Living the Dream 1 rész

Itt ülök a tükör előtt. Szívem már a torkomban zihál. Pedig már sokszor csináltam ilyet. Nem félek, csak rettenetesen izgatott vagyok. „Még 10 perc” hangzott egy hang, ahogy az ajtóm kinyílt résnyire. Nem hiszem el, hogy itt vagyok. Önmagam még mindig, minden tökéletes az életemben. Meg van, amit akartam. A rengeteg támogatás, dolgozás, korai kelés, meghozta a gyümölcsét. Mindig is hittem ebben, és magamban. Az a legjobb, ha magamra nézek, még mindig ugyanazt a lányt látom, mint egy évvel ezelőtt. Mosolygok. Elértem a célom. 16 éves vagyok, és sikerült. Sikerült megvalósítanom azt, amit eddig csak álmodtam. Most már élem az álmomat, szó szerint. Mindent a támogatóimnak, a családomnak, a barátaimnak, de legfőképpen a drága rajongóimnak köszönhetek. Miattuk tartok ott ahol most vagyok.
- Szandra, gyere várnak a táncosok. 5 perc és kezdés – hangzott az egyik statiszta szájából.
- Éppen koncentrálok – szóltam neki kedves hangon.
- Ne haragudj, de most már jönnöd kell. A rajongók majd ki ugranak a bőrükből. – mosolygott.
- Már is – álltam fel a tükör előtt.
Kilépdeltem az ajtó felé, ahol már várt Michael a menedzserem, anyukámmal együtt. Hatalmas mosollyal kísértek a színpad mögé, ahol már mindenki készen állt.
- Sziasztok – csiripeltem vidáman a táncosaimnak.
- Szia – jöttek oda hozzám.
- Gyertek, kezdjük az imát – fogta meg a kezem anyukám, és mindenki egy körbe állt.
- Köszönjük, hogy itt lehetünk, ezekkel a csodás és tehetséges emberekkel. Akik végig kísértek minket az utunkon, akik létrehozták azt a helyet, ahol megvalósíthatjuk minden alkalommal egy különleges lány álmát. Köszönjük ezt a rengeteg embert, akik eljöttek ide és élvezik azt, amit adunk nekik. Köszönjük, hogy az utunk végéig kísértél minket. Íme, itt vagyunk, az utolsó megállónál tele izgalommal. Reméljük, most sem fogsz cserbenhagyni minket és meglepetés nélkül zajlani fog ez az utolsó műsor. Ámen. – fejezte be apukám.
- Így legyen – szólt Kenny a rendező. – Kezdjünk bele.
- 1 2 3 Living the Dream – hangoztattuk egyszerre a kezünket egymásra helyezve.
A táncosok elfoglalták a helyüket én pedig anyukámmal kézen fogva igyekeztünk a statiszták után, akik elvezettek oda ahol kezdenem kell.
- Izgulsz már? – kérdezte izgatott hanggal.
- Igen, nagyon. – mosolyogtam és szorítottam meg a kezét. – Mindenki itt van. A barátaim, az egész család. Mindenki. Meg kell mutatnom mit, tudok. – szorítottam össze a fogam.
- Nyugalom. Minden rendben lesz, mint máskor. – Simogatta meg a hátam.
Már messziről hallottam a rajongóktól áradó hangrezgéseket. Ahogy lekapcsolták a lámpákat a stadionban még nagyobb sikításba kezdtek. Már a színpad szélénél voltam, ahol teljesen sötét volt. Nem láttam semmit sem. Szerencsére az egyik statiszta felkapcsolta a lámpát, így már jobb volt.
- Siessünk – fogta meg a karom egy fiatal fiú, aki szintén egy segítő volt.
Elkezdtük a tempót gyorsabbra venni, hogy időben a színpad közepére érjek. Anyukám persze követett, még mindig a kezemet szorongatva. Ahogy a megfelelő helyre értem a kezembe nyomták a rózsaszín strassz kövekkel kirakott mikrofonom és még gyorsan a fodrász illetve a sminkes odajött ellenőrizni.
- Készen állsz, hogy újra kettérobbantsd a stadiont? – kérdezte anyukám nevetve. Persze a „kettérobbantsd” szót úgy érti, hogy „készen állok –e zúzni egy nagyot”.
- Persze – mondtam még izgatottabban.
Megölelt és sok szerencsét kívánt, aztán már vissza is sietett a néző térre a családhoz. A szívem 300-al zihált, csoda, hogy még nem kaptam szívinfarktust. Még csak az kellene. Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat és már csak arra koncentráltam, hogy a rajongóknak vissza adjam azt, amit kaptam tőlük 8 hónappal ezelőtt, csak zenében….
***2,5 órával ezelőtt***
- Mehetünk? – szólt be Michael a hotel szobámba.
- Igen – kaptam fel a táskámat.
Kilépdeltem a szobámból és már indultam is a lift felé, ahol már az anyukám, a testőröm és Stella várt. Lassan leértünk a földszintre és elindultunk a kijárat felé. Ahogy kiléptem, fotósok és rajongók ezrei rohamoztak le. Még szerencse, hogy itt van nekem Tom, a testőröm. Elém jött és a paparazzi fotósokat próbálta eltuszkolni. Bár a rajongók előtt vasrács volt, de így is majd ledöntötték. Imádom őket, ezért szerettem volna pár percre megállni és autogrammot osztogatni vagy közös képet csinálni, de jelenleg az idő nagyon sürgetett, és a helyzet sem volt megfelelő. „Hátrébb, hátrébb” csak ennyit hallottam az előttem álló Tom felől. Gyorsan behuppantam az autóba, utánam pedig a többiek és már a sofőr indult is.
