Living the dream 29 rész

- Taylorék… súlyos balesetet szenvedtek – nézett a szemembe már ő is könnyes szemekkel.
- Mi? És jól vannak? Mondd, hogy jól vannak? – pánikoltam be a legrosszabbra gondolva.
- Nem tudok semmit. Most hívott apád, hogy a tv-ben volt benne.
- És hol? Itt Párizsban? – elkezdtem a hajamba túrni
- Igen. Egy hotelhoz tartottak, a koncerted miatt és beléjük ment egy autó, ami totálkárosra törte az autót, amiben ültek.
- Ne! – suttogtam – nem lehet. Nem halhattak meg – elkezdtem rángatni anyu karját. – nem – csóváltam a fejem értetlenül.
- Még semmi biztosat nem tudunk. Nyugodj meg. Biztosan jól vannak.
- Totálkárosra tört az autó, amiben ültek! És nem tudok semmit! Hogy a fenébe nyugodnék meg?? – törtem ki sírásba – melyik utcában van ez?
- Nem tudom – hajtotta le a fejét
- Tudnom kell anyu! – záporoztak folyamatosan a könnyeim – hát ez volt a rossz megérzésem – kaptam észbe.

Felpattantam, és úgy ahogy a lábam bírta elkezdtem futni lefelé a halba, hátha ott tud valaki segíteni. A lépcsőházon keresztül, minden ajtót kicsapva szaladtam, úgy ahogy bírtam. Pánikoltam. Nem akarom ezt. Nem akarom a legrosszabbat hallani. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom. Ahogy lent voltam a halban, az első ember, aki jött velem szembe leszólítottam.

- Segítene, kérem? – néztem rá rémülten.
Franciául elkezdett valamit halandzsázni nekem, így figyelmetlenül ott hagytam. Elmentem a portáig ott hátha kapok segítséget.
- Elnézést, kérem, segítsen! – kérleltem.
- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen
- Most történt egy nagy baleset. Nem tudja, merre van? – lihegtem ész veszetlenül
- Oh, amit az előbb mutattak a tv-be? Azt hiszem az Operának az utcájában.
- Istenem, köszönöm. Megmentette az életemet – hálálkodtam neki.
Gyorsan lefutottam a hátsó bejárathoz, remélve, hogy ott lesz az autó, ami elvisz engem akárhová. Szerencsémre ott volt, a sofőrrel együtt. Gyorsan kicsaptam az ajtót és beugrottam.
- Az Opera utcája tudja, merre van? – pánikoltam folyamatosan.
- Igen – vágta rá
- Akkor vigyen oda, de azonnal – mondtam neki.

Indított és már indultunk is. Nem hiszem el. Ez az én hibám. Ha nem mondom nekik, hogy lesz, itt koncertem akkor nem jönnek el és nem lesz baleset – remegtem a félelemtől. Nem lehet, hogy vége. Egyszerűen nem lehet. Csak most jövök rá, hogy milyen fontos nekem Taylor. Belehalok, ha valami baja lesz vagy ha… nem, erre nem szabad gondolnom. Nem hagyhat itt. Nem lehet. Már nem érdekelt a média, hogy kint lesznek. Nem érdekeltek a fotósok, sem a híradósok. Ott akarok lenni és a saját szememmel látni, mi történt. Akár kibírom akár nem.

- Innen le van zárva az út – zökkentett ki a sofőr a gondolataimból
- Oké – láttam meg a tömeget, ahogy kiszálltam gyorsan az autóból.

Ahogy kiszálltam, még nagyobb félelem uralkodott el rajtam. Minden porcikám remeg. A gyomrom összeszűkült. A szívem már 400-al ver. Nyelni sem bírok. Senkinek nem kívánom ezt az érzést. Senkinek. Lassan elindultam a tömeg felé. A lábaim már maguktól mozogtak, egyre gyorsabban. Amikor odaértem próbáltam átrágni magam mindenkin, és valahová kijutni. Nem érdekelt senki és semmi csakis Ő és a családja. Végül egy tisztásabb helyre értem, ahonnan több mindent ki tudtam venni. Elkezdtem körbe nézni, hátha megtalálom őket. Aztán hírtelen megakadt a szemem az autón. „Istenem” – tettem a tenyerem a szám elé. Az autó orra totál káros, és oldalt is eléggé csúnya. A gyomrom még jobban összeszűkült és a lélegzetem is szapora lett. Azt hittem, hogy elájulok hírtelen. Nem kaptam levegőt. Aztán észbe kapva, hogy miért is siettem ide, erőt vettem magamon és tovább folytattam a keresést. Ismét körbe-körbe nézelődtem és hírtelen egy fél kő leesett a szívemről. Megláttam Make-t az anyukájával a másik oldalt. Elkezdtem oda sietni hozzájuk, ahogy csak tudtam. Ismét mindenkin átvergődtem magam és végül ők is megláttak engem.

- Make, Deby. Istenem – öleltem meg mindkettőjüket. – Jól vagytok?
- Szandra – kiáltották egyszerre – jól igen, de mit csinálsz te itt? – nézett rám ráncolt homlokkal Deby
- Hol van? – kérdeztem lélegzet visszafojtva a válaszra várva.
- Ott – mutatott egy rendőrautó felé
Ahogy odanéztem Ő is rám nézett és észrevette, hogy itt vagyok. Elkezdtem a tömegen végig suhanni, most már nem érdekelve, hogy kit ütök el. Taylor is elkezdte átvergődni magát.

- Elnézést! Elnézést! Elnézést – csak ezt hajtogattam rekedt hangon.

Az eszem már nem járt sehol. Csak meg akartam ölelni, és tudni, hogy még mindig él és, hogy jól van. Aztán kábé a tömeg közepére érve, ahogy megláttam egyből a karjai közé borultam. Olyan szorosan öleltem át, ahogy csak tudtam. Nem akarom elengedni soha többet. Nem akarom. Aztán pár másodperc múlva minden érzelem feltört. Elkezdtem zokogni úgy, mint amikor… meghalt a nagypapám. A fejemet a nyakába fúrtam, hogy érezze mennyire szorosan ölelem. Nem akartam, hogy eleresszen. Ebben a pár másodpercben mindent megbocsájtottam neki. Rájöttem mennyire szeretem, és, hogy nem akarom elveszíteni. Éreztem a szíve heves dobogását amint ő is elkezdett még szorosabban ölelni. A lélegzetem még mindig szapora volt és a remegés sem múlt el.

- Te… remegsz – suttogta halkan a fülembe. Nem tudtam válaszolni, mert a torkomat mintha elvágták volna a folyamatosan feltörő könnyek. – Nyugodj meg – bújt szorosan hozzám.
- Jól vagy? – jött ki rekedten a két szó.
- Igen. Nincs semmi bajom – tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. – de… itt vagy – mosolyodott el
- Itt vagyok – mondtam halkan és bólogattam.

Pár másodpercig néztünk egymás szemébe aztán érzékenyen megfogta a nyakam és elkezdett közeledni. Csak én nem vártam, meg amíg ő közeledik így egy pillanatban, rátapadtam az édes ajkaira és hevesen megcsókoltam. Most már tényleg nem érdekelt, hogy az emberek ezt látják, és, hogy valószínűleg a baleset mellett ez lesz a másik nagy hír, nem érdekelt. Most már csak is Ő érdekelt. Ahogy egymásra tapadtunk és éreztem, hogy itt van, és jól van, minden félelmem elszállt. Elkezdtek a heves csókok, apróbb és lassúbb csókká válni. Aztán elhúzódtam tőle, hogy ismét a szemébe nézzek. Amikor láttam, hogy elmosolyodik minden kő leszakadt rólam és megkönnyebbülve, mosolyogva húzódtam közelebb hozzá, hogy az orrunk összeérjen. Megfogta a kezem és elkezdtünk visszamenni a családjához. Amikor odaértünk örömmel láttam, hogy Dan apu is jól van és Debyvel elkezdtek mosolyogni ránk. Nem tudom miért, de kicsit kínosan éreztem magam ezért bele is pirultam.

- Oké. Vége a műsornak. Mehetünk? – tettem fel a hülye kérdést még mindig kínosan érezve magam– hol szálltok meg? – ráncoltam a homlokom.
- A Hilton Arc De Triomphe Paris-ben – válaszolt Deby
- Oh. Micsoda véletlen. Én is ott vagyok – húztam kérdőre a szám
- Menjetek, mi még Taylorral elintézünk pár papírt aztán mi is megyünk. – szólt közbe Dan.
- Mivel? – nézett rá kérdőn Deby.
- Velem – kuncogtam el magam – autóval vagyok. Vagyis sofőrrel de… egy helyre megyünk és az én rendelkezésemre áll, úgy, hogy jöhettek – mosolyogtam rájuk. –egyébként a sofőr, aki vezetett, jól van?
- Igen. Megsérült, de nem komolyak – válaszolt Dan ismét.
- Az jó – nyugodtam meg. – akkor mehetünk? – mosolyodtam el ismét.
- Igen. Majd akkor gyertek – adott még egy puszit Taylornak és Dan-nek, aztán még gyorsan felvette a bőröndöket.

Én csak mosolyogtam egyet Taylorra aztán elindultunk az autó felé immár teljesen megnyugodva és mosolyogva. El se hiszem. Olyan jó volt kibékülni vele és megcsókolni és… áh – áradoztam magamban róla, amíg az autóhoz értünk. Ahogy odaértünk beültünk és a sofőr egy kérdő nézéssel nézve rám már indított is.

