Szandra Burke's life 55 rész

Itt a következő rész:D remélem tetszeni fog, jó olvasást!


Másnap elég fáradtan keltem fel. Nem sokat aludhattam és ez fejfájással jár. De még nem akartam felkelni, ezért próbáltam visszaaludni, de nem sok sikerrel. Feladva a próbálkozást, inkább kimásztam az ágyból és a fürdő felé véve az irányt, megmosakodtam, hátha attól felébredek. Úgy gondoltam, ha már ott vagyok, akkor a többi szokásos teendőket is elvégzem. Pont mikor végeztem, a telefonom csörrent meg, mire egyből Taylorra gondoltam és, hogy biztos olvasta az ajándékom, így hevesen verő szívvel siettem a telefonomért, de amikor a képernyőre pillantottam, az izgatottság, immár meglepődöttséggé változott.


- Szia… Ryan! – köszöntem bele elmosolyodva.
- Szia. Ö… zavarlak?
- Nem, dehogy.
- Csak gondoltam felhívlak, utólag Boldog Karácsonyt kívánni.
- Köszi, neked is Boldog Karácsonyt.
- Emlékszel, hogy mondtam Miami-ban, hogy felhívlak majd?
- Persze – jutott az eszembe.
- Szóval arra gondoltam, hogy ma délután összefuthatnánk valahol. Megihatnánk valamit.
- Hát tudod… nem tudom, hogy ez egy jó ötlet-e.
- Csak, mint barátok.


Hezitáltam egy kicsit, mert nem akartam, hogy még rosszabb legyen a helyzet köztünk Taylorral, főleg ha elkapnak a fotósok. De végül is miért ne? Tényleg csak barátok vagyunk és ezt Taylor is tudja.

- Na, jó – egyeztem bele.
- Helyes. Akkor mondjuk olyan 3 körül? Ismerek egy nyugis helyet West Hollywood-ban, a Cafe La Boheme, tudod, merre van?
- Persze, majd csak oda találok! – mosolyodtam el.
- Rendben akkor majd ott várlak.
- Oké, szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Végül is részben örültem, hogy felhívott, hiszen jó őt újra látni. És annak is örülök, hogy barátok maradtunk, és nem ellenségeskedünk egymással. Viszont kétlem, hogy Taylor örülne ennek. Mondjuk, nem utálják egymást, sőt még nem is találkoztak csak azon a díjátadón és akkor is csak pár másodpercre. Meg amúgy is, nem függök Taylortól. Még csak az kellene. Plusz már csak kedvességből is elfogadtam a meghívását. Ezen elmélkedésem közepette, meglepetten néztem az órára, ami már délután egyet mutatott. Úgy, hogy a gardróbomba mentem, ahol néhány percnyi nézelődés után, végül egy egyszerű fehér pólót és egy farmert vettem ki. Nem igazán volt kedvem kiöltözni. Amikor felöltöztem, rendbe szedtem a szobámat, és a korgó gyomromra eszmélve, a konyhába mentem.

- Nah, felkelt álomszuszék kisasszony is! – viccelődött Nick, a nappaliban üldögélve, a többi családtag társaságában.
- Aham – bólogattam mosolyogva, a konyha felé tartva.


Gyorsan összedobtam magamnak egy kis falnivalót és megettem, majd úgy döntöttem, hogy mielőtt találkozok Ryan-el, beugrok Lauren-hez. Így gyorsan felmentem a szobámba, zsebre vágtam a telefonomat, felhúztam az egyik kedvenc fekete csizmámat, majd a kocsi kulcsért visszamentem.

- Laurenhez átmegyek, majd jövök – mondtam anyuéknak
- Jaj, nem hiszem el, hogy egy napot sem bírsz itthon lenni – nézett rám anyukám.
- Meg találkozom egy ismerősömmel is. Nem sokáig leszek – kezdtem megijedni, hogy talán nem fognak elengedni.
- Na, jól van. Menj – vonta meg a vállát.
- Rendben, sziasztok – intettem nekik.


Gyorsan az autóba bevágódtam, és már indultam is. Mondanom sem kell, hogy az úton ismét Tayloron járt az eszem. Komolyan már kezdem azt hinni, hogy a megszállottja lettem. Mindig ott jár az agyam. De azt hiszem végül is, ez a természetes. Én amúgy is olyan vagyok, hogyha olyan haragszik rám, akit szeretek akkor másra nem is nagyon tudok gondolni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen bonyolultan fognak telni az ünnepek. Ráadásul 1,5 hónap és itt van Taylor szülinapja is. 18 éves lesz. Ezt szépen meg kell ünnepelni. De inkább megvárom, hogy mi lesz, még mielőtt elkezdek tervezgetni. Plusz akkor lenne az első Valentin napunk. Mondjuk azt sosem tartottam olyan nagy ünnepnek, csak akkor jó, ha van az embernek párja. Jól elrepültem már odáig – kaptam észbe.

Amikor odaértem, szépen leparkoltam, majd néhány kopogás után, benyitottam. Lauren épp az ajtóhoz sietett, és ahogy meglátott széles mosollyal és tárt karokkal ölelt meg.

- Szia – köszönt, miután kibontakoztunk egymás öleléséből.
- Szia – mosolyogtam rá – nem sokára találkozom egy barátommal, gondoltam előtte beugrok hozzád.
- Jól tetted – mosolygott – na, és ki az a rejtélyes barát? – ültünk le a nappalijába.
- Tudom, hogy most furán fog hangzani, de Ryan-el találkozom. Tudod, Miami-ban összefutottam vele.
- Oh, na, hát ez aztán meglepetés – nézett rám meglepetten –miért?
- Áh, csak megiszunk valamit, barátokként.
- És tegnap milyen volt a „buli”?
- Az eleje rémes volt, de utána már jól elvoltunk.
- Oh, gondolom Taylorral volt egy vitátok?!
- Hát… aham. Elmondtam neki, tudod, azt a dolgot és persze kiborult. Oh és a legjobbat nem mondtam. Te tudtad, hogy Chase és Taylor rokonok?
- Mi? – ugrott meg és húzta fel a szemöldökét – nem, dehogy.
- Unokatestvérek. Ráadásul, Chase is ott volt. Gondolhatod, hogy milyen ideges lettem, amikor megláttam.
- Atya ég! És mi történt?
- Hát… mindkettőnkre mérges most, ami érthető. De a fura az volt, hogy Chase tényleg jó fej. Mármint, tudod Miami-ban, olyan… rosszfiús volt, tegnap a bulin, meg tök rendes volt. Ráadásul ő nyugtatott, meg amikor én is kiborultam azon, hogy azt hittem szakítani fog Tay. Eléggé… bonyolult, de az a lényeg, hogy a buli végére már normálisan tudott velünk Tay beszélni.
- És szakított?
- Nem – ingattam a fejem –azt mondta, hogy majd megbeszéljük valamikor.
- Helyes.
- És neked, hogy telt a tegnap?
- A családdal voltam és békésen telt.
- Jason?
- Még mindig nem tudom, hogy állunk, de találkozgatunk.
- Csak vigyázz vele. Ő tényleg az a rosszfiús.
- Igen – bólogatott – már tanultam belőle, ezért is vagyok óvatos.
- Ühüm – bólogattam én is.
- Te pedig, majd gyere be mielőtt hazamész. Kíváncsi vagyok mit akart Ryan – kuncogott.
- Rendben – kuncogtam vele.


