2010. június 24., csütörtök

Vége 30 rész

Másnap reggel későn bújtam ki az ágyból. Egyszerűen semmi kedvem nem volt. Bekapcsoltam a tv-t és az egyik zeneadóra kapcsoltam, ahol az egyik kedvenc klipem ment Justin Timberlake-től a „Like I love you”. Tudom régi dal, de akkor is jó. Justin Timberlake régi nagy kedvencem szóval…
Amikor vége lett a klipnek valahogy kimásztam az ágyból és bementem a fürdőbe. Ott elvégeztem a dolgomat, aztán visszavánszorogtam az ágyamhoz. – Hová tehettem a telefonom?- vakartam meg a fejem. Körbekerestem a szobába és végül az ágy alatt találtam rá. – Érdekes, nem emlékszem, hogy ide raktam volna. Biztos kiesett a táskámból. – beszéltem meg magammal. Megnéztem az órát rajta és kiakadt a szemem. Már majdnem dél. – Atya ég. Jól elaludtam! – csaptam a tenyerem a homlokomhoz. Ahogy tartottam a kezembe a telefont elámulva, hírtelen megcsörrent. Taylor volt az…
- Szia – kurjantott bele.
- Sz..ia – mondtam rekedtes hangon.
- Felkeltettelek? – kuncogott.
- Öhm. Nem igazán. De kábé 2 perce keltem fel. – vakartam meg a szemem.
- Uha, akkor te jól beszunyáltál az este. Meddig voltál te fent? – nevetett bele huncut hangon.
- Hát, ahogy hazaértem csak úgy beestem az ágyba.
- Ennyire kifárasztottunk?
- Dehogy.
- Na, jól van. Csak annyit akartam, hogy ráérsz-e ma találkozni? Remek híreim vannak.
- Igen, délután biztos. Csak előbb rendbe teszem magam – nevettem el a mondat végét.
- Akkor mondjuk, 3 órakor a parkban találkozunk?
- Az jó lesz.
- Rendben. Szia.
- Szia – nyomtam ki a telefont, és löktem rá az ágyra, ahová még magam is visszaestem. Szó szerint. Hason feküdtem ismét, és e-miatt elbóbiskoltam….
***3 órával később***
- Mennyit bírsz te aludni? – törte rám anyukám az ajtót.
- Mi van? Mi történt? – kaptam fel a fejem kómásan.
Erre anyukám hangos nevetésben tört ki.
- Te aztán bírsz aludni. Ennyire kifárasztottak? – ült le mellém.
- Nem tudom. De úgy érzem, hogy egész nap így bírnék aludni.
- Azt látom. – simogatta meg a fejem. – De azért ideje lenne, majd felkelni.
- Rendben – nyomtam vissza a fejem a párnába. – Várj anyu. – emelkedtem fel.
- Igen?
- Hány óra?
- Mindjárt 3 óra.
- Komolyan? – nyitottam ki a még csipában úszó szemem.
- Igen. – vágta rá határozottan.
- Aj, el fogok késni – ugrottam fel az ágyról.
- Hová mész?
- A parkba 3-ra.
- Rendben, menj csak. A barátaiddal találkozol?
- Hát, Taylor hívott, de szerintem ott lesznek a barátok is.
- Rendben – ment ki az ajtón.
Milyen nap is van ma? – tettem fel magamba a kérdést. – Ja, igen, vasárnap. – válaszoltam. Aj, azt se tudom hol áll a fejem. Kimentem a fürdőbe, és megmosakodtam, hogy legalább egy kicsit felfrissüljek. Elvánszorogtam a ruhákig és kiválasztottam egy egyszerű farmer csőnacit hozzá pedig egy fekete-pink felsőt. Összefogtam a hajam, és, hogy nézzen is ki valahogy beleraktam még egy csatot, hogy ne lógjon a szemembe. Mivel már nem volt időm a szobámat összelomolni naggyából sem, ezért úgy hagytam. Felkaptam a telefonomat, amit belegyömöszöltem a zsebembe. És elindultam a parkba. Mindenki ott volt már Taylorral együtt. Egyből hozzájuk igyekeztem.
- Késtél. – nézett rám Taylor vigyorogva, és puszilta meg az arcom.
- Bocsi, csak most keltem fel – pirultam el.