Nos, hát, így egy év elteltével az életem teljesen megváltozott. Valóra vált az álmom. Rajongók ezrei sikítoznak utánam, és akárhol vagyok, mindig megállítanak egy kép, vagy autogramm kedvéért. Mindig is ezt akartam. Hírtelen lettem híres, még most sem fogtam fel teljesen. Emlékeztek még a Mandy Moore-os találkozóra? Hát igen, elmentem, de végül egy kisebb szerepet kaptam az új filmjébe, aminek persze nagyon örültem, hiszen újabb tapasztalatokkal gazdagodtam. Az áttörés akkor jött, amikor egy rejtélyes valaki felvett azon a fesztiválon, ahogy énekeltem, a videót pedig felrakta egy nagyon ismert videó megosztóra. Előtte felvette velem a kapcsolatot és megkérdezte, hogy szabad-e én pedig igent mondtam. Rá két hétre felhívott két stúdióból, két zenei producer, hogy szeretne velem egy demót csinálni. Az egyik stúdió a „The Succesfull”, a másik pedig a „Hollywood Records”. Mindkettőre elmentem, és mindkét demóm nagyon jól sikerült. Ekkor mindkét stúdió szerződtetni akart, de választanom kellett. Mivel a „Hollywood Records”-at jobban ismerem, és rengeteg fiatal énekes/énekesnő van ott, ezért azt választottam. Az apámat illetően.. emlékeztek mennyire féltett? Nos, hát mostanra teljesen megváltozott. Na, jó, annyira nem. De mindenbe bele egyezett, ami nekem volt jó. Sokkal jobban bízik bennem, aminek nagyon örülök. Szóval a stúdióban bemutattam a saját dalaimat, ami nagyon tetszett mindenkinek. Először csak egy dalt vettünk fel próbaként, hogy, hogy fogad a világ. Ez a dal a „First love” volt. Először a rádiók kezdték játszani, aztán már mindenhol ez ment. A zenei producer Jason, úgy döntött, hogy ebből a dalból illene egy kislemezt csinálni. Felvettük a kapcsolatot egy rendezővel, aki egyből bele egyezett. Három napig dolgoztunk a klipen. Mivel ez a dal az „Első szerelemről” szól, ezért egy ahhoz illő klipet álmodott meg Ronnie, a rendező. Egy fiú válogatót szervezett, ahol kiválaszthattam ki legyen a „klipbeli” pasim. Ryan volt az, akivel első perctől jól kijöttünk egymással, ezért őt választottam. Ja, igen, említettem, hogy Taylorral szakítottunk? Jobban mondva ő szakított. Na, még ez is egy jó sztori…
Amikor elment, na, utána két hétig minden rendben volt. Majdnem minden nap felhívott, vagy én hívtam. Aztán ezek a hívások egyre ritkábbak lettek, ami nagyon fájt, mert még mindig ugyanúgy szerettem. Persze azt gondoltam, hogy elfoglalt és nincs túl sok ideje rám. Amikor 3 nap után felhívtam és végre felvette, még 5 percet sem beszéltünk. Egyszóval, lerázott. A hangjából is hallottam egyfajta furcsaságot, és meg is kérdeztem, de ő csak azt válaszolta, hogy „fáradt és nincs kedve beszélgetni”. Ez rosszul esett ezért nem is hívtam többször. Majd egy hét múlva küld egy sms-t amire még most is tisztán emlékszek. Ez állt benne „szia. Ne haragudj, hogy így mondom el, de nekem ez nem fog menni. Nincs időm rád, és minden nap totál ki vagyok merülve. Úgy érzem, hogy már nem szeretsz, nem is hívsz fel meg semmi. Mintha semmi közöd nem lenne hozzám. Jelenleg a karrierem fontosabb, mint te. Szóval… szakítok!”. Mai napig, ha felidézem ezeket a sorokat nagy szúrást érzek a szívemben. Az a legborzasztóbb benne, hogy elhitette velem, hogy Mindennél fontosabb vagyok neki. Erre azt vágja a képembe, hogy a karrierje fontosabb. Soha többé nem hívtam fel. Minden kapcsolatot megszakítottam vele. A telefonszámomat is lecseréltem hírtelen haragomba. Rettenetesen megbántott. Kiderült, hogy a családja Chicago-ba költözött, de meg tartották a Los Angelesi házukat is, mert nem tudták mennyi ideig lesznek ott. Viszont szupersztár lett belőle. Ha bekapcsolom a tv-t mindenhol a Twilight-ról beszélnek és róla. Bevallom, én is nagyon szeretem a filmet és szívesen megnézem. Várom a következő részét.Taylorral a repülőtérről búcsúzás óta sosem találkoztunk, amit nem is bánok. A klipforgatásra visszatérve, Ryan-el nagyon jól kijöttünk, és elkezdtünk randizgatni. A harmadik randi után, elhatároztuk, hogy meg lehetne próbálni a járást is, ami a mai napig bejött. Bevallom, az elején azért randizgattam vele, hogy Taylort elfelejtsem, aztán valahogy beleszerettem. De valahol mélyen, néha még mindig hiányzik Taylor. Ezt persze titokban tartom. Volt egy időszak, amikor a Ryannel való kapcsolatomat, a média teljesen kiforgatta, de aztán minden tisztázódott. A klip után mindenhonnan kaptam meghívásokat. Aztán elkezdtünk dolgozni az első albumomon. Két hétig szinte a stúdióba éltem. Minden nap ott voltam, és a dalokat vettük fel. Gyorsan kellett dolgozni, mivel már a rajongók tűkön ültek. Tényleg mindent beleadtam. Minden nap 6 órakor keltem, hogy 7-re a stúdióban legyek és egész nap ott voltam. Mikor már minden dal fel lett véve, és tökéletesítettük az én tetszésem szerint, elmentem egy fotósorozatot készíteni a cd borítóhoz és a videó kliphez. Minden nagyon jól sikerült, de a megjelenésig 1 hónapot kellett várni. Addig mindenféle műsorban szerepelhettem, a média „az újonc rock-pop királynőnek” nevezett el. És arról faggattak, hogy milyen érzés hírtelen belecsöppenni ebbe a világba?! Én pedig pár mondatban elintézem mindig. Rengeteg interjún vettem részt. Mivel már túl sok minden volt a nyakamba és nem tudtam rendesen a dolgaimat megcsinálni, ezért muszáj voltam egy menedzsert keresni, aki végül sok keresgélés után Michael lett. Nagyon jól döntöttem, mert rettenetesen sokat köszönhetek neki. Minden dolgomat rendben tartja, és akármit kérek tőle, ő egy órán belül teljesíti. Nagyon meg vagyok vele elégedve. De ez még semmi. A Cd megjelenése előtt Michael bejelentette, hogy turnézni fogok május elejétől augusztus közepéig. Még mindig emlékszem, hogy örömömben elkezdtem ugrálni és fel-le mászkálni. De mivel ekkor még csak november volt, így ráértünk a szervezkedéssel. Amikor végre eljött a Cd megjelenésének napja, szerencseként elmentem az egyik Los Angelesi lemez boltba és megvettem a legelső darabot. Nagy meglepetésemre, nagyon sokan voltak. Mondjuk tudták, hogy meg fogok jelenni, de álmomba se gondoltam volna, hogy ennyi ember lesz ott. Aznap rengeteg autogrammot adtam, és sok közös képet csináltak velem. Mikor végre megvettem a Cd-t és átrágtam magam a tömegen beültem az autóba és haza furikázott. Persze az anyukám mindenhová jön velem, és Michael is. A turné kezdetéig még több műsorban szerepelhettem, és fel is léphettem. Voltam díjátadókon, és Hollywood-i partikon. A szüleim folyton azt hangoztatták mennyire büszkék rám, főleg azért, hogy nem merültem el a sztár életben. És nem szipolyozták ki belőlem az életet az újságírók. Nos, igen ezek mellett Michael talált egy megfelelő testőrt, Tomot. Így már teljes biztonságban érezhettem magam mellette. A turné előtt rengeteg szervezni való dolog akadt, amiben nagyon sokan segítettek. Lehetőségem volt megtervezni a színpadot, s közben egy bandát is össze kellett szednem. Rengeteg munka van egy ilyen turnéban. Először is az időpontok. 9 országban voltam és 60 városban, 80 fellépéssel. Aztán még az utazást, hogy mivel menjünk. Természetesen én a turné buszra gondoltam, de Michael inkább a repülőt ajánlotta, mert a fellépések és a próbák mellett minden városban többen is akartak interjút csinálni velem, rádiókban kellett szerepelnem, autogramm osztogatás stb... és nem lett volna időm a busszal utazgatni. Plusz még ahol voltunk, azokban a városban még szét is akartam nézni. Amire nem mindig volt lehetőségem. És este hamar lefekvés, mert másnap hajnal 5-kor kelés. Persze egyértelműen a rajongóim ösztönöztek és rájuk gondoltam, ha reggel nehézkesen keltem fel. Jelenleg most az utolsó turné állomáson vagyunk, ami nagyon jó befejezés, hiszen Los Angeles nagy Stadionjában lesz a koncert, ahol mindig is szerettem volna fel lépni. Los Angelesben vagyunk, de még mindig távol az otthonomtól, ezért még utoljára egy hotelben szálltam meg. Most a Stadionba megyünk próbálni. Kicsit már kifáradtam, hiszen ebben a három hónapban nagyon keveset pihentem. De ha arra gondolok, hogy este ismét énekelhetek, mindig rákapok egy kis energiára. Ma este, a Hollywood Records szervezett nekem egy partit a turné végét befejezőleg, ahová a barátaimat és a rokonokat hívtam meg. Bevallom nem is emlékszem mikor voltam utoljára bulizni, így remélhetőleg jó lesz kicsit kikapcsolódni. Ami a legjobb, hogy itt van Ryan is, mivel ő színész és ő is utazgat így keveset tudtunk találkozni. Most is egy forgatáson van, de megígérte, hogy el fog jönni.
