2011. május 3., kedd

Szandra Burke's life 97 rész

Szijasztok drágák!! Itt a kövi rész. Hát... ez elég szomorú rész lett, úgy, hogy zsepit elő!! De azért remélem tetszeni fog:D Jó olvasást, puszi.

A reggelem kegyetlenül pocsék volt. A szemem és a fejem fájt, hányingerem volt, de ugyanakkor már éhes is voltam. Átgondolva a tegnapot, azt hittem, hogy csak álmodtam, de miután körbe néztem, hogy Laurennél vagyok, rájöttem, hogy ez nem csak álom volt, hanem maga a valóság. Teljesen azt éreztem, hogy szét vagyok esve. Nem éreztem jól magam, egyáltalán nem. Ahogy jobban magamhoz tértem, elkezdtem érezni valami finom illatot a konyhából, így felálltam és lassan elcsoszogtam odáig.

- Jó reggelt – mosolygott Lauren.
- Reggelt – motyogtam.
- Hogy érzed magad? – rogyott le a mosolya, pocsék látványomra.
- Rosszul – ingattam a fejem – de megvagyok egyébként – tettem még hozzá.
- Készítettem egy kis reggelit – mosolyodott el – gyere, ülj le – mutatott a székre, ahová le is ültem egyből – miután ettünk, összeszeded magad és hazaviszlek, rendben?
- Ühüm – bólintottam.
- Jobb, ha hamarabb túl leszel rajta.
- Rendben – motyogtam.


A reggeli alatt, mondanom sem kell, hogy végig Taylor körül forgott az agyam. Egy ürességet éreztem a szívemben, amit tudom, hogy csak Ő tölthet ki. De kezdtem beletörődni a történtekbe. Tudom, hogy úgy is túl kell esnem egy Debivel és Dannel való beszélgetésen, és lehet még Taylor is ott lesz. Akkor talán majd tudok vele beszélni. El fogom Debiéknek mondani, hogy ne is álmodjanak arról, hogy a szüleimnek fogom tekinteni őket, mert nekem csak egy anyukám és egy apukám van. Az pedig Shanell és Josh. Valami megtört bennem egyébként Debiékkel kapcsolatban. Eddig szerettem őket, de most, hogy kiderült az igazság, nem akarom őket látni. Sőt, semmit sem akarok tőlük. Lehet ez nem normális dolog, nem tudom. De miután túl leszek a beszélgetésen velük, nem akarom őket soha többé látni. Lehet, kicsit szigorúnak hangzik, de már Taylor miatt is. Nem akarom, hogy szenvedjen. Azt akarom, hogy boldog legyen. És így neki is könnyebb lesz elfelejtenie engem.

A reggeli után, úgy-ahogy magamra öltöttem emberi formámat, majd egy kis biztatás után Laurennel az autójába vágódva, elindultunk felénk. Féltem attól, hogy mi fog történni. Furcsa lesz visszamenni oda, tudva, hogy alig van jogom ott élni.

Amint leparkoltunk elénk, félve néztem Laurenre.

- Minden rendben lesz – mosolygott – ha gondolod, bemehetek veled.
- Nem kell – ingattam a fejem – de azért köszönöm. Sőt, mindent nagyon köszönök. Rettenetesen hálás vagyok neked.
- Ugyan már. Ez természetes.
- Szeretlek Lauren – öleltem meg hálásan.
- Én is szeretlek. És ne borulj ki. Gondolj arra, hogy a barátaid és a családod mindvégig ott lesz melletted. Nem leszel egyedül – motyogta.
- Rendben – bújtam ki öleléséből.
- És ha bármi van, hívj nyugodtan és már is jövök.
- Köszönöm még egyszer – mosolyodtam el hálásan.
- Nincs mit köszönnöd – mosolygott – ügyes legyél.
- Oké – sóhajtottam nagyot és szálltam ki.
- Majd hívlak, rendben?
- Rendben – zártam be az ajtót.


Megvártam, míg elhajtott, majd a ház felé fordulva lassan elkezdtem lépkedni, közben felkészülve, hogy mi várhat rám odabent. Az ajtó előtt megállva, sóhajtottam még egyet, majd lassan kinyitva az ajtót beléptem.

- Jaj, kislányom, csak, hogy itt vagy – borult a nyakamba anyukám – hadd nézzelek. Jól vagy? Nincs semmi bajod? Hol jártál? – hadarta a kérdéseket, kibújva ölelésemből.
- Laurennél töltöttem az éjszakát – motyogtam az orrom alatt.
- És mondd csak jól vagy? – jött oda apu is.
- Fogjuk rá – bólintottam.
- Beszélnünk kell veled. Elmesélünk mindent, és tisztázzuk a dolgokat, rendben? – nézett rám anyu.
- Rendben – suttogtam – de előbb lefürdök.
- Persze, menj csak. Majd akkor később bemegyünk hozzád – mondta anyukám, hallva hangjában a megkönnyebbülést.