- Hűű. Azt hittem délben keltél.
- Hát, igen. Utána visszaaludtam.
- Te aztán tudod húzni a lóbőrt.
- Ezt ma már nem egyszer hallom. – fogtam két kezem közé az arcom.
- Hát, az a lényeg, hogy itt vagy.
- Igen – tártam szét a kezem. – De azt mondtad jó híreid vannak – mosolyodtam el.
- Óh, igen. Gyere, menjünk le a partra.
- Rendben – fogtam meg a kezét.
Hogy képben legyetek, a parktól nem messze van egy part. Egy nagyon szép part, és most oda tartunk. Amíg leértünk ismét hülyéskedtünk, és persze beszélgettünk. Amikor már a friss homokon sétáltunk, a cipőnket lehúzva egyszer csak azt látom, hogy Taylor igen ám megnézi a bikinis csajokat, akik épp a vízből szaladgálnak kifelé.
- Hé – böktem oldalba.
- Mi az?
- Nem illik más lányokat megbámulni, ha a barátnőd is veled van. Meg amúgy se.
- Nem is néztem meg senkit. – tagadta a történteket.
- Óh, nem vagyok vak. – válaszoltam viccesen.
- Na jó, de legyen mentségemre, hogy én is pasiból vagyok.
- Oké. Én meg csajból vagyok, és akkor nekem is meg lehet bámulni az izmos és vízben kiszaladgáló jó pasikat. – húztam el a szám és a szemöldököm.
- Azt nem lehet. – vágta rá határozottan.
- Talán féltékeny vagy? – kérdeztem csípősen.
- Nem….neem – hezitált.
- Hát?
- Csak ne.
Ezután csendben sétáltunk tovább, amíg egy sokkal csendesebb és sziklás helyre értünk ahol már egy lélek sem volt.
- Vigyázz, mert a végén a vízben végzed – szólaltam meg a csendet megtörve.
- Na majd azt meglátjuk – kapott fel az ölébe.
- Ne Taylor. Tegyél le – kiabáltam, és kalimpáltam össze-vissza.
De ő csak szaladt velem a víz felé, és amikor már térdig beért megállt.
- Lécci – néztem rá – Ne csináld.
- Mert, mit csinálsz akkor? – húzogatta a szemöldökét.
- Akkor….nem tudom. – hezitáltam. – Csak tegyél le. – néztem rá boci szemmel.
- Háhá, nem hatódok meg.
- Gonosz vagy. És ha azt mondom, hogy ez a kedvenc nadrágom és nem akarom, hogy vizes legyen?
- Az sem hat meg.
És már a vízben éreztem magam, Taylor pedig félénken visszament a homok részre. Még jó, hogy nem fehér felső van rajtam. Éreztem, hogy sötétben kell jönnöm. De ezt még vissza kapja valahogy – gondolkodtam el.
- Akkor legalább segíts kimászni – szóltam oda neki.
- Rendben – jött vissza.
Odajött és a kinyújtott kezemet megfogta, én pedig furfangosan magam után rántottam.
- Háháá, na, most ki a gonosz? – csaptam neki a vizet.
- Oké oké, visszakaptam. Jogos. – köpte ki a vizet.
Fennhangon nevettem ki, amire ő csak egy gúnyos mosollyal válaszolt. Oldalra fordította a fejét, és mélyen rám nézett. Egyből elvesztem a tekintetében, és hezitálás nélkül bocsátottam meg neki ezt a vízbe dobálás dolgot. Miután látta, hogy fülig érő mosollyal és „gondolkodó” tekintettel nézek rá, hírtelen arcomba csapta a vizet, én pedig fulladozva kapkodtam a levegő után. Nem hagyva magam, rendesen visszavágtam neki.
- Esküszöm, mint két óvodás – másztam ki nevetve a vízből.
Amire Taylor csak egy mély kacagással válaszolt. Leültünk a víztől kicsit távolabb egy kis sziklára csurom vizesen.
- Szóval, mi lenne a jó hír? – fordultam felé.
- Háát, ma felhívtak a Twilight-tól. – mosolygott.
- És? – sürgettem.
- Bent vagyok. Azt mondták, hogy tőlem jobbat nem is találhattak volna – tátott szájjal figyeltem rá.