- Szóval. Akkor jóban vagy most már Taylorral? – tette fel Deby mosolyogva a kérdést. – mert már nem bírtam nézni, ahogy szenvedett. Tényleg – csóválta a fejét.
- Szenvedett? – húztam fel a szemöldököm.
- Minden nap azon tanakodott, hogyan hozza rendbe. Nem evett, nem ment sehová. Csak ült a szobájában és a telefonját fogta. Szóval… ne értsd félre, de örülök, hogy így beijedtél ettől a balesettől – kuncogta el magát.
- Hát, igen. Rájöttem 1-2 dologra – vontam meg a vállam.
- Mikor kezdődik a koncert? – vágott közbe Make.
- Este 7 – válaszoltam neki mosolyogva

Az út többi részében mind a hárman az ablakon kifelé bámulva gondolkodóba estünk. Bár az én mosolyomat és a jó kedvemet, senki sem tudta most elvenni. Azt hiszem a békülést máshogy képzeltem volna el, de… ha ez most nem lett volna, akkor valószínűleg nem jöttem volna rá mindezekre. Amikor megérkeztünk, kiszálltunk és egyenest bementünk. Nem voltak fotósok, meg senki sem hála istennek. Odamentem Deby-ékkel a portához, hogy felvegyék a lakosztályuk kulcsát.

- Te melyik emeleten vagy? – fordult felém Deby
- 10 – feleltem mosolyogva.
- Rendben, akkor csak eggyel leszünk lentebb – mosolygott vissza.

Ahogy felvették a kulcsot elindultunk a liftbe. A kilencediknél elköszöntem tőlük, és felmentem tizedikre, onnantól pedig egyenesen a szobámba. Besétáltam az ajtómon és az ágy felé sétálva, háttal ledőltem az ágyra és felhúztam mindkét lábamat. Újra a szíves rózsaszín felhőket láttam magam előtt. Mintha az égen repülnék, és sosem akarnék leszállni onnan. És akkor most jön a dili időszakom – gondolkodtam el kuncogva. Ha szerelmes vagyok, már pedig nagyon az vagyok, akkor egyszerűen csak… meghülyülök. Persze jó értelemben. Akkor mindig ugrálok körbe-körbe, mosolygok folyamatosan, áradozok a barátomról és mindig megnevettetem az embereket. De azért tudok normális is lenni. A ma esti koncert annyira jó lesz. Érzem. Minden oké Taylorral, és most fog először látni a színpadon a családjával együtt. Mindent bele kell adnom.

*******
Nem tudom mennyi ideig feküdhettem így, de egy kopogásra eszméltem fel.
- *Come in – kiabáltam
Amikor Taylor bedugta a fejét az ajtón, még nagyobb mosoly kerekedett az arcomra.
- Hé – köszöntem neki csillogó szemekkel.
- Szia - mosolygott
Felültem az ágyon és figyeltem, ahogy leheveredik mellém.
- Szóval…?! – kezdte
- Szóval? – ismételtem
- Mi lesz most? Úgy értem… elolvastad a… levelet? – nézett a szemembe.
- Ühüm – bólogattam.
- És…? – húzta fel kérdőn a szemöldökét
- És… megbocsájtok. Azt hiszem ez már kiderült – forgattam a szemem gondolkodóan.
- Mindent elfelejtünk és… új lappal kezdhetjük? – mosolygott huncutul.
- Úgy érted… felejtsek el mindent én? – helyesbítettem ki. – azt nem ígérem – váltottam komolyra – de… kezdhetjük új lappal – mosolyodtam el ismét.
- Rendben – mutatta ki a fogait
- Mi lesz a randival? – húztam fel a szemöldököm
- Randi? – hökkent meg
- Aha – bólogattam
- Randi – mosolygott – Oké.
- Elhívhatnál, mondjuk a ma esti bulira – vontam meg a vállam
- Buli? – hökkent meg ismét – ja, a saját bulidra? – bólogatott.
- Aha – ráncoltam a homlokom viccesen.
- Ez fura – forgatta a szemét – de oké. Eljössz velem ma este… szórakozni?
- Hát, nem is tudom – húztam el a szám – talán kérdezd meg holnap – vontam meg a vállam és fordultam el, hogy ne lássa a huncutságot az arcomon.
- Te gonosz – nevette el magát. Mire már én sem bírtam tovább és kitört belőlem a nevetés.
Lassan visszadőltem hátra az ágyra, ő pedig felém hajolva elkezdte a hajamat simogatni.
- Persze, hogy ott leszek – mondtam és hajoltam közelebb, hogy egy csókot adhassak neki.
- Szóval… akkor mi van ezzel a Jesse Mccartney gyerekkel? Tudod mostanában kicsit unszimpatikussá vált valahogy – húzta el a száját.
- Taylor! – rikkantottam rá – ne már. Már is féltékenykedsz – csóváltam a fejem
- Én nem – püfögött – csak… na – vonta meg a vállát
- Csak, na? – húztam fel a szemöldököm – duettet készítünk, ha annyira akarod tudni – kuncogtam el magam – és semmi esélye nálam – elkezdtem igazgatni a felsője nyakát.
- Ezt akartam hallani – adott egy puszit az orromra.
- Várj csak. Hány óra? – kaptam észbe a koncertre gondolva.
- Ööh – vette elő a zsebéből a telefont – 5. Miért?
- fél 6-6 körül megyek a színházba felé. Koncert előtt ott kell lennem legalább 1 órával – vontam meg a vállam.
- Hnmm, addig mit csináljunk – forgatta a szemét huncutul
Én egyből kapcsoltam mire gondol..
- Ajj. Rossz vagy – böktem meg – de én átmegyek anyukámhoz. Informálni… rólatok – húztam fel a szemöldököm. – jössz? – mosolyogtam rá
- Ühüm – emelkedett fel rólam.
Én is letápászkodtam az ágyról, és elindultunk az anyukám szobájába.
- Amúgy, honnan tudtad, hogy melyik az én szobám? – néztem rá kérdőn
- Megkérdeztem a recepción.
- Ja – bólogattam.
- A mai koncert, az nagy koncert lesz?
- Nem – csóváltam a fejem – 1 órás lesz. – mosolyogtam rá. – még mindig American Idol-t nézel? – nevettem el magam hírtelen erre gondolva.
- Sose unom meg – nevetett ő is – szerintem azért szerethetem ennyire, mert nem tudok énekelni – szűkült össze a szeme.
- Szerinted, nem tudsz énekelni. Szerintem meg tudnál, nincs rossz beszédhangod, így szerintem az énekhangod se lehet valami rossz. – vontam meg a vállam – egyszer úgyis ráveszlek, hogy énekelj – ráncoltam a homlokom és kuncogtam
- Áh, kétlem – húzta el a száját – azért az egyért lennék zenész, hogy így a rajongókkal több kapcsolatot lehet létesíteni. Nem? – nézett rám
- De. – bólogattam – de ha Portugáliában jársz és imádnak a rajongók. Semmiféle képen, ne menj hozzájuk közel. – húztam el a szám – imádom őket, de kicsit erőszakosak.
- Erőszakosak? Ja, igen. Az Oprah-ban láttam, amikor mesélted. Tényleg. Megkerestél engem, hogy találjak neked szerepet? – ráncolta a homlokát és mosolygott. – érdekes, nem tudok róla!
- Ajj, tudom. Gáz volt – kuncogtam el magam – szerinted mit találhattam volna ki? Az igazságot mégsem bökhettem csak úgy ki – vontam meg a vállam.
- Hát, kimásztál belőle az a lényeg – nevetett fel. – mikor indulsz Berlinbe? – sóhajtott fel
- Holnap délben indul a gép – húztam el a szám – de már kedden itthon leszek. Kibírod – néztem rá huncutul.
- Hát. Muszáj, vagyok – mondta unottan – úgy látszik, ezúttal nem te vársz rám, hanem én rád – ráncolta a homlokát.
- Fordult a kerék – vontam meg a vállam.
- Hozzá kell majd szokni ahhoz, hogy lesz olyan, amikor külön leszünk – húzta el a száját
- Tudom.
- De, nem jövő májusig – mosolyodott el.
- Mi? – néztem rá kérdőn.
- Kábé jövő májusig nem nagyon fogok utazgatni. Majd februárba lesz a Valentin nap premier, aztán majd márciusba jövök ide Párizsba, mert van egy reklám, a Star Ambassador telefon reklám, és 2 rajongót kisorsolnak, hogy 1 napot velem tölthetnek. Aztán hazajövök, és majd április elején lesz Madridban egy rajongói találkozó és majd csak június-ban l esznek az Eclipse promók, aztán július elsejétől jön az Abduction.
- Wáow. Te aztán megtervezted a következő évet – ámultam el – én csak annyit tudok, hogy valószínűleg májustól kezdődik a nyári turném. Most tudod, hogy az albumon dolgozunk aztán… nem tudom – vontam meg a vállam – biztos közbe jön 1-2 díjátadó vagy premier.
- Az jó – mosolygott – és… milyen volt az első turné?
- Istenem. Kár, hogy kihagytad – néztem rá felhúzott szemöldökkel – eszméletlen jó volt. Komolyan. A rajongók, a csapatom, a rengeteg kedves és tehetséges ember és az utazás. Imádtam – áradoztam
- Huh. Hát, majd ha mész a következőre, akkor majd meglátom milyen is egy nagy koncert – kacsintott rám
- Tűzijáték, nagy színpad, több százezer rajongó, stadion és a csillogás – húztam el a szám – ja, és minden nap hajnal 4-kor kelés. Viszont a turné közepén mindig van pár nap szünet, amikor pihenhetek.
- Wáow. És azt olyankor, hogy bírod? A színész élet teljesen más – értetlenkedett.
- Azt hiszem jól. De volt már olyan és most ne nevess ki – mutattam rá a mutatóujjammal – hogy majdnem két napig folyamatosan fent voltam, aztán egyszer csak felpörögtem és minden hülyeséget összezagyváltam. A végén pedig csak eldőltem és egy fél napot végig aludtam – nevettem visszaemlékezve.
- Oh – nevetett ki – komolyan?
- Mondtam, hogy ne nevess – törtem ki én is nevetésbe. – Ó és a legjobb, hogy általában minden koncertemet majdnem lekéstem. Pedig te is tudod, hogy nem vagyok olyan késős, de ááh, őrület volt. Tudod, Missy akit mondtam.
- Ühüm.
- Szóval, amikor Los Angelesbe volt a turnézáró koncertem, előtte 1,5 órával ott volt már mindenki, mi pedig Missy-vel úgy döntöttünk, hogy az egész csapatból mindenkivel csinálunk közös képet. Még azzal is, akit nem is ismertünk. Szóval elkezdtük és annyira bele melegedtünk, hogy a menedzserem szaladt utánam azzal, hogy mindjárt kezdődik a koncert. Én meg csak elkezdtem futni az öltözőbe. Pár perc alatt kész lettem. Az az éjszaka őrület volt. – kuncogtam.
- Buli lehet – nevetett fel ismét
- Az – bólogattam.