- Mindjárt ott vagyunk. – zökkentett ki anyukám a gondolataimból.
- Tényleg? – kaptam fel a fejem anyukám válláról.
- Mi jár a fejedben? – fordult felém Michael.
- Áh, semmi. Csak azért örülök, hogy ez az utolsó koncert. Kicsit már kifáradtam. – mondtam egy sóhaj között.
- Hát az látszik rajtad – sunyított felém Stella.
Amire csak egy gúnyos mosollyal feleltem.
- El ne felejtsd, hogy holnap este lesz a Teen Choice! – figyelmeztetett Michael.
- Igen, tudom. Készülök rá nagyon. – mosolyodtam el.
Ez egy nyári díjátadó, ahol most először jelöltek a „Legjobb új előadó” címért. Nagyon várom már. Rengeteg híres színész és zenész lesz ott. Többek között a Twilight sztárok is ott lesznek. De bízom benne, hogy nem kerülök, szembe tudjuk kivel. A díjátadóra majd Ryannel fogok érkezni, úgy hogy még ez is jó. Amint vége lesz a koncertnek és kipihenem magam holnap, el kell mennem ruhát vásárolni Szombatra.
- Holnap délután 4-re jön a fodrász, fél 6 órára pedig a sminkes. – adta le nekem az infót Michael.
- Rendben.
- Tudod, már milyen ruhába mész? – kérdezte Stella csillogó szemekkel.
- Fogalmam sincs – húztam el a szám.
Tényleg nem tudtam, de majd biztosan megtalálom az igazit. A merengésem közepette anyukám rázta meg a karom.
- Gyere, megjöttünk – nyitották ki az ajtót.
Kiszálltam és szerencsére most senki nem volt ott. Bementünk a stadionba és már minden készen állt. A színpadot is felállították és már nagyban mentek a táncpróbák.
- Sziasztok – köszöntem hangosan, hogy mindenki hallja.
- Szia – köszöntek egyszerre felém fordulva.
- Áh, megérkezett Szandra – ölelt meg Kenny, a rendező. – Szóval, tudjuk, hogy ez az utolsó helyszín, és hogy mindenki itt lesz, igaz? – nézett rám
- Igaz – mosolyogtam.
- Akkor mindent bele kell adnunk. 200% energiát kell belefektetnünk, hogy felejthetetlen legyen ez a ma este mindenkinek – hatalmas mosollyal nézett rám.
- Oké – kuncogtam el magam.
Igazából már nem volt újdonság ez a próba, hiszen majdnem minden fellépés előtt ugyanezt megcsináljuk. Felmentem a színpadra és a kezembe vettem egy sima mikrofont. A kezemmel legyintettem a bandámnak, hogy kezdhetjük és Frenk, a dobos már kezdte is. Az első dal, minden koncertnél a „Starting now”, mivel ez a dal arról szól kábé, hogy „itt vagyok, megjöttem és ez csak a kezdet”. Általában inkább azokat a dalokat próbáljuk el, amiben több a tánc, így a kezdő szám után jöttek ezek. Miután sikeresen és gond nélkül minden fontosabb számot elpróbáltunk, lementem Missy-vel inni valamit a büfébe, az egyik táncosommal, és a turné alatt elég jó barátnőkké fonódtunk össze. Leültünk az egyik asztalhoz, és elkezdtük kortyolgatni a gyümölcslevünket, közben pedig beszélgettünk. Megbízom Missy-ben, mert szinte már legjobb barátnőm. Jól megértjük egymást, és a turné alatt nem egyszer volt rá példa, hogy velem utazott. De tudom, hogy ha vége a körútnak, akkor elválnak az útjaink, hiszen neki van egy Tánc csapata és velük kell foglalkoznia. Megbeszéltük, hogy amikor tudjuk, hívjuk egymást, és nem nagyon hanyagoljuk el egyikünket sem. Biztosan emlékeztek Kírára! Sajnos most márciusban elköltöztek Kanadába, mert az apukája ott kapott munkát. Még szoktunk beszélni telefonon, de nagyon ritkán. Ez az egyik legrosszabb a hírnévben. Hogy nem lehetnek igaz barátaid, mert nem tudhatod, hogy most tényleg a barátod akar-e lenni, vagy csak a pénzért és a sztárságért lóg-e veled. Persze én mindent megteszek azért, hogy a régi életemből is sok minden megmaradjon. Még tartom a kapcsolatot pár régi barátnőmmel, de nem sokkal. Igazából a legjobb barátnőm az az anyukám. Ő mindent tud rólam, és elmondhatok neki mindent. Jelenleg a második pedig Missy. Ahogy ezek a jó tulajdonságok átfutottak az agyamon, egy mosoly jelent meg az arcomon Missy felé.
- Mit mosolyogsz ennyire? – kérdezte kuncogva.
- Semmi, semmi. – mosolyogtam tovább.
Aztán egy furcsa, és olyan „Szandra féle” idiotic ötlet ugrott be.
- Mi lenne, ha az egész csapatból mindenkivel külön-külön csinálnék egy fotót? – ugrottam fel az asztal mögül.
- Miért? – nézett rám értetlenül.
- Ez az utolsó fellépés, holnap pedig újra a régi kerékvágáson fog menni minden, lehet, hogy már nem fogok velük találkozni többé. – csaptam rá az asztalra.
- Oh, tényleg. Segítsek akkor? – mosolygott.
- Megköszönném, ha elszaladnál az öltözőmbe. Ott van a táskámba a fényképező. – néztem rá hálásan.
- Szaladok – kezdett futásba.
Addig körbenéztem, hogy kik vannak még itt a büfé környékén. Hát, úgy látásból beugrott pár ember, de a nevüket nem tudtam. Sokan dolgoznak egy ilyen turnén, nem jegyezhetem meg mindenkinek a nevét. Remélem, majd elnézik nekem – gondoltam.
Húztam egyet a vállamon, és felálltam, hogy közelebb lépjek hozzájuk, de mire kettőt léptem már Missy itt volt a fényképezővel.
- Tessék – adta a kezembe.
- Hű de gyors voltál. Köszönöm – öleltem meg.
- Mit vársz egy táncostól? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Igaz, igaz – kuncogtam. – Dee, tudom már kivel lesz az első és egyben „utolsó” bár nem minden estben, fénykép. – néztem rá.
- Aw, most rám gondolsz? – hatalmas mosoly kerekedett az arcára.
- Naná. Na, gyere ide – öleltem át az egyik karommal. – Mondd, fagyi kehely – mondtam vicces hangon, mire mindketten elkezdtünk nevetni. Véletlenül be is nyomtam a gombot és már el is hangzott a kattanás.