- Na, ugye. Mondtam én. – öleltem meg szorosan. – És mikor kezdődnek a forgatások? – kérdeztem buzgóan.
- Szeptembertől.
- Hol?
- Most jön a rosszabb rész.
- Na, mondd. – tártam ki a szemem.
- Az a helyzet, hogy a filmet Chicago-ba forgatjuk és három hónapig ott leszek.
- Komolyan? – húztam össze a szemöldököm.
- Igen.
- És haza sem jöhetsz?
- Nem valószínű – hajtotta le a fejét.
- Hát, van számítógép meg telefon. Megoldjuk – öleltem át a derekánál.
- Hát ez igaz. De sok idő a forgatás, van úgy, hogy egész nap forgatunk, aztán pedig fáradt leszek, és nem tudunk beszélni.
- Akkor majd beszélünk másnap. - rogyott le a mosoly az arcomról - Vagy… szakítanunk kell? – csuklott el a hangom.
- Nem, dehogy. – nyugtatott meg egy mosollyal.
- Huh-, fújtam ki a levegőt.
- De ki kell használni ezt a pár hónapot még szeptemberig.
- Feltétlenül – húzogattam a szemöldököm, mire Taylor ismét nagy nevetésbe tört ki.
***fél óra múlva***
Kézen fogva sétáltunk hazafelé. Nem sokat beszélgettünk, el gondolkodtam azon, hogy akkor 3 hónapig nem is láthatom. Ez igazából szörnyű. De mindenféleképpen a jó oldalát kell néznem. Hiszen bekerült, és kapott egy esélyt az élettől. Ezt ki kell használnia, ez az álma, akkor váltsa valóra, nem fogom visszatartani. Ő sem tenné ezt velem. Az biztos, hogy rettenetesen fog hiányozni, de hozzá szokok majd. Ha hozzá tudok – húztam el a szám.
- És mi a helyzet ezzel a Mandy Moore-os találkozóval? – térített el a gondolataimból.
- Hát még nem hívott. De jövő héten találkozom vele, ha minden igaz.
- Biztosan jó lesz.
- Remélem is.
- Nem fura ez, hogy egyszerre kapunk esélyt?
- Te kaptál, ami biztos, de az én helyzetem még nem biztos.
- Hát mindenesetre, hülye ha nem karol fel.
Egy mosollyal válaszoltam neki, és már a házunk előtt voltunk.
- Bejössz? – kérdeztem boldogan.
- Most nem sajnos. Mennem kell haza, lesznek valami vendégek nálunk – csapta a tenyerét a lábához.
- Ó értem. Milyen vendégek? – kíváncsiskodtam.
- A család régi barátai.
- Akkor, jó szórakozást – fogtam a hátam mögé mindkét kezem.
- Felhívlak még este.
- Oké. – hatalmas mosoly kerekedett az arcomon.
- Szia – csókolt meg édesen.
- Aw, szia. – integettem még neki, aztán egy lépéssel már be is mentem a házba.
Anyukám épp a vacsorán munkálkodott, én pedig bementem hozzá és leültem a pulti székhez.
- Na, mi jót csináltatok? – kérdezte mosolyogva.
- Taylor elmesélte, hogy megkapta a szerepet a Twilight-ban. – mondtam lazán, egy csokis keksszel a kezemben.
- És ezt csak így mondod? Hiszen ez csodás. Mondd meg neki, hogy gratulálok. – tárta szét a kezét.
- Rendben –nevettem el magam.
- És még? Mondott valamit?
- Szeptemberben kezdődnek a forgatások, és 3 hónapig Chicago-ban lesz.
- Ez azért neked nem túl jó hír.
- Megpróbálok hozzászokni… muszáj lesz – forgattam az ujjam az asztalon.
- Hát igen.
- Végül is, nem szabad önzőnek lennem. Tudom, hogy sok idő lesz az a 3 hónap, de valahogy majd megbirkózunk vele.
- Bizony. És Taylort tényleg szereted vagy csak úgy vele vagy? – kérdezte komolyan.
- Hát, ha úgy kérdezed, hogy szerelmes vagyok-e bele, a válaszom egyértelműen IGEEN.
- Akkor ő az első igazi – nevette el magát.
- Azt hiszem – mondtam.