Ahogy odaértünk anyukám ajtójához, bekopogtam és bedugtam a fejem.
- Szia – láttam meg ahogy, még mindig az ágyon üldögél, és a híreket próbálja nézni.
- Mit tudtál meg? – nézett rám rémülve.
- Ezt – húztam be magam után Taylort mosolyogva.
- Jól van mindenki? – jött közelebb megkönnyebbülve
- Igen – mondta Taylor mosolyogva.
- Hála Istennek – nyugodott meg - Hol vannak a szüleid?
- 1 emelettel lentebb.
- Már is megyek… - kezdett kisétálni az ajtón – de… várjatok! – nézett rám – akkor most ti…? – húzta fel a szemöldökét.
- Új lap – vágtam rá
- Oh, értem. Oké – ment el mosolyogva.
Ahogy kiment mi egymásra néztünk és elkezdtünk kuncogni. Hírtelen a zsebembe megéreztem, hogy a telefonom elkezd rezegni.
- Lauren! – néztem a képernyőre – szia, mondd! – feleltem, ahogy a fülemhez emeltem.
- Be tudsz jönni hozzám?
- Igen, persze. Miért? – ráncoltam a homlokom.
- Egyeztessünk a mai koncertre.
- Jah, oké. Már is ott leszek – bontottam a vonalat – a stylistom – néztem Tay-re – megyek ruhát válogatni a koncertre – vontam meg a vállam
- Menj csak – mosolygott
- Akkor szerintem már csak a koncert előtt találkozunk – húztam el a szám
- Oh – görbítette le a száját
- Ha van, kedved gyere velem! – vontam meg a vállam
- Nem, menj csak.
- Tuti?
- Tuti – mosolygott
- Akkor majd találkozunk – adtam egy csókot neki
- Oké – suttogta
- Szia – intettem neki.
Lassan elbaktattam Lauren szobájáig, aztán fülig érő mosollyal léptem be hozzá.
- Szia – köszöntem neki
- Oh, szia. Már is itt vagy? – hökkent meg mosolyogva.
- Igen, itt voltam anyukámnál. – vontam meg a vállam
- Ja. Na, akkor lássuk – tolta elém a fellépő ruháimat
- Szerintem, most ne legyen valami… csicsás – húztam el a szám
- Rendben, akkor mit szólnál egy kényelmes, de szűkített fazonú farmerre és valami csillogós felsőre?
- Rendben.

A farmert egyből megtaláltuk, aztán pár perc múlva megpillantottam egy fehér alapon, ezüst flitteres felsőt, ami nagyon megtetszett. Levettem a fogasról, és ahogy felmutattam Laurennek, neki is tetszett. Cipőnek egy elég vékony szabású nyári, fekete csizmát választottunk, mivel ehhez a szereléshez nem nagyon megy a converse. Amikor minden megvolt hírtelen megint megéreztem a telefonom rezgését.
- Szia, Michael! – szóltam bele
- Szia, hol vagy? – kérdezte
- Laurennel vagyok, a szobájába. A fellépő ruhát választottuk ki.
- Oké. De indulnunk kellene a színházba, mindjárt háromnegyed 6 van. Gyere le az autóhoz.
- Oké, megyek – nyomtam ki a telefont. – na, megyek lefelé az autóhoz, mert indulunk. – néztem Laurenre
- Rendben, menj csak. Nem sokára én is megyek, és viszem a ruhát is – mosolygott
- Okés – mentem ki az ajtón.
Úgy, ahogy voltam elindultam lefelé, onnan pedig az autóba behuppantam és már indultunk is. ..

*Gyere be

Living the dream 28 rész

Másnap reggel a szemembe fényesen világító napra ébredtem.

- Mi a..? – dörmögtem, ahogy feltápászkodtam a függönyt behúzni.