- Na, ez biztos nem lett jó – mondta Missy a fényképezőre nézve.
- Na, lássuk. – fordítottam magam felé a fotót. – Ez nem is rossz – néztem Missy-re.
- Huh, tényleg jóó. – értettünk egyet. – Már tudom is mi lesz a címe – nézett rám olyan „na, most egy jó címet találtam ki a képnek” féle arccal.
- Na, mi? – kérdeztem nevetve.
- A két idiotic újra akcióban – húzta ki magát.
Mire mindketten nevetésbe törtünk ki.
- Tök jó, hogy ilyen hülyék vagyunk – állapítottam meg.
- Ühüm – nevetett továbbra is.
- Na, menjünk és pózoljunk. – húztam ki magam.
Egymást karolva indultunk a „nem nagyon ismert” emberkék felé.
- Sziasztok, csinálhatok veletek egy fotót külön-külön? – néztem rájuk mosolyogva.
- Öö – dadogtak – persze – álltak fel az asztaltól.
- De lehet egyszerre is. – adtam oda Missynek a fényképezőt.
- Na, hová álljak?
- Szerintem középre – szólalt meg az egyik fiú.
- Rendben – értettem vele egyet.
Beálltam középre és Missy fejbiccentésére kihúztam magam, és mosolyogtam, aztán már el is hangzott a kattanás.
- Köszi, srácok – fogtam velük kezet. Közben pedig bemutatkoztak. Miután mindenki bemutatkozott, és elmondták, hogy „nagy csodálóim” amire próbáltam nem unott fejjel reagálni, hanem mosolyogva, megfordultam és mentem tovább Missyvel az oldalamon. Ez így ment mindenkivel, akivel szembe találkoztam. A végén már csak szaladgáltunk ide-oda, hogy a fontosabb emberekkel is tudjak fotót csinálni. Mire nagyjából mindenkivel csináltam fotót, Michaelt láttam, meg, ahogy jön utánam.
- Hát te még mindig így vagy? – jött közelebb.
- Mi? – kérdeztem értetlenül.
- Tudod hány óra? – tette a kezét a vállamra.
- Jaj, ne – csaptam a kezem a homlokomra. – Hány óra? – húztam félre a szám. Tudtam, ha így kérdezi Michael, hogy hány óra, akkor tuti, hogy késében vagyok.
- Mindjárt fél nyolc.
- Komolyan? – tátottam O formára a szám.
- Komolyan.
Mikor kimondta futásba kezdtem száguldani az öltözőm felé.
- Már várnak.– még hallottam, ahogy kiabálta utánam.
Amire csak egy kézlegyintéssel feleltem. Száguldottam, mint egy ló, amikor rácsapnak a hátsójára. Mikor oda értem kicsaptam az ajtót és majd tüdőmet kiköpve huppantam bele a tükör előtt lévő székbe, ahol már ott állt a fodrász.
- Itt vagyok – lihegtem.
- Rendben – kuncogott.
Hagyta Poby, hogy kifújjam magam és aztán elkezdte csinálni a hajam. Minden koncerten csak beszárítja, és kiegyenlíti a természetes hullámokat a hajamban. Miután kész lett, már helyet is cserélt Lorival a sminkesemmel. Sminkben mindig rábízom, de általában ez is egyforma szokott lenni. Nem kérek sok sminket, mert tudom, hogy meleg lesz és meg fogok kicsit izzadni, amitől elmosódhat.
- Na, még egy kis spirál – hangzott tőle.
Aztán már kész is lettem. Sürgetett az idő, ezért mindketten siettek, hogy legyen még idő a hangomat behangolni, és felöltöznöm meg persze a szokásos dolgoknak is. – Még van 20 perc – néztem rá az órára.
- Hé, Lauren, gyere, kész vagyok – kiáltottam ki az ajtóból.
- Jövök. – hozta a ruháimat.
Lauren, a stylist. Örök kedvencem. Nagyon szuper cuccokat gondolt ki. Bár csak a turnéra vettük fel, de tudom, kihez forduljak, ha ruha problémám van. Sőt, még kedves is.
- No, tessék – adta ide a fekete csőnacit, a sötét rózsaszín flitteres igazi ilyen „rockos” felsőt, és a hozzá illő cipőt.
Segített felvenni, aztán elvégezte a kisebb igazításokat még.
- Nem fotózásra megyek – néztem rá, s nevettem el magam.
- Egy hölgy mindig legyen káprázatos – nézett rám mosolyogva.
- Oké – húztam el a szám.
- Na, kész is. Megyek, elviszem a többi ruhád a színpad alatti öltözőbe. – fordult ki az ajtón.
- Rendben.
Ez azt jelenti, hogy minden koncerten másodpercek alatt kell átöltöznöm abban az öltözőben. 2-3 szám között. A turné elején minden számnál hosszú nadrág volt rajtam, de mindig nagyon melegem volt és többször volt olyan, hogy kicsit megszédültem a színpadon a melegség miatt. Ezért kitaláltuk Laurennel, hogy szoknyát, vagy rövidnadrágot fogok felvenni a koncert közepétől. Én inkább a rövidnadrágnál maradtam, mert ugye ti sem szeretitek, ha belátnak a szoknyátok alá?! Visszatérve a valóságba, ismét kimentem az ajtóhoz és elkiabáltam magam.
- Mary! – kiabáltam az énektanáromnak.
- Itt vagyok- lépett elém.
- Uh, király, kezdhetjük?
- Igen, gyere. – ültünk le szembe egymással.
Elkezdtük a hangomat behangolni. Tudom, aki nincs ebbe benne, azt hiszi, hogy a hangunk csak úgy van, és nem kell behangolni, mint a hangszereket. Ez nem igaz, a saját hangunk is olyan mintha egy hangszer lenne. Ugyanúgy be kell hangolni, hogy minden hang a helyén legyen, és ne legyen hamis.
- Szandra – nyitott be Ryan az öltözőbe. Én pedig tátott szájjal rohantam oda hozzá, s öleltem át.
- Végre, hogy itt vagy – mondtam nyugodt hangon.
- Megígértem, vagy nem? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- De. – mosolyogtam rá.
- Nem is zavarok tovább, csak gondoltam beköszönök gyorsan. – karolta át a derekam. – Ott leszek a szüleiddel a nézőtéren.
- Rendben – adtam neki egy csókot, aztán már ki is fordult az ajtón.
Visszaültem Mary-vel szembe. Miután minden hang a helyére került, Mary magamra hagyott az öltözőmbe, mint általában minden koncert előtt. Ilyenkor szeretek pár percet egyedül lenni, hogy végig tudjam gondolni, hogy is kerültem ide és, hogy mit köszönhetek mindenkinek. Ez mindig segít, hogy a legjobb formámat mutassam. „Még 10 perc” hallottam ahogy az ajtó résnyire nyílt…..

