Szandra Burke's life 56 rész

Tessék, itt a következő rész:D nem árulok el semmit sem:D Remélem tetszik! Jó olvasást:D

Lassan fordultam meg, mert nem akartam, hogy olyan nagy koppanás érjen. Bár Jason-re számítottam, de a látvány engem is megfagyasztott és egyszerre ideges is lettem. Taylor állt ott a barátai társaságában. Most komolyan, vannak ilyen véletlenek? Azt hiszem észrevett, de nem igazán vett rólam tudomást, ami persze elég rosszul esett. Hírtelen még levegőt is elfelejtettem venni a megdöbbenéstől. Vagy az is lehet, hogy Ryan hívta ide? Áh, kétlem. Vagy valahonnan megtudta, hogy este ide jövök és ellenőrizni akar, vagy mi? Jaj, ne. Már megint komplikálok. Lehet tényleg csak véletlenül jöttünk ugyanarra a koncertre. De istenem, annyi koncert van ebben a városban, még is ide kellett jönnünk. Mondjuk igazából nem bántam, hogy ő is itt van, de zavart egy kicsit és furcsának találtam. Azonnal éreztem, azt a feszültséget közöttünk, pedig azt hittem, hogy a tegnap este végére megenyhült egy picit, de úgy látszott, hogy csak még jobban mérges rám. Akkor ezek szerint tényleg nem is érdekli az, amit leírtam neki. Hát szép megmondom. Ő az az első ember, akinek megmutatom az igazi érzéseimet iránta és csak így elhajítja? Ez most tényleg szíven ütött. Láttam rajta a düh-t és egyben a szomorúságot még mindig. Pedig mindent elmondtam neki, nincs oka arra, hogy még jobban dühös legyen rám. Nem értettem ezt az egészet. Ahogy ezek átfutottak az agyamon, az arckifejezésem is változott, amit Lauren is észrevett.

- Menjünk inkább haza? – nézett rám értve a szomorú tekintetemet.
- Nem. Nem fogja elrontani az estémet – vettem egy mély levegőt.
- Biztos?
- Igen – bólogattam
- Rendben.



Tényleg nem akartam, hogy elrontsa az estém, ezért próbáltam nem oda figyelni rá. Pont mi következtünk a soron, így hamar be is mehettünk. Jó helynek tűnt. Kellemes és barátságos volt. Bár már elég sok ember volt bent, de még bőven volt hely. Néhány percnyi nézelődés után, végre megláttam Ryan-t az egyik sarokban, ahol a barátaival épp beszélgetett. Laurennel egymásra néztünk, majd oda mentünk hozzájuk.

- Sziasztok – köszöntünk az ismerős arcoknak.
- Oh, hát ide értetek – ölelt meg minket mosolyogva Ryan – gyertek, üljetek le – mutatott az üres helyekre.
- Köszi – ültünk le.
- Kértek valamit inni?
- Hát… csak valami gyümölcslevet – mondtam, Lauren egyetértve velem.
- Rendben – ment el a pulthoz.


Közben Lauren szóba elegyedett a többiekkel, de nekem nem igazán volt kedvem beszélni, főleg miután megláttam Taylorékat. Folyamatosan figyeltem őket. Bevallom féltem attól, hogy valami butaságot készül elkövetni. Ő is észrevett engem, és megint csak összehúzott szemmel kémlelt végig, mintha azt sugározná, hogy: „mit képzel ez?”, vagy nem is tudom. Ryan közben megérkezett a kért italokkal és meglepetésemre, egy arcra puszival és egy mosollyal adta oda nekem, mire kedvesen én is rá mosolyogtam, annak ellenére, hogy nem tudtam miért kaptam a puszit. Csak reméltem, hogy baráti puszinak szánta. Persze szerencsétlenségemre ezt végig nézte Taylor, és még szomorúbban nézett rám, ami még rosszabb érzést keltett bennem. Nem tudom, hogy fogjuk ezt megoldani, de ahogy ő mondta – és remélem még mindig így gondolja – nem a szakítás a legjobb megoldás. A koncert kezdése előtt, eszembe jutott, hogy még mindig nem tudom a banda nevét, ezért, hogy egy picit eltereljem máshová a gondolataimat, megkérdeztem Ryan-től, hogy melyik banda lép fel.

- Ryan – néztem rá.
- Igen? – mosolygott.
- Mi a nevük azoknak, akik ma fellépnek?
- 100 Monkeys – döbbentem le
- Oké – bólintottam.


Most már értem mit keres itt Taylor. Akkor valószínűleg tényleg véletlenül jöttünk ide mindketten. Ahogy Taylor mondaná „lehet ez a sors keze”. Az is lehet, hogy jól fog elsülni a ma este, de az is lehet, hogy nem. És már megint Taylornál járok. Bár szerintem nagyon is normális dolog, hogy most nem tudok másra gondolni. A barátaival most már a pultnál ültek és jó kedvűen nevetgéltek. „De jó, hogy ilyen jó kedved van” – gondoltam magamban. Közben alig vettem észre, hogy már fel is konferálták a 100 Monkeys-t, majd szünet nélkül bele is vágtak a kis koncertbe. Hogy elkergessem a Tayloros gondolataimat, legalább egy kis időre, inkább Ryanékkel próbáltam szóba elegyedni és velük együtt nevetni. Mindenkinek jó kedve volt, és nem akartam elvenni.

A koncerten ismét nem vallottak kudarcot Jackson-ék, és még az én meglepetésemre tényleg jól éreztem magam már a végére. Sokat nevettünk Ryan-al és a barátaival. Régi emlékek is felelevenültek, de hála semmi közeledést nem éreztem Ryan iránt. Sokszor éreztem magamon Taylor pillantását, de megembereltem magam és nem figyeltem rá, csak néha-néha gyengültem meg és néztem oda. Ráadásul meglepetésemre, mintha úgy láttam volna, hogy Taylor ivott alkoholt, de lehet nem az volt. Nem tudom. Néhányszor láttam 1-1 teli kis poharat nála, amikor elgyengülésemben odanéztem. Hát… remélem, hogy nem miattam szegte meg az egyik kis fogadalom féleségét. Amikor vége lett a koncertnek, úgy döntöttünk, hogy még maradunk egy kicsit, de mivel elég meleg volt már bent, ezért Laurennel kijöttünk pár percre szívni egy kis friss levegőt. Persze ez sem telt unalmasan, ugyanis Taylor és a barátai is kint voltak.

- Jó volt ez a koncert – mosolygott Lauren
- Igen, szerintem is – értettem vele egyet
- Nem akarsz beszélni vele? – bökött a fejével Taylor felé, immár komorabb hangnemben.
- Nem tudom – vontam meg a vállam.


De mielőtt jobban átgondoltam volna, erre a kérdésre, Taylor felém jövetelével választ is adott rá. Ezzel ismét kezdtem ideges lenni, hogy most mi lesz és a gyomrom is összeszorult.

- Na, szóval! – jött oda – mit keresel itt? – nézett flegmán rám, mire persze egyből felment a pumpa bennem.
- Először is: neked is szia. Másodszor pedig: koncertre jöttem, mint látod – húztam fel rá a szemöldököm.
- Ja, és azért bazsalyogsz előttem Ryannel, mi? Féltékennyé akarsz tenni?! Mert akkor felvilágosítalak, hogy nem leszek, féltékeny akárhogy is próbálkozol – kezdte felemelni a hangját. A leheletéből teljesen átjött, hogy ő bizony ivott. Méghozzá nem is keveset.
- Nem tartozom neked magyarázattal! – tágultak ki rá a szemeim – és ivott? – fordultam a barátai felé.
- Ühüm – bólogattak.
- Miért hagytátok neki? – ráncoltam a homlokom.
- Tudod, mi van?! Miattad ittam – szólalt meg Taylor – mert megcsalsz és hazudsz nekem. Tudod mi vagy te? Egy senki. Egy senki vagy a számomra. Felőlem megbaszathatod magad 200 pasival is, akkor sem fogsz érdekelni – magyarázta.