- Azért jó, hogy komolyan is el tudunk beszélgetni. – nézett rám.
- Hát, az anyám vagy. Csak elmondhatom neked.
- Tudod, hogy bármikor.
- Persze. – mosolyodtam el
Felálltam és adtam egy puszit az arcára, amitől most neki került nagy mosoly az arcára. Tudom már honnan örököltem, ezt az örökös mosolygást és nevetést.
- Na, segítesz megteríteni?
- Persze – pattantam el mellőle.
Kivettem a tányérokat és a többi dolgot aztán szépen megterítettem. Már jött apu, Nick és Stella, amikor kész lettem, és már tálaltuk is anyuval a vacsorát. Egy békés családi vacsoránk volt végre. Senki sem veszekedett, és jókat nevettünk. Miután mindenki végzett, segítettem összepakolni, és mosogatni. Felmentem és még a szobám ugyanúgy volt, ahogy délután hagytam. Meghúztam a vállam, nem nagyon érdekelt, hiszen úgy sem jönnek be a szobámba, csak a családtagok. Letusoltam, és a tv-t bekapcsoltam. Taylor ígéretét betartva fel is hívott….
- Szia – szóltam bele szenvedélyesen.
- Uha, szia. – köszönt vissza ugyanúgy. – Mi ez a hangnem? – kuncogott, visszaváltva a normális hangnemére.
- Áh, semmi. Milyen volt a vacsi?
- Anyu főztje mindig isteni – nevetett ismét.
- Akkor a vendégek?!
- Unalmasak. – vágta rá unott hangon.
- Óh, azért biztos nem volt olyan unalmas.
- Jobb lett volna, ha te is itt vagy.
- Hát, majd máskor hívj meg.
- Megjegyeztem.
- Helyes, helyes.
- Mit csináltál amúgy ma?
- Úh, hát semmi különöset. Anyukámmal beszélgettem, meg utána vacsoráztunk és lefürödtem. Elmondtam neki, hogy megkaptad a szerepet, ja, igen és gratulál.
- Köszi – kuncogott.
- És te?
- Segítettem teríteni, kábé ennyi.
- Hát, nem erőltetted meg magad – nevettem bele gúnyosan.
- Óh, hát miért erőltessem meg magam, ha nem muszáj. De azért nem vagyok lusta.
- Tudom, hogy nem vagy az.
- Helyes. Mit beszélgettetek még anyukáddal?
- Hát inkább kit!
- Na és kit?
- Rólad beszélgettünk.
- Óh, remélem semmi rosszat – nevetett.
- Dehogy. Rólad semmi rossz nem mondható el.
- Hát, rólad sem. Na és akkor mit beszéltetek Rólam? – emelte ki a „rólam”-ot.
- Hát… semmi különöset.
- Na, gyerünk, már ha belekezdtél. Kíváncsi vagyok.
- Tudod mit kérdezett ma tőlem?
- Micsodát?
- Hogy tényleg szeretlek-e téged?!
- És mit mondtál?
Egy percet hezitálva folytattam.
- Azt, hogy igen.
- Tényleg?
- Igen.
- Én is szeretlek.
- Tényleg? – egyszerre meglepett és boldog hangon kérdeztem.
- Igeen. Bár nem így telefonon akartam mondani, de most már mindegy.
- Nekem mindegy, hogy hol mondod. Telefonon, vagy épp evés közben – nevettem – vagy a parton. Mindegy.
- Akkor rendben.
- Nehéz lesz az a három hónap, úgy érzem.
- Én is pont erre gondoltam.
- Na, még az agyunk is egy rugóra jár – nevettem.
- Bizony.
- Csak, hogy tudd, büszke vagyok rád.
- Köszi. Sokat jelent ez nekem.
- Szívesen. De, ha elmész Chicago-ba, remélem, nem akarsz majd lecserélni.
- Dehoogy.
- Remélem is. Megnyugodhatsz, nem szívesen cserélnélek le.
- Rendben, elhiszem.
- Na, majd holnap beszélünk. Lehet, átmegyek majd dél körül, ha fent leszel – nevetett ki.
- Hát, ha nem leszek, fent akkor majd nyugodtan rázz fel.
- Rendben. Aludj jól és szép álmokat.
- Neked is.