Gyorsan behúztam és, hogy legyen valami fogalmam az időről, emlékezve, hogy tegnap a telefonomat a farmer farzsebében hagytam, előkotortam és a képernyőre szűkült szemmel pillantva, láttam, hogy majdnem 10 óra.
- Hát persze, hogy lekéstem a reggeliről – bosszankodtam emlékezve Jens szavaira.
Ráadásul anyukám sem jött volna ébreszteni – csóváltam a fejem. Vagy lehet ő is elaludt – vontam meg a vállam. Mindegy – dőltem vissza az ágyba. De végül arra gondolva, hogy most nem otthon vagyok, és még vásárolni is akarok, ezért kitöröltem a homályosságot a szememből és eltébláboltam a fürdőig, ahol a szokásos dolgokat elvégeztem, aztán a bőröndömet kicibzárolva, nézelődtem a ruhák között. Mivel láttam, hogy kint csodás idő lehet, ezért egy farmer miniszoknyánál, egy fehér, mintás felsőnél és egy fehér sapkánál maradtam. Magamra vettem gyorsan, de, hogy tutira menjek, felvettem még egy fekete hosszú ujjú felsőt is rá. Felhúztam a topánkám, a párizsi könyvemet még beledobtam a táskámba, a karomra vettem és elindultam az anyukám szobája felé.
- Hahó?! – kopogattam be
- Gyere – mosolygott rám anyukám frissen.
- Felkelthettél volna – förmedtem rá, ahogy beléptem
- Csak olyan békésen aludtál – vonta meg a vállát
- Jó – ültem le az ágyra – akkor most, hogy reggelizzek? – néztem rá kérdőn
- Jaj, kicsim. Sztár vagy. Bármit kérsz, ők megteszik. Szerintem, ha lemész a konyhára, akkor secc-perc alatt összeraknak valami reggelit neked.
- Anyu, ne mondj ilyeneket – néztem rá értetlenül – ki vagyok én, hogy parancsolgassak nekik – vontam meg a vállam.
- Szandra Burke, a híres tini sztár – fogta meg a vállam.
- A lányod vagyok. Nem… a sztárod – emeltem fel a szemöldököm.
- De ehhez, igazán hozzászokhatsz. Kérhetsz tőlük bármit, megteszik, mert nem minden nap van egy nagy sztár a konyhájukba – simogatta meg az arcom
- Ehhez nem kell, hogy hozzászokjak. És nem is akarok – néztem ismét értetlenül – én is csak egy lány vagyok, semmi több. Szerencsém volt ezzel és ennyi. Ne mondj nekem ilyeneket, mert… tudod mit? Mondd annak, akinek olyan természete van, hogy az embereket ugráltassa. Mert te is tudod, hogy én nem vagyok ilyen – csóváltam a fejem – de, úgy látszik, már csak egy híres sztárnak tartasz, a lányodat… pedig elfelejtetted. – mentem ki dühösen a szobájából.
El se hiszem, hogy az anyám ilyeneket mondd nekem. Talán csak azért akar velem jönni mindenhová, hogy a reflektorfénybe legyen? Hát akkor legyen. Csak ő nem tudja, milyen szar érzés, ha a magánéletébe turkálnak, és mindenhová fotósok követik. Szinte sehová sem mehetek Kaliforniába a nélkül, hogy ne követnének. És azt mondja, hogy szokjak hozzá? Ahhoz, hogy ugráltassam az embereket? Nem. Én nem vagyok olyan. Ezt tudhatná, már igazán. Inkább akkor megcsináltam volna magamnak. Ahogy dühöngve végig mentem a folyosón Laurennel találkoztam össze véletlenül.
- Oh, szia – mosolygott rám
- Helló – mondtam élesen
- Hé, hé, mi a baj? – állított meg – megbántottalak, vagy tettem valamit? – rémülten nézett rám
- Nem, dehogy – fújtam ki a levegőt – csak az anyám – forgattam a szemem.
- Gyere, meséld el – invitált be a szobájába.
- Szóval… felkelek, ma reggel megnézem az órát – ültem le az ágyra – és hoppá már 10 óra. Lekéstem a reggeliről. Anyukám általában felkelt, de most nem tette. Nem voltam dühös rá, mert ez nem az ő dolga tudom én csak… na, mindegy. Bemegyek hozzá meg minden, ezt a reggelis dolgot elmondom neki. Erre mit válaszol? – néztem rá ámultan – azt, hogy „ó kicsim, menj, le nyugodtan a konyhára kérj tőlük bármit, hiszen sztár vagy és ők megteszik neked. Szokj ehhez hozzá” én meg dühös lettem. Nagyon jól tudja, hogy nem szeretem az embereket ugráltatni a kedvemért, csak ha fontos vagy sürgős. És az fáj benne, hogy ő is egy tini sztárnak tart, nem a lányának. Mindenhová jön velem azért, hogy ő is a reflektorfényben legyen. Mondjuk ez nekem tök 8, de abszolút nem érti ezt a sztár életet.
- Oh, értem – húzta el a száját. – biztos nem úgy értette.
- Mindegy – vontam meg a vállam. – akkor ilyen… felvidulásként. Mehetünk vásárolni? – mosolyodtam el.
- Persze – mosolyodott el ő is.
- Oké. Akkor felőlem mehetünk – vontam meg a vállam.
- Menjünk – kapta fel ő is a táskáját.
- Autóval megyünk – fordultam felé mire bólintott egyet
Lementünk a lifttel és egyenest a hátsó ajtónál álló autóhoz mentünk, amiben a sofőr már várt minket. Gyorsan beültünk és elmondtam a sofőrnek, hogy merre vigyen minket.
- A La Défense negyed-hez – mosolyogtam a sofőrre.
- Azt hittem vásárolni megyünk – nézett rám kérdőn Lauren
- Oda megyünk. Láttam a könyvben, hogy jó hely – mosolyogtam rá.
- Ja – bólogatott.
Amikor odaértünk ámultan figyeltük ezt az elképesztő negyedet. Rengeteg csodaszép felhőkarcolók, szobrok és… üzletek. Bár zsúfolt volt, de bíztam abban, hogy nem fognak követni. Elindultunk az első elegáns üzlet felé, amit megláttunk. Amikor bementünk, ledöbbentünk mennyi csodaszép ruha van itt. Egy kis nézelődés után, végül Lauren vett magának egy csinos ruhát. Nekem is tetszett pár, de nem mindig ugrok bele az első boltba úgymond. Ahogy mentünk tovább a következő üzletbe, és, ahogy beléptem egyből megláttam azt a ruhát, amibe beleszerettem. Egy Tiffany vajszínű estéji ruhát. Odamentem hozzá és csak csodáltam. Lauren utánam jött és mosolygott.
- Szerelem első látásra – néztem Laurenre csillogó szemekkel.
- Próbáld fel – súgta halkan.
- Segíthetek? – jött oda egy eladónő.
- Öhm… ezt a ruhát szeretném felpróbálni – mosolyogtam rá.
- Szép választás. Már is leveszem – adta ide.
Én elviharoztam vele az öltözőbe, ahol gyorsan lekapva a ruháimat belebújtam és lassan kisétáltam Lauren elé.
- Ez… csodálatos. Gyönyörű – ámuldozott.
- Még uszálya is van. – mutattam neki a hátsó részét – tisztára, mint egy menyasszonyi ruha. De még sem az.
- Nagyon szép. Ezt meg kell venned.
- Megveszem – mondtam az eladónőnek, aki mosolyogva figyelte a reakciókat.
Visszamentem az öltözőbe és gyorsan visszaöltöztem. Kivittem lassan a ruhát, ők pedig szépen elrakták egy táskába. Kifizettem és már vihettem is. „Az enyém” – örömködtem magamban. Még jó pár boltot bejártunk és én is vettem még néhány ruhát. Aztán már kezdtem érezni, hogy éhes vagyok így beültünk egy étterembe ebédelni. Itt egyből egy angolul beszélő pincér szolgált ki minket, szóval nem kellett agyalnunk azon, hogy, hogy rendeljünk. Kikértük a rendelést, aztán amikor kihozták elkezdtünk enni. Közben persze beszélgettünk. Bevallom, Laurennel tényleg most már mondhatom, hogy jó barátnők lettünk. Jól elvagyunk egymással. És hasonlítunk is szerintem. Belsőre. Az eszegetés közben egyszer csak egy nagyon rossz érzés ütött belém. A szívem és a gyomrom összeszorult és hírtelen levegőt sem kaptam pár másodpercig. Magam elé bámultam, és próbáltam lélegezni mélyeket.
- Hé, jól vagy? – nézett rám Lauren aggódva.
Aztán lassan elmúlt ez a rossz érzés.
- Igen – néztem értetlenül – csak rossz érzésem van – vontam meg a vállam – mindegy. Biztos semmiség – legyintettem.
Ettünk tovább, és amikor végeztünk, felálltunk és elindultunk a szatyrokkal az autó felé. Elment a kedvem a vásárlástól így mondtam Laurennek, hogy ha nem bánja, akkor én inkább visszamennék a hotelbe, és ő is velem tartott. Beültünk az autóba és 20 percnyi autókázás után, kiszálltunk és felmentünk a saját szobánkba. Leraktam mindent az ágyamra és leültem. Lehet anyu tényleg nem úgy értette! – kezdett lelki ismeretfurdalásom lenni. Átmegyek hozzá, megnézem, hogy van – döntöttem el. Átmentem a két folyosón és lassan benyitottam a szobájába. Amikor megláttam épp az ágyán lehajtott fejjel ült, nekem pedig egyből minden haragom elszállt.

- Anyu! – mentem közelebb
- Szandra. Nem úgy értettem hidd el – nézett rám bűnbánóan.
- Tudom – mentem oda és öleltem meg
Pár percig így álltunk, aztán elengedtem, de még mindig szomorúságot láttam az arcán.
- Szandra, el kell mondanom valamit – nézett a szemembe.
- Micsodát? – ráncoltam a homlokom.
- De ígérd meg, hogy nem borulsz ki – fogta meg a vállam.
- Miről van szó? – kezdtem aggódni.
- Deby-ék… - kezdte
- Mi van Taylorékkal? – nyitottam nagyokra a szemeimet. A szívem elkezdett 200-al verni és az aggódásom is egyre magasabb lett. – anyu mi történt? – néztem rá már épp könnyező szemekkel – Anyu! – csuklott el a hangom.
- Nyugodj meg. Minden rendben lesz! – nézett szomorúan a szemembe.
- Hogy nyugodhatnék meg? – emeltem fel a hangom – mi történt? – kezdtem egyre homályosabban látni.
- Taylorék….

Living the dream 27 rész

Szijasztok:D itt az új rész:D kicsit hosszúra sikeredett de remélem tetszeni fog

Pár óra alvás után, a telefonom csörgésére ébredtem. Csipás és fáradt szemeimet alig bírtam felnyitni. Feltápászkodtam és elbandukoltam a gardróbig. Pár perc nézelődés után elővettem egy rózsaszín tunikát, egy farmer nadrágot, hogy ne fázzak még egy szürkés felsőt és egy fehér sapkát. Letettem az ágyra, aztán elsétáltam a fürdőbe. Ott elvégeztem lassan a szokásos dolgokat, aztán a hajamat felcsatoltam, kentem magamra egy halványabb sminket és elmentem felöltözni. A lassú tempómmal magamra vettem a kikészített ruhákat, a vállamra kaptam a táskám és még egy utolsó pillantást vetve a tükörbe, fogtam a bőröndömet és lassan, hogy ne ébresszek fel senkit, lecipeltem. Épp amikor a lépcsőhöz értem, anyukámmal szembetalálkoztam és egy halvány mosolyt felé mutatva indultunk egyszerre le a lépcsőn. Ahogy leértünk a telefonomra pillantottam és még volt 10 perc fél 3-ig.
- Csináljak neked gyorsan 1-2 itthoni szendvicset? – mosolygott rám anyukám ő is kicsit kómásan
- Nem, köszi. A Jeten* úgy is lesz kaja – vontam meg a vállam.
Amíg várakoztunk leültünk a konyhai pulthoz, nekem pedig azon a levélen járt az eszem és Tayloron.
- Mind gondolkodsz ennyire? – szólalt meg anyukám.
- Tegnap, amikor átjött Make, és jött Taylor is. Adott egy levelet – kezdtem vallani
- És elolvastad? – mosolygott.
- Igen – bólogattam.
- Mi volt benne?
- Minden – mosolyodtam el – az érzései, hogy miért csinálta ezt a Swiftes dolgot és, hogy bocsássak meg neki. – húztam a szám gondolkodóra.
- És mit mondasz neki? Megbocsájtasz?
- Azt hiszem… - vontam meg a vállam – igen – mosolyodtam el – elég meggyőző levelet írt – kuncogtam el magam.
- Bevallom, hogy nem örülök ennek a bocsájtós dolognak. De nem szólok bele. A ti ügyetek – húzta el a száját.
- Miért? – húztam fel a szemöldököm.
- Nem akarom, hogy harmadjára is összetörje a szíved.
- Ajánlom neki, hogy ne tegye – forgattam a szemem – de még gondolkodok rajta – vontam meg a vállam.
- Jól teszed. Ne hozz elhamarkodott döntést – nézett mélyen a szemembe – ne érts félre, szeretem a Lautner családot, tudod, milyen jóban vagyunk velük, de már én sem tűröm, hogy Taylor ezt csinálja veled.
- Köszi, anyu – mosolyogtam – de… jól vagyok – vontam meg a vállam.
- Persze. Az csak egy dolog, hogy mondod. De kérdés, hogy így is érzel-e? Biztos jól vagy?
- Igen. A levél után… azt hiszem jobban.
- Helyes – mosolyodott el.
Pár perc csönd után, már rezgett is a telefonom, Michael-t jelezve. Felkaptuk a bőröndünket és kimentünk a ránk várakozó autóhoz, ami kivisz minket. Beültünk és mindenkinek köszönve, már indultunk is. Amíg kiértünk a LAX repülőtérre, addig mindenki csöndben próbált pihenni. Most kicsit szűkösen voltunk az autóban, mert itt volt, Lori, Poby, Lauren, Michael, Tom, anyu és én. De azért valahogy elfértünk.
*******
Ahogy kiértünk, kinyitották az ajtót, mi pedig mindannyian kiszálltunk. Ilyenkor hálás vagyok annak, hogy híres ember vagyok, mert nem kell cipelni a bőröndöket, hanem egy ellenőrzés után egyből felviszik a Jet-re. Most is így volt. Oda adtuk a segítőknek és ők már vitték is. Ahogy az épület elé értem, pár fotós elkezdett követni. Nem érdekelt annyira, mert jóformán még kómás voltam. „Hogy lehet, hogy ilyen korán már fent vannak” – kérdeztem magamtól. Bizonyára valahonnan gondolták, hogy a háromkor fogok indulni, vagy nem tudom. Az épületbe már nem követhettek, de éreztem, hogy még messziről is fotóznak. Bent átmentünk egy ellenőrzésen és már mehettünk is felfelé a repülőre. Mindannyiunk felmentünk és elfoglaltuk a helyünket. Ránéztem az órámra és jelezte, hogy pár perc múlva 3. Akkor mindjárt indulunk – gondoltam magamban miközben hátradőltem. Anyukám mellém telepedett le, így az egész úton az ő társaságát élvezhettem. Pár perc múlva a bemondón a pilótától hallottuk, hogy „Kérem, kapcsolják be az öveiket”. Én gyorsan bekötöttem magam, és készen álltam a felszállásra. Pár perc múlva már éreztem, hogy alattunk mozog a gép…
*******
- Szandra, ébresztő. Mindjárt leszállunk – éreztem anyukám kezét a vállamon.
- Oké – nyöszörögtem, ahogy kinyitottam a szemem.
Ahogy magamhoz tértem, ismét hallottam a pilóta fülkéből jövő hangot „Kérem, kössék be az öveiket. Megkezdjük a leszállást” Gyorsan bekötöttem magam és vártam, hogy leszálljunk.
*****

