25 rész

Fél óra pihenés után felhívtam Kírát, hogy akkor találkozunk-e ma még, de volt valami dolga így nem mentünk már sehová. Hírtelen ötlettől vezérelve, eszembe jutott, hogy mi lenne ha meglepném Taylort?! Átmegyek hozzájuk. Remélem nem lesz baj. Kicsit rendbe hoztam magam, és leindultam a földszintre. Amikor már húztam felfelé a papucsomat…
- Hová mész? – bukkant fel anyukám.
- Átmegyek Taylorhoz ha nem baj.
- Menj csak. De várj, csináltam egy kis süteményt, vigyél nekik.
- Rendben, csak akkor csomagold be.
- Már is.
Miközben csomagolta anyukám..
- Tudod merre laknak?
- Igen, egyszer említette Taylor. Remélem nem tévesztem el.
- Oké. Tessék – adta oda a sütit. – Vigyázz magadra.
- Jaj anya, nem laknak olyan messze.
- Tudom, de akkor is vigyázz.
- Oké. Szia.
- Szia.
Kicsit elmélkedtem, hogy merre is induljak. De végül eszembe jutott, hogy mit mondott pontosan. Elindultam, és sikeresen megtaláltam a 128/a házat. Óvatosan oda lépkedtem az ajtóhoz, és végül becsengettem. 2 perc múlva Taylor anyukája nyitott ajtót.
- Ó micsoda meglepetés. Szia Szandra.
- Csókolom.
- Gyere be.
- Taylor itthon van? – kérdeztem.
- Persze, fent van a szobájában.
- Jah, igen anyukám küldött egy kis friss sütit – néztem rá a még meleg sütikre.
- Ez nagyon kedves. Köszönjük.
- Szívesen.
- Menj csak fel. Az emeleten jobbra.
- Rendben, köszönöm.
Ezzel lassan elkezdtem a lépcsőkön felfelé menni. A ház nagyon tetszett, nem kicsi, de nagy sem. Pont jó. Egyszerű de nagyszerű. Csak úgy nagyjából néztem körbe, mert siettem felfelé. Ömm akkor most jobbra – gondoltam magamban. Ahogy elfordultam 2 ajtó volt ott. Na akkor most melyiken menjek be?!- tanakodtam. Elkezdtem kicsit fülelni, hogy melyikben hallom meg Taylor hangját. Bíztam abban, hogy épp gyakorolgat vagy ilyesmi. És az egyik szobában meghallottam a tv hangját, így gondoltam akkor oda belépek. Kopogtam és aztán lassan elkezdtem kinyitni az ajtót. Nem láttam bent senkit sem, de ment a tv.
- Hahó – mondtam kicsit hangosabban.
- Mindjárt jövök – jött a válasz a fürdőből.
Megálltam ott a szoba közepén. Majd kábé két perc múlva már jött is.
- Atya ég, micsoda meglepetés – jött oda hozzám Taylor.
- Szia.
- Hát te mit csinálsz itt?
- Tudod, keresek valami McCartney gyereket – viccelődtem – Szerinted mit keresnék itt? Persze, hogy hozzád jöttem.
- Ezt jól tetted. De honnan tudtad, hogy itt lakok?
- Említetted egyszer. És anyukád engedett be, ha érdekel.
- Oké, oké. Gyere ülj le. – ültetett le az ágyra.
- Tök jó szobád van.
- Tetszik?
- Igen – vágtam rá.
- Az a baj vele, hogy nem én rendeztem be – suttogta.
- Hát valahogy sejtettem – törtem ki nevetésbe.
- De nyugalom, én tartom rendbe – húzta ki magát.
- Csak nem tisztaság mániás vagy?
- Na, azért ne túlozzunk.
- Akkor okés, mert bevallom. Nem épp az a „mindig rendbe tartom a szobám” típus vagyok.
- Én is ilyen vagyok – pirult bele. – De még sok mindent nem tudsz rólam.
- Ó hát remélem, majd megismerhetem azt a sokat – hajoltam közelebb csókot követelve.
Beleharapott az ajkába és vissza nem utasítva válaszolt a követelésemre. Finom és gyengéd csókot kaptam, ami pár perc erejébe torkollott. Miután elemeltem a fejem az övétől felpattantam az ágyról…
- Na lássuk akkor, mit rejtegetsz itt – mentem oda a polcához.
- Nincs mit rejtegetnem. – válaszolt csábosan.
Úgy mint az én szobámba, nála is volt pár kép kirakva. De leginkább a családjáról.
- Úgy látom, imádod a családod – pár perc szünet után, törtem meg a csendet.
- Persze.
- ÓÓh mit látnak szemeim – mentem oda az érmeihez.