Még beszélgettünk néhány percig, majd egy gyors búcsút véve egymástól, beugrottam az autóba és már indítottam is West Hollywood felé. Picit izgultam, hogy találkozunk meg a fotósok miatt is aggódtam. Az sem hagyott nyugodni, hogy Taylor még mindig nem hívott az ajándékával kapcsolatban. Lehet még meg sem nézte? Vagy nem érdekli? Vagy lehet csak elfoglalt és nem volt ideje rá. Vagy épp nem tud rá mit mondani. Mondjuk megértem, én sem hívnám azonnal. De remélem, hogy hatott rá és hogy elég fontos vagyok neki ahhoz, hogy ne szakítson. Bár az is lehet, hogy meggondolja magát és már csak a munkája miatt is szakít. Jobb lenne, ha nem gondolnék erre inkább – térítettem el a gondolataimat. Inkább szebb dolgokra kellene koncentrálnom, mint például a szilveszter. Remélem New York-ban jól fog telni, ugyanis a család is velem lesz és Lauren-t is rávettem, hogy jöjjön, így nem leszek egyedül. Bár a szilveszteri, szerencse csókot nem tudom, kivel fogom megoldani, ha Taylorral még mindig így leszünk. Valószínűleg akkor elmarad. De azért remélem, megoldódik addigra a helyzet és akkor ő is velem jöhetne New York-ba. Mondjuk, ebben van némi kétségem, mert szerintem szívesebben akar majd lenni a barátaival meg a családjával. Na, majd meglátjuk. Először ez tisztázódjon.


Ahogy odaértem, a kávézóval szemben lévő parkolóba leparkoltam, majd mielőtt kiszálltam volna, körbeszemlélve a terepet, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, hogy sehol sem látok egy fotóst sem. Így nyugodtan kiszálltam, lezártam az autót és átmentem a megbeszélt helyre. Mivel sehol sem láttam Ryan-t kívül, így gondoltam, hogy bent fog rám várni. Amikor bementem, elmosolyodva néztem Ryan-re aki szintén, ahogy meglátott, egy kellemes mosollyal üdvözölt.

- Szia – öleltem meg, ahogy közel értem hozzá.
- Szia – mosolygott – azt hittem már nem is jössz – ültünk le.
- Áh, csak beugrottam Lauren-hez. Bocsi – húztam el a szám.
- Semmi gond – vonta meg a vállát – na, és mesélj. Mi a helyzet veled?
- Nem sok minden. És veled? Hogy telt az ünnep?
- Áh, velem se sok. Az ünnep? Hát… elment gyorsan – nevette el magát – jól nézel ki – mosolygott rám.
- Köszi… - hajtottam le a fejem kuncogva - te is.
- Meg kellene beszélni 1-2 dolgot, nem igaz?
- Hát… tudod, ott van nekem Taylor, és ha arra célzol, hogy… újra szeretnéd kezdeni akkor ne haragudj, de a válaszom: Nem – avattam be gyorsan mielőtt túl késő.
- Jaj, nem, nem. Tudom én ezt, csak arra lennék kíváncsi, hogy akkor miért is szakítottunk, mert úgy tudom, hogy Taylor is sokat utazik meg minden.
- Vele egészen más a helyzet. Megmondom neked őszintén, hogy valahogy szerintem mi nem illünk egymáshoz. Nem is tudom… aranyos vagy meg minden, de… nem tudom elmagyarázni – ingattam a fejem – ez egy érzés. Amit Taylor iránt érzek, azt irántad sosem éreztem. És bocsi, ha ezzel megbántottalak.
- Oké, semmi gond.
- Téged inkább barátnak tekintettelek. Meg talán azért is ragaszkodok Taylorhoz, mert fontos szerepet játszott és még mindig játszik az életemben. Nagyon tudok rá haragudni, de nem sokáig. Meg öhm… ezt tényleg nem lehet elmagyarázni.
- Értem – bólogatott mosolyogva – nem, én örülök nektek és hidd el, hogy semmi hátsó szándékom nincs. Különben is… van barátnőm – nézett rám büszkén.
- Oh, és megtudhatom, hogy ki az a szerencsés hölgy? – mondtam komolyan, de a mondat végén elnevettem magam.
- Te is ismered. Méghozzá nagyon jól. De… nem árulom el. Hadd legyen meglepetés.
- Gonosz vagy. Most felcsigáztad a kíváncsiságom. Lécci… mondd el – néztem rá szépen.
- Nem – ingatta a fejét – esetleg ha egy helyen szilvesztereznénk, akkor meg tudhatod, hogy ki az.
- Hát... az nem fog menni, ugyanis New Yorkban leszek.
- Az nagy kár.
- Nekem mondod? Addig rághatom magam, hogy ki lehet az.
- Majd tartok egy utószilveszteri bulit az új lakásomban, akkor ott megtudhatod – mosolyodott el – persze, ha eljössz.
- Új lakás, új barátnő! Még valami? – kuncogtam el magam – és ha ráérek, akkor biztosan el fogok menni. Meg amúgy is még szilveszter el sem múlt te pedig már az utót tervezed?
- Hát… - vonta meg a vállát.
- Majd meglátom- mosolyodtam el.
- Rendben. Oh, és egyébként ma fellép egy kis klubban az egyik barátom zenekara. Tök jól játszanak, ha gondolod, gyere el. Laurent is hozhatod.
- Ez viszont jól hangzik. Szerintem számíthatsz ránk.
- Helyes. Az Avalonban lesz.
- Nem tudom, merre van, de Lauren biztosan tudja. Ő nagyon járatos ezekben a klubokban – nevettem el magam.
- Nagyon helyes. És egyébként, miért mész New Yorkba?
- Az egyik szilveszteri műsorban fogok fellépni – mosolyogtam rá – és ott leszek éjfélig aztán megyünk bulizni. Te hol fogod tölteni?
- Oh, hát a barátokkal megyünk egy klubba és ennyi – legyintett.
- Az is jó. Egyébként a lakásodat itt vetted L.A-ben?
- Igen. Muszáj voltam ide költözni, mert itt van a munkám. Tudod – vonta meg a vállát.
- Igaz – bólogattam.
- És amúgy az, nem zavar, hogy Taylor is utazgat meg minden?
- Ő gyakorlatilag a szomszédom, szóval bármikor találkozhatunk, ha itthon van. 10 percre lakunk egymástól. Meg igazából mostanában nem dolgozik, csak majd nyáron kezd forgatni. Oh, és a szüleink is jóban vannak szóval… - vontam meg a vállam.
- Oh, akkor a szüleitek miatt vagytok együtt?
- Jaj, dehogy – ingattam a fejem – a suliban találkoztunk és akkor lettek jóban a szüleink, amikor… - azt akartam hírtelen mondani, hogy amikor volt az a dolog azokkal az ikrekkel, de inkább nem bonyolódtam bele – szóval… amikor már együtt voltunk és sokat lógtunk egymás nyakán.
- Ühüm, értem. De miért nem meséltél nekem soha róla?
- Mert nem akartam, hogy kiderüljön. De tudtam, hogy valamikor úgyis ki fog.
- És gondoltad volna, hogy te meg ő …. megint együtt?
- Nem – ingattam a fejem – igazából azt gondoltam, hogy még csak beszélni se fogok vele, úgy haragudtam, de aztán így alakult. Azt hittem, hogy túl vagyok rajta, de úgy látszik, hogy még sem.
- Hmm… - hümmögött
- Na, de mesélj inkább arról a lányról.
- Nem – ingatta a fejét – ha elkezdek mesélni róla, akkor szerintem felismernéd.
- Ne, már. Ne légy ilyen.
- Bocsi – vonta meg a vállát – bár remélem ez köztetek nem fog semmin sem változtatni.
- Hogy érted? – ráncoltam a homlokom.
- Hát, a kapcsolatotokon.
- Oké – értetlenkedtem – akkor ne is fárasszam magam – húztam el a szám.
- Belőlem aztán nem húzol ki semmit.
- Na, szépen vagyunk. Itt titkolózol – kuncogtam el a végén.


