoztam. De ez most más. Teljesen más a helyzet. Lassan fordult meg, majd, ahogy meglátott, a szemembe nézve, halványan elmosolyodott, mire automatikusan én is elmosolyodtam halványan…

Taylor szemszög

Meglepődtem, hogy eljött, hiszen bevallom nem igazán számítottam rá, a mai pár másodpercnyi találkozás után, amiből arckifejezéséből leszűrtem, hogy én vagyok az utolsó ember, akit látni akar. De itt van, teljes egészében. És annyira jó volt Őt látni. Hónapokon át minden nap csak rá gondoltam, és iszonyatosan aggódtam érte, de ugyanakkor tudtam, hogy nem léphetek vele kapcsolatba. Most viszont nem tudom mi ütött belém, de minden részem azt kívánta, hogy látni akarom őt, és beszélgetni akarok vele. Meg akartam tudni, hogy, hogy van, és hogy minden rendben van-e náluk. Újra mosolyra akartam fakasztani, hiszen úgy, ahogy van, mindene hiányzott. Még a veszekedések is. A finom és érzékeny érintései, a szeretetteljes törődése, a mosolya, a hangja, egyszerűen mindene. Ahogy megláttam, újra elmerültem szépségében, hiszen nekem még mindig Ő maga a napfény. Láttam rajta, hogy szomorú és, hogy hezitál, de csak mosolyogtam rá. Már maga a jelenléte is mosolyra buzdít engem. Annyi kérdésem lett volna hozzá, még sem egy se jutott az eszembe. Ő is elmosolyodott halványan, és ekkor azt éreztem, hogy jól döntöttem, hogy elhívtam ide.

Szandra szemszög

Nem beszéltünk semmit, csak némán néztünk egymásra, mint akik most látták egymást először. Nem igazán tudtam neki mit mondani, csak bambán álltam ott földbe gyökerezett lábakkal.

- Szia – ütődtem újra a valóságnak, elmosolyodott köszönésére.
- Szia – intettem neki félénken.
- Itt vagy – mosolygott.
- Aha – bólintottam, kerülve a tekintetét.
- Gyere ide – mondta lágyan, amitől ismét éreztem, hogy lábam megrökönyödik. De nem tartottam jó ötletnek, hogyha közel megyek hozzá.
- Kösz, de jó itt nekem – vágtam rá – csak mondd, mit akarsz? – mondtam ridegen.
- Beszélgetni – húzta fel a szemöldökét – na, gyere már. Nem harapok – mosolyodott el.
- Hát azt éppen nem – motyogtam magamnak.
- Még is mi baj lesz?


Hát, mondjuk, hogy megint elcsábítasz, és napokig a szobámban fogok sírni, csokit zabálva, aztán mehetek a kondiba legyúrni magamról a felszedett cukrot? Igen! – mondtam magamba. Így egy tapodtat sem mozdultam onnan. Bár nagyon szerettem volna odamenni és megölelni, de így is már úgy felkavarta az érzéseimet, hogy ha újabb csalódás ér nem tudom, hogy kibírom-e.

- Na, mi lesz – mosolygott.


Én csak sértődöttséget színlelve, komoly arccal a karomat egybe fonva válaszoltam erre.

- Hát, jó – vonta meg a vállát – akkor majd én megyek oda – indult el felém.
- Ide ne merj jönni – emeltem fel a hangom, mire megtorpant – nem jöhetsz 4 lépéstől tovább – szögeztem le.
- Ez most komoly? – húzta fel a szemöldökét.
- Nagyon is – vágtam rá – csak mondd, mit akarsz és én már itt se vagyok.
- Ahogy mondtam, beszélgetni akarok.
- És miről? – mondtam gúnyosan.
- Mit tudom én – mondta ingerültebben – mindenről.
- A minden alatt azt érted, hogy kivel találkoztam ma, vagy azt, hogy jól vagyok-e? – mondtam ismét gúnyosan, s arckifejezéséből ítélve, beletrafáltam az igazságba.
- Ne légy már ilyen – nézett rám szomorúan.
- Szerinted milyennek kellene veled lennem? Kezdjek el jó pofizni, mert te vagy a Bátyám! – emeltem ki a Bátyám szót, mire sóhajtott egyet gondokkal telin.
- Nem kell ezért így beszélned velem – emelte fel a hangját immár dühösen.
- Mert? Ki vagy te nekem, hogy megszabd, hogy beszéljek veled? – húztam fel a szemöldököm. És látva eltorzult arckifejezését, láttam rajta, hogy ez betalál.
- Rendben – suttogta és hajtotta le a fejét.
- Szia, Taylor! – fordultam meg és jöttem el meg sem várva a válaszát.