Erre csak bólintottam, majd felmentem a szobámba és egyből a fürdőbe vettem az irányt. Levetkőztem és elkezdtem magamra engedni a forró vizet. Csak álltam ott és hagytam, hogy a víz minden zíg-zugomat elérje. Közben pedig gyötörtem magam a Taylorral, való gondolataimmal. Nem tudom, mit fogok neki mondani, ha találkozni fogunk. Azt sem tudom, hogy hogy reagált minderre. Persze láttam rajta, hogy szomorú, de nem tudom, mi járhat a fejében. Lehet ő már bele is törődött, és talán már nem is érdeklem? Elvégre, visszagondolva a sok veszekedés által, talán megbánthattam egy jó párszor. Nem tudom. Semmit sem tudok. Csupa bizonytalan érzések keringnek bennem. Mindenesetre, ha fáj, ha nem, örülnék, ha találkozhatnék vele, és elbúcsúzhatnék tőle hivatalosan. Bár nem tudom, hogy ki tudnám-e mondani, a végszót, de szerintem ő is tisztában van vele, hogy nekünk, kettőnknek, nincs jövőnk közösen. Nem ebben az életben. Talán, majd ha mindketten megöregszünk, és ne talán tán meg is halunk, a mennyben úgy is találkozni fogunk és majd ott folytathatjuk, amit abbahagytunk.

Miután végeztem, magam köré tekertem egy törölközőt, a gardróbhoz lépve, kiválasztottam egy kék melegítőt és egy fehér felsőt, felöltöztem és a Taylortól kapott kedvenc macimmal a kezemben, kiültem a nagy ablakomba, a csönddel és a gondolataimmal körbe zárva. Szomorú voltam. Rettenetesen szomorú voltam. Nem tudtam másra gondolni, egyedül csak Rá. Hogy vajon ő mit érezhet, mikre gondol, mi a véleménye erről az egészről? Szerettem volna vele beszélgetni, de nem lett volna helyes. Ha akarom, ha nem, muszáj tőle távol lennem. Arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha egy kis időre elköltöznék itthonról. Mondjuk egy évre. És akkor biztosan elfelejtem Őt, illetve ő is engem. Iszonyúan nehéz lesz így, tudva, hogy alig 10 percre lakik tőlem. Ugyanakkor furcsa lesz, nélküle felkelni az ágyban. Rossz lesz, azt érezni, hogy nem fekszik mellettem, hogy nem vigyáz rám és iszonyatos lesz elviselni azt, hogy nem érint meg. A finom csókjai, a kedves szavai, a szeretete, az érzékenysége. Mindegyik nagyon fog hiányozni. Hiányozni fog az az érzés, hogy amikor a közelembe van, a szívem mindig hevesen ver. Mikor azt hittem, hogy minden rendben van, és semmi sem gátolja a szerelmünket, erre jön ez a kegyetlen döfés, ami egy perc alatt szétszakított minket. De küzdeni fogok és ezekkel a hiányokkal együtt, tovább fogom élni az életem. Az biztos, hogy mindig fogok Rá várni. Tudom, hogy nem szabad ezt mondanom, de ezt érzem. Akár egy örökkévalóságig várnék rá.

Elgondolkodásomból hírtelen az ajtó kopogása vetett véget.

- Bejöhetünk? – hallottam meg anyukám hangját.
- Gyertek – mondtam nekik, gondolva, hogy most egy szép kis beszélgetésben lesz részem.
- Jól vagy? – jött be anyu és apu aggódóan.
- Ühüm – bólogattam. De persze, pont az ellenkezője volt velem.
- Szeretnénk veled beszélni – ültek le az ágyamra.
- Figyelek – néztem rájuk.
- Csak el akarjuk mondani, hogy nagyon szeretünk téged. Nagyon – láttam anyán, hogy küszködik a könnyeivel a mondata végén – és nem számít, hogy kik a biológiai szüleid. Mi mindig itt leszünk neked.


Látva anyukám pityergését, én is elérzékenyültem és ismét éreztem a szememben gyülekező könnyeket.