Mire ő is elnevette magát. Közben kikértük az italunkat, amit pár perc múlva meg is kaptuk és a további beszélgetések között iszogattuk meg. Kellemesen éreztem magam, semmi feszültség vagy ellenszenv nem volt közöttünk. Tényleg úgy beszélgettünk, mint két jó barát. Hálás voltam neki, hogy nem faggatott többször Taylorról, mert azt viszont kicsit kínosnak éreztem, hogy az exemnek mesélek róla. Bár nagyon kíváncsi voltam, hogy ki lehet az a rejtélyes lány. Akit én is ismerek?! Ráadásul azt mondta, hogy jól ismerem. Talán Lauren? Nem, neki ott van Jason, meg mondta volna. Vagy akkor Missy? Esetleg valamelyik másik barátnőm? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy most már nagyon kíváncsi vagyok.

Jól elbeszélgettük Ryannel az időt, és persze nem mondott semmit arról a lányról, pedig próbálkoztam, de tényleg hiába. A hosszas beszélgetés után, elbúcsúztunk egymástól, majd beültem az autóba és Lauren felé vettem az irányt. Az úton, elővettem a telefonom, abban a reményben, hogy Taylor hívott, de csalódottan csúsztattam vissza a zsebembe. Nem értettem. Lehet, hogy nem is hatott rá, vagy már nem is érdeklem őt. Most már egyre jobban félek attól, hogy elveszítem. Megint rám tört az a rossz érzés, hogy megbántottam. Pedig nem akartam és tudnia kellene ezt. Esetleg túl sokat várok tőle?! Nem tudom. Az utolsó reményem talán az, hogy ha meg akarja beszélni, akkor talán meg is bocsájt. Lehet, szüksége van néhány napra, ahhoz, hogy gondolkodjon és tisztázzon magában néhány dolgot.

Míg odaértem, végig ezek a gondolatok szállták meg a fejem. Egyszerűen nem voltam képes másra gondolni, csak arra, hogy bármelyik percben felhívhat, és azt mondja, hogy: vége. Amikor odaértem, beálltam a szokásos helyemre, majd néhány kopogás után, a mosolygós Lauren nyitott ajtót. Üdvözöltük egymást, majd a nappaliba leülve, elmondtam neki az esti programot, amiben természetesen ő is benne volt. Látva a nem jó kedvemet, elmeséltem neki a bennem lakozó rosszkedv okát, ami már nem volt neki meglepetés. Hála Laurennek, jó barátnő módján megvigasztalt és fel is vidított, amitől jobb kedvre derültem. De nem akartam húzni az időt, így is már valószínűleg késni fogunk pár percet a koncertről, így gyorsan elbúcsúztunk egymástól, megbeszélve, hogy majd én jövök érte, majd beugrottam az autóba és hazaindultam.

Ahogy hazaértem, leparkoltam a házunk elé, majd besuhanva a házba, feliszkoltam a szobámba, kiválasztani a ma esti szerelésemet. Halványlila gőzöm se volt arról, hogy mit vegyek fel. Mert egy koncertre elég lenne egy farmer meg valami topp, vagy ilyesmi, de most kiöltözni volt kedvem. Bár azt sem akartam, hogy nagyon kitűnjek. Néhány percnyi válogatás után végül egy szürke farmernál, és egy fekete cső toppnál maradtam. Gyorsan átöltöztem majd a fürdőben igazítottam a hajamon, raktam magamra némi sminket, felhúztam a szerelésemhez egy elegáns magas sarkút és, mivel este már hidegebb van kint, így még magamra kaptam egy farmer kabátot, a táskámat a vállamra helyeztem, és indulásra készen, a tükörben elégedetten néztem magamon végig. Ezek után az órára pillantottam, ami jelezte, hogy még időben vagyok, de indulás előtt még átmentem szólni a szüleimnek, hogy hol leszek.

- Sziasztok – kukkantottam be a szüleim ajtaján.
- Szia – mosolygott anyu és apu.
- Csak szólok, hogy elmegyünk Laurennel egy koncertre, de nem tudom meddig fog tartani.
- Rendben, de vigyázzatok magatokra.
- Oké – intettem nekik.


Megnyugodva – hogy elmehetek – ültem be az autóba, és a gázra lépve már indultam is Lauren elé. Ahogy odaértem, Lauren már a háza előtt egyik lábáról a másikra tipegve, várt rám, majd ahogy megálltam, beugrott és indultunk is. Szerencsére tényleg tudta, hogy merre van az a klub, így ő navigált nekem.

A klubbal szembeni parkolóban parkoltam le, majd a bejárathoz indultunk, ahol már sorokban álltak az emberek. Mi persze abba a sorba álltunk, ahol a legkevesebben voltak, de így is várnunk kellett.

- Amúgy nem tudod, mi a banda neve? – nézett rám Lauren.
- Nem kérdeztem- vontam meg a vállam – Jason-t nem hívtad?
- Nem – ingatta a fejét – nem kell mindenhová jönnie velem – kuncogta el magát.
- Ez is igaz – értettem vele egyet.
- Mikor indulunk New York-ba, egyébként?
- Nem tudom, majd kiérdeklődöm már Michael-nél.
- Oké – mosolygott.