Bár láttam rajta, hogy egyáltalán nem tiszta és nem tudja, mit beszél, de ez övön aluli volt. Ilyet mondani, ez most komoly? Ez után a mondata után, köpni-nyelni nem tudtam. Hogy mondhat ilyet? Nagyon megbántott és fel is idegesített. Nem sok kellett, hogy adjak neki egy pofont az már biztos. „Egy senki vagy a számomra”- hangzott még egyszer ez a mondat a fejemben, mire egy szúró érzés ment át a testemen. Hogy tehet ilyet? Hogy teheti ezt velem? Miért mondja ezt nekem?

- Oh, és még csak ne is álmodj rólam. Még akkor sem kellenél, ha te lennél az utolsó lány ezen a földön – tette még hozzá, az előző mondatához.


Ez után a mondat után, nagyon erősen fojtottam vissza a feltörő könnyeimet, amik már épp, hogy a szemem sarkában kandikáltak. Nem tudtam mivel érdemeltem ki, hogy ezeket mondja nekem. Hiszen nem bánthattam meg annyira, hogy ilyen csúnyákat mondjon. Nagyot csalódtam benne. Azt hiszem ez volt az egyik legnagyobb csalódásom. Az biztos, hogy ennyire talán még senki sem bántott, meg mint most ő. Mielőtt válaszoltam volna, nagyot nyeltem, hogy a könnyeimet is próbáljam lenyelni, majd erőt vettem magamon, és végre szóhoz jutottam.

- Egy szemét, bunkó disznó vagy. Vége van. Soha többé nem akarlak látni – néztem a szemébe, immár könnyes szemekkel.


Ezután Lauren-re néztem, aki együtt érzően és értve az arckifejezésem, indult el velem az autó felé. Mire átértünk az autóhoz, már nem bírtam tovább. Síró rohamok jöttek rám fele. Nem tudtam ilyen állapotban vezetni, így átadtam Laurennek a kocsi kulcsot, majd behuppanva az autóba, már indítottunk is. Az autóban felhúzott lábbakkal ültem be, majd a térdemre borulva adtam ki magamból a fájdalmat. Lauren vigasztalásként, a vállamat kezdte simogatni, de most nem nagyon hatott. Teljesen kiborultam. Hogy mondhat ilyet egy lánynak? Nem beszélhet így nem csak velem, de senkivel sem. Biztos lehet benne, hogy ezúttal komolyan gondoltam, azt, amit mondtam neki. Úgy gondolom, hogy nem érdemeltem ezt ki, főleg nem tőle. Nagyon fájt. Egész testemben, nagyon fájt. Pedig… nem értem. Mindig bántsuk egymást, akkor mi értelme együtt lenni? Talán így a legjobb tényleg. A hazaúton majdnem végig sírtam. Egyszerűen, ha rágondoltam, rám tört a sírás. Sokkal jobban fájhat a lelki fájdalom, mint a testi, erre is rájöttem. Nem tudom, most mi lesz…

Ahogy hazaértünk, egyenest a szobámba felkísért Lauren és szavak nélkül is tudta, hogy most örülnék, ha velem maradna. Miután egy picit „megnyugodtam”, átöltöztünk mindketten pizsamába, és az ágyba feküdve, próbált vigasztalni. Hálás voltam neki ezért, mert szükségem volt most rá. Nagyon ki voltam borulva. Aludni sem igazán aludtam, csak egész éjjel forgolódtam álmatlanul. Nem tudom hányszor forgott le az agyamban ugyanaz a jelenet, de ahányszor a végére értem, mindig és mindig rám tört a sírás. Persze nem az a sírógörcs, mint először, hanem ezek inkább már halk „pityergések” voltak. Megalázott a barátai előtt és olyanokat mondott, amik nem igazak. Bárcsak nem mentem volna el erre a koncertre. Lehet, sőt biztos, hogy én váltottam ki belőle ezt a viselkedést. De akkor is próbálhatott volna uralkodni magán. Fogalmam sem volt róla, hogy hány órakor aludtam el, de már kezdett világosodni.

Ahogy gondoltam, nem aludtam 4 óránál többet. Elég fáradt voltam és a szemem is fájt, bizonyára a sírás miatt. Semmi kedvem nem volt ma elmenni itthonról, sőt még felkelni sem akartam. Össze vagyok törve, mint egy tányér, amikor leejtik a földre és az pedig darabokban hever ott, amíg össze nem seprik. Na, pont így éreztem magam. Teljesen szét voltam esve és csak arra vártam, hogy valaki összesöpörjön. Néhány perccel utánam, Lauren is kezdett ébredezni.

- Jól vagy? – kérdezte halkan, ahogy kitörölte a szemét.
- Megvagyok – vontam meg a vállam.
- Ha akarod, itt maradok még ma is – mosolyodott el.
- Ha van dolgod, nyugodtan menj.
- Dehogy. Egész nap szabad vagyok, amúgy is akkor otthon unatkoznék – vonta meg a vállát.
- Rendben… akkor, köszi – mosolyodtam el, érezve a szeretetét.
- Ez természetes – legyintett.
- De igazából, nem akarok ma semmi különöset csinálni.
- Oh, semmi gond. Majd döglünk a tv előtt és csokit zabálunk. A legjobb gyógyszer erre - magyarázta lazán.

Erre elnevettem magam. Mindig bírtam Laurennek ezt a laza stílusát, és tényleg a csoki a legjobb gyógyszer, amivel szerintem minden lány egyet ért. Néhány percig még ott feküdtünk és mivel már egyikőnk sem tudott tovább feküdni, így, úgy döntöttünk, hogy inkább felöltözünk. Egyenest a fürdőbe mentem, ahol a szokásosakat elvégeztem, majd a gardróbból elővéve egy itthoni fehér, mintás pólót meg egy fehér melegítő alsót, fel is öltöztem. Ezután Lauren-t megvártam, míg ő is felöltözik, majd a konyhába indultunk egy kis „energiáért”. Bár én nem voltam még éhes.

A lépcsőn leérve, köszöntünk a nappaliban üldögélő Nicknek és Stellának, és a konyhában készítettünk magunknak enni, amit meg is ettünk, majd mindenféle nasival – többségében csokival – felpakolva, visszamentünk a szobámba, elindítottam egy közösen kiválasztott filmet és a tv elé leheveredtünk. Közben néha-néha elkeveredtek a gondolataim Taylor felé, megint. Még mindig elég mérges voltam rá, de gondolom ezzel más is így lenne. Most már kezdtem elhinni, hogy tényleg ő mondta mindezt, ugyanis tegnap nem igazán akartam hinni a fülemnek. Igazából, egyszer túléltem, hogy szakítottunk, akkor másodjára is menni fog. Bár tény, hogy valamilyen oknál fogva, kötődök hozzá, de nem ő az egyetlen pasi a világon. Lehet, hogy találkozok majd idővel a nagy Ő-vel is. Amúgy vajon honnan tudhatjuk, hogy ki lehet a nagy Ő? Lehet, meg se fogom érezni, vagy meg se találom. Velem lehet a baj. Talán túl sokat várok a pasijaimtól? Vagy csak nem tudom kontrolálni magam, pia hatása alatt, ezért azt hiszem, tudom is mi lesz az újévi fogadalmam: Nem rúgok be a következő évben. És akkor nem csinálok hülyeséget. Ahogy ezeken elmerengtem, hírtelen a telefonom csörgése térített vissza a valóságba. Bíztam abban, hogy Michael lesz az a New Yorki úttal, de amikor megnéztem a képernyőt, egyszerre meglepett és fintorodott arccal néztem.