- Én is nagyon szeretlek titeket – mondtam elcsuklott hanggal és mentem oda megölelni őket szorosan.
- Nem akarjuk, hogy azt érezd, hogy meg fognak változni a dolgok. Mert nem fognak. Számíthatsz ránk bármiben, mert mi vagyunk a családod – motyogta apu a nyakamba, ő is elérzékenyülten.
- Tudom – mondtam szipákolva.
- Nagyon fontos vagy nekünk, hidd el – szipákolt anyukám is.
- Nekem is fontosak vagytok – bújtam ki ölelésükből, és töröltem le a könnyeimet – nem fogok elmenni innen. Tudom, hogy ti vagytok a családom.
- Így van, te ide tartozol – mosolyodott el anyu, a könnyeit törölgetve.
- Nagyon szeretünk téged, kicsi lányom – motyogta apu és ölelt meg még egyszer.
- Én is szeretlek titeket – mondtam immár elmosolyodva.
- Nagyon nehéz ez nem csak neked, de nekünk is. Nem tudtuk, hogy mondjuk el, és azt sem tudtuk, hogy fogod majd fogadni. De, most nagyon megnyugodtunk – mondta anyu, mosolyogva.
- Bevallom megfordult a fejemben, hogy elmegyek, de Lauren felnyitotta a szemem. És ráébresztett, hogy nekem csak egy apám és egy anyám van, azok pedig ti vagytok.
- Örülünk, hogy így gondolod, mert ez nagyon is így van – mondta apu immár ő is elmosolyodva.
- Úgy, hogy egy percig se forduljon meg a fejedben, hogy esetleg nem szeretünk – mondta anyu.
- Rendben – mosolyogtam.
- Debiék is nagyon aggódnak miattad.
- Felőlem – vontam meg a vállam – de ha Debiék most azt fogják gondolni, hogy oda költözök hozzájuk, meg, hogy a szüleimnek fogom tekinteni őket, akkor nagy tévedésben vannak. Mert nekem semmi közöm sincs hozzájuk.
- Kicsim, ők a biológiai szüleid, adj nekik egy esélyt.
- Nem – ingattam a fejem – nem akarom őket látni. Megmondtam, hogy nekem csak egy anyukám és egy apukám van.
- Ez jól esik nekünk, hogy így gondolod, de add meg nekik a lehetőséget, hogy megpróbálják.
- Mégis miért? Azért, hogy Taylorral… - jutott eszembe hírtelen valami. A mai nap az egy nagyon fontos nap lett volna. És el se hiszem, hogy így ment el.
- Mi van Taylorral? – kérdezte anyu.
- Ma lennénk egy éve együtt – böktem ki, érezve, hogy újra előtörnek a könnyeim.
- Kicsim – nézett rám anyu együtt érzően.
- Nem hiszem el, hogy ez történik – hajtottam le a fejem, és nyeltem le a könnyeket. Ma lennénk egy éve együtt – mondtam ki magamba még egyszer.
- Kislányom, hé – szólt apukám, mire ránéztem – ne búslakodj. Minden rendbe fog jönni – mosolyodott el.


Nem hiszem, hogy minden, de azért jól esett, hogy ezt mondta. Én is elmosolyodtam halványan.

- De ha nem haragszotok meg, van egy kis dolgom – mondta apu bocsánatkérően – és tudd, hogy szeretlek – mutatott rám mosolyogva.
- Én is szeretlek – mosolyodtam el őszintén.


Kiment apukám s ezzel egy kis boldogságot is sugárzott belém. Mármint nem azzal, hogy elment, hanem azzal, hogy ennyire éreztetik velem, hogy szeretnek. Így miután kiment apu, anyukámmal kettesben maradtunk.