A további várakozást, csöndben töltöttük mindketten. Nem voltunk szomorúak meg semmi, csak szerintem most mindkettőnknek el volt apadva a beszélőkéje, amikor hírtelen Laurenen egy nagy megdöbbenést figyeltem meg.

- Szerinted vannak véletlenek? – nézett rám még mindig azzal az arckifejezéssel.
- Hát… nem tudom, miért? – kérdeztem értetlenül.
- Nézz oda – bökött a fejével a hátam mögé…

Szandra Burke's life 54 rész

Itt az új rész:D remélem tetszeni fog:D



Ott álltam az első kigördülő könnycseppjeimmel, és a fejemben folyton a szomorú arcát láttam, ahogy elsétált innen. Úgy éreztem, hogy a percen sírógörcsben török ki, de az ünnep és a társaság miatt muszáj volt tartanom magam. Most már tényleg egyáltalán nem akartam itt lenni. El akartam bújni valami csendes helyre szégyenemben, ahol kiadhatom magamból a szomorúságot és düh-t. De ugyanakkor egyedül sem akartam lenni karácsonykor. Elvileg ez a szeretet ünnepe, én még is azt bántom, aki fontos nekem és elszomorítom mindezzel. Elrontottam az egész karácsonyi ünnepét. Nem hiszem, hogy meg tud nekem bocsátani. Még magamnak sem tudom ezeket megbocsátani. Bár nagyon szeretném, ha túlléphetnénk rajta és folytathatnánk, de tartok attól, hogy ez az első és egyben utolsó karácsonyunk „együtt”. Ahogy ezek végig futottak az elmémen, még több könnycsepp buggyant ki szomorú szemeimből. Pár percig még kint álltam, majd letörölgetve a könnyeimet, úgy döntöttem, hogy összeszedem magam, ahogy tudom és bemegyek a többiekhez. Nem akartam, hogy kérdezősködjenek a szokatlan, szomorú viselkedésem miatt, így amikor bementem és rám néztek Alysonék, egy halvány mosolyt erőltettem magamra, ami szerintem inkább egy grimasz volt, de végül ők is visszamosolyogtak. Épp a kanapén ült mindenki, Taylort is beleértve. Most hálát adtam magamban azért, hogy Alysonék nem Taylor mellett ülnek, hanem picit távolabb, így leülhettem melléjük és hallgatva a csevegésüket, fél szemmel Taylort vizslattam, akit látszólag hidegen hagy, hogy kábé 2 méterre vagyok tőle. De nem lepődtem meg. Megértem. Én is ezt tenném, azt hiszem.

- Hé, itt vagy?! – térítettek vissza a lányok a gondolkodásomból – minden rendben? – kérdezte Alyson.
- Igen – húztam el a szám egy félmosolyra.
- Biztos? – ráncolta a homlokát.

Ja, biztos most mindenki előtt fogom az orrotokra kötni, hogy mi is történt, majd utána jól közösítsetek ki – mondtam magamban, Alyson kérdésére válaszolva. De persze még sem ezt válaszoltam.

- Igen – bólintottam majd hajtottam le a fejem.
- Beszéltél Taylorral? Mert láttuk, hogy odakint beszélgettek – vonta meg a vállát.
- Igen, beszéltünk.
- És? Minden rendben?
- Szerinted? – néztem rá immár szomorú képpel.
- Nem úgy tűnik – húzta el a száját – de min vesztetek össze?
- Nem… szeretnék most erről beszélni… ha lehet – vontam meg a vállam.
- Oké, megértem.
- Csak annyi, hogy azt hiszem, kezdem utálni a karácsonyt – motyogtam.
- Oh, ne utáld. Ez egy szép ünnep.
- Persze, tudom. De kezdek rájönni, hogy a legrosszabb dolgok velem karácsonykor történnek meg.
- Lesz majd jobb is – mosolygott
- Hát… innentől már csak jobb lehet – húztam el a szám.
- Egyébként szakítottatok? – hajolt közelebb, hogy halkan kérdezze
- Nem tudom, de szerintem igen – hajtottam le a fejem
- Hogy érted?
- Nem mondott semmi ilyesmit, de én éreztem, hogy vége.
- Lehet rosszul érezted – vonta meg a vállát
- Az érzéseim sokszor nem csalnak, de remélem most igen.

Erre csak halványan elmosolyodott Alyson, aztán gyorsan témát váltva csevegtek tovább, amibe néha-néha én is beleszóltam, de nem igazán volt kedvem beszélgetni. A szemem sarkából folyton Taylort néztem, és amikor véletlenül összeért a tekintetünk, egyre jobban azt sugározta felém, hogy nem akar itt látni. A feszültség is akkorára nőtt közöttünk, hogy alig bírtam már egy szobában lenni vele. Észrevettem, hogy Chase is inkább a konyhában a felnőttekkel tartózkodott és beszélgetett. Furcsa volt őt így látni, hiszen egy csajozós, bulizós fiúnak ismertem meg, de úgy tűnik, hogy jól kijön a felnőttekkel és érettebb attól, aminek én gondoltam. És az is nagyon szembe tűnő volt, hogy Taylor rá is mérges. Persze nem csodálom. Utálom magam ezért. Lehet most ugrasztottam össze két jó barátot. Mit ki nem hoz az emberből az alkohol. Egy kis botlás tönkretehet mindent.

Nem igazán tudtam magammal mit kezdeni. A többiek kellemesen elvoltak, csak én éreztem magam ilyen ocsmányul. Nem éreztem magam oda valónak. Mintha én lennék az ünneprontó. Pedig senki ünnepét nem akarom elrontani. Úgy gondoltam, és éreztem, hogy a Taylor és köztem lévő feszültség áthat a többiekre is, s ezért a hangulat is kezdett romlani. De mivel nem akartam fokozni a szomorúságot a többiekre, ezért felálltam és Alysonéknak gyorsan elmotyogtam, hogy „A mosdóba megyek”, majd felálltam és elindultam valami csendesebb helyre. Persze, nem a mosdóba mentem, hanem egy olyan kis sarkot akartam keríteni ahol nyugodtan kiadhatom magamból azt a sok feszültséget, ami összegyűlt bennem az elmúlt 1 órában. Ismertem már Taylorék házát és mivel a mosókonyha volt talán a legcsöndesebb hely, így oda mentem és összehúzott térdekkel csúsztam le a kis sarokba. Szörnyen éreztem magam. Talán még rosszabbul, mint az előző karácsonykor. Pedig olyan jó lett volna, ha békésen eltöltjük ezt a pár napot – gondoltam bele. Sosem gondoltam volna, hogy ilyenre képes vagyok. És még én prédikáltam neki. De igazából ő is tudja, milyen vagyok. Ha „megtilt” valamit, még, csak azért is megteszem. Persze egyikünk sem gondolta volna, hogy ez lesz. Taylor az egyik legcsodálatosabb ember, akivel találkoztam, és én meg elszúrom. Igazi barát, törődik velem, megért, bármit elmondhatok neki, sokban egyetért velem és nem utolsó sorban fontos a számomra. Egy idióta vagyok – kezdett könnybe lábadni ismét a szemem. Lejátszva a fejemben, a teraszos „jelenetet”, még több könny gyülekezett a szemem sarkában, s immár a térdemre hajtva a fejem, hagytam, eláztatni a könnyeimmel a nadrágomat.