Vége 30 rész

Másnap reggel későn bújtam ki az ágyból. Egyszerűen semmi kedvem nem volt. Bekapcsoltam a tv-t és az egyik zeneadóra kapcsoltam, ahol az egyik kedvenc klipem ment Justin Timberlake-től a „Like I love you”. Tudom régi dal, de akkor is jó. Justin Timberlake régi nagy kedvencem szóval…
Amikor vége lett a klipnek valahogy kimásztam az ágyból és bementem a fürdőbe. Ott elvégeztem a dolgomat, aztán visszavánszorogtam az ágyamhoz. – Hová tehettem a telefonom?- vakartam meg a fejem. Körbekerestem a szobába és végül az ágy alatt találtam rá. – Érdekes, nem emlékszem, hogy ide raktam volna. Biztos kiesett a táskámból. – beszéltem meg magammal. Megnéztem az órát rajta és kiakadt a szemem. Már majdnem dél. – Atya ég. Jól elaludtam! – csaptam a tenyerem a homlokomhoz. Ahogy tartottam a kezembe a telefont elámulva, hírtelen megcsörrent. Taylor volt az…
- Szia – kurjantott bele.
- Sz..ia – mondtam rekedtes hangon.
- Felkeltettelek? – kuncogott.
- Öhm. Nem igazán. De kábé 2 perce keltem fel. – vakartam meg a szemem.
- Uha, akkor te jól beszunyáltál az este. Meddig voltál te fent? – nevetett bele huncut hangon.
- Hát, ahogy hazaértem csak úgy beestem az ágyba.
- Ennyire kifárasztottunk?
- Dehogy.
- Na, jól van. Csak annyit akartam, hogy ráérsz-e ma találkozni? Remek híreim vannak.
- Igen, délután biztos. Csak előbb rendbe teszem magam – nevettem el a mondat végét.
- Akkor mondjuk, 3 órakor a parkban találkozunk?
- Az jó lesz.
- Rendben. Szia.
- Szia – nyomtam ki a telefont, és löktem rá az ágyra, ahová még magam is visszaestem. Szó szerint. Hason feküdtem ismét, és e-miatt elbóbiskoltam….
***3 órával később***
- Mennyit bírsz te aludni? – törte rám anyukám az ajtót.
- Mi van? Mi történt? – kaptam fel a fejem kómásan.
Erre anyukám hangos nevetésben tört ki.
- Te aztán bírsz aludni. Ennyire kifárasztottak? – ült le mellém.
- Nem tudom. De úgy érzem, hogy egész nap így bírnék aludni.
- Azt látom. – simogatta meg a fejem. – De azért ideje lenne, majd felkelni.
- Rendben – nyomtam vissza a fejem a párnába. – Várj anyu. – emelkedtem fel.
- Igen?
- Hány óra?
- Mindjárt 3 óra.
- Komolyan? – nyitottam ki a még csipában úszó szemem.
- Igen. – vágta rá határozottan.
- Aj, el fogok késni – ugrottam fel az ágyról.
- Hová mész?
- A parkba 3-ra.
- Rendben, menj csak. A barátaiddal találkozol?
- Hát, Taylor hívott, de szerintem ott lesznek a barátok is.
- Rendben – ment ki az ajtón.
Milyen nap is van ma? – tettem fel magamba a kérdést. – Ja, igen, vasárnap. – válaszoltam. Aj, azt se tudom hol áll a fejem. Kimentem a fürdőbe, és megmosakodtam, hogy legalább egy kicsit felfrissüljek. Elvánszorogtam a ruhákig és kiválasztottam egy egyszerű farmer csőnacit hozzá pedig egy fekete-pink felsőt. Összefogtam a hajam, és, hogy nézzen is ki valahogy beleraktam még egy csatot, hogy ne lógjon a szemembe. Mivel már nem volt időm a szobámat összelomolni naggyából sem, ezért úgy hagytam. Felkaptam a telefonomat, amit belegyömöszöltem a zsebembe. És elindultam a parkba. Mindenki ott volt már Taylorral együtt. Egyből hozzájuk igyekeztem.
- Késtél. – nézett rám Taylor vigyorogva, és puszilta meg az arcom.
- Bocsi, csak most keltem fel – pirultam el.
- Hűű. Azt hittem délben keltél.
- Hát, igen. Utána visszaaludtam.
- Te aztán tudod húzni a lóbőrt.
- Ezt ma már nem egyszer hallom. – fogtam két kezem közé az arcom.
- Hát, az a lényeg, hogy itt vagy.
- Igen – tártam szét a kezem. – De azt mondtad jó híreid vannak – mosolyodtam el.
- Óh, igen. Gyere, menjünk le a partra.
- Rendben – fogtam meg a kezét.
Hogy képben legyetek, a parktól nem messze van egy part. Egy nagyon szép part, és most oda tartunk. Amíg leértünk ismét hülyéskedtünk, és persze beszélgettünk. Amikor már a friss homokon sétáltunk, a cipőnket lehúzva egyszer csak azt látom, hogy Taylor igen ám megnézi a bikinis csajokat, akik épp a vízből szaladgálnak kifelé.
- Hé – böktem oldalba.
- Mi az?
- Nem illik más lányokat megbámulni, ha a barátnőd is veled van. Meg amúgy se.
- Nem is néztem meg senkit. – tagadta a történteket.
- Óh, nem vagyok vak. – válaszoltam viccesen.
- Na jó, de legyen mentségemre, hogy én is pasiból vagyok.
- Oké. Én meg csajból vagyok, és akkor nekem is meg lehet bámulni az izmos és vízben kiszaladgáló jó pasikat. – húztam el a szám és a szemöldököm.
- Azt nem lehet. – vágta rá határozottan.
- Talán féltékeny vagy? – kérdeztem csípősen.
- Nem….neem – hezitált.
- Hát?
- Csak ne.
Ezután csendben sétáltunk tovább, amíg egy sokkal csendesebb és sziklás helyre értünk ahol már egy lélek sem volt.
- Vigyázz, mert a végén a vízben végzed – szólaltam meg a csendet megtörve.
- Na majd azt meglátjuk – kapott fel az ölébe.
- Ne Taylor. Tegyél le – kiabáltam, és kalimpáltam össze-vissza.
De ő csak szaladt velem a víz felé, és amikor már térdig beért megállt.
- Lécci – néztem rá – Ne csináld.
- Mert, mit csinálsz akkor? – húzogatta a szemöldökét.
- Akkor….nem tudom. – hezitáltam. – Csak tegyél le. – néztem rá boci szemmel.
- Háhá, nem hatódok meg.
- Gonosz vagy. És ha azt mondom, hogy ez a kedvenc nadrágom és nem akarom, hogy vizes legyen?
- Az sem hat meg.
És már a vízben éreztem magam, Taylor pedig félénken visszament a homok részre. Még jó, hogy nem fehér felső van rajtam. Éreztem, hogy sötétben kell jönnöm. De ezt még vissza kapja valahogy – gondolkodtam el.
- Akkor legalább segíts kimászni – szóltam oda neki.
- Rendben – jött vissza.
Odajött és a kinyújtott kezemet megfogta, én pedig furfangosan magam után rántottam.
- Háháá, na, most ki a gonosz? – csaptam neki a vizet.
- Oké oké, visszakaptam. Jogos. – köpte ki a vizet.
Fennhangon nevettem ki, amire ő csak egy gúnyos mosollyal válaszolt. Oldalra fordította a fejét, és mélyen rám nézett. Egyből elvesztem a tekintetében, és hezitálás nélkül bocsátottam meg neki ezt a vízbe dobálás dolgot. Miután látta, hogy fülig érő mosollyal és „gondolkodó” tekintettel nézek rá, hírtelen arcomba csapta a vizet, én pedig fulladozva kapkodtam a levegő után. Nem hagyva magam, rendesen visszavágtam neki.
- Esküszöm, mint két óvodás – másztam ki nevetve a vízből.