- Tényleg jól vagy? – kérdezte lágyan.
- Hát… - hajtottam le a fejem – nagyon bánt, hogy Taylorral szakítanunk kell. Kegyetlen az élet. Pont őt akarják elvenni tőlem – csuklott el a hangom, s mivel nem akartam megint sírni, így gyorsan inkább visszafojtottam – anyu, nagyon szeretem őt – néztem fel rá kissé könnyes szemmel.
- Tudom – simított végig az arcomon együtt érzően – de ha szereted, el kell engedned.
- Próbálom, de nagyon nehéz – hajtottam le a fejem – Taylor miatt sem akarom Debiékkel a kapcsolatot tartani. Jobb lesz így. Nagyon fáj, hogy ezt kell tennem, de Taylor és az én érdekemben, ez lesz a legjobb.
- Igen, szerintem is.
- De hogy létezik az, hogy a saját… biológiai bátyámba vagyok szerelmes? Ilyen szerintem még az égben sincs.
- Nem tudom – ingatta a fejét –de sajnos így hozta a sors.
- Hát… jól kibabrált velünk az a fránya sors.
- Túl lesztek rajta, mind a ketten – simogatta meg a hátam – és akkor talán barátok is lehettek, vagy testvérként is nézhettek egymásra utána.
- Én és Taylor? – húztam fel a szemöldököm – szerintem ez sosem fog megtörténni. Sosem tudnék rá testvérként nézni. Vagy ha még is, akkor, egy idő után úgy is megint bele szeretnék. Csak bár ne szeretném ennyire.
- A szerelem sokszor fájdalmas – húzta el a száját.
- Hát, az – motyogtam – de nem akarom, hogy ezt az örökbefogadásos dolgot bárki megtudja. Egyedül Laurennek mondtam el, de senki más nem akarom, hogy tudja.
- Rendben – mosolyodott el.
- Főleg a média ne tudja meg. Akkor úgy szétszednének, mint egy hullát a hullaházba.
- Ilyen hasonlatokat ne használj – döbbent hátra.
- Bocsi – vontam meg a vállam – és, miért akartatok örökbe fogadni? Mármint, már ott volt ugye Nick. De miért döntöttetek az örökbe fogadásnál? – néztem rá kíváncsian.
- Hát… amikor Nick három éves lett, akartunk egy kislányt. Majdnem egy évig próbálkoztunk, de nem jött össze valamiért. Viszont a kislányt tényleg nagyon akartuk, így arra jutottunk apáddal, hogy mi lenne, ha örökbe fogadnánk egyet – mosolyodott el – így elmentünk a kórházba, ahol voltak örökbe fogadható kisbabák. Amikor bementünk nagyrészt csak kisfiúk voltak. Volt néhány kislány is, de mi olyat akartunk, aki hasonlíthat is ránk. Aztán mondta az egyik orvos, hogy van egy pár napos kislány csecsemő, akit szintén örökbe fogadhatunk. Odavezetett minket, és mikor megláttunk, azonnal eldöntöttük, hogy te leszel az – mosolyodtam el erre én is – olyan gyönyörű voltál és olyan kis picike. Mint egy kis csoda. El is gondolkodtunk azon, hogy vajon melyik szülőnek volt szíve otthagyni egy olyan gyönyörű kislányt. Apáddal nagyon szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy ilyen szép és becsületes lányunk van. Tényleg – bólogatott mosolyogva.
- Jaj, anyukám, anyukám – öleltem meg jobb kedvre derülve – most nagyon felvidítottál – bújtam ki öleléséből.
- Ennek örülök – mosolygott.


Hírtelen Nick dugta be a fejét az ajtómon, mire ismét elmosolyodva néztem rá.

- Sziasztok – jött bentebb.
- Szia – mosolyogtam.
- Én amúgy is megyek, beszélgessetek csak – állt fel anyukám és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Mi a helyzet, húgi? – ült le velem szembe az ágyra.
- Semmi – vontam meg a vállam.
- Figyelj… - komolyodott el – már biztos mondták anyáék, de tudnod kell, hogy rám is számíthatsz. Mindenben.
- Köszönöm – mosolyogtam rá
- Nem érdekel az igazság - ingatta a fejét - Te akkor is az én két lábon mászó, ügyetlen és dilis húgom maradsz – mosolyodott el.
- Ügyetlen és dilis? – tettettem a sértődött kislányt – na, várj csak – csaptam a hasába, mire elnevette magát velem együtt.
- Na, látod, pont erről a bolondról beszélek – nevetett még mindig – és egyébként jól vagy? – komolyodott el ismét kicsit.
- Most már igen – bólintottam – nagyon kikészültem tegnap, és ma délelőtt se voltam príma, de most már egész jól vagyok.
- Helyes, helyes – mosolygott.
- Tudom, hogy ti vagytok a családom, és nem fogok innen elmenni.
- Nem is engednélek – vágta rá, mire elkuncogtam kicsit magam – nem tudom, hogy szeretnél-e beszélni róla, de Taylorral megegyeztetek már valamiben?
- Nem beszéltünk egy szót sem – hajtottam le a fejem – de az lesz a legjobb, ha elkerüljük egymást. Meg akarom velük szakítani a kapcsolatot és valahogy elfelejteni őket.
- Biztos, hogy ez a jó megoldás? – ráncolta a homlokát.
- Biztos – vágtam rá – Nick te nem tudod, mit érzek iránta. Nagyon szeretem és most, hogy kiderült ő a… biológiai bátyám. Ne tudd meg mennyire rossz érzés ez. Nagyon nehéz. Főleg azért is, mert nem tudnék rá bátyámként tekinteni, soha. Taylor tényleg nagyon fontos volt az életembe, de muszáj, vagyok megszakítanom vele, illetve a családjával a kapcsolatot.
- De ugye tudod, hogy ezt Debiék nem fogják hagyni?
- Engem nem érdekel, mit akarnak Debiék. Megmondtam ezt anyuéknak is, de neked is mondom, hogy nekem Shanell és Josh az igazi szüleim. Nem Debiék. Semmi közöm hozzájuk.
- Helyes és ez így is van. Nem engedném, hogy elvegyenek tőlünk.
- Én se hagynám, nyugi. Előbb halok meg, minthogy elköltözzek hozzájuk.
- Ilyet azért ne mondj – jegyezte meg.
- Bocsi – húztam el a szám.
- A lényeg, hogy… na, jó ez nyálasan fog hangzani – forgatta a szemét – de szeretlek húgi.
- Oh, én is szeretlek – öleltem meg szorosan.
- Na, de megyek – állt fel.
- Megyek én is – álltam fel az ágyról mosolyogva – benézek már Stellához.