Nem tudom, meddig ülhettem így ott, de az ajtó nyílására figyeltem fel. Igazából nem nagyon érdekelt, hogy ki az, kivéve, ha Taylor, így mozdulatlanul maradtam és próbáltam úgy tenni, mintha ott se lennék. Legszívesebben felhívnám Lauren-t és elmondanám neki, de akkor belegyalogolnék a családjával töltött estéjébe, és biztos vagyok benne, hogy nem nézné jó szemmel sőt, még lehet ő is, megharagudna rám.

- Hé, kislány – hallottam meg egy ismerős hangot, és a köszönéséből rájöttem, hogy ez bizony Chase. Már csak ő hiányzott – gondoltam magamban – vagy is… Szandra, igaz? – guggolt le mellém. De nem nagyon érdekelt, így nem szóltam semmit és nem is mozdultam – Már Alysonék keresnek!
- Jó – motyogtam az orrom alatt, választ adva.
- Ne ücsörögj itt egyedül! Na, gyere – mondta kedvesen
- Kösz, nem. Nem megyek olyan helyre, ahol nem látnak szívesen – mondtam szipákolva.
- Miről beszélsz? Itt mindenki szívesen lát.
- Aha… mindenki.
- Na, jó – ült le hírtelen, ami meglepett és meg is ijesztett egy kicsit. Nem tán beszélgetni akar, vagy mi a szösz? – akkor most szépen meséld el nekem, hogy mi van köztetek Taylorral? Azt már tudom, hogy tudja mi történt Miamiban, mivel szépen a tudtomra adta.
- Veszekedtetek? – emeltem fel a fejem aggódva.
- Nem, csak nem szól hozzám, és ebből tudom.
- Oh.
- Szóval?
- Mit mondjak?
- Mondjuk, hogy mióta jártok megint?
- 2 hónapja – sóhajtottam nagyot – de ugye nem gondolod, hogy pont veled fogom megbeszélni a problémáimat?
- Ez az én problémám is, ugyanis ha még nem mondtam volna, akkor Taylorral közeli rokonságban állunk és elég gáz ez a helyzet.
- Már mondtad. – motyogtam semlegesen.
- Rendben, akkor… fontos vagy erős ez a… kapcsolat, vagy mi. Nem nagyon hiszek az ilyen tini „szerelemben” – húzta el a száját.
- Miért nem hiszel?
- Mert úgy is elmúlik. Mindkét fél megváltozik és aztán, meg egymás idegeire mennek – hadarta el.
- Tapasztalat?
- Bocs, de ehhez nem sok közöd van – húzta fel rám a szemöldökét.
- Jól van, csak kérdeztem – ebből egyből leesett, hogy bizony tapasztalta. Szegényke. Lehet az akkori barátnője megváltozott és otthagyta?? Ezt csak ő tudhatja, én biztos nem fogok vájkálni a magán életébe – amúgy, igen. Fontos ez a Kapcsolat – nyomtam meg a kapcsolat szót – reménykedek abban, hogy meg fog bocsátani bár… szerintem nem sok esély van rá – hajtottam le a fejem – rokonok vagytok, akkor gondolom, valamennyire egyre jár az agyatok. Te megbocsátanál a helyébe?
- Hát az attól függ.
- Mitől?
- Hogy mennyire tetszik az illető és átgondolnám, hogy érdemes lenne-e folytatni. De mivel én Taylort nem olyan haragudósnak tartom, így szerintem valamikor biztos meg fogja ezt beszélni veled. Meg szerintem amúgy sem tud rád haragudni.
- Dehogynem – motyogtam
- Nem tudom, hol jártok, de ha fontos vagy neki, akkor biztos lehetsz benne, hogy a közel jövőben megbocsájt.
- Azt mondod?
- Azt. De nem biztos, hiszen azért én sem ismerem annyira őt ezen a téren.

Furcsa, de még is így végül örültem, hogy Chase „talált” rám és itt maradt, a makacsságom ellenére. Teljesen félre ismertem. Kicsit megnyugtatott ezekkel a szavakkal, és bár a szomorúság még mindig rajtam volt, de most már kezdtem kicsit jobban érezni magam.

- Hát, tudod. Azt hittem, hogy te is az a bunkó nagy csajozós típus vagy – néztem rá elhúzott szájjal.
- És most mit gondolsz?
- Azt, hogy jó fej vagy – mosolyodtam el.
- A barátok barátnőivel nem lacafacázunk. Amúgy is rendes lánynak látszol. Csak nem értem mi volt az a vadulás Miami-ban.
- Az alkohol kifordít önmagamból. És ne kend rám, mert te flörtöltél velem az első perctől kezdve. Különben is, ha tudtad, hogy Taylorhoz közöm volt, akkor sem lett volna szabad ezt csinálni.
- Hát… engem is beindított az alkohol – vonta meg a vállát.
- A flörtről beszélek.
- Az csak egy ártalmatlan kis nézés volt.
- Aha – mondtam semlegesen – amúgy te is itt laksz?
- Nem, dehogy. Michigan-ben, csak az ünnepekre feljöttünk.
- Értem. Fősulira jársz, vagy már dolgozol?
- Fősulira járok. Fotós szeretnék, lenni – vonta meg a vállát
- Ez vicces. Remélem nem paparazzi fotós, mert akkor könnyen meggazdagodhatsz belőlünk – kuncogtam el a végét.
- Nem, nem. Dehogy. Az a normális fotós. A Teen Vogue fotósa akarok majd lenni.
- Merész, de nem lehetetlen. De miért pont a Teen Vogue?
- Nem tudom – vonta meg a vállát – igazából mindegy csak fotózzak.
- Ezt nem néztem volna ki belőled.
- Sokan azt hiszik, hogy az a nagy macsó vagyok, ami részben igaz, de van másik oldalam is.
- Mint mindenkinek – vontam meg a vállam – nekem is két életem van, ha úgy nézed. Az egyikben normális dolgokat csinálok, elmegyek vásárolni, bulizok, a barátaimmal lógok a másikban pedig fények, színpad, dalok, fotósok és minden ilyesmi.
- Én nem bírnám ezt az életet. Nem tudom, hogy csináljátok.
- A támogatók adják az erőt. De figyelj, nem nagy cucc. Ha nem olvasol újságot és nem nézed a sztár híreket a tv-ben, akkor egész elviselhető. Nem igazán foglalkozok ezekkel, és ha kritikát hallok azt is pozitívan veszem, nem úgy, hogy „jajj nem érdekel”, hanem megfogadom és javítok rajta. Az a célom, hogy ha nem is mindenki, de szeressék azt, amit csinálok, és ne úgy állítsanak be, hogy azért lettem énekesnő, mert az apám egy nagy cég vezetője, hanem azért mert a színpadon van a helyem.
- Szerintem nem hiszik azt, hogy az apukád jóvoltából lettél énekesnő, mivel nem akármilyen tehetséggel rendelkezel.
- Köszi – mosolyodtam el – de volt már rá példa, hogy néhány újságíró rá kérdezett – vontam meg a vállam.
- Bunkók – húzta fel a szemöldökét – na, de szerintem menjünk. Már biztosan keresnek – állt fel – Taylor miatt meg ne aggódj. Majd lehiggad.
- Jól van – álltam fel én is sóhajjal – de nem tudok, nem foglalkozni vele.
- Nem azt mondom, hogy ne foglalkozz vele, csak érezd jól magad, oké? Karácsony van. Ilyenkor nem szabad szomorúnak lenni.
- Nem ma kellett volna elmondanom neki – ingattam a fejem.
- Na, figyelj. Most ha kimegyünk, megbeszéljük vele, hogy legalább csak ma felejtse el a történteket, azért, hogy ne legyen feszültség. Aztán pedig majd külön-külön megbeszéljük vele a dolgokat. Én sem örülnék, ha haragban válnék el tőle szóval…. – magyarázta Chase.
- És szerinted fog hallgatni jelenleg rád vagy rám? – húztam fel a szemöldököm.
- Nem tudom, de egy próbát megér – vonta meg a vállát.