- Szerinted normális? – mutattam Laurennek, a telefon kijelzőjét, amin Taylor neve szerepelt.
- Hmm… - nézett Lauren is meglepetten.
- És még van pofája felhívni! – dühöngtem.
- Beszélsz vele? – kérdezte egy csoki harapás között.
- Dehogy – ingattam a fejem és nyomtam ki a telefont – semmi kedvem hozzá. Mondtam, hogy hagyjon békén – vontam meg a vállam.
- Tudod, hogy bírom Taylort, de a tegnapi az nagyon durva volt.
- Hát az volt – bólogattam.
- Nem néztem volna ki belőle.
- Én sem – vontam meg a vállam – na, mindegy. Nézzük inkább a filmet – tereltem a témát.


Bár én ismét Taylornál jártam. Vajon mi a fenét akarhat még ezek után? Mit gondol, hogy mára már elfelejtettem és minden oké? Hát komolyan, megáll az eszem! A film további részében nem is tudtam másra gondolni. Bár dühös voltam rá, még is nagyon érdekelt, hogy miért hívhatott. A film vége felé, ismét a telefonom rezgésére ugrottam meg, ami ezúttal egy sms-t jelzett, és kitől? Hát persze, hogy Taylortól. De mivel kíváncsi voltam, hogy mit ír, ezért gondolkodás nélkül megnyitottam.

„Beszélnünk kell” – olvastam el a rövid üzenetet.

Tanakodtam, hogy írjak-e vissza neki, de végül úgy döntöttem, hogyha a tegnapi nem volt neki tiszta, akkor most az lesz.

„Nekünk már nincs mit beszélnünk!” – küldtem el.

Lauren kíváncsiskodva nyújtotta a nyakát, hogy mit írtam, majd gyorsan elhadartam neki és a filmre koncentrálva, folytattuk a pihenős napot. Mondjuk, azt hiszem nekem fölösleges volt ez a film, mivel már azon kattogott az agyam, hogy Taylor vajon bocsánatot akar-e kérni. Szerintem ez a minimum. Bár az biztos, hogy egyelőre nem fogok vele személyesen beszélni, maximum, ha összefutunk valahol.

Az egész délután ezzel telt. Filmeztünk, közbe nasiztunk és beszélgettünk meg néha-néha el is terelődtek a gondolataim Taylorról. Majd délután, amikor egy újabb film következett, Lauren odament a dvd lejátszóhoz, betenni a filmet, majd az erkély felé fordulva ismét meglepetten nézett.

- Öh, Szandra – nézett rám
- Tessék? – ráncoltam a homlokom gyanakodva.
- Gyere ide… - biccentett közbe a fejével.


Én még mindig a homlokom ráncolva, sétáltam oda, majd ahogy az erkély ajtóhoz értem, unott arccal figyeltem a parton üldögélő Taylort.

- Milyen fura, hogy pont az én erkélyem „alá” ült – mondtam semlegesen.
- Elég kitartó – vonta meg a vállát Lauren – nem mész le hozzá?
- A-a – ingattam a fejem – majd elmegy – legyintettem és ültem vissza az ágyra.
- Mondjuk megértelek. Én se mennék le a helyedbe – ült le ő is és indította el a filmet.


Bár nagyon idegesített, hogy ott ül, meg azért titokban aggódtam is érte, nehogy miattam még napszúrást kapjon vagy valami, ha egyáltalán miattam üldögél ott. Egyébként mit gondolt? Hogy oda leül, és majd csak lemegyek hozzá? Azt se tudja, hogy otthon vagyok-e. Persze innentől már tényleg semmi nem tudta elterelni a gondolataimat. Nagyon furcsa, hogy meg tudja fertőzni az agyamat. Szívem szerint lemennék hozzá, mert érdekel, mit akar mondani, de ott van bennem az a női büszkeség meg a sértettség is. Kíváncsi vagyok, hogy szerinte mivel érdemeltem ki, hogy úgy beszéljen velem. De ahogy mondtam, nem fogok lemenni hozzá.

A filmek közepette betoppant a drága kishúgom, Stella, így már hárman „moziztunk”.

Amikor vége lett az utolsó filmnek is, már épp, hogy kezdett esteledni, így Lauren elbúcsúzott tőlünk, majd miután visszajöttem a szobámba, gyanakodva néztem Stellát, aki az erkély ajtómnál állva, figyel egy pontot.

- Mit nézel annyira? – kérdeztem tőle
- Tudtad, hogy már Taylor órák óta ott ül? – húzta fel rám a szemöldökét
- Még mindig ott van? – mentem közelebb meglepetten
- Igen – bólogatott


Tényleg kitartó – mondtam magamban, ahogy figyeltem rá.

- Szerinted meddig marad? Mert ha este is ott fog ülni, akkor szerintem könnyen megbetegedhet – magyarázta Stella – nem mész le hozzá?
- Nem tudom – vontam meg a vállam immár hezitálva.


Végül is a kicsi Stellának igaza volt és már én is aggódtam érte. Nem akarom, hogy lebetegedjen, viszont nem szívesen beszélek még ma vele. De ha az kell, hogy lemenjek, ahhoz hogy ő elmenjen, akkor megteszem – döntöttem el.

- Na, jó. Lemegyek hozzá. Mindjárt jövök – indultam a part felé….

Szandra Burke's life 55 rész

Itt a következő rész:D remélem tetszeni fog, jó olvasást!


Másnap elég fáradtan keltem fel. Nem sokat aludhattam és ez fejfájással jár. De még nem akartam felkelni, ezért próbáltam visszaaludni, de nem sok sikerrel. Feladva a próbálkozást, inkább kimásztam az ágyból és a fürdő felé véve az irányt, megmosakodtam, hátha attól felébredek. Úgy gondoltam, ha már ott vagyok, akkor a többi szokásos teendőket is elvégzem. Pont mikor végeztem, a telefonom csörrent meg, mire egyből Taylorra gondoltam és, hogy biztos olvasta az ajándékom, így hevesen verő szívvel siettem a telefonomért, de amikor a képernyőre pillantottam, az izgatottság, immár meglepődöttséggé változott.


- Szia… Ryan! – köszöntem bele elmosolyodva.
- Szia. Ö… zavarlak?
- Nem, dehogy.
- Csak gondoltam felhívlak, utólag Boldog Karácsonyt kívánni.
- Köszi, neked is Boldog Karácsonyt.
- Emlékszel, hogy mondtam Miami-ban, hogy felhívlak majd?
- Persze – jutott az eszembe.
- Szóval arra gondoltam, hogy ma délután összefuthatnánk valahol. Megihatnánk valamit.
- Hát tudod… nem tudom, hogy ez egy jó ötlet-e.
- Csak, mint barátok.


Hezitáltam egy kicsit, mert nem akartam, hogy még rosszabb legyen a helyzet köztünk Taylorral, főleg ha elkapnak a fotósok. De végül is miért ne? Tényleg csak barátok vagyunk és ezt Taylor is tudja.

- Na, jó – egyeztem bele.
- Helyes. Akkor mondjuk olyan 3 körül? Ismerek egy nyugis helyet West Hollywood-ban, a Cafe La Boheme, tudod, merre van?
- Persze, majd csak oda találok! – mosolyodtam el.
- Rendben akkor majd ott várlak.
- Oké, szia.
- Szia – bontotta a vonalat.


Végül is részben örültem, hogy felhívott, hiszen jó őt újra látni. És annak is örülök, hogy barátok maradtunk, és nem ellenségeskedünk egymással. Viszont kétlem, hogy Taylor örülne ennek. Mondjuk, nem utálják egymást, sőt még nem is találkoztak csak azon a díjátadón és akkor is csak pár másodpercre. Meg amúgy is, nem függök Taylortól. Még csak az kellene. Plusz már csak kedvességből is elfogadtam a meghívását. Ezen elmélkedésem közepette, meglepetten néztem az órára, ami már délután egyet mutatott. Úgy, hogy a gardróbomba mentem, ahol néhány percnyi nézelődés után, végül egy egyszerű fehér pólót és egy farmert vettem ki. Nem igazán volt kedvem kiöltözni. Amikor felöltöztem, rendbe szedtem a szobámat, és a korgó gyomromra eszmélve, a konyhába mentem.