Elmosolyodott majd egy puszit nyomva az arcomra, kiment. Én pedig egyenesen Stellához mentem, majd pár kopogás után, bementem hozzá.

- Szia, Stella baba – mosolyodtam el, ahogy bementem.
- Szia – mosolygott fülig, ahogy meglátott.
- Na, gyere csak ide – mentem közelebb – hadd ölelgesselek meg – kuncogtam, s öleltem meg szorosan.
- Oh – kuncogott velem ő is.
- Van kedved valamit csinálni? – mosolyogtam rá.
- Menjünk ki a kutyusokkal játszani – vigyorodott el.
- Hát… akkor menjünk a kutyusokkal játszani – mosolyogtam.


Álltunk fel jókedvűen és mentünk le drága kutyusainkhoz.

Szinte az egész délutánt az udvaron töltöttem Stellával, és csak játszottunk a három kutyusainkkal. Az egyiket, a kis Bolyhoskámat, nagyon szeretem. Taylor jut róla eszembe, hiszen még anno tőle kaptam ezt a kis drágát. Azóta már sokat nőtt, de még mindig kis picike. Ezért is imádom ennyire. Jól elvoltunk a kis húgommal. Sokat nevettünk és jól éreztük magunkat. Meglepő módon, nem sokat gondoltam Taylorra és a családjára, ami nekem jó volt, hiszen így nem éreztem azt az ürességet annyira magamban. Már épp esteledett, amikor úgy döntöttünk, hogy ideje bemenni a házba. A kutyusoktól elköszönve, mindketten a saját szobánkba mentünk, én pedig az ágyra ülve, bekapcsoltam a tv-t és csak kapcsolgattam. Nem sokra rá hírtelen kopogtak az ajtón, mire már kissé morcosan fordultam oda.

- Mi az, átjáró lett a szobám?! – mormogtam magamnak – igen? – emeltem fel a hangom.
- Bejöhetnünk? – néztem Debire és Dan-re ledöbbenve.


Tudtam, hogy most jött el az a pillanat, amikor beszélnem kell velük. De Taylor nem jött el.

- Gyertek – mondtam elkomorodva.


Bentebb jöttek és leültek velem szembe az ágyra.

- Mondd, jól vagy? – kérdezte Debi aggódóan.
- Jól vagyok – bólintottam mereven.
- Ennek örülünk – mondta – de beszélnünk kell veled.
- Oké, figyelek – vágtam rá türelmesen. Bevallom meg akartam először őket hallgatni, aztán elmondani, hogy mit is szeretnék valójában.
- Ez ugye elég furcsa szituáció – kezdett bele Debi – főleg a Taylor és közted való kapcsolat miatt.
- Ühüm – bólogattam.
- De szeretnénk, ha megpróbálnád elfogadni az igazságot, és örülnénk, ha a szüleidként engednél magadhoz. Tudjuk, hogy nehéz. Tényleg az. De szerintünk, közös erővel működni fog. És nagyon szeretném bepótolni ezt a 17 évet, ezért ha nem most… de talán kis idő után, megpróbálhatnánk azt, hogy egy családként oda költözöl hozzánk – na, itt, már kezdett bennem felmenni a pumpa.
- Öh… ennyi? Nincs több mondanivalótok? – kérdeztem picit ingerültebben.
- Ezt szerettük volna elmondani.
- Rendben, akkor, ha nem gond elmondom az én véleményemet – kezdtem bele – lehet most bunkó és pofátlan leszek, de megmondom őszintén, most ez kevésbé érdekel. Szóval nézzétek – néztem rájuk – először is, nekem egy apám és egy anyám van, ők pedig Shanell és Josh Burke. Sosem fogom elfogadni azt a tényt, hogy ti vagytok a szüleim. És ezért ne haragudjatok rám, de nem érzem azt, hogy hozzátok tartoznék. Taylorral kapcsolatban ne aggódjatok, mert teljesen meg fogom szakítani vele a kapcsolatom, de, hogy ez sikerüljön, veletek is meg kell. Öhm… nem fogok egy házba költözni Taylorral, mert szerintem abból biztos, hogy semmi jó nem sülne ki, meg amúgy sem költöznék, mert ez az otthonom. Én itt lakom, itt vannak a szeretteim, ide tartozok. Ők ismernem, szeretnek és mellettem állnak. És szeretném azt kérni tőletek, hogy… na, jó ez lehet durván fog hangzani, de nem akarom veletek tartani a kapcsolatot. Semmit sem akarok. Csak folytatni akarom az életemet, nélkületek – zártam le a témát.