Utáltam magam e-miatt. Utáltam, hogy így meg kellett bántanom, de nem volt más választásom. Muszáj volt azt mutatnom, hogy már nem szeretem és, hogy nem akarom többé látni. Mindezek ellenére, hiszen nagyon is szeretném látni. Láttam rajta, hogy az, amiket mondtam villámcsapásként érte, és nagyon rosszul esett neki. Nekem is majd meghasadt a szívem érte és a gyomromba is egy görcs költözött, aminek Taylor szomorú tekintete volt az oka. Részben örültem annak, hogy eljöttem, hiszen amikor köszönt, azt az arcot elraktároztam a fejemben és ki fog tartani egy ideig, aztán pedig ha minden igaz, a fejemben Chris fogja átvenni a helyét. Ebbe még belegondolni is fájdalmas volt, de ez volt a legjobb megoldás. Szomorú, ha arra gondolok, hogy majd nem Ő fogja nekem mondani azt, hogy szeret, majd nem az Ő csókjait élvezhetem, hogy nem neki mutathatom ki a szeretetem, nem nézhetem éjszakákon át, ahogy édesen alszik. És még az a sok csodás dolog, amit adott nekem. Nem veheti át senki a helyét, csak maximum egyel lentebb lesz a szívemben az a valaki. De az biztos, hogy Taylor fogja örökké ütni a mércét a szívemben. Örökké! Ez nagyon hosszú idő. Ezekbe belegondolva, hírtelen egy nagyon bugyuta ötlet jutott az eszembe. Az, hogy talán jobb lenne meghalni, mint egész életemben így élni, a nélkül, akit a legjobban szeretek. De tudom, hogy a családomnak és a barátaimnak szüksége van rám.

Taylor szemszög

Végig néztem, ahogy dühösen elmegy. Nagyon fájt minden szava, ahogy beszélt velem. Nem ilyen estét terveztem, az már biztos. Egyszerűen nem értettem, miért ilyen dühös rám. Nem tehetek róla, hogy a sors ezt adta nekünk. Pedig most lenne Rá nagy szükségem, és ő csak úgy elment, ráadásul már nem is szeret. Eddig is fájt a szívem, de most egyenesen vérzik. Igazából nem is kellett volna meglepődnöm rajta, hiszen igaza van. Még is mit művelünk? Nekünk soha nem lehet közös jövőnk. De én akkor is nagyon ragaszkodok hozzá valamiért és még mindig nem hiszem el a szüleim állítását. Valahogy nem érzem Őt húgomnak. Arra a fiúra, akivel találkozott ma. Rá pedig igazán féltékeny vagyok. Most először érzem, hogy megőrjít a féltékenység. Utálom, hogy nem én mosolyogtathatom meg, hogy nem velem találkozhat nap, mint nap, hogy nem érinthetem meg, ráadásul még a közelébe se mehetek. Azt hiszem, innentől kezdve talán már csak a tv-n keresztül fogom látni, így a találkozásunkkor látott kis halvány mosolyát, mélyen elrejtettem az emlékezetembe. Pedig biztosra vettem volna, hogy mi egymásnak lettünk teremtve. Hiszen amikor legelőször megláttam, már akkor éreztem valamit, amit nem igazán tudok megmagyarázni. Egyszerűen csak azonnal beleszerettem a mosolyába. A szívem az övé, ez kétségtelen. Hónapok óta próbálkozok a felejtéssel, de ki tudná elfelejteni azokat a szép pillanatokat? Annyi szép percet okozott nekem már csak azzal is, hogy volt Ő nekem. És mindez csak a múltban fog élni. De egy biztos, ami nekünk volt, azt senki sem veheti el tőlünk.

Szandra szemszög

Újra a régi emlékek törtek fel a fejemben és ezek hatására, a könnyeim próbáltak utat törni maguknak, de nem engedtem. Végig Taylor szomorú arcát láttam magam előtt, és egyre csak jobban fájt a szívem. Nem akartam elgyengülni és újra a padlóra zuhanni, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy kitöröljem a fejemből azt a szomorú arcot. Tudtam, hogy nem kellett volna elmennem. Még is buta kislány módjára, csináltam magamnak a bajt. Miért kellett nekem elmennem? Tiszta hülye vagyok – fortyogtam magamban a szálloda felé haladva. Lehet lehettem volna kedvesebb is vele, de akkor viszont tudom magamról, hogy megint elcsavarja a fejem és a már így gondok közé újabb gondok fúródnának. Bár azt, hiszen most az egyetlen gondom az Taylor.