Erre csak bólintottam egyet, majd lassan visszaindultunk a többiek irányába. Tényleg megbántam mindent, főleg azt, hogy ezt az egész Miami-s dolgot pont karácsony estére hagytam. Lehet, ha aznap elmondtam volna neki, akkor talán mára már lehiggadt volna és akkor nem harag, hanem békülés lett volna ebből az estéből. De most már mindegy. Nem tudom, nem megtörténté varázsolni.

Ahogy beléptünk, mindenki bájosan csevegett egymással, a korosztályom pedig a karaoke „gép” előtt üldögélve röhögtek nagyokat egymás produkcióján. Látszólag Taylor is jól érezte magát, aminek részben persze örülök, részben pedig zavar, hogy nekem úgy tűnik, mintha nem is érdekelné a dolog.

- Akkor majd én ide hívom, maradj itt – mondta Chase és indult Taylor felé.

Végig figyeltem, ahogy oda megy hozzá és próbál vele beszélni. Először úgy tett mintha nem hallaná Chase-t, majd feszülten, összehúzott szemekkel, meggyőzve állt fel és indult a két fiú felém.

- Gyorsan hadarjátok, ha lehet – mondta Taylor flegmán, ahogy odaértek hozzám.
Bár ez a mondata egy kicsit felidegesített, mivel utálom, ha fölényeskedik és így beszél velem, de a karácsonyra gondolva, inkább nem szóltam vissza neki. Chase-re néztem és látva, hogy azt várja, mikor kezdek bele, válaszoltam rá.

- Nem fogok beszélni – vontam meg a vállam. Ilyen állapotban tényleg nem tudok normálisan beszélni, főleg, hogy felhúztam egy picit magam.
- Rendben akkor majd én – csapta össze a tenyerét.

Lassan és meggyőzően elmondta Taylornak a kérését, de ahelyett, hogy Chase-re figyelt volna, végig rám nézett, legalábbis azt éreztem, ugyanis én csak karba tett kézzel néztem magam elé és próbáltam nem Taylorra figyelni. Chase mondandója végén, végül belegyezett Taylor.

- De nehogy azt hidd, hogy jó pofizni fogok neked – szólt immár hozzám.
- Jó – válaszoltam semlegesen.
- Nehogy már te legyél megsértődve – tette csípőre a kezét.

Semmit sem válaszolva, inkább eljöttem tőle, mert úgy éreztem, ha beszélnem kell vele még egy szót, akkor kitör a harmadik világháború. Nem tudtam miért, de mérges voltam rá. Vagyis tudom, de nem értem miért húztam fel magam annyira a flegma beszéde miatt. Biztosan a büszkeségem miatt, mert az elég nagy és általában sosem hagyom, ha valaki így beszél velem, még Taylornak sem tűrök, de ezúttal muszáj volt nem visszaszólnom. Nem szeretem ezt a flegma és makacs oldalamat, de ez van, ilyen is tudok lenni, ha kihozzák belőlem. Miközben ezen elgondolkodtam, leültem Alyson-ék mellé és egy kicsit oldottabban kezdtünk el beszélgetni. Persze egyből rákérdeztek a lényegre: Kibékültetek? Amire persze elmeséltem nekik az egészet és figyelmesen végighallgattak, majd tovább fecsegve átveséztük a többi pasis dolgot és az egyéb témákat is.

Az este végül is jól eltelt. Taylorral igaz nem beszéltünk, de valahogy nem volt olyan feszültség közöttünk, mint először. A karaoke volt a legjobb része az estének. Alysonékkal végig bohóckodtuk, a többiek pedig önfeledten kacagtak rajtunk. Meglepetésemre még Taylor is nevetett néhányszor a sértődöttsége ellenére. Az este végén, amikor elfelé búcsúzkodtunk kicsit kínosan éreztem magam. Nem tudtam, hogy most menjek oda és normálisan búcsúzzak el tőle, vagy inkább hagyjam. Ő is csak nézett rám fele és szerintem ő is azon tanakodott azon, hogy mit csináljon. Igazából jól esett volna, ha csak megölel vagy valami. De nem látok a fejébe, így lehet, ha odamennék hozzá, akkor még jobban elfajulnának közöttünk a dolgok. Ahogy ezen elgondolkodtam, hírtelen arra eszméltem fel, hogy Taylor felém indul, mire a szívem olyan hevesen elkezdett dobogni, hogy majd kiesett a helyéről.

- Kicsit kínos, nem igaz? – mondta, ahogy odajött, immár normális hangnembe.
- De, az – válaszoltam két sóhaj között.
- Na, mi legyen?! – fújta ki a levegőt.
- Mire gondolsz? – haraptam bele az ajkamba, idegességemben.
- Nem is tudom – vonta meg a vállát.

Az arckifejezéséből átfutott az agyamon egy fájó kérdés, amit úgy éreztem most kell feltennem.