- Nah, felkelt álomszuszék kisasszony is! – viccelődött Nick, a nappaliban üldögélve, a többi családtag társaságában.
- Aham – bólogattam mosolyogva, a konyha felé tartva.


Gyorsan összedobtam magamnak egy kis falnivalót és megettem, majd úgy döntöttem, hogy mielőtt találkozok Ryan-el, beugrok Lauren-hez. Így gyorsan felmentem a szobámba, zsebre vágtam a telefonomat, felhúztam az egyik kedvenc fekete csizmámat, majd a kocsi kulcsért visszamentem.

- Laurenhez átmegyek, majd jövök – mondtam anyuéknak
- Jaj, nem hiszem el, hogy egy napot sem bírsz itthon lenni – nézett rám anyukám.
- Meg találkozom egy ismerősömmel is. Nem sokáig leszek – kezdtem megijedni, hogy talán nem fognak elengedni.
- Na, jól van. Menj – vonta meg a vállát.
- Rendben, sziasztok – intettem nekik.


Gyorsan az autóba bevágódtam, és már indultam is. Mondanom sem kell, hogy az úton ismét Tayloron járt az eszem. Komolyan már kezdem azt hinni, hogy a megszállottja lettem. Mindig ott jár az agyam. De azt hiszem végül is, ez a természetes. Én amúgy is olyan vagyok, hogyha olyan haragszik rám, akit szeretek akkor másra nem is nagyon tudok gondolni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen bonyolultan fognak telni az ünnepek. Ráadásul 1,5 hónap és itt van Taylor szülinapja is. 18 éves lesz. Ezt szépen meg kell ünnepelni. De inkább megvárom, hogy mi lesz, még mielőtt elkezdek tervezgetni. Plusz akkor lenne az első Valentin napunk. Mondjuk azt sosem tartottam olyan nagy ünnepnek, csak akkor jó, ha van az embernek párja. Jól elrepültem már odáig – kaptam észbe.

Amikor odaértem, szépen leparkoltam, majd néhány kopogás után, benyitottam. Lauren épp az ajtóhoz sietett, és ahogy meglátott széles mosollyal és tárt karokkal ölelt meg.

- Szia – köszönt, miután kibontakoztunk egymás öleléséből.
- Szia – mosolyogtam rá – nem sokára találkozom egy barátommal, gondoltam előtte beugrok hozzád.
- Jól tetted – mosolygott – na, és ki az a rejtélyes barát? – ültünk le a nappalijába.
- Tudom, hogy most furán fog hangzani, de Ryan-el találkozom. Tudod, Miami-ban összefutottam vele.
- Oh, na, hát ez aztán meglepetés – nézett rám meglepetten –miért?
- Áh, csak megiszunk valamit, barátokként.
- És tegnap milyen volt a „buli”?
- Az eleje rémes volt, de utána már jól elvoltunk.
- Oh, gondolom Taylorral volt egy vitátok?!
- Hát… aham. Elmondtam neki, tudod, azt a dolgot és persze kiborult. Oh és a legjobbat nem mondtam. Te tudtad, hogy Chase és Taylor rokonok?
- Mi? – ugrott meg és húzta fel a szemöldökét – nem, dehogy.
- Unokatestvérek. Ráadásul, Chase is ott volt. Gondolhatod, hogy milyen ideges lettem, amikor megláttam.
- Atya ég! És mi történt?
- Hát… mindkettőnkre mérges most, ami érthető. De a fura az volt, hogy Chase tényleg jó fej. Mármint, tudod Miami-ban, olyan… rosszfiús volt, tegnap a bulin, meg tök rendes volt. Ráadásul ő nyugtatott, meg amikor én is kiborultam azon, hogy azt hittem szakítani fog Tay. Eléggé… bonyolult, de az a lényeg, hogy a buli végére már normálisan tudott velünk Tay beszélni.
- És szakított?
- Nem – ingattam a fejem –azt mondta, hogy majd megbeszéljük valamikor.
- Helyes.
- És neked, hogy telt a tegnap?
- A családdal voltam és békésen telt.
- Jason?
- Még mindig nem tudom, hogy állunk, de találkozgatunk.
- Csak vigyázz vele. Ő tényleg az a rosszfiús.
- Igen – bólogatott – már tanultam belőle, ezért is vagyok óvatos.
- Ühüm – bólogattam én is.
- Te pedig, majd gyere be mielőtt hazamész. Kíváncsi vagyok mit akart Ryan – kuncogott.
- Rendben – kuncogtam vele.


Még beszélgettünk néhány percig, majd egy gyors búcsút véve egymástól, beugrottam az autóba és már indítottam is West Hollywood felé. Picit izgultam, hogy találkozunk meg a fotósok miatt is aggódtam. Az sem hagyott nyugodni, hogy Taylor még mindig nem hívott az ajándékával kapcsolatban. Lehet még meg sem nézte? Vagy nem érdekli? Vagy lehet csak elfoglalt és nem volt ideje rá. Vagy épp nem tud rá mit mondani. Mondjuk megértem, én sem hívnám azonnal. De remélem, hogy hatott rá és hogy elég fontos vagyok neki ahhoz, hogy ne szakítson. Bár az is lehet, hogy meggondolja magát és már csak a munkája miatt is szakít. Jobb lenne, ha nem gondolnék erre inkább – térítettem el a gondolataimat. Inkább szebb dolgokra kellene koncentrálnom, mint például a szilveszter. Remélem New York-ban jól fog telni, ugyanis a család is velem lesz és Lauren-t is rávettem, hogy jöjjön, így nem leszek egyedül. Bár a szilveszteri, szerencse csókot nem tudom, kivel fogom megoldani, ha Taylorral még mindig így leszünk. Valószínűleg akkor elmarad. De azért remélem, megoldódik addigra a helyzet és akkor ő is velem jöhetne New York-ba. Mondjuk, ebben van némi kétségem, mert szerintem szívesebben akar majd lenni a barátaival meg a családjával. Na, majd meglátjuk. Először ez tisztázódjon.


Ahogy odaértem, a kávézóval szemben lévő parkolóba leparkoltam, majd mielőtt kiszálltam volna, körbeszemlélve a terepet, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, hogy sehol sem látok egy fotóst sem. Így nyugodtan kiszálltam, lezártam az autót és átmentem a megbeszélt helyre. Mivel sehol sem láttam Ryan-t kívül, így gondoltam, hogy bent fog rám várni. Amikor bementem, elmosolyodva néztem Ryan-re aki szintén, ahogy meglátott, egy kellemes mosollyal üdvözölt.