„Végre újra a földön” – mondogattam magamba, ahogy leszálltunk. Amikor megállt a repülő kicsatoltam magam és követve a többieket, az ajtó felé sétáltam, hogy szívjak egy kis friss párizsi levegőt.
- Uhmm. Finom levegő – kuncogtam el magam, ahogy beleszippantottam.
Mivel Michael megszervezte a fogadásom, így nem meglepődve néztem a ránk váró fekete autót, amiben valószínűleg az ittlétemig fognak furikázni. Lelépdeltem a lépcsőn és a többieket megvárva, addig nyújtóztam egyet.
- Mehetünk? – néztem körbe mindenkin mire ők bólogattak egyet és már nyitották is az ajtót nekünk.
Beültünk és már indított is a sofőr. Az úton nem igazán gondolkodtam, csak néztem ki az ablakon és elmerültem a város szépségeiben. Épp az előtt a színház előtt mentünk el, ahol holnap este lesz a koncertem. Ki volt írva nagy plakáttal, ez mosolyra derített. Jó érzés látni a neved és az arcod nagyplakátokon. Bár a legtöbbet retusálják, és azokat nem nagyon szeretem. Aztán eszembe jutott, hogy Taylorék, hogy jönnének, ha nem rendeztem nekik jegyet.
- Anyu – fordultam hozzá
- Igen?
- Öhm… Deby-ék, hogy jönnek, ha nem rendeztem jegyet nekik? Nem szóltak csak tegnap. – néztem rá kérdőn.
- Már felhívott hamarabb és intézkedtem helyetted – mosolygott.
- Ja – húztam el a szám – de akkor szólhattál volna – néztem rá kedvesen.
Visszafordultam az ablak felé és ismét elmerültem a város látnivalóiban. Amikor közeledtünk a hotelhez, már messziről kiszúrtam, hogy jó pár fotós vár rám. Bár erre számítottam is. Ahogy megérkeztünk, kiszálltak Loriék és bementem előttem, aztán én is kiszálltam. Egyből az irányt az épületbe vettem, ahol, ahogy beértem kedves arcokkal találtam szembe magam.
- Szia, én Addison Mainly vagyok. – mutatkozott be a szimpatikus hölgy – én kértelek a koncertre. Tudod, rengeteg rajongód van itt és úgy gondoltuk, hogy örömet okozunk a gyerekeknek. – mosolyodott el.
- Köszönöm a meghívást. Én pedig annak örülök, ha örömet okozok. – mosolyogtam vissza. – és ez a munkám.
- Gyere, megmutatjuk a lakosztályod – vezetett a lift felé – a csomagjaitokat már felvitték.
- Köszönjük – mosolyogtam folyamatosan, ahogy beszálltunk a liftbe
Amikor felértünk, és beléptem a lakosztályba ismét mosolyra derültem. Nagyon szép volt. Itt akár egy hónapig is el lennék.
- Megfelel?- térített észhez Addison hangja.
- Nagyon is – mosolyogtam.
- Örülök, ha tetszik. Érezd magad otthon – hagyott magunkra.
- Rendben. Akkor csomagolj ki, és délbe indulunk várost nézni – fordult hozzám Michael. – addig én is megyek és kicsomagolok.
- Rendben – lett még jobb kedvem.
- Én is kicsomagolok – indult el anyukám is a saját szobájába.
Amikor beléptem én is a szobámba, megláttam az ágy mellett heverésző bőröndömet és egyenest az irányába indultam. Bár nem hiszem, hogy ki fogok pakolni. Felesleges. Csak 2 napig leszünk itt. Vasárnap úgy is indulunk Berlinbe – vontam meg a vállam. Hírtelen elkezdett nyílni az ajtó, és én megfordultam.
- Szia, Lauren – mosolyodtam el.
- Szia – mosolygott vissza kedvesen – azért jövök, hogy meg ne fogadd Michael tanácsát. Ne pakolj ki – kuncogott.
- Én is ezt gondoltam. Felesleges kipakolnom aztán meg vissza.
- Pontosan.
- De ha már itt vagy. Segíthetnél választani ruhát. 1 óra múlva megyünk várost nézni.
- Igen, igen. Tudom. Na, de akkor lássuk. – jött közelebb a bőröndöz
Felraktam az ágyra, és ki cibzároltam. Elkezdtünk válogatni a rengeteg bepakolt ruha között.
- Szerintem ez jó – vett ki egy lila blúzt – ehhez – húzott elő egy csinos farmert.
- Szerintem ehhez, menne ez a barna öv – mutattam neki – és ez a fekete magas sarkú.
- Vedd fel – adta a kezembe a ruhákat.
Nem voltam szégyenlős Lauren előtt, hiszen csajok vagyunk, istenem, így elkezdtem előtte átvenni a ruhát.
- Egyébként, mi van azzal a pasival, akiről a múltkor meséltél? – kérdeztem, miközben húztam magamra a blúzt.
- Hát… - hajtotta le a fejét – nem sok – vonta meg a vállát.
- Ezt, hogy érted? – ráncoltam a homlokom.
- Ez olyan, se veled se nélküled dolog – húzta el a száját.
- Ja, értem. Nehéz lehet – próbáltam együtt érezni
- Az. Apropó, Kedden az Oprah-ban. Tényleg szakítottál Ryannel? – nézett rám tágult szemekkel.
- Igen, így van – vontam meg a vállam.
- Miért?
- Áh, nem mentek vele jól a dolgok – legyintettem
- És mi az a Taylor Lautneres dolog? Mert én nem vettem be, hogy a színészkedés dolog miatt találkoztál vele – húzta fel a szemöldökét.
- Várj. Ez hosszabb történet. Először felveszem ezeket – mutattam a nadrágra.
Gyorsan magamra kaptam a kiválasztott ruhát, cipőt és övet, aztán a tükör elé állva vizslattam magamon elégedetten végig.
- Megint jót hoztunk össze- bólogattam.
- Ez nagyon csini – mosolygott – akkor gyere, mesélj – paskolta meg mellette a helyet
- Rendben – ültem le – röviden annyi, hogy Taylorral tavaly májusától szeptember közepéig együtt jártunk – hajtottam le a fejem – és ő az első mindenben. Első szerelem, első… tudod – forgattam a szemem és kuncogtam el magam.
- Értem, értem – mosolygott. – nagyon jó pasi. Miért dobtad?
- Fordítva volt. Ő szakított, de már kiderült, hogy az apja miatt. Mert akkor nem akarta, hogy Tay másra figyeljen. Aztán visszaköltöztek egy év után és találkoztunk. És kiderült, hogy még mindig érzünk valamit egymás iránt – vontam meg a vállam. – aztán félreértésből annyira megbántott, hogy látni se bírtam.
- Várj, félreértésből?
- Féltékennyé akart tenni azzal a lánnyal, aki szó szerint az ellenségem. Neveket nem mondanék – húztam el a szám.
- Aha. Így már érthető. És mi történt?
- Röviden, tegnap este egy levélben szerelmet vallott és bocsánatot kért – mosolyodtam el. – és az igazságot is leírta.
- De édes – mosolygott ő is.
- Igen – hajtottam le a fejem.
- És te? Megbocsájtasz?
- Még nem tudom. De szerintem igen – bólogattam – holnap az egész családja itt lesz a koncerten, mivel a kishúga Make, nagy rajongóm – nevettem el magam.
- Oh. És a családjával jóban vagy?
- Nagyon – mosolyogtam – az anyukája, olyan mintha a második anyám lenne. Makena és a húgom szinte legjobb barátnők, és az apukájával is jól kijövök.
- Wáow. Ez nagyon jó – ámult el.
- Igen – bólogattam – most csak vele vagyok rosszba – görbült le a szám
- Remélem nem sokáig- mosolygott – édes srácnak tűnik.
- Az. Nagyon is – mosolyogtam. – nem rég kaptam tőle egy kiskutyát – kuncogtam.
- Komolyan? – nevetett velem.
- Igen. Olyan aranyos volt tőle. Mert volt egy spániel kutyusom, és meghalt. És ő hozott nekem egy másikat – hajtottam le a fejem.
- Oh, szegény.
- Már nem most halt meg – emelkedtem vissza.
- Remélem, összejön – kuncogott.
- Hmm – hümmögtem mosolyogva.
A maradék időt még elbeszélgettük, aztán anyukám bedugta a fejét az ajtón, hogy szóljon az indulásról. Mi felálltunk és jó pár ember kíséretében lementünk a halba, ahol Addison várt minket. Mosolyogva elindultunk, és a fotósokat kikerülve, beültünk az autóba és már indultunk is.
- Merre vezet az első út? – kérdeztem Addison-hoz fordulva
- Eiffel torony – mosolygott mire a szám O-ra kerekedett.
- Aj de jó. Olyan rég meg akartam már nézni – örvendeztem
- Ha nem gond, akkor, amíg odaérünk, elmesélném a történetét – mire én határozottan bólogattam. Igaz, a történelmet sosem szerettem, de ezúttal kíváncsi voltam.