Amire Taylor csak egy mély kacagással válaszolt. Leültünk a víztől kicsit távolabb egy kis sziklára csurom vizesen.
- Szóval, mi lenne a jó hír? – fordultam felé.
- Háát, ma felhívtak a Twilight-tól. – mosolygott.
- És? – sürgettem.
- Bent vagyok. Azt mondták, hogy tőlem jobbat nem is találhattak volna – tátott szájjal figyeltem rá.
- Na, ugye. Mondtam én. – öleltem meg szorosan. – És mikor kezdődnek a forgatások? – kérdeztem buzgóan.
- Szeptembertől.
- Hol?
- Most jön a rosszabb rész.
- Na, mondd. – tártam ki a szemem.
- Az a helyzet, hogy a filmet Chicago-ba forgatjuk és három hónapig ott leszek.
- Komolyan? – húztam össze a szemöldököm.
- Igen.
- És haza sem jöhetsz?
- Nem valószínű – hajtotta le a fejét.
- Hát, van számítógép meg telefon. Megoldjuk – öleltem át a derekánál.
- Hát ez igaz. De sok idő a forgatás, van úgy, hogy egész nap forgatunk, aztán pedig fáradt leszek, és nem tudunk beszélni.
- Akkor majd beszélünk másnap. - rogyott le a mosoly az arcomról - Vagy… szakítanunk kell? – csuklott el a hangom.
- Nem, dehogy. – nyugtatott meg egy mosollyal.
- Huh-, fújtam ki a levegőt.
- De ki kell használni ezt a pár hónapot még szeptemberig.
- Feltétlenül – húzogattam a szemöldököm, mire Taylor ismét nagy nevetésbe tört ki.
***fél óra múlva***
Kézen fogva sétáltunk hazafelé. Nem sokat beszélgettünk, el gondolkodtam azon, hogy akkor 3 hónapig nem is láthatom. Ez igazából szörnyű. De mindenféleképpen a jó oldalát kell néznem. Hiszen bekerült, és kapott egy esélyt az élettől. Ezt ki kell használnia, ez az álma, akkor váltsa valóra, nem fogom visszatartani. Ő sem tenné ezt velem. Az biztos, hogy rettenetesen fog hiányozni, de hozzá szokok majd. Ha hozzá tudok – húztam el a szám.
- És mi a helyzet ezzel a Mandy Moore-os találkozóval? – térített el a gondolataimból.
- Hát még nem hívott. De jövő héten találkozom vele, ha minden igaz.
- Biztosan jó lesz.
- Remélem is.
- Nem fura ez, hogy egyszerre kapunk esélyt?
- Te kaptál, ami biztos, de az én helyzetem még nem biztos.
- Hát mindenesetre, hülye ha nem karol fel.
Egy mosollyal válaszoltam neki, és már a házunk előtt voltunk.
- Bejössz? – kérdeztem boldogan.
- Most nem sajnos. Mennem kell haza, lesznek valami vendégek nálunk – csapta a tenyerét a lábához.
- Ó értem. Milyen vendégek? – kíváncsiskodtam.
- A család régi barátai.
- Akkor, jó szórakozást – fogtam a hátam mögé mindkét kezem.
- Felhívlak még este.
- Oké. – hatalmas mosoly kerekedett az arcomon.
- Szia – csókolt meg édesen.
- Aw, szia. – integettem még neki, aztán egy lépéssel már be is mentem a házba.
Anyukám épp a vacsorán munkálkodott, én pedig bementem hozzá és leültem a pulti székhez.
- Na, mi jót csináltatok? – kérdezte mosolyogva.
- Taylor elmesélte, hogy megkapta a szerepet a Twilight-ban. – mondtam lazán, egy csokis keksszel a kezemben.
- És ezt csak így mondod? Hiszen ez csodás. Mondd meg neki, hogy gratulálok. – tárta szét a kezét.
- Rendben –nevettem el magam.
- És még? Mondott valamit?
- Szeptemberben kezdődnek a forgatások, és 3 hónapig Chicago-ban lesz.
- Ez azért neked nem túl jó hír.
- Megpróbálok hozzászokni… muszáj lesz – forgattam az ujjam az asztalon.
- Hát igen.
- Végül is, nem szabad önzőnek lennem. Tudom, hogy sok idő lesz az a 3 hónap, de valahogy majd megbirkózunk vele.
- Bizony. És Taylort tényleg szereted vagy csak úgy vele vagy? – kérdezte komolyan.
- Hát, ha úgy kérdezed, hogy szerelmes vagyok-e bele, a válaszom egyértelműen IGEEN.
- Akkor ő az első igazi – nevette el magát.
- Azt hiszem – mondtam.
- Azért jó, hogy komolyan is el tudunk beszélgetni. – nézett rám.
- Hát, az anyám vagy. Csak elmondhatom neked.
- Tudod, hogy bármikor.
- Persze. – mosolyodtam el
Felálltam és adtam egy puszit az arcára, amitől most neki került nagy mosoly az arcára. Tudom már honnan örököltem, ezt az örökös mosolygást és nevetést.
- Na, segítesz megteríteni?
- Persze – pattantam el mellőle.
Kivettem a tányérokat és a többi dolgot aztán szépen megterítettem. Már jött apu, Nick és Stella, amikor kész lettem, és már tálaltuk is anyuval a vacsorát. Egy békés családi vacsoránk volt végre. Senki sem veszekedett, és jókat nevettünk. Miután mindenki végzett, segítettem összepakolni, és mosogatni. Felmentem és még a szobám ugyanúgy volt, ahogy délután hagytam. Meghúztam a vállam, nem nagyon érdekelt, hiszen úgy sem jönnek be a szobámba, csak a családtagok. Letusoltam, és a tv-t bekapcsoltam. Taylor ígéretét betartva fel is hívott….
- Szia – szóltam bele szenvedélyesen.
- Uha, szia. – köszönt vissza ugyanúgy. – Mi ez a hangnem? – kuncogott, visszaváltva a normális hangnemére.
- Áh, semmi. Milyen volt a vacsi?
- Anyu főztje mindig isteni – nevetett ismét.
- Akkor a vendégek?!
- Unalmasak. – vágta rá unott hangon.
- Óh, azért biztos nem volt olyan unalmas.
- Jobb lett volna, ha te is itt vagy.
- Hát, majd máskor hívj meg.
- Megjegyeztem.
- Helyes, helyes.
- Mit csináltál amúgy ma?
- Úh, hát semmi különöset. Anyukámmal beszélgettem, meg utána vacsoráztunk és lefürödtem. Elmondtam neki, hogy megkaptad a szerepet, ja, igen és gratulál.
- Köszi – kuncogott.
- És te?
- Segítettem teríteni, kábé ennyi.
- Hát, nem erőltetted meg magad – nevettem bele gúnyosan.
- Óh, hát miért erőltessem meg magam, ha nem muszáj. De azért nem vagyok lusta.
- Tudom, hogy nem vagy az.
- Helyes. Mit beszélgettetek még anyukáddal?
- Hát inkább kit!
- Na és kit?
- Rólad beszélgettünk.
- Óh, remélem semmi rosszat – nevetett.
- Dehogy. Rólad semmi rossz nem mondható el.
- Hát, rólad sem. Na és akkor mit beszéltetek Rólam? – emelte ki a „rólam”-ot.
- Hát… semmi különöset.
- Na, gyerünk, már ha belekezdtél. Kíváncsi vagyok.