- Szia – öleltem meg, ahogy közel értem hozzá.
- Szia – mosolygott – azt hittem már nem is jössz – ültünk le.
- Áh, csak beugrottam Lauren-hez. Bocsi – húztam el a szám.
- Semmi gond – vonta meg a vállát – na, és mesélj. Mi a helyzet veled?
- Nem sok minden. És veled? Hogy telt az ünnep?
- Áh, velem se sok. Az ünnep? Hát… elment gyorsan – nevette el magát – jól nézel ki – mosolygott rám.
- Köszi… - hajtottam le a fejem kuncogva - te is.
- Meg kellene beszélni 1-2 dolgot, nem igaz?
- Hát… tudod, ott van nekem Taylor, és ha arra célzol, hogy… újra szeretnéd kezdeni akkor ne haragudj, de a válaszom: Nem – avattam be gyorsan mielőtt túl késő.
- Jaj, nem, nem. Tudom én ezt, csak arra lennék kíváncsi, hogy akkor miért is szakítottunk, mert úgy tudom, hogy Taylor is sokat utazik meg minden.
- Vele egészen más a helyzet. Megmondom neked őszintén, hogy valahogy szerintem mi nem illünk egymáshoz. Nem is tudom… aranyos vagy meg minden, de… nem tudom elmagyarázni – ingattam a fejem – ez egy érzés. Amit Taylor iránt érzek, azt irántad sosem éreztem. És bocsi, ha ezzel megbántottalak.
- Oké, semmi gond.
- Téged inkább barátnak tekintettelek. Meg talán azért is ragaszkodok Taylorhoz, mert fontos szerepet játszott és még mindig játszik az életemben. Nagyon tudok rá haragudni, de nem sokáig. Meg öhm… ezt tényleg nem lehet elmagyarázni.
- Értem – bólogatott mosolyogva – nem, én örülök nektek és hidd el, hogy semmi hátsó szándékom nincs. Különben is… van barátnőm – nézett rám büszkén.
- Oh, és megtudhatom, hogy ki az a szerencsés hölgy? – mondtam komolyan, de a mondat végén elnevettem magam.
- Te is ismered. Méghozzá nagyon jól. De… nem árulom el. Hadd legyen meglepetés.
- Gonosz vagy. Most felcsigáztad a kíváncsiságom. Lécci… mondd el – néztem rá szépen.
- Nem – ingatta a fejét – esetleg ha egy helyen szilvesztereznénk, akkor meg tudhatod, hogy ki az.
- Hát... az nem fog menni, ugyanis New Yorkban leszek.
- Az nagy kár.
- Nekem mondod? Addig rághatom magam, hogy ki lehet az.
- Majd tartok egy utószilveszteri bulit az új lakásomban, akkor ott megtudhatod – mosolyodott el – persze, ha eljössz.
- Új lakás, új barátnő! Még valami? – kuncogtam el magam – és ha ráérek, akkor biztosan el fogok menni. Meg amúgy is még szilveszter el sem múlt te pedig már az utót tervezed?
- Hát… - vonta meg a vállát.
- Majd meglátom- mosolyodtam el.
- Rendben. Oh, és egyébként ma fellép egy kis klubban az egyik barátom zenekara. Tök jól játszanak, ha gondolod, gyere el. Laurent is hozhatod.
- Ez viszont jól hangzik. Szerintem számíthatsz ránk.
- Helyes. Az Avalonban lesz.
- Nem tudom, merre van, de Lauren biztosan tudja. Ő nagyon járatos ezekben a klubokban – nevettem el magam.
- Nagyon helyes. És egyébként, miért mész New Yorkba?
- Az egyik szilveszteri műsorban fogok fellépni – mosolyogtam rá – és ott leszek éjfélig aztán megyünk bulizni. Te hol fogod tölteni?
- Oh, hát a barátokkal megyünk egy klubba és ennyi – legyintett.
- Az is jó. Egyébként a lakásodat itt vetted L.A-ben?
- Igen. Muszáj voltam ide költözni, mert itt van a munkám. Tudod – vonta meg a vállát.
- Igaz – bólogattam.
- És amúgy az, nem zavar, hogy Taylor is utazgat meg minden?
- Ő gyakorlatilag a szomszédom, szóval bármikor találkozhatunk, ha itthon van. 10 percre lakunk egymástól. Meg igazából mostanában nem dolgozik, csak majd nyáron kezd forgatni. Oh, és a szüleink is jóban vannak szóval… - vontam meg a vállam.
- Oh, akkor a szüleitek miatt vagytok együtt?
- Jaj, dehogy – ingattam a fejem – a suliban találkoztunk és akkor lettek jóban a szüleink, amikor… - azt akartam hírtelen mondani, hogy amikor volt az a dolog azokkal az ikrekkel, de inkább nem bonyolódtam bele – szóval… amikor már együtt voltunk és sokat lógtunk egymás nyakán.
- Ühüm, értem. De miért nem meséltél nekem soha róla?
- Mert nem akartam, hogy kiderüljön. De tudtam, hogy valamikor úgyis ki fog.
- És gondoltad volna, hogy te meg ő …. megint együtt?
- Nem – ingattam a fejem – igazából azt gondoltam, hogy még csak beszélni se fogok vele, úgy haragudtam, de aztán így alakult. Azt hittem, hogy túl vagyok rajta, de úgy látszik, hogy még sem.
- Hmm… - hümmögött
- Na, de mesélj inkább arról a lányról.
- Nem – ingatta a fejét – ha elkezdek mesélni róla, akkor szerintem felismernéd.
- Ne, már. Ne légy ilyen.
- Bocsi – vonta meg a vállát – bár remélem ez köztetek nem fog semmin sem változtatni.
- Hogy érted? – ráncoltam a homlokom.
- Hát, a kapcsolatotokon.
- Oké – értetlenkedtem – akkor ne is fárasszam magam – húztam el a szám.
- Belőlem aztán nem húzol ki semmit.
- Na, szépen vagyunk. Itt titkolózol – kuncogtam el a végén.


Mire ő is elnevette magát. Közben kikértük az italunkat, amit pár perc múlva meg is kaptuk és a további beszélgetések között iszogattuk meg. Kellemesen éreztem magam, semmi feszültség vagy ellenszenv nem volt közöttünk. Tényleg úgy beszélgettünk, mint két jó barát. Hálás voltam neki, hogy nem faggatott többször Taylorról, mert azt viszont kicsit kínosnak éreztem, hogy az exemnek mesélek róla. Bár nagyon kíváncsi voltam, hogy ki lehet az a rejtélyes lány. Akit én is ismerek?! Ráadásul azt mondta, hogy jól ismerem. Talán Lauren? Nem, neki ott van Jason, meg mondta volna. Vagy akkor Missy? Esetleg valamelyik másik barátnőm? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy most már nagyon kíváncsi vagyok.

Jól elbeszélgettük Ryannel az időt, és persze nem mondott semmit arról a lányról, pedig próbálkoztam, de tényleg hiába. A hosszas beszélgetés után, elbúcsúztunk egymástól, majd beültem az autóba és Lauren felé vettem az irányt. Az úton, elővettem a telefonom, abban a reményben, hogy Taylor hívott, de csalódottan csúsztattam vissza a zsebembe. Nem értettem. Lehet, hogy nem is hatott rá, vagy már nem is érdeklem őt. Most már egyre jobban félek attól, hogy elveszítem. Megint rám tört az a rossz érzés, hogy megbántottam. Pedig nem akartam és tudnia kellene ezt. Esetleg túl sokat várok tőle?! Nem tudom. Az utolsó reményem talán az, hogy ha meg akarja beszélni, akkor talán meg is bocsájt. Lehet, szüksége van néhány napra, ahhoz, hogy gondolkodjon és tisztázzon magában néhány dolgot.

Míg odaértem, végig ezek a gondolatok szállták meg a fejem. Egyszerűen nem voltam képes másra gondolni, csak arra, hogy bármelyik percben felhívhat, és azt mondja, hogy: vége. Amikor odaértem, beálltam a szokásos helyemre, majd néhány kopogás után, a mosolygós Lauren nyitott ajtót. Üdvözöltük egymást, majd a nappaliba leülve, elmondtam neki az esti programot, amiben természetesen ő is benne volt. Látva a nem jó kedvemet, elmeséltem neki a bennem lakozó rosszkedv okát, ami már nem volt neki meglepetés. Hála Laurennek, jó barátnő módján megvigasztalt és fel is vidított, amitől jobb kedvre derültem. De nem akartam húzni az időt, így is már valószínűleg késni fogunk pár percet a koncertről, így gyorsan elbúcsúztunk egymástól, megbeszélve, hogy majd én jövök érte, majd beugrottam az autóba és hazaindultam.

Ahogy hazaértem, leparkoltam a házunk elé, majd besuhanva a házba, feliszkoltam a szobámba, kiválasztani a ma esti szerelésemet. Halványlila gőzöm se volt arról, hogy mit vegyek fel. Mert egy koncertre elég lenne egy farmer meg valami topp, vagy ilyesmi, de most kiöltözni volt kedvem. Bár azt sem akartam, hogy nagyon kitűnjek. Néhány percnyi válogatás után végül egy szürke farmernál, és egy fekete cső toppnál maradtam. Gyorsan átöltöztem majd a fürdőben igazítottam a hajamon, raktam magamra némi sminket, felhúztam a szerelésemhez egy elegáns magas sarkút és, mivel este már hidegebb van kint, így még magamra kaptam egy farmer kabátot, a táskámat a vállamra helyeztem, és indulásra készen, a tükörben elégedetten néztem magamon végig. Ezek után az órára pillantottam, ami jelezte, hogy még időben vagyok, de indulás előtt még átmentem szólni a szüleimnek, hogy hol leszek.