Addison elővett egy könyvet Párizsról, és elkezdte mesélni egyszer – kétszer a könyvbe pillantva.
- A világ legismertebb épületét ma Párizstól elválaszthatatlannak tekintjük, de ez nem volt mindig így. Építője, Gustave Eiffel először Barcelonának ajánlotta fel, de a katalán város polgármesterének nem tetszett az ötlet. Végül is Párizsban is nehezen, nagy ellenkezéssel szemben épült fel, de a hatalmas siker igazolta Eiffel vízióját - ma az Eiffel-torony a világ leglátogatottabb fizetős látványossága: 2006-ban közel 7 millió ember ment fel a toronyba, míg megépítése óta több mint 200 millió. De a kezdeti ellenkezések lekűzdése után sem volt "könnyű élete" a hölgynek: villám csapott bele, szélhámos ócskavas-kereskedők többször is eladták, majd Hitler le akarta bontatni, és fegyvereket akart gyártatni belőle. A 324 méteres torony 1887-es megépítésétől 1930-ig a világ legmagasabb építményének számított. A torony szerkezete 7300 tonnát nyom, és a tervező zsenialitására jellemző, hogy nagy szélben sem leng ki többet 6-7 centiméternél. A torony bámulatos kivilágítása 292 ezer wattos.
- Wáow – mosolyogtam
- Hát, ennyi lenne a torony története – vonta meg a vállát
- Csodálatos – ámuldoztam
Amikor odaértünk, fotósok nélkül végre. Kiszálltam, és még mindig elámulva néztem végig a hatalmas tornyon.
- Wáow – szóhoz sem jutottam – azt hiszem már is megvan a kedvenc városom – nevettem el magam. Még nem voltam Párizsban, de azt hiszem most sem utoljára jöttem ide.
- Na, gyertek. Nézzük meg közelebbről – vezényelt minket Addison. – gondolom, szeretnétek felmenni a toronyba?!
- Hát, én kicsit tartok a magasságtól, de természetesen – mondtam félénken.
Elindultunk a bejárat felé. Bár nagyon hosszú sor állt és kicsit lelki ismeretfurdalásom lett, hogy én egyből bemehetek, és akik már talán órák óta várnak csak végig nézik, ahogy simán elsétálok mellettük. Gondolom, majd megeszik a düh őket. Szívesen mondanám nekik azt, hogy „Gyertek, beviszlek titeket” de nem ismerem őket. Pár rajongóval szembe találkoztam és egy gyors aláírás után már mentem is tovább. Amikor a bejárathoz értünk, üdvözöltek minket kedvesen és egy gyors fizetés után a liftbe beálltunk és már mentünk is a torony tetejére. Bevallom egy kicsit paráztam, mert van egy kis tériszonyom, de általában mindig legyőzöm ezt a félelmem. Ahogy felértünk még mindig félénken, de kiléptem a liftből és már is megcsodálhattam a gyönyörű kilátást felülről. Közelebb léptem a korláthoz, és kicsit meginogva a magasságtól, néztem körbe. „Hihetetlen” – csodálkoztam magamban. Volt velünk egy fotós is, amit nem említettem. De ő nem paparazzi, hanem Addisonnal van, és azért van itt, hogy szép fotókat készítsen erről a hétvégéről. Odamentem Addison-hoz..
- Csinálunk itt egy közös képet? – mosolyogtam rá.
- Viccelsz? Persze – állt be mellém
A fotós elé beálltunk és már hallottam is a kattanást, ami jelezte, hogy kész a fotó. Anyukám is mindig hoz magával fényképezőgépet, így most is itt volt nála és, hogy legyen mit mutogatni a családnak elkértem tőle és elkezdtem fotózni. Csináltam mindenkivel közös képet, ami mind jól sikerült. Gondolva, hogy nem sokára indulunk odamentem a korláthoz és még egy utolsó pillantást vetettem a tájra.
- Látod azt a hidat? – jött mellém Addison
- Igen. Nagyon szép – néztem oda ahová mutatott
- Az a Pont Neuf. A következő megálló – mosolygott rám.
- Ooh. Király – mosolyodtam el.
Kábé fél órát lehettünk itt, aztán újra a lift felé indulva, beszálltunk és lementünk. Alig vártam, hogy a hídhoz érjünk. Onnan felülről nagyon szép volt. Bár ebben a városban minden az.
- Ha van kedvetek sétálni, akkor gyalog is mehetünk – nézett körbe rajtunk Addison
- Nekem van – vontam meg a vállam – addig is nézelődhetek – mosolyogtam.
- Rendben – értett egyet mindenki
Ahogy leértünk, elkezdtünk a híd felé sétálni. Amíg odaértünk Addison ismét belekezdett a mesélésbe, a Szajnáról és a hídjairól.
- Párizsban 37 híd ível át a romantikus Szajnán. Kiemelendő a Pont Alexandre III, Párizs legszebb hídja, melyet 1896-1900-ig, a párizsi világkiállításra építettek. A hídon csodálatos aranyborítású bronz szobrok találhatóak. Az 1803-ban épített, és 1984-ben újjáépített Művészetek Hídja (Pont des Arts) a Szajna talán legromantikusabb hídja. A fából készült sétálóhídon éjjel-nappal piknikező fiatalokkal, zenészekkel, és alkoholt fogyasztó társaságokkal találkozhatunk, és akár egy egész estét tölthetünk itt a Szajna közepén, az Eiffel-tornyot, a Notre Dame-ot, az elhaladó hajókat, vagy csupán a Szajna folyását nézve. A Pont Neuf pedig, neve ellenére (Új híd) Párizs legrégebbi, ma is álló hídja.
- A Notre Dame-i toronyőrhöz van köze ehhez a hídhoz? – tettem fel a kérdést a mesére gondolva.
- Nem – nevetett és csóválta a fejét
- Bocsi - szégyelltem el magam és kuncogtam
- Semmi gond – kuncogott ő is.
Ahogy odaértünk, ismét ámulva néztem a csodálatos hidat. Elsétáltunk a közepéig és onnan tájolódtam.
- Általában ezen a hídon találod meg a szerelmet – mutatott Addison a furcsa lakatokra, amik a szerelmet jelzik.
- Az jó – hajtottam le a fejem elhúzott szájjal. – de amúgy, nem igazán jönnek be ezek a párizsi srácok – néztem körbe és kuncogtam.
- Én is Kaliforniai vagyok amúgy. És ezzel én is így vagyok – hajolt közelebb, hogy halkabban mondja
- Tényleg? – mosolyodtam el – és miért jöttél ide?
- Egyszerűen, imádom ezt a várost – vonta meg a vállát – itt akartam élni.
- Az jó. Én is szívesen élnék itt. – értettem egyet
Lassan elindultunk a híd másik végére az egész csapattal, ahol az autó várt ránk. Amikor beültünk izgatottan vártam, hogy mi a következő megálló.
- Következő? – mosolyogtam Addisonra izgatottan.
- Madeleine-templom – mosolygott – és ha nem gond, erről is mesélnék pár mondatban.
- Persze. – mondtam
- I. Napóleon 1806-ban, a jénai csata után, megbízást adott Pierre Alexandre Barthélemy Vignonnak, hogy a francia hadsereg dicsőségének emléket állítva, építse fel a francia forradalom miatt befejezetlenül maradt Madeleine-templomot, amelyen korábban már két tervező is dolgozott. Az építése ezután se volt zökkenőmentes, végül csak 1842-ben szentelték fel. A neo-klasszicista stílusú, monumentális templom a nimes-i, Kr. e. 19-16-ig épített Maison Carrée mintájára épült, amely az egyik legépebben megmaradt templom az egész ókori Római Birodalom területéről. A Madeleint 52 görög oszlop díszíti. A templom Aristide Cavaillé-Coll által épített orgonáját Párizs egyik legjobbjának tartják.
Amikor elmondta az utolsó mondatot, már éreztem, hogy az autó lassulni kezd és megláttam ezt a hatalmas és régi templomot. Kiszálltunk és hírtelen jó pár rajongó letámadott. Mindenkinek mosolyogva írtam alá az ide adott dolgokat, és boldogan készítettem velük fotókat. Pár percnyi álldogálás után, végül elindultunk körbenézni a templomon.
******
Kábé 1,5 órát tölthettünk ott mire körbejártuk az egészet. Aztán elindultunk az autóhoz, ami a következő állomásra vitt minket.
- Most a Diadalívihez megyünk – mosolygott továbbra is Addison.
- Ooh, arról tanultam a közép suliban – próbáltam felidézni a tanúltakat.
- Akkor ezúttal, szeretnél most te mesélni erről? – tette fel a fura kérdést.
- Áh, nem. Már rég tanultam – legyintettem egyet mire a többiek elkezdtek kuncogni – inkább rád hagyom – mosolyodtam el.