Mindezt megdöbbenve hallgatták végig, és őszintén szólva, kicsit megsajnáltam őket, de nem hárítottam. Ezt gondoltam és ezt is éreztem.

- De… miért? – dadogott Debi.
- Megmondom nektek őszintén, ha Taylorral nem szeretnénk ennyire egymást és nem lenne ilyen erős kapcsolat köztünk, akkor talán nyitottabb lennék és elfogadnám mindezt. De így nem – ingattam a fejem – sosem tudnék rá bátyámként nézni. És ne haragudjatok rám e-miatt, de kérlek, értsétek meg. Taylornak is meg nekem is ez lesz a legjobb – magyaráztam – ha szerettek, akkor megértitek.
- Megértjük, de… reménykedünk, hogy változni fog a véleményed.
- Majd meglátjuk – vontam meg a vállam – addig is, ne számítsatok tőlem túl sokra.
- Rendben – hajtotta le a fejét Debi – akkor… mi megyünk is – álltak fel szomorúan.
- Sziasztok – köszöntem nekik.
- Vigyázz magadra – mosolyodott el halványan és mentek ki.


Tényleg megsajnáltam őket. Szomorúak voltak mindketten. De nem volt más választásom. Ezt érzem helyesnek. Lehet később meg fogom bánni, de most ezt gondolom és punk tum. Biztos vagyok benne, hogy bele sértettem Debibe és Dan-be, ezzel a lépésemmel, és, hogy fáj nekik, amiért tényleg nagyon sajnálom. De egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy ők a szüleim. Még kimondani is furcsa. Ezek után újra eszembe jutott Taylor. Ismét átment minden gondolatom róla. Majd gondolat elterelés képp, úgy döntöttem, hogy inkább gyorsan lezuhanyozok. Így a fürdőbe lépve, a tus alá álltam és magamra engedve a vizet, csak élveztem a bőrömről leperegő forró vizet.

Ahogy végeztem, magamra vettem pizsamámat és az ágyba bújva a tv-t kapcsolgattam, míg megálltam kedvenc csatornámnál. Magam mellé tettem a távirányítót, s ahogy a kezemre néztem, megláttam a csuklómon heverésző ezüst, szív medállal díszített karkötőt, amit szintén Taylortól kaptam, illetve eszembe jutott a nyakamban lógó nyaklánc, amihez egy fél szív medál van, a másik fele pedig Taylornál van. A karkötőt kezdtem nézegetni, s eszembe jutott az az este, amikor oda adta nekem. Olyan meghitt és boldogok voltunk. Semmiért nem aggódtunk, csak élveztük egymás társaságát. Belegondolva, hogy e pillanatoknak már vége, egy fájdalom ütött a szívembe, amiért újra elszomorodtam. Szokás szerint ilyen tájon beszélünk telefonon, de most nem mertem felhívni. Nagyon szerettem volna beszélni vele, de megakadályozott az a gondolat, hogy ő nem jött el hozzám a szüleivel és nem értettem miért nem jött. Lehet, nem akar velem beszélni, vagy nem tudom. A telefonomat a kezembe véve, a háttérképemet és a benne lévő képeket kezdtem el fürkészni. Végig néztem a Taylorral való közös képeinket, és elmosolyodva néztem, hogy milyen boldogok voltunk akkor. Jó érzés töltött el ezeket végignézve, de ugyanakkor szomorú is voltam, mert nem lesz több ilyen valószínűleg. Sajnáltam, hogy így kell véget érnie, egy jól működő kapcsolatnak, de nem tudunk mit tenni. Fájt, persze, hogy fájt, de kezdtem beletörődni. A képek fürkészése közben hírtelen egy üzenetet kezdett jelezni a telefonom, amit meglepődve néztem, hogy Taylortól jött. Megörültem, hogy még is gondol még rám, így kis hezitálás után, megnyitottam az üzenetet.