- Sziasztok – kukkantottam be a szüleim ajtaján.
- Szia – mosolygott anyu és apu.
- Csak szólok, hogy elmegyünk Laurennel egy koncertre, de nem tudom meddig fog tartani.
- Rendben, de vigyázzatok magatokra.
- Oké – intettem nekik.


Megnyugodva – hogy elmehetek – ültem be az autóba, és a gázra lépve már indultam is Lauren elé. Ahogy odaértem, Lauren már a háza előtt egyik lábáról a másikra tipegve, várt rám, majd ahogy megálltam, beugrott és indultunk is. Szerencsére tényleg tudta, hogy merre van az a klub, így ő navigált nekem.

A klubbal szembeni parkolóban parkoltam le, majd a bejárathoz indultunk, ahol már sorokban álltak az emberek. Mi persze abba a sorba álltunk, ahol a legkevesebben voltak, de így is várnunk kellett.

- Amúgy nem tudod, mi a banda neve? – nézett rám Lauren.
- Nem kérdeztem- vontam meg a vállam – Jason-t nem hívtad?
- Nem – ingatta a fejét – nem kell mindenhová jönnie velem – kuncogta el magát.
- Ez is igaz – értettem vele egyet.
- Mikor indulunk New York-ba, egyébként?
- Nem tudom, majd kiérdeklődöm már Michael-nél.
- Oké – mosolygott.


A további várakozást, csöndben töltöttük mindketten. Nem voltunk szomorúak meg semmi, csak szerintem most mindkettőnknek el volt apadva a beszélőkéje, amikor hírtelen Laurenen egy nagy megdöbbenést figyeltem meg.

- Szerinted vannak véletlenek? – nézett rám még mindig azzal az arckifejezéssel.
- Hát… nem tudom, miért? – kérdeztem értetlenül.
- Nézz oda – bökött a fejével a hátam mögé…

Szandra Burke's life 54 rész

Itt az új rész:D remélem tetszeni fog:D



Ott álltam az első kigördülő könnycseppjeimmel, és a fejemben folyton a szomorú arcát láttam, ahogy elsétált innen. Úgy éreztem, hogy a percen sírógörcsben török ki, de az ünnep és a társaság miatt muszáj volt tartanom magam. Most már tényleg egyáltalán nem akartam itt lenni. El akartam bújni valami csendes helyre szégyenemben, ahol kiadhatom magamból a szomorúságot és düh-t. De ugyanakkor egyedül sem akartam lenni karácsonykor. Elvileg ez a szeretet ünnepe, én még is azt bántom, aki fontos nekem és elszomorítom mindezzel. Elrontottam az egész karácsonyi ünnepét. Nem hiszem, hogy meg tud nekem bocsátani. Még magamnak sem tudom ezeket megbocsátani. Bár nagyon szeretném, ha túlléphetnénk rajta és folytathatnánk, de tartok attól, hogy ez az első és egyben utolsó karácsonyunk „együtt”. Ahogy ezek végig futottak az elmémen, még több könnycsepp buggyant ki szomorú szemeimből. Pár percig még kint álltam, majd letörölgetve a könnyeimet, úgy döntöttem, hogy összeszedem magam, ahogy tudom és bemegyek a többiekhez. Nem akartam, hogy kérdezősködjenek a szokatlan, szomorú viselkedésem miatt, így amikor bementem és rám néztek Alysonék, egy halvány mosolyt erőltettem magamra, ami szerintem inkább egy grimasz volt, de végül ők is visszamosolyogtak. Épp a kanapén ült mindenki, Taylort is beleértve. Most hálát adtam magamban azért, hogy Alysonék nem Taylor mellett ülnek, hanem picit távolabb, így leülhettem melléjük és hallgatva a csevegésüket, fél szemmel Taylort vizslattam, akit látszólag hidegen hagy, hogy kábé 2 méterre vagyok tőle. De nem lepődtem meg. Megértem. Én is ezt tenném, azt hiszem.

- Hé, itt vagy?! – térítettek vissza a lányok a gondolkodásomból – minden rendben? – kérdezte Alyson.
- Igen – húztam el a szám egy félmosolyra.
- Biztos? – ráncolta a homlokát.

Ja, biztos most mindenki előtt fogom az orrotokra kötni, hogy mi is történt, majd utána jól közösítsetek ki – mondtam magamban, Alyson kérdésére válaszolva. De persze még sem ezt válaszoltam.

- Igen – bólintottam majd hajtottam le a fejem.
- Beszéltél Taylorral? Mert láttuk, hogy odakint beszélgettek – vonta meg a vállát.
- Igen, beszéltünk.
- És? Minden rendben?
- Szerinted? – néztem rá immár szomorú képpel.
- Nem úgy tűnik – húzta el a száját – de min vesztetek össze?
- Nem… szeretnék most erről beszélni… ha lehet – vontam meg a vállam.
- Oké, megértem.
- Csak annyi, hogy azt hiszem, kezdem utálni a karácsonyt – motyogtam.
- Oh, ne utáld. Ez egy szép ünnep.
- Persze, tudom. De kezdek rájönni, hogy a legrosszabb dolgok velem karácsonykor történnek meg.
- Lesz majd jobb is – mosolygott
- Hát… innentől már csak jobb lehet – húztam el a szám.
- Egyébként szakítottatok? – hajolt közelebb, hogy halkan kérdezze
- Nem tudom, de szerintem igen – hajtottam le a fejem
- Hogy érted?
- Nem mondott semmi ilyesmit, de én éreztem, hogy vége.
- Lehet rosszul érezted – vonta meg a vállát
- Az érzéseim sokszor nem csalnak, de remélem most igen.

Erre csak halványan elmosolyodott Alyson, aztán gyorsan témát váltva csevegtek tovább, amibe néha-néha én is beleszóltam, de nem igazán volt kedvem beszélgetni. A szemem sarkából folyton Taylort néztem, és amikor véletlenül összeért a tekintetünk, egyre jobban azt sugározta felém, hogy nem akar itt látni. A feszültség is akkorára nőtt közöttünk, hogy alig bírtam már egy szobában lenni vele. Észrevettem, hogy Chase is inkább a konyhában a felnőttekkel tartózkodott és beszélgetett. Furcsa volt őt így látni, hiszen egy csajozós, bulizós fiúnak ismertem meg, de úgy tűnik, hogy jól kijön a felnőttekkel és érettebb attól, aminek én gondoltam. És az is nagyon szembe tűnő volt, hogy Taylor rá is mérges. Persze nem csodálom. Utálom magam ezért. Lehet most ugrasztottam össze két jó barátot. Mit ki nem hoz az emberből az alkohol. Egy kis botlás tönkretehet mindent.

Nem igazán tudtam magammal mit kezdeni. A többiek kellemesen elvoltak, csak én éreztem magam ilyen ocsmányul. Nem éreztem magam oda valónak. Mintha én lennék az ünneprontó. Pedig senki ünnepét nem akarom elrontani. Úgy gondoltam, és éreztem, hogy a Taylor és köztem lévő feszültség áthat a többiekre is, s ezért a hangulat is kezdett romlani. De mivel nem akartam fokozni a szomorúságot a többiekre, ezért felálltam és Alysonéknak gyorsan elmotyogtam, hogy „A mosdóba megyek”, majd felálltam és elindultam valami csendesebb helyre. Persze, nem a mosdóba mentem, hanem egy olyan kis sarkot akartam keríteni ahol nyugodtan kiadhatom magamból azt a sok feszültséget, ami összegyűlt bennem az elmúlt 1 órában. Ismertem már Taylorék házát és mivel a mosókonyha volt talán a legcsöndesebb hely, így oda mentem és összehúzott térdekkel csúsztam le a kis sarokba. Szörnyen éreztem magam. Talán még rosszabbul, mint az előző karácsonykor. Pedig olyan jó lett volna, ha békésen eltöltjük ezt a pár napot – gondoltam bele. Sosem gondoltam volna, hogy ilyenre képes vagyok. És még én prédikáltam neki. De igazából ő is tudja, milyen vagyok. Ha „megtilt” valamit, még, csak azért is megteszem. Persze egyikünk sem gondolta volna, hogy ez lesz. Taylor az egyik legcsodálatosabb ember, akivel találkoztam, és én meg elszúrom. Igazi barát, törődik velem, megért, bármit elmondhatok neki, sokban egyetért velem és nem utolsó sorban fontos a számomra. Egy idióta vagyok – kezdett könnybe lábadni ismét a szemem. Lejátszva a fejemben, a teraszos „jelenetet”, még több könny gyülekezett a szemem sarkában, s immár a térdemre hajtva a fejem, hagytam, eláztatni a könnyeimmel a nadrágomat.