- Rendben – kuncogott ő is – Szóval… - kezdett bele – a Charles de Gauelle közepén áll Párizs legismertebb diadalíve. A napóleoni háborúk alatt elesett franciáknak állít emléket ez a híres látványosság, és itt található az ismeretlen katona sírja is. Az 51 méter magas, és 45 méter széles diadalív a világ 2. legnagyobb, és Európa legnagyobb ilyen jellegű építménye. Az Arc de Triomphe építése 1810-ben kezdődött, de, többek között, Napóleon bukása miatt, csak 1836-ra fejeződött be. A Diadalív, számos más párizsi látnivalóhoz hasonlóan, csodás kilátóhely is. Lifttel, vagy 284 lépcső megmászása után érhetünk fel a tetejére, ahonnan élvezhetjük többek között a hihetetlenül szimmetrikus, és szabályos párizsi városfelépítés látványát.
Mosolyogva hallgattam végig a történetet, és amikor odaértünk mindannyian kiszálltunk.
- Egyébként ez az utolsó megálló. – mondta Addison mindenkinek, ahogy elindultunk a Diadalív felé.
- Kár- húztam el a szám. De tudtam, hogy ez után próbálni fogunk menni a koncertre úgy, hogy annyira még sem szomorodtam el.
Ide is, úgy, mint az Eiffel toronynál felmentünk a toronyba és ismét azt a látványt élvezhettem, amit az Eiffelnél is. Itt is csináltunk pár képet, aztán elindultunk ismét lefelé a lifttel. Amikor leértünk pár rajongó ismét megtalált és boldogan pár percnyi autogramm osztás után beültünk az autóba és visszaindultunk a hotelba.
- Ez a tied – adott Addison ide egy Párizsról szóló könyvet
- Köszi – néztem rá kicsit érthetetlenül.
- Gondolom, szeretnétek menni, vásárolni. – vonta meg a vállát – abban van térkép is és a legjobb boltok – mosolygott.
- Oh, értem. Köszönöm szépen – öleltem meg – nem hagyom ki a vásárlást – mosolyodtam el.
Amikor leállt az autó a hotel előtt, fotósok ezrei találtak rám. Tom után kiszállva, próbáltam minél hamarabb túljutni a paparazzi tömegen. Miután sikeresen bejutottam kifújtam a levegőt és egyenesen a lakosztályomra indultam a „csapatommal”.
- fél 6-kor indulsz próbálni – emlékeztetett Michael, amikor beléptünk a liftbe.
- Rendben – mosolyogtam rá.
Ránéztem az órámra és döbbenve néztem, hogy már 5 óra van. Fél óra pihenő. Oké – morfondíroztam. Amikor felértünk egyből betipegtem a szobámba, és a bőröndömet kicibzárolva, kerestem valami kényelmesebb ruhát, amiben próbálhatok. Ugye bár nem jó magas sarkúban, kiöltözve próbálni?! Pár pernyi nézelődés után elővettem egy fekete- piros-fehér melegítőt, és egy fekete mintás felsőt, felhúztam egy sportcipőt, lófarokba összefogtam a hajam, a kis hűtőből kivettem még egy üveg ásványvizet és átsétáltam anyukám szobájába, ami pár folyosóval arrébb volt.
- Szia, anyu – kopogtattam be.
- Gyere – hallottam meg a hangját.
- Tök jó volt ez a városnézés. Nagyon élveztem – ültem le az ágyára.
- Bizony. Nekem is nagyon tetszett. Csodás ez a város – ült le mellém
- Igen az. Jössz a próbára?
- Ühüm – mosolygott – és arra gondoltam, hogy ha hamar befejeződik, a próba elmehetnénk ketten vásárolni – rántotta meg a vállát – vagy ha szeretnéd, hívhatjuk Laurent is, vagy Lorit és Poby-t is.
- Ez jó ötlet – mosolyodtam el – benne vagyok. De akkor csak Lauren-t hívnám. Nem kell nagy felhajtást keltenünk. Mert tudod, itt mindenhová jön velem Tom is.
- Tényleg – bólogatott. – te aztán hamar átöltöztél – nézett végig rajtam.
- Hát – vontam meg a vállam – öhm.. – hajtottam le a fejem – Deby-ék mikor jönnek, nem tudod? – váltottam témát
- Szerintem a ma hajnalban induló géppel – vonta meg a vállát.
- Ja – húztam el a szám gondolkodóan.
- Várod már Taylort, nem igaz? – tette a kezét a vállamra
- Csak beszélni akarok vele – vontam meg a vállam.
- Ühüm – bólogatott.
- Na, de mindjárt fél 6. Menjünk lefelé – ugrottam fel az ágyról.
- Rendben – mosolygott.
Tomot és Michaelt még gyorsan felszedtem, aztán elindultunk a halba. Ott már nem láttam Addisont, így megvontam a vállam és a hátsó ajtó felé lépkedtünk. Nem akartam, hogy a fotósok mindig nyomon kövessenek, így muszáj, vagyok a hátsó ajtón kilopakodni. Már ott várt az autó is. Gyorsan beugrottunk és már indultunk is a színházba, ahol a holnapi koncertet adom.
*******
Ahogy odaértünk, ismét a hátsó bejáraton belopózva bementünk.
- Addison – örültem, meg amikor megláttam
- Gyertek. Megmutatom az öltöződ – vezényelt minket.
Elvitt az öltözőmbe, ahol holnap készülődhetek majd. Ugyanolyan volt, mint a többi, így csak egy gyors körbenézés után, már mentem is a bandához a színpadra.
- Sziasztok – integettem nekik és a táncosoknak mosolyogva.
- Szia – kiáltották egyszerre.
- Na, kezdhetjük is? – másztam fel oldalt a színpadra.
- Igen – mondta Lucas
A mikrofon állványhoz álltam és intettem Luke-nak, hogy kezdheti az első dallal. Általában a számok ugyanúgy következnek egymás után, így már nem kellett találgatni, hogy akkor „most melyik dalt próbáljuk?”, hanem már tudtuk magunktól, hogy mi, mi jön egymás után. Az egész próbán jól éreztem magam. A táncos dalok is jól mentek, semmi hiba nem volt. Bár volt olyan dal, amit kétszer is végig kellett próbálni, de úgy összevetve minden jól ment. A próba végén nagyot szusszantunk, ittunk aztán mindenkitől elbúcsúztam.
- Holnap találkozunk – intettem nekik, ahogy az autó felé indultam.
Gyorsan beszálltunk és indultunk vissza a hotelba. Mivel már 7 óra volt, és szerintem erre felé sem mások az üzletek nyitva tartása, így lemondhattam a mai vásárlásról. De sebaj, holnap este fél 6-ig bőven lesz időm vásárolgatni, mivel 7-kor kezdődik a koncert és ugye előtte illik ott lenni legalább 1 órával.
- Mikor indulunk Németországba? – tettem fel a kérdést Michael-re nézve.
- Nem igazán sietünk, mert ott már csak a hangpróba kell, így mi csak délben fogunk indulni – mosolygott.
- Oké – mosolyogtam vissza.
- A vacsora 8-tól kezdődik. Szóval, ha visszaértünk, készülődhetünk – vágott közbe anyukám
- Oké – mosolyogtam rá.
Mostanában nem volt ilyen – gondolkodtam el. Hogy egy nap kábé 5-ször átöltözök – kuncogtam magamban. Ahogy ezen elgondolkodtam, azon kaptam észbe magam, hogy már megérkeztünk a hotelhez. Kiszálltam és nyugodtan besétáltam. Anyukámmal és Michael-el együtt, felmentünk és én pedig egyből a szobámat céloztam meg. Bementem, és mielőtt leültem volna egy kicsit pihenni, átmentem Lauren-hez, akinek a szobálya csak 1 folyosóval volt arrébb.
- Lauren – kopogtattam be.
- Igen? – mosolygott az ágyán feküdve.
- Oh, pihenünk, pihenünk – kuncogtam miközben bementem hozzá.
- Hát – vonta meg a vállát – most nincs dolgom, azt hiszem – kuncogott velem – gyere, ülj le – ült fel az ágyon.
- Azt akartam kérdezni, hogy szerinted a vacsorára mit vegyek fel? Mert tényleg nem tudom, hogy most elegánsan vagy elég ha, csak úgy simán?
- Szerintem elég egy farmer meg valami jó felső – vonta meg a vállát – nem a királynővel vacsorázunk – nevette el magát, mire én is nevettem.
- Köszi – kuncogtam
- Na, és milyen volt a próba?
- Ugyanolyan – vontam meg a vállam – minden jól ment – mosolyogtam.
- Az jó – bólogatott – mikor is lesz a vacsora? – ráncolta a homlokát
- 8-kor – válaszoltam, ahogy kopogtatott valaki
- Igen? – nyújtóztatta ki magát Lauren, ahogy kérdezte.
- Bejöhetek? – hallottam meg anyukám hangját
- Oh, tessék jönni – mosolygott Lauren.