„Szia! Ne haragudj, hogy nem mentem el anyuékkal, de egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék. Tudom, hogy beszélnünk kellene, de… nem tudom, hogy menne-e. Nagyon gondolkodtam azon, hogy írjak-e vagy ne, de inkább még is írtam. Tényleg meg akarod velünk szakítani a kapcsolatot? ” – olvastam el. És egy percet se habozva visszaírtam neki.

„Szia. Látom a szüleid elmondták. Igen, igaz. Nem tudom, mit gondolsz erről az egész őrültségről, de nem tudom elfogadni az igazságot, és azt hiszem, mindkettőnknek az lenne a legjobb, ha innentől kezdve, úgy teszünk, minta nem is ismernénk egymást” – küldtem el, torkomban dobogó szívvel. Másodpercek múlva, újra érkezett egy SMS.

„Ne mondd ezt, kérlek. Nem bírnám elviselni a hiányodat. De részben igazad van, és akárhogy fáj, egyetértek veled. Nem lenne jó ötlet és értelme se lenne tovább folytatni. Nem lehetünk együtt” – olvastam immár kissé könnyes szemmel.

„Tudom. Hiszen ha el hisszük, ha nem… tudom, furcsa kimondani, de testvérek vagyunk. És én sosem tudnék rád úgy nézni.”

„Én sem tudnék úgy rád nézni. Hidd el, hogy nagyon kiborított engem is és még most sem fogtam fel teljesen. Egész nap csak itt fekszek a szobámba, és fogalmam sincs, mit tehetnék, annak érdekében, hogy neked jobb legyen”

„Ne tégy semmit, csak folytasd az életed. Én is azt fogom tenni. Szeretném, ha nem keresnénk egymást, és… ki kell mondanunk valamelyikünknek, úgy, hogy majd én leszek az. Sajnálom, Taylor. De vége van. Nincs tovább. El kell felejtenünk egymást” – írtam letörölgetve a könnyeimet.

„Nagyon szeretlek!” – sóhajtottam nagyot, ahogy elolvastam.

„Ne mondj nekem ilyeneket, így is ki vagyok készülve! Taylor, ne mondd, hogy szeretsz. Inkább mondd, hogy utálsz, és nem akarsz többé látni. Úgy csak megkönnyíted ezt az egészet.”

„Sosem tudnék neked ilyet mondani! De tudnod kell, hogy ezek után akárki jön az utamba, senki se fog még a nyomodba se érni” – ekkor már komolyan a kikészülés szélénél álltam és folyamatosan záporoztak a könnyeim.

„Rendben, értem. Ez lesz az utolsó üzenetem… én is szeretlek!”

Ezzel magam mellé hajítva a telefont, arcomat a tenyerembe temettem, s mély sóhajtozással próbáltam nyugtatgatni magam. Most éreztem először, hogy tényleg vége van. Elég gáz SMS-be szakítani, de azt hiszem, nem volt választásunk. Muszáj volt megtenni. Nagyon fájt a szívem. Sajgott, és éreztem ismét azt a nagy űrt benne. Éreztem, hogy elveszítettem. Persze azt mondta, hogy szeret, de már az, hogy nem lehetünk együtt, már az is nagy veszteség nekem.

Végig ezek gondolatok körül forogva az agyam, kapcsoltam ki a tv-t, és magamhoz húzva kedvenc macimat, próbáltam álomra hajtani a fejem. De nem sikerült. Szomorú voltam és úgy éreztem sírnom kell. Pedig már azt hittem, hogy kiürült a könnycsatornám, de tévedtem. A könnyeimet törölgetve, folyamatosan Taylor arca volt előttem. Azaz aranyos és imádni való Taylor. Az én Taylorom. A lelkem is fájt. Egyszerűen mindenhol éreztem a hiányát. Ez a legrosszabb a szerelemben. Hogy jobban tud fájni, mint bármelyik fizikai sérülés.

Egy ideig még forgolódtam a gondolataimmal és a csönddel körbe zárva, de végül valahogy még is sikerült nehézkesen elaludnom….

12 megjegyzés:

Névtelen írta...