- A büszkeségeim. – lépett mellém.
- Hű. Ezekért aztán megküzdhettél. – álltam ott elámulva.
- Hát igen. Van benne pár év munkám. – mosolygott.
Leemeltem a legnagyobb trófeáját.
- A világbajnokság. – válaszolt a magamban feltevő kérdésre.
- Hűű. Mostanáig fogalmam sem volt arról, hogy kivel is járok igazán.
- Óh, hát nem nagy ügy. Már abbahagytam, de szerintem említettem párszor.
- Igen, már mondtad. De azt még sosem említetted, hogy miért?!
- Most inkább a színészkedésre koncentrálok.
- Aha, értem – nézegettem a fényesen csillogó érmeket.
Annyira tetszettek. Bevallom, most elöntött egy bizonyos büszke érzet, hogy Taylor a barátom és egy igazi bajnok. A merengésemből Taylor zökkentett ki, ahogy leemelte a legszebb érmét a gyűjteményéből és az én nyakamba tette.
- Tessék. A tied lehet.
- Mi? – fogtam meg a csillogó díjat. – Ez a tied. Nem adhatod nekem. Megharcoltál érte.
- Nem számít. Ez csak egy érem.
- Méghozzá a legszebb. Nem, ezt nem fogadhatom el – próbáltam levenni, de Taylor megfogott.
- Igen, jól mondtad. A legszebb, és pont ezért kapod meg. – a vér ömlesztette el az arcomat, úgy belepirultam. – Ha visszaadod, megsértődök. – mondta komolyan.
- Jól van, mivel nem szeretném, ha megsértődnél, ezért elfogadom. És köszönööm – néztem rá hálás kifejezéssel.
- Nagyon szívesen.
Beleharaptam az ajkamba, éreztem, ahogy a melegség átjárja testemet és egy újabb csókra van kiéhezve.
- De én kapok valamit? – szakított meg Taylor és nézett rám azzal az aranybarna szemeivel, ami mindig szeretet áraszt felém.
- Hmm, hát nem is tudom – mosolyogtam
Visszamosolygott és ismét tudta mit szeretnék. Talán ennyire lehet olvasni a szememből? – kérdeztem magamtól. Vagy már ennyire ismer. Közelebb hajolt és adott egy csókot, ami mint mindig ismét nagyon jó volt.
- Nem vagy éhes? – kérdezte Tay.
- Hát egy kicsit.
- Gyere együnk valamit.
- Oké – egyeztem bele.
***Az emeletről lefelé menet***
- Ó ki ez? – kérdeztem ahogy megpillantottam egy fényképet a lépcső sor aljában.
- Jaj, ne. Ne nézd meg.
- Miért? Talán te vagy az?
- Igen, de elég gáz kép.
- Nem baj. Lécci hadd nézzem meg. – néztem rá kérlelő szemekkel.
- A fene egye meg, hogy tudsz így meglágyítani. – állt el a fénykép elől.
- Szerintem aranyos kép – nyugtattam meg. – Mikor készült?
- Általánosban.
- Nem értem, miért tartod gáznak. Aranyos voltál még kicsiben is. – láttam ahogy zavarba hozom, és lehajtotta a fejét.
- Köszi – fogta meg a kezem.
Egy mosollyal indultam vele a konyhába, ahol az egész család volt. Egy pillanatra megtorpantam, és éreztem, hogy most én pirulok el.
- Valami gond van? – suttogta
- Neem, csak…
- Nyugi. Ez csak a családom, ismered őket.
- Tudom, tudom – kezdtem nyugodni.
Indultunk el feléjük.
- Csókolom Mr. Lautner és szia Makena – köszöntem feléjük félénken.
- Szia Szandraa – szaladt felém Makena.
- Szia – nézett rám Taylor apukája.
Aztán leültünk a konyhába és Taylor vett elő a sütőből pizzát.
- Ma csinálta anyukám. Remélem, szereted.
- Viccelsz? Ki nem szereti a pizzát?!
- Akkor okés – ült le mellém.
- Amúgy finom a sütemény – szólt hozzám Mr. Lautner
- Óh köszönöm. Majd megmondom az anyukámnak – pirultam el. Közben leszegeztem a fejem, mutatva, hogy zavarban vagyok kicsit.
- Nyugi, imádnak. – hajolt közelebb Taylor.
- Remélem – mondtam idegesen.
- Mitől vagy ilyen ideges? Hiszen tényleg ismernek, és te is őket.
- Nem tudom. Az akkor volt még mikor nem voltunk együtt.
- Nyugodj meg.
- Rendben. – hajtottam a vállára a fejem.
Amikor befejeztük a pizzázást, visszamentünk a szobájába..