- Szeretlek – még mondta gyorsan, ami nagyon megnyugtatott.
- Én is. Szia.
- Szia.
Letettem a telefont, és mindkét kezemet a mellkasomhoz szorítva hátradőltem az ágyon. Kimondtam neki, én? Kimondtam! Igeeen. Szeretem. Nagyon is….
****3 hónappal később. Szeptember.****
Ott ültem mellette az autóban és a könnyeimmel küszködve próbáltam nem sírni, hogy elmegy. Már a repülőtérnél voltunk, kiszálltunk és ő mélyen a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy ott van a szemében az a nagy öröm, hogy végre elindul egy újabb kalandra, de a bánat is, hogy itt hagy engem. Elkísértem ameddig csak lehetett, de ahová már csak az utasok léphettek be ott búcsúztam el tőle. Letette a csomagjait, és abban a percben átérezte az érzéseimet. Amikor ismét a tekintetünk ütközött, láttam, hogy rettenetes bánattal néz rám, amitől még jobban rám tört az a bizonyos rémes sírás. Közelebb jött és átölelt. Én szintén átöleltem, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Mintha örökre búcsúznék tőle, de még is csak 3 hónap. Járt az agyam, hogy mit is mondjak, neki mielőtt tényleg elmegy. Kezdjem azzal, hogy szeretem? Vagy mással?
- Nagyon vigyázz magadra – súgta a fülembe.
- Te is – csuklott el a hangom. – De ugye sokszor hívsz majd? – állt sírásra a hangom.
- Amennyiszer csak tudlak. – nyugtatott meg.
- Ígérd meg – toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Megígérem. – húzta egy fél mosolyra a száját. – Minden oké? – kérdezte lágyan, amire csak egy „igen” bólogással feleltem. Majd lesütöttem a szemeimet, hogy ne lássa könnybe zúduló szemem. – Nem megyek el örökre. – ismét ölelt át.
- Tudom. De akkor is….nehéz. – súgtam halkan a fülébe szipogva.
Nem akartam elengedni. Most igen, önző akartam lenni, hogy maradjon itt. Nekem az a három hónap a végtelenség lesz. Mit fogok kezdeni magammal addig?! Mindig csak is Taylor jár az eszembe. Senki más, csak is Ő. Miért kell azt a hülye forgatást olyan messze tenni?! 2 nappal ezelőtt Taylor mondta, hogy meg is látogathatom, csak a szüleim valószínűleg szülői felügyelet nélkül, nehézkesen engednek el. Ő pedig, nem nagyon jöhet haza. Csak ha vészhelyzet van.
„Kérem kedves utasainkat, hogy kezdjék meg a beszállást a Chicago-i járatra”.
Ez a hang zökkentett ki a gondolataimból. Most már tényleg el fog menni. Nem tehetek semmit sem, és nem is akarok.
- Ideje mennem – tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Rendben – bólogattam egy nagy sóhaj kíséretében.
- Szia Szandra. – jött oda hozzám Mr.Lautner, és egy ölelés után fel is vette a csomagokat és elindult a bejárathoz.
- Ha megérkeztünk fel foglak hívni – mosolygott Taylor, erre belőlem is kicsalt egyet.
- Oké – figyeltem a mozdulatait, ahogy felveszi a táskáját.
- Hiányozni fogsz – még egyszer ezúttal utoljára ölelt át szorosan.
- Te is nekem.
- És ne feledd… - súgta a fülembe. – Nagyon szeretlek. – ennek a hallatán, éreztem, hogy kicsit megnyugodtam.
- Én is, nagyon – öleltem szorosan a nyakánál.
Eltolt és még adott egy szenvedélyes csókot, ami egyben a búcsúcsók is. Olyan mintha tényleg örökre búcsúznék tőle. Ahogy ellépdelt a bejárathoz, figyeltem minden mozdulatát. Ha a szívemre hallgatnék, most utána rohannék és megállítanám egy mondattal „kérlek, ne menj, ne hagyj itt”, csak ez a mondat motoszkált a fejemben. De tudtam, hogy nem tehetem meg, nem szabad. El kell engednem. Úgy is visszajön, és akkor újra együtt leszünk. Ezért sem a szívemre, hanem az agyamra hallgatok ami ezt súgja „Engedd el, és légy rá büszke”….

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.