- Tudod mit kérdezett ma tőlem?
- Micsodát?
- Hogy tényleg szeretlek-e téged?!
- És mit mondtál?
Egy percet hezitálva folytattam.
- Azt, hogy igen.
- Tényleg?
- Igen.
- Én is szeretlek.
- Tényleg? – egyszerre meglepett és boldog hangon kérdeztem.
- Igeen. Bár nem így telefonon akartam mondani, de most már mindegy.
- Nekem mindegy, hogy hol mondod. Telefonon, vagy épp evés közben – nevettem – vagy a parton. Mindegy.
- Akkor rendben.
- Nehéz lesz az a három hónap, úgy érzem.
- Én is pont erre gondoltam.
- Na, még az agyunk is egy rugóra jár – nevettem.
- Bizony.
- Csak, hogy tudd, büszke vagyok rád.
- Köszi. Sokat jelent ez nekem.
- Szívesen. De, ha elmész Chicago-ba, remélem, nem akarsz majd lecserélni.
- Dehoogy.
- Remélem is. Megnyugodhatsz, nem szívesen cserélnélek le.
- Rendben, elhiszem.
- Na, majd holnap beszélünk. Lehet, átmegyek majd dél körül, ha fent leszel – nevetett ki.
- Hát, ha nem leszek, fent akkor majd nyugodtan rázz fel.
- Rendben. Aludj jól és szép álmokat.
- Neked is.
- Szeretlek – még mondta gyorsan, ami nagyon megnyugtatott.
- Én is. Szia.
- Szia.
Letettem a telefont, és mindkét kezemet a mellkasomhoz szorítva hátradőltem az ágyon. Kimondtam neki, én? Kimondtam! Igeeen. Szeretem. Nagyon is….
****3 hónappal később. Szeptember.****
Ott ültem mellette az autóban és a könnyeimmel küszködve próbáltam nem sírni, hogy elmegy. Már a repülőtérnél voltunk, kiszálltunk és ő mélyen a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy ott van a szemében az a nagy öröm, hogy végre elindul egy újabb kalandra, de a bánat is, hogy itt hagy engem. Elkísértem ameddig csak lehetett, de ahová már csak az utasok léphettek be ott búcsúztam el tőle. Letette a csomagjait, és abban a percben átérezte az érzéseimet. Amikor ismét a tekintetünk ütközött, láttam, hogy rettenetes bánattal néz rám, amitől még jobban rám tört az a bizonyos rémes sírás. Közelebb jött és átölelt. Én szintén átöleltem, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Mintha örökre búcsúznék tőle, de még is csak 3 hónap. Járt az agyam, hogy mit is mondjak, neki mielőtt tényleg elmegy. Kezdjem azzal, hogy szeretem? Vagy mással?
- Nagyon vigyázz magadra – súgta a fülembe.
- Te is – csuklott el a hangom. – De ugye sokszor hívsz majd? – állt sírásra a hangom.
- Amennyiszer csak tudlak. – nyugtatott meg.
- Ígérd meg – toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Megígérem. – húzta egy fél mosolyra a száját. – Minden oké? – kérdezte lágyan, amire csak egy „igen” bólogással feleltem. Majd lesütöttem a szemeimet, hogy ne lássa könnybe zúduló szemem. – Nem megyek el örökre. – ismét ölelt át.
- Tudom. De akkor is….nehéz. – súgtam halkan a fülébe szipogva.
Nem akartam elengedni. Most igen, önző akartam lenni, hogy maradjon itt. Nekem az a három hónap a végtelenség lesz. Mit fogok kezdeni magammal addig?! Mindig csak is Taylor jár az eszembe. Senki más, csak is Ő. Miért kell azt a hülye forgatást olyan messze tenni?! 2 nappal ezelőtt Taylor mondta, hogy meg is látogathatom, csak a szüleim valószínűleg szülői felügyelet nélkül, nehézkesen engednek el. Ő pedig, nem nagyon jöhet haza. Csak ha vészhelyzet van.
„Kérem kedves utasainkat, hogy kezdjék meg a beszállást a Chicago-i járatra”.
Ez a hang zökkentett ki a gondolataimból. Most már tényleg el fog menni. Nem tehetek semmit sem, és nem is akarok.
- Ideje mennem – tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Rendben – bólogattam egy nagy sóhaj kíséretében.
- Szia Szandra. – jött oda hozzám Mr.Lautner, és egy ölelés után fel is vette a csomagokat és elindult a bejárathoz.
- Ha megérkeztünk fel foglak hívni – mosolygott Taylor, erre belőlem is kicsalt egyet.
- Oké – figyeltem a mozdulatait, ahogy felveszi a táskáját.
- Hiányozni fogsz – még egyszer ezúttal utoljára ölelt át szorosan.
- Te is nekem.
- És ne feledd… - súgta a fülembe. – Nagyon szeretlek. – ennek a hallatán, éreztem, hogy kicsit megnyugodtam.
- Én is, nagyon – öleltem szorosan a nyakánál.
Eltolt és még adott egy szenvedélyes csókot, ami egyben a búcsúcsók is. Olyan mintha tényleg örökre búcsúznék tőle. Ahogy ellépdelt a bejárathoz, figyeltem minden mozdulatát. Ha a szívemre hallgatnék, most utána rohannék és megállítanám egy mondattal „kérlek, ne menj, ne hagyj itt”, csak ez a mondat motoszkált a fejemben. De tudtam, hogy nem tehetem meg, nem szabad. El kell engednem. Úgy is visszajön, és akkor újra együtt leszünk. Ezért sem a szívemre, hanem az agyamra hallgatok ami ezt súgja „Engedd el, és légy rá büszke”….

29 rész

Ahogy beszálltunk az autóba, indultunk is hazafelé. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen hamar megjárjuk. Még csak két óra volt, és mi, vagy is Taylor végzett. Mondtam Mr.Lautner-nek, hogy vigyen haza, de Taylor észveszejtő barna szemeinek hála, elérte, hogy inkább náluk menjek, és majd hazamegyek. De viszont, gondoltam, hogy ha náluk megyek és Makena is otthon lesz, tuti, hogy gitározni akar. Ezért mondtam Tayloréknak, hogy legalább hadd szaladjak be pár dologért, ami kellhet a gitározáshoz. Részletesebben, egy gitár, amit majd Makenának adok, viszek neki 1-2 pengetőt, hangolót, és egy könyvet, amiből tanulhat. Gyorsan felkaptam ezeket, még elmondtam anyukámnak, hogy hol leszek délután, aztán visszapattantam az ülésre Taylor mellé.
- Na, minden megvan?
- Igen.
- Hű, te aztán tudod, hogy kell oktatni. Biztos, hogy elég cuccot hoztál? – kérdezte viccesen Taylor.
- Hát, a tanuláshoz nem csak egy gitár kell. – vágtam vissza. – De azért megköszönném, ha majd segítenél.
- Oh, persze. – vette el tőlem a sötétkék színű, fényes gitárt. – Talán majd egyszer én is meg tanulhatnék ezen játszani. – húzta végig az ujját a húrokon.
- Majd egyszer. – mosolyogtam rá.
Kiszálltunk a szép házuknál, és bementünk. Már Mrs. Lautner várt minket.
- Na, hogy ment? – lépett oda a fiához.
- Nagyon jól.
- Jaj, örülök neki – ölelte meg Tay-t. – Szia, Szandra. Jó, hogy itt vagy. – ölelt meg engem is.