- Szakítani akarsz? – hajtottam le a fejem.
- Hmm… mi? – húzta fel a szemöldökét – karácsonykor? Nem – ingatta a fejét – nem ez lenne a legjobb megoldás szerintem – hála istennek, hogy megáldott egy kis csöppnyi aggyal és még használni is tudod – gondoltam magamban megkönnyebbülve.
- Hát akkor?
- Azon gondolkodom, hogy vettem neked valamit, de nem tudom, hogy oda adjam-e – szűkítette össze a szemét.
- Nem kell ideadnod, ha nem akarod. – vontam meg a vállam – de… nekem is van számodra valami, amit majd megtalálsz a szobádban.
- Mondtam, hogy ne vegyél semmit – ingatta a fejét.
- Nem költöttem rá. Csak annyit fűzök hozzá, hogy akkor nézd, meg amikor egyedül vagy.
- Rendben – bólogatott.
- Nagyon… haragszol még? Megölelsz… vagy valami? – néztem rá.
- Igen, haragszok és még ne.
- Oké… értem – hajtottam le a fejem. Legalább őszinte - gondoltam magamban.
- Szandra, gyere! – szólt anyukám az autónál álldogálva.
- Hát akkor, szia – intettem neki, a tekintetét kerülve.

Gyorsan még elbúcsúztam a többiektől, és az autóba beszállva már mentünk is. Taylor már nyugodtabbnak látszott és végre nem nézett le, hanem normális volt velem, de persze még mindig elszomorít, hogy meg sem ölelt. Remélem túl fog lépni ezen és folytathatjuk a dolgot.

Amint hazaértünk, mivel már késő volt egy kicsit, így mindenkinek Jó éjt kívántam, majd még egy gyors tusolás után, az ágyba kuporodva, ismét Taylor körül forogtak a gondolataim. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit szól az ajándékomhoz. Reméltem, hogy értékelni és érteni fogja. Bár már nyugodtabb voltam, mert úgy éreztem, hogy nem utál Taylor, de még sem tudtam olyan könnyen elaludni. Folyton pörgött az agyam mindenen, és ez nem igen hagyott. De végül pár órás forgolódás után, sikerült elaludnom…

Szandra Burke's life 53 rész

Tessék emberkék:D:D itt a következő rész! Remélem tetszeni fog mindenkinek:D



„Istenem” – mondtam magamban ledöbbenve. Hát persze, hogy csak nekem van ilyen szerencsém. Hogy lehet ez? Mit keres ez itt? Honnan ismeri Taylort? És miért van itt? – záporoztak magamban a kérdések. A szívem már a torkomban dübögött idegességem végett. Végem van – mondtam magamban még mindig ledöbbenten. Amikor Taylor észrevett a mosoly az arcáról immár búskomorrá változott és szomorú tekintetét gyorsan elkapta rólam, amiből az jött le, hogy nem örül annak, hogy itt vagyok. A mellette álló Chase, amikor észrevett ugyanolyan ledöbbenten nézett rám, ahogy én is, amikor megláttam. Fogalmam sem volt róla, hogy mit keres itt és mi köze van Taylorékhoz. Ha nem lett volna Taylor mellett, akkor azonnal elhúztam volna egy csendesebb helyre, ahol kideríthetném, hogy mit csinál itt.

- Na, menj oda hozzá! – bökött oldalba Alyson mosolyogva
- Majd talán később – fújtam ki a bent lévő feszültséget.

Jelenleg bárhol lettem volna csak nem itt. De azt sem tehettem, hogy csak úgy lelépek és elmenekülök a bonyodalmak elől, amit egyszer úgy is meg kell beszélni. Plusz a többiek sem néznék jó szemmel szerintem. Meg amúgy se tölteném szívesen egyedül a karácsonyt szóval… ezt ki is lőttem. Bár az sem jó, ha itt vagyok feszülten és szomorkásan. Nem tudtam, hogy menjek-e oda vagy várjak, míg Taylor oda jön hozzám. Már abban sem voltam biztos, hogy elmondom neki, hiszen ahogy láttam Chase jó barátja lehet, és ha megtudja, akkor biztosan vége a barátságuknak én meg nem akarom, hogy miattam vesszenek össze. Mennyi bonyodalmat tudok okozni magamnak és másoknak is. Meg sem érdemlem Taylort. Ő egy nagyon jó ember én meg csak fájdalmat okozok neki. Lehet, tényleg a szakítás lenne a legjobb, mert akkor már nem tudnám megbántani. Önző lennék, ha azt kérném tőle, hogy bocsásson meg aztán Chase-el pedig ha nem is örökre, de sokáig haragban lehetnek. Nagyon bonyolult ez. Tiszta hülye vagyok, hogy ezt csináltam. De… erre csak az a válaszom, hogy senki sem tökéletes.

Ezen elgondolkodásomban Taylor tekintete zavart meg. Úgy éreztem, hogy folyamatosan engem figyel, és amikor felnéztem jól érzékelve úgy nézett, mintha azt várná, mikor megyek oda hozzá. De most ahhoz túl sokan vagyunk itt, hogy beszélgethessünk. Csak ültem ott némán és bámultam Taylorra ugyanazzal a szomorú tekintettel, összezavarodva és idegesen. Közben a lányok csacsogtak mellettem, de nekem egyáltalán nem ott járt az eszem.

- Szandra, jönnél egy percre?! – szólalt meg anyukám és Debi a konyhából miközben a szendvicseket csinálták, ahol mellesleg Taylor is ült.
- Mmm.. igen – álltam fel még mindig hevesen verő szívemmel.

Taylort és az ő tekintetét kerülve, oda mentem anyuékhoz.

- Hozunk még be inni valót, addig csinálnál még néhány szendvicset a többieknek? – nézett rám anyu és Debi mosolyogva.
- Majd én hozok be – állt fel Taylor rám nézve, mielőtt megszólaltam volna.

Miután kiment, gyorsan kihasználtam az alkalmat, hogy Chase-el válthassak néhány szót.

- Chase. Hé – szóltam neki összehúzott szemöldökkel – gyere ide.

Rám nézett, majd hozzám sétált.