Mire felértem a szobámba, már teljesen éreztem, hogy a kiakadás szélénél voltam, de nem akartam sírni. Így egyből a fürdőbe mentem, ahol reménykedve álltam be a zuhanyzóba, bízva abban, hogy lenyugtathat egy kicsit. Levetkőztem és elkezdtem magamra engedni a forró vizet. Bevallom ez tényleg kicsit megnyugtatott, de nem teljesen. Fel voltam dúlva és mérges voltam magamra. Utólag jobbnak láttam volna, inkább tiszta vizet rakni a pohárba, és tényleg egy jót beszélgetni. Megbántam, hogy így beszéltem vele. Nem érdemli meg. Nagyon nem. Úgy, ahogy én sem érdemlem meg Őt. Pedig Ő lenne az utolsó ember, akit képes lennék bántani, erre most muszájságból megtettem, ahelyett, hogy normálisan tudtam volna beszélgetni Vele. De akkor meg ott van az, hogy ha ismét a szemembe néz közelről, akkor megbabonáz, hiszen mindig ezt csinálja. Azt pedig nem szeretném, tudva, hogy soha nem lehet már az enyém.

A fürdés alatt végig ezekkel gyötörtem magam, majd a pizsamámba felöltöztem és az ágyba bújva, magamhoz szorítottam egy párnát, majd ismét a gondolataimmal lettem körbezárva. Ezúttal felidéztem azt a napot, amikor a kórházban felkeltem, és első arc, akit megláttam, az Taylor volt. Mivel még kómás voltam, nem igazán emlékszem a többire, de az Ő arcára kifejezetten. Mosolygott és megkönnyebbült. Láttam az aggódást rajta, és, éreztem, hogy egy tapodtat se mozdult mellőlem. Az, ahogy törődött velem. Minden nagyon hiányzik. Aztán feltört az első találkozásunk képe is. A suli udvaron kerestem Kírát, amikor megjelent előttem, gyönyörű mosolyával és csak megkérdezte tőlem, hogy „merre van a táncterem” – mosolyodtam el erre magamban. Még mindig tisztán hallottam, még akkor nem is olyan mély hangját. Aztán Nick születésnapja, amikor egész végig csak vele beszélgettem. Már akkor is nagyon tetszett nekem. Azt hiszem pontosan aznap estem bele, de mivel még fiatal voltam, nem tudtam, hogy az mit is jelentett. Csak szórakozgattunk egymással, viccelődtünk, és még mindig emlékszek, hogy a telefonszámomért „versengett”. Leforgott előttem az a három hónap, a fiatal korunkból. Akkor is már nagyon boldog voltam vele, pedig szinte még gyerekek voltunk. Furcsa így visszaemlékezni, de ugyanakkor nagyon jó érzés. Aztán egy év múlva, ahogy visszatért Los Angelesbe, az egész életemet felforgatta. Akkor is azt hittem, hogy már nem szeretem, sőt gyűlölöm, de ez nem így történt. Nagyon is szerettem még csak nem akartam bevallani magamnak. Aztán ott a szilveszter. Sosem fogom elfelejteni. Megijesztett, de az volt életem eddigi legszebb meglepetése. Eljött utánam New York-ba, csak azért, hogy a következő év legelső óráit együtt töltsük.

Ezeken elgondolkodva, éreztem, hogy szemeim kezdenek könnybe lábadni, és már nem tudtam visszatartani. Újabb könnyek folytak le az arcomon. Halkan szomorkodtam újabb szép régi emlékeket felidézve, mivel már csak ezek maradtak nekem. Az emlékek, amiket sosem fogok elfelejteni. Tudom, hogy így is szerencsés vagyok, hiszen ez nem mindenkinek adatik meg. Hogy ennyi idősen megtalálja a nagy szerelmét. De ugyanakkor azok száma pedig még kevesebb, akiknek ilyen bonyolult szerelmi élete van. Annyi szépet kaptam tőle, hogy még most is alig hiszem el. Szinte minden dalomban benne van Ő, és annak ellenére, hogy nem lehetek Vele, tudom, bennem létezni fog.

Letöröltem az Érte hullajtott könnyeimet, majd érezve, hogy a lelkemben minden össze van kuszálódva, félve csuktam le a szemem. Hiszen, ahogy lecsuktam megláttam magam előtt ismét mosolygós arcát. Tényleg sosem gondoltam volna, hogy valakit ennyire megszerethetek. Hogy még meg is halnék érte. Illetve, hogy minden álmomban Őt látom. Ezért hamar el akartam aludni, de csak forgolódás lett a vége. Végül nehezen órák múlva, még is sikerült…