HUUUH MÉG JÓ HOGY HOZTAM PZS-T :( TÉNYLEG SZOMORÚ ÉS ÁHH...ZAVAROS DE NAGYON JÓ ÉN CSAK GRATULÁLNI TUDOK NEKED :)ŐSZINTÉN HISZEN ELÉG SOK FEJEZETET MEGÍRTÁL ÉS ISTENI VOLT MINDEGYIK :)
PUSZI:LÜSZY

Molly H. írta...

köszi:D
igen, akartam a történetbe néhány ilyen tényleg szomorú részt is, meg azért is figyelmeztettem az olvasókat, mert mikor írtam szinte én is majdnem végig pityeregtem szóval...!! Mondjuk az lehet azért volt, mert olyan lelki állapotba voltam, de inkább ebbe ne bonyolódjunk bele..!!
és bizony! Már 1,5 éve írogatom ezt a történetet és kezdetben csak viccnek indult egy barátnőmmel, de utána amikor kezdett érdekelt lenni, akkor úgy döntöttem, hogy "na, jó akkor kihozok ebből valamit"
Ráadásul még bőven lesz rész (most írom "csak" a 123 részt:D)
köszi még egyszer
puszi

Fanncs írta...

:)
hűűű.. oké, én is készítettem zsepit, de kb. a szeretlek sms-nél bőgtem el magam... :D
hmmm... bonyodalom, bonyodalom.... :D
kíváncsi vagyok, hogy mit hozol ki belőle, de még mindig a romantikus részeket várom :D
bocsi, javíthatatlan vagyok :$
most nem is írok kisregényt, szóval kb. ennyi volt :D
És sok-sok fejezetet kérek még!
puszi, Fancsy

Molly H. írta...

szija:D
igen, igen:D szeretem a bonyodalmakat!! szerintem attól izgalmas egy történet, de persze izlések és pofonok:D
lesz még sok rész:D
puszi

pappfruzs írta...

jó volt mint mindig, imádtam ezt is:D
én is bekönnyeztem, de ilyen is kell egy történetbe, és várom már a megígért megoldást;)
most sietek, mert vizsgázni megyek, de ez egy kisregény, oké;)?
siess.
puszi:D

Molly H. írta...

szija:D
köszi:D
sok sikert a vizsgádhoz:D
sietek
puszi

Hope Hastings írta...

Szia!
Most írok először kommentárt, pedig már az 1 'évad' 10. része óta rendszeresen olvasom a történetet :D Nem tudom eddig miért nem írtam, de mindegy is. Elképzelni nem tudod mit álmodtam...
Azt álmodtam, hogy miután ez az egész megtörténik Szandra elmegy Travis-hez, mert felejteni akar, hisz csak nem lehet szerelmes a saját bátyjába... Ennyire emlékszek az álomból xD
Félre ne érts mert totálisan Taylor fan vagyok, de kedveltem Travis-t és sajnáltam, hogy olyan hamar kikerült a képből, szóval remélem majd még később felbukkan :D Ja és remélem, hogy nem szeretnél a 100. fejezetnél rögtön Happy End-et, mert imádom a történetet, a stílusodat és kíváncsi vagyok a történések folytatására :)
Asszem most bepótoltam, azt hogy eddig nem írtam(Y)
Szóval siess a következővel és további sok sikert;) Puszi♥

pixiee. írta...

szia :)
hát ez aztán szomorú volt :'( remélem minden rendbe jön majd. ez a rész is mint mindig most is nagyon nagyon jó volt (Y) siess a következővel.:)

Névtelen írta...

Szia!Nagyon jó lett,én is könyeztem egy kicsit,rem majd ki derül hogy egy nagy fére értés volt,várom a kövit puszi niki

Molly H. írta...

szijasztok:D
Damon's angel: örülök, hogy tetszik, és, hogy szereted a történetem:D Uh az álmodról annyit, hogy közel jársz, hiszen tényleg fel fog bukkanni egy új szereplő, és egyébként Travis is benne lesz még de már csak futólag.
Nem, eszembe sincs a 100-adik résznél abbahagyni:D Minimum 130-140 részt akarok, szóval van még :D:D
Örülök, hogy írtál:D
sietni fogok

Pixie: igen, igen. Kicsit szomorkás volt, de ilyen rész is kell:D
Sietek

niki: reméljük a legjobbakat:D Köszi neked is
puszi nektek:DL

pixiee. írta...

amúgy ha ilyen sok rész van meg előre akkor hozhatnál ma is új részt :$$ :DD

Molly H. írta...

lesz új rész:D
csak rástartoltam egy új sorozatra, amit töltögetek és ha leöltöttem, akkor felrakom az új részt:D

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.