Nem tudom, meddig ülhettem így ott, de az ajtó nyílására figyeltem fel. Igazából nem nagyon érdekelt, hogy ki az, kivéve, ha Taylor, így mozdulatlanul maradtam és próbáltam úgy tenni, mintha ott se lennék. Legszívesebben felhívnám Lauren-t és elmondanám neki, de akkor belegyalogolnék a családjával töltött estéjébe, és biztos vagyok benne, hogy nem nézné jó szemmel sőt, még lehet ő is, megharagudna rám.

- Hé, kislány – hallottam meg egy ismerős hangot, és a köszönéséből rájöttem, hogy ez bizony Chase. Már csak ő hiányzott – gondoltam magamban – vagy is… Szandra, igaz? – guggolt le mellém. De nem nagyon érdekelt, így nem szóltam semmit és nem is mozdultam – Már Alysonék keresnek!
- Jó – motyogtam az orrom alatt, választ adva.
- Ne ücsörögj itt egyedül! Na, gyere – mondta kedvesen
- Kösz, nem. Nem megyek olyan helyre, ahol nem látnak szívesen – mondtam szipákolva.
- Miről beszélsz? Itt mindenki szívesen lát.
- Aha… mindenki.
- Na, jó – ült le hírtelen, ami meglepett és meg is ijesztett egy kicsit. Nem tán beszélgetni akar, vagy mi a szösz? – akkor most szépen meséld el nekem, hogy mi van köztetek Taylorral? Azt már tudom, hogy tudja mi történt Miamiban, mivel szépen a tudtomra adta.
- Veszekedtetek? – emeltem fel a fejem aggódva.
- Nem, csak nem szól hozzám, és ebből tudom.
- Oh.
- Szóval?
- Mit mondjak?
- Mondjuk, hogy mióta jártok megint?
- 2 hónapja – sóhajtottam nagyot – de ugye nem gondolod, hogy pont veled fogom megbeszélni a problémáimat?
- Ez az én problémám is, ugyanis ha még nem mondtam volna, akkor Taylorral közeli rokonságban állunk és elég gáz ez a helyzet.
- Már mondtad. – motyogtam semlegesen.
- Rendben, akkor… fontos vagy erős ez a… kapcsolat, vagy mi. Nem nagyon hiszek az ilyen tini „szerelemben” – húzta el a száját.
- Miért nem hiszel?
- Mert úgy is elmúlik. Mindkét fél megváltozik és aztán, meg egymás idegeire mennek – hadarta el.
- Tapasztalat?
- Bocs, de ehhez nem sok közöd van – húzta fel rám a szemöldökét.
- Jól van, csak kérdeztem – ebből egyből leesett, hogy bizony tapasztalta. Szegényke. Lehet az akkori barátnője megváltozott és otthagyta?? Ezt csak ő tudhatja, én biztos nem fogok vájkálni a magán életébe – amúgy, igen. Fontos ez a Kapcsolat – nyomtam meg a kapcsolat szót – reménykedek abban, hogy meg fog bocsátani bár… szerintem nem sok esély van rá – hajtottam le a fejem – rokonok vagytok, akkor gondolom, valamennyire egyre jár az agyatok. Te megbocsátanál a helyébe?
- Hát az attól függ.
- Mitől?
- Hogy mennyire tetszik az illető és átgondolnám, hogy érdemes lenne-e folytatni. De mivel én Taylort nem olyan haragudósnak tartom, így szerintem valamikor biztos meg fogja ezt beszélni veled. Meg szerintem amúgy sem tud rád haragudni.
- Dehogynem – motyogtam
- Nem tudom, hol jártok, de ha fontos vagy neki, akkor biztos lehetsz benne, hogy a közel jövőben megbocsájt.
- Azt mondod?
- Azt. De nem biztos, hiszen azért én sem ismerem annyira őt ezen a téren.

Furcsa, de még is így végül örültem, hogy Chase „talált” rám és itt maradt, a makacsságom ellenére. Teljesen félre ismertem. Kicsit megnyugtatott ezekkel a szavakkal, és bár a szomorúság még mindig rajtam volt, de most már kezdtem kicsit jobban érezni magam.

- Hát, tudod. Azt hittem, hogy te is az a bunkó nagy csajozós típus vagy – néztem rá elhúzott szájjal.
- És most mit gondolsz?
- Azt, hogy jó fej vagy – mosolyodtam el.
- A barátok barátnőivel nem lacafacázunk. Amúgy is rendes lánynak látszol. Csak nem értem mi volt az a vadulás Miami-ban.
- Az alkohol kifordít önmagamból. És ne kend rám, mert te flörtöltél velem az első perctől kezdve. Különben is, ha tudtad, hogy Taylorhoz közöm volt, akkor sem lett volna szabad ezt csinálni.
- Hát… engem is beindított az alkohol – vonta meg a vállát.
- A flörtről beszélek.
- Az csak egy ártalmatlan kis nézés volt.
- Aha – mondtam semlegesen – amúgy te is itt laksz?
- Nem, dehogy. Michigan-ben, csak az ünnepekre feljöttünk.
- Értem. Fősulira jársz, vagy már dolgozol?
- Fősulira járok. Fotós szeretnék, lenni – vonta meg a vállát
- Ez vicces. Remélem nem paparazzi fotós, mert akkor könnyen meggazdagodhatsz belőlünk – kuncogtam el a végét.
- Nem, nem. Dehogy. Az a normális fotós. A Teen Vogue fotósa akarok majd lenni.
- Merész, de nem lehetetlen. De miért pont a Teen Vogue?
- Nem tudom – vonta meg a vállát – igazából mindegy csak fotózzak.
- Ezt nem néztem volna ki belőled.
- Sokan azt hiszik, hogy az a nagy macsó vagyok, ami részben igaz, de van másik oldalam is.
- Mint mindenkinek – vontam meg a vállam – nekem is két életem van, ha úgy nézed. Az egyikben normális dolgokat csinálok, elmegyek vásárolni, bulizok, a barátaimmal lógok a másikban pedig fények, színpad, dalok, fotósok és minden ilyesmi.
- Én nem bírnám ezt az életet. Nem tudom, hogy csináljátok.
- A támogatók adják az erőt. De figyelj, nem nagy cucc. Ha nem olvasol újságot és nem nézed a sztár híreket a tv-ben, akkor egész elviselhető. Nem igazán foglalkozok ezekkel, és ha kritikát hallok azt is pozitívan veszem, nem úgy, hogy „jajj nem érdekel”, hanem megfogadom és javítok rajta. Az a célom, hogy ha nem is mindenki, de szeressék azt, amit csinálok, és ne úgy állítsanak be, hogy azért lettem énekesnő, mert az apám egy nagy cég vezetője, hanem azért mert a színpadon van a helyem.
- Szerintem nem hiszik azt, hogy az apukád jóvoltából lettél énekesnő, mivel nem akármilyen tehetséggel rendelkezel.
- Köszi – mosolyodtam el – de volt már rá példa, hogy néhány újságíró rá kérdezett – vontam meg a vállam.
- Bunkók – húzta fel a szemöldökét – na, de szerintem menjünk. Már biztosan keresnek – állt fel – Taylor miatt meg ne aggódj. Majd lehiggad.
- Jól van – álltam fel én is sóhajjal – de nem tudok, nem foglalkozni vele.
- Nem azt mondom, hogy ne foglalkozz vele, csak érezd jól magad, oké? Karácsony van. Ilyenkor nem szabad szomorúnak lenni.
- Nem ma kellett volna elmondanom neki – ingattam a fejem.
- Na, figyelj. Most ha kimegyünk, megbeszéljük vele, hogy legalább csak ma felejtse el a történteket, azért, hogy ne legyen feszültség. Aztán pedig majd külön-külön megbeszéljük vele a dolgokat. Én sem örülnék, ha haragban válnék el tőle szóval…. – magyarázta Chase.
- És szerinted fog hallgatni jelenleg rád vagy rám? – húztam fel a szemöldököm.
- Nem tudom, de egy próbát megér – vonta meg a vállát.