Ez igazán jól esett. Nagyon megkedveltem a családját, mindenki nagyon kedves velem. Ezek szerint, akkor nem kell miért idegeskednem. Hírtelen egy dobogó hangot hallottunk meg, ami a lépcsőktől hallatszott.
- Végre. – Ujjongott Makena. – Ez az enyém? Köszi bátyus, köszi – ölelte meg Taylort, és kapta ki a kezéből a gitárt.
Én pedig egy halk kuncogást rejtegettem el.
- Ez…- kezdte Taylor.
- Igen, a tied. – fejeztem be helyette. Persze erre Makena felszaladt a szobájába.
- De..
- Hagyd csak – mosolyogtam rá. Ő pedig kérdőn nézett rám. – Majd elmagyarázom.
- Jössz már Szandra? – jött a hang az emeletről.
Makena kérésére, vagy inkább kérdésére elindultam, de egy selymes kéz megfogta a kezem.
- Ez a tied. Nem engedhetem, hogy Makenának add.
- De neki adom. 5 gitárom van, most már 4. Amúgy se sokszor használom. Tényleg.
- Akkor hadd háláljam meg valamivel. – húzogatta a szemöldökét. – De most komolyan. Megtanítod gitározni, és még a cuccokat is ingyen kapja. Ne már.
- Én pedig nem kérek semmit.
- De hadd vegyek valamit.
- De ne vegyél.
- De veszek.
- Nem kell semmi.
- Makacs. – forrt össze eggyé a kezünk.
Rám mosolygott azzal a tökéletes fogaival, és én már is az olvadás szélén álltam. Elkezdett közeledni egy csók erejéig, és én ismét számban érezhettem azt a leírhatatlan édes érzést amikor megcsókol.
- Fúúj. Nem volt szó csőrözésről – szakított félbe minket Makena.
- Makena… nem tudnál egy kicsit várni? – kérdezte Taylor.
- Nem – vágta rá határozottan.
- Elég élénk húgod van – súgtam neki Taylornak.
- Tudom – húzta el a száját.
Ezzel Makena megfogta a kezem és magával húzott az emeletre. Még gyorsan visszanéztem, hogy mit reagál Taylor de ő csak mosolygott csípőre tett kézzel és csóválta a fejét.
- Na mivel kezdjük?
- Először is tanuld meg az akkordokat.
- Elmagyarázod?
- Persze. – álltam fel az ágyról.
Elkezdtem neki magyarázni az alapoktól, hogy rendesen megértse. És mint egy rendes kis diák, szorgalmasan figyelt is. Mikor már ott jártunk, hogy végre megtaníthatom az első akkordot, vagy is az E-mollt, valakinek a karjait megéreztem a derekamon, ahogy körbe fog hátulról.
- Héé – fordítottam meg a fejem.
- Csak én vagyok. – Puszilta meg az arcom Tay.
- Jah. Szia – csókoltam meg, nem érdekelve, hogy közben ott figyel Makena.
- Hahóó, én is itt vagyok. – zavaróan szólt Makena.
- Itt maradhatok? – kérdezte Taylor Makenára nézve, aztán majd rám.
- Felőlem – rántotta meg a vállát.
- Remek. – ült le Taylor az ágyra.
Leültem én is az ágyra, és oda adtam Makenának a gitárt. Megmutattam neki az első lefogásokat, amit ő szívvel, és ügyesen tanult. Addig Taylor csak figyelt, és mosolygott. Egyszer-kétszer bele-bele beszélt, vagy küldött egy megjegyzést, amin mindhárman nevettünk. Az egész délután így ütöttük el. Makena szépen tanult, és nagyon ügyes. A nap végére már megtanulta a C moll dúrig. És már mindent megértett, ezért nem kellett a segítségem már. Mikor ránéztem az órámra majdnem kiakadt a szemem. Fél 8?? – gondoltam. Mikor ment el így az idő?? – kérdeztem magamtól.
- Nekem lassan mennem kellene. – néztem rá Taylorra.
- Még 8 óra sincs. Tudják, hogy itt vagy.
- Ez igaz. –csillant fel a szemem.
Nem sok kedvem volt még hazamenni. Miután már Makena elengedett, lementünk a konyhába és az anyukája épp a vacsorához terített.
- Ó tényleg megyek most már. – mondtam, amikor megláttam, ahogy terít Mrs. Lautner.
- Dehogy, maradj csak nyugodtan vacsorára. – mosolygott rám Deborah [ugye bár így hívják Mrs. Lautner-t. – És szeretném, ha tegeződnénk. Nem lenne jó mindig Mrs. Lautnernek nevezni nem igaz? Csak Debi.
- Öhm. Kicsit furcsa lesz, de rendben…Debi – mosolyogtam vissza.
- Nem vagyok, én még olyan öreg. – nevetett.
- Óh nem úgy értettem. – mentegetőztem.
- Tudom, tudom. Szeretnél segíteni?
- Persze. – mentem közelebb. Ha már itt vagyok miért ne? – gondoltam. Taylorra ránéztem, és ő csak elégedetten mosolygott.
- Fiatalúr, te sem maradsz ki a segítésből – szólt Debi Tay-nek. Amire Taylor egy szájhúzással reagált.
Én pedig egy halk kuncogásba kezdtem, amit Taylor meghallott.
- Ne nevess. – mondta szintén nevetve. Erre én még jobban nevetésbe törtem ki.
Megterítettünk, aztán mindenki asztalhoz ült, és ettünk. Meg kell hagyni, Debi nagyon finomat főzött. Egész végig a szülei arról kérdezősködtek, hogy mit tervezek a jövőre nézve. Én pedig elmeséltem az álmaimat, és az elképzeléseimet. Viccelődtünk, meg jókat beszélgettünk. Teljesen úgy éreztem, mintha ide tartoznék. Nagyon megszerettem őket. A vacsora végén, bejelentettem, hogy tényleg mennem kell. Már 9 óra felé járt az idő. Megköszöntem a vacsorát, és elindultam felhúzni a cipőm.
- Csak nem gondolod, hogy egyedül mész haza? Sötétben. – Szólt utánam Taylor.
- Nem vagyok már kislány.
- Ó, dehogy is. Hazaviszlek kocsival – jött oda Taylor Apukája.
- Nem, nem szükséges.
- Dehogynem, ilyenkor már nem ajánlott egyedül mászkálni. – vette fel a kulcsot.
- Hát akkor… köszönök mindent. – néztem rájuk hálásan.
- Szívesen. Megyek, beindítom a kocsit – ment ki Mr. Lautner.
- Holnap találkozunk? – nézett rám Taylor.
- Szerintem igen. Majd megbeszéljük.
- Oké.
Kikísért még az autóig Taylor és ott egy „Jó éjt” csókkal, búcsúzva, beültem és már mentünk is.
Ahogy hazaértem, meglepően nem támadtak le a szüleim. Csak anyukám kérdezte, hogy, hogy éreztem magam. Meg elmeséltem neki mindent.Kicsit már fáradt voltam. Felkóvályogtam a szobámba, és egyszerűen csak bele estem az ágyba. Pár percig ott hason feküdtem, aztán feltápászkodtam és elvánszorogtam a fürdőbe. Letusoltam, felvettem a szokásos alvós cuccot, aztán bekapcsoltam még a tv-t. A szemem már csukódott lefelé, ezért inkább kikapcsoltam, hasra fordultam és már aludtam is.