- Szandrát keresem – nézett rám – gondoltam, hogy itt vagy – ült le mellém. – akkor ma már nem megyünk vásárolni. Holnap? – ráncolta a homlokát
- Én is erre gondoltam – mosolyogtam rá – és Lauren! Szeretnél velünk jönni? – néztem Laurenre
- Persze – vonta meg a vállát – nem gond – mosolygott.
- Király – örömködtem. – na, de megyek én is készülődni – álltam fel az ágyáról.
- Majd a vacsinál találkozunk – mondta mosolyogva.
- Oké – mentem ki az ajtón.
Visszamentem a szobámba, és mivel még volt időm, így pár percig lefeküdtem az ágyra pihenni egy kicsit. Bekapcsoltam a tv-t és elkezdtem kapcsolgatni. Csupa francia műsor volt benne, amit nem értettem, persze ez nem is volt meglepő. Aztán meguntam a kapcsolgatást, és kikapcsoltam a tv-t. Inkább elővettem a bőröndöm és elkezdtem készülődni. Lauren tanácsát megfogadva, egy farmert vettem elő, egy fehér kivágott és hosszabbított felsőt, egy fekete kardigánt és egy fehér topánkát. Felöltöztem, a kezembe vettem azt a könyvet, amit kaptam Addison-tól és elindultam lefelé. Gondoltam, amíg vacsorázunk, közben talán kicsit olvasgathatom és találhatok holnapra pár boltot. Ahogy beszálltam a liftbe, elkezdtem lapozgatni, és a képek által pár bolt igen ám megtetszett. Az első, ami nagyon szembe talált, az a La Défense negyed. Ott, van látni való és még vásárolhatok is. Ide tuti el fogok menni holnap – döntöttem el. Míg leértem csak gyorsan átlapoztam a többit, és rájöttem, hogy bizony van még mit megnézni. Elsétáltam az étteremig, ahol egyből megláttam a bandát és odamentem hozzájuk.
- Sziasztok – köszöntem mindenkinek.
- Szia – köszöntek ismét egyszerre.
Direkt nagy asztalokat szoktunk kérni, hogy a csapatom együtt vacsizhasson, így leültem Luke mellé és vártuk a többieket. Amíg nem jöttek, addig elhülyülgettünk és beszélgettünk
- Azt hittem megvársz! – jött oda hozzám hírtelen anyukám kicsit felháborodva.
- Oh, bocsi – néztem rá bocsánatkérően. Néha anyukám úgy viselkedik, mintha nem tudna egyedül lejönni. De semmi gond – kuncogtam magamba.
Pár perc múlva mindenki megérkezett. Laurennel majdnem ugyanúgy öltöztünk, így mikor megláttuk egymást felnevettünk, mire a többiek értetlenül néztek ránk. Leült mindenki és már jött is a pincér. Kikértük, amit épp megkívántunk, és míg meg nem hozták az italokat és a rendelt ételt, addig ugyanúgy elbeszélgettünk, és jókat nevettünk. Az egész vacsora jól eltelt. Mindig jól érzem magam ebben a társaságban. Örülök, hogy ezekkel az emberekkel vagyok körülvéve. Mindenki nagyon kedves és jó barátokká lettünk már. Szinte már egy családdá fonódtunk össze, csak épp hiányzott apu, Nick és Stella, aztán már tényleg olyanok lennénk, mint egy nagycsalád. A vacsora kábé fél10-ig tartott, de mivel még fiatal volt az idő, így úgy döntöttünk, hogy páran teszünk egy felfedező sétát a környéken. Ahogy befejeztük, egy kis pihenés után, hogy ne teli hassal vágjunk a sétának, a kezemben a kapott könyvvel felálltunk és elindultunk a hátsó bejáraton. Bíztam abban, hogy nem találnak meg és nyugodtan sétálgathatunk. Gyönyörű volt az a környék. Rengeteg emberrel találkoztam, akik valószínűleg megismertek, mert nagyon néztek, de nem mertek odajönni hozzám, így figyelmen kívül hagytam. 1 óra séta után, egy szimpatikus kávézó mellett elhaladtunk, és amikor belenéztem a könyvbe felismertem, hogy ez a híres Les Deux Magots. Nagyon kellemes helynek látszott így mindannyian leültünk egy kinti asztalhoz, és vártuk, hogy kiszolgáljanak minket. Annak ellenére, hogy egyikünk sem beszél franciául, bíztunk abban, hogy egy kicsit beszélnek angolul.
- *Bienvenue à vous – jött oda egy pincér.
- Uh, ez vicces lesz – súgta a fülembe gúnyolódva Travis, az egyik táncosom.
- *Do you speak English? – tettem fel a kérdést ránézve
- *Je suis désolé, je ne comprends pas.– mondta, mire sóhajtottam egyet.
- Rendben – sóhajtottam még egyet. – Mit csináljunk most? Tud valaki franciául? – súgtam és néztem körbe mindenkin.
- *Je serai de retour – szólalt meg a pincér és elment, mire nagyot néztünk.
- Szép kis, kiszolgálás – dörmögtem
Kábé kétpernyi várakozás után, egy másik pincér közeledett hozzánk. Reméltem, hogy vele több szerencsénk lesz.
- Elnézést, segíthetek? – sóhajtottam fel, amikor meghallottam
- Hálásak vagyunk. Köszönöm – hálálkodtam neki.
- Az egyik kollégám hívott – mosolygott – szóval… mit hozhatok?
- Én egy zsírmentes kapucsínót – mosolyogtam vissza.
Mindenki leadta a rendelését, aztán csak vártunk.
- Huh, meleg volt – szólalt meg Lenn
- Már, mint a pincér? – néztem rá meredt szemekkel.
- A helyzet! – mondta komolyan, mire mindenkiből kitört a nevetés.
- Ja – nevettem én is.
- De, nem kizárt – húzta el a száját – túl kedves volt – mondta unottan
- Vannak kedves fickók is – védtem meg a pincért.
- Rendesen végignézett rajtad – vágott közbe Jens.
- Igen? – képedtem el – biztos – vontam meg a vállam. – de, hé. Meséljetek? Mit csináltatok a turné után? – néztem a bandára.
- Semmit – vonta meg Lukas a vállát.
- Ja – értettek egyet a többiek.
- Gondolom te igen?! – jegyezte meg Jens
- Aha. Tényleg – jutott eszembe a stúdiózás – ha hazamentünk Berlinből, akkor azon a héten elkezdjük a stúdiózást. Megvannak a dalok meg minden. Persze előtte, oda adom a kottákat, hogy be tudjátok tanulni mire, jönnek a felvételek – mosolyogtam rájuk.
- Király. Akkor nem sokára megint turné? – csillant fel a szeme Jens-nek.
- Talán jövő nyáron – vontam meg a vállam – a lemezt majd májusban fogják kiadni. Direkt úgy terveztem, hogy ha megyünk turnézni, akkor a turné előtt legyen kiadva.
- És addig? – nézett rám meghökkenve Luke
- Megyünk fellépésekre, műsorokba, vagy csak otthon punnyadhattok – vontam meg ismét a vállam. – de ha lesz egy kis szabadidőm télen, ami valószínű, akkor remélem, elkapok valami filmben egy szerepet – bólogattam gondolkodóan.
- Oh, tuti. Ezzel a személyiséggel – forgatta viccesen a szemét Jens.
- Mi bajod a személyiségemmel? – tettettem, hogy megsértett
- Néha… kicsit túlbuzgó vagy – súgta a fülembe.
- Hogy mi? Mit jelentsen ez? – ráncoltam a homlokom.
- Azt, hogy felpörögsz, és akkor nem lehet leállítani – törtek ki nevetésbe
- Ha felpörgök, akkor ti nevettek, én meg szeretem az embereket megnevettetni, szóóvaal…. – néztem Jens-re – nem kell itt gúnyolódni – emeltem fel büszkén a fejem mire mindenki ismét nevetett.
Pár perc múlva a nagy nevetést, a pincér törte, meg, ahogy kihozta mindenkinek a rendelést. Amíg lassan megittuk, addig folyamatosan mentek köztem és Jens között az ugratások, amiken mindenki jót nevetett. Jens az egyik legdilisebb a bandában, vele mindig szoktunk hülyülni, de sosem haragszunk meg egymásra, mert tudjuk, hogy viccnek szánjuk. Amikor mindenki végzett, megköszöntünk és visszaindultunk a hotelba, mivel szépen elment az idő. Már majdnem éjfél volt. Ahogy visszaértünk, elbúcsúztam mindenkitől
- Akkor holnap reggel 8-kor reggelinél folytatás – szólt még utánam Jens.

Egyenest a szobámba vándoroltam. A fürdőben gyorsan lezuhanyoztam, belebújtam egy alvós cuccba, és magamra húzva a takarót pár perc múlva már el is révedtem egy álom felé…
*Jet- magán repülőgép
*Bienvenue à vous- Üdvözöllek titeket
*Do you speak English? – Beszélsz angolul?
*Je suis désolé, je ne comprends pas – Sajnálom nem értem
*Je serai de retour – Mindjárt jövök