Erre csak bólintottam egyet, majd lassan visszaindultunk a többiek irányába. Tényleg megbántam mindent, főleg azt, hogy ezt az egész Miami-s dolgot pont karácsony estére hagytam. Lehet, ha aznap elmondtam volna neki, akkor talán mára már lehiggadt volna és akkor nem harag, hanem békülés lett volna ebből az estéből. De most már mindegy. Nem tudom, nem megtörténté varázsolni.

Ahogy beléptünk, mindenki bájosan csevegett egymással, a korosztályom pedig a karaoke „gép” előtt üldögélve röhögtek nagyokat egymás produkcióján. Látszólag Taylor is jól érezte magát, aminek részben persze örülök, részben pedig zavar, hogy nekem úgy tűnik, mintha nem is érdekelné a dolog.

- Akkor majd én ide hívom, maradj itt – mondta Chase és indult Taylor felé.

Végig figyeltem, ahogy oda megy hozzá és próbál vele beszélni. Először úgy tett mintha nem hallaná Chase-t, majd feszülten, összehúzott szemekkel, meggyőzve állt fel és indult a két fiú felém.

- Gyorsan hadarjátok, ha lehet – mondta Taylor flegmán, ahogy odaértek hozzám.
Bár ez a mondata egy kicsit felidegesített, mivel utálom, ha fölényeskedik és így beszél velem, de a karácsonyra gondolva, inkább nem szóltam vissza neki. Chase-re néztem és látva, hogy azt várja, mikor kezdek bele, válaszoltam rá.

- Nem fogok beszélni – vontam meg a vállam. Ilyen állapotban tényleg nem tudok normálisan beszélni, főleg, hogy felhúztam egy picit magam.
- Rendben akkor majd én – csapta össze a tenyerét.

Lassan és meggyőzően elmondta Taylornak a kérését, de ahelyett, hogy Chase-re figyelt volna, végig rám nézett, legalábbis azt éreztem, ugyanis én csak karba tett kézzel néztem magam elé és próbáltam nem Taylorra figyelni. Chase mondandója végén, végül belegyezett Taylor.

- De nehogy azt hidd, hogy jó pofizni fogok neked – szólt immár hozzám.
- Jó – válaszoltam semlegesen.
- Nehogy már te legyél megsértődve – tette csípőre a kezét.

Semmit sem válaszolva, inkább eljöttem tőle, mert úgy éreztem, ha beszélnem kell vele még egy szót, akkor kitör a harmadik világháború. Nem tudtam miért, de mérges voltam rá. Vagyis tudom, de nem értem miért húztam fel magam annyira a flegma beszéde miatt. Biztosan a büszkeségem miatt, mert az elég nagy és általában sosem hagyom, ha valaki így beszél velem, még Taylornak sem tűrök, de ezúttal muszáj volt nem visszaszólnom. Nem szeretem ezt a flegma és makacs oldalamat, de ez van, ilyen is tudok lenni, ha kihozzák belőlem. Miközben ezen elgondolkodtam, leültem Alyson-ék mellé és egy kicsit oldottabban kezdtünk el beszélgetni. Persze egyből rákérdeztek a lényegre: Kibékültetek? Amire persze elmeséltem nekik az egészet és figyelmesen végighallgattak, majd tovább fecsegve átveséztük a többi pasis dolgot és az egyéb témákat is.

Az este végül is jól eltelt. Taylorral igaz nem beszéltünk, de valahogy nem volt olyan feszültség közöttünk, mint először. A karaoke volt a legjobb része az estének. Alysonékkal végig bohóckodtuk, a többiek pedig önfeledten kacagtak rajtunk. Meglepetésemre még Taylor is nevetett néhányszor a sértődöttsége ellenére. Az este végén, amikor elfelé búcsúzkodtunk kicsit kínosan éreztem magam. Nem tudtam, hogy most menjek oda és normálisan búcsúzzak el tőle, vagy inkább hagyjam. Ő is csak nézett rám fele és szerintem ő is azon tanakodott azon, hogy mit csináljon. Igazából jól esett volna, ha csak megölel vagy valami. De nem látok a fejébe, így lehet, ha odamennék hozzá, akkor még jobban elfajulnának közöttünk a dolgok. Ahogy ezen elgondolkodtam, hírtelen arra eszméltem fel, hogy Taylor felém indul, mire a szívem olyan hevesen elkezdett dobogni, hogy majd kiesett a helyéről.

- Kicsit kínos, nem igaz? – mondta, ahogy odajött, immár normális hangnembe.
- De, az – válaszoltam két sóhaj között.
- Na, mi legyen?! – fújta ki a levegőt.
- Mire gondolsz? – haraptam bele az ajkamba, idegességemben.
- Nem is tudom – vonta meg a vállát.

Az arckifejezéséből átfutott az agyamon egy fájó kérdés, amit úgy éreztem most kell feltennem.

- Szakítani akarsz? – hajtottam le a fejem.
- Hmm… mi? – húzta fel a szemöldökét – karácsonykor? Nem – ingatta a fejét – nem ez lenne a legjobb megoldás szerintem – hála istennek, hogy megáldott egy kis csöppnyi aggyal és még használni is tudod – gondoltam magamban megkönnyebbülve.
- Hát akkor?
- Azon gondolkodom, hogy vettem neked valamit, de nem tudom, hogy oda adjam-e – szűkítette össze a szemét.
- Nem kell ideadnod, ha nem akarod. – vontam meg a vállam – de… nekem is van számodra valami, amit majd megtalálsz a szobádban.
- Mondtam, hogy ne vegyél semmit – ingatta a fejét.
- Nem költöttem rá. Csak annyit fűzök hozzá, hogy akkor nézd, meg amikor egyedül vagy.
- Rendben – bólogatott.
- Nagyon… haragszol még? Megölelsz… vagy valami? – néztem rá.
- Igen, haragszok és még ne.
- Oké… értem – hajtottam le a fejem. Legalább őszinte - gondoltam magamban.
- Szandra, gyere! – szólt anyukám az autónál álldogálva.
- Hát akkor, szia – intettem neki, a tekintetét kerülve.

Gyorsan még elbúcsúztam a többiektől, és az autóba beszállva már mentünk is. Taylor már nyugodtabbnak látszott és végre nem nézett le, hanem normális volt velem, de persze még mindig elszomorít, hogy meg sem ölelt. Remélem túl fog lépni ezen és folytathatjuk a dolgot.

Amint hazaértünk, mivel már késő volt egy kicsit, így mindenkinek Jó éjt kívántam, majd még egy gyors tusolás után, az ágyba kuporodva, ismét Taylor körül forogtak a gondolataim. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit szól az ajándékomhoz. Reméltem, hogy értékelni és érteni fogja. Bár már nyugodtabb voltam, mert úgy éreztem, hogy nem utál Taylor, de még sem tudtam olyan könnyen elaludni. Folyton pörgött az agyam mindenen, és ez nem igen hagyott. De végül pár órás forgolódás után, sikerült elaludnom…