- Mit keresel te itt? – kérdeztem tőle ráncolt homlokkal.
- Ezt én is kérdezhetném – húzta fel a szemöldökét.
- Hogy én mit keresek itt? Én vagyok Taylor… barátnője. Vagyis remélem, még az vagyok. De ezt te is tudod.
- Nem, nem tudtam. Ha arra gondolsz, hogy a hírekből, esetleg Taylortól tudhatnám, hát képzeld, hogy nem tudom. Egy, sosem nézem a „sztár” híreket, kettő pedig Taylorral nagyon ritkán beszélünk - magyarázta
- De ki vagy te Taylornak?
- Az unokatesója.
- Ugye most szívatsz? – döbbenten kérdeztem a válaszára.
- Nem – ingatta a fejét – de egyébként nem úgy tűnik, mintha együtt lennétek – húzta el a száját.
- Hát… most nem beszélünk. De… hadd kérdezzek valamit! Mi a fenét adtál te nekem azon a hab partin. Raktál bele valamit abba az italba vagy mi? Ugyanis azt mondtad, hogy „áh, nem erős” aztán meg úgy kiütött, hogy… olyat csináltam, amit nagyon is megbántam.
- Úgy érted, azt, hogy… csókolóztunk?
- Úgy értem, hogy Te csókoltál meg és nem én – emeltem ki a Te szót.
- Jó, tényleg nem volt gyenge az az ital, de azt hittem, hogy nem fog ennyire kiütni.
- Oh, király – néztem rá dühösen.
- Gáz helyzet.
- Gáz helyzet? Gyakorlatilag megcsaltam a barátomat az unokatesójával. Ez nem csak gáz, de kínos is. És szinte biztos vagyok benne, ha meg tudja, akkor szakít velem és rád is fog haragudni. Mondd azt, hogy nem vagytok olyan jóba!
- Ő az unokaöcsém. Persze, hogy jóban vagyunk. Csak az a baj, hogy ünnepekkor szoktuk látni egymást.
- Hát… elájulok – forgattam a szemem és csaptam a homlokomra idegességemben – nem is tudtál rólam abszolút?
- Tudtam, hogy jártatok valamikor, de hogy megint?? Azt nem.
- Tök jó – bólogattam elhúzott szájjal – mondhattad volna, hogy van valami közöd hozzá! – pirítottam rá.
- Azt hittem, hogy nem érdekel.
- Hinni a templomba kell – ingattam a fejem
- Akkor ne mondd el neki.
- Hülye vagy? Üljek itt jó pofizva neki miközben tudom, hogy hibás vagyok. És ezt amúgy se hagyja a lelkiismeretem.
- Figyelj kislány….
- Te engem ne becézgess oké? Nem is ismersz és ráadásul egy nagyon gáz helyzetbe hoztál, amiből valahogy muszáj kikecmeregnem szóval ne kislányozz itt nekem – emeltem fel rá a hangom.
- Jól van, na! Azt akartam mondani, hogy akkor majd én beszélek vele.
- Még csak az kéne! Majd én beszélek vele!
- Jó, de ha gondolod…
- Nem gondolok semmit! Csak hagyj! – fújtam ki a levegőt.
- Itt meg mi folyik?! – ugrottam meg Taylor hangjára, ahogy megfordultam és néztem a gyanakvó szemeibe.
- Hát ööh…. – kezdtem el hebegni-habogni idegességemben.
- Csak beszélgetünk – válaszolt lazán Chase.
- Aha – bólogatott és tette le a kezében lévő italokat.

Láttam rajta egyszerre a sértődöttséget és a szomorúságot, de nem szóltam neki és ő is ugyanezt tette. Mintha ott se lennék, át ment a nappaliba a többiekhez. Pedig azt hittem, hogy ott marad és tudunk néhány szót váltani vagy valami. De semmi. Viszont hírtelen az ajándéka jutott az eszembe. Oda akartam neki adni, de meglepetés szerűen. Valahogy fel kellene csempésznem a szobájába úgy, hogy ne vegyen észre. Gyorsan a táskámat a vállamra akasztottam majd hírtelen ötlet szerint Debinek szóltam, hogy felmegyek a fenti mosdóba. Viszonylag könnyen ment és úgy láttam, hogy Taylor sem nézett épp mikor felmentem. Bementem a szobájába és kis gondolkodás után, végül leraktam az ágyára, ahol biztosan észre fogja venni. Amikor leértem, már Taylor hűlt helyét láttam és hírtelen a telefonom rezgésére ugrottam meg. Elővettem a zsebemből és meglepődött arccal néztem a képernyőre, ami egy Taylortól jött üzenetet jelzett.

„Azt hiszem beszélnünk, kellene. Kint vagyok a teraszon”

Azt hiszem én is – mondtam magamban. Visszacsúsztattam a telefont a zsebembe, leraktam a táskám majd lassan kisétáltam a teraszra, ahol már zsebre dugott kézzel és szomorú képpel várt engem.

- Hey – mentem közelebb idegesen.
- Hey – nézett rám – teljesen eltűntél már egy hete. Sajnálom, ami történt, de miért nem vetted fel a telefont és miért nem hívtál vissza?
- Én is sajnálom – néztem rá
- Rendben, de miért?
- Túl gyáva voltam – húztam el a szám
- Most nem értelek.
- Van valami… amit már rég el kellett volna mondanom – hajtottam le a fejem.
- Na, és mi az?
- Nem is tudom, hogy kezdjek bele – motyogtam – mondtam, hogy Miami-ba még két srác is velünk lesz.
- Igen! – ráncolta a homlokát gyanakvóan.
- Szóval… aznap este egy hab partiba mentünk és tök jó volt meg minden. Nagyon jól éreztük magunkat. De ittunk is. Bár én csak kettőt ittam, de a második az rendesen kiütött.
- És?
- Táncoltam egy sráccal, aki szintén nem volt már tiszta. És szóval… az történt, hogy… öhm… megcsókolt – mondtam ki.
- Mit csináltál? – dülledtek ki a szemei.
- Ez még nem minden. Az a srác… Chase volt.
- Az… az unokatesóm Chase? – nézett rám ledöbbenve.
- Ühüm – bólogattam elhúzott szájjal – hidd el, hogy nagyon szégyellem magam és nem akartam. Nem voltam önmagam. Nem bosszúból csináltam meg semmi. Egyszerűen a pia hatása volt. És… Sajnálom – néztem a szomorú szemeibe.
- Nem te mondtad nekem, hogy ha valamit tennél, azonnal felhívnál meg ilyesmi? Nem? – ráncolta a homlokát – vagy nem te voltál, aki kiakadt egy kis… flörtölés miatt?
- De és tényleg nagyon sajnálom. Elismerem, hogy gyáva voltam eléd állni és elmondani, de tanultam a hibámból.
- Ráadásul Chase-el? Az unokabátyámmal?
- Nem tudtam, hogy a rokonod. Fogalmam sem volt róla.
- El se hiszem – ingatta a fejét
- Taylor, én… ne haragudj. Nem akartam – szorult össze a gyomrom – tudom, hogy hibáztam, de túl tudunk ezen lépni nem igaz?
- Nem tudom – ingatta a fejét

Szomorú és fájdalmas tekintetéből levettem, hogy valószínű, hogy most fog szakítani, ami miatt elkezdett könnybe lábadni a szemem. Nem akarom elveszíteni, mert szükségem van rá. Ez egy olyan érzés, amit nem lehet elmagyarázni. Olyan vagyok nélküle, mint a csillag égbolt nélkül, vagy mint a virág gyökér nélkül, ami hamar elhervad és nem éled fel többé. Olyan közel érzem magamhoz, és most mindent tönkretettem. Csak ott álltunk némán, Taylor pedig rám se bírt nézni.

- Mondj valamit! – mondtam neki a csöndet megtörve.
- Nincs mit mondanom – ingatta a fejét.

Ez a mondat ismét egy fájdalmas érzést szorított belém. „Nincs mit mondanom” – játszottam vissza ismét. A kínos csend beálltával, néhány perc múlva Taylor csöndben, szó nélkül otthagyott és bement a házba. Azt hiszem ennyi volt…